A próféta Galápagoson

 

Félszárnyú főnixek

Nyilván nem egyedül én élem át annak ámulatát, döbbenetét, aggodalmát, hogy iszonyatos gyorsasággal és tömegben támadnak, szaporodnak naponta a „témáim”. És milyen elképesztően, szertelenül, szinte kihívóan különböző fogantatásúak, másfelől s másfelé vonzottak és más-más hangon parancsolók és követelőzők. Éppen ez az egyik nagy látszat, ami megzavar: feladataim, elvégezni valóim mind benne vannak abban, amivel rendre szembekerülök. A másik fontos látszat, hogy minden, amihez eszem, eszméletem, értelmem nyúl, nekem is témám. Pedig hát milyen szegényes az az életidő-adag s az az egyszemélyes intézet, mely nekem (neked, neki, nekünk, nektek, nekik) rendelkezésre állhat, hogyha valóban minden éppen az én egyetemes hamupipőkeségemre, vidéki erazmuszságomra vár! Ezt tehetséggel lehet bírni, de szorgalommal aligha; ezt szorgalommal bírni lehet, de tehetséggel aligha…

Pedig hát, igenis, a nagy (és örök) probléma az átfogás, átfoghatóság kérdése: a lét teljességét megérteni, érteni meg – és helyesen értelmezni: ugyanaz ma, mint tízezer éve, kétezerötszáz éve, ötszáz éve. A teljesség, ez a terebélyes hölgy, akkor sem volt karcsúbb derekú, csak ebből a derékból, egykori táncosai számára, jóval kevesebb látszott: egy karcsúságnyi, majd legfennebb egy molettségnyi. És éppen ez a probléma aktuális vetülete – azt, amit a létből akkor tudtak, ismertek, könnyebb volt átfogni, csak hovatovább válik „lehetetlenséggé” s veti fel az afféle sóhajokat, hogy manapság már vagy dilettáns vagy szakbarbár lehet csak az egyed.

Hát igen, a polihisztorságnak már a XIX. században befellegzett. S manapság a mennyiség gyakorlatilag nem is átfoghatatlan, hanem egyszerűen kimeríthetetlen, vagyis „bemeríthetetlen” egyetlen Én szellemi-érzelmi-gondolati közegébe. A munkamegosztás fizikailag és életidő dolgában is félelmetes már. Tényleg választani kell, nem is hogy az ember fizikával avagy irodalomelmélettel akar foglalkozni alaposabban – hanem, hogy ha fizikus, akkor teszem azt a π-mezonokkal vagy a μ-mezonokkal akar „komolyan” bíbelődni és esetleg egy hajszálnyival továbbvinni a maga erejéből a dolgokat, abba az egyetlen hajszálérnyi irányba! Így aztán szinte természetes, hogy míg egy jobb tudós két-háromszáz éve mindentudó lehetett mindenben, amiről tudni tudtak, manapság a kiváló zeneesztéta nem is tud arról, hogy például „jogi romanisztika” is van a világon, valahol arrafelé, amerre a történettudományok hegyláncai (!) tornyosulnak, s a jogi romanisztika megszállott kutatója a zeneesztétát nyugodtan nagyjából valahol az ércfúvósokkal egyirányban érzi kultúremberi horizontján, tudósi eszmélete szélrózsáján, holott még az ércfúvósok sincsenek „önmagukkal” egyirányban, hanem legalább kettőben: a discóban s a filharmónián…

De hát akkor mi tudja ilyen körülmények közt – „betéve” – az egészet? Hol az a Tudás, melynek panaszt szokás tenni? A „művelt olvasó” már pontosan olyan vidéki és XIX. századian naiv álma a szintézis lelőhelyének, mint a filozófusok személye (akik korunkban többen vannak ugyan, mint a többi Hérakleitosztól Marxig együttvéve), csak mást jelentenek: szíves idegenvezető személyzetet a filozófia múzeumának ismeretterjesztő rendezvényein.

Marad még a szépíró, az örök jelenben ámolygó mindenevő, aki közelről szintén nem lehet egy Goethe vagy Villon, hétpróbás klasszikus, hiszen még éldegél, gyertyalángeszét a kritikusok ide-oda fújják, s ugyan mit oldhat meg a benne szorult szusz vagy ihlet? Ő is csak afféle társadalmilag engedélyezett szellemi visszfény tehát, ha egyszer nincs, nem lehet új a nap alatt; ahol nincs is más, csak annyi minden.

„Vouloir comprendre le présent par le passé, c’est vouloir comprendre le connu par l’inconnu”¹ – bólogat szerényen, valahol Kant korában egy Rousseau-tanítvány (Sieyès abbé), és a korában divatos aforizma alakját öltő sóhaja eléggé sejtelmes és eléggé pontos is, hogy gondolatokat ébresszen, a gondolattal való telítettség, a tudással való „jóllakottság” érzését állítsa az állításba foglalt szorongás kérdésével szembe; és igaz is, amennyiben végül a „múlt” nyer a dologból, a jelen pedig mindig okul: azzal, hogy általában és most akarunk megérteni, mást, valamit, mindent – őt, a múltat, a készet tanulmányozzuk és „értjük” meg jobban. Hiába volt, van annyi minden, ha nincs jelen állandóan, valóságos vagy lényeges méreteiben, arányaiban, a tudatban, újabb döntések szüksége alkalmával. Itt csattog, tátog hát folyton íróasztalunk penna-és-papír fészkei körül a minden-plusz-minden-plusz-minden szellemi birtoklásának és felhasználásának éhes főnixcsibéje.

Az elemző képesség éppúgy, mint a szintézisre való hajlam nyilván személyes alkati korlátok és határok között van jelen minden alkotó gondolkodásra képes egyedben; szerényebben, vagy „zseniálisabban”, ez közelről a teljesség átfogásának ingerében és görcsében mindegy, mert mindent úgyis csak az Egész Emberi Elméje fog fel és lát át, ez a mi konkrét érzékeink és teljesítményeink nélkül mindig vak (és elvont) Polüphémosz, aki körül kezdeményező Odüsszeuszok és kivitelező statiszták tömege lebzsel. „Az értelemnek annyi a formája, hogy szerencsére azt se tudjuk, melyikhez tartsuk magunkat” (Montaigne).

Ezért van, hogy hol a lángelméket csodálja irigykedve a bukdácsoló elme, hol a dolgok „szürke eminenciásait” fedezi fel növekvő venerációval, mint valami kapkodó vidéki Nobel-díj-bizottság. Pszichózis, mely néha részvétből, máskor rajongásból táplálkozik. Ugyanis a kor, a megért és beérett körülmények összjátékának szerepe mindig bármilyen egyéni képességek fölé kerekedett és kerekedhet, s a tulajdonképpeni „haladás” mindig is araszolva és alacsonyan, földközelben szárnyaló, megbízható részmunkán is alapult, sőt múlott. Az ilyen szürke, de fontos kapcsolások, elemzések, mérések, feltárások elvégzése nélkül a hivatottak vagy csak jelentkezők közül a választott, a zseni, a látnok, az alkotó, a táltos is csak örökre sürgetni, előírni, eltervezni (lett volna) képes a tennivalókat egy-egy éppen kéznél levő kornak, egy fejletlen, ergo arra még alkalmatlan emberiségnek, a még tudástól üres hombárok és könyvespolcok előtt álló, de már a hiányokat és igényeket felismerni képes nemzedéknek! A félszárnyú főnixnek tehát megvan a másik: a láthatatlan szárnya is. A Mindent Megértés, sajátkezűleg elvégzés, megalkotás szomja és kísértése, ingere még a szintézistől látszólag és valóságosan legtávolabb munkálkodók képzeletében, közérzetében, eszméletében, becsvágyában is az emberi természet adottsága: áldása vagy átka. „Valahonnan, Isten manzárdszobáiból zongoraszó hallatszott, Chopin…” (Dino Buzzati). Folyton meg kell hát kísérelni a lehetetlen ostromát, – miközben azért bármilyen, minden sikertelenségért a felelősséget bármire, mindenre át lehet hárítani. Márai pontos észrevétele, hogy „az ember az életben nemcsak a világ lármájától siketül meg, hanem attól az állandósult kiabálástól is, amit tulajdon személyisége művel kifele és befele”.

