Napló az utolsó ars poeticáig

„Az írók olyanok, mint a nagyfigurás flamand faliszőnyegek, amelyek csak messziről hatnak igazán!” – Rotterdami Erasmus megállapítása nemcsak szellemes, de örökérvényűen pontos is. Az olyan alkatokra, akiknek nem csupán műveik, de művészeti életet mozgató szerepük is hullámzásba hozza a tapétát, ez kétszeresen jellemző. Kassák Lajos ilyen egyéniség volt. Abból az első évszázadból, mely születése óta eltelt, a halála óta összegyűlt két kerek évtized se mondható kassáktalannak; utóérett viták peregnek tovább körülötte, kritikai értékelések korcát húzzák meg betakarított újabb zsák búzáik nyakán, hogy egy-egy újabb vehemencia sarkantyúja megint belehasítson. A viták Oka élete alkonyáig büszke volt rá, hogy a fiataloknak ugyanazokra az alkotási eszményekre fogékony csapata, amit ő joggal érezhetett a maga utánpótlásának is, nem szakadt el tőle. Mások szerint az idős mester csak gőgösen tudomásul vette azt a rajongást, mellyel körülvették kicsit exhibicionista lényét, melynek kikezdhetetlen vonzereje maradt azért végig. Ám a „Kassák-probléma” körüli kavargásban az igazságtalanságig menő értetlenség végig nem hiányzik, ezért méltán jegyezhette be naplójába három esztendővel a halála előtt, mikor a példátlanul hosszú zavar és szilencium után valóban kezdenek rendeződni a dolgok körülötte: „Meggyőződésem, hogy egész életművemben nincs annyi ellentmondás, mint amennyi ezekben a bíráló és értelmező cikkekben hemzseg.” Kassák végig nem fáradt bele, még hogyha sorsa gyakori mélypontjai érdekes módon épp öregségére, eszményei uralomrajutásának korára estek is. A tizenkét éves lakatosinas annak idején olyan mély lélegzetet vehetett, hogy a szó szoros értelmében kiböjtölte agg mester koráig s mester-korán át végig annak a hullámverésnek a partigfutását, melyet ő ifjúkora világának vélt állóvizében támasztani merészelt. És elég korán merészelte, ha bekalkuláljuk, hogy tizennyolc évesen sztrájkokat szervez, tüntetésekben vesz részt és először máris feketelistára kerül. Alig is szerepelt más listákon, ami hivatalos fogadtatását illeti, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyászjelentésének is fekete volt a kerete. Mégsem méltatlanságok áldozata, kisemmizettje, afféle meg nem értett nagyság Kassák Lajos, aki legalább olyan fontos kezdeményező és meghonosító volt, mint amilyen alkotóművész. „A magyar avantgardizmus 1915-ben jelentkezett A TETT című lapom hasábjain, valamennyi kelet-európai ország avantgarde mozgalma előtt […] Úgy gondolom, hogy ma már minden komolyan érdeklődő ember meggyőződéssel hiszi, hogy a modern művészet körül folyó összevissza beszéd belátható időn belül leülepszik, és felszínre kerülnek azok a művek, amelyek ma már nemes, klasszikus értéket képviselnek.” Ez a hit maga felért számára minden formájával a sikernek, mindannak vitaminjaival, amit a legsimábban megkapott diadalérzet szállíthatott volna egy olyan alkatú és akaratú alkotóművész lelkébe, amilyen Kassák volt. Szerette és állta a küzdelmet, mert korán felvállalta a társadalmi igazságért való harcot, korábban, mint magát a művészkedést. 