Reneszánsz ars poeticák

Kevés olyan fogalma van az egyetemes kultúra történetének, mely olyan egyértelműen az emberi szellem gazdagodását, fejlődését, szárnyalását vagy egyszerűen s szimbólum-szinten a nyomás alól való szabadulást tudja jelenteni, mint a reneszánsz. Ezért is van, hogy tanulmányozása befejezhetetlen, fogalma szüntelenül bővül, gazdagszik, és egyre árnyaltabb az az időtartomány és ténysorozat, melyet fogalmával meg szeretnénk határozni. Szigorúan véve a fontos társadalmi-gazdasági, szellemi mutációknak azt az évszázadát értjük rajta, ami a XV. század közepétől számítva végbement s alapját képezte annak, hogy az emberiség újabb pár évszázad alatt eljusson mai civilizációjáig. Ám a reneszánsz bizonyos értelemben egész kultúrkörünket átjáró erjedéshez hasonlatosan terjedt, mintegy kötelező fázisnak bizonyult, mely ha a részidőket is tekintetbe vesszük, nem egyetlen évszázad ügye volt, jóval hamarabb elkezdődött Itáliában, s utóhatásaiban a XVII–XVIII. század fordulójáig eltartott, immár más kultúrtörténeti mozgásokba ékelődve, keveredve, felszívódva. Az igazi mérce tulajdonképpen a szakítás a középkori örökséggel, a pangás egy nemével, valamint a merészségnek az a fajtája, mely a hatások sugárkévéjéből látszólag véletlenszerűen kibontakozva áthatja egy-egy kultúrkör legjobbjait.

Szemmel láthatóan ezt a bölcsen rugalmas szemléletet alapul véve rajzolták fel terjedelmes és értékes munkájuk körvonalait a reneszánsz ars poeticák kötetének összeállítói, szerkesztői, fordítói (Arte poetice, Renaşterea. Editura Univers, 1986). A testes kötet a kiadó 1971-ben elkezdett ilyen jellegű sorozatának újabb darabja. Gigantikus vállalkozás, tudósi munka a javából, melynek törzskara a címlapon szerepel: a tárgykör hazai szakembereinek értékes gárdája. Hozzáértésük és a rálátás szöge határozza meg az eredmény tartalmi mélységét és könyvkiadásunkban eddig példa nélkül való újdonságát. A 700 oldalas kötet felöleli a poétika, retorika, stilisztika korabeli szakirodalmát és a témakörre vonatkozó összefüggő vagy elszórt elméleti kísérleteket, ars poetica-értékű és -jellegű megnyilatkozásokat. Sorra véve Európa nemzeti irodalmainak állapotát abban a korban, a szövegközlő részek bő válogatással szemléltetik; előttük egy-egy eligazító tanulmány áll, s e bevezető esszék máris körvonalazzák a lehetséges szintéziseket, melyek nyersanyaga viszont csakis ez lehet: a hazai kutatás számára most román nyelven hozzáférhetővé tett alapszövegek, melyek döntő többsége először került lefordításra.

Minden korszak poétikája a korszak irodalmi önátgondolása is egyben – figyelmeztet a könyv bevezetője. A kötet tartalmazza az olasz reneszánsz poétikai irodalmát Dante, Petrarca, Boccaccio munkásságától Giordano Brunóig; a franciát Rabelais-től Montaigne-ig; a spanyolt, melyből kiemelkedő név a Cervantesé; a portugált, aztán az angolt Shakespeare-ig; a németalföldit olyan egyetemes hatásúak képviselik, mint Erasmus és Hugo Grotius; a németből megjegyzett Melanchton; a magyar humanista irodalmat Vitéz János, Janus Pannonius, Zsámboki és Rimay képviseli, a csehek után a lengyelt többek közt Kochanowski és Rybinski; és a kötetet zárja a román irodalomban reneszánsz hatásra kibontakozó filológia szemléltetésének fejezete, Udrişte Năsturel, Milescu, Miron Costin és Dosoftei munkásságával.

