Ballada a költősorsról

Hirtelen váltja temperamentumait az idő, pedig csak előreballag. Beballag az idei májusba. Mindenestől. Mindenkistől. Hozza a költészetet is, az újat, a régit, a könyvtárakban elraktározottat s az újszülött fehér orgonákon felcsendülőt. Nagy regisztereiben megremeg a föld és az ő lakói. Az ágakon s a lapokon vastagon május hava: a virág, az élet s az élet emlékei. Az élet emléke most három költő betelő évfordulója, utóélete népe, anyanyelve közegében. A „magyar koravén”, az „ész és bűbáj” s a „lázálom gyönyörű sorsról” a jeligéjük. Ketten a Házsongárdban s a jeltelen sírok házsongárdjában a harmadik, az emeletesen elveszett a szokásos centenárium-töredékenként kiadott veszteséglistákon. Dsida Jenő – 1907. V. 17. – 1938. VI. 7.; Szabédi László – 1907. V. 7. – 1959. IV. 18.; Salamon Ernő – 1912. V. 15. – Sztári Mihajlovka, 1943. II. 27… Egyszerű régi születések és halálesetek, s látszólag oly távol esnek egymástól, eszébe nem jutna az embernek összekapcsolni őket. Mégis, mint valami emberiesség ellen elkövetett botrányt, együtt látom őket, megbocsáthatatlanul. Akik élhettek volna még, ha a természet aztán nem szól már bele a legmagasabbrendűen szervezett anyag további sorsába kicsinyeskedve, akiket barbárul elpusztított a mindig türelmetlen ütemeket verő vastalp, és akik önként vetettek véget az egyszemélyes Musza Dagh negyven napjának. Esetrendszert fednek távoli eseteik; szabályszerűség nyilatkozik benne. S mi az, hogy távoli? Egyazon galaktikában, egyazon Földön, egyazon korban, lényegében egyazon kalandban vesztek oda: az egyszeri életben. Sajnos: alkotni tudó áldásában a tehetségnek. Ez mégiscsak nagyon számít. Különben minden ott számít, ahonnan látszik, ahova ellátszik. A humánum eminenciája az ember evidenciája. Álvilágok fedte tényvilág szereplői ők is – a kései utódnak esetleg olyan már, mintha csak színpadon, filmben, regényben látta volna őket, beszédes fikciók, finom összefüggések, elegáns igazságok hálózatában vergődve. Tanulunk róluk, tanulunk tőlük. Csak vigyázat: az ész mintha más helyett tudna, mint akiért az érzékeink tíz körömmel küszködnek Neander-völgy óta s egy rövid életen át. Csak idő kérdése minden, és mivel múlik – a legvehemensebbek szégyenülnek meg ettől legjobban. Mi kíméli hát a költőket, akiket közelről akár ignorálni, egyenesen gyűlölni vagy megölni is lehet, miközben rongyolt munkaszolgálatos egyenruhában lázrohamukban aztán végre elszánják maguk nekirohanni a világ-valóság kérlelhetetlen falainak – de távolból, kellő távlatból a kegyelet lecsavarja a vadgesztenyelombok puhazöld hangszóróiból zengő rigózenét is arra az ünnepélyes pillanatra, mikor megrendülten állsz beroskadt ágyuk mellett. Ha van még. Miközben ő maga küld el, bölcsen az elgyengítő elgyengülésből: „…feledd el arcom romló földi mását…” S jó professzorom életbe indító-lökő magánbírálatait, a megfordított képet, melyen a szakadék felett átívelő hidacskáról az őrangyal zuhan le történetesen. A látszólag erősebb. Nagyjából mindent megtud a kortársi emberiségről, aki csupán e háromnak szenvedéseit megismerte, a fizikai küzdelemtől a fuldoklással, a leálló szívvel, melybe nem lehet szükség esetén újra tintát szívni, mint a pillanatnyilag kiürült Tintenkuli-töltőtollba, csak mert még volna mit elmondani, miközben máris kéretlenül megajándékozzák a közt s annak erkölcsöt s termelést tartó tudatát csupa olyan értékkel, mely majd és mindig lélegzethez segít másokat, mely csillagtávlatokból se tűnik semmiségnek a később még jobban világra kinyíló világban, a század második felében, sőt egyetemesnek, tűnhetetlennek és törhetetlennek, legalábbis annyira, mint az elhagyott mezei csigaház. Ott ballag a történelem a mezőkön, s mint a dér, kis gyémántkoponyák roppannak talpai alatt. Mint elhagyott csigaházak, Szárszótól a Kányafői útig. Mondják, hogy az Ispánkútnál körös-körül tele volt szórva a talaj fehér papírlapokkal. Aztán valakik látták, mint ellensegesvárt, szimmetriaképet a Don-kanyarban azt a hóbuckát, ahonnan harmadnapon a szanitécek egy félholtat ástak ki, körülötte is tele a véres hómező papírlapokkal: Bálint György volt az. Avagy Kuncz Aladár nem koncentrációs láger foglya volt, két évtizeddel a nácik uralomra jutása előtt? Iszonyú folytonosság kezdődik bizonyára még az első Paradicsomban, de csak Szókratész koncepciós peréről tudunk, fogalommal ajándékozta meg az emberi szellemet, mely folyton a bőség kosarából készül kotorászni, s csak bürökpoharat nyomnak a kezébe. És Zola betömött kéményéig még megérkezett a selyemzsinór, melyet Aliser Navojnak küldött a felbőszült kalifa, és vérpadra lépett André Chénier, Kufsteinben kiköpte tüdejét