Az értelem színhelyén

Nemrég forró délben „nyílt pályán” megállt velünk a zsúfolt városközi buszjárat, kereket kellett cserélni. A sofőr ideges, sokan nézzük, de nem enged segíteni; valakinél egy táskarádió nyekereg. A pontos idő: egy óra. A hírek. A századvég kedves és megszokott borzalmaiból. Utána tánczene. Az első száma az Ej uhnyem! – slágerfeldolgozásban. Divat a „klasszikusok” dzsesszfeldolgozása, ugyebár. A volgai hajóvontatók iszonyú munkadalát is elérte a sorsa; a sorsunk. El kell-e még merengeni: mi marad meg, milyen nyom, milyen igazságtalanság, milyen szenvedés, milyen nyomor nyoma szent még, ha mindent old, felold, elold helyéről az idő? Adorno azt mondja; Pilinszky azt mondja… Gyermeteg lelkek! Úgyszólván „költői” orrunk előtt az újabb nemzedékek ugyanolyan emberiség-jogon – nem felejtenek, rosszabb: ad acta tesznek. Hiszen vagy tízezer év háborús bűnei, megpróbáltatásai úgyis elavultak. Nem is tartja őket számon más, csak a jó öreg könyökvédős értelem. Az értelem ugyanis nem oldódik az időben. Az értelem nem oldódik a legkoncentráltabb korokban sem. És nem igaz, hogy állítólag csak egy kedélyes, kényelmes, mindenre odaadó áhítattal és figyelemmel váró, éppen arra váró világban adhatná végre igazán, amit adhatna, egy ellenséges világban nem tud igazán megméretni, néha még átvészelni is alig. Mindennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja a fáról való lekászálódás óta eltelt pár ezer év.

Mindezekre nem csupán abból az alkalomból gondol az ember egy ilyen színhelyen is, hogy úti olvasmányként az ölében nyugszik szép őszi, vidéki, világ-vidéki napsütésben éppen Szilágyi Júlia könyve; de azért is, attól is (A helyszín hatalma. Esszék. Kriterion Könyvkiadó, 1979.) A jó megfogalmazások fölényének, érvényének, egyszeriségének mindig világa van. Szilágyi Júlia szellemi szélrózsája, melynek személyes konferenciáján elnököl ebben a 220 oldalnyi szövegben, mindazt idézi meg, amin kívül még sok minden idelátszik és ellátszik a XX. század utolsó évtizedeinek szellemi piedesztáljairól vagy kulturált vérpadjairól, de ami egy nagyon is lehetséges közérzet és meggyőző erejű tisztázókedv alapjául szolgálhat. Szolgálat ez a könyv, nagy szolgálat, becsülettel elvégzett számadás, melyre szomorú lenne, hogyha műfajánál fogva kevésbé figyelne fel „irodalmi köztudatunk”, mint egyéb indokolt szenzációinkra.

A kultúra szemmel láthatóan, szemmel olvashatóan nem valami elegendő ürügy (jobb, mert több az idegen szó): pretextus Szilágyi Júliának, hogy így, könyvnyi egységként jelentkezzenek az annak idején alkalomszülte, ám távolról sem az összeollózottság összhatását sugárzó kritikusi, gondolkodói leendő életmű-részletek. Az ő ürügye az élet, az életünk.

„Az író szerepe a könyv” – idézi Méliuszt. A könyv pedig a kultúrának egyelőre olyan pótolhatatlan egységkonvenciója, alapegysége, mint az egyén, a személy, az én a tömegnek, az emberiségnek. Maga a kultúra is nagy általánosságban a környezethez való alkalmazkodás rendkívül fejlett eszköze, a fennmaradás egyik legfőbb biztosítéka. Az író szerepe ennek az eszköznek a kezelésben a fenti pontos vállalás. Könyv-szerep-mű egymást tárgyasító háromsága az élethez közelítette, kötötte mindig az igazi gondolkodót. „Mert… maga a mű korántsem műközpontú, mint ahogy nem irodalmi az irodalom se. Valóságos viszont a valóság.” „Egyéni sorsok példázatával Shakespeare intézmények felett bíráskodik.” S ezt teszi Madách százvalahány esztendős mementója és ezt Thomas Mann is „első évszázada” végén.

Egyik jelszó: a világot nem magyarázni, hanem megváltoztatni kell; a másik épp fordítottja ennek. Különben a teljes tudást, a szellem teljes apparátusát csak (láz) álom, hogy kizárólag egyik, egyáltalán valamelyik valami szolgálatába lehessen állítani vagy leszoktatni a kérdezésről, a kételkedésről s rászoktatni az engedelmességre. A tudás csak a tudásnak engedelmeskedik, a szerep csak az emberiség egészével van szövetségben, a könyv szóljon bármelyik korban, bármilyen műfajban, bármiről – csak az egészről szólhat.

