Félszárnyú főnixek

Nyilván nem egyedül én élem át annak ámulatát, döbbenetét, aggodalmát, hogy iszonyatos gyorsasággal és tömegben támadnak, szaporodnak naponta a „témáim”. És milyen elképesztően, szertelenül, szinte kihívóan különböző fogantatásúak, másfelől s másfelé vonzottak és más-más hangon parancsolók és követelőzők. Éppen ez az egyik nagy látszat, ami megzavar: feladataim, elvégezni valóim mind benne vannak abban, amivel rendre szembekerülök. A másik fontos látszat, hogy minden, amihez eszem, eszméletem, értelmem nyúl, nekem is témám. Pedig hát milyen szegényes az az életidő-adag s az az egyszemélyes intézet, mely nekem (neked, neki, nekünk, nektek, nekik) rendelkezésre állhat, hogyha valóban minden éppen az én egyetemes hamupipőkeségemre, vidéki erazmuszságomra vár! Ezt tehetséggel lehet bírni, de szorgalommal aligha; ezt szorgalommal bírni lehet, de tehetséggel aligha…

Pedig hát, igenis, a nagy (és örök) probléma az átfogás, átfoghatóság kérdése: a lét teljességét megérteni, érteni meg – és helyesen értelmezni: ugyanaz ma, mint tízezer éve, kétezerötszáz éve, ötszáz éve. A teljesség, ez a terebélyes hölgy, akkor sem volt karcsúbb derekú, csak ebből a derékból, egykori táncosai számára, jóval kevesebb látszott: egy karcsúságnyi, majd legfennebb egy molettségnyi. És éppen ez a probléma aktuális vetülete – azt, amit a létből akkor tudtak, ismertek, könnyebb volt átfogni, csak hovatovább válik „lehetetlenséggé” s veti fel az afféle sóhajokat, hogy manapság már vagy dilettáns vagy szakbarbár lehet csak az egyed.

Hát igen, a polihisztorságnak már a XIX. században befellegzett. S manapság a mennyiség gyakorlatilag nem is átfoghatatlan, hanem egyszerűen kimeríthetetlen, vagyis „bemeríthetetlen” egyetlen Én szellemi-érzelmi-gondolati közegébe. A munkamegosztás fizikailag és életidő dolgában is félelmetes már. Tényleg választani kell, nem is hogy az ember fizikával avagy irodalomelmélettel akar foglalkozni alaposabban – hanem, hogy ha fizikus, akkor teszem azt a π-mezonokkal vagy a μ-mezonokkal akar „komolyan” bíbelődni és esetleg egy hajszálnyival továbbvinni a maga erejéből a dolgokat, abba az egyetlen hajszálérnyi irányba! Így aztán szinte természetes, hogy míg egy jobb tudós két-háromszáz éve mindentudó lehetett mindenben, amiről tudni tudtak, manapság a kiváló zeneesztéta nem is tud arról, hogy például „jogi romanisztika” is van a világon, valahol arrafelé, amerre a történettudományok hegyláncai (!) tornyosulnak, s a jogi romanisztika megszállott kutatója a zeneesztétát nyugodtan nagyjából valahol az ércfúvósokkal egyirányban érzi kultúremberi horizontján, tudósi eszmélete szélrózsáján, holott még az ércfúvósok sincsenek „önmagukkal” egyirányban, hanem legalább kettőben: a discóban s a filharmónián…

De hát akkor mi tudja ilyen körülmények közt – „betéve” – az egészet? Hol az a Tudás, melynek panaszt szokás tenni? A „művelt olvasó” már pontosan olyan vidéki és XIX. századian naiv álma a szintézis lelőhelyének, mint a filozófusok személye (akik korunkban többen vannak ugyan, mint a többi Hérakleitosztól Marxig együttvéve), csak mást jelentenek: szíves idegenvezető személyzetet a filozófia múzeumának ismeretterjesztő rendezvényein.

Marad még a szépíró, az örök jelenben ámolygó mindenevő, aki közelről szintén nem lehet egy Goethe vagy Villon, hétpróbás klasszikus, hiszen még éldegél, gyertyalángeszét a kritikusok ide-oda fújják, s ugyan mit oldhat meg a benne szorult szusz vagy ihlet? Ő is csak afféle társadalmilag engedélyezett szellemi visszfény tehát, ha egyszer nincs, nem lehet új a nap alatt; ahol nincs is más, csak annyi minden.

