Echó és szimmetria

Az idők kútkávája, avagy egy kis filológia a mennyei csapszékben

A hírneves ős-komikus, Jancsó Pál koldus-szegényen halt meg, mindössze egy Horatius-kötet maradt utána, amit még diákkorában vett, és haláláig forgatott. Most azt olvasom, hogy a kor divatja szerint a teljesítményre orientált mai Japánban azt is pontosan meg tudják mondani, hogy az olvasók átlagban évi 18 könyvet „fogyasztanak”, s egyáltalán: ott a legmagasabb a világon az egy főre jutó nyomdai termékek aránya. Pedig bizonyára a technikai csúcsteljesítmények szintjén konkurrál már (még?) a nyomtatott szóval, képpel a film, a video, a magnó és minden ördögi újdonság a rögzítés technikája környékéről.

Szerencsére bizonyos emberfajta számára az élet, a múlt, egy kis kor s a hatalmas kultúra hangulatát a kézzelfogható dolgok, tárgyak közül legjobban a könyvek testesítették meg. Tibettől Tamás bátya kunyhójáig, lassanként Timbuktut is belekapcsolva. S hosszú távon úgy látszik, ez a bizonyos emberfajta testesíti meg az emberiséget. Hogy mikor ért rá elolvasni azt a tengernyi művet, mely mondjuk csak 1799 szilveszter éjszakájáig megjelent – fogalmam sincs.

Viszont vannak fogalmak, melyek többször is összeérnek, vagy legalábbis ott lebegnek egymás közelében, a tartalom és forma patkó alakú mennyországában, ahol a patkóidom két végén, a két pólus között az izzó ívfény vagy csak a láthatatlan mágneses tér keletkezik. Ilyen a humánum s a humanizmus megannyi alak- és értelemváltozata is. „Mai nyelvhasználatunkban mindenfajta, az emberi értékekkel kapcsolatos törődést »humanistának« nevezünk” (P. O. Kristeller pontos megállapítása). Holott az egyszerű, derék, általános emberség és az emberközpontú tudományos gondolkodás terén már lezajlott egy-két virágkor, aranykor, s egy-két reneszánsz is; a világ pedig azóta is töprenghet, hogy mikor mivel, egy-egy széleskörű gondolati hagyomány reprezentatív kifejezésével van dolgunk, vagy pedig egy nagy elme, egyéniség elszigetelt teljesítményével, avagy csupáncsak szürke mezei jószívűséggel. Csakhát minden egyes korszak másként válogat a múlt (és jelen) szövegbizonyítékaiból és tényállományából, mikor önmaga számára tisztázandó, megszitálja a tiszteletreméltó előzményeket, miközben a szegény filológusok töretlen tévhite szerint a „modern” klasszicizmus, mely a XVIII. században született (vagy csak újjászületett), nem szűnő hatással van arra, ahogyan bárki azóta a klasszikusokhoz közelít.

Európa bizony hiába nevelkedett évszázadokon át a római antikvitás közvetlen hagyományain, kínlódva alakuló „középkora” és „újkora” közepette mindent elkövetett az emberi testtel-lélekkel, csak azt nem, amit humánusnak lehetne nevezni; s az írott szöveg, könyv, könyvtár dolgaiban is a máglyák gyorsabban szüreteltek, mint kertészkedhettek a körmükre égő gyertyával görnyedő humanisták vagy legalább másolók, szövegmentők.

Cicero és Horatius, Dante és Petrarca, Erasmus és Voltaire tekintélyük által méltóságot adtak a tudásnak, az írásnak. A humanisták vezették be a köztudatba az olvasottság, az irodalmi tájékozottság, az ismeretek értékének kultuszát. A felvilágosodás ezt szélesítette ki, mikor az erudíció helyébe a valódi megismerést, a mindent-tudni-akarást, az ész és az értelem értékeinek elsődlegességét tette, immár a természettudományok nevében, jegyében, égisze alatt. Persze emögött még ott lappangott ama polgári (korabelien: laikus, azóta: „amerikaias”, ha nem már „japános”) utilitarizmus, a hasznossági elv: azért kell művelődni, mert használunk vele magunknak, s másnak is, mondjuk a köznek, a világnak.

Végérvényesen maga Goethe kapcsolta bele a művelődésfogalomba a tájat, a képzőművészeteket is, a történelmet, és az európai kultúra neki köszönheti egyáltalán a művelődés eszményét, annak mélyebb értelmét: hogy a szellem révén építjük ki gazdag és harmonikus személyiségünket. A Goethéből szétsugárzó emberi méltóságeszmény ezért sokkal egyetemesebb és általánosabb, mint a költőfejedelmeké lehetett addig valaha is: a gazdag és harmonikus személyiség pontja nélkül azóta nincs is világot megváltani készülő program, hisz mindenki, aki olvas, képet néz, zenét hallgat, mindig mindenütt valami magasabbrendűnek a szolgálatában áll, többé nem tekinthető ugyanolyan kiszolgáltatottnak, mint amilyen örökletesen és valójában továbbra is, mivel fogalmában a humánumot erősíti, gazdagítja, teszi esélyesebbé, reményteljesebbé; mert megtestesülése ő is valaminek, ami láthatatlanul parányian, mint a fehér vérsejt, de védi az embert, a humánumot, mint fogalom a fogalmat a fogalmak régióiban. „Az ember legfőbb kincse mégis a személyiség” – kiált fel diadalittasan Goethe. Ezért oly fontos és véget nem érő folyamat, az elvégezhetetlen herkulesi munkák egyike ez a világ számára, a filozófiától a költészetig: a legelmaradottabb emberrel is megértetni, hogy sorsa nem megváltoztathatatlan. Ezt a magyarázatot a gyermekeknél kell elkezdeni és hinni abban, hogy ők képesek is lesznek a változtatásra.

Egy nagyon távoli jövő felől nézve bizonyára még mi is az idő iszonyúan mély kútjának valahol a fenekén vagyunk e pillanatban, mely ugyan már maga is évezredek áttetsző vagy kevésbé áttetsző vízoszlopain nyugszik, de még legalább ekkorák települnek majd reánk. Én nem hiszek a Gutenberg-galaxis letűntében, mint semminek a feledésbe merülésében; ami pontos, fontos, hasznos és találó volt az emberiség keze ügyében. Ezért nem hiszek a könyv eltűnésében, a könyv szívrohamában, a szóhalálban, a megnyíló örvényben, melybe mint süllyedő hajóroncs a reátapadt korallépítményeket, magával ránthatná az efféle fogalomcsaládokat, a filológiától, felvilágosodástól az emberiségig, humanizmusig. Átéli, túléli az még ama pár ezer évet, amire mi is csak valami neander-völgyiséggé töpörödünk a jövő ragyogó szemében, ezzel a két tábla közé kötözött kezdetleges bunkóval a hónunk alatt. Többször volt már mélypont a humaniórák dolgaiban, csak egy kicsit mindig kitartsanak, akik nem hisznek az elembertelenedésben, a mindig és újra mindentől, könyvtől, kultúrától való elrugaszkodásban.

Ahogy azt a Shakespeare-t ismerjük, a híres mondatot, amit aztán egy dán királyfi szájába ad, ő is valahol a sosem paradicsomi paradicsom valamelyik bárányfelhőkbe burkolt proletár csapszékén csípte fel, ahol az égi nyomdászok a mennyei szerzőkkel isznak műszak végeztével, s ahol egyszer nevezett Gutenberg szedőmester maga vigasztalta ekképp a szomszéd asztalnál a kicsit könnybeázott, vékonydongájú éjjeli korrektort: – Hagyja el, Horatius úr, higgye el, ezek itt körül nem is tudják, hogy több dolgok vagynak égen és földön, hogysem…

Goethe noébárkáján

Százötven évvel ezelőtt, a tavaszi napforduló utáni napon, Weimarban egy aggastyán ajkán elhangzottak ama szállóigévé válandó szavak: „Mehr Licht!” – Több fényt! – melyekkel, bár utolsó mondatnak bizonyultak, nem búcsúzott Ő az élettől, hanem valamit kevesellt, éppen kevesellt, még mindig kevesellt még benne, a folytatás valami magától értetődő közérzetében. Pedig nagyon hosszú és gazdag élet készült kihunyni abban a kívül bőséges, belülről már fogyni látszó fénymennyiségben.

Johann Wolfgang Goethe, a német irodalom s a világirodalom óriása, ekkor nyolcvanhárom éves. Élete nagyszabású, dús, szép, a legszebbek egyike az ismert emberi életek közül. Megannyi közül két vonatkozás emelkedik ki: megismerte és átélte az emberi lélek s szenvedély minden nagy változatát – és mentes volt mindazoktól a kínzó megaláztatásoktól, melyek a tehetség útját szokás szerint kísérik, annyi nagy ember sorsát tették tragikussá. Nála nincs szegénység, alantas társadalmi helyzet, függés, félreértés, Őt egyből elismerik és felismerik; a családban elsőszülött, az udvarban első miniszter, a literatúrában első poéta.

Talán csak a boldogtalan szerelmet ismerte meg némiképp a halandóknak kijáró kellemetlenségek közül, bár ez se kínozta meg annyira, mint fogalommá vált Wertherjét. A barátai, barátságai, sőt a szerelmei is mind-mind világirodalmi nevezetességek. Bronzkézfogása Schillerrel, valahol Európa földrajzi közepetáján egy talapzaton, nemzedékek számára demonstrálja és dicsőíti a legnemesebb eszményeket. S teheti ezt a szinte csak tőle megszokott és elfogadható fensőbbséges méltósággal, melyért – ha egyáltalán támadták vagy irigyelték életében és halálában – többet támadták, mint műveiért.

Goethe élete mintha maga is egy óriási, megtestesült emlékezés volna: benne él az egész emberi előzményben, mint tulajdon életanyagában él a történelem, az elmúlt és összegyűlt idő hangulatában, közegében, egy teremtő önbizalmával tekinti tulajdon szellemnyúlványai kis akváriumának a térben távolit, a régmúlt öbleit. Így válik, szinte először, ha nem legelőször a világirodalomban – Goethénél az én nem személyes névmássá, hanem az ember általános alteregójává. S valóban: megint csak először – valaki beszélhet végre az ember nevében, lelkivilága valahogy úgy az ember matematikai bonyolultságú és pontosságú előfordulása, ahogy az ógörögöket szoktuk az emberiség normális gyermekkorának tekinteni.

Van olyan emberi munkatempó és program, mely szinte nem is fér bele a halandóság megengedte keretekbe; ilyenkor mintha a sors is bőkezűbben mérne. Goethe alkatánál funkciója lett, hogy szinte korlátlan életidő-mennyiség állt rendelkezésére. Az ő példája alapján is beszélhetünk egy az élet teljességének megismerésére serkentő ösztönről. Goethét tudósi komolysága is a Leonardo-féle reneszánsz emberek fajtájába sorolja. A tudásért, a megismerésért s az abból való újraalkotás öröméért, nyugalmáért tett jóformán mindent, korán beálló s nem változó következetességgel: utazás, gyűjtés, kutatás, szerelem, költés, teátrum, geológia, Itália, ókor…

Nyilvánvaló hát – lévén korának, a XVIII. századnak is hű meghallója –, hogy az embert a legmagasabb piedesztálra állította. Ez az önmagát megvalósító jóslat az emberről mindig nagyobb eséllyel küzd egy zuhanni látszó világ megfékezéséért, felemeléséért, mint ellenkezője, mely az emberben leledző egzotikus állatot kerülgeti – ez mindig a legmagasabb rendű művészet folytonosságának bizonyul. Goethe cselekvő világelemnek tekinti az embert s annak egyszeri életét; a közös, a mégiscsak folyamatos esélyt látta meg és fogalmazta ars poeticává, miközben azt is kevesen tudták jobban nála, hogy az emberi mivolt nem más, mint a tudat különböző szintjén működő, dúló erők csatatere.

Erről szól életének és nagyon gazdag művészetének szimbóluma, jelképe, summája, a főmű, mely ama világkép-eposzok sorába tartozik, ahol a homéroszi, dantei, shakespeare-i mitológiák sorakoznak. Középkorból fennmaradt népkönyvek alapján készült, melyek „hézagait” (abból a szempontból, ahogy Ő teljességgé álmodta s írta vagy három évtizeden át) saját hangulatával, tapasztalataival, bölcsességével töltötte ki. Így alkotta meg a Faustban az ember szenvedéseinek és szenvedélyeinek, bűneinek és eszményi fellendüléseinek, csalódásainak és jogos reményeinek, zord végzetének és bájos ellágyulásainak, az érzelmi s erkölcsi élet menetrendszerű válságainak csaknem hiánytalan modelljét. Életének s művének, összefüggésben, oly hatalmas sugárzása van, hogy kései korok megszorultjai is szívesen menekülnek hozzá. S ennél az életén túl is nyújtott szellemi menedéknél többet nem álmodhat alkotó.

Mielőtt több fényért kiáltott, előbb elvilágítgatta a magáét, a kifogyhatatlanul gazdagok gőgjével, egy olyan korban, mely nem szűkölködött a figyelmet magukra vonó erős fényjelenségekben. Goethe élete ott úszott végig e kivilágított vagy lángokba borult part előtt, mint a magát menteni tudó szellem noébárkája. Kora a koron belül áll s kívül áll rajta: hiszen belefér az egész, Robespierre-estől, Napóleonostól, Lafayette-estől, Washingtonostól, Bolivárostól, s Marat vehemenciája sokkal veszélyesebb lett volna a történelem számára Goethe kultúrnyugalma nélkül. Érvényben marad a törvényszerűen véletlen utolsó parancs: több fényt!

„Cosi fan tutte”

Mikor ez a „csoda”: az írott mű létrejön, születésének egész „biológiája” arra determinálja, hogy tiszavirágéletű legyen. Ugyanbizony mi az, hogy a lét mindennapi szükségén kívül szükségtelenül vagy vélt szükségek szerinti célra is használja a valóságos értekezés eszközeként kialakult nyelvet valaki? Teszem azt jelen se lévőkkel dialogizál, elmúlt dolgokat mond el jelenidejűként, ráadásul láthatatlan közönségnek, kéretlen önvallomásokat tesz stb. Múló bolondóra! Mégis: az a rendkívüli állapot el is múlhat, az írás jóvoltából ez a nyelven kívüli nyelv „beszélőképes” marad. S leolvasásakor kifejtett hatásfokát mindössze egyetlen dolog szabályozza döntő módon: a bolondórás ezirányú képességei – a tehetség.

*

Ráadásul e konzerv-szöveg, beszéd-befőtt, előre regisztrált szertartás-replika objektív súlyát tekintve nem kisebb adott helyzetben, mintha „direkt adásban” jönne. A lehető legtárgyszerűbb, legtömörebb és legszabatosabb volt Arkhimédésznek a rómaihoz intézett mondata: „Ne zavard köreimet!” s eredménye, hatása ugyanannyi, mintha ezt idézi neki: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Miképpen Radnóti hóhérait is hidegen hagyta volna, ha egy őrangyalka az égő csipkebokorból odasikítja nekik, hogy kivel van dolguk. Viszont a készen álló, kéznél tartott nagy szövegekkel már támasztottak s csillapítottak alkalomadtán tengereket.

*

Az író társadalmi szerepét évezredek határozták meg és el. Lehetetlen is lett volna másképp: az élet felmutatott képének-tükrének társadalmi szerepéről volt szó. Az a szerep tehát a fogalom „definíciójának” része. Az író társadalmi bátorsága az egyetlen, esetenként létrehozandó „jogi állapot”, az ama megújítandó íratlanul is írott, írottan is íratlan szerződés, mely egy-egy adott korhoz, konkrét életrajzhoz tartozik. S még ez sem magánügy.

*

Konstatáljuk, hogy bizonyos „mélységig” a líra funkcióit átvette a dal, a sláger, az ún. könnyű műfaj. Mindössze a mélységet kell megvizsgálni. Mert mi is egy kor teljes emberi történés és átélés nyersanyaga? Montaigne bányászmunkája s a három testőr felületessége egyhalomban? Így sem igaz. A felületen futó „akció” és a szellemiben való elmélyülés aránya a valóságban körülbelül ugyanaz, mint a róla születő alkotások esetében. A közeli fogyasztás – ez immár történelmivé öregedő tény – nem irányadó, a szakma s a hosszútávú fogyasztás csak Montaigne-eket „fogyaszt”. Más kérdés, hogy boldog az a lovagkor, ilyen kor, olyan kor, aki házizenészként éppen egy Walter von der Vogelweidét élvez egyenes adásban. Mást nem mondhatni: szerencse kérdése, és mondhatni: megfelelően éber felfogás kérdése, hogy ennek tudatába is kerül. Olvasónak is születni kell ugyebár.

*

S a tanulságok sokfélesége! Például, hogy témák megélnek évezredekig, úgyszólván plagizálják egymást! A „jó” s a „rossz” birkózása, Oidipuszok, Antigonék, a bűn és bűnhődés meg a Romeo-és-Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök valóság, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket fogalommá nőtt véglegesen tökéletes példányokkal is. Valamennyi megoldás, elintézés időhöz kötött. Idejéhez is. Akárcsak az ember. Még az Ember is.

*

Jó tanácsok fiataloknak. Sose alkoss azokra sandítva, akik „fogyasztani” fogják! Mindig valamivel kevesebbet tudnak róla, ettől van úgy, hogy te beszélsz s ők hallgatják meg, miért diktálnák hát ők bármiben a mértékeidet? Ezzel természetszerűen magadra vállalsz felelősségnek nevezhető keretkonfliktusokat. Ám az alkotásnak mindig és csakis a maximális tolerancia a közege, lehet a bölcsője, szülőföldje. Különben torzszülöttek jönnek létre, melyeket még egy kincstári utókor se fogadna már változatlan helyesléssel. Neved, „ha van neved még egy”, csak ettől lehetett.

*

„Cosi fan tutte”? Sőt! Egyébként is mindenki másképp csinálja. Elképesztő, hogy annak ellenére, milyen sokan, rengeteg a kiváló és maradandó mű.

