„Cosi fan tutte”

Mikor ez a „csoda”: az írott mű létrejön, születésének egész „biológiája” arra determinálja, hogy tiszavirágéletű legyen. Ugyanbizony mi az, hogy a lét mindennapi szükségén kívül szükségtelenül vagy vélt szükségek szerinti célra is használja a valóságos értekezés eszközeként kialakult nyelvet valaki? Teszem azt jelen se lévőkkel dialogizál, elmúlt dolgokat mond el jelenidejűként, ráadásul láthatatlan közönségnek, kéretlen önvallomásokat tesz stb. Múló bolondóra! Mégis: az a rendkívüli állapot el is múlhat, az írás jóvoltából ez a nyelven kívüli nyelv „beszélőképes” marad. S leolvasásakor kifejtett hatásfokát mindössze egyetlen dolog szabályozza döntő módon: a bolondórás ezirányú képességei – a tehetség.

 

*

 

Ráadásul e konzerv-szöveg, beszéd-befőtt, előre regisztrált szertartás-replika objektív súlyát tekintve nem kisebb adott helyzetben, mintha „direkt adásban” jönne. A lehető legtárgyszerűbb, legtömörebb és legszabatosabb volt Arkhimédésznek a rómaihoz intézett mondata: „Ne zavard köreimet!” s eredménye, hatása ugyanannyi, mintha ezt idézi neki: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Miképpen Radnóti hóhérait is hidegen hagyta volna, ha egy őrangyalka az égő csipkebokorból odasikítja nekik, hogy kivel van dolguk. Viszont a készen álló, kéznél tartott nagy szövegekkel már támasztottak s csillapítottak alkalomadtán tengereket.

 

*

 

Az író társadalmi szerepét évezredek határozták meg és el. Lehetetlen is lett volna másképp: az élet felmutatott képének-tükrének társadalmi szerepéről volt szó. Az a szerep tehát a fogalom „definíciójának” része. Az író társadalmi bátorsága az egyetlen, esetenként létrehozandó „jogi állapot”, az ama megújítandó íratlanul is írott, írottan is íratlan szerződés, mely egy-egy adott korhoz, konkrét életrajzhoz tartozik. S még ez sem magánügy.

 

*

 

Konstatáljuk, hogy bizonyos „mélységig” a líra funkcióit átvette a dal, a sláger, az ún. könnyű műfaj. Mindössze a mélységet kell megvizsgálni. Mert mi is egy kor teljes emberi történés és átélés nyersanyaga? Montaigne bányászmunkája s a három testőr felületessége egyhalomban? Így sem igaz. A felületen futó „akció” és a szellemiben való elmélyülés aránya a valóságban körülbelül ugyanaz, mint a róla születő alkotások esetében. A közeli fogyasztás – ez immár történelmivé öregedő tény – nem irányadó, a szakma s a hosszútávú fogyasztás csak Montaigne-eket „fogyaszt”. Más kérdés, hogy boldog az a lovagkor, ilyen kor, olyan kor, aki házizenészként éppen egy Walter von der Vogelweidét élvez egyenes adásban. Mást nem mondhatni: szerencse kérdése, és mondhatni: megfelelően éber felfogás kérdése, hogy ennek tudatába is kerül. Olvasónak is születni kell ugyebár.

 

*

 

S a tanulságok sokfélesége! Például, hogy témák megélnek évezredekig, úgyszólván plagizálják egymást! A „jó” s a „rossz” birkózása, Oidipuszok, Antigonék, a bűn és bűnhődés meg a Romeo-és-Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök valóság, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket fogalommá nőtt véglegesen tökéletes példányokkal is. Valamennyi megoldás, elintézés időhöz kötött. Idejéhez is. Akárcsak az ember. Még az Ember is.

 

*

 

Jó tanácsok fiataloknak. Sose alkoss azokra sandítva, akik „fogyasztani” fogják! Mindig valamivel kevesebbet tudnak róla, ettől van úgy, hogy te beszélsz s ők hallgatják meg, miért diktálnák hát ők bármiben a mértékeidet? Ezzel természetszerűen magadra vállalsz felelősségnek nevezhető keretkonfliktusokat. Ám az alkotásnak mindig és csakis a maximális tolerancia a közege, lehet a bölcsője, szülőföldje. Különben torzszülöttek jönnek létre, melyeket még egy kincstári utókor se fogadna már változatlan helyesléssel. Neved, „ha van neved még egy”, csak ettől lehetett.

 

*

 

„Cosi fan tutte”? Sőt! Egyébként is mindenki másképp csinálja. Elképesztő, hogy annak ellenére, milyen sokan, rengeteg a kiváló és maradandó mű.