Madártávlatból a gondolás, avagy mit is láttat a látszat?

Egy butácska anekdota motoszkál napok óta a fejemben, miközben az olasz reneszánsz lelki látványaiban próbálok elmerülni valami esedékes megírandó kapcsán; teszem-veszem, asztalom szélére halmozom a forrásmunkákat, és lecsapó tenyérrel tartom vissza a nyári huzatban folyton szárnyra kelő cédulákat. De hát nem ritka, hogy mikor a „világ megértése” a tét, a világ félreértésének műnaiv, angyali kacsintása beleincselkedik az áhítatba. A vicc pedig így szól: az egyszeri turistát megkérdezik, mi tetszett neki legjobban Velencében. Hogy bár az árvíz valósággal elborította a várost, az embereknek még van kedve énekelni.

Persze hogy pihentetőbb, szórakoztatóbb, mint a lusta gyermeknek lecke helyett, ezt szedni szét, akár valami hecces kis egérfogót, csattogtatni, rugóit csikorgatni – és közben ráérzek, hogy ennek a bumfordi kis elmecsapdának egyszerű szerkezetére nyílnak-csukódnak nagyobb csapdák is. Hát madártávlatból nem szakasztott így néz ki maga az emberiség is, mint valami érthetetlenül kedélyes Velence az ő árvízben is áriázó gondolásaival? Milyen hihetetlenül csodálatosan önállósította magát a látszatoknak a művészetekbe menekült része; az igazi „árvíz” s a velenceség közt sokszor már csupán a beavatottak tudhatják, hogy egyik conditio humana, a másik meg színház. Az ember a tűzért a tűzzel kénytelen nem játszani, de viaskodni nemzedékenként többmilliárdnyi testtel, ez a kőpattintó kezdetek óta annyimint vagy ötvenmilliárd ember, ám ez kicsit sok; nos akkor, hogy átfogható, felfogható, hogy kifejező maradjon, egyszerűsítsünk is gyorsan 50 milliárddal: ehelyett bőven elég egyetlen test-kép, megszenvedettség-metafora, annyimint a prométheuszság.

És az ember értekezik, beszélget, nagy pillanataiban hibátlanul dolgozik ezzel a megtalált kommunikációs lehetőséggel, a látszatot mesterien meglovagoló adottsággal, ami a lét „művészi képe”, megfelelője, hordozható készlete, a történelem nagy elsősegélynyújtó doboza. Tulajdonképpen az a több ezer éves kettős maszk-szimbólum – az ógörög színpadé – égisze alatt tartja az összes többit: a regényt, a festményt, a zenéket, a szobrot, a lírát, a hattyúk tavának expresszív körültipegését. Miközben a kalapács meg a kard jegyében folyik ugyebár a másik, a komor, de éppolyan hatékony alapmegmunkálása a világnak. Az egyik gyönyörű látszat szerint pedig mintha csak nemes verseny is folyna a kettő között, melynek állását olümposzokon és otthonokban egyaránt népes zsüri méri, méltányolja.

Számunkra a fontos: hogy megtartotta, használja az emberiség ezt a jelrendszerét, továbbfejlesztette, elrontotta ezerszer, földhöz vágja és újra meg újra kitalálja, és tényekre halmozott újabb tények tömkelegével élteti, hasznosítja: ez az ő művészkedése. Annyira tökéletes, hogy harcolni és hazudni is tud vele kezdetek óta, hogy időnként a fejére nő, és időnként nyereg alatt puhítja, félrerugdossa, úgy tesz, mintha meg is ölné, mert annyira bízhat immár rugalmas csodálatos-mandarinságában. Hisz halála és feltámadása mindig fontos gesztus, a gesztusok önmaguk által árnyalatokkal gazdagodó nyelve, nyelvezete. Suttogni és ordítni tud rajta, olvas és koncertezik vele, általa, játszik, hempereg önmagával, megfürdik benne és mindig megújul abban: a legnagyobb hódításokkal és technikai találmányokkal párhuzamosan a megértve felhasznált látszatok remekművesítésében. Ujjong és elfordul tőle komolyabb kalandok, felfedezések, kitalációk, leszámolások, forradalmak, törvénykezések, sivatag-öntözések nélkülözhetetlenségei felé, hogy első szabad pillanatában, a tábortüzek, csillárok s a képernyők kigyúlván, rájöjjön, hogy ez a még nélkülözhetetlenebb, ez is nélkülözhetetlen.

Madártávlatból persze adódik az a kérdés is, hogy ugyan mit lehet várni az újabb remekművektől, ha a már meglévők sem hoztak egyensúlyt és békét; ám ezen a holtponton mindig hamar átlendíti a kételkedőket az idők múlása. Az emberiség minden egyes helyi, tehát kozmikus hajnalon héttörpe-csákányát marokra fogva rohan a bányácska szájához, hegynek fel, és közben elképesztő varázsigéit mormolja a kifulladásig, hogy aszongya „a-hárs-fa-á-gak-csen-des-ár-nyán…” vagy „ki-itt-be-lépsz-hagyj-fel-min-den-re-mény-nyel” meg „dé-moll-toc-ca-ta-és-fú-ga” vagy egyszerűen „ti-ta-tiii”! És minél jobban kifulladt, annál szomjasabban, megbánóbban kívánja, követeli a zuhatagként áramló, a ki tudja (mára talán már mindenki sejti), milyen forrásból odavezetett, reávezetett hegyi patakját, friss vizét, kristályfürdőjét a himnusznak, elégiának, concertinónak, vonósnégyesnek, szimfóniának, tájképnek, zsánernek, naturalizmusnak és romantikának, nosztalgiának és futurizmusnak, regénynek és márványaktnak, torzónak és totalitásnak.

Ott ül elképesztő skandináv decemberében a vidékiség legvérszegényebb Petrarcája az el-nem-hivatottság fűtetlen padlásszobájában az utolsó gyertyacsonk előtt, és divatjamúlt kis szonettjén bütyköl ceruzarágva – van-e ennél fölöslegesebb ezek után? A látszatok harsogó demagógiája szerint nincsen – és mégis elkerülhetetlenül fontos fázis még az ő nyomorult játéka is abban a didergéstől a világrengetésig terjedő rezonációban, ami által az ember alakítja a világ nyers anyagát. S e bársonnyal csiszolt gránitszikla végül is enged az emberi szellemnek, korszaknyi gleccserdarabokat vet le, dob le, repeszt le magáról az utolsó fölösleges elégia kis mélabújának az adott lét gyönyörű elviselhetetlenségéből támadt hőemelkedésétől is. Mert ember melege az. És csak ő tudja, hol verte le cölöpjeit a megcsendesült lagúnákba, s építette rájuk quattrocentóit, palástos palotáit és szellemi szélmalmait, garabonciás girlandjait, gitár- és gordonkaszólóit, úgy, hogy a Holdból vagy a Marsról idepottyant kívülállónak minden látszat szerint méltán az az érzése, hogy ezek vagy meghibbantak, vagy oly törhetetlenül, elpusztíthatatlanul optimisták, hogy a tomboló árvizek kellős közepén is énekelnek.

Bizony a részek a maguk provinciális termékenységében, bőségében gyakran elviselhetetlenül éktelenkednek. Viszont ha az egészet, ha mindezt nagyon sokáig elnézi az ember, akkor ébred rá, érzi meg, érzi át tisztán, hogy mennyire nincsen a többi helyett lévő, az egész helyetti egyetlen soha, hogy igenis a sok, a még több adja csak az egészet, hogy minden egész együtt egy még teljesebbet ígér, és tulajdonképpen ez az igazi végtelen emberi egész-ség.