Feleségek felesége

A tovatűnő idő, persze, mindent a tovatűnő idő intéz, megvéníti vagy fiatalon elragadja a múzsákat! Sebaj, mire odalesz a tavalyi hó, a szép fegyverkovácsné szerelme és szépsége – már úgyis megörökítve, művekké merevedve várja a következő ámuló korokat a Mona Lisák Mosolya… Indokolja is, nem is a szomorú iróniát, igazolja is, nem is az effajta bölcsességet a valóság, a megtörténő. Mert így van, így éppen: fiatalon elhalt kedvesét siratja örökre egyik, s a könny halhatatlan fehér márványba fagy, avagy túléli emlékiratíró koráig a matróna-özvegy a nagy alkotót, s együtt gyászolja a világgal holta napjáig.

Szendrey Júlia „halhatatlan kedves”-tragikumát, a sors igazságérzete úgy intézte, úgy ítélte, hogy rejtélyesen és legendásan eltűnt férjével együtt hunyt ki a glóriája – utólagos sorsa, élete szinte hangsúlyozottan nem számít hozzá a legendához, melynek új glóriája, immár a valódi, egyszerre süt fel mindkettőjük alakjára, a költészetből.

Nem, ezt a kérdést nem lehet megkerülni: a világirodalomban legszebben s előre felkínált özvegyi fátylat talán ugyanilyen nagy, merész gesztussal dobta el, szinte azonnal; de hogy nem olyanformán, mint Hamlet királyfi anyja, nem aprócska gerjedelmekből, annak megértéséhez ezeregy, ma már, utókor-szélben érezhetetlen indokot kellene valóban igazságosan mérlegelni, átérezni.

„1849 augusztusának elején érkezett meg a tordai papilakba a hír, egy lovastiszt hozta, szinte még a csata ágyúszagától kormosan.” Hogy mit szenvedett a sors szabályos, de rettentő csapása alatt Júlia, ölében a gyermekkel, ez az, amit örökre és nyom nélkül elvitt magával a tovatűnő idő. 1849–50 őszét, telét itt élte át Kolozsváron, s bizonyára mellette állt húga, Gyulai Pál fiatalon elhalt felesége. Később az erdődi apai házba ment. A tanúság szűkszavú; maradnak tehát a szinte csak terhelő tények: egy (ildomos-szabályos „gyász”) év után, 1850 júliusában férjhez ment Horvát Árpád történész egyetemi tanárhoz. Még két évtizednyit élt, nagyon fiatalon halt meg, 1868-ban; legalább nagyfia nyomorult sorsát, korai halálát már nem kellett megérnie.

A Feleségek felesége, Juliskák Juliskája mindössze negyven évet élt. 1828. december 29-én született, s jóformán gyermeklányként élte és éltette azt a nagy szerelmet, mely nélkül Petőfinek sem lírája, sem forradalmas egyénisége nem lett volna ennyire teljes, tragikumában is befejezett és világító. Nem puszta játék a variációval, hogy abban a szerelemben, annak külső erők, akadályok felhozta poklában és annak belső mennyországában egy pillanatra is komolyan gondolhatta-e a költő, hogy így alakul majd ama özvegyi fátyol sorsa? A nagynevű költőszomorítók, a mégis a halhatatlanságba dalolt, udvarolt múzsák: Losonczi Anna – kiben Balassi Júliára talála, Vajda Júlia – kiben Csokonai nem talált echóra, Vajda János Ginája, Reviczky szerelmei sorába azért nem talál mégsem Szendrey Júlia, mert ő a megvalósult boldogság, a megtalált és mindenben magát igazoló társ tudott lenni. Sorsa leginkább a Csinszka későbbi sorsához hasonló, az ifjú Ady-özvegyéhez, aki ezt a rokonságot érezte, tudta, vállalta, meg is írta gyönyörű versben.

Szendrey Júlia élete fiatalon vált késő délutáni tájjá, ahogy hirtelen lement a napja. Nem szakadt ő el semmitől, a korabeli, közelről sok méltóságteljességre, történelmi színpadi tablóra alkalmat nemigen adó körülményekben nem tett ő semmi olyant, melyért egy illúzióvesztésen toporzékolva joga lenne őt elítélni az utókornak. Különben szidták és mentegették elegen.

Ugyancsak a tények: életében jó néhány elbeszélést, verset írt, melyek a XX. század első harmadában aztán elszenvedték a kegyes, centenárium-gyanús sajtó alá rendezést; naplót vezetett, és ami talán a legmaradandóbb irodalmi érdem, kulturális tett, 1858-ban, még a nagy meseköltő életében az ő fordításában jelent meg Andersen meséinek első magyar kiadása.

Évfordulókon kívül is él ő annyi nemzedék hangulatában, mint társa, tárgya, kincse, örökre hordott diadala a világirodalom egyik legszebb szerelmi lírájának, életművének, Szendrey Júlia, az asszony, akinek megszólításánál győzelmesen elfullad a költészet mindentudása: „Minek nevezzelek…” Ebben a csúcsban bennefoglaltatik mindenre a megengedés s a megbocsátás, mindenre, amit más, kisebb mértékek, normák szerint valaha az idők és idegenek még számon kérhetnének Petőfi örök özvegyétől.

Tíz Arany

„A vásárban jártam, száz aranyat leltem, abból egyet-kettőt el is verek menten” – hadarja a régi mondóka. Az Arany-életmű is afféle fenség, aki elő- és utószó nélkül már aligha mutatkozik még a mi olvasói magán-fejünkben sem. Alkalmi udvaroncai ezek a széljegyzetek is.

*

Irodalomtörténetünk, mondja ki némi gúnnyal az Arany halála körüli években Heinrich Gusztáv, csak igen csekély részben tudomány, nagyobb részben csupán felszínesen hozzávető alanyi vélekedés, sőt anyagának egy tetemes része egyenesen mitológia, és éppen a mítoszok öröklődnek a legbámulatosabb szívóssággal. Az ereklyék között egymás mellett foglalnak helyet rabbilincs és aranytoll, börtönben megőszült hajtincs és ezüstkoszorú… Az irodalom irodalmon kívülisége! Arany János irodalomszemléletében, író-értékeléseiben a legmélyebb indíték éppen a belső fejlődés rajzának kimutatása, a pontosság, annak elkerülése árán, hogy a fától ne lássuk az erdőt. Miközben mások (sajnos a legjelentősebbek is!) nemcsak elhanyagolták a szövegkritikát, hanem még bele is javítnak a költői munkákba, akár a nyelvemlékekbe is.

*

Arannyal nem, de azzal, aminek bálványává (a költő őszinte sajnálatára) egyesek megtették volna Aranyt, szembefordultak aztán Zilahy Károlyék. Kurzusok, klikkek ideje ez is, az önismeret és önámítás birkózásának egyik fontos fázisa. Hogy a legszélsőségesebbek szerint a legnagyobbak is állandóan megkérdőjelezhetők voltak, ez nem egyszerűen, feltétlenül és kizárólag holmi helyes dialektika folyománya, hanem a külön úton járás örök ámokfutásának jegyében is történik. Ezek szerint Zrínyi idegen minták után idegen eszméket hozott csak, s Az apostol Petőfi életművében szociáldemokrata szörnyszülemény… Az egykori szembenállások, részben, mára már szövetséggé emelkedett távoli hadmozdulatok; részben fekete-fehér klisék. Ha valaki valakivel, akit pozitíven könyvelünk, bármiben szembefordult, hát az egy „Horger Antal úr”! Arany a fejét csóválja.

*

„Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki…” és: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, / Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!”

S mi lett belőle? Mikor egy „új nemzedék” rohamot indított, jó, persze, nem Arany személye, hanem Gyulaiék bálványai ellen, zászlajára Petőfi nevét írta. Arany és Petőfi – barátok és rokon lelkek – szembenálló hadsorok irodalompolitikai jelszavává válhattak. De hát történt ennél több is, amikor Adyék már egyenesen a „polgári reakció hivatalos költőjét”, kvázi exponensét láthatják ugyebár, a lendület dicséretes hevében, éppen A walesi bárdok költőjében!

*

A soha be nem fejeződő „világleírás” aranyi fázisa egyből a legnagyobb, legmagasabb mérce szerint való, és azt a mércét jelenti a magyar irodalomban azóta is. Érdekes elgondolkozni közben egy tüneményen: a háttér, a siker stb. nem esztétikai kategóriák „csak” afféle nagyhatalmak a művek életrajzában. Arany írja végszavában a Toldi estéjéhez, 1854-ben: „…a körülmények nem azok többé, melyek befolyása alatt első Toldim született s napfényre került. Jelen mű lehetne éppoly kielégítő, anélkül, hogy hasonló fogadtatásra tarthatnék számot.” – És gondoljunk csak a Bánk bán, Az ember tragédiája sorsában e háttér-körülmények szomorú szerepére.

*

„Monda nélkül pedig – vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről – egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam…” (Előszó a Toldi szerelme első kiadásához, 1879). Elszakadni a legendától nem akart, ebből elvi kérdést csinált. Épp itt a bökkenő. Ugyanis ez volt a „tarthatatlanabb”. Úgyis kénytelen eszményíteni, hisz a források szerint ez-az nem látszott „méltónak”! A költő pedig eszményt kívánt adni, és azt is adott. Függetlenül attól, hogy az eredeti Toldi épp olyan feudális úr volt, lehetett, akárcsak a szigeti Zrínyi, a Nagy Kirohanó Szimbólum, akiről hajmeresztő deheroizáló rém-részletek is fennmaradtak, persze nem a köztudat számára.

Viszont aligha megkerülhető, hogy korunkig bezárólag a Toldi sematikus értékelése és értelmezése mennyi újabb ostobaságot hömpölyget, mennyi alkalmazott prekoncipiált klisét, történelmietlenséget, propaganda- és ellenpropaganda-mítoszt. Hatalmas irodalma közepette és ellenére a Kép képe még meglehetősen hiányos.

*

A legkedvesebb és legkedélyesebb, hogy helyi, „szalontai népmondák-hiedelmek” – jellemzően a nép évszázados történelemtudatára – Toldi Miklóst összemossák Kinizsi Pállal, mintegy egyszerűsítnek kettővel. Valóban érdekes, csak a mitológiában elvégezhető összemérés egy ilyen összemosás: ha ők ketten, a mesebeliek találkozhattak volna, mint egymás „Holubárjai”, mit kezdhettek volna egymással, melyik a „toldibb”?

*

Különböző lelki alkat és ugyanazon kaland: a vándorszínészet. Mintha szabályszerű volna, hogy az is egy lépcsőfok, divatos „oskola” a korabeli ifjú talentumok útján. Se Petőfi, se Arany nem elég tehetséges hozzá – még drámaszerzők se lesznek!… Aztán mire minden „kész”: 1882-ben Petőfi is 59 éves lenne. Sebaj, valamiképpen benne Arany elfojtott ifjúsága tombolta ki magát, és Arany pátriárkasága kárpótolta Petőfi férfikorát. Az életidő is ismeri a „horror vacui”-t.

*

„Tudod-e, miért siettem ide, s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, »Toldi« szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta…” (Petőfi levele Kerényihez, 1847. VI. 17.) A leltár szárazabb és adatszerűbb: a „szalontai másodjegyző” többek közt Arisztophanész és Shakespeare fogalom-értékű fordítója, az ő Toldija pedig megjelent azóta németül, románul, oroszul, finnül, kínaiul, japánul, franciául, angolul, olaszul, szerbül, szlovákul, arabul és vendül.

*

„Ki az? mi az? vagy úgy…” A költő s a költészet sokat emlegetett nyelvalkotó erejére, energiájára nincs nagyobb példánk. Arany a „csak a fölöslegeset kell eltávolítani” alapon kibányászott a nyelvből néhány mondatmárványszobrot. Hány kezdőmondata s szentenciája, fordulata vált közmondás-súlyúvá! Nyelvünknek van egy aranyi sávja. „Ki kopog, mi kopog…”

*

Arany híres önmarcangoló kételyei. Szemérmes, mert óvatos is! Egy életnek lehetnek szelíd órái, napjai, de maga az élet alapjában mégiscsak roppant veszedelmes. Kacagható, hogyha Bencét lovastól emelik vállra a rajongók, de maga az a dicső nap is nem rosszul végződik? Vidámkodik az életünk, de egy ilyen rettenetes történelemben? Arany a humorról: „Nevetséges álarcba rejtett sírás…”

Echó és szimmetria

Eljöttem anyaföldet szórni a holt költőkre, hisz mije marad a mennyei nyelvnek, ha ők elmennek sorra – kezdi Kolozsvári elégiáját Ştefan Augustin Doinaş. Az ünnepélyes fájdalmak és tiszta humánumok költője Ő, a kor egyik világosfejű átgondolója és átgondoltatója a jelenkori román lírában. Visszhangok és megfelelések gyönyörű örök táncában, megzavarhatatlan szféra-zenéjében, a költészet szerkezetének klasszikumcsikorgása közepette néha a nemzetközi figyelem, a tiszteletadás sugárkévéje is egy-egy alkotó arcára, egyéniségére vetül, összpontosul, akiben megdicsőülhet minden, feloldozást és megváltást kap, ami a legjobb, legkülönb, hibátlan és maradandó abban a gyarló pillanatban egész küszködő környezetéből. Ilyen pillanat varázslata koszorúzta meg Majna-Frankfurtból a Goethe-díjjal Ştefan Augustin Doinaş kitartó életműépítő és hídépítő munkásságát, elsőrendűen értékteremtő műfordító tevékenységét. A műfordítás az az állandó hídépítés a népek, nyelvek, irodalmak, kultúrák között, mely az értékek vérkeringését, a kultúra lélegzését, az eleven mindenkori humanizmus lelki higiéniáját szolgálja ebben a mindig dübörgő világban, az egyéni elmúlás kivédhetetlen vérveszteségének lassú tragédiája mellett a keletkezés biztató igazi csodáival vigasztal. Hová lesznek a költők és költemények, ha nem önnön lehetséges megszázszorozásuknak, ezerszerezésüknek tűzijátékába temetkeznek, átlendülve a nyelvek csak látszólag elválasztó szimmetriatengelyein! Ahogy egy kultúra birtokba veszi a másikat, ahogy a kultúrák birtokba veszik egymást, újra önmagukat ölelik át, ölelik bele a közös teljességbe. Önmagukat s általa az Embert így teszik óriássá: egymás visszhangjaiban. Az eszményi XX. század szemüvege, nagyítóüvege alatt az eszményi emberiség kezében a folyton tovább és tovább írt könyv jelenti a megmentés, a továbbmentés óriásműhelyét. Eme nagy rejtekhelyünk is az elmúlás szeme előtt van, mégis tehetetlen ellene. Mert ez az egymásban vert visszhang s a szimmetria biztató tudata, öntudata mond ellent mindig az őrületnek, az elzárkózásnak, a rombolásnak s a gyűlöletnek. Más igazságokat is meghallani, érteni, hallgatni, miközben a magadéval vagy elfoglalva és el nem hallgathatsz soha. Doinaşban is a tiszta és megingathatatlan léleképítők fajtáját jutalmazza, erősíti a rangos, tekintélyes irodalmi elismerés, – aki Saint-Denis-i elégiájában is a csodálatos mandarinok görcséig érzi meg, láttatja, fogja képpé az érzéknek érzékkel, alkotónak alkotóval, gondolatnak gondolattal való összefogását, szövetségét, egy bruegheli érzékletességű és szépségű képben, hogy mint a béna, ki a vak hátára kapaszkodik, hogy ki ne maradjon a táncból, soha azértse – a humánum figyelme és fegyelme le nem teheti a szolgálatot. Echó és szimmetria biztat elzarándokolni az Igéhez, hogy az egyetlen Orgona a többszöröset visszhangozhassa.

Egy zárójel csigaháza

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró, csak közvetett emlék is. A sziszifuszi felelősség-játék mementói.

Második, híressé szentelő kötetét lapozom: Herceg, hátha megjön a tél is, a Nyugat kiadása, 1911. Az örök emlékezetűnek bizonyult versek közül már ott van legalábbis az Esti kérdés, s az egésznek mindent felvállaló komolyságában ott a költés komoran és konokul kezdettől végig ragyogtatott mestersége, a mesteri szint, melynek minőségi egysége a fogalom gőgjében fürödhetett, mert eljövendő ajándékai az egyetemesség álmának segítettek megtestesülni: tulajdon életművén kívül egy tökéletes Dante, többek között, s az európai irodalom történetének gondolatébresztő eredeti víziója.

Habent sua fata libelli – ezt a fűzött kötetecskét valaha évtizedekkel ezelőtt pontosan hat fagylalt akkori áráért vettem az antikváriumban. Egy kegyes kéz könyvjelző gyanánt egy újságkivágást is hagyott benne; mint valami préselt virág, a sárgult cetli: egyik oldalán hosszában kettévágott arckép, a világ legszomorúbb férfitekintetének fele, mélyén a szenvedés titkolt parazsa, a kihunyó világítótorony utolsó fényjelei, valahol az egyetemes háborgás fölött; a másik oldalán egy interjútöredék szúró szilánkja: (miért éppen ez a mondat menekült meg ki tudja miből?) „… – A vágyaid? – Semmi. Egy jó szivar. Becsületszavamat adom rá, hogy nincsenek vágyaim. Ha csak az nem, hogy szeretnék nagyon hamar fájdalom nélkül meghalni, mert kíváncsi vagyok arra, hogy később mi történik az emberrel. Ezt nem szomorúan mondom, csak azért, mert ami van, az már rettenetesen unalmas és megalázó…”

És ez még a beszélő Babits. Később, mintha a nemezis ábrázolni akarta volna, hogy az értelem utolsó leheletéig el nem hagyja önkéntes őrhelyét, mikor már nem beszél, akkor is ír, jöttek a beszélgető füzetek; a pompeji költő a hercegi télben, mely végül is bekövetkezett, mint egy jóslat, tulajdon iszonyú estéje valaminek az előestéjén, melyről tudta, hogy ha az erkölcs s az igazság s a szellem szava „végképp elnémul a földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”.

E két derengő zárójel közti űrben pedig ott van a XX. századi európai irodalom egyik legtisztább elméjének vergődése: a gyöngykagyló héja alá szorult kínzó homok.

„A csillag az égből s a tündöklő szó az időből mindig görbén hull a földre” – írta Tamási Áron, mikor azon töprengett, hogy mennyivel inkább világítótorony ama babitsi elefántcsonttorony, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki felett az értelem uralkodik.