Ha valahol a tények sivár strandjain félszárnyú főnixet látunk, hiába hasonlít valami vonuló rajból lemaradt sebesült madárhoz, lehet csak a Vivaldik időnként szélnek eresztett zenekarából kikerült obsitos, aki a tapasztalatok és felismerések kegyetlen zárórái után is, mégis, azért is viszi, vonszolja hóna alatt kis kopott hangszerét a Valami még hátralevő lehetőségeinek személyes hajnalai felé; teljesen mindegy, hogy tudós vagy művész, kismester vagy maestrissimo-jelölt – abban a páratlan „hajnali részegségben” szenved, mely most frissiben ugyan az ezredforduló kultúr-meteorológiájából csapódott ki „vénájában”, különben öröktől való öröklött ihlet. Afféle építő dühe az alkotásnak, azért is, amilyenről József Attila beszél (egy „esztétikai töredékében”), mondván: „AZ IHLET NEM JÁTÉK. Hasonló jogon szintúgy állítható, hogy játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked nem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, mert akkor nem volna az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset – de úgy látszik, kell, hogy vers írassék, különben meggörbülnének az adamant rudak…”

A képzelet corvinái

Az epikus az, aki nem felejti el közben: miért is kezdte elmesélni. Az idő üledékes; lakni többnyire rajta szokás, nem benne. Benne ugyanis nem érzékeink, hanem eszméletünk a hal-a-vízben. A legkiválóbb epikusok tudják ezt, Szabó Gyula tudja. A beláthatatlan világról – amin viszont (a ki tudja, hányadik megszilárdult tengerfenéken) kivétel nélkül valamennyien élünk – csak helyi, ha tetszik: provinciális „áttekintést” lehet adni. Kivéve hogyha az idővel, mint buksi ősmedvével bánni tud az ember. Csak így nem devalválódik az örökkévalóság. „Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré” (Pilinszky). Az igazi realizmus idő (és tér) kérdése. Ugyanis: csak részleteknek lehet ugyanannyi ideig tartaniuk a műben is. A szellem világa összecsukhatóságából viszont kinyitható. A remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. (Például Bach.) Más utakat kell tehát keresni. Megkockáztatni ama más, megkeresett és megtalált utakon ezt a fogadtatás szempontjából veszélyeset – az élet unalmon túli éreztetését, többszörös feltámasztásban is. Mindenek széthullásának immár egyáltalán nem rejtett tanulsága az emberi jellem, egy nép jellemének egysége és folytonossága lehet, hogyha igazi művész tanítja. Sosem lesz azonos tehát a helyreigazítás s a demitizálás, a bűntűrés vagy a cinkosság, válasszák el akár tanulságokban gazdag vagy szegény korok a tényt megmagyarázójától. „Néha az Igazság részlet-tévedései szembenállnak a Tévedés részlet-igazságaival” (Kosztolányi Ádám). Az epikus tudata szuverén, mert a tehetség a legfüggetlenebb jószág. Szabó Gyula legújabb, méreteiben is lenyűgöző – különös rá a kifejezés: avantgarde vállalkozása egyike irodalmunk nagylélegzetű kísérleteinek. S félre a kísérlet szó fösvény értelmezésével, mikor a jéghegyből már ennyi emelkedett a felszín fölé. A felszínen pedig mindig szétvert szövegek, könyvtárak, levéltárak, búcsúlevelek és szállóigék mentőcsónakjainak szilánkjai úszkálnak. Mert közben helyi és összeurópai időjárás vala a szétszóratás. Alapolvasmányok az időből: a Daun grófok hagyatékából került elő például Zrínyi Miklós 249 darabból álló könyvtára, mely Kende bécsi derék XIX. századi antikvárius kezén át végre talán Zágrábba került, ha szét nem szóratott, ugyanis a Nemzeti Múzeum könyvtárának épp nem volt elég pénze az aukción. Jó, a corvinákat szétrongyolta a török, széthurcolták vallon zsoldosok, pernyévé hamvasztották a háborúk. De volt még a kicsinyesség, s az örökre elveszett érvek és bizonyítékok nagy része különben is: elpárolgott konkrét kis emberi élet, sorsok felszáradó vizenyője, akár a partra verődő medúzák. De valaki mindig akad, aki „víz alatt”, idők alatt úszva összegyűjti a képzelet corvináit. S épp szülőföldünkön, mely nemcsak történelmi s földrajzi entitás, hanem szellemi forrásvidék is, ahol a gondolkodók titokban mindig a szépírásra s a szépírók a filozófiára készültek. Az író könyvtára fejben folytatódik, mint valami tükörfal nemcsak csalóka képében: a valóságos könyvsorok a visszatükrözött könyvek, szövegek visszatükrözésével megsokszorozva válnak végtelenné. Az asztalon pedig mindig egyetlen könyv fekszik kinyitva. A megírandó. Ezért olvasunk lassan, évszázadok telnek, s még nem végeztünk a források forrásaival sem. Mert ezt olvassuk, a láthatatlan betűkből állót. Nem a toll nyomán – sokkal előbb kerül sorbarázdáiba az írás; az indíttatás, irány, jellem sok ezer láthatatlan szedőszekrényéből kelnek útra a világ legkeményebb álma: az elgondolt következő mondat felé az ilyen epika betűi; megbízható ideg-ösvények ezek a sorok a világ semmi kis Homoródjai mentén. A száguldás korában egyetlen konok örök gyalogló marad – az író, jövet a történelem szülőfalujából. (Persze „civilben” azért ő is gépkocsit használ; és tessék mondani, ne legyen az ember babonás, látván, hogy a véletlen is milyen „bábolnás” számmal áldja meg például éppen a Szabó Gyuláét: az övének rendszáma ugyanis 1437-es…) A legnehezebb talán annak, aki az általános jelenre figyelő alakulásban és napi felfordulásban mindig a sajátját, végig az eredetijét próbálja végezni, folytatni, véghezvinni, még a sporthírek és infarktusok se lendítik ki a sodrából. „Ne zavard könyveimet!” Ugyan, elégedett lehet-e egy fáradt, beteg, öregedő férfi, aki éppen egyszeri életének egyéni problémáival is küzd, fellélegezhet-e az alkotó attól, annyitól, ha egy reggel, mondjuk törvényszerű véletlenként vagy beérő következményeként a kitartásnak egy fontos tény, árnyalat, helyzet véglegesnek tűnő megfogalmazásával foghat neki a következő napok, idők rációra-nevelésének, befolyásolásának? Micsoda siker ez, mekkora esély, mekkora hatalom? Pedig éppen a nagy nyomás idején kell a körülmények szerencsés találkozásává válni, az átmenetiben bölcsen állandónak bizonyulni; kinél nagyobb a szomja és készsége ennek, mint az írónál minden időkben és korokban! „Aki a reménytelenséggel áll elő, azt felelem neki: én pesszimistább vagyok. A nagyobb reménytelenség nyúlt itt nagyobb eszközökhöz. De fegyverletételre nem ok a reménytelenség, a leonidászi harcolva esik el” (Németh László: Szalamisz). A szorosban, melyet tények és szövegek világnyi sziklái vesznek körül, a szorosban, mely az alkotás magányában már alagúttá szűkül – az epikus egyedül van. Ami történt s ami történhetett, ami tanít tehát az emberi dolgokból, az mind csak testén-lelkén keresztül törhet át. Az epikus tehát az, akiről nem felejtik el, miről szól történetünk.

