Költő a Montblanc örök havába fagyva

Vajda János (1827–1897) kilenc testvér közül lesz egyik életben maradó; azzal az örök incselkedő kérdőjel-indával a startvonal felett: a természet nagy és vak géngazdálkodása azért vajon hány százalékos, ezrelékes, tízezrelékes hibahatárral képes vigyázni a maga esedékes koncentrátumaira, hogy lehetőleg valóban „a férgese” hulljon el? És olyan idillien szerencsés, boldog gyermekkorból indul ez az örökletesen, alkatilag szilaj, az összeférhetetlenségig robbanékony és az élettől aztán végig csak hergelt, ingerelt lélek, hogy saját letisztult emlékezete szerint is akkoriban nem is sejtette még, mi a gyűlölet.

A kor a költői lelkek nagy gyújtogatója szerte a világirodalomban. A kor titánjainak életútján szinte kötelező vándorszínészepizód és a beutazott élettér, szülőhon sírig tartó természeti-hangulati élménye sem hiányzik, sőt a legnagyobb férfias tűzpróba is kikerül az életidő legfogékonyabb periódusában. Útja az első megérdemelt irodalmi sikerek s az érkező századközép levegőjében lógó pozitív politikai romantika révén egyenesen vezet a márciusi ifjak közé, egyenesen a szellemi vezérkarba, Petőfi, Jókai, Vas Gereben meg a többi galériájába, onnan a csatatérre, a szabadságharc bukása után pedig büntető besorozással az osztrák ármádiába. Idejében keveredik a versifikáláson túl a sajtó életébe is mint újabb iskolába, és maradandó szerkesztői babérokat szerez egyebek közt a kitűnő családi lap, a Nővilág hétesztendős szerkesztésével; publicisztikájában akkor és élete végéig, pályája minden pontján az „európai polgárosodásra akarja nemzetét erős, szenvedélyes, rohamos nyelvvel és eszmékkel inkább sodorni, mint tanítani”, miként aggályoskodva már a kortársi kritika megállapítja. Persze, mint pályáján annyi mindennek, ennek se volt meg az a hatása és sikere, amit remélt. Az „eredeti észjárás”, „emelkedett világnézet”, „magvas ötletesség” és „erőteljes nyelv” nem volt elég hozzá, úgy látszik.

Nyilván, mert – akárcsak költői munkásságában – a hatalmas pátosz szeszélyes arányban vegyül a keserű szarkazmussal is.

Vajda János a Petőfi utáni XIX. század örök dühöngője, de elsőrendű költőcsillaga marad a magyar irodalomban, míg csak tananyaggá nem szelídül a többi gólem és kertitörpe tanulságos panoptikumában akkora távlatok szemében, ahol tananyagnak maradni se kevés. Az afféle érvek, mint a „szertelenség kultusza” meg egyebek, melyeket „bukásaiért” annyit okoltak, kerülgettek mondván, hogy „ez a költő önmagát dúlja fel, hogy teremthessen” (ugyan melyik nem?), érdektelen szaggatott vonallá simultak az idők és szempontok változott szeizmográfján. Mégis: Ő Vajda János, s annál fogva, hogy az ember nehezebben választhatja, jelölheti ki utódait, kik még sehol sincsenek, mikor neki tábort jelenthetnének, amikor fontos mozgáshoz elődöket választanak az újabb izgatottak, Adyék megfogták a kinyújtott szellemkezet, és felmutatták az eszmei s művészi hidat is, mely tőle a jövő lírája felé vezet. (Csak érdekesség, hogy még Szabolcska Mihály is, aki majd Ady ellenlábasának képzelgeti magát egy újabb zavarosban, nagyon mélyen tépett a húrba a Vajda halálhírére, mintegy illusztrálván, hogy a halott oroszlán körül könnyebben létrejön a legalább ezópuszi egységfront.)

Se kárpótlás, se vigasztalás, de a harmónia, mely életében teljesen hiányzott, csodálatosan jelen van életművének emlékezetes remekeiben. Ha Kisfaludy szerelmi líráját „lyrai regénynek” nevezhették a kortársak, Vajda szerelmi költeményeit összességükben „lyrai drámának” mondhatta egyik értékelője még életében. Tény, hogyha heves, küzdő, háborgó, önpusztító szenvedélyű magánsorsában teljes az összeomlás, a lírai eredményben e fájdalmas áron teljes a diadal, ha csak a Gina-versekre gondolunk. Ahol feszesen tökéletes öntörvényeit betölti a kor befejezettség-eszménye, lírának tartott eszme-állaga ellenében, messze kimagaslik a kortársak költői hozamából, még ha elgondolkoztató is, hogy innen „A rakodópart alsó kövén ültem” nyelvi eleganciájáig és vershelyzetének természetességéig, a korig, mikor a valóság s a poétikus közé már nem szükségesek azok a patetikus zsilipek – mintha nem negyven-ötven év telt volna el, de legalább száz. Persze az Európáéból! Más szerencsétlen szerelmek és politikai gondok-szorongások ezek, az övéi, még inkább közelebb a lélek ancien régime-jeihez, mint a halála után rövid három évvel elkezdődő XX. század bármilyen, atavisztikusan konzervatív, nosztalgiázó költői visszatérései, lírai rezervátumai és elefántcsonttornyai amilyenek lehettek bárhol, bárkinél.

