„Utazás a mozdony forró külső felén”

„Míg himnuszt ír a Naphoz a lélek / örvénylenek bennem sötét sötétségek…” Már évekkel ezelőtt elmondhattuk róla, hogy Vásárhelyi Géza abban keresi és találja meg biztos kézzel a költőit, ami már nyilván túl van a költőin: a teljes valóság értelmezésében. A XX. századi conditio humana feszültségei: ez a „minimális” horizont. Hogy az emberi én új meg új dimenzióihoz és reagálási képességeinek intellektuális erőforrásaihoz nemegyszer éppen a játék (látszata) vezetheti el a költészetet, ennek demonstrációja okozza az egyik legnagyobb élvezetet e verskötet olvasóinak (Álomtalanul már az örök éjszaka. Versek. Kriterion Könyvkiadó, 1983).

Egyáltalán ez a csupa-kép, csupa-metafora költészet mégis a legpontosabb beszéd: csupa belső visszhang és csupa segélykérő, az irodalmi előzményből igazolást hívó visszhang. Van egy fojtott ünnepélyesség, mely Vásárhelyi Géza kedvenc vershelyzetét, versindítási pontját jellemzi. Maga a nagyon-fáj-értelemben felfokozott érzékenység, maga a sebzettség kedvéért és védelmében mozgósított nyelv, maga a látszatra spontánul, különben a költői kibernetika mindenttudásával kiválasztott hatásfok. A jó művek spontaneitása.

Épp ezért nehéz ezt az eleven, gyönyörű „fájdalomüvöltést”, ezt a részleteiben fülben maradó, összhatásában gondolatébresztő dinamikát szakszerűen és fegyelmezetten megközelítni. Csupa meleg melankólia ez a poétikus bátorság, és korszerű emberi bátorság ez az építő melankólia, mely oly kertelés nélkül közli, jelzi a maga harmóniájának vissza- és megszerzéséhez a humánum feltételeit.

Vásárhelyi építkező költő. Ciklikusan építkező fokozás figyelhető meg legutóbbi három kötete címeiben is: szerves triptichont képeznek – Az 1001. éjszaka, Én ezt már úgyis álmodom, Álomtalanul már az örök éjszaka. S ez kitetszik abból is, amilyen érzelmi egység van ennek a kötetnek az anyagában: egyazon fűtöttség hőfoka. Ha belső szerkezetei mentén figyelmesen megyünk végig, felfedezhető azoknak a megfeszülő vezetékeknek az érrendszere, melyekkel V. G. tudatosan kapcsolja, helyezi, szereli be a maga költői diagnózisát a nagy előzménybe s a kortársi közegbe, szellemi források és szövetségek rendszerébe. A tisztán felismerhető replikák, parafrázisok, visszhangok, feleselések, utalások, Berzsenyitől, Petőfitől József Attiláig, Apollinaire-től és Nagy Lászlótól Farkas Árpádig jelenvaló költői töltete hatóerővé fogadja azt az emlékezetanyagot is, melyet megidéz, tökéletesen újjászervezve, szervesítve, saját új értelemmel felruházva. Így történik meg, hogy a látszatra egyszerűen mítoszromboló Goethe-képe, összhangban mondjuk az Alázat-öltözettel, összhatásában a költői etika Vásárhelyi-féle értelmezésének metaforáját szolgálja. A „költővel” mint státussal különben tételesen is többször foglalkozik, nyilatkozik róla szép és világos, iróniamentes tételekben: „költő, a túlélő fajta”, a költő „fuvolázik – nem szelel”, „pedig a költő a fény maga” stb.