Ballada a költősorsról

Hirtelen váltja temperamentumait az idő, pedig csak előreballag. Beballag az idei májusba. Mindenestől. Mindenkistől. Hozza a költészetet is, az újat, a régit, a könyvtárakban elraktározottat s az újszülött fehér orgonákon felcsendülőt. Nagy regisztereiben megremeg a föld és az ő lakói. Az ágakon s a lapokon vastagon május hava: a virág, az élet s az élet emlékei. Az élet emléke most három költő betelő évfordulója, utóélete népe, anyanyelve közegében. A „magyar koravén”, az „ész és bűbáj” s a „lázálom gyönyörű sorsról” a jeligéjük. Ketten a Házsongárdban s a jeltelen sírok házsongárdjában a harmadik, az emeletesen elveszett a szokásos centenárium-töredékenként kiadott veszteséglistákon. Dsida Jenő – 1907. V. 17. – 1938. VI. 7.; Szabédi László – 1907. V. 7. – 1959. IV. 18.; Salamon Ernő – 1912. V. 15. – Sztári Mihajlovka, 1943. II. 27… Egyszerű régi születések és halálesetek, s látszólag oly távol esnek egymástól, eszébe nem jutna az embernek összekapcsolni őket. Mégis, mint valami emberiesség ellen elkövetett botrányt, együtt látom őket, megbocsáthatatlanul. Akik élhettek volna még, ha a természet aztán nem szól már bele a legmagasabbrendűen szervezett anyag további sorsába kicsinyeskedve, akiket barbárul elpusztított a mindig türelmetlen ütemeket verő vastalp, és akik önként vetettek véget az egyszemélyes Musza Dagh negyven napjának. Esetrendszert fednek távoli eseteik; szabályszerűség nyilatkozik benne. S mi az, hogy távoli? Egyazon galaktikában, egyazon Földön, egyazon korban, lényegében egyazon kalandban vesztek oda: az egyszeri életben. Sajnos: alkotni tudó áldásában a tehetségnek. Ez mégiscsak nagyon számít. Különben minden ott számít, ahonnan látszik, ahova ellátszik. A humánum eminenciája az ember evidenciája. Álvilágok fedte tényvilág szereplői ők is – a kései utódnak esetleg olyan már, mintha csak színpadon, filmben, regényben látta volna őket, beszédes fikciók, finom összefüggések, elegáns igazságok hálózatában vergődve. Tanulunk róluk, tanulunk tőlük. Csak vigyázat: az ész mintha más helyett tudna, mint akiért az érzékeink tíz körömmel küszködnek Neander-völgy óta s egy rövid életen át. Csak idő kérdése minden, és mivel múlik – a legvehemensebbek szégyenülnek meg ettől legjobban. Mi kíméli hát a költőket, akiket közelről akár ignorálni, egyenesen gyűlölni vagy megölni is lehet, miközben rongyolt munkaszolgálatos egyenruhában lázrohamukban aztán végre elszánják maguk nekirohanni a világ-valóság kérlelhetetlen falainak – de távolból, kellő távlatból a kegyelet lecsavarja a vadgesztenyelombok puhazöld hangszóróiból zengő rigózenét is arra az ünnepélyes pillanatra, mikor megrendülten állsz beroskadt ágyuk mellett. Ha van még. Miközben ő maga küld el, bölcsen az elgyengítő elgyengülésből: „…feledd el arcom romló földi mását…” S jó professzorom életbe indító-lökő magánbírálatait, a megfordított képet, melyen a szakadék felett átívelő hidacskáról az őrangyal zuhan le történetesen. A látszólag erősebb. Nagyjából mindent megtud a kortársi emberiségről, aki csupán e háromnak szenvedéseit megismerte, a fizikai küzdelemtől a fuldoklással, a leálló szívvel, melybe nem lehet szükség esetén újra tintát szívni, mint a pillanatnyilag kiürült Tintenkuli-töltőtollba, csak mert még volna mit elmondani, miközben máris kéretlenül megajándékozzák a közt s annak erkölcsöt s termelést tartó tudatát csupa olyan értékkel, mely majd és mindig lélegzethez segít másokat, mely csillagtávlatokból se tűnik semmiségnek a később még jobban világra kinyíló világban, a század második felében, sőt egyetemesnek, tűnhetetlennek és törhetetlennek, legalábbis annyira, mint az elhagyott mezei csigaház. Ott ballag a történelem a mezőkön, s mint a dér, kis gyémántkoponyák roppannak talpai alatt. Mint elhagyott csigaházak, Szárszótól a Kányafői útig. Mondják, hogy az Ispánkútnál körös-körül tele volt szórva a talaj fehér papírlapokkal. Aztán valakik látták, mint ellensegesvárt, szimmetriaképet a Don-kanyarban azt a hóbuckát, ahonnan harmadnapon a szanitécek egy félholtat ástak ki, körülötte is tele a véres hómező papírlapokkal: Bálint György volt az. Avagy Kuncz Aladár nem koncentrációs láger foglya volt, két évtizeddel a nácik uralomra jutása előtt? Iszonyú folytonosság kezdődik bizonyára még az első Paradicsomban, de csak Szókratész koncepciós peréről tudunk, fogalommal ajándékozta meg az emberi szellemet, mely folyton a bőség kosarából készül kotorászni, s csak bürökpoharat nyomnak a kezébe. És Zola betömött kéményéig még megérkezett a selyemzsinór, melyet Aliser Navojnak küldött a felbőszült kalifa, és vérpadra lépett André Chénier, Kufsteinben kiköpte tüdejét Szentjóbi Szabó. Megtörtént, ami történt: Zrínyi, Kleist, Eminescu, Gyóni Géza, Nikola Vapcarov, Radnóti, Lumumba, Labiş. Árnyaik ott ballagnak vállra vett kabáttal a maguk májusában, októberében, decemberében a láthatáron, vagy megpróbálnak egyszerre égbe szállni a tizedik emeletekről, miközben magához vonzza őket, mint Newton almáját az örvények középpontja. Az anyag személyekre oszlik-szaporodik, folyton meglátogatja önmagát a földön. Az egész olyan, mint nyári esteken a lemenő nap után az ismerős, édes illatú táj felett a szúnyogok helyben-lebegése. Bármi és bármerre volna kiút – csak egy pillanat mentőötlete volt az is az egyenként való elmúlással szemben. Hát még a siettetett halál. Pedig van kiút, közös kiút kell hogy legyen. Földben elásott kulcsok a csontjaik is. S a kulcsok – kulcsokba temetve-zárva – kulcsokon gondolkoznak. Az élet szilánkjaiban az élet teljességéről, a halál szilánkjaiban is az élet teljességéről, a világ szilánkjaiban is csak arról. A költők, ezek a fontos gyermekek, már amúgy is a teljesség agyonkínzott betegei, mire ki tudja, milyen golyó érkezik milyen csőből, hogy megáll a szív eltalált vonata, néha pontosan saját széttiport tetemei felett. S ami a szent részletekből az egészre hárul, az nem lehet soha égre futó kutyaugatás. Különben jaj a részleteknek. Sajnos, van az emberiség észjárásának egy máig ható, kivehető logikája, s van egy közönségesen közönyös fizikája a dolgoknak, a társadalmi dolgoknak is, mely nem ismer etikát. Van, amire nem a véglegesnek megalkotott humánum-modellek elméletéből nem telik, hanem a modell lehetséges gyakorlatából. Az emberi társadalom, a humanoszféra itt a Földön végül is a túlélési konvenciók szövevénye. Nagy ritkán a költők is élhetnek vele. A világ állandó bel- és külháborúkban fetreng, mint valami lázas beteg, s gyakorta igazán nem az alkotás, csak a túlélés foglalkoztatja. Megszakadt tárgyalások mindenütt; a lelkiismeret odabent épp olyan, mint az erőszak odakünn: ő kezdi el a tárgyalást, de akkor ejti el, mikor neki tetszik, s különben is, semmi se biztos, végleges, semmilyen megállapodás, az ő kezében van mindig a béke ideiglenes vagy nagyobb szabású felrúgása. Bármeddig belemennék, elfogadom, hogy hátrább vonuljak, szoruljak, úgyis utánam nyomul és tovább szorongat. Az intolerancia s a világ valódi felfogásának, megértésének higgadt vágya nehezen talál egymásra Bábel óta. Pedig ez mind hozzátartozik a költészet belső földrajzához, melynek tektonikája egészen más tájjal szeretné övezni a költők szülőföldjét, kedvenc városát, ablakát, íróasztalát, s ha csak a költés kínjaival kellene szembenézzenek, oda se hederítve a kötelező elmúlásra, férfiasan feloldódva a közös emberiben – bőven elég volna az is. De íme mi lesz belőle „költősorsra” átszámítva, lefordítva. Mégsem eshet ki szerepéből, amíg az idő engedi szerepelni. Hinni a munka megtartó erejében, a nyugalom értelmében akkor is, ha a vehemencia rád süti az elpusztítandó szívbetegek, a gyenge, tehát erős szívűek sárga csillagát, hinni az értelem vihar-differenciálokat játszva megoldó erejében, a higgadtság ógörög romoszlopában. Különös idegenség, a lényegé, melyhez csak előgyakorlat minden etikus, etikás, atyafiságos, családias, törzsi, nemzeti harmónia, humánum, rokonszenv és annak reneszánszai. Ezt kimondandó kellett mindig meghosszabbítani az életet s megrövidítni a halált. Nehéz napjaik nem estek egybe, mint ahogy ugyanazon parcellában egyszerre kikelt-kinőtt növények szárán nem ugyanott fakadnak az elágazások. Dsida küzdött meg legelőbb az alkotás kötelező szép kínjain kívül az elmúlással, a meztelen halállal, aztán Salamon Ernő s legvégül, elérvén az ötvenéves kort is, Szabédi. Ami közös bennük, mégsem csak az életkor évfordulókba foglalható matematikája. Minden világvége akkor következik be, mikor az érzelmi szem- és fültanúk kihalnak. A költők létének szem- és fültanúi csak egy nyelv, az emberi kommunikáció megszűnésével együtt halhatnak ki. Végül is legnehezebb annak volt, aki mindenről tudott. Ők a maguk pillanatában mindenről tudtak már. Együtt vállalni őket, az örökséget s ezt a testtelen öregséget, melyet még az emberi életkor lehetséges határán belüli utókorukban sétáltat most meg közös születésnapjuk, a május – kicsit ennek a megszenvedett mindentudásnak a vállalása. Verseik kint lebegnek a szárnyra bocsátott költészetben, s néha e kinti hang újra párbeszédre vágyik odabent, a még dobogó, le nem zárt életben, a mienkben, a másokéban, a mindenkiében, aki van és következik, de lehet előbb érzékenyre kell élnie, szenvednie magát egy-egy korban ahhoz, hogy kellő tisztelettel emlékezzék a halálban, a költészetben is az életre.

