A Reménytelen Alapvető

Élve és holtan, egyikünk-másikunk élete, halála esetén is, életmű-ügyben számtalan – talán így pontosabb: szüntelen – sajtóértekezletet tartottunk Szilágyi Domokossal. Ezekről se jobb, se rosszabb feljegyzések, naplók, jegyzőkönyvek nem készültek, nem maradtak az utódló irodalomkutatásra, mint 1. befejezett munkáink; 2. mindazon gondok és gondolatok, melyekről, hogyha én nem lennék már, pontosan így szükségesnek, hasznosnak, kötelességének érezné beszámolni valaha valahol.

Valahol és valaha vagyunk; velünk együvé zártan, a Házsongárd kazettájában van, marad ő is. Irodalmunk élő része a holt barát. Ebben az iskolában a tanítás nem szünetel az ő óráin sem.

Soha nem alkottunk véd- és dacszövetséget, soha nem léptünk borotvaélre és platformra a mutatvány kedvéért, soha nem fogalmaztunk programot. Mégsem voltunk (meg) külön, eleitől fogva. Más, kevésbé szerencsés, vagy egymást szerető, vagy széthúzó, szétszóródó nemzedékek, vagy éppen szövetkezetek, klikkek után és előtt mutathattunk valamit a csapatjátékból is. A Reménytelen Alapvető ez. Ez is. Nemzedéktársakkal, más nyelvben, hazában író, élő másokkal megvitatott tételnek tekintem. Játéknak, ha tudomány támadja, életnek, ha az elmúlás kezdené ki.

A Reménytelen Alapvető sejtelmes nevet a formát illető „kutatások” viselik. Soha elméleti, a megírt vagy éppen írandó írástól független jelleget nem öltöttek. A Reménytelen Alapvető azt a felismerést üzeni, tartalmazza, tanítja, erősíti, hogy a kultúrateremtésben (költésben) azért lehet minden szigorúan folyamatos, mert semmit nem lehet változatlanul örökölni. Legfőképpen a formát nem; hacsak nem azt (annyit) tekintjük mi is formának, amit (amennyit) a középiskola alsó osztályaiban is meg lehet tanulni, következésképp minden grafomán kliséként meglobogtathatja.

Itt következik annak a gyanúnak a megfogalmazása, hogy a klasszikus mára már inkább hangulat, mint formavilág kérdése. Alkotói közérzet inkább, mint mérhető kánon.

A művészet nosztalgiákból is építkezhet. Szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, többnek, másnak, az egy érzékelhetőn kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Evidencia: az érzékelhetőn kívül eső már, illetve még a múlt és a jövő is.

Egyébként mindig is befejezettnek, véglegesen befejezettnek tűnt a világ (művészete is), a homo sapiens történelmi horizontja valami derűs alkonyként leszállván. A nagy napokkal, népekkel, sokáig és messzire irradiáló művekkel eltelt korokban annál inkább. A klasszikum fogalmának forrása inkább ennek a befejezettségnek a hol tehetetlen, hol kielégült tisztelete. Nem építő és nem károsabb sosem, mint amennyire a legtudatosabb, legvilágosabb elmék tudomásul veszik.

Valaki a hangverseny szünetében azt mondja a fiatal és ekként is borzas (de még nem süket) Beethovennek: „A műve rossz, mert megengedhetetlen, hogy valaki márványba vésett szabályokat megszegjen.” „Én ezennel megengedem!” – felelte ő.

Annyi minden eshet a hőskorokban. Pöfögő fazék adta az ötletet a gőzgép feltalálásához. Az alapóceánnak tekinthető emberállapotból iszonyú csobogással és recsegéssel emelkedtek ki a különbek kontinensei – avagy csak utólag látszik ilyennek a szellem geológiája is? Még mindig derűre hangoló ambíció, hogy az új ellen a klasszikusokra hivatkoznak. Örök trükk. Annak idején ellenük is a „klasszikusokra” hivatkoztak. Amatőr trükk. A kor kis házi bűvészmutatványa mindig. Mert lassan-lassan az amatőrségnek nemcsak az egzakt dolgok világában, de a humaniórák terén is lejárt. Maholnap már amatőr műélvező, olvasó sem lehetséges.