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró közvetett emlék, mementó is az olyan megszólalni képes relikviák világában, mint a betűk. Mivel a költők végül mind elnémulnak rendre, mégis egyedül a tűzálló betűk végérvényes rokonsága, a megmásíthatatlan felelősség visszhangja lakik, zúg, zeng sorsuk zárójelében, mint kiürült kagylóhéjban, csigaházban.

Monológ szélrózsára

…Új akusztikai noébárka, a zenei avantgarde enciklopédiája, hangfal, melyre még szöveg is fért, került fel, évszázados balladákból s az éppen újonnan fábaszorult etikából; óceán, melyben a túlterhelt s már annyi rekordért futott hang-Titanicok elmerülnek; trójai fa-összhangzattan, melyet a logika hideg bosszúval évezredek óta készít a szférák (operett) zenéje ellen, csak megfelelően hangolt emberiséget keresett hozzá; mennyi minden ez az Amerikába exportált személyszállító magyar műemlék-koporsó, szárazdokkban, teleaggatva már a sznobéria zizegő pezsgőskoszorúival is.

Száz éve született Bartók. Bartók ma van. S már nemcsak a zene emlékezetében. Sok minden emberrenövő eredmény biztosította be ezt a halhatatlanságot. A zene az emberiségnek csak egyik emlékezete; anyagba kódolt anyagtalansága fontos és megfoghatatlan adatok hordozója a három (esetleg négy vagy öt) dimenzióról, a kozmikum visszhangjairól az egyesben, melynek látszólag haszontalan és kiszolgáltatott, valósággal (el)pazarolt érzékenységét léleknek is lehetett nevezni, s a sokaságban, melyet népnek, kultúrának, etnikumnak neveznek és hordozója mindannak, amit a természeti s a társadalmi csak rárakhatott a sivatagi teherhordóként hurcolkodó emberire, a szemszögelettől a hajfürtök gordiuszi-csomójáig, a fülnek kedves harmónia lépcsősorától a virágok, fák, füvek, hegyormok, szarvasok és héroszok nevének villogó fogsoráig; Bartókra az emberiség összes többi mozgósítható és behívott emlékezete vigyáz, szellemi jelentőségek hadifoglya Ő:

elfáradtak a stílusok, mire magára talált az értelem; magánvállalkozásként már meg volna fejtve a világ, de az egész ragaszkodik valami játékszabályhoz: átélni, felfogni… Tudni és kifejezni – e két pont közt időnként épülő pontonhíd, hús-híd, csont-híd, ideg-híd egyik neve Bartók; Ő is megálmodta a kétségbeejtő tökéletességet a halál ellen, mely mégsem lett személyes mentség, lakható menedék, s hangos álmának kottazáporában kúszó utód-közönségének tovább kell keresni a közösség valódi akaratát, az egység szemüvegét, a testvériség dallamait, az igazság pihentető fejtartását.

Lelki-vasárnapdélelőttönként, mikor a dómban (a gyárban, a gyümölcsösben, a csatatéren) megszólal az orgona (az olló, az ágyú, a klarinét, a légkalapács, a celeszta), s áhítatos emberiséggé verődik a száz kontinensen rajzó süket és nomád homo sapiens atomicus, van, aki reá emlékezik, van, aki reá esküszik, van, aki benne talál feloldódást a többi, az egész, a minden nevében is. Ez a Bartók már idő. Ez a Bartók egy kicsit hosszúra nyúlt és vissza is kísértő kor: kétvilágháború-köztiség; mértéke annak, meddig is idegfeszülhet az alkotó ember egy olyan korban, ahol minden önmaga ellentétét is jelentheti, mikor a félelemtől se a bölcsesség, se a jóság nincs felmentve; a teremben a vetített háttér előtt, ahol épp robbanófélben levő híres cirkálók és filmhíradókon tátogó vezérszónokok fekete-fehérén valóságos golyósorozatok szinkópái pattognak, közeledő ágyútűz üstdobolása rázza a mennyezetet, egyszer csak a kulisszáktól a dobogóig – a kiürített nézőtér előtt is – higgadtan, ünnepélyesen átvonul a humánum eminenciája, s egyedül is megtartott utolsó vacsorára leül a zongora ébenfekete asztalához, melyet aztán vagy azelőtt házsorok romhalmazából, polgári otthonok üszke alól mindössze sérült tárgyként lehet kimenekítni.

Bartók a miénk: számunkra közeli bölcsője körüli, ismétlődő s így már szinte érdemnek számító szerencsénk (valamint metaforázó hajlamunk) folytán – Ő a zene Bolyaija, miképpen annak idején Bolyai a geometria afféle Bartókjának számított bizonyára. Két (ilyen) ponton keresztül tehát már párhuzamost lehetne szerkeszteni hozzánk: Bartók a mi Európáért bármikor tűzbe tett kezünk, melyet sértetlenül húzhatunk elő, felmutatni, ujjai közt a harmatos szélrózsával.

Persze túl sokat, mindent talán úgysem gyűjthet össze az emberiség sem, s lassacskán már lázadni sem lehet eredetien a művészetekben. De legalább Bartók már mindenkié, miután sokáig, ahogy illik, volt Ő a művészet megtestesült magánya is, a szokásos és esedékes nagymonológ ama történelmileg berendezett pusztában – s vigasztalásul magának s nekünk csak annyit ígérhetett végül, hogy itt lesz a következő világ is, a megszenvedett emberi mélységek közelében.

A kétszer álmodható álom álma

Bizonyos Pierio Valeriano, abban az időben, mikor mindent igyekeztek lajstromba venni a humanisták, tudósok, áltudósok, valahol a századok mélyén publikált egy könyvet, mely – De literatorum infelicitate – a literátorok boldogtalanságáról tárgyal. A szobatudós szorgalmas fejcsóválásával, miközben megállapítja, hogy a sors ritkán volt kegyes a poétákhoz, s a pusztulás minden lehetséges változatát kipróbálta rajtuk, felsorolja, hogy kiket vitt el a méreg, vas, kötél s kikkel végzett a gyógyíthatatlan kór, betegség. E kiapadhatatlan menetbe sorakozott fel a múlt század első felében honfitársunk, Lenau is.

Bánsági születésű, 1802. augusztus 13-án látta meg a napvilágot; ma emlékmű s szülőfalujának új neve – egyaránt éltetik emlékét. A sápadt, sötét hajú s néha sötétlő tekintetű fiú, teljes nevén Nikolaus Niembsch von Strehlenau, aki a mindennapi élet iránt vajmi kevés érzékkel bírt, sorsában végig nem azt kereste, ami hasznos és előnyös lenne jövőjére, hanem ami egyezik lelkületével, eszméletével. „Fölötte állok mindazon örömöknek, amelyeket a jólét és előnyös állás nyújtanak, sőt élvezetet lelek abban, ha minden anyagi vágyakozástól menten, korlátlanul követhetem szívem, lelkem sugallatát” – írja 19 évesen egyik levelében anyjának. Első költeménye az Aurora zsebkönyv 1828 évi kötetében jelent meg, még Niembsch aláírással; 1830 után azonban már csakis a Lenau nevet használja. Az ő közérzete is egyik eleven cáfolata annak, hogy kora, a XIX. század oly romantikusan megbecsülte volna a költőket: Lenau úgy fogalmaz, hogy Ausztriában a költő a szivarokkal van egy sorson az értékek ranglistáján. Bár életműve arról is nevezetes, hogy egy második, kevésbé sikerült Faust mű születik meg benne ugyanabból a legenda-forrásból, költészetének legkiválóbb részét lírája képezi, melyet kora német lírájában nagyra becsülnek ismerői. A mélabú, a hangulatok, a nagy érzelmi mélységek, meredélyek költője volt, aki kétszer szerette volna megálmodni kedvenc álmait, melyek lassanként teljesen elborították, hatalmukba is kerítették lelkivilágát, elméjét. A negyvenes évek végén a döblingi elmegyógyintézetben egy darabig egy fedél alatt él Széchenyivel. Ez már a vég, melynek ő maga már nincs is tudatában. Közben csapongva tanult, kapkodva kereste a szerelmet, a társat, megjárta Amerikát, ámult, feszült és összeomlott. Mikor már a legközelebbiek sem remélnek gyógyulásában, Ludwig Frankl, a végig kitartó jóbarát festőt visz hozzá, méltósággal üli végig a képet, mint aki eszmélete utolsó, keserű fellobbanásával megérti, hogy megörökítették, így, s nem mindig kétellyel befejezett vagy be nem fejezett műveiben marad meg. Egy éjjel hangosan sír, mint a gyermek, ápolója riasztja az orvost, mikor belépnek cellájába, a költő könnyben úszó tekintettel csak ennyit mond: „Szegény Lenau nagyon szerencsétlen…” Ezek voltak utolsó szavai, drámáját mintha a romantika valamelyik „vegytiszta” mestere vitte volna színre, a szó minden értelmében észbontó és lehangoló. 1850. augusztus 22-én megszabadítja a halál. A boncoláskor felvett orvosi jelentés hozza ugyan a rejtélyesen tragikus anatómiai magyarázatot, szerény adalékként az alkotó ember végletes érzékenységéhez, a helyrehozhatatlan fordulatok örökké fenyegető esélyei ellen, de ezekből főleg a tudomány szokott okulni. Mert van érzékenység, mely nincs arányban eredményeivel, de minden személyes érzékenységben maga a kor, a világ csiszolódik mégis; a lét sokkal kitartóbban, eredményesebben és erkölcsösebben kísérletezik a tehetséggel, mint a természet az ő aranyával s mindkettővel a társadalom. A mementókkal sajnos mindig csak késve, utólag példálózik a kultúra önmaga érdekében éber emlékezete.

Tavaszi séta

Tavaszi séta a Házsongárdban, a csend egyetemessége mindig a temetőkben a legköltőibb, pedig nincs banálisabb szöveg, mint egy név, alatta két évszámmal, a legelemibb emberi adat, legminimálisabb koordináta, de itt a szépen, folyamatosan, szelíden ellentmondó madárfüttyben lélekbe vágó közlemény, mint valami híres, még gyermekkorban örökre megtanult vers szentenciája. Mintha ez lenne a rigóhang szövege: valakik neve, valakik kora, valakik utolsó nyoma. Az elmúlt évtizedekben is sok mindenkit kísértem ki ide, sok mindenkit látogatok meg itt. Asztalos István, akitől első, tavaszról szóló kis lelkendező írásomért a lelkesedő biztatást kaptam s az első közlés örömét. Bartalis János, Horváth István, Nagy István, és Földes és Bretter és Domi, a barát és nemzedéktárs, az intő jelek, az elmúlás legközelebb levágó csendes villámaival. És apám. Az apák nemzedéke nagyrészt eljött már, feljött, felhoztuk rendre, úgyis kiváltak már és elvegyültek, kiváltak lassan az életből is, nevük halkan elimádkozható litániává duzzad, önmaga írta költeménnyé. Csak bámulunk utánuk, mikor idő van megállni a mindennapi rohanásban. Szabédi sírjánál állok. Jó professzorom, aki után kerek húsz esztendeje néztem le a magát mindenütt íme szájjá nyitó anyaföldbe, akkor hagyott itt, mikor az egyetemet elvégeztem. Tanulmányaim befejeztével – mondhatnám, ha befejezhettem volna valaha is a tanulást, melynek rendjéhez, értelméhez, szelleméhez, hangulatához olyan sokat és elhatározót kaptam tőle az első egyetemi naptól az utolsó, áprilisi záporesőben együtt tett péntek esti sétáig. Valahol benne van azóta is minden megkezdett papírlapomban, minden cédulám adatolásában, minden költésre, politikára, nemzetiségi létre, szolgálatra vonatkozó gondolat megforgatásában és elraktározásában, egy majdani, talán soha egészen el nem készülő személyes világértelmezéshez. A pontosság bűvöletét parancsolta rám, ahol csak a költői hév akart elragadni, s a fantasztát erősítette bennem, ahol a hideg ész figyelme tört előre. Jól fogott fiatal forrongó elmécském mellett, s jól van öregedő, vergődő tollam emlékezetében, gondjaim közelében, a különös közérzetben, a századvég hangulattenyészetében, az itt és most ingerében. Valamennyi tanítványa elmondhatná, hogy mindig a rendteremtést s az értelmes testvéri összefogást, a fegyelmet tanította és kérte számon. Kazinczy halhatatlan meghatározásánál alig lehetne pontosabban összefoglalni: „Ki nem fárasztható résztvevés a tehetség bármi kísérlete – s türelem vétségei iránt; hív megadás, élő hit az igazság istenében.” Nagy képességű ember volt, és befejezett munkáján érzik, hogy töredéket hagyott csak, betöltvén valami századok óta üldöző törvényt, mely különben sem nagyon kedvez az utolsó reneszánsz-embereknek. Egyszerre jellemezte a szenvedély s a visszafogottság, a szélsőséges fantázia s az alapos teremtő tudás, a tudós bölcs elvonultsága s a társadalomépítő s -bíráló kiállása. Életműve a tételes politikai költészettől az elméleti árnyalatig mindenre készenlétben tartja az értelem legnagyobb fegyverét, a szót. Túl sok erő már biztos gyengeség, mert a világgal szemközt koronként a legszűkebb személyes arcvonal is nehezen védhető. Ma már úgy tűnik, etikai és művészi érzékenység egymásnak ellentmondó eredménnyel működhetett volna csupán, lévén a kor értelmiségének ama fajtájából való, mely mindhalálig hisz a feddhetetlenségben, a legjobban, legnemesebben, az eszmények életté-fordíthatóságában és csendes iróniával emlékeztet mégis, hogy ha jól meggondoljuk, Giordano Brunót ugyanazon a tűzön égették meg, amit Prométheusz lopott el nekünk. A házsongárdi föld, mely szemem, szám, fülem, orrom számára a legszebb és legprimitívebb információkat küldi el újra, hadd fonjam meg belőlük egyszemélyes szertartásom kegyeletét, az élet, a reménység, a munkára buzdítás egyszerű és együgyű közérzetét, a megtartót, a föld tavasszal újra maga a megtestesült, az élőt még tiltó, az engem még kitiltó, távoltartó idő. Neveztetik a halál bátorságos álomnak. Neveztessék a munka bátorságos életnek. Mert, mint mindig: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértet esett rajtatok.” Akik már itt vannak valahol, nagy, szívesen ugyan el nem vetett, de odaadott magjaiként a sorsnak, minden kincseik és terheik itt hagyták különben, még gazdag vagyok, mégis gazdag vagyok tőlük, csak erőm legyen viselni, hordani, eljuttatni a voltból a majd felé.

A lélek hajóharangja

Az emlékek hangulati energiája és meghatározó ereje, mind az emlékezőre, mind közönségére nézve, műalkotások esetében meghaladja információs értéküket. Amennyiben – a műfajból is következőleg – ideális arány, egyensúly mutatkozik a lelki s a szellemi tananyag dolgában, lehet, hogy nem egyszerűen szerencsés véletlenről van szó.

Nem a szerencsés véletlenről van szó Majtényi Erik emlékek ürügyén írt új epikus művében, epika ürügyén beutazott fiatalkora könyvében sem (Hajóharang a Hold utcában. Kriterion Könyvkiadó, 1976). Most is lemérhető, ami mindig: abból az indulásból más felnőtt kor is jöhetett volna, annyi más felnőtt sors és annyi korai halál; akkor ez kinek a felnőtt kora; és kinek a gyermekkora után? Kié itt ez, ahol egy író, tetőtől talpig kristálytiszta eszméletben, már a századvég jó varázslója, kinek térdéig érnek az egykori veszélyek, a legnagyobb szenvedések, s úgy jár-kel, most éppen látogatók csoportját vezeti ebben az elmúlás naplementéjében szundikáló vagy nyüzsgő magán-Liliputban, személyes Disneylandben, mint a lelki ismeretterjesztés, a lelkiismeret-terjesztés egyik legavatottabb, kiváló professzora; s miközben a kelleténél sohasem meghatódottabban és sohasem jobban eltávolodva (mindössze saját életeként tisztelhető) tárgyától, a tények és tényértékű emberi halmazállapotok egzakt anyagát adja elő – mintegy rágyújtás közben maga elé is mormog valami ilyesmit: „Úgy látszik, nemcsak élni születik az ember…”

Vannak meleg könyvek, családi könyvek, melyek mint valami bárhol azonnal felüthető cirkuszsátor, azonnal 36 fokosra fűtve várják a közönséget. Ez az írásmű, azzal együtt, hogy lényegében és alapvetően a második világháborúról szól, ilyen családi könyv. Az erős ember állandó melegségét, gravitációját üzeni, sugározza. Az emberség ízei, ereje, az erő melege ez, a szülőföldé. És ez a legtöbb, amit valaha és végül üzenni tudunk, a megszenvedett művészet útján, árán is.

Igazi szülőföldünk pedig egy kor. Ez a szülőföld-idő az ő ideje is: az a bizonyos egyszerre-idő, a Teljes Lehetséges Időpontja. Szerkezete, a hullámhossz, melyen ad, az információhalmaz, amely egyenesen és áttételek útján hatni képes, az üzenet, melyet palackjában hordoz – minden erre épül, ezt a hordozható-összecsukható, bármeddig tágítható személyes világegyetemet tiszteli alapként, ez egyben művészi szabadságának s művészi értékeinek is egyik legfontosabb forrása.