Ám a költő-költőség-költészet etikai vonatkozásainak súlya csupán része, fontos, de részkomponense egy tágabb emberi attitűd metaforájának, mely egy olyan kritikusan kérlelhetetlen tartást, tisztaságigényt hirdet, amely szeretné a világ arcáról eltávolítni mindazt a magánéleti és közjogi szennyet, melyet történelmi és történelmietlen jogán még mindig rákényszerít a lét. A kötet számos darabján kívül egy nagy lélegzetű, összefoglaló erejű vers, az Amikor még nagymama csipkét horgolt… című hoz újabb támpontot ahhoz, hogy V. G. költészetében már egész szimfónia van kibontakozóban erre a dühös dezszolidarizálásra mindennel, ami embertelen. Mint ahogy a kötet másik maradandóan nagy verse, a Világ-égés után is a képalkotás lélegzetelállító bőségével és pontosságával, irányítottságával bizonyítja egy békevers-kampány-áradat kellős közepén, hogy a remekművek mennyire maradandóan hordozzák az alkalmit is. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára, az Ember az embertelenségben, az Ős patkány terjeszt kórt… méltó költői szintű párja ez a költemény.

Alkatához rendkívül talál az a feszültségekre tudatosan épített ív: a csodálkozástól az átgondolásig. „Lassan változott s váltott színt a világ…” Vásárhelyi az az ingerült költő, akinek meditációja alatt, a megidézett nagy értékek nyugalmában is egy másfajta humánum feszül ugrásra készen, a föld- és festékrétegekkel, látszatokkal és elhallgatásokkal elfedett nagy emberi eszmények és igazságok vulkánja dohog, s ő csak ezen a remegő padlón hajlandó filozofálni, monologizálni és tárgyalni.

A költő adottan a lehető legérzékenyebb ember: korába szerelt műszer, övé a kitenyésztett hangos lelkiismeret státusa. Az érzékeny ember pedig az eszméletzavarig képes csodálkozni, nem unja meg ezt az érzést keresni újra meg újra, hát még a lét kihívásait! Csodálkozni mindenen, azon is, amit állítólag tudunk, amire magyarázatot adtak természetben és társadalomban, biológiai és ideológiai magyarázatot, mert csodálkoznia kell a mérhetetlen komplikációkon, melyekben a végleges magyarázatok után és ellenére vergődik a világ. Ha tetszik, hibbant, naiv, nevetséges, képtelen, komolytalan, gyermekes ez a „normálishoz” képest, amelytől persze elválasztja, hogy az nem csodálkozik ennyit s ilyen méretek mentén, mert „szerencsére” nincs hozzá ilyen ingerküszöbe, ezért tudomásul tudja venni az első kézenfekvő, kéznél levő, hivatalos válaszokat, magyarázatokat. A csodálkozás hozza a feszültségeket ilyen állapotba, ebbe az állapotba; a feszültségtől szabadulás eszköze pedig az átgondolás, a megfogalmazás. Ennek egyik lehetséges útja a költemény, a mindig itt és most születő vers, melynek öntésre kész nyersanyaga, ez a láva mindig megkeresi, amennyiben felveszi végül a formát. Vásárhelyi (a formákkal különben sokat nem teketóriázó költő) a nyelvben találta meg a maga most már felismerhető, felmérhető feszültség-teremtő és -levezető formarendjét. Képei jó értelemben ismétlődnek: értelem szerint, koncentrikusan, stilisztikai súlyuk szerint. Építkezési vezérelvük az a belső indulat, mely a költőt fűti: az élet érzelmi nyersanyagával való ütköztetésből újra meg újra feltámadó, most már tudatosan is feltámasztott, harcias, fenyegető csodálkozás. „Engem egy más világ talált ki / egy fordított emlékezet.”

Így teremti meg a diszharmóniák számbavétele, felmutatása árán a maga humánumának harmóniáját: a költői művet, melyet így megteremteni nagyobb lelkierő kell néha, mintha egy költő alkatilag inkább a lét szebb, szelídebb, kihűltebb oldalára érzékeny, a test szenvedéseinek és szenvedélyeinek fortyogása helyett az ezek árán már megteremtődött anyagi kultúra márványfolytonosságának biztatóbb bizonyosságára. V. G., amint az érzékletes gyermekkori emlékképben megőrizte, inkább a mozdony forró külső felén megtett utazásra vállalkozik, az ennek kitett utazás kemény élménye kísérti jobban. Sajnos az omnia vincit tétel fanyar fintora, hogy amoron kívül a költő az, aki győzhet még mindenen, még saját veszedelme árán is, a minden pusztuláson felülemelkedő, a megmaradó költemény érdekében.