Valahogy olyan ez is, mint egy halotti maszk: ez van akkor, ez szilárdul rá s marad meg aztán az egészről. A „tanulság” is, melynek iszonyú személyes szenvedés lehetett az ára – már csak ilyen a tegnapok s mák már alig billenő mérlegén, befejezvén a könyörtelen, józan újraolvasást: igen, tessék megnézni, milyenek voltak ők, a nagyok, a szép és lánglelkűek, s milyen értékűek a nők, a múzsák, akik miatt szenvedtek. Enyhítő vagy súlyosbító körülmény, hogy Gina az özvegyi fátyolt még fel sem tehetők klubjához tartozik, a szinte öntudatlanul „szívtiprók” seregéhez?

„Gina Vajda életének az a pontja, ahol a valóság és lírai valóság alig elválaszthatóan egybevegyül, de ahol alig észrevehetően a külső történés fölött egy belső történés veszi át az uralmat” – idézhető a helyzet és a folyamat leheletpontos megfogalmazása Széles Klára Vajda-monográfiájából. – „Nagyon homályos és hézagos mindaz, amit a költői képzelettől függetlenül tudunk Gináról” – aki végül is főúri szeretősködés után világjáró cirkuszi műlovarnő lett és: „Állítólag öregkorában, már ágyban fekvő betegként mesélt a házmester kislányának arról, hogy III. Napóleont is ismerte, Eugénia császárnéval együtt lovagolt ebben a fénykorszakban…” Gina, aki soha nem is tudja meg, hogy ő „Gina” – ismerős ikerpárja például Lillának, aki tudhatta is. Sőt Ginának mentségére szolgál, hogy „Magyarul is alig tud, a költő világa idegen és érdektelen neki”. Különben is miért lenne érdekes? – Vajda ekkor meg nem írt olyasmiket, hogy Mint a Montblanc csúcsán a jég…, meg ezt, meg amazt, amitől valóban nagy és figyelemre méltó poéta lenne, és ha Gina netán rögtön a kezét nyújtja a napidíjas kishivatalnok házassági ajánlatára, hogy velencei tükrök helyett tükörtojásos albérletekben kiköltsék a pár esedékes utódot, esetleg meg se írja ezeket. Gina csak a Kratochwill-lány marad, nem lesz ő még faramuci meggondolásból (vagy meggondolatlanságból) eltaszított s így örökre tisztázhatatlanul egy hálátlan, negatív szerepkörbe utalt, kényszerített Fráter Erzsi, de még hálátlanul túlélő „feleségek felesége”, se Csinszka; az özvegyi fátyolt eldobók lényege – legalábbis valami vásári elképzelésben – minimum valami szimbolikus „bűnhődés” végül, mely legalább valami utólagos összefüggésbe hozható az elszalasztott nagy eséllyel, hogy ne csak alkalmi, szürke mezei múzsa, de a nagy ember életének társa, részese lehessen valaki.

Gina esetében nemigen lehet mást tenni – tényként azt kell elfogadni (és megköszönni, sajnos), hogy ilyen tüskét, tövist, homokszemet hagyott hátra szerencsére (!), mely a költőt, ó, jaj – irritálja ugyan, de a dalra. Az egyenlet világos. Maga Vajda tisztán kimondja (a Sokat gyötörtél… kezdetű darabban), hogy te állsz rosszabbul, mert bár mindenható vagy felettem, ám egy szép napon elmúlsz, s az marad meg, amit én itt őrjöngve megőrzök rólad: a kép, a mű, a köl-té-szet! A probléma sanzonosabban megoldva, de ott kísért tovább Heltainál is a „magára vessen, kis Kató” szintjén, mert ugyebár ez a tragikomikus macska-egérjáték, melynek egyszerű neve: viszonzatlan szerelem, örök és általános konfliktuális helyzet a nemek közt, korántsem a költészet privilégiuma, s ugyan hol van az megírva, hogy maga az alkotói mibenlét kötelező érvényű hódító kvalitás, melyet nem lehet nem viszonozni; hogy csak még egy példát idézzünk: Az esticsillag is ekörül forog, és Eminescu sem tudja egyébbel kivágni magát, mint a végső soron cáfolhatatlan vigasszal: az alkotó halhatatlanságával. Talán ez is a XIX. századé, mondaná az ember a rengeteg kézenfekvő analógia láttán, ott ért be igazán a toll alá! Ugyan. Az ókortól a Ronsard- és Shakespeare-szonetteken át a ma még meg sem született hölgyeket (remélhetőleg még) majd ostromló jövőbeli költőkig minden újabb nekifutás csak oldja, tágítja, „hígítja” az egyedinek a tragikumát és sűríti a kihívást: hogyan oldható fel valaha is.