Ez a bárhol kinyitható könyvek fajtájából való előadásmód, az emléktől emlékig haladás, repülés teszi breviáriummá, a szenvedés és a túlélés enciklopédiájává Majtényi hangos-hangtalan emlékezését. Bárhol arról szól, és az egyetlen méltó szenvedély megvalósult, tudatosan létrehozott hangulatában, hőfokán, közegében. Szakmai szempontból és az olvasó érdekeit tiszteletben tartó kritériumok felől egyaránt elsőként ezt a megtalált nyelvet, kommunikációs módozatot kell és lehet észrevenni, értékelni. Ez teszi, ez engedi, hogy üzenet, szertartás, leltár, korrajz, bölcselkedés, tanítás szüksége és célja szerint változtatható, állítható legyen a dikció terének mérete, gyermeksuttogás és embertragédiás hangszórók között. S ez bármelyikfelé tanulmányozható, boncolható, dicsérhető mint szerkesztés, mint megismerésmód, mint korrajz, mint korszerű műfajprobléma újabb példája-példánya, modern próza, divatos epika ésatöbbi. De persze tartalmától, tartalma megfoghatóvá, felfoghatóvá, ezzel az igénnyel továbbíthatóvá tételétől el nem választható ez az egységként hibátlanul megvalósuló formai megoldás. És úgy igaz, hogy bárhol felüthető ekképpen (újra)teremtett egykori világok fedele – hogy feltétele ez: elejétől végig, egészen adja igazán magát, az összhatást tartogatja legfőbb érvnek és legfőbb jónak, logikus, szakmai és tudományos eredményeképpen is a módszernek. Természetesen tud mindenről szólni egy könyvvel! Ez csábítja olvasóját is az élvező érzékelés egyik lehetséges végletétől a valamit megtanuló leltározás másik véglete felé; ez a fajta próza más olvasásra tanít, és legalább akkora megújulás az epikában, amekkora elrugaszkodás előző verseszményektől a kortársi líra úgynevezett kísérleti, avantgarde fázisa: keletkezési folyamatának másik végén más közönséget feltételez.

A hullámhossz beállítása pedig könnyen sikerül Majtényinek már abban az első mondatban, melyben bejelenti, hogy „amikor eljött az az elkerülhetetlen pillanat” – mert emléktényei az utolsó mondatokig úgy lebegnek, úgy helyezkednek el ebben a szövegszövetben, hogy sorrend és időrend összes dimenziók felé folytatódhat és mégis mindig minden folyamatos.

*

Legnagyobb, szinte máris összegező dicséretképpen mondható el az ilyen írásművészetről, hogy jó értelemben megfoghatatlan, átfoghatatlan, kiszámíthatatlan, mert végtelenek a hatásvariánsoknak, személyes élményre épülő olvasói reakcióknak, értékeléseknek (implicite: a mozgósító erőnek) a lehetőségei. Az emberi élet legkedvesebb színhelyei s a szörnyű veszteséglisták, a humánum szenvedélyes polémiája a békén sosem hagyott világért, a személyes kis egyszeri életért a háborúval, az embertelenséggel, a megbékélt test és lélek bölcsessége, a történelem igazi tudása: költészete, a kultúra mint építkező anyag és megtartó erő – egyszerre töltete itt a szónak, a képnek, mely végeredményben éppen úgy egyetlen történetet, egyetlen „regényt” mond el, mint a legesleghagyományosabb eddigi módszerekkel, és mindössze háromszáz oldalon – lehetetlen észre nem venni, mennyivel tárgyszerűbben és korszerűbben, személyesebben és általánosabban mégis. Gyűjtő- és gyújtóközpontként egyszerű fogalmak fényforrását használja: könyv, pénz, halottak, enni, nyelvek, látványok, szegénység, rabság, munka. Ezek is maguktól „nyelvvé” válnak rögtön, segítségükkel jár le a kép egyszerű, ésszerű poklába a képen túlit, a képen felülit megfogalmazni, társadalom, politika, osztályharc, biológia, lélektan ezernyi feszülő húrját vagy kottavonalát metszeni, pengetni, hangolni, az igazi íróművész biztonságával és átárasztható fölényével, nyugalmával a legfontosabb emberi képességnek: ÉRTENI. Csak ezért mellékes kiszámítani (jóllehet fontos szépészeti struktúrák kimutatásához megannyi biztos útnak kínálkozna) – mennyi tárgy, mennyi bútor, mennyi élelem, lőszer, ruhanemű és könny, mennyi játék, illatszer, újság és könyv, mennyi tó, patak, harangszó és házsor, vasútvonal és indulat, név, valóságos élő és szemünk láttára elmúló test szerepel, halmozódik, hogy kiszámítható legyen: körülbelül mennyi tartozik bármikor egy világhoz valójában, s tulajdonképpen mennyivel festhető meg egy korkép.

Másodikként a könyv legfontosabb, elvi értékű érdemei közül hangsúlyoznunk kell azt az információgazdagságot, melyet igazi szülőföldje: a kor felidézése kapcsán áraszt. A szó művészi értelmében észrevétlen csatornákon pontos és különben általában már feledésbe merült dolgok kerülnek be a működőképes tudásba, műveltségbe, árnyalatok és árnyalatok árnyalatai (mondjuk: olyan fölöslegesnek tűnő apróságok, hogy miképpen neveztek egy jobb hajótársaságot a harmincas évek elején!), ha nem volna bizonyos, hogy a világ értéséhez, egy kor megértéséhez túl sokat nem, legfennebb túl keveset szoktunk tudni. Ilyenformán a mellékes, a máshonnan nem is tudható ugyancsak a szülőföld adott órájának, percének képéhez tartozik, valami egyetemes időjárásjelentés döntő adata, hogy „Cunard”, valamint az, hogy „következett a Novotny harangöntő Hold utcai cégére, az utolsó hajóharang…” A közismert egyszerűen felemlítve, máskor parafrazálva, átlényegítve (ez egyben jellemző sorrendje is a „nyers” információanyag sorsának) – beépül, a megfelelő pillanatban lép működésbe; sokszor lehetetlen nem ámulni el ezen a véletlennek nehezen nézhető szerencsén(?), inkább bravúron – tehát technikán. Adatok, motívumok, emlékszilánkok ismétlődnek, bővülnek koncentrikusan, mintha keresnék, s nini! egyszer csak nagyon is megtalálnák végleges, fontos, igazi helyük. Sok mindenre magyarázatot ad persze az író „technikai” lelkiismeretessége ennek a könyvnek a megírásakor, hangszerelésekor. Ahogy a motívumokat követte, utalt rájuk, szóba hozott, célzott, bővített – és kívül a kéziraton nyilvántartást vezetett róluk, címszavazta magánenciklopédiáját, hogy ha már közérdeklődésre tart számot, ebből a szempontból is megközelítse a tökéletest. Az alkotás egyik kedvenc csodája, újra: a feltétlen, éber tudatosság, a pontos számítás, az órák, évtizedek és kilométerek eredménye a műben: a végtelen pillanatszerűség, természetesség, spontaneitás. Az órákig festett villám tizedmásodpercnyi villanás illúziójával működik. Különben éppen innen származik viszont a könyv néhány gyengéje is, nem annyira szakmai, szerkezeti balfogások, legfennebb következményükben: adagolási hibák – a hibát a többlet képezi. (Emlék, melyből nem derül ki semmi, vagy több, mint hogy megtörtént; tehát még annyi se, amivel ennek a szülőföld-kori, vásári, világi sokadalomnak a falait kárpitozzák.) Nem annyira az író követi el őket, inkább a mindent a helyén látni kívánó emléktulajdonos mohóságából következnek; mégis ettől van olyan oldal, mely életleltárnak úgyis hiányos, műnek viszont zsúfolt. A kerek, elintézett, de súlytalan, szinte személytelen elemek keltik az érzetet, mintha valami kiállna a felületen, ezen a csodálatosan megmunkált szövegszöveten.

Végül szólnunk kell az információs érték kapcsán arról a gazdagságról, mely a gyermeki lélek rajzát jellemzi Majtényi könyvében. A világ logikájának – s a művészi logikának fontos része a gyermeklogika, demonstrálja egy egész kötetnyi olyan érvvel, melynek számbavételekor csak azt nehéz eldönteni, hogy a gyermekpszichológiai árnyalatok, a tények, összefüggések felfogható példaanyaga az elsődleges, az értékesebb itt, vagy a világosan is kicsengő tételek elegáns pontossága.

*

Idézetekkel érvelni annyi, mint másodszor is a szerzőt beszéltetni; mégis lépten-nyomon kézenfekvőnek érezném tőle kölcsönözni az igazán találó érveket, levezetéseket; legfőbb mondanivalójával, az idővel kapcsolatban pedig máris elkerülhetetlen. „Európa országai most zökkennek új kerékvágásba, s az élet egyre gyorsuló ütemében magas gyermekkocsik napfény locsolta küllői villognak ezerszám, tízezerszám a kontinensen, s bennük a késlekedő, a lemaradt gyerekek, akiket a vitaminhiány hátráltat abban, hogy saját lábukon iramodjanak neki a harmadik évtizednek s tovább, a negyedik felé, amikor majd olyan hamar – még a sorozásuk előtt – minden újrakezdődik…”

M. E. gyermekkoráról, lelki-testi szülőföldjéről, szűkebb pátriájáról, saját szögesdrót-élményeiről vagy egy eléggé közismert világháborúról szól egy újabb tanúvallomás? A veszteséglisták a gyermekkorban elkezdődnek, ez mégis a derűs indulás világa: „Süt a nap, semmiképp se tudok egy esős vasárnapra visszaemlékezni…” Mivel azonban (visszaemlékezéseink pillanatában nemcsak a „műformában”, de a valóságban is) sosem jöhet már vegytiszta időrendben elő semmi, itt már minden, ami megesett, megtörtént – átcseng, átsüt, átfeszít, átfáj és átmosolyog a többiébe –, Majtényinál is egyetlen időrend van: egy fejezetenként, motívumonként, szinte mondatonként újrakezdődő; a gyermekemléktől, az első emléktől, mely valamivel kapcsolatos, a legkeserűbbig ugyanazzal a szóval, névvel, fogalommal, hellyel, időponttal kapcsolatban. A derűs indulás szólói után pedig a világháború hangszer-hangzavar kánonjai dörögnek fel a legcsendesebb emlékezet apropójából is. Nem ő tehet róla; igazi szülőföldje egy kor volt, melyben a személyes érzékek magánpoézise s a humánum megtöretett teste egyformán ebben a bölcsődaltól a vallatás zajkínjáig terjedő akusztikai élményben részesült. Minden újabb ilyen alkotás bizonyítja: még mindig nem mondtunk el, írtunk fel bizonyos dolgokat erről a tanulságos korról, élményről. Mennyire szól csupán vagy éppen a II. világháborúról s mennyire minden ilyesmiről, minden ilyesmi, valamennyi elnyomás ellen ez a dokumentum értékével is megrendítő írói-művészi teljesítmény? A játék, a képzelet, a bánat, a hullámzás az, amiről gyermekként, az addig átéltek, megtanultak alapján is tudta már, hova tegye; s aztán az, amivel szinte örökre nem tud mit kezdeni egyetlen érzékeny, értelmes lélek sem. A kettő között pókhálófonalnyi telefonhuzal feszül, mindössze tovább szerelve ugyanaz a hálózat, mely összeköti Homéroszt Engelsszel, Dantét Tudor Arghezivel. „Üres és semmivel be nem tölthető őszi délutánnak kell lomha uralma alá vetnie egy máskülönben is vigasztalan bérház gangjait, tizenhat éves falusi kislánynak kell lennie, aki beleénekli a visszhangzó csendbe ezt a dalt, és egy pöttöm, magára maradt fiúcskának kell hallgatnia valahol a húszas évek derekán, hogy szinte öt évtized múltán is varázsszóként idézhesse fel a megnevezhetetlen bánatnak azt a szomorú sejtelmét, amely a lustán megállapodott időben eltöltötte.”

Aztán az idő mozdul meg, vagy a gyermek szokott végre mélyvizekre úszni, egyszer csak ott ébred, ahol „nem tudom elképzelni, hogy hajszolták-e valaha dühödtebben, vicsorgóbban a csordává alázott embereket”, ahol ötszáz rab közül mintegy négyszáznak nincs nadrágja, ahol télen is mezítláb állnak, ácsorognak havas-jeges latyakban a műhely, az étkező, a fürdő előtt, melynek farácsos, lépcsőzetes polcaira fektetik a holtakat, míg egyszer egy héten értük nem jön a kordé, és a craiovai börtönben ez az egyetlen tájékozódási lehetősége az élvemaradottaknak, olyanszerű számunkra, mint a bulvármagazinok társasági rovata. Könyv, melyben az élet lüktet és világít. Azon túl, hogy minden kép szépen, pontosan mutatja a maga akkori bevilágítását (délután volt, visszasütő nappal, nagymama konyhája téli reggelen, börtönudvar, Bega-part strandidőben) – az egész világítása: a szellem szemrehányó, számonkérő fénye; a dolgokra nem véletlenül, nyafogó emlékezés ürügyén fényt is derítő, hanem a kíméletlenül, kibékíthetetlenül odavilágító szellem műve, hogy ennyire látható és tapintható ez az olvasott világ, ez a szavakból-lüktetés. A valóságos veszteséglistákból és képeslapokból montírozott, az ismétlődő, életről életre, korról korra, szülőföldből szülőföldbe vonuló emberi dolgok, örömök emlékezetére való: „a telhetetlen, a kapzsi halál egyáltalán nem szorítkozott a tűzvonalra. Ahol nem ezerszám, tízezerszám pusztított, mint a földrészünkön végigvándorló gyilkos sávban, ahol nem emelt magának öldöklő üzemet, mint a haláltáborokban, ahol nem százszám tarolt, mint a bombaszőnyeg alatt magukba roskadó házsorokban, ott orvul, egyenként, de mindvégig kitartóan és módszeresen szemelte ki áldozatait…” Ezek közös emlékműve ez a könyv is, szertartás és tanúvallomás, végleg lezárult dolgok kongó koporsófedelén és a még folyamatban levő nagy per emelvényéről. „A férfiak pedig akkoriban fehérnadrágosan és szalmakalaposan, merev testtartással kerékpároztak bele egyenesen az első világháborúba…”

A legszelídebb és legszilárdabb mindig minden világok közül az indulás világa, mely másoknak már a szenvedésé vagy az alkonyé. A szelídség s a borzalom, a végzetes csapások nagy együttállását, együttviláglását bizonyítja félelmetes, mert költői pontossággal. „Ha ezeket olvasta az ember – s más híján én hányszor el nem olvastam őket –, azt is hihette volna, hogy 1914 és 1918 között a történelem leghosszabb kabaréelőadását tartották. Mert hogy is mondta csak: Hej, sok-sok tonna liszt van ott / És sok-sok angol tiszt van ott…”

Az egyetlen és soha mással nem pótolható gyermekkor tulajdonképpen egyik legközelebbi és legkedvesebb első halottunk, melynek pusztulását még át sem élhetjük az élet felgyorsuló rohama közepette, ha a miénk történetesen a történelem egyik esős, zivataros vasárnap délutánjára esett. „Mert a síkságon úgy éreztem, hogy folyvást áll és örökké állni fog az idő. Épp a harmincas évek elején, mikor pedig már olyan súlyosan döngtek a léptei.”

*

A gyermekkorral szoros összefüggésben és (az írásban) közvetlen szomszédságban, szinte minden folyamat hangulati végeként, befejeződéseként ott gyűldögél a szenvedés és túlélés enciklopédiájának anyaga. A halál kínai falán nem jár át szenvedni a test, de átjár a lélek: a látottnál nagyobb, az érzékeltnél mélyebb szenvedést viselő, a megértett valóság foglya, az eszmélet. A szinte azt mondjuk rá: „szokásos” megpróbáltatások sorozatán átvezető út, a test sorsa itt is egyik kis világ-vidéki bizonyítéka annak, hogy egy kis Papillonért nem megyünk mi sem a szomszédba; de mindez csak egyik útvonala a pokoljárásnak. Másikon a szellem halad; a megaláztatások föld alatti emeletein nemcsak fizikai fájdalmakat, s nem azokat állja ki nehezebben ez a fajta. Ennek ábrázolása, demonstrálása a könyv negyedik fontos és eredményes törekvése, megoldása, vonulata. Illusztrálni az élet vonalát, persze egy olyan korban, melyről csak a Saját Életünk Tudománya tudhat még olyan fontos és titkolt dolgokat, melyeket eddig valahogyan és érthetően nem hozott nyilvánosságra senki; illusztrálni a végletek logikája szerint, elfogadva végül ezt a maga teremtette, szakmai fogássá fejlesztett, idomított rezonanciát. Mert így a végletek logikája szerint illusztrálva, felnagyítva, részleteiben oly módon kidolgozva, hogy közel hajolva és madártávlatból szemlélve egyaránt a helyén vannak az árnyalatok is – éppen a kor lehetséges ritmusát éri tetten az író. „Vajon jár-e az ilyesmiért bocsánat?” Mert a korok, a boldog gyermekkorok és mit sem sejtő felnőtt sorsok logikája alapvetően a védekezés a harmóniát, hangulatot, miegymást megzavaró „kivétellel” szemben, az óvakodás a lázadótól, a forradalomtól, a megtorlás kínjába fulladótól, mert nem szép, mert olyan, mint valami buborékba zárt utolsó lehelet, mementó, mely a felkavart mélység, igazság fenyegető üzenetével a felszínre tör, „s közben éjszaka bizonyára nem hallják az inkvizíciós hangzavart, talán még azt sem tudják, hogy ilyesmi van, hogy ilyesmi lehetséges…”

Az eredetiség, avagy egy kérdéskör dzsungele

Minden mindennel összefügg; ennek axiómája ott homéroszkodik az emberileg alkotható, tehát a művészileg alkotnivalók legelején. Lényegében az eredeti is kombinációk, variációk, permutációk végeredménye lehet csupán: valahol „megvan”. A kérdés csak az, hogy a hozzá vezető út olyan, mint a feltalálás, vagy mint a felfedezés.

Mert ha feltalálás – akkor a zseni érdeme a változatok kitermelése, előállítása, hogy közelébe jussunk ANNAK. Ha felfedezés „csupán”, akkor minden jobb, célratörő és hatékony „kutatási program” előbb-utóbb végére járna.

Először is mindent nemcsak számba kellene venni, de megtanulni, valósággal bevágni, folyton számon tartani, valami kozmikus agylebeny zölden sistergő képernyőjén – hogy csakis hozzátegyünk, ne ismételgessünk, ne találjunk fel spanyolviaszokat.

Hányszor érinthettük a tökéletest, de a vaslogika néha puszta inerciából, unalomból már vitt is tovább. Ellipsziseink egyik pontjának közérzete az eredetiség.

Legfőbb számonkérője – az emberiség, nem tartja számon az eddig betakarított teljeset. Vagy számon tartja, de más, kicsinyes vonatkozásokban. A copy right negatív érdekében százszor szőrszálhasogatóbban, mint a szellemi épülés elégtételének pozitív öröméért.