Az idő és a tér a felületen felfogható hasonlatosság, s nem a lényeg alapján való tény-családok elszaporodásának kedvez. Egyáltalán: az idő és a tér önmagát is szüntelenül, folyton növelve, gyűjtve, sokszorozva – a tények (el)szaporodásának kedvez. Az eligazodás nehézségei közepette a „szellem” olcsón is segíthet magán: az embernek (csak) klisék kellenek, s máris könnyebben tájékozódik. Hiszen a klisé látszólag nem „szaporulat”, hanem egyszerűsítés.

Lassan-lassan szakterületté vált minden: olyaná, ahol azoknak a modelleknek az előállítása folyik, melyek az előzmények logikája és építkezése folytán vannak soron. Főleg szintézis-meghatározottságú a szellemi mozgás. Vagy bár az lenne.

A költészetben a szellem építkezésének ilyen „megoldásait” nem lehet elfogadni. Ez is reménytelenül alapvető.

A szintézis igénye jogos. Névhez, személyhez kapcsolódó most már jóformán úgy is csak a művészi szentencia marad. Bár már itt is minden szintézis bizonyos értelemben. Az egyén súlyának csökkenése még ebben is tükröződik. Sőt: ez egyik formája. A személyes élmény átadhatatlanságának krízise kezd a XX. században mindenféle kommunikációs formák, tehát a művészeti formák krízisének bökkenőjével azonosulni. S mindez az információ és informatika szkizoid fejlődésének úgyszólván a peremén megy végbe. A Gutenberg-galaxis látványos „kicsavarodása”?

A klisészerű formai elemek el nem fogadása alapvető attitűd minden induló képalkotó-nemzedék számára a Reménytelen Alapvető felismeréséhez. A klisé nagyon rövid ideig kép, és kétséges, milyen mértékben alkalmas a kommunikációra. Milyen szintű kommunikációra.

Bármelyik kor vagy század művészi nyelvezetének megalkotása, kialakítása senkinek nem volt kiváltsága, és mindenkinek kötelességévé, szükségévé nőhetett, egyszerűen hivatásvállalása következtében. Még vidéken is. Vidéken sokszor, érdekesen, inkább.

A XX. század művészi nyelvezete sem egyszerűen az összes előző korok „nyelvezetének” összege vagy szintézise. Az sem! De az összes előzőé alapján valami! És ez máris mint külön forma(világ, -elem?) is számba jön, latba esik, munkába lép – „dolgozik”.

Minderről – együtt és külön-külön – nagyjából (így) semmit és mindent tudtunk. Nem készültünk, mert nem készülhettünk, nem nagyon készülhettünk még. Semmiképpen nem újításra, avantgarde-ra.

Több mint anekdota, hogy miképpen kaptuk meg a választás lehetőségét és milyen választásét. Mivel akkor is megmondtuk, hogy eljön az ideje, mikor az ilyesmi kiderül, nyilvánosságra kerül, nem meglepő felhozni, hogy azok, akik „hátrább” valának esztétikai eszmények és művészi gyakorlatuk dolgában boldog emlékezetű Reviczkynél (akit egyébként a modern magyar líra megalapozójának kezdenek tekinteni végre) – vádként olvasták fejünkre, hogy a húszas-harmincas évek „zagyva” izmus-forradalmait melegítjük fel, úgy írkálunk, mint Tzara vagy Breton. Választhattunk, hogy bevalljuk: nem egészen a mi hibánkból nem volt szerencsénk még megismerkedni e jeles zűrkavarókkal, s akkor műveletlen spanyolviaszfelfedezés a diagnózisunk, vagy vállaljuk ezt a „gyanús eszmeiségű” örökséget. Számít, hogy nyilatkozatként mit választottunk, mit válaszoltunk?

