Az idők kútkávája, avagy egy kis filológia a mennyei csapszékben

A hírneves ős-komikus, Jancsó Pál koldus-szegényen halt meg, mindössze egy Horatius-kötet maradt utána, amit még diákkorában vett, és haláláig forgatott. Most azt olvasom, hogy a kor divatja szerint a teljesítményre orientált mai Japánban azt is pontosan meg tudják mondani, hogy az olvasók átlagban évi 18 könyvet „fogyasztanak”, s egyáltalán: ott a legmagasabb a világon az egy főre jutó nyomdai termékek aránya. Pedig bizonyára a technikai csúcsteljesítmények szintjén konkurrál már (még?) a nyomtatott szóval, képpel a film, a video, a magnó és minden ördögi újdonság a rögzítés technikája környékéről.

Szerencsére bizonyos emberfajta számára az élet, a múlt, egy kis kor s a hatalmas kultúra hangulatát a kézzelfogható dolgok, tárgyak közül legjobban a könyvek testesítették meg. Tibettől Tamás bátya kunyhójáig, lassanként Timbuktut is belekapcsolva. S hosszú távon úgy látszik, ez a bizonyos emberfajta testesíti meg az emberiséget. Hogy mikor ért rá elolvasni azt a tengernyi művet, mely mondjuk csak 1799 szilveszter éjszakájáig megjelent – fogalmam sincs.

Viszont vannak fogalmak, melyek többször is összeérnek, vagy legalábbis ott lebegnek egymás közelében, a tartalom és forma patkó alakú mennyországában, ahol a patkóidom két végén, a két pólus között az izzó ívfény vagy csak a láthatatlan mágneses tér keletkezik. Ilyen a humánum s a humanizmus megannyi alak- és értelemváltozata is. „Mai nyelvhasználatunkban mindenfajta, az emberi értékekkel kapcsolatos törődést »humanistának« nevezünk” (P. O. Kristeller pontos megállapítása). Holott az egyszerű, derék, általános emberség és az emberközpontú tudományos gondolkodás terén már lezajlott egy-két virágkor, aranykor, s egy-két reneszánsz is; a világ pedig azóta is töprenghet, hogy mikor mivel, egy-egy széleskörű gondolati hagyomány reprezentatív kifejezésével van dolgunk, vagy pedig egy nagy elme, egyéniség elszigetelt teljesítményével, avagy csupáncsak szürke mezei jószívűséggel. Csakhát minden egyes korszak másként válogat a múlt (és jelen) szövegbizonyítékaiból és tényállományából, mikor önmaga számára tisztázandó, megszitálja a tiszteletreméltó előzményeket, miközben a szegény filológusok töretlen tévhite szerint a „modern” klasszicizmus, mely a XVIII. században született (vagy csak újjászületett), nem szűnő hatással van arra, ahogyan bárki azóta a klasszikusokhoz közelít.

Európa bizony hiába nevelkedett évszázadokon át a római antikvitás közvetlen hagyományain, kínlódva alakuló „középkora” és „újkora” közepette mindent elkövetett az emberi testtel-lélekkel, csak azt nem, amit humánusnak lehetne nevezni; s az írott szöveg, könyv, könyvtár dolgaiban is a máglyák gyorsabban szüreteltek, mint kertészkedhettek a körmükre égő gyertyával görnyedő humanisták vagy legalább másolók, szövegmentők.

Cicero és Horatius, Dante és Petrarca, Erasmus és Voltaire tekintélyük által méltóságot adtak a tudásnak, az írásnak. A humanisták vezették be a köztudatba az olvasottság, az irodalmi tájékozottság, az ismeretek értékének kultuszát. A felvilágosodás ezt szélesítette ki, mikor az erudíció helyébe a valódi megismerést, a mindent-tudni-akarást, az ész és az értelem értékeinek elsődlegességét tette, immár a természettudományok nevében, jegyében, égisze alatt. Persze emögött még ott lappangott ama polgári (korabelien: laikus, azóta: „amerikaias”, ha nem már „japános”) utilitarizmus, a hasznossági elv: azért kell művelődni, mert használunk vele magunknak, s másnak is, mondjuk a köznek, a világnak.