A próféta Galápagoson

Tizenöt újabb novellát adott ki a Boszorkánygyűrű című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, 1982) a szerző, s epikájának egy jó évtizede nyomon követhető „egysége” immár a megtalált, a végleges: az életmű érvényes egységének tekinthető mind szemlélet, mind megformálás tekintetében. Hatékony módszere és műszere birtokában a legkülönbözőbb témák „nyersanyagából” bizonyos értelemben azonos fajta, azonos minőségű prózát hoz létre, ami markáns alkotói egyéniségét újra világosan körvonalazza. S újra bizonyítást nyer, hogy van egy pillanat – vagy inkább fázis –, melyen túl az író fejlődési folyamata jó értelemben véget ér, mert ugyancsak jó értelemben kitölti és betölti szerepe és készenléte immár egybeeső határait.

A szerző ma már a romániai magyar prózának, legalább – minden relativitástól függetlenül – egyik feltétlen mestere; ennek megállapíthatósága nem a kritikán felüliség kezdetét jelzi, hanem annak felismerését, hogy írói megnyilatkozásai ezentúl mint téma s mint technológia egyaránt beható érdeklődésre tarthatnak számot.

Nehéz őt hatékonyan „bírálni”. Irodalma folyamat: olyan szöveghömpöly, melybe kétszer is beléphetsz és bárhol ugyanaz, ugyanolyan. Volt szakasza, mikor elemzése volt tanulságosabb, ma talán összefoglaló megállapításokkal megközelíthetőbb. Értelmezésének eredményeit és magának ennek az íráskultúrának összefüggéseit egyre inkább madártávlatig hátrálva lehet csak átfogni.

Jelen novellagyűjtemény alapján is megerősítőleg szembetűnik az értékeléséhez elengedhetetlen jellegzetes és aktuális viszonylatok három legfontosabbika: P. és műfaja; P. és a történelmi idő; P. ars poeticája. S e három egymástól dependens.

Már többen és többször leírták róla, hogy eredeti novellatípust művel. Hogy nem utolsósorban a nyelvhez mint építőanyaghoz, eszközhöz való viszonya alakította így a dolgokat, az nyomon követhető a Hétfőn és kedden… Hiúzszemet… stb. korszakától a paradox módon már a megtalált formát fenyegető, mert egyre jobban szétfeszítő megoldásokig (Elszabadult lelkek, Nauszikaa…), ahol már a kollázs-montázs minden ismérve jelen van – mégis: az elemek felhasználásában annyira autonóm, hogy a szöveg szervezettsége végül is teljesen sajátjának tekinthető. Nyilván azért, mert szerzőnk kimondottan koherens „modern”: következetesen a mind hatékonyabb kommunikáció céljával keresi és aknázza ki a közlésforma számára az új esélyeket. S természetesen egyáltalán nem csak formai oldala van a kérdésnek: tudatosan vállalván, hogy találkozási ponttá teszi a magáét olyan elemek közt, melyek együvétartozásáról s így megvalósuló minőségi változásáról meg van győződve, tartalmi újítónak is beválik. Névmutatót lehetne szerkeszteni arról a 200–250 névről, akit említ, idéz, akikre hivatkozik magában a szövegben, és szépirodalmi kötetben eléggé külön(ös) életet élő lapalji jegyzetben. Tény, hogy sajátságosan pontosan simulnak stílusába az egymástól különbözők is, avagy ez a kísérleti stílus, a nyelvtudás magasiskolája jóvoltából épp ígyen jöhetett létre.

Leírták róla, hogy viszonylag cselekménytelen. (Ami különben még a „külső” cselekmény vonatkozásában sem igaz.) Sose mond le a cselekményről, nem mintha az epika sine qua nonjának érezné; de „monoton” novellatípusa bizonyíték rá, hogy mennyire világosan látja: mondanivalójának sorsa egy bizonyos mozgalmasságtól függ. A jó író épp azáltal jó pedagógus, hogy nem legyint az olyan beidegzett igényekre, melyek változása nem tulajdon esztétikai meggyőződésének függvénye, hanem kielégülésüket másképp, más módon, saját más módján meg tudja oldani. Ezt szolgálja előadásmódjának ciklikus pátosza-álpátosza-ellenpátosza-iróniája-pátosza stb. – mely áll a lét puszta szóvátételének, számlavételének egy olyan nyelv hordozta dinamikájából, amitől az afféle mindennapi dolog, mint a „gondolkozás” (pl. egy belső monológ) is cselekménnyé lép elő; áll csapongónak tűnő, de nagyon is célra törő asszociálásból az emberi kultúra s történelem területéről, melytől az egész hangulati színhelye valami nagyon tág plafon, nyílt s kozmikusan csillogó ég alá kerül. A „külső” cselekmény lehetséges változatai (bármilyen kis párezeréves végtelenen belül) végül is számszerűleg limitáltak, tipologizálhatók, ezért elkerülhetetlen a klisévé kopás is, hiszen az epika erről a területről gyűjtött be többet kezdet óta, felélte. A „belső” cselekmény ügye később kezdett virágzásnak indulni, főképp a bonyodalmaikon túl bonyolultságukra ébredő korokban, korunkban, s akinek tollán a dolog se az agyonegyedítés, se a stilizálás hibájába nem süpped-süllyed, attól még van remény, hogy új dolgot tud meg önmagáról az olvasó s az emberiség (Hi-fi, A próféta távolléte, Galápagos-játék).

Igen, ő „intellektuális” író és intellektuális olvasmány, miközben ars poeticája egyáltalán nem effélékről álmodik és intézkedik. De a névmutató „szüksége” ellenére egyelőre nincs túlhajtva a dolog; ő csak valóban építkezik!

Akik szívesen építkeznek a történelemből (-re) és ennek mint alkotási kérdésnek az elméleti oldalát is megpróbálták körüljárni, azt vallják, hogy az irodalom szemszögéből a történelem nem örökre rögzített tények és történések birodalma, tárháza. Jósikától Sienkiewiczig, Gravestől Peter Weissig alapelv: a történelem ismert alakjaiból, eseményeiből, helyzeteiből, korszakaiból előhozni egy bizonyos „gondolatra valót”, melyet az író kora gondolkozásmódjában is előtérben lát vagy szívesen látna előtérben, s ezért maga próbálja beoltani vele kora gondolkozásmódját. Persze jelent ez a lehetőség ennél többet is, amint az egyedi indítékok, célok, megoldások árnyalatainak skálája mutatja. Szerzőnk is valami ennél többet vett észre, amióta gyakori, kedves témája lett a történelem (is). A régi problémát, hogy mennyire szabad hozzányúlni a „téma” feldolgozása ürügyén – úgy dönti el, hogy ő is „hozzányúl”: szempontjai szerint szelektál, mert hiszen éppen annyira távol áll tőle a romantikus nosztalgiázás, mint az utópia vagy az allegória s mint a naturalista restitúció. Tény és jellemző, amint ezzel a módszerével (műszerével) bármilyen témának – akár a történelemnek is – nekiállva ugyanarra a sajátos epikai eredményre jut (Szerelem sebző ideje, Boszorkánygyűrű).

Szerzőnk ugyanis mintha valami hatalmas felmérést folytatna, – anélkül, hogy holmi ütemterv jelei árulkodnának efféléről, pusztán a téma s a kicsengés konok ismétlődése alapján feltehető, hogy „bevezette” a maga kutatási programját: leleplezni mindent, ami az emberi kedvet és szabadságot megsértette és megszorítja a kosztümös és kortársi társadalom múló és múlhatatlan szerkezetében, a magándiktatúrától, konyhában, ágyban, párkapcsolatban a közostobaságig az ezeregyéjszaka tízezer parancsolatában. Ez különben egyértelmű és következetes „eszmei mondanivaló” egész eddigi életművében. A megidézett szellemi előzmények és érvek növekvő száma pedig bizonyítja, hogy mennyire: szinte kínosan ragaszkodik nem a történelmiség, hanem az abból áradó szellemiség, tehát az abból meríthető állításai hiteléhez. Különben nála is áll az aktuális bál: a dokumentum vetélkedője a fikcióval, a valószínűtlen dialógusa a valószínűvel, hogy mindketten alkotó módon megszégyenüljenek, amennyiben nem tudnak mégsem összeférni végre. Mint óriások feltúrta táj, olyan „marad” a terep e módszer és munka nyomán a „megszokott” elbeszéléshez képest, miközben a próféta jelenlétében a felmérés fárasztó vagy magával ragadó szakadatlanságot árasztva, indukálva, folytatódik.

Hogy mélysége az „élet” adott mélysége maga: hol csupán hercig, hol pokoli és könyörtelen – ez kifejeződik abban is, hogy a kötet mint entitás egyenetlen súlyú és értékű novellák halmaza: ez a legfrissebb termés, ezt és így találta, lelke rajta. A fontos az, hogy a maga egyéni teljesítményével és teljesítőképességével valami az irodalom idegzetében tárolhatót „avantgarde érdemmel” előre vetít: bizonyos vonatkozásban ez már a 2000-es évek prózája, a jelen és a közeljövő epikájának eszközével, műszerével. Nem feltétlenül és egyszerűen a modernségben, hanem az epika lehetőségein belül megtalált új látnokiságban, az epika lehetőségei közül kiválasztott megfelelő mementóban s az ehhez kifejlesztett eszköztárban, apparátusban, mely elveti a nyelvezet külön életének permutációjában, variációjában, kombinációjában leledző formális mágiákat, az olcsó „kísérletet”, és megtartja a nyelv örök funkciójának permutációjából, variációjából, kombinációjából kibontható további varázslatot, mindig a szürkeállomány szükségének, éhségének csillapítására.