Az eredetiség pedig nem más, mint a szellem egysége – azonossága önmagával. Mindig is az az eredeti, ami az általános érvényű emberit egy kor jellemző észjárása (festői logikája!) szerint adja elő újra meg újra.

S minden bizonnyal egyik kor kánonjából átdobva másik koréba, ugyanazok bizonyulnának a „legnagyobbaknak” ott is.

Eredetiség? Eleve csodálatos, hogy az ember beleolvashat Homéroszba, Dosztojevszkijbe, s még van mersze magának is tollat ragadni, stílust fogni, pennát hegyezni, elpötyögni az írógépen. De úgy látszik, nem az első 2500 helyre pályázik, az más! Ez a megnyerő szerénység, igénytelenség már feljogosítja akár módosítni a következő évezred topját.

Eredetiség… különben lehet, csakis a középszer ismeri igazán jól a szakmát. Egészségére is válik. A másik ugyanis nem a szakmát ismeri, tudja tökéletesen.

Ha a kívülállók tudnák, mennyi nem művészi munkából áll a művészi munka!… Minden alapja, tehát a mesterségbeli tudás, miközben a mesterségbeli tudásra különben semmi nem építhető, semmilyen módszerrel és szisztémával;

de ennek birtokában a teremtő elme biztos lehet, hogy a megfelelő pillanatban ugrik keze alá a szükséges részlet, elem, darab, alkatrész –

illetve, hogy ami a kezébe kerül, mindabból képes előállítani a szükséges, a hiányzó elemet, részletet, alkatrészt –

hogy bőviben termeli, állítja elő ezeket a részleteket, elemeket, darabokat, előtanulmányokat –

hogy ami útjába kerül: ez a kor, az a kor, börtönfal, szabadság, szegénység, gazdagság, boldog szerelem, bánatos szerelem, dicsőség, megalázás, egészség, betegség, rövid élet, hosszú élet – abból építkezik –

s amije készül, ahhoz bármiből ugyanazt gyártja, hozza létre… A szabályokat a középszer is ismeri, az mégis csak alkímia marad. A szabályok ismeretében Nagy Frigyes is írt elfogadható zenét és verset. Az alkotó keze más anatómiáknak a szülötte: itt a dimenziók végtelenében fürdő, működő rejtett csuklórendszerek biztosítják, hogy a varázslat nemcsak bűvészmutatvány.

Az eredetiség, hogy biztos lehessen a dolgában, néha láncreakciószerűen tör utat: Bolyai–Gauss–Lobacsevszkij – – – – Avagy amikor valami a levegőben van, lásd az égbekiáltó párhuzamok zsákutcáit Tolsztoj és Ruskin életrajzában, összehasonlíthatatlan társadalmi talajon ugyanaz a matematikai közönyű megmutatkozása az esedékes változatnak.

Miképp Walt Whitman egy életen át koncentrikusan bővítette az Egyetlen Művet – a legnagyobbak képletesen és szimbolikusan egyetlen témát variálnak eredetien, és ennélfogva egymás egyetlen rokonai a legszentebb plágiumban.

Ilyen szempontból minden nagy alkotás összművészeti és mindent-újra-magábafoglaló: ebben eredeti. Hogy ezt eléri.

A líra logika, de nem tudomány, mormogja figyelmeztetően József Attila. A tehetség működésének, mozgatásának, mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros, beláthatatlan, átláthatatlan fázisai, állapotai – megfeszíttetéshez, elvérzéshez, gutához hasonló állapotok.

Wagner egyik nagy példa rá, hogy amikor transzba merül az alkotó, akkor ignorál minden előzményt, egyetlen kedélyt és tudást ismer – a magáét, abból is az éppen akkorit, az aktuálisat – és olyan primitív, primér mélységekig érez le a mű, egyetlen újabb művecske után ez az önkény, amilyen csak az ős tabula rasa idején lehetett a pálya.

Megtörtént a világraszóló szerepcsere: a látó Homéroszt vakok ülik körül boldogan, pár ezer éve – a nyelvért. Kis nyelvekért és nagy nyelvekért. A nyelvek egymásbaáramlásának egészségéért – a kisvérkörért s a nagyvérkörért.

Az eredetiség: két egymásba mélyedő szerelmes tekintet – az alkotóé s a közönségé. Párezeréves illúzió… Állítólag a nyelvnek ezen a hipnózison kívül aztán nem is adatik többé léteznie a művészet számára. Ugyanis:

a szavak rövidesen mindent, bármit fognak jelenteni, bólogat melankolikusan Hegel, aztán Brecht…

Pedig az eredetiség mindig a „szem” intellektusa: egyedül ő látja meg és egyedül ő mondja el, amit látni kellene.

A szem s a másik öt érzék intellektusa szólalt meg „egyszer csak” – ő a nyelv! A nyelv intellektusa aztán az árnyalat. A poézis. A kultúra bölcsessége. A kényes gyümölcs.

A bölcsességgel még azt is meg lehet érteni, aki önmagát nem érti. Például az emberiséget, s annak egyelőre rokontalan értelmét a mindenségben. „Megmenekültem, noha az istenek nem akarták” szűköl megkönnyebbülten Ajax. A költészet isteni jósága szemet huny: engedi a féregnek befúrni magát a homokba. Hirosima homokjába. Hold-homokba. S újra kert-homokba.

A zseni az eredetien jó ember kell hogy legyen, mivelhogy ő a bölcs ember. Dante KÉPÉNEK tízparancsolata azonos Dosztojevszkij KÉPÉNEK tízparancsolatával. Nem tudni, miért, előlegezni lehetett nyugodtan az összes nagyoknak az összes erényt. Ugyanarra használják.

Az irodalom a legtöbbet tette a világért; többet, mint maga az élet; mert az embert építette tovább.

Utnapistim és Winnetou között

Minden igazán halhatatlan könyv mint a pók üldögél a kultúra idegszálain, a maga végleges helyén, körülményeinek hálójában, és távoli vonatkozásokig mozgásba tudja hozni az ismereteket s a képzeletet. Érdekes elmerengeni azon: hogyan hatott a korabeli olvasóra, miközben a bennünk ma támasztott reflexiókat vesszük számba Marco Polo utazásai új válogatását forgatva (Kriterion, Téka-sorozat – 1986), Dáné Tibor kitűnő értelmező és kísérő apparátusával. Az első képzet a kelet-európai tudat számára, hogy íme a tatárok otthon de „békések” voltak; nagy és megszervezett a birodalmuk, melynek életműködései mennyi csodával szolgálnak az emberi szerkezeteket illetően, miközben máshol annyi vért és szenvedést okoztak más, meg nem értett világoknak, hogy azok csakis a meg nem értés feltételes reflexével viszonyulhattak hozzá hosszú évszázadokig, megbélyegző elutasítással: a „kutyafejű tatár”-tól a „Tatárpusztá”-ig a kegyetlen primitiviák fogalmává tették az emberiség tudatában; holott ez a Marco Polóék által közvetített világ, mely abban a pillanatban kulminált, öntörvényei szerint fejlettségben, gazdaságban, még szociális megoldások, toleranciák s tán tudományos kérdések terén is egyik csúcs volt, amikor a római birodalmat követő ezerévnyi visszaesés idején a klasszikus színhelyek és szerepek megfordultak egy időre és a Kelet vált valójában „Nyugattá”, Európa születésének bonyolultan vajúdó, sötét évszázadaiban. A több századra terjedő török-világ aránylag friss közemlékezete meglehetősen takarja, hogy előtte volt egy arab-roham (Roland-ének, Cid-legenda, majd a vizit visszaadása a keresztes háborúkban) és egy rövid, ám meglehetősen heves tatárjárás is, mely alaposan felbolygatta és visszavetette Európa addig elkészült állagát a keleti gyepük közelében (Igor-ének és Rogerius sirámai). De hát ez a tatárság, mongolság, melynek hírét szinte lelkendezve hozza és rögzíti a három Polo kalandja, egészen más, másképp, mert más képben monumentális, nem a borzaloméban, és messire Marco, aki bár utolsónak csatlakozott a triászhoz, s csak a második menetben – elsővé, főszereplővé növi ki magát az ügy igazi történelmi és kultúrtörténeti jelentőségének kapcsán. Marco Polo (illetve Rusticiano, aki könyvvé, művé tette a nagy kaland szellemi hozadékát) mindezekre nem gondolhatott, a maga anyagát más, fontos korabeli normák szerint szervezte véglegessé az utókor számára is. Hogy mi is tulajdonképpen „mestersége címere”, elég bonyodalmas meghatározni. A világirodalom tisztes szereplője és a földrajzi felfedezések „nagy öregje” ő, miközben egyszerűen kereskedő, nagyon is, kiemelkedően, eredményesen az volt. Mert ebben a fázisában az emberi érintkezésnek, annak a napi sajtóból a tudományos tapasztalatcseréig annyi mindent helyettesítenie adatott. Selyemgubó és iránytű utazott, a batyuban és a fejben, technológiák titkai és a megfogható tények emlékezete, krónikája; minden, ami ingerelt, csábított és egyáltalán gondolatot ébresztett, a legelképesztőbb dolgok – áruként – keresztül az ismert és a még ismeretlen földrajzi térségen. De hát végül is kié a mű, melyet hat-hét évszázad múltán is olvasnak, tudásvágyból és szórakozásból az emberiségek: azé-e, aki tollba mondta, vagy aki eme formába öntötte? Rendkívüli tartalmi újdonsága akkor, ott önmagára szorítkozhatott, ma ezerszer többet tudunk mindezekről, ezerfelől, és mégis ez „Marco Polo utazása”!… Talán épp ezekért, az a rendkívüli, gazdag újdonságú a kortársak szemében aligha vált el a mesékétől, a hazudozó kalandorokétól, a háryjánosokétól. Ama Selkirk nevezetű matróz is mondogatta részegen a magáét, és végül Defoe hozta tető alá, „írta meg” a Robinsont! És ha nem adódott volna a véletlen, hogy egy szkriptomániással zárják össze valami obskurus, alkalmi vizsgálati fogságban? Semmi jele, hogy egyébként is meg akarta örökítni hatalmas tapasztalatait, melyeket forrásértékűnek tekinthet az utókor, mert azóta a felgyűlt tudás is igazolta sok mindenben pontosságukat és mindenképpen fontosságukat. Egyébként Utnapistim és Winnetou között mindig éppen égetően aktuális volt tutajra szállni, tevére kapni, vagy csak bocskorra, bakancsra, mokasszinre és valamit felderíteni – csak a szomszéd kertjét, avagy Punt országát, vagy a préri, a sztyepp titokzatosan párába vesző túlsó szegélyét, ahol ugyancsak emberek lehetnek s errefelé kémlelnek, bámészkodnak, készülnek ők is. Néha bizony husánggal, karddal a kézben, sebaj, ez hosszútávon megtermi az ellenbizonyítékot is a bölcsességre, hogy inter arma működnek mégis a múzsák is. Minden efféle küldetés életveszélyes előbb ott kinn, a terepen, utána a hitetlenkedő akadémiák előtt. Számtalan körülmény szerencsés találkozásának eredménye, hogy ennek – úgy tűnik – hittek is, hogy ez megmaradt, s hogy ez maradt fenn; mert különben nem volt az első, úttörő a nagy kánok környezetében sem, ergo az odajutásban sem. Hogy ne vegyük Julianus barát két kisebb útját, történetesen akkoriban utaztak tatárügyben más olaszok is, például egy Piano Carpini nevezetű franciskánus is ment IV. Ince megbízásával a mongolok közé (akik ugyebár szintén azokban az évtizedekben tették emlékezetes első ide-utazásaikat…) s még a nagy kán beiktatási ünnepségein is jelen volt: 1246. július 22-én. Ilyen pontosan tudható, ugyanis két műve is tengődik, a Polóétól háttérbe szorítva, az ismeretlen(ebb)ségben: a Liber Tartarorum s a Historia Mongolorum. Mert amiben nagyobb, különb Marco Polo, abban mutat túl korán, attól egyetemesebb, attól lett könyve egyik legjelentősebb következményű mű a világ anyagi és szellemi kultúrájának történetében, a kiválasztott dióhéj, a nagyra hivatott lélekvesztő, az újkori Pandora-szelencéje, amiben elődje, rokona Polo Kolumbusznak, akit éppen az ő leírása s egy térkép „győzött meg”, hogy vesszőparipáján végig kell lovagolnia a semmi üvegmezőin, még ha mást is talált, mint amit keresett, és Schliemann-nak, aki eltökélte, hogy akár átszitálja Kis-Ázsiát, de Trójának meg kell kerülnie, vagy Kőrösi Csomának, aki szintén mást keresett és mást talált, egyetemesebb haszon vigaszával egy vigasztalanul megpróbált, sivár életért: abban, az elpusztíthatatlan álmodozásban, mely legfőbb segítője az elpusztíthatatlan emberi valóságérzéknek. Az előre megálmodott Nagy Út megvalósításában örök emberi példa ő, Marco Polo, maga a szimbólummá szublimált siker, melynek fényében aztán másképp ragyog fel a többi, a másként-is-megtudható is, a tévedés vagy tódítás is, az Odüsszeusztól, Szindbádtól Gagarinig, Armstrongig vezető végtelen vadászmezőkön.

Hervay lelkének családja

Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk. A tehetség lappangó évei, mikor még se az egyedet, se a nemzedéket nem tárt karok és borostyánok hívták-hívogatták, hanem ő maga kívánkozott ama öröktől való szemérmes szemérmetlenséggel kitárulkozni. És mikor bizonyos örök logikák meteorológiája szerint néha derült ég borult ezekre a pályarendszerekre is: kiderült, hogy sikerült. Hervay Gizella egyik dísze volt annak a nemzedéknek, melyhez nem csatlakoznia kellett, hisz kezdettől fogva megtestesítette, jelentette, nyújtotta. És azután is – tehetsége volt az egyetlen, aki-ami semmi körülményben, soha cserben nem hagyta, megmentette a mélypontokon, átmentette a még mélyebbek felett. Végig. Mert görög tragédiákhoz hasonlatos az a fekete szál, mely az Ő magánsorsát is át-meg-átütve, beleszőtte az egészet a nagy elmúlásba. Most, markunkban megint ama isa-por-és-hamuval méricskélhetünk: ez hát az út az életen keresztül. Annyi a tét és ennyi volt a pálya! Megint halálhírt harangozhat a naponta annyiszor felszökő szív. S ha már belekeveredtünk az elmúlásba, megint nem az emberi életkor felső határán valahol kell búcsút vennünk valakitől. Hányszor kínozzák a korai elválások, korai halottak a megmaradót, a még maradót, aki ha odafigyelne jelenére, így is állandó kedélykrízisben élhet, azért, ami eltelt s ami itt múlik a szeme előtt, s olyan egyszerű dolgok, mint az idő, felizgathatják; ha dolgozik, a munkábamerülés narkózisában csak utólag veszi észre, hogy az idő alig elég, s hogy mindenképpen ugyanaz az élete telik, gondolhat bármilyen alkotó eredményű, kimenetelű gondra, tervre, fordulatra, vagy sírban porladó szeretteire, barátaira. Ennek a titkos féregnek a foga rágott az Ő életének – immár – alkonyán is. Mégis fel tudtak zengeni ujjai alatt még többször is azok a futamok, a mélység-felettiek, a feketét is fénnyel-kutatók, melyekkel a korszak kiemelkedő költői közé számított indulása óta. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk… – És mi a kedvenc álmod?… – Nincs kedvenc ezem, azom, volt egy kedvenc életem, melyből mindent itt akartam hagyni, a boldogság emlékét és ízeit is. Sajnálom, ha csak az újra elárvult költészetet sikerült. A mindig csonkán maradó igazi életműveket. Még egyet azokból… Különös, hogy a világ megtörténik, itt vidéken is, a magasságos csillagrendszerekben is, és nem múlhat el, megőrzik, méghozzá azok, akik elmúlnak, akik megrokkantak bele, hogy a világot, az életet megőrizni is kell, nemcsak átélni, kipergetni az ujjaink közül, mint a homokot. Hervay örök asszonyi elégiáinak tárgya nem a személy szerinti vonzás és szépség elvesztése, hanem a világ képéből álmodott örök hangulatú otthon és humánum elmúlása, veszélyeztetettsége. Ezért jajongott, kiáltott, nyelt, várt és varrt a szavak gyémánttűivel a formabontott szükség és sürgősség szerint ennek olajágacskáiból és elhullatott, kezet-lábat átütő szegeiből hordta össze a magánlíra s a közös kultúra tűzmadara alá a fészket a táj kéményeire. Könnyek közt nevetve, az ő már rendetlenséget súroló nagyvonalúságával hirdette kis vándorleadóján, hogy ilyen az életünk! És hogy a nagyvilágba beolvadni egyáltalán nincs kedve annak az eszméletnek is, melyet újból és újból becsaptak a látszatok, a kedves szép és a durván rideg emléknek valók. Lényeggé ingerelte hát magát az élet lehetőségein belül, és úgy, hogy ez is életeszközzé lett, s mikor már el-elérte – a nyugalmat vagy a megbénulást –, újra repesve visszakiáltozott a többinek. Ne feledkezzetek meg az erejéről ennek a gyengének! Sok betegsége közül az élet vitte el végül, sok mostohán komoly közül a végig legmostohább bánt vele legőszintébben és leggyöngédebben. Maradnak a fehér lapok fehéren, a be nem járt utak, át nem virrasztott éjszakák, melyek mindig tudnak még hozzátenni a máris zsúfolt lelkiismerethez és -ismeretlenséghez, a személy szerint is megszenvedett világhoz, most már maradnak, álmon-kívüli fogamzásukból ezután mindig mások üzennek az ő vállalt nevének védjegyével is. Maradunk ezzel a megint fürgén beálló álösszhanggal, állóképpel: melynek családtagjai az elmaradt találkozások, az elmaradt beszélgetések, az elmaradt egyetértés a világ s a literatúra dolgai felett, az a láthatatlan és kezdettől mindig feszülő szövetség, melyet nem is kellett formálisan megkötni, se megerősítni, se megújítni. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk, az élet keretei s az alkotás keretei, melyek csak úgy kikerültek, többnyire önnön idegrendszerünkből pótolva azt a nyersanyagot, amit a valóság nem egyszer, majdnem mindig, végig oly szűken mért. Volt egyszer s most hirtelen megöregedett egy költő keze, ráncos lett, mint az ősgyíkok feje s mint légi felvételeken a sóvidék, s többet nem ér a ceruzához. Az övé se. Az ő elárvult anya-keze, az ő szövetségekből most mégsem hűtlenül kicsúszó költő-keze.