1915-ben jelent meg első versesfüzete, de abban az évben már folyóirata is startol a szocialista eszmék jegyében, mindegy, hogy szinte azonnal betiltják, máris más címmel újraindítja. És indít, indul újra meg újra, mostohábbnál mostohább közegben is. Saját kárán-kosztján, de erős, tántoríthatatlan szervezőegyénisége révén így játszhatott szerepet többször is annak tudatosításában, hogy bizonyos égető társadalmi problémákat nem lehet megkerülni. Hamarosan a lázas újat akarástól fűtött fiatal baloldali művészek csoportjának vezéralakja lett, s később mások felkarolója; neve fél századig az avantgarde darucsapatának mindig valahol az élén szimbólumkodik. Ám Kassák esetének példája, írói érése az újítás örök jogának és szükségének, de a nagy előzmények sorába való ésszerű beépülésnek a tanulságát is hozza. Aki nem annyira egyes kiemelkedő költeményekkel tette magát jelessé (bár a Mesteremberek antológiadarabbá nőtte ki magát szinte azonnal), mint új utakra törő költészetének (s piktúrájának) egészével, az a végtelenül tudatos alkotó a hatás szükségének és értelmének örök, izmusok és irányzatok érvénye feletti követelményének engedve nő önmaga programjainak is klasszikusává végül. „Milyen fáradhatatlanul keresem azt a kaput, amin átjutva hozzám hasonló emberekkel találkozhatnék.” Az ehhez hasonló nyilatkozatok korántsem a megfáradás sóhajaként értékelhetők a pálya egyetlen pontján sem; a művek tömegközelből emberközelbe kerülését kísérik bonyolult eredőjű személyes érzelmi viharok és teoretizáló nekifutások közepette. Ahhoz közeledik, ami aztán madártávlatból is maradandó és művészi lesz minden bizonnyal. Jellemző erre a folyamatra, hogy ő, aki ott közel már a Nyugathoz képest is máris valami újat, újabbat akar, lendít meg, szervez, hegedül ki az alkotóképességek dzsungeléből, és az izmusok burjánzó virágzása idején képzőművészként is az úttörők közé keveredik, ha tetszik: valahonnan a provinciából – évtizedek múlva hogyan dezszolidarizál a csupán „az okoskodó értelem szüleményé”-nek érzett művekkel: Ferenczy Béni annak idején szinte osztatlan (avagy sznob) elismerést kiváltó kamaszos Petőfi-szobráról már így nyilatkozik: „Hogy ismereteink szerint Petőfi inkább esetlen, vézna ifjú volt, mintsem dalia és titán, ez igaz, ezzel szemben az is igaz, hogy költészete erőtől duzzadó, szinte emberfeletti nagyságot szuggeráló művészet volt, s bennük nem Petőfi tüdőbeteg véznasága, hanem alkotóképességének hatalmas méretei, tartalmi sokrétűsége, monumentális hatása örökítődött meg. Gondoljunk Michelangelo Mózesére, Rodin Balzacjára, és láthatjuk: egyik nem a pusztában elcsigázott zsidót, másik nem a pocakos, fogatlan polgárt mintázta meg. Ferenczy ellenem vethetné, hogy ő Petőfit, az esendő embert akarta elénk állítani, erre én azt felelném, a szobrásznak nem embercsinálás, hanem szoboralkotás a feladata. Lehet, hogy az öreg Petrovicsnak rosszul sikerült csemetéje Petőfi, ezt a balsikert tudomásul veszem, sőt a költő verseit elolvasva könnyen meg is feledkezem róla, de nem tudok egy jó szobrász rossz szobra mellett szó nélkül továbbmenni…” Továbbmenni. Aki a művészetben lépni tud, mindig világosan látja és láttatja a pillanatnyi állást: Kassák elemzése ezért lesz a realizmus egyik legtisztább, legpontosabb ars poeticájává abban a pillanatban, a virulens sematizmus és fontoskodó avantgarde végletei közepette. Ipszilon alakú életművének másik szára, hogy mint festőt, a képarchitektúra keresztapját és apostolát a konstruktivizmus egyik úttörőjeként tisztelik ma is, és festményei ott függnek a párizsi Musée d’Art Moderne, a baseli Kunstmuseum, a bécsi XX. Jahrhundert, a nürnbergi Kunsthaus és több más európai galéria falain. Örök példamutatása az is, melyet művekkel, elvekkel, elméletekkel szüntelenül polemizáló, saját műveket magyarázó mellékkörülményként kísérő gazdag, öregkori naplófeljegyzései őrizgetnek az utódok számára, fontos tanulságul: „Megtértem önmagamhoz, a költőhöz, s ha művészetről szólok, valóban művészetre is gondolok, minden idegszálammal, érzésemmel magam kifejezésének tökéletesítésére törekszem…” Nyolcvanesztendősen is.