Egy távoli-közeli Apollinaire

 

A költő, aki a századforduló-századelő nagy művészet-, költészet-megújító mozgalmainak új emberért és új világért kiáltó háborúiban egy kis lábon járó fővárost jelentett – barátja és harcostársa volt azóta áhítattal kiejtett nevű nagyságoknak, kiknek életében ő az áhítattal kiejtett nevű barát, vezér, nagyság – hatvan éve, harmincnyolc éves korában a falnak fordult a betegágyon. Egyike volt a nagy spanyoljárvány áldozatainak, kiknek száma állítólag felülmúlta az első világháború áldozatainak számát. Ez a második sereg, melyben elvegyült ez a mindig kiválni képes szellem. Az első a katonáké volt: sebesüléssel megjárta ő is a frontok poklát, akaratlanul segítvén győzni és veszítni a semminek, a pusztulásnak, az értelmetlenségnek, az őrjöngésnek, melynek különben halálos ellensége volt. Wilhelm Apollinarius Kostrowitzky – Guillaume Apollinaire francia költő az egyetemes avantgarde nagy alakja; költészetének radioaktivitása kortársak és utódok sokaságának életművében végezte el a fontos mutációkat. Talán tőle származik az az árnyalatnyi megállapítás is, hogy a költőknek van egy tudatos költőélete és egy nem tudatos. Újító mivolta tehát közös titka a mára már történelemmé szelídült akkori mindennapoknak s az idők éber madártávlat-felmérésének. Sorsával dönt, szavaz az örök nagy kérdésben, hogy ki a jó tanú: aki csupán néző, kinek egyetlen érdeme és magyarázó körülménye, hogy túlélt időket, melyeket mások nem – avagy az, aki kockázatot is ezerszeresen vállaló harcos. A kor művészete maga a szent szkizofrénia, a művileg mélyített tudathasadás már; minden, ami azóta tart, történik szakmai normák és etikai evangéliumok dolgában, csak folytatása az ő kávéházi és kiállítótermi hadüzeneteiknek. A türelmes tanítás és a lemaradt közönség megvetése közt ível az a lehetséges ars poetica, melynek nevében alkot. „A szigorúbbak kedves, lefegyverző modorát férfiatlannak vették, nem vették észre, hogy nála ez csupán az emberekkel való érintkezésnek egyik módja, míg alaptermészete – mely felváltva erőszakos és szomorú – változatlan marad és érintetlen a találkozások gyenge fuvallatától” – írják róla évtizedek távlatából. Mentségnek? Magyarázatnak? Az újítás hol művészi szélsőségben dühöng, egészséges ellenállásból táplálkozik, hol csakis polgárpukkasztásért liheg. De az az emberi ÉN és MI, melynek felszabadításáért, pontos megfogalmazásáért kirukkolnak, felvonulnak Cézanne-okból, Picassókból, Aragonokból álló arkangyalseregei, az már kemény emberi valóság, arra egy új századnak, új kornak kell majd felépülnie, a maga ellentmondásos nagyságában és nagyszerűségében. Az ő összeférhetetlen jövővállalásai, közösségvállalásai erre a kulcsra nyílnak. Különben mára már a nagy idézettek, a nagy közérthetők, a nagy szertartás-szövegmondók közé tartozik egy egész emberiség köztudatában. Átkai és jóslatai helyzetdalok, melyek alól éppen a helyzet nem mozdul el, és szimfóniák, melyek előtt örökre tovább vándorló cél a szintézis, az összefoglalás, a bevégzés mennyországa. A költői személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig mindenben. Úgy gondol rá is ma is, aki rá se gondol, amikor a mának költ, ahogy ő gondolt, miközben rá se gondolt az előzők azért is megtagadott és soha meg nem tagadott kincseire. Az Apollinaire-épület a maga szimmetriátlan szimmetriáival így válik az idő tenyerén távoli fehér klasszikus görög templomává a szellemi múltnak, egy múltnak, mely mindig közelbe szökken az idegek távcsövéből – ez is a költészet szép, nem szűnő játéka, tanulsága, tanítása.

Költő a Montblanc örök havába fagyva

Vajda János (1827–1897) kilenc testvér közül lesz egyik életben maradó; azzal az örök incselkedő kérdőjel-indával a startvonal felett: a természet nagy és vak géngazdálkodása azért vajon hány százalékos, ezrelékes, tízezrelékes hibahatárral képes vigyázni a maga esedékes koncentrátumaira, hogy lehetőleg valóban „a férgese” hulljon el? És olyan idillien szerencsés, boldog gyermekkorból indul ez az örökletesen, alkatilag szilaj, az összeférhetetlenségig robbanékony és az élettől aztán végig csak hergelt, ingerelt lélek, hogy saját letisztult emlékezete szerint is akkoriban nem is sejtette még, mi a gyűlölet.

A kor a költői lelkek nagy gyújtogatója szerte a világirodalomban. A kor titánjainak életútján szinte kötelező vándorszínészepizód és a beutazott élettér, szülőhon sírig tartó természeti-hangulati élménye sem hiányzik, sőt a legnagyobb férfias tűzpróba is kikerül az életidő legfogékonyabb periódusában. Útja az első megérdemelt irodalmi sikerek s az érkező századközép levegőjében lógó pozitív politikai romantika révén egyenesen vezet a márciusi ifjak közé, egyenesen a szellemi vezérkarba, Petőfi, Jókai, Vas Gereben meg a többi galériájába, onnan a csatatérre, a szabadságharc bukása után pedig büntető besorozással az osztrák ármádiába. Idejében keveredik a versifikáláson túl a sajtó életébe is mint újabb iskolába, és maradandó szerkesztői babérokat szerez egyebek közt a kitűnő családi lap, a Nővilág hétesztendős szerkesztésével; publicisztikájában akkor és élete végéig, pályája minden pontján az „európai polgárosodásra akarja nemzetét erős, szenvedélyes, rohamos nyelvvel és eszmékkel inkább sodorni, mint tanítani”, miként aggályoskodva már a kortársi kritika megállapítja. Persze, mint pályáján annyi mindennek, ennek se volt meg az a hatása és sikere, amit remélt. Az „eredeti észjárás”, „emelkedett világnézet”, „magvas ötletesség” és „erőteljes nyelv” nem volt elég hozzá, úgy látszik.

Nyilván, mert – akárcsak költői munkásságában – a hatalmas pátosz szeszélyes arányban vegyül a keserű szarkazmussal is.

Vajda János a Petőfi utáni XIX. század örök dühöngője, de elsőrendű költőcsillaga marad a magyar irodalomban, míg csak tananyaggá nem szelídül a többi gólem és kertitörpe tanulságos panoptikumában akkora távlatok szemében, ahol tananyagnak maradni se kevés. Az afféle érvek, mint a „szertelenség kultusza” meg egyebek, melyeket „bukásaiért” annyit okoltak, kerülgettek mondván, hogy „ez a költő önmagát dúlja fel, hogy teremthessen” (ugyan melyik nem?), érdektelen szaggatott vonallá simultak az idők és szempontok változott szeizmográfján. Mégis: Ő Vajda János, s annál fogva, hogy az ember nehezebben választhatja, jelölheti ki utódait, kik még sehol sincsenek, mikor neki tábort jelenthetnének, amikor fontos mozgáshoz elődöket választanak az újabb izgatottak, Adyék megfogták a kinyújtott szellemkezet, és felmutatták az eszmei s művészi hidat is, mely tőle a jövő lírája felé vezet. (Csak érdekesség, hogy még Szabolcska Mihály is, aki majd Ady ellenlábasának képzelgeti magát egy újabb zavarosban, nagyon mélyen tépett a húrba a Vajda halálhírére, mintegy illusztrálván, hogy a halott oroszlán körül könnyebben létrejön a legalább ezópuszi egységfront.)