Utazó itt és most

Az egyszerre térbeli és időbeli utazás – mozgás, mozgékonyság érzelmi és értelmi élményével ajándékozza meg olvasóját Szász János legújabb könyve, a Felhőjáték Franekerben című; látszólag „csupán” útleírás, útirajz, más látszatok szerint regény a kor újabb befejezettség eszményei szerint, a szerző műfajmegjelölése szerint pedig „egy utazás eszmerajza”.

Minden értelemben rendkívüli könyv, ízig-vérig mai írás és olvasmány, mely magával ragad, gondolkodásra késztet, együtt épülő és épített eszmerendszerek átgondolására, válasz-kísérletekkel megannyi, a történelemből is visszacsengő, idehallatszó és ma is aktuális etikai, kultúrtörténeti, társadalmi probléma elmélyült megértésére. Mint minden jó könyv, olvasmány esetében fontos, hogy a vele töltött idő megsokszorozódik olvasójában, tovább gyűrűznek tanulságai és tanításai, a mindennapokig érnek, szellemi higiéniánk tartozékaivá lesznek.

A felgyorsuló idő élménye, azt tartjuk, tipikusan korunk, a száguldó, szüntelen változást hozó XX. század élménye. Ebben a külső-belső rohanásban felfokozódik az élmények megemésztésének igénye, a szellemi-gondolati zsákmánnyal leülni, ízlelni, áttanulmányozni. Ehhez tankönyvszerű példamutatással segít hozzá az „időt megállító” oly kísérlet is, mint a Szász Jánosé. Az író – nevünkben is – mindig teljes vértezetben, fegyverzetben utazik vagy töpreng; az író teljes apparátussal van jelen az érzékelt és odakapcsolható dolgok rengetegében. Ez az apparátus nem feltétlenül egy valóságos, magával cipelt intézet, hordozható könyvtár, összecsukható elmélet vagy érvrendszer. Ez az apparátus a tudás rendteremtő képessége; ez működik, nyilvánul meg és tanít e könyv oldalain.

Közelről minden kor rohanó volt, félig-kész, éppen alakulóban leledző, forró, formát kereső és formáiból kilöttyenő. A kép a nagy metafora, mely ebben a könyvben egy nonstop vetítés bőségével átfogja a századokat és korunkat – ennek az élménynek a felidézése: mesteri ábrázolása. Annak, hogy az emberi történés zsúfoltsága nem látszat ugyan, de nem is lehetetlen tájékozódni benne. Szász János mint konkrét, a mai Hollandiában kalauzoló – és mint „költői”: az elmúlt korokat hozzánk kalauzoló idegenvezető, egyaránt hatalmas szolgálatot tesz a kortársi olvasónak.

Korunk épp annyira a műfaji áttűnések, műfajkeveredések kora, mint amennyire a maguk újult funkcióját kereső és elfogadó műfajoké. Az útirajz sem kivétel, még hogyha új divatja a tények nagymérvű szaporítása által néha a lényeget takarja el éppen. Ama lényeget, mely szerint az utazás értelme mindig és mindenkor épp a kiindulópont iránti hűség volt és marad, és hogy a nagy utazások a legnagyobb visszatérések. Maga a szerző egy másik, előző könyvében „a hazagondolás művészetének” nevezte ezt a tüneményt, melyből a Felhőjáték… oldalain messze kiható, maradandó új „vizsgát” tesz.

Szász János több ezer kilométerre találta meg a hazai gondolatok búvópatakainak, medreinek sodró irányait, onnan hozza haza az időben több száz esztendővel ezelőtt számunkra feladott leveleit, válaszait és kérdéseit, melyekre csak mai tudásunkkal és tudatunkkal tudunk úgy válaszolni. Könyvének szerkezeti lényegéhez is tartozik annak felismerése, hogy minden útleírás lényegében két nagyobb feladatot teljesíthet: megőrizni, felmutatni, hogy mit gondolt az utazó, ez a közösség által is kiküldött kis eleven műszer egy konkrét útvonalon; valamint egy ennél is közérdekűbbet, hogy egy bizonyos útvonalhoz, szellemi és valóságos tájhoz, talajhoz milyen asszociációs rendszer tartozik immár örökre, mozgat és mozgósít, valahányszor felmerül újra tudatunk láthatárán.

Ennek az utazásnak kettős talaja van: a színhely maga – és a történelem. S az időben való elmozdulás, változás rétegei, emeletei következtében ezúttal a színhely is, a történelmi idő is kétszeresen nyílik meg, nyilatkozik, az akkor és a most, az ott és az itthon kettősségében. Számunkra ezt a kettősséget Apáczai Csere János alakja teszi elérhető, megfogható, kontemplálható eggyé.

Szász könyve tehát útirajz, de történelmi esszé, műfajelméleti példatár, és eleddig egyik legfontosabb breviáriuma, szinopszisa egy potenciálisan teljes, teljesedő Apáczai-életrajznak, életregénynek; melyet végül is megírni – már nem hiszem, hogy – más módszerekkel is érdemes volna. Egyáltalán lehetséges volna.

A színhely Hollandiái – mert időbeli megsokszorozottságuk külön szerepet kapott íme – és a történelmi idő folyamatossága a Szász János írói bravúrjai révén egyetlen szellemi színhelyet képeznek végül, és ez paradoxálisan: a miénk, egy hazai színhely, a haladásért vívott humanista küzdelmek és erőfeszítések óriásivá táguló teátruma. A szervesen megidézett (mert hiszen a konkrét utazás élmény-részei) XX. századbeli képek és események, az útitörődés mindennapi apróságai így nőnek szimbólumává, ábrájává egy évszázadokkal ezelőtt megtörtént folyamatnak: némely tanulócéllal megtett fáradságos utazásoknak, peregrinációknak, melyek eszmei középpontjában (innen az azonosíthatóság lehetősége is) ugyancsak nagy etikai korproblémák itthon is értékes, érvényes megoldása állt. A kép „festése”, előadásmódja az író külön érdeméül: a higgadt, a mindenre figyelő tárgyilagosság, az odafigyelésnek és hazagondolásnak szerepéből (funkciójából) ki nem eső állandósága és állandó szinten tartása. Legkiválóbbjaink közt tarthatjuk számon azt az intellektust, mely ezt szellemi feszültséggel és nyelvi feszességgel végig hibátlanul bírta. Bizonyítékaképpen annak, hogy az a szellemiség, mely a lehető legmostohább korkörülmények között is egy Apáczait adott, melyet Apáczai jelentett akkor, ott, él mindig is, mindmáig töretlenül, teljesítőképesen, hogy alkotó és kultúrát védő európaiság, szellemiség része, ennek egységét és szövetségét, a népek és kultúrák szövetségét, a haladást jelenti ma is. „De élni csak erre a kérdésre válaszolandó érdemes: tehetünk-e valamit világméretű nembeli meggyaláztatásunk ellen” – mondja Szász a sötétség huszadik századi erőinek vulkánkitöréseitől megrendülő világunkban, és történelmi példaanyaga ugyanennek a tartásnak és kitartásnak létét bizonygatja, Apáczai szellemiségét, aki 350 évvel korábban már felismerte és hirdette, hogy „egyetlen ország se lehet erős, gazdag, szabad és boldog, ha nincsenek jó iskolái” s hogy amit az iskolára költ egy kor, az ezerszeresen térül meg a tudás és tájékozódóképesség erejével felvértezett nemzedékek munkája által.

Ennek az Apáczai-modellnek, mely olyan cél és eszmerendszer, melyben iskola és anyanyelviség egymástól elválaszthatatlan, csupán az utóbbi évek hazai irodalmában megannyi értékes vizsgálatát végezte el Szász Jánoséval párhuzamosan Bretter György, Sütő András, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Gáll Ernő, Balogh Edgár, Szabó Gyula, Szilágyi Júlia, esszében, regényben, szépirodalomban és tanulmányba oldva. Ez a sor egészül ki a Felhőjátékban magas információértékkel, roppant ismeretanyaggal, melyet Szász nemcsak összehalmoz, hanem összefüggéseinek vizsgálatát is nyújtja. Esszé-modellje viszont már nemcsak hazai, hanem világirodalmi példákkal illusztrálható kitekintésű, szintű, Thackeray, Virginia Woolf, Taine, Kosztolányi, Bálint György szellemi „világát”, annak megvalósulási szintjét idézi.

A formai megoldás bravúrja, fegyelme és álomszerűsége, századévek közötti cikázva-tanítása magas művészi, írói teljesítménnyé emeli ezt a felejthetetlen könyvet. Sokfelől szólító és sokfelé vezető utak, tények, hírek, hangok, idézetek fókuszában mindig ott van a szavát nem felejtő utazó. Az utazás tehát mindig hic et nunc, itt és most történik, amíg csak a szellem, az értelem élni fog.

Alberto Moravia

Napi hírek a mindennapok cserepeinek fontosságáról az irodalomban. Divat vagy diagnózis? A francia könyvpiacon könyvsiker lett egy eredeti családi levelesgyűjtemény egy megesett kisasszonyról. Amerikai néger író a „gyökereit” ássa ki keservesen, de felderített dokumentumokból. Díjazott filmnovellák alig változó alapsztorija a „valódi” semmiség. A XX. század is kelettől nyugatig, északtól délig halálos komolyan vette az élet mindenkori képének megőrzését, feltámasztását, krónikáját. A modalitások kitombolt misztikája és alkímiája után és közben a középkori körmölő krónikási „kamerakezelés” ha nem is kizárólagosan győzni látszik, de nem is kerül le napirendről, munkarendről. Tragikum forrása, komikum forrása, vagy csak „egyszerűen” vég nélküli adatgyűjtés, adathalmozás, felleltározás, annak felmutatása, hogy milyenek vagyunk – mindenütt kortársi realitás ez a világ irodalmaiban. A realizmus realitása. Alberto Moravia 1907-ben született Rómában, eszmélésének idején az olasz irodalom, már vagy megint, egyike volt a politikai és esztétikai forrongás igazán hangos katlanainak, egy d’Annunzio „korlátokat nem ismerő hedonizmusával” keltett feltűnést, egy Pittigrilli a nyílt s még szokatlan (s kissé olcsó) erotikával, egy Bontempelli fantasztikumával, egy Pirandello az eszmélet drámáival. Futuristák, neoromantikusok, neoklasszicisták, majd neorealisták kavalkádjából a literatúra végül is úgyis ama egyéniségekben csapódott ki, maradt meg, vészelt át retrográd politikai restrikciókat is, akik a tehetség cenzúrázhatatlan menlevelével érkeztek az olaszok vehemensen változó szellemi éráiba is. Kortársai, kik között nevet szerezni, márkát jelenteni és világszerte olvasottá válni nem kis dolog volt, mára már többnyire eleven (vagy korahalott) „klasszikusok”: Buzzati, Montanelli, Calvino, Pasolini, Pratolini, Levi… Moravia, egy keserű kedély filozófusa, abba a Boccacciótól, Masucciótól kezdődő sorba vonult be szolgálatra, mely soha nem tagadta meg legfőbb szövetségét és szerencséjét: az adott valóságot. Legismertebb művei: novellái, a felejthetetlen Római történetek (Raconti romani) és világhírű regénye, az Egy asszony meg a lánya (La ciocciara), meg a többi hosszabb-rövidebb epikai alkotása a századközép írásművészetének maradandó darabjai, a korban sodródó testek-lelkek eszméletszintjének félelmetes diagnózisai abban is, ahogy a világháborúk és gazdasági csodák kellemetlen vagy kellemetes tanintézetéből kikerült cittadinók még hinni tudtak, hinni akartak, hinni kínlódtak, emberi lényükön az alvilág s a promiszkuitás, a lelkiismeret s a lelkiismeretlenség stigmáival, jóhiszeműen, naivul vagy önbecsapások és kompromisszumok közepette a nagy gyógyulásban, miszerint a világ ama biztos és kényelmes viszonyok visszatérésében találja meg a maga újabb nyugalmát (is), amely a mesebelien keringős-tangós békeidőké volt, s melynek divatja múlásán akkor mindenki önfeledten tapsikolt. Moravia az egyaránt kérlelhetetlen és megértő ábrázolók fajtájából való, akinek szenvtelen iróniája mögött az olyasmik komor realitásérzéke működik, hogy a kétezres év autókarosszériáit már megálmodtuk, az áraikat aligha, ezért az éjféli hírek s a kriminalisztikai rovatok éppen úgy a kortársi író vakáció nélküli magánegyetemei, mint az utca képe, szaga, hangja és hangulata egy olyan korban, amikor a statisztikák már előre tudják, hányan fognak éhen halni, hányan maradnak analfabéták, hányan züllenek el a még meg sem született emberiségből egy emberi jogokkal körülbástyázott és agyongarantált ezredfordulón. Írásművészetének világa, telve egy szemérmes, pártoló derű bölcs és személytelen kultúrájával, nem a rózsás olvasmány-világok közül való, de beszédes és ébresztő. Ismeretlen, kisemberi sorsokból elnevezett névteleneket hoz közel, állít elő furcsa razziái eredményeképpen, és vall róluk, velük, értük, helyettük egy helyzetről, mely nyilvánvalóan közege, előzménye, mára már csupán „őse” a mai vergődő olasz valóságnak. A nagy írók rendszerint egyszerűen és gyakorlatilag döntik el mindig a realizmus és egyéb izmusok, menekedő művészi kísérletek vitáját, arányát, viszonyát: megőriznek, felfoghatóan és megrendítőn. Egy éppen kezük ügyében leledző kort. Mert nem is igen érnek rá másra.

Ketten

„A zenével nemcsak zenét tanulunk” – figyelmeztet Kodály, s Vojtina ars poeticájá-val a kultúra társadalmat tartó lánchídjának, acélsodronyának szétbonthatatlanságát bizonygatja Arany. Tételesen és túl a tételen – s azon a véletlen adta szimbolikán, hogy ahol befejezte egyik, ott kezdődik a másik útja – Arany és Kodály tanításának összefüggései mélyek, közös vonásai nyilvánvalóak. A rendkívüli tehetség parancsoló tekintélye mindenkor az irányadó lelki formák megteremtésében és megtartásában segítette a népeket. Mindketten a formát és a rendet tisztelő, a tisztázást eszménnyé emelő alkotó elmék, akik a népek sorsában mindig meglátták, ami közös, ami a közösségre utal, meg a kölcsönösségre. A szó legszebb értelmében voltak nemzetiek és egyetemesek, az otthon s a szomszédság szeretetét, megbecsülését egyaránt megszerezve. Egész életükben tudatosan őrizték és ápolták a múlt hagyományait, nemcsak tulajdon népük múltját, miképpen nemcsak a maguk eredményeivel gazdagították a szellemet, hanem iskolát teremtő munkásságukkal. Arany a nyelvben alkotott, Kodály a hangban – és a nyelvben. Szellemük nyoma maradandóan ott van anyanyelvünkön. A nyelvművelés kezükben korántsem csak elméleti, hanem mindenkor gyakorlati stúdium, életnek és tudománynak természetes, szoros összefonódása. „Csak röviden említem, hogy nyelvünk sajátos hangrendszere, kötelező hangszerelése az egész magyar költészetnek… a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája… Ha nyelvünk harangszavát repedt fazékká engedjük zülleni, ne csodálkozzunk, ha senki se hallgat ránk, és elmerülünk a népek tengerében!” – fogalmazza meg Kodály; Arany egy egész életművet épített erre az alapelvre. A népzene gyűjtése, tudományos feldolgozása, kiadása, hangversenytermi elfogadtatása épp olyan hatalmas program volt, mint a félbeszakadni nem engedett Petőfi-féle program végigvitele: a népet uralkodóvá tenni az irodalomban… Egy történelmi hivatás folytatását, seregnyi el nem végzett munka, meg nem oldott probléma felkarolását vállalták ők ketten: Arany és Kodály.

Ballada az eltűnt költőről

550 éve jött a világra kortársunk, François Villon, sok foglalkozású klasszikus, akit nemcsak a cimborák, de még a párizsi hóhér is tegezett, tisztelettel, azért a közeli képességéért, ami egy fél évezred távlatából akár egy gyertyától is világirodalmi árnyékot tud vetni. Villon attól is kortársunk, örök barátunk, örök útitársunk, ahogy kegyelettel fordítói besorozták a félistenek legénységébe, mert közelről korában is szellemi hullámokat verő alkotó volt, minden sorspikantéria és társadalmi státus ellenére. A csavargó, mint a sokhercegű kor egyik koronázatlan hercege öntudattal viselte a literatúra lyukas köpenyegét. Ha körözvényt adtak volna ki legalább ellene, ma többet tudnánk róla, arcáról, mint a mulandóság mélabúját megtestesítő képzelt portrék nyomán. De nem adtak ki ellene körözvényt, ellene vagy érte, ki a kor westernhőse és Romeója, Casanovája is épp annyira volt, mint az enyém-tiéd feudális parancsolatokbeli nonkonformistája, óborok és jóborok szakembere; egy Anakreóntól Petőfiig meghúzható vonal, szál közepén ott egyensúlyoz át a XV. század legközepe felett, mint Shakespeare-hősök kortársa, mint Mátyás király és Gutenberg kortársa. Egyszerre romantikus, vásári és klasszikusan tiszta, egyszerre poeta doctus és megveszekedett avantgarde költő, sok mindent szintetizáló, véglegesen villonosító, típusteremtő, alkat-felszentelő, irányok beindítója, miközben jó néhány előzményét éppen ezekkel örökre takarja előlünk, minden mutatványának hálás közönsége előtt. Élete és műve egységét a tátongó szakadékok, erkölcsi kráterek ellenére, az idők igazi, már-már kozmikus madártávlatából nem volna szabad tagadni: a férfias költő egyik megtestesülése a több ezer éves folyamatban, a leleplezésig őszinte – tehát modern, ma is korszerű – líraeszményt életével megpecsételő előfutár. Bizonyára nem ezért kötötték fel, vagy törték kerékbe, vagy rohadt el vízikastélycsodák pincebörtöneinek vizes szalmáján, avagy múlt ki ágyban, párnák közt, valamelyik nyugdíjba élemedett Margója karjai közt, mikor már rajnai bort se tudott lenyelni, csak kora reneszánsz herbateákat… Ám ha nem úgy élt volna, nem az az életmű szisszen ki, mint kirántott párbajtőr, csattan ki, mint selyemharisnyás urasági kocsisok ostora, ordít fel, mint megsütött lázadó parasztok fájdalma a szép miniatűrökben megőrzött hercigen burgund, és flamand, és párizsi égre. Azért élt úgy, mert úgy szerette, s egy költőnél ez mérhetetlenül fontos, még a hanyatló feudalizmusban is, mert bármennyit lovagol, rohan, nyüzsög, fetreng, szeretkezik, ül a nyeregben s a kolostor-könyvtárakban, ama legbelső műszer: a talentum mindig és csakis egyféleképpen hever jól, fekszik helyesen, célirányosan benne – s végül is csak ez számít. Tehetsége, mely mindenen, ennyi plusz ütközési felületen, halmozott nehézségen is fölényesen átsütött, átütött, mint sebesült katonán a kötés, a jelekből ítélve megfelelő iróniával és fölénnyel lakta a kort, mely a lovagi erényeket csillogtatta kifelé, de a Borgiák machiavellizmusának álarcaként. S még ez se számított; sokkal fontosabb az, hogy a legkülönbözőbb miliők és társadalmi státusok küldte zseniáradatban egyik fő-fő volt: Leonardók, Michelangelók quatrocentójának Szajna-parti vézna óriása… Életrajzának zárójele csak nyílik, második dátum nincs, lehet, még most is él valahol. Nincs síremlék, a polgári kegyelet se áll jól. Leghíresebb sora az igazi epitáfiuma: „Hol van már a tavalyi hó…” Mintha csak a folyamatosan frissen hulló és rögtön olvadó élet lábonjáró metaforája volna, mindenestől, szép fegyverkovácsnék szerelmével, kicsorbult kardjával, tréfás lúdtollával egyetemben.