A fő-fő szerelmen kívül Vajda János is goetheien magas korig versben udvarló gavallér, de nem ginátlan itt már semmi. „Hol azonos Gina sorsa az övével? A saját vesztébe rohanással?” (Sz. K.) Minden bizonnyal. Elvégre Gina a fél életét s majdnem az egész költészetét betölti, kitölti, jelenti, hiába tűnik olyan civilmód egyszerűnek az az alapdiagnózis: a viszonzatlan szerelem. (Sokat gyötörtél, öltél engem, s én csak nagyon szerettelek – mondja végül is minden hasonló helyzetű férfi, akármelyik parasztlegény vagy borbélysegéd nevében is a költő.) Az már izgalmasabb kérdés, hogy egy ilyen alkatból, mint Vajda, vajon nem ugyanazt a heves indulatot hozta volna ki (végül, aztán!) az ellenkezője is: ha Gina a nyakába borul végül. „Vajon nem éppen ebben a belső világban rejlik az eredendő vétség? Hiszen még nyoma sincs a közönség érdektelenségének, a mellőzöttségnek, a rágalmaknak akkor, amikor már felbukkannak természetének azok a vonásai, amelyek élete során egyre jobban elhatalmasodnak és elmagányosodásához, elvadulásához vezetnek.”

De hát mi is volt kezdetben – a boldog gyermekkor, a sikeres, majd megkeseredett honmentés után: a felháborodás, avagy a szerelem? Valóban képtelen, embertelen, azaz akkori emberi csapások érték, hatalmas veszteségek, sérelmek sorra. Szülei szörnyethalnak, ifjú hívei, Zilahy Károly és Bajza Jenő elhalnak hirtelen, egészsége megrendül, s mikor segélyért folyamodik az írói segélyegylethez, hiába teszi. Ahogy az efféle poétaéletrajzok képletében elő van írva: megélhetési, krajcáros gondok megaláztatásaival, küzd, már-már elmerülve. És győzi, miközben szinte mindenkivel összeakad a bajusza. Ami nem minősít, csak jellemez. (Különben szimbólum értékű, ha igaz, hogy az utolsó írásműve ez a feljegyzés: „Egyetlen krajcárral sem vagyok adósa senkinek. Január 16. reggel félnégy. Vajda János” – és 17-én meghal.)

„Ilyen a légkör, amely végül körülveszi, s amely nem ad helyet a természetéből fakadó magatartásformák egyikének sem.” Eközben persze „Aránytalanul hatalmassá nő benne saját értékének tudata” (Sz. K.), s még azt is megismétli a történelem, hogy Vajda János, mint Stendhal, álnéven maga ír kritikát saját művéről. „Magát dúlja fel, hogy teremthessen” ugyebár.

Vajda Jánosnak még életében meglehetősen sok híve (olvasója, kritikusa, barátja) volt, és a korabeli Vajda-irodalom sem szegényebb viszonylag, aránylag (persze roppant kínos ezt utókorból eldöntögetni klasszikussá vált auktorokról), mint a különben állandóan kör-csihi-puhiban összeakaszkodott többi klasszikus, a Kemények, Gyulaiak, Aranyok aranykorában és egyáltalán mindig az irodalom (politika) életében ez dívott, miközben madártávlatból ehelyett jó volna úgy látni, hogy egymás vállát átölelve körmagyart járnak a nagy egymásratalálástól. Mégis: „Vajdát nem feledték el: sohasem ismerték” (!) – kockáztatja meg Bóka László (alighanem az aforizma csábításának is engedve). Persze ameddig a homályok eloszlatásának reménye él, nem szűnik meg szaporodni a szó.

Tehát akkor a számadást a Harminc év után, A váli erdőben vagy a De profundis jelentse? S csak fele a honért, a közért, vagy igazán mégis azért a nagyobbik fele, ha már az élete úgyis ráment a Ginákra? (Második komoly szerelmi kezdeménye, egyetlen frigye, öregedőben a húszesztendős Bartos Rózával mindössze pár éves kínos epizód.) A Nyári éjjel s az utolsó, befejezetlen nagyobb szabású költemény „filozófiai” vagy csak poétai tétele Kosztolányi Halotti beszédéig elvezet. A számadás kínjaiban, önkínzásában megható konzekvencia: hogy ha már nem lett az enyém, azt a pillanatot, fázist eszményíteni a „múzsában”, mikor még másé se lett; s megrendítő a tételesen is kimondott két „végeredmény”: Gina is, a hon is legalább általam (is) meg fog maradni! A virrasztók, Hajótöröttek észrevétlen próféciái örök fénypontok annak a hosszú szellemi-politikai évszázadnak a „Világos utáni” Petőfi nélküli sötétségében, s ha Ady Néhai Vajda Jánosát a Credo folytatásában olvassuk végig, a holt költők ige-gerince impozánsan kiadja lelkünk közelmúltjának fehérlő brontosaurus-csontvázát. Az újabb megidézéseket bevezetendő, Tóth Árpád Száz év utánjára már csak bólogathatunk, akár el is andalodva költőügyben, mivelhogy mindig így volt e világi élet.