Se kárpótlás, se vigasztalás, de a harmónia, mely életében teljesen hiányzott, csodálatosan jelen van életművének emlékezetes remekeiben. Ha Kisfaludy szerelmi líráját „lyrai regénynek” nevezhették a kortársak, Vajda szerelmi költeményeit összességükben „lyrai drámának” mondhatta egyik értékelője még életében. Tény, hogyha heves, küzdő, háborgó, önpusztító szenvedélyű magánsorsában teljes az összeomlás, a lírai eredményben e fájdalmas áron teljes a diadal, ha csak a Gina-versekre gondolunk. Ahol feszesen tökéletes öntörvényeit betölti a kor befejezettség-eszménye, lírának tartott eszme-állaga ellenében, messze kimagaslik a kortársak költői hozamából, még ha elgondolkoztató is, hogy innen „A rakodópart alsó kövén ültem” nyelvi eleganciájáig és vershelyzetének természetességéig, a korig, mikor a valóság s a poétikus közé már nem szükségesek azok a patetikus zsilipek – mintha nem negyven-ötven év telt volna el, de legalább száz. Persze az Európáéból! Más szerencsétlen szerelmek és politikai gondok-szorongások ezek, az övéi, még inkább közelebb a lélek ancien régime-jeihez, mint a halála után rövid három évvel elkezdődő XX. század bármilyen, atavisztikusan konzervatív, nosztalgiázó költői visszatérései, lírai rezervátumai és elefántcsonttornyai amilyenek lehettek bárhol, bárkinél.

Valahogy olyan ez is, mint egy halotti maszk: ez van akkor, ez szilárdul rá s marad meg aztán az egészről. A „tanulság” is, melynek iszonyú személyes szenvedés lehetett az ára – már csak ilyen a tegnapok s mák már alig billenő mérlegén, befejezvén a könyörtelen, józan újraolvasást: igen, tessék megnézni, milyenek voltak ők, a nagyok, a szép és lánglelkűek, s milyen értékűek a nők, a múzsák, akik miatt szenvedtek. Enyhítő vagy súlyosbító körülmény, hogy Gina az özvegyi fátyolt még fel sem tehetők klubjához tartozik, a szinte öntudatlanul „szívtiprók” seregéhez?

„Gina Vajda életének az a pontja, ahol a valóság és lírai valóság alig elválaszthatóan egybevegyül, de ahol alig észrevehetően a külső történés fölött egy belső történés veszi át az uralmat” – idézhető a helyzet és a folyamat leheletpontos megfogalmazása Széles Klára Vajda-monográfiájából. – „Nagyon homályos és hézagos mindaz, amit a költői képzelettől függetlenül tudunk Gináról” – aki végül is főúri szeretősködés után világjáró cirkuszi műlovarnő lett és: „Állítólag öregkorában, már ágyban fekvő betegként mesélt a házmester kislányának arról, hogy III. Napóleont is ismerte, Eugénia császárnéval együtt lovagolt ebben a fénykorszakban…” Gina, aki soha nem is tudja meg, hogy ő „Gina” – ismerős ikerpárja például Lillának, aki tudhatta is. Sőt Ginának mentségére szolgál, hogy „Magyarul is alig tud, a költő világa idegen és érdektelen neki”. Különben is miért lenne érdekes? – Vajda ekkor meg nem írt olyasmiket, hogy Mint a Montblanc csúcsán a jég…, meg ezt, meg amazt, amitől valóban nagy és figyelemre méltó poéta lenne, és ha Gina netán rögtön a kezét nyújtja a napidíjas kishivatalnok házassági ajánlatára, hogy velencei tükrök helyett tükörtojásos albérletekben kiköltsék a pár esedékes utódot, esetleg meg se írja ezeket. Gina csak a Kratochwill-lány marad, nem lesz ő még faramuci meggondolásból (vagy meggondolatlanságból) eltaszított s így örökre tisztázhatatlanul egy hálátlan, negatív szerepkörbe utalt, kényszerített Fráter Erzsi, de még hálátlanul túlélő „feleségek felesége”, se Csinszka; az özvegyi fátyolt eldobók lényege – legalábbis valami vásári elképzelésben – minimum valami szimbolikus „bűnhődés” végül, mely legalább valami utólagos összefüggésbe hozható az elszalasztott nagy eséllyel, hogy ne csak alkalmi, szürke mezei múzsa, de a nagy ember életének társa, részese lehessen valaki.

Gina esetében nemigen lehet mást tenni – tényként azt kell elfogadni (és megköszönni, sajnos), hogy ilyen tüskét, tövist, homokszemet hagyott hátra szerencsére (!), mely a költőt, ó, jaj – irritálja ugyan, de a dalra. Az egyenlet világos. Maga Vajda tisztán kimondja (a Sokat gyötörtél… kezdetű darabban), hogy te állsz rosszabbul, mert bár mindenható vagy felettem, ám egy szép napon elmúlsz, s az marad meg, amit én itt őrjöngve megőrzök rólad: a kép, a mű, a köl-té-szet! A probléma sanzonosabban megoldva, de ott kísért tovább Heltainál is a „magára vessen, kis Kató” szintjén, mert ugyebár ez a tragikomikus macska-egérjáték, melynek egyszerű neve: viszonzatlan szerelem, örök és általános konfliktuális helyzet a nemek közt, korántsem a költészet privilégiuma, s ugyan hol van az megírva, hogy maga az alkotói mibenlét kötelező érvényű hódító kvalitás, melyet nem lehet nem viszonozni; hogy csak még egy példát idézzünk: Az esticsillag is ekörül forog, és Eminescu sem tudja egyébbel kivágni magát, mint a végső soron cáfolhatatlan vigasszal: az alkotó halhatatlanságával. Talán ez is a XIX. századé, mondaná az ember a rengeteg kézenfekvő analógia láttán, ott ért be igazán a toll alá! Ugyan. Az ókortól a Ronsard- és Shakespeare-szonetteken át a ma még meg sem született hölgyeket (remélhetőleg még) majd ostromló jövőbeli költőkig minden újabb nekifutás csak oldja, tágítja, „hígítja” az egyedinek a tragikumát és sűríti a kihívást: hogyan oldható fel valaha is.

A fő-fő szerelmen kívül Vajda János is goetheien magas korig versben udvarló gavallér, de nem ginátlan itt már semmi. „Hol azonos Gina sorsa az övével? A saját vesztébe rohanással?” (Sz. K.) Minden bizonnyal. Elvégre Gina a fél életét s majdnem az egész költészetét betölti, kitölti, jelenti, hiába tűnik olyan civilmód egyszerűnek az az alapdiagnózis: a viszonzatlan szerelem. (Sokat gyötörtél, öltél engem, s én csak nagyon szerettelek – mondja végül is minden hasonló helyzetű férfi, akármelyik parasztlegény vagy borbélysegéd nevében is a költő.) Az már izgalmasabb kérdés, hogy egy ilyen alkatból, mint Vajda, vajon nem ugyanazt a heves indulatot hozta volna ki (végül, aztán!) az ellenkezője is: ha Gina a nyakába borul végül. „Vajon nem éppen ebben a belső világban rejlik az eredendő vétség? Hiszen még nyoma sincs a közönség érdektelenségének, a mellőzöttségnek, a rágalmaknak akkor, amikor már felbukkannak természetének azok a vonásai, amelyek élete során egyre jobban elhatalmasodnak és elmagányosodásához, elvadulásához vezetnek.”

De hát mi is volt kezdetben – a boldog gyermekkor, a sikeres, majd megkeseredett honmentés után: a felháborodás, avagy a szerelem? Valóban képtelen, embertelen, azaz akkori emberi csapások érték, hatalmas veszteségek, sérelmek sorra. Szülei szörnyethalnak, ifjú hívei, Zilahy Károly és Bajza Jenő elhalnak hirtelen, egészsége megrendül, s mikor segélyért folyamodik az írói segélyegylethez, hiába teszi. Ahogy az efféle poétaéletrajzok képletében elő van írva: megélhetési, krajcáros gondok megaláztatásaival, küzd, már-már elmerülve. És győzi, miközben szinte mindenkivel összeakad a bajusza. Ami nem minősít, csak jellemez. (Különben szimbólum értékű, ha igaz, hogy az utolsó írásműve ez a feljegyzés: „Egyetlen krajcárral sem vagyok adósa senkinek. Január 16. reggel félnégy. Vajda János” – és 17-én meghal.)

„Ilyen a légkör, amely végül körülveszi, s amely nem ad helyet a természetéből fakadó magatartásformák egyikének sem.” Eközben persze „Aránytalanul hatalmassá nő benne saját értékének tudata” (Sz. K.), s még azt is megismétli a történelem, hogy Vajda János, mint Stendhal, álnéven maga ír kritikát saját művéről. „Magát dúlja fel, hogy teremthessen” ugyebár.

Vajda Jánosnak még életében meglehetősen sok híve (olvasója, kritikusa, barátja) volt, és a korabeli Vajda-irodalom sem szegényebb viszonylag, aránylag (persze roppant kínos ezt utókorból eldöntögetni klasszikussá vált auktorokról), mint a különben állandóan kör-csihi-puhiban összeakaszkodott többi klasszikus, a Kemények, Gyulaiak, Aranyok aranykorában és egyáltalán mindig az irodalom (politika) életében ez dívott, miközben madártávlatból ehelyett jó volna úgy látni, hogy egymás vállát átölelve körmagyart járnak a nagy egymásratalálástól. Mégis: „Vajdát nem feledték el: sohasem ismerték” (!) – kockáztatja meg Bóka László (alighanem az aforizma csábításának is engedve). Persze ameddig a homályok eloszlatásának reménye él, nem szűnik meg szaporodni a szó.