Dolgozó fiúk voltunk. Mint minden szorgalmas társaság. Amit lehet, felszippant a fiatal fej légüres tere. A fiatalok mindenért lelkesedni szoktak, ami új, amiről azt hihetik – itt a szellemi környezet higiéniája viseli az elsőrendű felelősséget –, hogy új. De ennek mégis, ennek a naivságnak, „rövidlátásnak” be-bejön a haszna is. Annak ellenére, hogy… Ide elvi keretek mellé konkrét, életrajzi tények sokasága illeszkedik. Közeledni a „természeteshez”, a gondolkozás „szövegéhez”, a mi megérzett huszadik századi emberünk belső monológjának pátoszt és pózt lehetőleg vagy szerencsésen kerülő „stílusához” – s még ez sem volt összebeszélés. Kölcsönhatás mindenesetre. És korántsem belterjes, nemzedékjellegű. De ez már tudatos volt, nagyon is tudatos. És elég hamar világos: Szilágyi Domokosnál Szilágyi-Domokos-szerű. Kibeszélni a KÉP-ből, az öröklöttből. Senki se kért rá. Másra kértek. A kép: a kor, a költő adott, bevett elfogad(ható) hiposztázisa. Minden, minden adott. Csupa adottság! Plusz „adottságként” nemsokára ránk szakadt: a nagyobb testvérkére bízott kistestvérkék pelenkázása. (Nem veheti senki blaszfémiának; vannak családi emlékek, melyeket tisztes, őszes halántékkal sem volna szabad szégyellnie az embernek!) Annyi mindenki idézése közepette, az állandó mottózás és intelmek reglamája alatt telitalálata valakinek közülünk, a pillanat hevében és lendületében a szükségesnek (ez is, ennek felismerése is már a magunk-megtalálás egyik formája: a használható jelszó), nem emlékszem, ki és mikor kiáltotta el, csak a szelleme ragadt meg: „Gyerekek, gyerekek, nekünk egy napunk, mit! egy óránk sincs, amit diadalmámorban tölthetnénk el!” Nem készültünk. A másnapi órákra készültünk. Volt, aki arra sem. Domi jó tanuló volt. Tudása is alapos volt, a fölöslegest is alaposan átvette. Nem is fogták rajta máson, mint egyszer végre azon, hogy ő Szilágyi Domokos.

Ugyanaz a tehetség bizonyos korszakokban nagyon szükséges, máskor elmennek mellette. Az ő költészete „mellett” nem mentek el. Ez már a korszaké; sajnos a „kor” úgyszólván egyetlen hozzájárulása ez a dolgokhoz, a kezdet kezdetén. Mert a szempontok így is beszélnek. Bennem így él a Reménytelen Alapvető megkeresésének közös históriája. Hol kezdődnek a személyes tragédiák, mint az övé! Csak az övé, már a művéé sem. Művének sorsa nem tragikus. Még ő sugározza a legnagyobb erőt.

Befele figyelt, mert legolcsóbb és legfontosabb modellje a legközéletibb költőnek is mindig, minden korban önmaga. Önmaga emberisége!

Ez a leghallgatagabb ember a legkitárulkozóbb fogalmazó volt, a kitárulkozás (érvényes) alapvető formáját teremtő. Érzékenység, mely az én és a mi etikai rangsorolását tisztán érezze, de ha nem engedik önmagában mélyedni el, kiáltson. Mi más a művészet, mint a koncentrált odafigyelés? Nem lehet kizárólag befele figyelni? vagy befele kell figyelni, miközben azt ott kinn szolgálod? Mindenképpen, minden körülményben megkövetelte és kiverekedte (áldozatok, a mű, az eredmény szempontjából lényegtelen áldozatok árán) az odafigyelés jogát, amint azt mindig a legtisztábbak és legnagyobbak, akik tisztában vannak önkinevezésük társadalmi súlyával és történelmi következményeivel – ez a te munkád, ezt tiszteljék benned, veled kapcsolatban!