A hihetetlen gazdagságot csak a hallatlan, vagyis éppen hogy helyénvaló pontosság, tudományos műgond és tisztesség, az apparátus megbízhatósága múlja felül. Ezen az összképen bántó szeplőt alig találni néhány kifogásolható, a fogalmazás rosszul értelmezett tömörségéből fakadó dolgon kívül, mely főleg a jegyzetanyagot érinti; az olyasmi ugyanis nem kifogás alá esik, csak hangos együtt-töprengésre késztethet néhány olvasót, hogy a nevében ugyan szülővárosát (a korabeli tudósnév-szokásnak megfelelően) hordozó Erasmus mennyiben a németalföldi humanizmus terméke és pláne képviselője.

A hetvenöt szerző szövegét húszan gondozták, fordították, előszavazták. A kötet eligazító tanulmányainak közös pozitív vonása, tehát tekinthetjük a világos szándék, a koncepció, a következetes hozzáállás jellemzőjének, hogy tájékoztatni akarnak, a lehető legpontosabban, sokrétűbben, részletesebben, hermeneutikai kérdéseket nem érintenek, a bonyolult vagy ehelyütt inkább bonyolító esélyű elméleti síkok csábításainak nem engednek. Beszél az anyag önmagáért.

E fontos és gazdag szöveggyűjtemény anyagát, ezeket a reneszánsz ars poeticákat és irodalomelméleti megnyilatkozásokat olvasva pedig felötlik a nagy paradoxon is: hogy miközben a csapás egyik fő iránya, a fontos tét az egyéniség felszabadítása, az egyéni alkotó-teremtő energiáknak valami vegytiszta, már-már túlidealizált emberbaráti átélése és kultusza – aligha van még egy kor, amelynek esztétikája annyi buzgalommal, ekkora apparátussal, szinte lihegve, mit szorgalmazza! követeli a bevált, a bevett minták szolgai, alázatos utánzását. Ám az ábra történetének utólagos ismeretében az igazi érdekesség az eredője ennek a sok száz, sok ezer nekifeszülésnek, törekvésnek; volt, aki csupán ókori minták felmelegítője, s valami piszmogó bürokráciával akarja ráerőltetni az írásmű onnan elvont ismérveit az újabb korokra; s van, aki hévvel hiszi egyedül üdvözítőnek, amire maga jutott, miután mindent bevágott, megtanult vagy kiagyalt szépen. Mindezek ellenére avagy mellett a keletkező új literatúra akkoriban is olyanná lett, amilyenné. Döntő többségükben a maradandó művek nem a kánonokra, hanem a teljesítményszabályzó tehetség belső parancsaira figyelve születtek. Ez az objektíve érvényesülő szélesebb látókör, tágabb horizont, ez a gyakorlati liberalizmus, mely nem sokat teketóriázott, közelebb áll Giordano Bruno elveihez, aki szerint az alkotást felszabadítni kell, nem megkötni; ám a literátusok jelentős hányada nem bánta, vagy egyenesen szükségesnek tartotta a szabályok jól kiépített csatornarendszerét, melyben minden „szabályosan” lefolyhat, így aztán például Arisztotelész jó öreg hármasegység-szabálya korlátlan tekintélynek örvendett, nagyobbnak, mint bármely eredmények igazolta külön út. Mivel éppen Arisztotelészben használhatóvá és megengedetté dicsőült az antikvitás szellemiségének egy jelentős hányada már az előző évszázadokban, az ókori források programszerű felfakasztásának lázában hogyne lett volna, vált volna paradox módon a leendő s újra megcsontosodó konzervatív elképzelések trójai falovává épp az ő poétikája! Itt, e könyvben is látható, tapintható: őt mindenki ismerte, idézte, reá mindenki hivatkozik, egymásnak diadalmasan ellentmondó értelmekben, még legalább pár száz évig. Eufóriák kerekednek a legjózanabb elméletek fölé, mint rendszerint. Hisz Róma bukásától (ha nem korábbról) „barbár” évszázadoknak kellett eltelniük, míg az Európa születése körüli lelki-szellemi eseményekkel elfullasztott, telítődött emberi értelem előtt a látható, a kipróbált biztonsággal reprodukálható, már valaha megtapasztalt antik formák, a görög-római szépség- és praktikusság-eszmények újra értékként bontakoznak ki.

