Tíz Arany

„A vásárban jártam, száz aranyat leltem, abból egyet-kettőt el is verek menten” – hadarja a régi mondóka. Az Arany-életmű is afféle fenség, aki elő- és utószó nélkül már aligha mutatkozik még a mi olvasói magán-fejünkben sem. Alkalmi udvaroncai ezek a széljegyzetek is.

Irodalomtörténetünk, mondja ki némi gúnnyal az Arany halála körüli években Heinrich Gusztáv, csak igen csekély részben tudomány, nagyobb részben csupán felszínesen hozzávető alanyi vélekedés, sőt anyagának egy tetemes része egyenesen mitológia, és éppen a mítoszok öröklődnek a legbámulatosabb szívóssággal. Az ereklyék között egymás mellett foglalnak helyet rabbilincs és aranytoll, börtönben megőszült hajtincs és ezüstkoszorú… Az irodalom irodalmon kívülisége! Arany János irodalomszemléletében, író-értékeléseiben a legmélyebb indíték éppen a belső fejlődés rajzának kimutatása, a pontosság, annak elkerülése árán, hogy a fától ne lássuk az erdőt. Miközben mások (sajnos a legjelentősebbek is!) nemcsak elhanyagolták a szövegkritikát, hanem még bele is javítnak a költői munkákba, akár a nyelvemlékekbe is.

Arannyal nem, de azzal, aminek bálványává (a költő őszinte sajnálatára) egyesek megtették volna Aranyt, szembefordultak aztán Zilahy Károlyék. Kurzusok, klikkek ideje ez is, az önismeret és önámítás birkózásának egyik fontos fázisa. Hogy a legszélsőségesebbek szerint a legnagyobbak is állandóan megkérdőjelezhetők voltak, ez nem egyszerűen, feltétlenül és kizárólag holmi helyes dialektika folyománya, hanem a külön úton járás örök ámokfutásának jegyében is történik. Ezek szerint Zrínyi idegen minták után idegen eszméket hozott csak, s Az apostol Petőfi életművében szociáldemokrata szörnyszülemény… Az egykori szembenállások, részben, mára már szövetséggé emelkedett távoli hadmozdulatok; részben fekete-fehér klisék. Ha valaki valakivel, akit pozitíven könyvelünk, bármiben szembefordult, hát az egy „Horger Antal úr”! Arany a fejét csóválja.

„Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki…” és: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, / Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!”

S mi lett belőle? Mikor egy „új nemzedék” rohamot indított, jó, persze, nem Arany személye, hanem Gyulaiék bálványai ellen, zászlajára Petőfi nevét írta. Arany és Petőfi – barátok és rokon lelkek – szembenálló hadsorok irodalompolitikai jelszavává válhattak. De hát történt ennél több is, amikor Adyék már egyenesen a „polgári reakció hivatalos költőjét”, kvázi exponensét láthatják ugyebár, a lendület dicséretes hevében, éppen A walesi bárdok költőjében!

A soha be nem fejeződő „világleírás” aranyi fázisa egyből a legnagyobb, legmagasabb mérce szerint való, és azt a mércét jelenti a magyar irodalomban azóta is. Érdekes elgondolkozni közben egy tüneményen: a háttér, a siker stb. nem esztétikai kategóriák „csak” afféle nagyhatalmak a művek életrajzában. Arany írja végszavában a Toldi estéjéhez, 1854-ben: „…a körülmények nem azok többé, melyek befolyása alatt első Toldim született s napfényre került. Jelen mű lehetne éppoly kielégítő, anélkül, hogy hasonló fogadtatásra tarthatnék számot.” – És gondoljunk csak a Bánk bán, Az ember tragédiája sorsában e háttér-körülmények szomorú szerepére.

„Monda nélkül pedig – vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről – egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam…” (Előszó a Toldi szerelme első kiadásához, 1879). Elszakadni a legendától nem akart, ebből elvi kérdést csinált. Épp itt a bökkenő. Ugyanis ez volt a „tarthatatlanabb”. Úgyis kénytelen eszményíteni, hisz a források szerint ez-az nem látszott „méltónak”! A költő pedig eszményt kívánt adni, és azt is adott. Függetlenül attól, hogy az eredeti Toldi épp olyan feudális úr volt, lehetett, akárcsak a szigeti Zrínyi, a Nagy Kirohanó Szimbólum, akiről hajmeresztő deheroizáló rém-részletek is fennmaradtak, persze nem a köztudat számára.

Viszont aligha megkerülhető, hogy korunkig bezárólag a Toldi sematikus értékelése és értelmezése mennyi újabb ostobaságot hömpölyget, mennyi alkalmazott prekoncipiált klisét, történelmietlenséget, propaganda- és ellenpropaganda-mítoszt. Hatalmas irodalma közepette és ellenére a Kép képe még meglehetősen hiányos.

A legkedvesebb és legkedélyesebb, hogy helyi, „szalontai népmondák-hiedelmek” – jellemzően a nép évszázados történelemtudatára – Toldi Miklóst összemossák Kinizsi Pállal, mintegy egyszerűsítnek kettővel. Valóban érdekes, csak a mitológiában elvégezhető összemérés egy ilyen összemosás: ha ők ketten, a mesebeliek találkozhattak volna, mint egymás „Holubárjai”, mit kezdhettek volna egymással, melyik a „toldibb”?

Különböző lelki alkat és ugyanazon kaland: a vándorszínészet. Mintha szabályszerű volna, hogy az is egy lépcsőfok, divatos „oskola” a korabeli ifjú talentumok útján. Se Petőfi, se Arany nem elég tehetséges hozzá – még drámaszerzők se lesznek!… Aztán mire minden „kész”: 1882-ben Petőfi is 59 éves lenne. Sebaj, valamiképpen benne Arany elfojtott ifjúsága tombolta ki magát, és Arany pátriárkasága kárpótolta Petőfi férfikorát. Az életidő is ismeri a „horror vacui”-t.

„Tudod-e, miért siettem ide, s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, »Toldi« szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta…” (Petőfi levele Kerényihez, 1847. VI. 17.) A leltár szárazabb és adatszerűbb: a „szalontai másodjegyző” többek közt Arisztophanész és Shakespeare fogalom-értékű fordítója, az ő Toldija pedig megjelent azóta németül, románul, oroszul, finnül, kínaiul, japánul, franciául, angolul, olaszul, szerbül, szlovákul, arabul és vendül.

„Ki az? mi az? vagy úgy…” A költő s a költészet sokat emlegetett nyelvalkotó erejére, energiájára nincs nagyobb példánk. Arany a „csak a fölöslegeset kell eltávolítani” alapon kibányászott a nyelvből néhány mondatmárványszobrot. Hány kezdőmondata s szentenciája, fordulata vált közmondás-súlyúvá! Nyelvünknek van egy aranyi sávja. „Ki kopog, mi kopog…”

Arany híres önmarcangoló kételyei. Szemérmes, mert óvatos is! Egy életnek lehetnek szelíd órái, napjai, de maga az élet alapjában mégiscsak roppant veszedelmes. Kacagható, hogyha Bencét lovastól emelik vállra a rajongók, de maga az a dicső nap is nem rosszul végződik? Vidámkodik az életünk, de egy ilyen rettenetes történelemben? Arany a humorról: „Nevetséges álarcba rejtett sírás…”