Az az ÉN a miénk volt, a koré, igenis a kor nagy emberi megvalósítása. Lehetetlen volt, hogy bármilyen önfogalmazás árán ne a törvényszerűt találja meg, hozza felszínre, azt a mindössze nem egy bizonyos logikus sorrendben, de a felszínre kerülő érvényeset. Ehhez aztán a továbbítás érdekében azt a „csatornát” veszi igénybe, mely a még nem rendezett, meg nem oldott, ki nem csapódott közérzetre, koreszményre, eszméletre volt irányítva az egész (hazai és elérhető kortársi, egyetemes) költészet munkafrontján. A költészet az emberiből az egyetlen visszacsatolás, mely nem az egyre technikásabb kultúrutakon jön, jár, jut vissza az ÉNből az ÉNekbe. Ennek tudata határozta meg Sz. D. összes „formai” kísérleteit.

Ezen az alapon, költészete lezárt teljességének tudatában, birtokában már lemérhető, hogy milyen arányokra figyelt, milyenekre sikerült figyelnie. Mennyi elvégzett munkájában az elsődleges, az egzisztenciális érzelem-regisztráló „lírai” elem odaengedésének, szóhozjuttatásának, felmérésének eredménye, s mekkora valami nagyobb felvállalása? (Lásd nagy összegező, a formát döntő és fontos szemszögből érintő terjedelmes költeményeinek sorát, egy egész kötetet erre a témára: „Búcsú a trópusoktól”.) Feladatként körvonalazódik: dialektikusan, az időrend feloldásával figyelni, fejteni meg, mi az, ami a kezdet kezdetén mindössze ráhibázás, keresés, (közös) érzék volt, s mi az, ami végül a kétkedő, visszatérő, koncentrikusan épülő átgondolás tényanyaga.

Mert a szempontok így is beszélnek. Szép lendületesen, egyenletesen dolgozni mindig, a legnagyobb közeli (személyes) csapások, földindulások idején csakúgy, mint világrendek felbomlása és forradalmi átalakulása közepette; mi ez: kötélidegzet a pókháló-idegrendszer látszata ellenére, „érzéketlenség” adta védettség, vagy impozáns bölcs aszkézis, önmegtagadás, vagy minden együtt? Még ha annyira alkati, hogy már embertelen, emberfeletti, akkor is feltárandó, döntő forrásvidéke az energiáknak és eredményeknek. Hát még hogyha önfegyelem, lelkierő, áldozat eredménye maga is.

Az átmeneti helyzetek feszültsége a kibicek, a kívülállók miatt is válhat fokozottan elviselhetetlenné. Nehéz nem felsorolni, hanem legalább megközelíteni azokat, melyek ennek a fontos és sikeres önmagán túlmutató, mert nemcsak irodalmi műnek, de helytállásnak is jelentős és tiszta személyes létnek a sötét, a reménytelen, a negatív vonatkozásait hozhatták előtérbe, tették meg a döntés, a (belső) kormányzás fő kritériumának végül. És nem hagynám ki az érzékenyebbek számára másként latba eső, időnként harsogó erőszakot a provincializmus felől. Egy életmű, még alkotója életében, nemcsak jön, érkezik, származik valahonnan, hanem tart is valahová, saját tekintetünk előtt, a véges horizontján is. Hányszor kell mérnie, vizsgálnia, hogy a belső és külső nyomás eredője nem deformálja-e a műszert csakúgy, mint a pályaívet.

Szilágyi Domokos ismerte a Reménytelen Alapvetőket. Iszonyú energiákat fektetett bele abba is, ami nem tulajdon költeményteremtése volt közvetlenül, hanem a költés költése. Poeta doctus lévén, világosan látta, hogy a költészetben, miközben „mindent meg szabad tenni megint” – csak azt az egyvalamit kell megtenni. Kezdet óta tisztánlátásunk egyik, állandóan mért, vizsgált feltétele volt: különválasztani saját szubkultúránk problémáit, feladatkörét, elvárásait az egyetemesben, a világban soron következő nagy leckétől. Azon túl, hogy nyilván minden beépül, s ezt hinni is kell, és elviselni ígéretének tonnáit!