Ezt az egységet tartalmazza önmagaként s mutatja fel összefüggésként, összhatásként, alapinformációként Szilágyi Júlia eddigi kritikusi és esszéírói tevékenységének eme sikerült foglalata: ettől reveláció. Tudása, tájékozottsága, irálya egyaránt és (most csak) egységként ragad meg – ami nem háttérbe szorítja, hanem – így tekintve, ezúttal másodlagossá teszi a pedig alapteljesítményt, szükségtelenné, hogy egyenként mérjük le: kiről milyen „okosan” írt s azon belül mivel értünk, nem értünk egyet. Különben is igaz, hogy „a tévedhetetlenség köztudottan nem erőfeszítésből származik, de még csak nem is képesség eredménye; nem teljesítmény, hanem kegyelmi állapot”. Számos, kiváló és alapvető meglátásokat, megfogalmazásokat, hozzájárulásokat tartalmazó írás szól művekről, problémákról, a fikciótól a fasizmusig, a krimitől a mítoszig, a példás (még mindig nem olyan könnyű „műfaj”) verselemzéstől a pályaképig. Munkák, napok, arcok s „a részletek filozófiája” – egyben olvasmányosan, szellemi élményszerzőn. Szomorúan állapíthatjuk meg Szilágyi Júlia elméleti érzékének és példás felkészültségének apropójából is, hogy a tudatlanság, a lemaradás, természetesen a kritikusi főleg (mely egyeseknél már-már „endokrin alapvetésű”), milyen kínos helyzetbe hozza, kellemetlen kátyúban hagyja nemegyszer irodalmi életünk egészét.

Pedig a műhelyt – valamint a világot – illik rendben tartani, s főleg: hagyni aztán, minden kornak, minden nemzedéknek. Akiben ez reflex szinten van meg, megvan, csak az képes valóban tanítani. Ennek érdekében nem szabad véka alá rejteni, hogy „a kultúra közegellenállása, vagy amit annak érzünk, rendszerint egyénekben, személyekben testesül meg”.

Ezt a rendteremtést szolgálják az ilyen tisztázó szólamok, szintézisek, mint a Szilágyi Júlia munkája, néhány alapvetően fontos folyamatra irányítva újra és kellő szakmai súllyal a figyelmet. A kor körülkerített, bekebelezett, skatulyába, börtönbe zárt titkaival sem könnyebb elbánni, mint a még befogatlanul, szabadon kószálókkal. Lovas kell hozzá, nem meglovagoló. A dolgok nyitja pedig mindig is a tudás volt és lesz: a szaktudás, a hozzáértés. Így mítosz sajnos az is, hogy az újabb forradalmak és avantgarde-ok „átlendítettek valamin”, ezen, azon a szerep-könyv-mű dolgaiban. A tanulságot mindig a legeleje óta lehet csak újraszámolni, mint a szegény gyermek perselybe gyűlő pénzét. Minden ilyesmi azért rafináltan veszélyes, mert a világ nem irodalomközpontú, mert a legújítóbb művész s a legnagyobb tudású elméleti fizikus is halandó, mert „az egyén alkotóképességének hamar elérjük a végső határát”, de alapegység mivoltának határai közül nem lehet s nem tanácsos „kiszabadítani” a világot, ezért a józan ész konyhaszolgálata, közszolgálata, sztrájkőrsége is épp olyan érvényes és szükséges, mint részt venni a legújabb genetikai vitában vagy csillagászati kongresszuson. Mert az „Arbeit macht frei” s a legdrágább tőke egyéni, egyenkénti sorsának egyes párhuzamai még elég sok szinten elvégezetlenek, elintézetlenek tulajdonképpen. Ezért a szubjektumközpontúság valóban előképe néha, koronként, különösen az egyén életének, súlyának, jogainak, szerepének rohamos, kormeteorológiává váló devalválódása esetén – valóban előképe és menedéke annak a könyv-szerep-mű által fennen lobogtatott, meghirdetett állapotnak, annak a világnak, amelyben az ember már valóban cél, nem pedig eszköz; eszköz mi mindenre és hányféle formában, „feldolgozásban”, mint tömeg, mint bérgyilkos, mint sztrájkoló, mint sztrájktörő, mint sarkkutató, mint szekértoló, mint szakoktató, mint kiképző altiszt, mint rohamosztag, mint vallató s mint vádlott.

Egyetérthetünk Szilágyi Júliával: ez lenne a legkriminálisabb kor? Ugyan! „Ha meggondoljuk, a thrillerben nem folyik több vér, mint a görög mitológiában vagy a Shakespeare-tragédiákban, nem folyik több alkohol sem, mint Hemingway regényeiben, kevesebb a hátborzongató pillanat, mint Hitchcock filmjeiben, s a büntetőtörvénykönyv, illetve a tízparancsolat megszegését a krimi szerzője sokkal nyomatékosabban rosszallja, mint Dosztojevszkij, Thomas Mann, Gide, Camus…”

De ha már ilyenek vagyunk: mindig találtunk mítoszt és teremtettünk ellenmítoszt, mítoszba bújtunk és bújtattuk a kétlábú tollatlan állatot, a beszélő szerszámot, Švejket, Swannt, Shylockot, van némi lehetősége, hogy „a legrettenetesebbnek nem kell elkerülhetetlenül bekövetkeznie”. Hanem azért csak tenni kell valamit, legalább azért, annak a veszély-esélynek új és mindenkori meggondolásáért, átgondoltatásáért, amit P. Z. megfogalmazásában idéz ebben a könyvben Szilágyi Júlia: „Tegyük fel, hogy a marathoni futó csakugyan megérkezik, de nincs, akinek elmondja a hírt; napokig a környéken cselleng, senki sincs otthon, lassan már feledi ő is, hogy miért sietett úgy, mielőtt holtan rogyna össze, végre otthon talál néhány embert, de azok nem értik: ők az emberiség.”

A helyszín hatalma nagy, a helyszín, ez a tiltott-mindenség-átlépéssel kacérkodó pirinyó bolygó egyelőre – mint színhely – nem fog változni. Könyv-szerep-mű letéteményesei számára is marad kiút: „ebben a században a legnagyobb kaland: megmaradni ott, ahol születtünk” (P. Z.).