Szentjóbi Szabó. Megtörtént, ami történt: Zrínyi, Kleist, Eminescu, Gyóni Géza, Nikola Vapcarov, Radnóti, Lumumba, Labiş. Árnyaik ott ballagnak vállra vett kabáttal a maguk májusában, októberében, decemberében a láthatáron, vagy megpróbálnak egyszerre égbe szállni a tizedik emeletekről, miközben magához vonzza őket, mint Newton almáját az örvények középpontja. Az anyag személyekre oszlik-szaporodik, folyton meglátogatja önmagát a földön. Az egész olyan, mint nyári esteken a lemenő nap után az ismerős, édes illatú táj felett a szúnyogok helyben-lebegése. Bármi és bármerre volna kiút – csak egy pillanat mentőötlete volt az is az egyenként való elmúlással szemben. Hát még a siettetett halál. Pedig van kiút, közös kiút kell hogy legyen. Földben elásott kulcsok a csontjaik is. S a kulcsok – kulcsokba temetve-zárva – kulcsokon gondolkoznak. Az élet szilánkjaiban az élet teljességéről, a halál szilánkjaiban is az élet teljességéről, a világ szilánkjaiban is csak arról. A költők, ezek a fontos gyermekek, már amúgy is a teljesség agyonkínzott betegei, mire ki tudja, milyen golyó érkezik milyen csőből, hogy megáll a szív eltalált vonata, néha pontosan saját széttiport tetemei felett. S ami a szent részletekből az egészre hárul, az nem lehet soha égre futó kutyaugatás. Különben jaj a részleteknek. Sajnos, van az emberiség észjárásának egy máig ható, kivehető logikája, s van egy közönségesen közönyös fizikája a dolgoknak, a társadalmi dolgoknak is, mely nem ismer etikát. Van, amire nem a véglegesnek megalkotott humánum-modellek elméletéből nem telik, hanem a modell lehetséges gyakorlatából. Az emberi társadalom, a humanoszféra itt a Földön végül is a túlélési konvenciók szövevénye. Nagy ritkán a költők is élhetnek vele. A világ állandó bel- és külháborúkban fetreng, mint valami lázas beteg, s gyakorta igazán nem az alkotás, csak a túlélés foglalkoztatja. Megszakadt tárgyalások mindenütt; a lelkiismeret odabent épp olyan, mint az erőszak odakünn: ő kezdi el a tárgyalást, de akkor ejti el, mikor neki tetszik, s különben is, semmi se biztos, végleges, semmilyen megállapodás, az ő kezében van mindig a béke ideiglenes vagy nagyobb szabású felrúgása. Bármeddig belemennék, elfogadom, hogy hátrább vonuljak, szoruljak, úgyis utánam nyomul és tovább szorongat. Az intolerancia s a világ valódi felfogásának, megértésének higgadt vágya nehezen talál egymásra Bábel óta. Pedig ez mind hozzátartozik a költészet belső földrajzához, melynek tektonikája egészen más tájjal szeretné övezni a költők szülőföldjét, kedvenc városát, ablakát, íróasztalát, s ha csak a költés kínjaival kellene szembenézzenek, oda se hederítve a kötelező elmúlásra, férfiasan feloldódva a közös emberiben – bőven elég volna az is. De íme mi lesz belőle „költősorsra” átszámítva, lefordítva. Mégsem eshet ki szerepéből, amíg az idő engedi szerepelni. Hinni a munka megtartó erejében, a nyugalom értelmében akkor is, ha a vehemencia rád süti az elpusztítandó szívbetegek, a gyenge, tehát erős szívűek sárga csillagát, hinni az értelem vihar-differenciálokat játszva megoldó erejében, a higgadtság ógörög romoszlopában. Különös idegenség, a lényegé, melyhez csak előgyakorlat minden etikus, etikás, atyafiságos, családias, törzsi, nemzeti harmónia, humánum, rokonszenv és annak reneszánszai. Ezt kimondandó kellett mindig meghosszabbítani az életet s megrövidítni a halált. Nehéz napjaik nem estek egybe, mint ahogy ugyanazon parcellában egyszerre kikelt-kinőtt növények szárán nem ugyanott fakadnak az elágazások. Dsida küzdött meg legelőbb az alkotás kötelező szép kínjain kívül az elmúlással, a meztelen halállal, aztán Salamon Ernő s legvégül, elérvén az ötvenéves kort is, Szabédi. Ami közös bennük, mégsem csak az életkor évfordulókba foglalható matematikája. Minden világvége akkor következik be, mikor az érzelmi szem- és fültanúk kihalnak. A költők létének szem- és fültanúi csak egy nyelv, az emberi kommunikáció megszűnésével együtt halhatnak ki. Végül is legnehezebb annak volt, aki mindenről tudott. Ők a maguk pillanatában mindenről tudtak már. Együtt vállalni őket, az örökséget s ezt a testtelen öregséget, melyet még az emberi életkor lehetséges határán belüli utókorukban sétáltat most meg közös születésnapjuk, a május – kicsit ennek a megszenvedett mindentudásnak a vállalása. Verseik kint lebegnek a szárnyra bocsátott költészetben, s néha e kinti hang újra párbeszédre vágyik odabent, a még dobogó, le nem zárt életben, a mienkben, a másokéban, a mindenkiében, aki van és következik, de lehet előbb érzékenyre kell élnie, szenvednie magát egy-egy korban ahhoz, hogy kellő tisztelettel emlékezzék a halálban, a költészetben is az életre.