A próféta Galápagoson

Tizenöt újabb novellát adott ki a Boszorkánygyűrű című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, 1982) a szerző, s epikájának egy jó évtizede nyomon követhető „egysége” immár a megtalált, a végleges: az életmű érvényes egységének tekinthető mind szemlélet, mind megformálás tekintetében. Hatékony módszere és műszere birtokában a legkülönbözőbb témák „nyersanyagából” bizonyos értelemben azonos fajta, azonos minőségű prózát hoz létre, ami markáns alkotói egyéniségét újra világosan körvonalazza. S újra bizonyítást nyer, hogy van egy pillanat – vagy inkább fázis –, melyen túl az író fejlődési folyamata jó értelemben véget ér, mert ugyancsak jó értelemben kitölti és betölti szerepe és készenléte immár egybeeső határait.

A szerző ma már a romániai magyar prózának, legalább – minden relativitástól függetlenül – egyik feltétlen mestere; ennek megállapíthatósága nem a kritikán felüliség kezdetét jelzi, hanem annak felismerését, hogy írói megnyilatkozásai ezentúl mint téma s mint technológia egyaránt beható érdeklődésre tarthatnak számot.

Nehéz őt hatékonyan „bírálni”. Irodalma folyamat: olyan szöveghömpöly, melybe kétszer is beléphetsz és bárhol ugyanaz, ugyanolyan. Volt szakasza, mikor elemzése volt tanulságosabb, ma talán összefoglaló megállapításokkal megközelíthetőbb. Értelmezésének eredményeit és magának ennek az íráskultúrának összefüggéseit egyre inkább madártávlatig hátrálva lehet csak átfogni.

Jelen novellagyűjtemény alapján is megerősítőleg szembetűnik az értékeléséhez elengedhetetlen jellegzetes és aktuális viszonylatok három legfontosabbika: P. és műfaja; P. és a történelmi idő; P. ars poeticája. S e három egymástól dependens.

Már többen és többször leírták róla, hogy eredeti novellatípust művel. Hogy nem utolsósorban a nyelvhez mint építőanyaghoz, eszközhöz való viszonya alakította így a dolgokat, az nyomon követhető a Hétfőn és kedden… Hiúzszemet… stb. korszakától a paradox módon már a megtalált formát fenyegető, mert egyre jobban szétfeszítő megoldásokig (Elszabadult lelkek, Nauszikaa…), ahol már a kollázs-montázs minden ismérve jelen van – mégis: az elemek felhasználásában annyira autonóm, hogy a szöveg szervezettsége végül is teljesen sajátjának tekinthető. Nyilván azért, mert szerzőnk kimondottan koherens „modern”: következetesen a mind hatékonyabb kommunikáció céljával keresi és aknázza ki a közlésforma számára az új esélyeket. S természetesen egyáltalán nem csak formai oldala van a kérdésnek: tudatosan vállalván, hogy találkozási ponttá teszi a magáét olyan elemek közt, melyek együvétartozásáról s így megvalósuló minőségi változásáról meg van győződve, tartalmi újítónak is beválik. Névmutatót lehetne szerkeszteni arról a 200–250 névről, akit említ, idéz, akikre hivatkozik magában a szövegben, és szépirodalmi kötetben eléggé külön(ös) életet élő lapalji jegyzetben. Tény, hogy sajátságosan pontosan simulnak stílusába az egymástól különbözők is, avagy ez a kísérleti stílus, a nyelvtudás magasiskolája jóvoltából épp ígyen jöhetett létre.

Leírták róla, hogy viszonylag cselekménytelen. (Ami különben még a „külső” cselekmény vonatkozásában sem igaz.) Sose mond le a cselekményről, nem mintha az epika sine qua nonjának érezné; de „monoton” novellatípusa bizonyíték rá, hogy mennyire világosan látja: mondanivalójának sorsa egy bizonyos mozgalmasságtól függ. A jó író épp azáltal jó pedagógus, hogy nem legyint az olyan beidegzett igényekre, melyek változása nem tulajdon esztétikai meggyőződésének függvénye, hanem kielégülésüket másképp, más módon, saját más módján meg tudja oldani. Ezt szolgálja előadásmódjának ciklikus pátosza-álpátosza-ellenpátosza-iróniája-pátosza stb. – mely áll a lét puszta szóvátételének, számlavételének egy olyan nyelv hordozta dinamikájából, amitől az afféle mindennapi dolog, mint a „gondolkozás” (pl. egy belső monológ) is cselekménnyé lép elő; áll csapongónak tűnő, de nagyon is célra törő asszociálásból az emberi kultúra s történelem területéről, melytől az egész hangulati színhelye valami nagyon tág plafon, nyílt s kozmikusan csillogó ég alá kerül. A „külső” cselekmény lehetséges változatai (bármilyen kis párezeréves végtelenen belül) végül is számszerűleg limitáltak, tipologizálhatók, ezért elkerülhetetlen a klisévé kopás is, hiszen az epika erről a területről gyűjtött be többet kezdet óta, felélte. A „belső” cselekmény ügye később kezdett virágzásnak indulni, főképp a bonyodalmaikon túl bonyolultságukra ébredő korokban, korunkban, s akinek tollán a dolog se az agyonegyedítés, se a stilizálás hibájába nem süpped-süllyed, attól még van remény, hogy új dolgot tud meg önmagáról az olvasó s az emberiség (Hi-fi, A próféta távolléte, Galápagos-játék).