Végérvényesen maga Goethe kapcsolta bele a művelődésfogalomba a tájat, a képzőművészeteket is, a történelmet, és az európai kultúra neki köszönheti egyáltalán a művelődés eszményét, annak mélyebb értelmét: hogy a szellem révén építjük ki gazdag és harmonikus személyiségünket. A Goethéből szétsugárzó emberi méltóságeszmény ezért sokkal egyetemesebb és általánosabb, mint a költőfejedelmeké lehetett addig valaha is: a gazdag és harmonikus személyiség pontja nélkül azóta nincs is világot megváltani készülő program, hisz mindenki, aki olvas, képet néz, zenét hallgat, mindig mindenütt valami magasabbrendűnek a szolgálatában áll, többé nem tekinthető ugyanolyan kiszolgáltatottnak, mint amilyen örökletesen és valójában továbbra is, mivel fogalmában a humánumot erősíti, gazdagítja, teszi esélyesebbé, reményteljesebbé; mert megtestesülése ő is valaminek, ami láthatatlanul parányian, mint a fehér vérsejt, de védi az embert, a humánumot, mint fogalom a fogalmat a fogalmak régióiban. „Az ember legfőbb kincse mégis a személyiség” – kiált fel diadalittasan Goethe. Ezért oly fontos és véget nem érő folyamat, az elvégezhetetlen herkulesi munkák egyike ez a világ számára, a filozófiától a költészetig: a legelmaradottabb emberrel is megértetni, hogy sorsa nem megváltoztathatatlan. Ezt a magyarázatot a gyermekeknél kell elkezdeni és hinni abban, hogy ők képesek is lesznek a változtatásra.

Egy nagyon távoli jövő felől nézve bizonyára még mi is az idő iszonyúan mély kútjának valahol a fenekén vagyunk e pillanatban, mely ugyan már maga is évezredek áttetsző vagy kevésbé áttetsző vízoszlopain nyugszik, de még legalább ekkorák települnek majd reánk. Én nem hiszek a Gutenberg-galaxis letűntében, mint semminek a feledésbe merülésében; ami pontos, fontos, hasznos és találó volt az emberiség keze ügyében. Ezért nem hiszek a könyv eltűnésében, a könyv szívrohamában, a szóhalálban, a megnyíló örvényben, melybe mint süllyedő hajóroncs a reátapadt korallépítményeket, magával ránthatná az efféle fogalomcsaládokat, a filológiától, felvilágosodástól az emberiségig, humanizmusig. Átéli, túléli az még ama pár ezer évet, amire mi is csak valami neander-völgyiséggé töpörödünk a jövő ragyogó szemében, ezzel a két tábla közé kötözött kezdetleges bunkóval a hónunk alatt. Többször volt már mélypont a humaniórák dolgaiban, csak egy kicsit mindig kitartsanak, akik nem hisznek az elembertelenedésben, a mindig és újra mindentől, könyvtől, kultúrától való elrugaszkodásban.

Ahogy azt a Shakespeare-t ismerjük, a híres mondatot, amit aztán egy dán királyfi szájába ad, ő is valahol a sosem paradicsomi paradicsom valamelyik bárányfelhőkbe burkolt proletár csapszékén csípte fel, ahol az égi nyomdászok a mennyei szerzőkkel isznak műszak végeztével, s ahol egyszer nevezett Gutenberg szedőmester maga vigasztalta ekképp a szomszéd asztalnál a kicsit könnybeázott, vékonydongájú éjjeli korrektort: – Hagyja el, Horatius úr, higgye el, ezek itt körül nem is tudják, hogy több dolgok vagynak égen és földön, hogysem…