Goethe noébárkáján

Százötven évvel ezelőtt, a tavaszi napforduló utáni napon, Weimarban egy aggastyán ajkán elhangzottak ama szállóigévé válandó szavak: „Mehr Licht!” – Több fényt! – melyekkel, bár utolsó mondatnak bizonyultak, nem búcsúzott Ő az élettől, hanem valamit kevesellt, éppen kevesellt, még mindig kevesellt még benne, a folytatás valami magától értetődő közérzetében. Pedig nagyon hosszú és gazdag élet készült kihunyni abban a kívül bőséges, belülről már fogyni látszó fénymennyiségben.

Johann Wolfgang Goethe, a német irodalom s a világirodalom óriása, ekkor nyolcvanhárom éves. Élete nagyszabású, dús, szép, a legszebbek egyike az ismert emberi életek közül. Megannyi közül két vonatkozás emelkedik ki: megismerte és átélte az emberi lélek s szenvedély minden nagy változatát – és mentes volt mindazoktól a kínzó megaláztatásoktól, melyek a tehetség útját szokás szerint kísérik, annyi nagy ember sorsát tették tragikussá. Nála nincs szegénység, alantas társadalmi helyzet, függés, félreértés, Őt egyből elismerik és felismerik; a családban elsőszülött, az udvarban első miniszter, a literatúrában első poéta.

Talán csak a boldogtalan szerelmet ismerte meg némiképp a halandóknak kijáró kellemetlenségek közül, bár ez se kínozta meg annyira, mint fogalommá vált Wertherjét. A barátai, barátságai, sőt a szerelmei is mind-mind világirodalmi nevezetességek. Bronzkézfogása Schillerrel, valahol Európa földrajzi közepetáján egy talapzaton, nemzedékek számára demonstrálja és dicsőíti a legnemesebb eszményeket. S teheti ezt a szinte csak tőle megszokott és elfogadható fensőbbséges méltósággal, melyért – ha egyáltalán támadták vagy irigyelték életében és halálában – többet támadták, mint műveiért.

Goethe élete mintha maga is egy óriási, megtestesült emlékezés volna: benne él az egész emberi előzményben, mint tulajdon életanyagában él a történelem, az elmúlt és összegyűlt idő hangulatában, közegében, egy teremtő önbizalmával tekinti tulajdon szellemnyúlványai kis akváriumának a térben távolit, a régmúlt öbleit. Így válik, szinte először, ha nem legelőször a világirodalomban – Goethénél az én nem személyes névmássá, hanem az ember általános alteregójává. S valóban: megint csak először – valaki beszélhet végre az ember nevében, lelkivilága valahogy úgy az ember matematikai bonyolultságú és pontosságú előfordulása, ahogy az ógörögöket szoktuk az emberiség normális gyermekkorának tekinteni.

Van olyan emberi munkatempó és program, mely szinte nem is fér bele a halandóság megengedte keretekbe; ilyenkor mintha a sors is bőkezűbben mérne. Goethe alkatánál funkciója lett, hogy szinte korlátlan életidő-mennyiség állt rendelkezésére. Az ő példája alapján is beszélhetünk egy az élet teljességének megismerésére serkentő ösztönről. Goethét tudósi komolysága is a Leonardo-féle reneszánsz emberek fajtájába sorolja. A tudásért, a megismerésért s az abból való újraalkotás öröméért, nyugalmáért tett jóformán mindent, korán beálló s nem változó következetességgel: utazás, gyűjtés, kutatás, szerelem, költés, teátrum, geológia, Itália, ókor…

Nyilvánvaló hát – lévén korának, a XVIII. századnak is hű meghallója –, hogy az embert a legmagasabb piedesztálra állította. Ez az önmagát megvalósító jóslat az emberről mindig nagyobb eséllyel küzd egy zuhanni látszó világ megfékezéséért, felemeléséért, mint ellenkezője, mely az emberben leledző egzotikus állatot kerülgeti – ez mindig a legmagasabb rendű művészet folytonosságának bizonyul. Goethe cselekvő világelemnek tekinti az embert s annak egyszeri életét; a közös, a mégiscsak folyamatos esélyt látta meg és fogalmazta ars poeticává, miközben azt is kevesen tudták jobban nála, hogy az emberi mivolt nem más, mint a tudat különböző szintjén működő, dúló erők csatatere.

Erről szól életének és nagyon gazdag művészetének szimbóluma, jelképe, summája, a főmű, mely ama világkép-eposzok sorába tartozik, ahol a homéroszi, dantei, shakespeare-i mitológiák sorakoznak. Középkorból fennmaradt népkönyvek alapján készült, melyek „hézagait” (abból a szempontból, ahogy Ő teljességgé álmodta s írta vagy három évtizeden át) saját hangulatával, tapasztalataival, bölcsességével töltötte ki. Így alkotta meg a Faustban az ember szenvedéseinek és szenvedélyeinek, bűneinek és eszményi fellendüléseinek, csalódásainak és jogos reményeinek, zord végzetének és bájos ellágyulásainak, az érzelmi s erkölcsi élet menetrendszerű válságainak csaknem hiánytalan modelljét. Életének s művének, összefüggésben, oly hatalmas sugárzása van, hogy kései korok megszorultjai is szívesen menekülnek hozzá. S ennél az életén túl is nyújtott szellemi menedéknél többet nem álmodhat alkotó.

Mielőtt több fényért kiáltott, előbb elvilágítgatta a magáét, a kifogyhatatlanul gazdagok gőgjével, egy olyan korban, mely nem szűkölködött a figyelmet magukra vonó erős fényjelenségekben. Goethe élete ott úszott végig e kivilágított vagy lángokba borult part előtt, mint a magát menteni tudó szellem noébárkája. Kora a koron belül áll s kívül áll rajta: hiszen belefér az egész, Robespierre-estől, Napóleonostól, Lafayette-estől, Washingtonostól, Bolivárostól, s Marat vehemenciája sokkal veszélyesebb lett volna a történelem számára Goethe kultúrnyugalma nélkül. Érvényben marad a törvényszerűen véletlen utolsó parancs: több fényt!