Ha az élet szabályosságát, arányait, a precedensek és előzmények ritmusát tekintjük, soha nincs késő talán, és már késő van bármikor.

Első számú öntudatos és öntudaterősítő ijedelmünk, a fontos rémület: ennek szabatos átgondolása, átérzése, átbeszélése volt. A kozmikum. Az igazi kozmikusság, a méreté, nem azé, amelyért induló-korszakunkban elismeréssel vegyesen lesajnáltak, sőt kárhoztattak.

Hova és hogyan kell ide bekapcsolódni? Itt legfennebb, de mindenképp: elsősorban alkalmazkodni kell! Azzal folytatsz s azzal változtatsz is!

A fegyelem kilátása a fenyegető. Pedig a fegyelem nem a mindent elrendezve találó és elrendezve hagyó, a véglegest véglegesen tudomásul vevő „bölcsesség”. A fegyelem nem a mindenről lemondásban, az elit-aszkézisben van. De a kín ilyenkor azé az első személyű emberiségé, aki a lírai én megszüntetve megtartásának programjára ébred, egyszerűen önmagából, tehetsége jellegéből fakadóan.

llyen értelemben volt par excellence közéleti költő Ő is. Az egyszeri én, tehát az elfelejthető, az esendő premisszájából kiindulva az ÉNekre tört emberi világból kell megérezni és megőrizni a nemcsak az egyén, az egyik én számára érvényeset – testben, tudatban azt a tartást, mely emberszabásúan viseli sorsát, a mai világot.

A „meghal-e a költészet” jeligére gyüldögélő paksamétát bontogatom a legnehezebben. Meghal-e a költészet – és ha meg, fájdalma hogy aránylik ahhoz, mikor meghal a költő?

A világ milliárdszoros életében kórusban zeng velünk, rólunk is a fölöslegek balladája: a költészet nem, a költő fölöslegesnek érezheti néha önmagát, anélkül, hogy kikérné vagy visszautasítaná az őt immár mindenestől elfogadók szeretetét. Ha nem mentene mesterségünk törvénye és szabálya, öreges motyogáson kaphatnám magam, amint még mindig halottammal beszélgetek, vitatkozom annyiszor, veszekszem: Te, aki szólni se szólaltál meg fölöslegesen és szükségtelenül, sírtál-e, sírtál volna, ha átgondolod, ha csak egy kicsit megsajnálod magad, de már nem segíthetsz, érted te, de nem tehetsz semmit, nem tehetsz mást, mikor megtudtad önmagadtól, hogy nincs kegyelem, nincs kegyelmed a magad számára, a világon úgyis megmaradó életben éppen magadra nincs, hiszen a többi marad, jó vagy rossz, a minden marad úgyis, annak nem árt, amivel nem is annak akartál ártani!

Tehát meghal-e a költészet, és ha igen, visszamenőleg értéktelenedhetnek el valaha a Reménytelen Alapvetők? Világnézetünket és koreszményeinket, tehát jövő-tippjeinket is meghatározzák nemcsak a társadalmi kilátások, hanem a tudományok mai állása is. A világ a kozmikus kor „küszöbén” áll, s ez nem klasszikusan hat máris a lélekben. Az egész kép-átállítás lehet, hogy sokkal több érzelmi és szellemi energiát von el a következő emberiségektől, semhogy még az átállást szekundáló humán dolgoknak (a „kozmikus” költészetnek is például) kegyelmezni tudjanak maradék vagy új lelki energiakészleteikből. Tabula rasább következhet bármilyen eddigi váltásnál a civilizáció több ezer éves történetében.

