A varázslift utasa

Beskatulyázásánál a kínálkozó „humorista” címke annyira megkönnyítette a dolgot, hogy különös életművét a halála óta eltelt fél évszázad se emésztette meg. Különös is, hogy valaki nem különösebb formaművész, miközben vagy száz író stílusát, modorát mímeli csak úgy félkézből, heccből, hogy derűt keltsen vagy netán elgondolkoztasson; s különös, hogy valaki egy életen (életművön) át nevettet, kacagtat, röhögtet, mert ellenállhatatlan érzéke van a komikum, az irónia iránt s azt bőven ki is éli, s akkor egyáltalán mélységeket, horribile dictu filozófiai mélységeket keressenek nála, mert vannak is. A paródiák, hát igen, ezek révén vált népszerűvé pályája kezdetén, mikor bármilyen népszerűség még jól fog, s koncentrikusan bővítve az Így írtok ti maradt a legismertebb oldala életművének, s ezen keresztül az, hogy élvezetesen szellemeskedett, hogy hihetetlenül gunyoros volt, hogy üdítően humorizált, hogy fáradhatatlanul kifigurázott mindent és mindenkit. Végig. Hiszen mikor végül a nagy tragikusok közé is felzárkózott a tulajdon koponyája körül tett utazással, mint aki saját létének tragikusra fordulását, a maga elmúlását se vette komolyan, avagy annyira komolyan vette, hogy végig helyszíni közvetítést vállalt örök emberi mementók nevében, már ott tartott a köztudat, hogy a kacagj, bajazzó áriába is a halhatatlan nevettető, a közönség megtartó kedélyéhez mindig kötelességtudóan hozzájáruló ünnepelt clown bizalmas kacsintásait látta csak minden maszkja mögött.

Különös, hogy az a Karinthy, aki a XX. század egyik nagy irodalmi „újítását”, a parttalan közvetlenséget, lélekelemző kitárulkozást, önelemző őszinteséget alkatilag is hozta, jelentette, felkarolta – a maga választotta maszkok mentén talált el legkönnyebben a kor közönségének tudatáig. Pedig mindössze az írói lehetőségek, a hányféle módon lehet írni permutációja, variációja, kombinációja izgatták, a korszerű (és korszerűtlen) irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása, kifordítása, leleplezése. Ez a nagyon komoly „komolytalanság” fontos alkati jegye életművének, ama fontos képességének tartozéka, hogy proteuszként fúrta, vetette bele magát a már gyermek-naplójában olyan komolykodó ünnepélyességgel megőrzött, megérzett, fogadott új évszázad életérzéseibe, eszmélet-lehetőségeibe. Hogy később is következetesen mennyire a változatosságban és a végtelen lehetőségeiben is a tisztánlátást, a tisztázást kereste, bizonyítja ama soha el nem készült saját nagy enciklopédia álma, terve, töredéke, melyhez csak hozzá-hozzákapott, a fogalmaknak valami új szellemiség alapján való tisztázása. „Mondatain szinte meztelenül jött át az, amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben. Talán ő volt a legkomolyabb írónk” – mondja róla Babits, aki ugyanolyan rendet, szellemi tisztaságot teremtő programokkal és szomjúságokkal a háta mögött, alig pár évvel élhette túl, ugyancsak gyógyíthatatlan betegségtől megalázva és leterítve.

A kutató értelem pedantériája jellemző az ő írói hozzáállására, ami a maga körében sokkal több, tágabb program, mint maga az írás. Az elemi dolgok örök felbukkanásai, összefüggései, nagy egyenletei éppen úgy izgatták, a férfi és nő, egyén és tömeg, ösztön és értelem viszonya, mint a tudás legújabb vívmányai, no meg a rendkívüli helyzetek kalandjai, melyekben folyton, szívesen és szervesen megfordul, megfürdik az emberi sors, az emberi elme. Tisztán megőrzött gyermeki kíváncsiságában leledzik a meglepetés eleme s a humor bő forrása is. Talán legmaradandóbban hordozza ezt a vonatkozást a Tanár úr kérem novellafüzére, a kinyíló emberi értelem örök fázisainak pontos feltérképezése, az ütközések és rácsodálkozások, a vásottság s az üde álmodozás esetrendszerének lélektanilag hiteles rajza, mely végső soron „csak” felülmúlhatatlanul szórakoztató, időtálló gyermekirodalom. Egyébként kedvvel alkotott kedvenc műve, mert lényegét is kifejezi. Őt ugyanis végig egyedül a világ nonstop vetítése köti le úgyis, az egyetlen, amiért élni, figyelni és írni érdemes, az, amiről Moravia évtizedek múltán mondja ki, hogy nem más, mint kulcslyukon át nézni az apokalipszist, kicsit rémülten, kicsit izgatottan, mivelhogy „a világ vége se a világvége” persze. A tragikomikum ettől oly szétválaszthatatlan az ő szemléletében, s a képtelenség ettől válik természetes dimenziójává a szemléletmódnak, mely szerint olykor nyugodtan álmodhatom, hogy két macska voltam és játszottam egymással; az irodalomban mint artefaktumban ugyanis hagyományosan az ilyesmit adagolni illik, míg ő (s azóta egész irányzatok) a lét receptkönyvében fellelhető primér, tehát természetesebb dózisokat tartja meg, veszi tekintetbe, mikor effélékről fogalmaz; nincs tekintettel semmire, az irodalomnak éppoly kevéssé van tekintélye előtte, akár az életnek mint nem feltétlenül ünnepélyesen körüljárandó témának. Karinthy pályaesete – függetlenül, hogy milyen műfajban, hogy minden műfajban excellált – egy fogalom visszaérkezését példázza önmagába: kezdetben is az volt a költő, aki költött; s aki kiötölt-kitalált, mindenki az volt, jóval később az újabb korokban „szakosodtak” csak a dolgok; az eredeti értelemben tehát bizony hogy költő ő a javából.

Olyan XX. századi pillanatban, mikor az emberiség éppen kozmikussá táguló igazi létproblémáit, dilemmáit a tudásnak, technikai haladásnak, társadalmi ütközeteknek valahogy efféleképpen gondolkozva lehet csak felfogni, átfogni, megfogalmazni, hozzájárulni a megoldások kereséséhez: a szellem nemes izgalmi állapotának fenntartásával, az író fejében kipattant ötlet, eszme szerkezeteit is átültetve az olvasó, gondolkodó emberek tömegének a fejébe, Karinthy ars poeticája, alkotói észjárása nagyon is korszerű volt. Mert ennek egyetemes kitekintésű mestere, és kabaré-varázslója, és nagy tiszteletű professzora Ő, aki kapkod, aki fuldokol, akinek elakad a szava tulajdon hol ilyen, hol olyan műforma maszkjában előadandó monológjától, valósággal tóduló felismeréseitől, melyeket ha meglegyintette annak melankóliája, hogy nem mondhatja el senkinek, olyan lefegyverző bájjal és lélektani érzékkel kiált szét mindenkinek, miközben arcához simul valami örökké vágyott, ismerősen ismeretlen szerelem, asszonyi, emberi szolidaritás arca, lázasan hozza, szerzi, ontja a megoldásokat, de egyszer csak hirtelen ehhez szoktatott érzékei nem engedelmeskednek tovább a biztató, a fékező, a megoldó gombokon, gondokon, s a lift feljebb, egyre feljebb száll vele sejthetetlen-megfejthetetlen nagy, embert ingerlő vonzások mentén, és madártávlatból még bizonyára látja, hogy madártávlatból mi bizonyára tudjuk, mi történt vele.