Háry János két keresztapja

Százhetven éve, 1812-ben született az egyik, kerek száz esztendeje, 1882-ben a másik.

Garay Jánost „madártávlatból” már nem szokás ünnepelni, nem úgy volt fontos poétája egy kornak, viszont mi valódibb szerencse az alkotóra, mint hogyha éppen a teremtménye nem engedi végleg feledni.

Abban az időben mindenki műkedvelőként kezdte, amennyiben valami „rendes” polgári kenyérkereset mellett művészkedett, míg egyszer csak nagy fizikus, nagy filozófus, nagy író nem lett; a kor egyáltalán nem tagadta meg a romantikus hősiség egyik alfaját a humán mesterektől sem. Garay is így kezd el nyelvészkedni és filozopterkedni, még orvostant is hallgat, egyikben se vitte a maradandóságig. Aztán abban az időben mindenki „valaki hatása alatt” kezdi el, innen az a némileg üdvös következetesség és jótékony folytonosság, ahogy egy legszerényebb életművet s egy éppen Aktuális Nagy Egészet is, az utódok bámulatára és tanulságára, végig is vittek. A jó művek tehát egy jó szellemiség, harcos céltudat és némileg kivihetetlen, mégis kivitt, végigerőltetett program részei, építőkövei lehettek. Ilyen lett rögtön (1843) Az obsitos – név szerint Háry János. (Az „Abschiedsbrief” vált „obsittá”.)

Eszméje népszerű közfogalommá ugyan pejoratívebb szükségek fedezéseként vált később, mint amennyit a reformkor hosszú és fontos pillanatában a mű egésze jelentett, de mára már az se tartozik gyakori olvasmányaink közé, ez tény. Vörösmarty örök izzásban maradt romantika-vezúvja és Arany balladás szintézise között Garay csak a keletkezett ívfény egyik sugárnyalábja lehetett. Ám ha egyéb relativitások mércéje is előkotortatik, az is tény, hogy Az obsitos jobb, mint például A helység kalapácsa, s világosabb, mint a Bolond Istók. Háry füllentése maga a mese. A kiszolgált vitéz nemcsak a csatákról mesélt, de megelevenedtek a közönsége számára sosem látható távoli vidékek, városok, országok, vagyis a világ, mely rendszerint mindig ott túl marad az Óperencián, mégis – jót, rosszat, érvényest, érvénytelent – valamit már jóval Homérosz és Hérodotosz „újításai” előtt is tudtak és gondoltak róla; a kor utólag külön hiába is vizsgált koherens tudatmechanizmusában egy (az) obsitos működése a korabeli esti híradó, folytatásos tévéfilm, kaland és krimi, még abban is, hogy egyszerre vérité és fiction, hol igaz, hol koholt információanyag. És Háry füllentése maga a diadalmaskodni kívánó igazságérzet és jóság; ez a füllentés végig valami Nagy Erkölcs nevében történik – a szülőföldjéhez, népéhez, hazájához való hűséget képviseli, aki mikor a „karrier” s az otthoni paraszti sor között adatik választania, népe sorsát választja: inkább nézi az abonyi kettőt… Úgy füllent tehát, mint a népdal, mint minden igaz költészet: azért nagyít fel mindent, hogy eszményei a maguk kemény realitásában feltétlenül hassanak!

Mindezek ellenére vitéz Háry bátya (miután szerzője végül nyomorban s vakon feleségének s gyermekeinek diktálta utolsó műveit, s csendesen, „valahol Világos után levonult a színről”) ott kuksolhatna valahol Simplicissimus és Münchausen, Gulliver és Tarasconi Tartarin, Naszreddin Hodzsa és Göre Gábor teljesen a gyermekszobának kiszolgáltatott galériájában. Ám hogy mégis halhatatlan, az is annak a bizonyos folytonosságnak, kontinuitásnak köszönhető: jött Kodály, és általa Háry-ügyben is minden megváltozott, immár véglegesen „jóra fordult”: műfaja átváltozott ugyan, ám a huszadik század szellemi elit-termékei közé emelkedett a feldolgozás folytán maga a téma is. Akarva, akaratlanul és elszakíthatatlanul – téma lett újra.

Mert Kodály létének és életműve értelmének hangulata merőben más, ha tetszik – minden folklórkultuszban való gyökerezés ellenére –, szöges ellentéte a Garay-féle Háry-világnak, ahol maga a kor is (utólag szemlélve) mennyire csak kedves, patriarchális provinciája volt még a jelenben kibontakozó vas-acél-atom világtörténésnek. Kodályt itt már maga a kinyílt nagyvilág, a jó értelmű közimádat és közfigyelem kilencedik szimfóniája zengi körül a valóban emberiség méretű nagyság hetedik mennyországában; nevével és elvei égisze alatt a távol-keleti Sapporóban a japánok rendeznek nemzetközi szimpóziumot a korszerű zenei nevelésről, s műveit New York-i meg mindenféle filharmonikusok előadásában hangversenytermek százai és hangfelvételek tízezrei visszhangozzák.

Hogy ebbe mégis belefér, beletartozik, s nem akárhol, egy eldugott zugolyban, a Háry – az a nagyszerűség, a nagyság, a nagy nyereség, a folytonosság, a folyamat igazi diadala. A daljáték-Háry már a XX. század egy első világháborút is viselt-megélt-megszenvedett új bölcsességének és művészeti (szakmai plusz szellemi) forrongásának, egy új esztétikai eszménynek a terméke, de mégis Ő – és így, zeneként (elsősorban a szvit-változat) az egész világon ismert hangversenydarab, ideális nemzeti jelenlét a nemzetköziségben: anyanyelvi hozzájárulás a szép örök eszméletének világnyelvéhez. Ez persze már kizárólag a második, a Nagy keresztapa érdeme.

A lant lilioma

Nem hetvenöt éves korában fedezik fel, hogy a költő „tünemény”, de aki 75 évesen még mindig nem a tisztelet jogos lelkinyugdíjából él, hanem egy sorban húzza a hajnali kaszásokkal, az még tetézi tüneménységét. A Horváth Imréé – hogy a mezei képnél maradjunk – abból is áll, hogy ő az, aki kézzel vet a vetőgépkolosszusok korában; ez az ő négysoros-technikája a gépesített és űrhajósított poézis világában. Írhatná elektromos írógéppel is – lant-pengésű maradna; se csak formai, se csak tartalmi kérdés, mikor mind a kettő, mikor halmozott tünemény! Például szellemi korszerűsége sosem szakított az összhanggal, mely az ókorhoz is kötötte, és szerénykedő formatisztelete, már-már monotóniája bármikor kiállja az akár „vers blanc”-ba fordítást idegen nyelveken, az aforizma-évszázadok emeletei felett is. S itt jön a másik tünemény: a szó dömpingjének korában a kihívó „formabontás” – a lehető legkevesebb szó-nyersanyaggal gazdálkodva megközelítni a mondanivalót, azt a bizonyos sajátot és sajátost, méltót és méltóságost. Szelíd költő az indokolt művészi és indokolatlan erkölcsi megvadulások korszakain végig, hetvenöt ilyen évig, melyek világtörténelmi vitorlarúdjához kötözött Ulyssesként megszabadította legalább önmagát és reáfigyelő, beléje feledkező olvasóját minden egyebek szirénhangjától. Különös kísérlet, csak a jó költőkkel végezhető el: milyen is lenne az élet költött képe, ha csak egyedül ő költött volna ezalatt? A maga módján teljes, magasztos és befejezett. Teljes és befejezett életmű az, melyet olyan whitmanosan, koncentrikusan bővítget szüntelenül, mióta már, mintegy személyes és világfájdalmak szünetében – a maga részéről folyton valamit még befejezve, lezárva a befejezhetetlen és lezárhatatlan szóáradatban. Senki ellen és mindenki mellett. Mindenki lelki és szellemi érdeke mellett. Az ő röviden leadott szavazatai csak jó ügyet, aktuális ügyet és problémát érintenek. S az egész tünemény mögött ott van valami félrehajtott főtartás: egy „mi lenne, ha egy kicsit gondolkodnánk!” Tényleg, mi lenne, ha a fáról lemásztató tízezer éveknek legalább a jaj-de-vége-felé főleg gondolkoznánk, akkora észhez illőn szellemeskednénk, kellemeskednénk a számba venni tulajdonképpen végig elfelejtett, igazán elfelejtett legfontosabb problémáról: az életről, melynek joga és szüksége mindennel elbíbelődni kifinomult értelmünk, nyelvünk, játékaink szintjén! Mondjuk „Hogy édesanyja a fekete föld, arra gondolt a liliom s letört” – alapon közelítve meg a kultúrát s a technika recsegését, a lélekmélyi barbáriát, s a lélek mélyére menekült jól nevelt, mert már agyonnevelt és tenyésztett civilizációt, a tudást s a tűnődést, a kötelezővé úgyse váló, de tekintélyt parancsoló telitalálattá fogalmazható sapiens-szentenciákat? Bizonyára – személyes irodalombeli történetének tudói ki se mutatják – mást is célba vett, másnak is nekifogott, nekifutott a nem biztos, hogy háromnegyed évszázadra futja személyes sors különböző pillanataiban és kanyaraiban; aztán megállapodott ennél; a most már reá-jellemzőnél. A hangnál, formánál, stílusnál, tartásnál. Nyilván, mivel bizonyára élvezte is, nagy gyönyörűsége tellett benne, terjedelmes életműve imígyen való összerakásában, e hajszálakból való hajókötélverésben, gyufaszálból épített katedrálisban. Egyike azoknak az alkotóknak, akiknek egész léte, lénye, technikája árasztja, sugározza a költést, akiken kitetszik a költés processzusának és procedurájának élvezete. Kedvet csinálóan költő. Költőnek és olvasónak kedvet csinálván az. Mert végeredményének könnyedsége, higgadtsága, kipihentsége teljesen eltakarja, feledtetni tudja a szülés kínjait, az alakulás zavarait, a szellemi bányamunka technikai mellékzörejeit. Ebben a bölcsességben és tisztaságban feltétlenül nagyon régi klasszikusokra emlékeztet, több emberiség-öltővel korábbi, már csak ésszel és főleg azzal ízlelt poeta doctusokra, áttételekkel megérkező üzenetekre. A legszikárabb szellemi érvényre. Miközben maga a modern, hisz hordozható és költészetként magának bölcs belátással a kellőnél és lehetőnél nem aránytalanabb helyet kiszorító összecsukhatóság. De épp ebben az arkhimédészi törvény illusztrációja is a szellemiségben. Amiben velünk vannak a latin, a görög, az ófrancia lokuciók előrántható szép kis pengéi, ismétlődő helyzetekre találó elkophatatlan fényességei – egész világokból annyi, ami úgyis maradandó. Igen, félelmetesen és aszkétikusan mintha csakis az érvényesre, az akár személytelenül maradandó esélyűre koncentrált volna. És mégis mindez élő és személyes erény és érdem, személyes babérok kertje, személyes szférák zenéje, melyért – mindig lesz, aki tudja, érzi, érzékeli, érti – tisztelettel könyvébe, agyába, szívébe fogadja Horváth Imrét a költészet még maradó és megmaradó közönsége. Éppen azért, amiért a tragédia elméleti esélye ellenére, a valódi liliom nem törik le – hanem illattá szervezi át a fekete földet.

Felirat egy hulló levélre

Lassan hivatalból megritkul s nyoma vész annak a nemzedéknek, melynek közvetlen élmény alapján „kedvenc színésze” lehetett Szentgyörgyi István. Mert már kerek fél száz esztendő betelt azóta, hogy örökre vállára kanyarította valamelyik legendás köpenyegét vagy cifraszűrét, s elballagott a rivaldafényből. A szó szoros értelmében. Hiszen azok közül a kultúrát szolgáló apostolok közül való volt, akinek a hosszú élet is megadatott – az élet általános divatméretével szemben –, s aki azt ki is használta becsülettel, az örömökre s a szolgálatra egyaránt: élete utolsó, 89-ik évében még színpadon látták, miután a hét évtizedes pálya folyamán többszáz szerepet játszott el, százával keltette életre – s nem akárhogy, ettől fogalom Ő is a magyar színház történetében – az alakok sokaságát, kik testünk s történelmünk képében előttünk jajt és üzenetet hordoznak, amint az írva vagyon. A krúdys kor egyik Szindbádja volt, megtestesülés s aztán a megtestesülés megtestesülése is, kóbor lovagja a mindmáig legszenvedelmesebb művészetnek, ki a dinasztiaalapító: az ős-Latabár társulatával került egyszer a színházhoz, annak idején, még 1870 táján, hogy örökre itt maradjon, itt kövesedjék. S íme itt is márványlik ábrázata, hulló levelek s pelyhek alatt, a Házsongárdi temető csendes panteonjában. Vele nyugszik a legendás testi erő, mely aggastyánkoráig hűségesen elkísérte, s vele a hivatás láza, mely míg élt, nem hagyta pihenni még a babérokon sem, vele nyugszik ama sok régi tél és nyár, kirobbanó siker, nemcsak korabeli fogalmak szerint kiváló teljesítmény, s a sok fojtott perlekedés a kulisszák megett, vele omlik le élettelenül megannyi színpompás kor, a történelem egész lelki-testi-szellemi ruhatárának tarka másolata, vele a jó borok imádata, egykor rózsaszirom színésznők futó csókja, szerelme s végső, öregemberes kőágyában vele hűséges oldalbordája, Restea Mária. Legendája maga az összecsukott „játékszín”. Benne ollóval kivágott figura immár, színes papírból ragasztott mentében, tógában Julius Caesar és Feledy, Jágó és Bánk, Gonosz Pista és Lucifer. A legnagyobb előadás pedig, mely épp azóta vette kezdetét: az emlékezet. Ezt tulajdon kistermében tartja meg, a koponya boltozata alatt mindenik nemzedék, a sok-sok nemzedék, és legalább a sétatéri színkör, a Farkas utcai játszóház legendásult tudatát, hangulatát, őrizgetett látványát, mely egyre inkább afféle hasznos látomássá nődögél önismeretünkben – egy-egy név, anekdota, szemcsillanás erejéig – továbbítja azóta is. Ebben a szálában a függöny sosem megy le immár, csak mintha kissé egyre messzebb kerülnénk az egykori, petróleumlámpákkal megvilágított dobogótól, az évekkel, évtizedekkel egyre szaporodó sorokkal egyre hátsóbb sorokba, de a havazás függönyén át egészen jól látjuk még Dérynét s Kótsi Patkót, Jancsót, Felekyt, E. Kovácsot, hát hogyne, Szentgyörgyi szépszálember alakját is…

