A képzelet corvinái

Az epikus az, aki nem felejti el közben: miért is kezdte elmesélni. Az idő üledékes; lakni többnyire rajta szokás, nem benne. Benne ugyanis nem érzékeink, hanem eszméletünk a hal-a-vízben. A legkiválóbb epikusok tudják ezt, Szabó Gyula tudja. A beláthatatlan világról – amin viszont (a ki tudja, hányadik megszilárdult tengerfenéken) kivétel nélkül valamennyien élünk – csak helyi, ha tetszik: provinciális „áttekintést” lehet adni. Kivéve hogyha az idővel, mint buksi ősmedvével bánni tud az ember. Csak így nem devalválódik az örökkévalóság. „Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré” (Pilinszky). Az igazi realizmus idő (és tér) kérdése. Ugyanis: csak részleteknek lehet ugyanannyi ideig tartaniuk a műben is. A szellem világa összecsukhatóságából viszont kinyitható. A remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. (Például Bach.) Más utakat kell tehát keresni. Megkockáztatni ama más, megkeresett és megtalált utakon ezt a fogadtatás szempontjából veszélyeset – az élet unalmon túli éreztetését, többszörös feltámasztásban is. Mindenek széthullásának immár egyáltalán nem rejtett tanulsága az emberi jellem, egy nép jellemének egysége és folytonossága lehet, hogyha igazi művész tanítja. Sosem lesz azonos tehát a helyreigazítás s a demitizálás, a bűntűrés vagy a cinkosság, válasszák el akár tanulságokban gazdag vagy szegény korok a tényt megmagyarázójától. „Néha az Igazság részlet-tévedései szembenállnak a Tévedés részlet-igazságaival” (Kosztolányi Ádám). Az epikus tudata szuverén, mert a tehetség a legfüggetlenebb jószág. Szabó Gyula legújabb, méreteiben is lenyűgöző – különös rá a kifejezés: avantgarde vállalkozása egyike irodalmunk nagylélegzetű kísérleteinek. S félre a kísérlet szó fösvény értelmezésével, mikor a jéghegyből már ennyi emelkedett a felszín fölé. A felszínen pedig mindig szétvert szövegek, könyvtárak, levéltárak, búcsúlevelek és szállóigék mentőcsónakjainak szilánkjai úszkálnak. Mert közben helyi és összeurópai időjárás vala a szétszóratás. Alapolvasmányok az időből: a Daun grófok hagyatékából került elő például Zrínyi Miklós 249 darabból álló könyvtára, mely Kende bécsi derék XIX. századi antikvárius kezén át végre talán Zágrábba került, ha szét nem szóratott, ugyanis a Nemzeti Múzeum könyvtárának épp nem volt elég pénze az aukción. Jó, a corvinákat szétrongyolta a török, széthurcolták vallon zsoldosok, pernyévé hamvasztották a háborúk. De volt még a kicsinyesség, s az örökre elveszett érvek és bizonyítékok nagy része különben is: elpárolgott konkrét kis emberi élet, sorsok felszáradó vizenyője, akár a partra verődő medúzák. De valaki mindig akad, aki „víz alatt”, idők alatt úszva összegyűjti a képzelet corvináit. S épp szülőföldünkön, mely nemcsak történelmi s földrajzi entitás, hanem szellemi forrásvidék is, ahol a gondolkodók titokban mindig a szépírásra s a szépírók a filozófiára készültek. Az író könyvtára fejben folytatódik, mint valami tükörfal nemcsak csalóka képében: a valóságos könyvsorok a visszatükrözött könyvek, szövegek visszatükrözésével megsokszorozva válnak végtelenné. Az asztalon pedig mindig egyetlen könyv fekszik kinyitva. A megírandó. Ezért olvasunk lassan, évszázadok telnek, s még nem végeztünk a források forrásaival sem. Mert ezt olvassuk, a láthatatlan betűkből állót. Nem a toll nyomán – sokkal előbb kerül sorbarázdáiba az írás; az indíttatás, irány, jellem sok ezer láthatatlan szedőszekrényéből kelnek útra a világ legkeményebb álma: az elgondolt következő mondat felé az ilyen epika betűi; megbízható ideg-ösvények ezek a sorok a világ semmi kis Homoródjai mentén. A száguldás korában egyetlen konok örök gyalogló marad – az író, jövet a történelem szülőfalujából. (Persze „civilben” azért ő is gépkocsit használ; és tessék mondani, ne legyen az ember babonás, látván, hogy a véletlen is milyen „bábolnás” számmal áldja meg például éppen a Szabó Gyuláét: az övének rendszáma ugyanis 1437-es…) A legnehezebb talán annak, aki az általános jelenre figyelő alakulásban és napi felfordulásban mindig a sajátját, végig az eredetijét próbálja végezni, folytatni, véghezvinni, még a sporthírek és infarktusok se lendítik ki a sodrából. „Ne zavard könyveimet!” Ugyan, elégedett lehet-e egy fáradt, beteg, öregedő férfi, aki éppen egyszeri életének egyéni problémáival is küzd, fellélegezhet-e az alkotó attól, annyitól, ha egy reggel, mondjuk törvényszerű véletlenként vagy beérő következményeként a kitartásnak egy fontos tény, árnyalat, helyzet véglegesnek tűnő megfogalmazásával foghat neki a következő napok, idők rációra-nevelésének, befolyásolásának? Micsoda siker ez, mekkora esély, mekkora hatalom? Pedig éppen a nagy nyomás idején kell a körülmények szerencsés találkozásává válni, az átmenetiben bölcsen állandónak bizonyulni; kinél nagyobb a szomja és készsége ennek, mint az írónál minden időkben és korokban! „Aki a reménytelenséggel áll elő, azt felelem neki: én pesszimistább vagyok. A nagyobb reménytelenség nyúlt itt nagyobb eszközökhöz. De fegyverletételre nem ok a reménytelenség, a leonidászi harcolva esik el” (Németh László: Szalamisz). A szorosban, melyet tények és szövegek világnyi sziklái vesznek körül, a szorosban, mely az alkotás magányában már alagúttá szűkül – az epikus egyedül van. Ami történt s ami történhetett, ami tanít tehát az emberi dolgokból, az mind csak testén-lelkén keresztül törhet át. Az epikus tehát az, akiről nem felejtik el, miről szól történetünk.