Tehát akkor a számadást a Harminc év után, A váli erdőben vagy a De profundis jelentse? S csak fele a honért, a közért, vagy igazán mégis azért a nagyobbik fele, ha már az élete úgyis ráment a Ginákra? (Második komoly szerelmi kezdeménye, egyetlen frigye, öregedőben a húszesztendős Bartos Rózával mindössze pár éves kínos epizód.) A Nyári éjjel s az utolsó, befejezetlen nagyobb szabású költemény „filozófiai” vagy csak poétai tétele Kosztolányi Halotti beszédéig elvezet. A számadás kínjaiban, önkínzásában megható konzekvencia: hogy ha már nem lett az enyém, azt a pillanatot, fázist eszményíteni a „múzsában”, mikor még másé se lett; s megrendítő a tételesen is kimondott két „végeredmény”: Gina is, a hon is legalább általam (is) meg fog maradni! A virrasztók, Hajótöröttek észrevétlen próféciái örök fénypontok annak a hosszú szellemi-politikai évszázadnak a „Világos utáni” Petőfi nélküli sötétségében, s ha Ady Néhai Vajda Jánosát a Credo folytatásában olvassuk végig, a holt költők ige-gerince impozánsan kiadja lelkünk közelmúltjának fehérlő brontosaurus-csontvázát. Az újabb megidézéseket bevezetendő, Tóth Árpád Száz év utánjára már csak bólogathatunk, akár el is andalodva költőügyben, mivelhogy mindig így volt e világi élet.

Madártávlatból a gondolás, avagy mit is láttat a látszat?

Egy butácska anekdota motoszkál napok óta a fejemben, miközben az olasz reneszánsz lelki látványaiban próbálok elmerülni valami esedékes megírandó kapcsán; teszem-veszem, asztalom szélére halmozom a forrásmunkákat, és lecsapó tenyérrel tartom vissza a nyári huzatban folyton szárnyra kelő cédulákat. De hát nem ritka, hogy mikor a „világ megértése” a tét, a világ félreértésének műnaiv, angyali kacsintása beleincselkedik az áhítatba. A vicc pedig így szól: az egyszeri turistát megkérdezik, mi tetszett neki legjobban Velencében. Hogy bár az árvíz valósággal elborította a várost, az embereknek még van kedve énekelni.

Persze hogy pihentetőbb, szórakoztatóbb, mint a lusta gyermeknek lecke helyett, ezt szedni szét, akár valami hecces kis egérfogót, csattogtatni, rugóit csikorgatni – és közben ráérzek, hogy ennek a bumfordi kis elmecsapdának egyszerű szerkezetére nyílnak-csukódnak nagyobb csapdák is. Hát madártávlatból nem szakasztott így néz ki maga az emberiség is, mint valami érthetetlenül kedélyes Velence az ő árvízben is áriázó gondolásaival? Milyen hihetetlenül csodálatosan önállósította magát a látszatoknak a művészetekbe menekült része; az igazi „árvíz” s a velenceség közt sokszor már csupán a beavatottak tudhatják, hogy egyik conditio humana, a másik meg színház. Az ember a tűzért a tűzzel kénytelen nem játszani, de viaskodni nemzedékenként többmilliárdnyi testtel, ez a kőpattintó kezdetek óta annyimint vagy ötvenmilliárd ember, ám ez kicsit sok; nos akkor, hogy átfogható, felfogható, hogy kifejező maradjon, egyszerűsítsünk is gyorsan 50 milliárddal: ehelyett bőven elég egyetlen test-kép, megszenvedettség-metafora, annyimint a prométheuszság.

És az ember értekezik, beszélget, nagy pillanataiban hibátlanul dolgozik ezzel a megtalált kommunikációs lehetőséggel, a látszatot mesterien meglovagoló adottsággal, ami a lét „művészi képe”, megfelelője, hordozható készlete, a történelem nagy elsősegélynyújtó doboza. Tulajdonképpen az a több ezer éves kettős maszk-szimbólum – az ógörög színpadé – égisze alatt tartja az összes többit: a regényt, a festményt, a zenéket, a szobrot, a lírát, a hattyúk tavának expresszív körültipegését. Miközben a kalapács meg a kard jegyében folyik ugyebár a másik, a komor, de éppolyan hatékony alapmegmunkálása a világnak. Az egyik gyönyörű látszat szerint pedig mintha csak nemes verseny is folyna a kettő között, melynek állását olümposzokon és otthonokban egyaránt népes zsüri méri, méltányolja.

Számunkra a fontos: hogy megtartotta, használja az emberiség ezt a jelrendszerét, továbbfejlesztette, elrontotta ezerszer, földhöz vágja és újra meg újra kitalálja, és tényekre halmozott újabb tények tömkelegével élteti, hasznosítja: ez az ő művészkedése. Annyira tökéletes, hogy harcolni és hazudni is tud vele kezdetek óta, hogy időnként a fejére nő, és időnként nyereg alatt puhítja, félrerugdossa, úgy tesz, mintha meg is ölné, mert annyira bízhat immár rugalmas csodálatos-mandarinságában. Hisz halála és feltámadása mindig fontos gesztus, a gesztusok önmaguk által árnyalatokkal gazdagodó nyelve, nyelvezete. Suttogni és ordítni tud rajta, olvas és koncertezik vele, általa, játszik, hempereg önmagával, megfürdik benne és mindig megújul abban: a legnagyobb hódításokkal és technikai találmányokkal párhuzamosan a megértve felhasznált látszatok remekművesítésében. Ujjong és elfordul tőle komolyabb kalandok, felfedezések, kitalációk, leszámolások, forradalmak, törvénykezések, sivatag-öntözések nélkülözhetetlenségei felé, hogy első szabad pillanatában, a tábortüzek, csillárok s a képernyők kigyúlván, rájöjjön, hogy ez a még nélkülözhetetlenebb, ez is nélkülözhetetlen.

Madártávlatból persze adódik az a kérdés is, hogy ugyan mit lehet várni az újabb remekművektől, ha a már meglévők sem hoztak egyensúlyt és békét; ám ezen a holtponton mindig hamar átlendíti a kételkedőket az idők múlása. Az emberiség minden egyes helyi, tehát kozmikus hajnalon héttörpe-csákányát marokra fogva rohan a bányácska szájához, hegynek fel, és közben elképesztő varázsigéit mormolja a kifulladásig, hogy aszongya „a-hárs-fa-á-gak-csen-des-ár-nyán…” vagy „ki-itt-be-lépsz-hagyj-fel-min-den-re-mény-nyel” meg „dé-moll-toc-ca-ta-és-fú-ga” vagy egyszerűen „ti-ta-tiii”! És minél jobban kifulladt, annál szomjasabban, megbánóbban kívánja, követeli a zuhatagként áramló, a ki tudja (mára talán már mindenki sejti), milyen forrásból odavezetett, reávezetett hegyi patakját, friss vizét, kristályfürdőjét a himnusznak, elégiának, concertinónak, vonósnégyesnek, szimfóniának, tájképnek, zsánernek, naturalizmusnak és romantikának, nosztalgiának és futurizmusnak, regénynek és márványaktnak, torzónak és totalitásnak.

Ott ül elképesztő skandináv decemberében a vidékiség legvérszegényebb Petrarcája az el-nem-hivatottság fűtetlen padlásszobájában az utolsó gyertyacsonk előtt, és divatjamúlt kis szonettjén bütyköl ceruzarágva – van-e ennél fölöslegesebb ezek után? A látszatok harsogó demagógiája szerint nincsen – és mégis elkerülhetetlenül fontos fázis még az ő nyomorult játéka is abban a didergéstől a világrengetésig terjedő rezonációban, ami által az ember alakítja a világ nyers anyagát. S e bársonnyal csiszolt gránitszikla végül is enged az emberi szellemnek, korszaknyi gleccserdarabokat vet le, dob le, repeszt le magáról az utolsó fölösleges elégia kis mélabújának az adott lét gyönyörű elviselhetetlenségéből támadt hőemelkedésétől is. Mert ember melege az. És csak ő tudja, hol verte le cölöpjeit a megcsendesült lagúnákba, s építette rájuk quattrocentóit, palástos palotáit és szellemi szélmalmait, garabonciás girlandjait, gitár- és gordonkaszólóit, úgy, hogy a Holdból vagy a Marsról idepottyant kívülállónak minden látszat szerint méltán az az érzése, hogy ezek vagy meghibbantak, vagy oly törhetetlenül, elpusztíthatatlanul optimisták, hogy a tomboló árvizek kellős közepén is énekelnek.