A 65. paragrafus

Melyik költőhöz milyen kísérőzene illik a kor nagy hátteréből? Kinek szavába vág bele, dübörög bele ipar, bomba, harsona, gépkocsikürt, gépzene, Armstrong, későn nyílt elektronikus orgona fehérben, lilában és vörösben, tapsvihar; ki kire gondol, mikor felemeli a hangját: népre, szeretőre, barátra, utódló ifjúságra, elődlő, védelemre méltó korokra? Melyik költőhöz mikor hallanak ilyen vagy olyan kísérőzenét? Mikor fiatal; mikor észreveszik, hogy öregszik; mikor „mindig” van éppen az érzékek évszakrendszerében? Méliusz, egyike saját világot teremtő költőinknek, arról is nevezetes, hogy ezen a végzetesen a hatvanötödik születésnapjához vezető úton mindig kísérte a világ fölösleges csendjét felverők ama jótékony égzengése, mely nemcsak a saját lélekből kicsapó energiákra bízta a dolgokat, de igenis meghívta oda, a hatás pillanatára, mozgósította mindazt, amit ízlése, lelke, meggyőződése szövetségesnek érzett. Ezért kíséri őt, most az ünneplés néhány pillanatában is, a minden hangulatának, e század hangulatának kísérőzenéje. Bizony nem dicséretes magánügy, mikor a forradalmár megöregszik, mikor a költőt még illik is széles, biztató mosollyal felköszönteni: abból az alkalomból, hogy nem tud akkorát dobbantani és kiáltani már, amekkorára még bőven volna kedve is, haragja is, sajnos megesik az ilyesmi, minél összebújtabb családban, annál melegebben intézzük ünneppé az idővel való verekedésünk kerek évfordulóit. De hát még az hiányzik, hogy megbíráljam itt Méliusz Józsefet, testvéremet és apámat a kőkemény fejű, gyógyíthatatlan és békíthetetlen avantgarde-ban, csak azért, mert ebben az egyben nem tudott ő se szembeszállni olyan konzervatív dolgokkal, mint az idő! Nos, ha fizikai értelemben nem tudná azt a sziszifuszi gyermekjátékot, katonás balettet megismételni – melyről mellesleg egyesek etikai és esztétikai ütemérzéke, történelmi ütemérzéke annyiszor sóhajtott e hatvanöt év alatt elkedvetlenítő, elerőtlenítő, korán öregítő különvéleményt –, költői ereje, írói tisztánlátása, tízezer éves veséinkbe s egymillió éves szívünkbe látó doktorbácsi-szeme változatlan erejű, s ha érdemes valamit köszönteni, ezt kell köszönteni, ez a hatvanöt éves munkanap hőse, ez a hatvanöt éves költő-virrasztás eredménye: megszokta, az évtizedek nem fárasztják a magafajtát eléggé, az ilyennek újabb és újabb akadályt, gátat, próbát, csapást talál ki az idő, de a végtelen erőpróba és mutatvány előtt nem csoda ez sem, ha úgy érzi az ember: az ilyen, az erősebbje azért találta ki az időt magának, hogy aztán győzelmeivel, megmaradásával megmutassa, a többinek mutassa: ilyenek vagyunk, ennyit bírunk és ilyenek leszünk! Jótékony orgonaátömlesztés segíti a vascsikorgást, mely lassan elhal mégis abból a mérges kísérőzenéből, melyet – mindegy, melyikünk mikor született bele ebbe a korba – együtt választottunk, kottáztunk össze, mikor még azt kellett hinni, hogy hiába, hosszú távon legyűrnek a dolgok, aztán megnyugodhattunk abban, hogy nem fognak legyőzni, amíg ezt a roppant eredeti harcmodort: a szövetséget fel nem adjuk. Sok tanító között Méliusztól tanultuk a szövetségeket is, a szövetséget iparral, harsonával, bombával, Armstronggal, eszmék vöröslő életével s a mindig rettenetesen keményfejű ifjúsággal, a szövetséget, melynek hétfőn, kedden, szerdán, szombaton: a történelem munkahetében neve költészet, neve politika, neve nemzetiség, neve kultúra, neve emberiség, neve a meg nem álló szív egyetlen ógörög-avantgarde ritmusban írt verssora. A többi ünneplés: könnyű, mint a csipkés költészet. Mert a többi nehéz volt, mint a munka. Ejnye, mikor ismerik fel a költők teljes életét a mindennapok mindig éhes és hiányos, időéhes és igazsághiányos dobogásában! Sokan írtak, írnak itt ilyen ritmusban; mind; Méliusz is! És ha valaki törvényt mer látni abban, hogy a fiatal költőkből idősek lesznek, jegyezze meg, hogy a hatvanötödik paragrafus sem ír elő mást, mint az első, avagy a századik. Mint ahogy a költők szívdobogásának sincs rangsora, fokozódó programja. Időéhesek, igazságéhesek.

Hic et nunc

Mélyek az ember gyökerei, s itt a felszínen idegrendszerben folytatódik a történelem. Mint nagy időben a füvek, minden korban szélirányba hajlanak idebent is a szálak. S minden korban nagyidő, orkán, forgószél van, ciklon, melynek epicentrumában a világjelenség járja tizenkét fejű táncát. Igazi művész lennebb nem is adja, mint hogy el akar zarándokolni eddig a légcsavar-karú királykisasszonyig, akinek ölelése a halálon át a halhatatlanságot jelenti. Úgy tetszik, a mi utaink: a világ vidékeiről, a századok lapályosabb részeiről induló utak, hosszabbak, mert százszor kell bejárni a kanyarodókat, és ezer évekig kell várni a leengedett sorompók előtt. Mégis álma maradt a legjobbjainknak: az értől az óceánig. S a megérkezőket köszönti az óceán zúgása s a fenyvesek zúgása is. Mert aki meg tud érkezni, csak az tudott erőt venni a nappalok s az éjszakák fekete-fehér suhintásain, mert útján végig tudta, vállalta, érezte, hogy ez a föld szülte és küldte, ezek a hegyek, fenyők, ennek az országnak a nagykövete – de ott, fenn, kinn, a teljesben, az egész mindenség közepén berendezett kombinált könyvtár-, hangverseny- és kiállítóteremben: a világ fóruma előtt.

Az olyan művészeknek, mint Nagy Imre, akik mögött a négy évszak színeibe öltözött dombok és fellegek, mint tiszteletbeli tehervagonok, úgy hordozzák a tájakat, a fényeket – valóságosakat és megfestetteket, mint tulajdon termésüket, az ilyen művészek – az elsők közt a legelsők – most ballagnak haza követjárásukból, s kézen fogva hozzák végre a világ francia-figyelmét, angol-figyelmét, a világ gőgös figyelmét, a világ igényes figyelmét, a világ sietős figyelmét, a világ ensz-figyelmét, a világ világ-figyelmét a hegyek felé, amelyek szabadalmat kaptak a történelem s a földrajz láthatatlan logika-úristenétől, hogy hic et nunc egyszeri és tanulságos világot hozzanak létre, s bizony, nagyon is megérdemlik a figyelmet, ha tulajdon népdalaikon sírni tudnak, ha tulajdon szőtteseiken nevet a lelkük, miközben az anyag igazságot terem számukra a kert végében, az utcákon, a tereken, a végtelen csücskében felállított nagy állványokon.

Öregek s biztosak lehetünk, mint a föld, aki nyugodtan engedi, küldi virágait. Akik minket észre nem vehetnek, azok észreveszik őket, akik ugyancsak mi vagyunk. Ez a nagy, magát énhangon énekeltető szülőföld boldog most is a figyelem s a dicsőség napsugaraiban, mikor megöleljük a hetvenöt esztendős Nagy Imrét, aki legerdélyibb és legeurópaibb művészünk is, bizonyítván legfőképpen a fiatalok, a reményteljesek előtt, az úton menet közben talált jövendőpróbálók előtt, hogy az ember egyetlen illetőségi helye a föld: bölcső, sír, szülőföld, Európa, Galaktika – egyszóval a talaj, ahol munkaasztalod áll, ahol megvetett lábbal állsz, ahol állnak azok, akik a kezed fogják, ahol szép minden távlat, mint a madarak röpte, szép még az idő sötét erdői felé eső íve is. Hát még a jövendő aranyíve felé eső rész.

A teátrum áll

„A teátrum áll!” – jelenthette egyik reggelen az építész az építtető bizottság szekretáriusának. A szekretárius finom mozdulattal csendet intett, egy láthatatlan pillét lefuvintott a manzsettjéről, és bekopogott a szárnyas ajtón az intendánshoz. „A teátrum áll!” Az intendáns összevont szemöldökkel, de repeső szívvel átvonult a szobán, nyomában a szekretáriussal, a pallérral, átment a termeken, le a lépcsőn, kocsiba szállt, és elhajtott valakihez bejelenteni: „A teátrum áll!” Az utcán emberek ácsorogtak, összegyűltek az épület előtt és suttogták: „A teátrum áll!” Délutánig terjedt a szó, hatalmas tömeg gyűlt össze a terecskén, a szűk utcácskákban és mormogta csodálattal: „A teátrum áll!”

Egy teátrum, a teátrum fizikai valójának konstatálása, a látványtól a tapintásig, a birtokbavételtől a széksorok első lelkes és eleven feldübörgéséig, valahogy ígyen mehetett végbe. Egyszer és százszor. Talán százhetvenöt esztendeje is így.

Vajha ilyen lélegzetfojtott, aggódó figyelemmel követte volna valaki azt a folyamatot is, melyben a teátrum maga, az erdélyi színjátszás keletkezett! Az évezredekbe veszne a jelentő mondat. Az évszázadok mélyén visszhangzana újra és újra. Mert a teátrum tulajdonképpen mindig is állt. Jöttek az ekhós szekerek, harsogott az emberi elmékben és szívekben a kedv és a gondolat öröme, – és mentek tovább az ekhós szekerek. Júniusok zöldje és novemberek sárgája kísérte őket. Világnyi díszleteivel szekundált nekik a hazai táj, kisvárosok hangulatának hátterén lámpások halvány világa és az akarás gyötrelmei.

Százezrek tapsának madárszárny-csattogása szállt el az előadások felett, a hála és elismerés aranytollai hulltak Thália épülő fészkére. És hulltak kövek és szitkok is. Sajátságos páncélzatában a színház katonája töretlenül állta az idő ostromát: Hamlet sebesületlen maradt, míg maszkjából sorra pusztultak ki a színészek, a legnagyobbak is.

A várépítések korának végén, az Európára kiterjedő forradalmak és a majdnem világháború korának kezdetén épült fel nagy nehezen ez a vár a kultúra számára, mintegy jelezvén sánta késlekedését az időknek a világnak eme elnyomott sarkában. De felépült. Láthatatlanul vonultak az építés színhelyére rongyzászlós szekereiken, éhes lovaikkal és maskarák álcája alatt a császárok legrebellisebb alattvalói, a gondolat fáklyavivői, a történelmi távlatok tanítványai.

Valaki mindig kiválik a korok ormán, vagy csak látomás, hogy a legjobbak tettei örökre vihart kavarnak? A legragyogóbb folytatás is kezdetét ismeri valahol. A jelen minden világ-lélegzetű és világ-színvonalú, impozáns és uralkodással édes érdeme is azokban a csendes és kitartó nagyapákban fogant, akik első helyőrségét képezték a legrégibb színháznak.

Nagy, nehéz, portól és aranyló kegyelettől terhes függönyök takarják ama első előadások színhelyét, a világot jelentő deszkákat, a mesterség címerét, a tenyérre emelhető parányi színpadot, melyet most az ünnep pillanatában is tisztán és diadalmasan mutathat fel a jelen, a mi jelenünk: A teátrum áll!

Mózes Attila emlékkönyvébe

„Csak festett fal az egész” – szerénykedett Michelangelo, mikor elragadtatva dicsérték a freskót, de lehet, csupán maga is eltűnődött azon az igazán soha fel nem fogható, ám szerencsére makacsul ismétlődő csodán, hogy a világnak tükröt tartani képes alkotó műve: a csinált világ előtt áhítattal, vagy lelkesen, vagy megrendülten, vagy bosszúsan áll ugyanaz a szemlélő is, akit maga a világ, a lét, az „eredeti”, – jóval hidegebben érint. Más, félelmetesebb hatások adagolói, gazdái az alkotók, ahogy szépen egymás után jönnek, vándorkomédiásként caplatnak a valóság sarában vagy választott talpuk előkelően ropog fehér kaviccsal felszórt sétányain, de jönnek egymás nyomában, benépesítni kultúrákat, a képtárakat és könyvtárakat. A művészetben a világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója minden, különböző fajsúlyú és halmazállapotú makett-világ ez, valami örök mutatványhoz az előterében. Az emberen átszűrhető szentenciák közül pedig egyedül a tehetségé érdekes: ő maga a feltöltött, betáplált, felfokozott intellektus, melynek érdemes nyilatkoznia, mely úgyis pillanatonként nyilatkozik. Közös minden nagy tehetségben, hogy erősen fejlett az Én-tudata. Az énnek ebben a regiszterben semmi köze az egoizmushoz, sőt! Az alkotói én nem más, mint a megtestesülés diadalmas önbizalma, melynek folytonossága nélkül a szellem egyszer csak, amnéziás Ikaroszként, visszazuhanna önmaga nyitott szakadékába, s kísértetkastélyokká válnának a képtárak, romvárosokká a múzsák kertjei s roncstelepekké a könyvtárak. Annak önérzete nélkül, hogy újból és mindig mire képes az ember, hiába maradna meg, egy sérthetetlenebb távolságban, a klasszikum, mert a teremtés ízeinek feledése gyommal verné fel a hozzá vezető utakat is. A teljesség programját csak együtt lehet tehát életben tartani az annyiféle testi, és lelki, és szellemi kísértésnek kitett humánum körül: együtt a régi s az új mestereknek. Itt folyton felelni kell, a szó mindkét értelmében. Lukács Györgytől származik, hogy az ember válaszoló lény is. Herczeg Ferenc vallotta, hogy az élet igazi tartalma is a könyvekben leledzik, ugyanis míg „a valóság tele van köddel, a könyv tele van valósággal”. Minden újabb fiatal mester érkezésekor azért tölti el az embert boldog áhítat, hogy lám az újabb könyvek is meg tudnak telni az észrevenni valók csodáival, a telitalálatok eddig ismeretlen kincseivel, a megőrzésre érdemes további dolgok aranytartalékával – hordalékával. Az írás újdonságával tehát. És akkor új igazán mindig mindez, ha a legrégibbnek igazi folytatása, mindaddig, míg egy újabb, embernek megfelelő lényt, hasonló szerepű állatfajt nem bocsát színpadára a világegyetem, a Föld. Persze addig ama 30-40 történet-típusban benne marad az önmagát permutáló-kombináló-variáló egész világirodalom. Sebaj! Az írás maga a legnagyobb megértés – megérti ezt is. Valamint azt, hogy a kiutak mutatása érdekében emberszabásúan kell gazdálkodnia az arányokkal. Ugyanis: jóllehet a jóság naivabb, a tisztaság tulajdonképpen papírforma, tervelőirányzat, unalmas utópia, s a gonosz a festőibb téma, a változatosabb, azért az emberi lélek igazi mélységeiben történnek a nagyszabású, a nagyszerű dolgok is. Nem árt megszívlelni az egyszeri ember tanítását: ez a muszájherkules, mindenmindegyjakab, elmondjajános, mintha csak tanulmányozta volna a világ legnagyobb alkotóinak a papírformát felborító, mert csupáncsak esztétikailag valóban meg nem közelíthető „ellentmondását” – miszerint káromkodtak eleget, fogcsikorgatva, hogy így meg úgy, az ember sárkányfog-vetemény, de az elmúlt pár ezer évben egészében véve valami olyasmiben maradtak, még „szépészetileg” is, amit ő hirdetett ex catedra egyetlen elkeseredett, ám megvilágosodott pillanatában, otthon a nyárikonyhában, lelombozódott pereputtyának: – Gyerekek, sokáig nem szabad a nyomorban se nyomorultnak érezni, mutatni, állítni magunkat, mert aztán már hiába jönnének jobb idők! – Ami a falrafestést illeti tehát, ugyanúgy fején találta a szöget, mint Michelangelo, meg ama ismeretes, ars poetica értelmű ősrégi közmondás. A falak, egy irodalom falai bármily régiek, új mester érkezésekor ünnepi fehérre meszelve várnak, rajtuk a kor, az itt és most freskókívánó vakolatával. Mózes Attila epikusi „kutatási programja” és ami abból egy rövid évized alatt megvalósult – reménnyel töltheti el az egészséges szellemiséget, mely mindig arra kíváncsi igazán: hogyan is lehet az egyetemest itthon is látni, a sajátunkat az általános és örök emberibe megüzenni.

Nabucco a lemenő napban

Az „ősz húrja” újra zsong, a természetben a harmóniák örök zenéje színben és mozgásban is jelentkezik. Mintha Vivaldi koreográfiájában – a szél láthatatlan madarai alatt megringanak az ágak, és frissebb ízű a tüdőnek ez a köddel öntözött sugárzás. Vagy csak a magunkba szívott kultúra vesz ilyenkor mélyebb lélegzetet egy naplementében, a korán derengő csillagok alatt. Mert órához szoktatták az élmények, az emlékek, a mindennapok s a világ múltjának s jelenének állandó körforgása: hogyne lenne érzékeny a legnagyobb, a legnagyvonalúbb órára, az évszakokéra. Ilyenkor, efféle futó eufóriákban hiszi el az ember igazán, hogy élni érdemes, hogy szárnyalni kell és lehet. Megszépülünk, mivel tulajdon tükörképünknek érezzük, látjuk azt az örvénylő aranylást, amit véghezvisz az ősz örömében a természet. Nem igaz, hogy csak a tavaszok hozzák s jelképezik a kezdést! Az ősz éppúgy a teremtés ingereitől terhes, teljes. Gondolkozni akarok és gondolatokat befogadni, érezni akarok és érzéseket kelteni másban – ébred rá hirtelen a legszürkébb lélek is valami reményre. Nagy és fontos emberi szerkezetek lépnek működésbe egyszerűen ama búcsúzónak tekintett ragyogástól, mely éppúgy az érkezésé is lehet. Ilyenkor olyan fogékonynak, okosnak, érzékenynek érezzük magunkat, mint az ember teremtette művészet legokosabb, legnagyobb, legfontosabb csodái, melyek most el tudnak tölteni, ha csak egyetlen percre, pillanatra, de annak varázslatából már szerencsére soha nem szakadhatunk ki, s ami bennünk marad, az a filozófiánk, esztétikánk, költészetünk és fő-fő tolmácsunk is mások, más népek keze felé tapogatózva, csak alkalmakat keres, hogy megszólaljon, hogy beszéljen, alkosson és építsen. Nézd meg az őszt: tőle a föld is gondolkozni, érezni akar. Vándorló érzékszervei, ezek a lelki egyiptomok, neandervölgyek és mezopotámiák hol itt, hol ott hozzák létre a fej, a fül, a szem, a nyelv létének zavart sejtelmét vagy büszke bizonyosságát, madártávlatokban és padlásszobákban. Egy ablakból zene szól. Csak egy ablakból száll a zene, de most betölti ezt a környéket, kertet, világsarkot. Mindenki külön olvas, tanul, élvezi a tudást és a művészetet, de mégis mindig csak együtt jutunk valamire ennek eredményeképpen. A gyermekek selymes hajjal borított kis koponyájában, mint a magban benne van, készül már a világ újabb megoldása és megváltása, miközben te csak simogatod szeretettel és szórakozottan. Az ablakból történetesen a Nabucco áradó kórusát hallgatod a lebukó napban. És érzed, hogy minden bűn és bánat, hiba és tévedés ellenére nagy, örök és szabad az ember, mert még a tündéri ősz mellett is nagy az ő szépségteremtő és jóságteremtő hatalma.