Igen, ő „intellektuális” író és intellektuális olvasmány, miközben ars poeticája egyáltalán nem effélékről álmodik és intézkedik. De a névmutató „szüksége” ellenére egyelőre nincs túlhajtva a dolog; ő csak valóban építkezik!

Akik szívesen építkeznek a történelemből (-re) és ennek mint alkotási kérdésnek az elméleti oldalát is megpróbálták körüljárni, azt vallják, hogy az irodalom szemszögéből a történelem nem örökre rögzített tények és történések birodalma, tárháza. Jósikától Sienkiewiczig, Gravestől Peter Weissig alapelv: a történelem ismert alakjaiból, eseményeiből, helyzeteiből, korszakaiból előhozni egy bizonyos „gondolatra valót”, melyet az író kora gondolkozásmódjában is előtérben lát vagy szívesen látna előtérben, s ezért maga próbálja beoltani vele kora gondolkozásmódját. Persze jelent ez a lehetőség ennél többet is, amint az egyedi indítékok, célok, megoldások árnyalatainak skálája mutatja. Szerzőnk is valami ennél többet vett észre, amióta gyakori, kedves témája lett a történelem (is). A régi problémát, hogy mennyire szabad hozzányúlni a „téma” feldolgozása ürügyén – úgy dönti el, hogy ő is „hozzányúl”: szempontjai szerint szelektál, mert hiszen éppen annyira távol áll tőle a romantikus nosztalgiázás, mint az utópia vagy az allegória s mint a naturalista restitúció. Tény és jellemző, amint ezzel a módszerével (műszerével) bármilyen témának – akár a történelemnek is – nekiállva ugyanarra a sajátos epikai eredményre jut (Szerelem sebző ideje, Boszorkánygyűrű).

Szerzőnk ugyanis mintha valami hatalmas felmérést folytatna, – anélkül, hogy holmi ütemterv jelei árulkodnának efféléről, pusztán a téma s a kicsengés konok ismétlődése alapján feltehető, hogy „bevezette” a maga kutatási programját: leleplezni mindent, ami az emberi kedvet és szabadságot megsértette és megszorítja a kosztümös és kortársi társadalom múló és múlhatatlan szerkezetében, a magándiktatúrától, konyhában, ágyban, párkapcsolatban a közostobaságig az ezeregyéjszaka tízezer parancsolatában. Ez különben egyértelmű és következetes „eszmei mondanivaló” egész eddigi életművében. A megidézett szellemi előzmények és érvek növekvő száma pedig bizonyítja, hogy mennyire: szinte kínosan ragaszkodik nem a történelmiség, hanem az abból áradó szellemiség, tehát az abból meríthető állításai hiteléhez. Különben nála is áll az aktuális bál: a dokumentum vetélkedője a fikcióval, a valószínűtlen dialógusa a valószínűvel, hogy mindketten alkotó módon megszégyenüljenek, amennyiben nem tudnak mégsem összeférni végre. Mint óriások feltúrta táj, olyan „marad” a terep e módszer és munka nyomán a „megszokott” elbeszéléshez képest, miközben a próféta jelenlétében a felmérés fárasztó vagy magával ragadó szakadatlanságot árasztva, indukálva, folytatódik.

Hogy mélysége az „élet” adott mélysége maga: hol csupán hercig, hol pokoli és könyörtelen – ez kifejeződik abban is, hogy a kötet mint entitás egyenetlen súlyú és értékű novellák halmaza: ez a legfrissebb termés, ezt és így találta, lelke rajta. A fontos az, hogy a maga egyéni teljesítményével és teljesítőképességével valami az irodalom idegzetében tárolhatót „avantgarde érdemmel” előre vetít: bizonyos vonatkozásban ez már a 2000-es évek prózája, a jelen és a közeljövő epikájának eszközével, műszerével. Nem feltétlenül és egyszerűen a modernségben, hanem az epika lehetőségein belül megtalált új látnokiságban, az epika lehetőségei közül kiválasztott megfelelő mementóban s az ehhez kifejlesztett eszköztárban, apparátusban, mely elveti a nyelvezet külön életének permutációjában, variációjában, kombinációjában leledző formális mágiákat, az olcsó „kísérletet”, és megtartja a nyelv örök funkciójának permutációjából, variációjából, kombinációjából kibontható további varázslatot, mindig a szürkeállomány szükségének, éhségének csillapítására.