Feleségek felesége

A tovatűnő idő, persze, mindent a tovatűnő idő intéz, megvéníti vagy fiatalon elragadja a múzsákat! Sebaj, mire odalesz a tavalyi hó, a szép fegyverkovácsné szerelme és szépsége – már úgyis megörökítve, művekké merevedve várja a következő ámuló korokat a Mona Lisák Mosolya… Indokolja is, nem is a szomorú iróniát, igazolja is, nem is az effajta bölcsességet a valóság, a megtörténő. Mert így van, így éppen: fiatalon elhalt kedvesét siratja örökre egyik, s a könny halhatatlan fehér márványba fagy, avagy túléli emlékiratíró koráig a matróna-özvegy a nagy alkotót, s együtt gyászolja a világgal holta napjáig.

Szendrey Júlia „halhatatlan kedves”-tragikumát, a sors igazságérzete úgy intézte, úgy ítélte, hogy rejtélyesen és legendásan eltűnt férjével együtt hunyt ki a glóriája – utólagos sorsa, élete szinte hangsúlyozottan nem számít hozzá a legendához, melynek új glóriája, immár a valódi, egyszerre süt fel mindkettőjük alakjára, a költészetből.

Nem, ezt a kérdést nem lehet megkerülni: a világirodalomban legszebben s előre felkínált özvegyi fátylat talán ugyanilyen nagy, merész gesztussal dobta el, szinte azonnal; de hogy nem olyanformán, mint Hamlet királyfi anyja, nem aprócska gerjedelmekből, annak megértéséhez ezeregy, ma már, utókor-szélben érezhetetlen indokot kellene valóban igazságosan mérlegelni, átérezni.

„1849 augusztusának elején érkezett meg a tordai papilakba a hír, egy lovastiszt hozta, szinte még a csata ágyúszagától kormosan.” Hogy mit szenvedett a sors szabályos, de rettentő csapása alatt Júlia, ölében a gyermekkel, ez az, amit örökre és nyom nélkül elvitt magával a tovatűnő idő. 1849–50 őszét, telét itt élte át Kolozsváron, s bizonyára mellette állt húga, Gyulai Pál fiatalon elhalt felesége. Később az erdődi apai házba ment. A tanúság szűkszavú; maradnak tehát a szinte csak terhelő tények: egy (ildomos-szabályos „gyász”) év után, 1850 júliusában férjhez ment Horvát Árpád történész egyetemi tanárhoz. Még két évtizednyit élt, nagyon fiatalon halt meg, 1868-ban; legalább nagyfia nyomorult sorsát, korai halálát már nem kellett megérnie.

A Feleségek felesége, Juliskák Juliskája mindössze negyven évet élt. 1828. december 29-én született, s jóformán gyermeklányként élte és éltette azt a nagy szerelmet, mely nélkül Petőfinek sem lírája, sem forradalmas egyénisége nem lett volna ennyire teljes, tragikumában is befejezett és világító. Nem puszta játék a variációval, hogy abban a szerelemben, annak külső erők, akadályok felhozta poklában és annak belső mennyországában egy pillanatra is komolyan gondolhatta-e a költő, hogy így alakul majd ama özvegyi fátyol sorsa? A nagynevű költőszomorítók, a mégis a halhatatlanságba dalolt, udvarolt múzsák: Losonczi Anna – kiben Balassi Júliára talála, Vajda Júlia – kiben Csokonai nem talált echóra, Vajda János Ginája, Reviczky szerelmei sorába azért nem talál mégsem Szendrey Júlia, mert ő a megvalósult boldogság, a megtalált és mindenben magát igazoló társ tudott lenni. Sorsa leginkább a Csinszka későbbi sorsához hasonló, az ifjú Ady-özvegyéhez, aki ezt a rokonságot érezte, tudta, vállalta, meg is írta gyönyörű versben.

Szendrey Júlia élete fiatalon vált késő délutáni tájjá, ahogy hirtelen lement a napja. Nem szakadt ő el semmitől, a korabeli, közelről sok méltóságteljességre, történelmi színpadi tablóra alkalmat nemigen adó körülményekben nem tett ő semmi olyant, melyért egy illúzióvesztésen toporzékolva joga lenne őt elítélni az utókornak. Különben szidták és mentegették elegen.

Ugyancsak a tények: életében jó néhány elbeszélést, verset írt, melyek a XX. század első harmadában aztán elszenvedték a kegyes, centenárium-gyanús sajtó alá rendezést; naplót vezetett, és ami talán a legmaradandóbb irodalmi érdem, kulturális tett, 1858-ban, még a nagy meseköltő életében az ő fordításában jelent meg Andersen meséinek első magyar kiadása.

Évfordulókon kívül is él ő annyi nemzedék hangulatában, mint társa, tárgya, kincse, örökre hordott diadala a világirodalom egyik legszebb szerelmi lírájának, életművének, Szendrey Júlia, az asszony, akinek megszólításánál győzelmesen elfullad a költészet mindentudása: „Minek nevezzelek…” Ebben a csúcsban bennefoglaltatik mindenre a megengedés s a megbocsátás, mindenre, amit más, kisebb mértékek, normák szerint valaha az idők és idegenek még számon kérhetnének Petőfi örök özvegyétől.