„Vouloir comprendre le présent par le passé, c’est vouloir comprendre le connu par l’inconnu”¹ – bólogat szerényen, valahol Kant korában egy Rousseau-tanítvány (Sieyès abbé), és a korában divatos aforizma alakját öltő sóhaja eléggé sejtelmes és eléggé pontos is, hogy gondolatokat ébresszen, a gondolattal való telítettség, a tudással való „jóllakottság” érzését állítsa az állításba foglalt szorongás kérdésével szembe; és igaz is, amennyiben végül a „múlt” nyer a dologból, a jelen pedig mindig okul: azzal, hogy általában és most akarunk megérteni, mást, valamit, mindent – őt, a múltat, a készet tanulmányozzuk és „értjük” meg jobban. Hiába volt, van annyi minden, ha nincs jelen állandóan, valóságos vagy lényeges méreteiben, arányaiban, a tudatban, újabb döntések szüksége alkalmával. Itt csattog, tátog hát folyton íróasztalunk penna-és-papír fészkei körül a minden-plusz-minden-plusz-minden szellemi birtoklásának és felhasználásának éhes főnixcsibéje.

Az elemző képesség éppúgy, mint a szintézisre való hajlam nyilván személyes alkati korlátok és határok között van jelen minden alkotó gondolkodásra képes egyedben; szerényebben, vagy „zseniálisabban”, ez közelről a teljesség átfogásának ingerében és görcsében mindegy, mert mindent úgyis csak az Egész Emberi Elméje fog fel és lát át, ez a mi konkrét érzékeink és teljesítményeink nélkül mindig vak (és elvont) Polüphémosz, aki körül kezdeményező Odüsszeuszok és kivitelező statiszták tömege lebzsel. „Az értelemnek annyi a formája, hogy szerencsére azt se tudjuk, melyikhez tartsuk magunkat” (Montaigne).

Ezért van, hogy hol a lángelméket csodálja irigykedve a bukdácsoló elme, hol a dolgok „szürke eminenciásait” fedezi fel növekvő venerációval, mint valami kapkodó vidéki Nobel-díj-bizottság. Pszichózis, mely néha részvétből, máskor rajongásból táplálkozik. Ugyanis a kor, a megért és beérett körülmények összjátékának szerepe mindig bármilyen egyéni képességek fölé kerekedett és kerekedhet, s a tulajdonképpeni „haladás” mindig is araszolva és alacsonyan, földközelben szárnyaló, megbízható részmunkán is alapult, sőt múlott. Az ilyen szürke, de fontos kapcsolások, elemzések, mérések, feltárások elvégzése nélkül a hivatottak vagy csak jelentkezők közül a választott, a zseni, a látnok, az alkotó, a táltos is csak örökre sürgetni, előírni, eltervezni (lett volna) képes a tennivalókat egy-egy éppen kéznél levő kornak, egy fejletlen, ergo arra még alkalmatlan emberiségnek, a még tudástól üres hombárok és könyvespolcok előtt álló, de már a hiányokat és igényeket felismerni képes nemzedéknek! A félszárnyú főnixnek tehát megvan a másik: a láthatatlan szárnya is. A Mindent Megértés, sajátkezűleg elvégzés, megalkotás szomja és kísértése, ingere még a szintézistől látszólag és valóságosan legtávolabb munkálkodók képzeletében, közérzetében, eszméletében, becsvágyában is az emberi természet adottsága: áldása vagy átka. „Valahonnan, Isten manzárdszobáiból zongoraszó hallatszott, Chopin…” (Dino Buzzati). Folyton meg kell hát kísérelni a lehetetlen ostromát, – miközben azért bármilyen, minden sikertelenségért a felelősséget bármire, mindenre át lehet hárítani. Márai pontos észrevétele, hogy „az ember az életben nemcsak a világ lármájától siketül meg, hanem attól az állandósult kiabálástól is, amit tulajdon személyisége művel kifele és befele”.

Ha valahol a tények sivár strandjain félszárnyú főnixet látunk, hiába hasonlít valami vonuló rajból lemaradt sebesült madárhoz, lehet csak a Vivaldik időnként szélnek eresztett zenekarából kikerült obsitos, aki a tapasztalatok és felismerések kegyetlen zárórái után is, mégis, azért is viszi, vonszolja hóna alatt kis kopott hangszerét a Valami még hátralevő lehetőségeinek személyes hajnalai felé; teljesen mindegy, hogy tudós vagy művész, kismester vagy maestrissimo-jelölt – abban a páratlan „hajnali részegségben” szenved, mely most frissiben ugyan az ezredforduló kultúr-meteorológiájából csapódott ki „vénájában”, különben öröktől való öröklött ihlet. Afféle építő dühe az alkotásnak, azért is, amilyenről József Attila beszél (egy „esztétikai töredékében”), mondván: „AZ IHLET NEM JÁTÉK. Hasonló jogon szintúgy állítható, hogy játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked nem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, mert akkor nem volna az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset – de úgy látszik, kell, hogy vers írassék, különben meggörbülnének az adamant rudak…”