A precedensek, az analógiák néha szalmaszálszerűek csupán: hogy eddig is folyton így volt, folyton nagy átmenetek rázkódtatták meg az emberi alakulás immár kozmikus értelemben is külön világát, „plusz természet”-jellegű képződményét! És eddig is voltak még fel nem fogott, „felfoghatatlan” érzelmi, szellemi területek, mert hiszen ténnyé csak az tette magát, amit már elvégeztek, begyűjtöttek, felfogtak. Ténnyé – eddigivé, és törvénnyé – jövőbelivé. Vagy egyszerűen úgy kell érteni az egészet, hogy a természetben vannak objektív törvények és folyamatok, melyek mégis csakis akkor hatnak az emberre, ha már rájött, ha már felfogta, ha már kóstolja őket, tehát a léleknek, a szellemnek volna egy ilyen külön „vízgyűjtő medencéje” is, melyből neander-völgyi korunkban még semmiképpen nem ihattunk volna, sőt a szomjaitól is mentesek voltunk? A mi mai, tulajdonképpen Arisztotelészekre és Arkhimédészekre visszamenő biztonságaink sorsa bizonyítja ezt. Minden meginoghat. Euklidész sem érte meg 1900-at, a nagymama fehér esernyőjét, az indázó Jugendstílt, az európai nagyvárosok szecessziós architektúra-egyenruháját, Adyt és Lédát az ócska konflisban, és mindezt innen vidékről hiúsította meg egy kvietált tüzérkapitány. Fura hősei a fura fejleménynek; ki merné mondani, hogy mindez az egzakt dolgok dolga csak, nem az énekesek énekéé is?

A költészet megpróbált korszerűnek maradni, és makacsul nem próbál mégsem feladni mindent. De korszerűek maradunk-e akkor, ha a „költészetnek”, hogy majd legyen, az az ára, hogy lemondunk a kommunikációról? És Gutenberg-galaxis, és futurológia, és sci-fi!…

Ezt nem tettük még akkor sem, mikor a legvehemensebben vádoltak a heveny közérthetetlenséggel: hogy a legreménytelenebb alapvetőket ne tekintsük tulajdon szilárd bázisunknak! A ma „szélsőségesen” kísérletező költő például csak betűket ír, legfennebb szavakat, valahol szintagmákat, lehetőleg semmiképpen se mondatokat, de érvei vannak hozzá, melyeket összefüggő és meggyőző mondatokban mond el, tehát meg lehet és meg kell hallgatni. Aki a kísérlet korértő és korértelmező jogát valaha is valahol bevonja, az sajnos nem komoly vitapartner, az kívülálló. A „megoldás” variánsainak, bármelyiknek kizárása nem megoldás. És különben is NB: a kommunikáció nem a közérthetőség elemi vágya, hanem a fontos közlekedésé, a lényegesé – amin egyébként az egész áll, alapszik „már az ógörögök óta”. Hadirend. A mindenkori hadirend. Az értelem hadirendje, melyre eleget világítottak már a máglyák és krematóriumok. Ahogy telni fognak az évek, ha vagyok még, ezek vén vallója és őrzője maradok, Szilágyi Domokossal, a fiatallal, közös Erasmus-maradvány, Goethe-rom és Apollinaire-kövület, most már azzal együtt, hogy utána milyen a világunk, a költészetünk; annak emlékezetére, hogy néha annak eufóriája kapott el, hogy mégis, igenis mindennek van értelme, de csak ama személyentúli nagy elméleti megoldásban, melynek alárendelt a sok sors, a legérzékenyebb is; máskor meg annak hite, hogy ama Nagy Megoldás azért kell, lehet és lesz, hogy aztán a sok-sok sors boldog lehessen az egyszeri életben. Nem akarok még költői igazságot se állni. Gyermeteg leszek és egyszerű, nyugodtabb és szelídebb annál, amilyen az indulást megelőző legöntudatlanabb és önfeledtebb pillanatban lehettem, lehettünk, s kezem ha kinyúl, ha kapaszkodik, könyvbe, könyvek sorába kapaszkodik, melyekben írva van, írva marad az Ő Reménytelen Alapvetője is, amíg valaki is életre ébred, nyelvet, anyanyelvet tanul meg, és emberszabásúan áll ott a csillagok alatt, melyek dolga nemcsak az űrfizikára tartozik soha, hanem a költészetre is.