Egy távoli-közeli Apollinaire

 

A költő, aki a századforduló-századelő nagy művészet-, költészet-megújító mozgalmainak új emberért és új világért kiáltó háborúiban egy kis lábon járó fővárost jelentett – barátja és harcostársa volt azóta áhítattal kiejtett nevű nagyságoknak, kiknek életében ő az áhítattal kiejtett nevű barát, vezér, nagyság – hatvan éve, harmincnyolc éves korában a falnak fordult a betegágyon. Egyike volt a nagy spanyoljárvány áldozatainak, kiknek száma állítólag felülmúlta az első világháború áldozatainak számát. Ez a második sereg, melyben elvegyült ez a mindig kiválni képes szellem. Az első a katonáké volt: sebesüléssel megjárta ő is a frontok poklát, akaratlanul segítvén győzni és veszítni a semminek, a pusztulásnak, az értelmetlenségnek, az őrjöngésnek, melynek különben halálos ellensége volt. Wilhelm Apollinarius Kostrowitzky – Guillaume Apollinaire francia költő az egyetemes avantgarde nagy alakja; költészetének radioaktivitása kortársak és utódok sokaságának életművében végezte el a fontos mutációkat. Talán tőle származik az az árnyalatnyi megállapítás is, hogy a költőknek van egy tudatos költőélete és egy nem tudatos. Újító mivolta tehát közös titka a mára már történelemmé szelídült akkori mindennapoknak s az idők éber madártávlat-felmérésének. Sorsával dönt, szavaz az örök nagy kérdésben, hogy ki a jó tanú: aki csupán néző, kinek egyetlen érdeme és magyarázó körülménye, hogy túlélt időket, melyeket mások nem – avagy az, aki kockázatot is ezerszeresen vállaló harcos. A kor művészete maga a szent szkizofrénia, a művileg mélyített tudathasadás már; minden, ami azóta tart, történik szakmai normák és etikai evangéliumok dolgában, csak folytatása az ő kávéházi és kiállítótermi hadüzeneteiknek. A türelmes tanítás és a lemaradt közönség megvetése közt ível az a lehetséges ars poetica, melynek nevében alkot. „A szigorúbbak kedves, lefegyverző modorát férfiatlannak vették, nem vették észre, hogy nála ez csupán az emberekkel való érintkezésnek egyik módja, míg alaptermészete – mely felváltva erőszakos és szomorú – változatlan marad és érintetlen a találkozások gyenge fuvallatától” – írják róla évtizedek távlatából. Mentségnek? Magyarázatnak? Az újítás hol művészi szélsőségben dühöng, egészséges ellenállásból táplálkozik, hol csakis polgárpukkasztásért liheg. De az az emberi ÉN és MI, melynek felszabadításáért, pontos megfogalmazásáért kirukkolnak, felvonulnak Cézanne-okból, Picassókból, Aragonokból álló arkangyalseregei, az már kemény emberi valóság, arra egy új századnak, új kornak kell majd felépülnie, a maga ellentmondásos nagyságában és nagyszerűségében. Az ő összeférhetetlen jövővállalásai, közösségvállalásai erre a kulcsra nyílnak. Különben mára már a nagy idézettek, a nagy közérthetők, a nagy szertartás-szövegmondók közé tartozik egy egész emberiség köztudatában. Átkai és jóslatai helyzetdalok, melyek alól éppen a helyzet nem mozdul el, és szimfóniák, melyek előtt örökre tovább vándorló cél a szintézis, az összefoglalás, a bevégzés mennyországa. A költői személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig mindenben. Úgy gondol rá is ma is, aki rá se gondol, amikor a mának költ, ahogy ő gondolt, miközben rá se gondolt az előzők azért is megtagadott és soha meg nem tagadott kincseire. Az Apollinaire-épület a maga szimmetriátlan szimmetriáival így válik az idő tenyerén távoli fehér klasszikus görög templomává a szellemi múltnak, egy múltnak, mely mindig közelbe szökken az idegek távcsövéből – ez is a költészet szép, nem szűnő játéka, tanulsága, tanítása.