Ehhez előbb a majd ezer évig lappangó, előkerülésükkor lám mégsem idegen tartalmakkal kellett „újratalálkozni”, melyek kifejezése, hibátlan hordozása volt a bizonyíték ama formák használhatósága (ha nem egyedüli tökélye) mellett. A reneszánszban mégiscsak az a lényeg, hogy egy teljesen soha feledésbe nem merült régmúlt eredményei kapnak újra erőre. Amit ez kivált: a sűrűsödés, a tumultus, a csomósodás, az okoskodás és tisztázás vágyának példátlan, az ókori kultúra kezdeteiben se lelhető görcse. Ugyanis egy megmásíthatatlanul uralmon maradó egészen más ideológiával kellett és lehetett végül is egyeztetni az egészet, alázatosan munkamódszerré degradálva vagy annak álcázva naivak és kitanultak számára egyaránt. Az eredmény: a dolgok új, ilyetén alakulásának hozama az egyedülálló csoda, amit lehet, hogy igazán csak az egészen felébredt utókorok madártávlatából lehet belátni, átfogni, értékelni, mint részben logikátlan, de mindenképp törvényszerű, még időpontjában is menetrendszerű, végtelen nagy földi szerencsét. Ettől is elbűvölő olvasmány ez a szöveggyűjtemény.

Majdan kialakuló intézményhálózatok, alig megsejtett, még félálomban már erőltetett kutatási irányok előképe ott minden. Mint az adott körülmények közt legkézenfekvőbbről: az egyszemélyes intézetekben, műhelyekben, az egyéniségekben felhalmozódó (főleg filológiai) tudás, elképesztő poliglott nyelvismeret csomópontjainak ős-internacionáléjáról van szó; ki-ki a kor színvonalán (és álláspontján) álló kollégák továbbképzettje és tudós-utánpótlása egyben, bezáruló és be nem záruló körök mentén, miközben mégis ki-ki extrém mértékben autodidakta, épp abban, abban is, amiben újat, eredetit tesz aztán hozzá az egészhez. Még ha nemegyszer, sőt többnyire gyorsan hervadó, elporló eredményt is! Olyan ez is, mint amire még szintén nincs kádencia, ilyen mérvű tömeges példa sehol az előzményben. Aztán itt van az életrajzi adatokból folyton kirajzolódó típus: a vándortudós (mint a vándorlegény), maga a hordozható, bárhol felállítható s máris legmagasabb szintű egyetem, mozgó katedra. Látni, hallani, megvitatni. S persze publikálni is lehetőleg. Az utazás maga egyik nagy iskolává lép elő a világ megismerésében és helyesebb értelmezésében utazók számára. A világkép földrajzi értelemben is kiterjed hirtelen, talán az sem véletlen már, hogy éppen akkoriban, párhuzamosan az időből kibányászottal. Ezek kölcsönhatása a fejekben s a szövegekben kibogozhatatlan oksági viszonyba kerül egymással. És mindennek a látszólag véglegesen megoldott, begyűjtött dolgok feneketlen zsákjába kell kerülnie. Ezt a fajta becsvágyat nem szabad elvitatni épp az ilyen hétmérföldesen haladó koroktól! Ezt maguk az ars poeticák is megérzik és éreztetik. Mert mi is az az ars poetica? Valaminek, az irodalomra nézve rettentő fontosnak a rögzítése – anélkül, hogy magának a költőnek hasznára volna. Akár a saját magáé is. Az igaziaknak ugyanis nem kell recept. Maga Ronsard vagy 50 000 verssorral az aktíváján mondja ki híres elméleti „munkátskájában”, hogy jóllehet a költő művészetét se megtanulni, se továbbadni, mi több: megérteni se lehet, mindazonáltal ő néhány szabályt most lerögzít…

A példamutató nagy tisztázás a nagy csihi-puhi ideje is. Ám itt nem egyszerűen a „szabályosak” és szabálytalanok, a rendesek s a rendbontók disputája folyik, hanem mindenkié mindenkivel; hiszen az utólag üresjáratnak bizonyuló nekiveselkedések is végső soron előrevittek, mint a folyónak a saját völgyével meglehetős szögeket bezáró kanyarodásai erre-arra. Az az útszéli tiszteletlenség – mármint a mi szemünkben! –, amellyel Scaliger fordul Erasmushoz a hírhedt Cicero-vitában – még ha igaza volna is, fejcsóválásra ingerelne. De hát ott, közelről, ő meg a vele tartók meg voltak győződve, hogy igazuk van a dohos kis vidéki öregúrral szemben; mint ahogy Bruno elhamvasztói sem egyszerűen holmi megátalkodott garázdák, akik cinikusan tudják, hogy mekkora világnagysággal, szellemi kinccsel bánnak el, hidegvérrel, mint valami Truman Capote-hősök. Csakis a tolerancia s az intolerancia váltakozik az alkotás körül, az alkotás felett, mint minden időben, a reneszánsz felhőjátékában is.

Mi a különleges mégis a reneszánsz s a szál újabb felbukkanásaként majd a felvilágosodás, a klasszicizmus szerkezeti működésében? Hogy míg különböző arányban és hangsúllyal, de tartalmazzák a szociálist, tehát a politikumot is; a sodródást a nagy, az emberiség életében elodázhatatlan s mindig elodázott társadalmi rendeződés, a polgárosodás irányába; a hanyatt-homlok irányulást ki a feudális, a szellemiséget értvén: főleg a teológiai kötöttségek totalitáriusan befészkelődött uralma alól – lényegében persze, hogy etikai síkon is, de esztétikai „fedőnévvel” végbemenő folyamatok. A könyvnyomtatás megjelenésével sem egészen véletlenül esik egybe a humanizmus (Erasmusék kezdeményezte) szöveg-tisztázó, forrás-karbantartó forradalma, a kútfők kiásása, elérhetővé, nyilvánossá tétele. Itt s innen kezdve az egész, a világ sora már óhatatlanul az írásbeliségre támaszkodik; nem kis mértékben még az is, ami marcona gepidák és vikingek idején csak a csatatereken s a termőföldeken dőlt el. Az irodalom pedig, mindezen belül a maga birodalmában, örökös respublikájában, a tekintélyelvet egészen meg nem vetve ugyan, a konkrét áru, az igazi termék, az eredeti alkotás mellett a maga technológiáinak szabályrendszerét keresi, fogalmazza újra meg újra, a végtelenségig. Vagyis az egymást követő ars poeticákat.

Ami a magyar irodalomban jelentkező reneszánsz és humanista hatások fejezetét illeti, amely Molnár Szabolcs szakavatott, körültekintő és mindenben kényesen pontos munkáját dicséri, a négy nagynevű és nagy hatású literátor kiragadott szövegeiben s szövegösszefüggéseiben sikerült példázni azt az importból jött felszabadító hatást, melyet a honi egyetemalapító kísérletekben tetőző itáliai egyetemjárás jelentett ebben a még viszonylag sem békés korban, kül- és belháborúktól nem mentesebb helyi időjárás alatt; főleg Mátyás udvarának viszonylagos oázisa körül ki is használtak kellőképpen a kiművelt fők; ténykedésükre a reneszánsz egészére jellemző újdonsült optimizmus és önbizalom, az új szellemi aranykor igézete már rányomta bélyegét a köz és a személyes tragikum fordulatai felett, s ez sugározza általuk is a következetes kultúraápolás révén megtartó kedélyt. Az eligazító tanulmány alapossága nemcsak az irodalmunkat kevésbé ismerők számára nyújt világos képet, tisztáz fontos erővonalakat és mutat fel beszédes adatokat a korból, amilyen például az, hogy 1570 és 1600 között megjelent hozzávetőleg 118 kötetnyi széphistória és virágének már tömegpéldányszámban járult hozzá az irodalmi ízlés pallérozásához, hanem a magyar irodalomtörténet reneszánsz-kutató mikroterületeiről példamutató tájékozottsággal tömöríti a lényeget, kimutatván a továbbiak szellemi eseménytörténetére is kiható legfontosabb poétikai momentum jelenlétét: a tehetség, a mesterségbeli virtus s a tudományos tájékozottság háromságának első jelentkezéseit.