Bizony a részek a maguk provinciális termékenységében, bőségében gyakran elviselhetetlenül éktelenkednek. Viszont ha az egészet, ha mindezt nagyon sokáig elnézi az ember, akkor ébred rá, érzi meg, érzi át tisztán, hogy mennyire nincsen a többi helyett lévő, az egész helyetti egyetlen soha, hogy igenis a sok, a még több adja csak az egészet, hogy minden egész együtt egy még teljesebbet ígér, és tulajdonképpen ez az igazi végtelen emberi egész-ség.

A varázslift utasa

Beskatulyázásánál a kínálkozó „humorista” címke annyira megkönnyítette a dolgot, hogy különös életművét a halála óta eltelt fél évszázad se emésztette meg. Különös is, hogy valaki nem különösebb formaművész, miközben vagy száz író stílusát, modorát mímeli csak úgy félkézből, heccből, hogy derűt keltsen vagy netán elgondolkoztasson; s különös, hogy valaki egy életen (életművön) át nevettet, kacagtat, röhögtet, mert ellenállhatatlan érzéke van a komikum, az irónia iránt s azt bőven ki is éli, s akkor egyáltalán mélységeket, horribile dictu filozófiai mélységeket keressenek nála, mert vannak is. A paródiák, hát igen, ezek révén vált népszerűvé pályája kezdetén, mikor bármilyen népszerűség még jól fog, s koncentrikusan bővítve az Így írtok ti maradt a legismertebb oldala életművének, s ezen keresztül az, hogy élvezetesen szellemeskedett, hogy hihetetlenül gunyoros volt, hogy üdítően humorizált, hogy fáradhatatlanul kifigurázott mindent és mindenkit. Végig. Hiszen mikor végül a nagy tragikusok közé is felzárkózott a tulajdon koponyája körül tett utazással, mint aki saját létének tragikusra fordulását, a maga elmúlását se vette komolyan, avagy annyira komolyan vette, hogy végig helyszíni közvetítést vállalt örök emberi mementók nevében, már ott tartott a köztudat, hogy a kacagj, bajazzó áriába is a halhatatlan nevettető, a közönség megtartó kedélyéhez mindig kötelességtudóan hozzájáruló ünnepelt clown bizalmas kacsintásait látta csak minden maszkja mögött.

Különös, hogy az a Karinthy, aki a XX. század egyik nagy irodalmi „újítását”, a parttalan közvetlenséget, lélekelemző kitárulkozást, önelemző őszinteséget alkatilag is hozta, jelentette, felkarolta – a maga választotta maszkok mentén talált el legkönnyebben a kor közönségének tudatáig. Pedig mindössze az írói lehetőségek, a hányféle módon lehet írni permutációja, variációja, kombinációja izgatták, a korszerű (és korszerűtlen) irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása, kifordítása, leleplezése. Ez a nagyon komoly „komolytalanság” fontos alkati jegye életművének, ama fontos képességének tartozéka, hogy proteuszként fúrta, vetette bele magát a már gyermek-naplójában olyan komolykodó ünnepélyességgel megőrzött, megérzett, fogadott új évszázad életérzéseibe, eszmélet-lehetőségeibe. Hogy később is következetesen mennyire a változatosságban és a végtelen lehetőségeiben is a tisztánlátást, a tisztázást kereste, bizonyítja ama soha el nem készült saját nagy enciklopédia álma, terve, töredéke, melyhez csak hozzá-hozzákapott, a fogalmaknak valami új szellemiség alapján való tisztázása. „Mondatain szinte meztelenül jött át az, amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben. Talán ő volt a legkomolyabb írónk” – mondja róla Babits, aki ugyanolyan rendet, szellemi tisztaságot teremtő programokkal és szomjúságokkal a háta mögött, alig pár évvel élhette túl, ugyancsak gyógyíthatatlan betegségtől megalázva és leterítve.

A kutató értelem pedantériája jellemző az ő írói hozzáállására, ami a maga körében sokkal több, tágabb program, mint maga az írás. Az elemi dolgok örök felbukkanásai, összefüggései, nagy egyenletei éppen úgy izgatták, a férfi és nő, egyén és tömeg, ösztön és értelem viszonya, mint a tudás legújabb vívmányai, no meg a rendkívüli helyzetek kalandjai, melyekben folyton, szívesen és szervesen megfordul, megfürdik az emberi sors, az emberi elme. Tisztán megőrzött gyermeki kíváncsiságában leledzik a meglepetés eleme s a humor bő forrása is. Talán legmaradandóbban hordozza ezt a vonatkozást a Tanár úr kérem novellafüzére, a kinyíló emberi értelem örök fázisainak pontos feltérképezése, az ütközések és rácsodálkozások, a vásottság s az üde álmodozás esetrendszerének lélektanilag hiteles rajza, mely végső soron „csak” felülmúlhatatlanul szórakoztató, időtálló gyermekirodalom. Egyébként kedvvel alkotott kedvenc műve, mert lényegét is kifejezi. Őt ugyanis végig egyedül a világ nonstop vetítése köti le úgyis, az egyetlen, amiért élni, figyelni és írni érdemes, az, amiről Moravia évtizedek múltán mondja ki, hogy nem más, mint kulcslyukon át nézni az apokalipszist, kicsit rémülten, kicsit izgatottan, mivelhogy „a világ vége se a világvége” persze. A tragikomikum ettől oly szétválaszthatatlan az ő szemléletében, s a képtelenség ettől válik természetes dimenziójává a szemléletmódnak, mely szerint olykor nyugodtan álmodhatom, hogy két macska voltam és játszottam egymással; az irodalomban mint artefaktumban ugyanis hagyományosan az ilyesmit adagolni illik, míg ő (s azóta egész irányzatok) a lét receptkönyvében fellelhető primér, tehát természetesebb dózisokat tartja meg, veszi tekintetbe, mikor effélékről fogalmaz; nincs tekintettel semmire, az irodalomnak éppoly kevéssé van tekintélye előtte, akár az életnek mint nem feltétlenül ünnepélyesen körüljárandó témának. Karinthy pályaesete – függetlenül, hogy milyen műfajban, hogy minden műfajban excellált – egy fogalom visszaérkezését példázza önmagába: kezdetben is az volt a költő, aki költött; s aki kiötölt-kitalált, mindenki az volt, jóval később az újabb korokban „szakosodtak” csak a dolgok; az eredeti értelemben tehát bizony hogy költő ő a javából.

Olyan XX. századi pillanatban, mikor az emberiség éppen kozmikussá táguló igazi létproblémáit, dilemmáit a tudásnak, technikai haladásnak, társadalmi ütközeteknek valahogy efféleképpen gondolkozva lehet csak felfogni, átfogni, megfogalmazni, hozzájárulni a megoldások kereséséhez: a szellem nemes izgalmi állapotának fenntartásával, az író fejében kipattant ötlet, eszme szerkezeteit is átültetve az olvasó, gondolkodó emberek tömegének a fejébe, Karinthy ars poeticája, alkotói észjárása nagyon is korszerű volt. Mert ennek egyetemes kitekintésű mestere, és kabaré-varázslója, és nagy tiszteletű professzora Ő, aki kapkod, aki fuldokol, akinek elakad a szava tulajdon hol ilyen, hol olyan műforma maszkjában előadandó monológjától, valósággal tóduló felismeréseitől, melyeket ha meglegyintette annak melankóliája, hogy nem mondhatja el senkinek, olyan lefegyverző bájjal és lélektani érzékkel kiált szét mindenkinek, miközben arcához simul valami örökké vágyott, ismerősen ismeretlen szerelem, asszonyi, emberi szolidaritás arca, lázasan hozza, szerzi, ontja a megoldásokat, de egyszer csak hirtelen ehhez szoktatott érzékei nem engedelmeskednek tovább a biztató, a fékező, a megoldó gombokon, gondokon, s a lift feljebb, egyre feljebb száll vele sejthetetlen-megfejthetetlen nagy, embert ingerlő vonzások mentén, és madártávlatból még bizonyára látja, hogy madártávlatból mi bizonyára tudjuk, mi történt vele.

Reneszánsz ars poeticák

Kevés olyan fogalma van az egyetemes kultúra történetének, mely olyan egyértelműen az emberi szellem gazdagodását, fejlődését, szárnyalását vagy egyszerűen s szimbólum-szinten a nyomás alól való szabadulást tudja jelenteni, mint a reneszánsz. Ezért is van, hogy tanulmányozása befejezhetetlen, fogalma szüntelenül bővül, gazdagszik, és egyre árnyaltabb az az időtartomány és ténysorozat, melyet fogalmával meg szeretnénk határozni. Szigorúan véve a fontos társadalmi-gazdasági, szellemi mutációknak azt az évszázadát értjük rajta, ami a XV. század közepétől számítva végbement s alapját képezte annak, hogy az emberiség újabb pár évszázad alatt eljusson mai civilizációjáig. Ám a reneszánsz bizonyos értelemben egész kultúrkörünket átjáró erjedéshez hasonlatosan terjedt, mintegy kötelező fázisnak bizonyult, mely ha a részidőket is tekintetbe vesszük, nem egyetlen évszázad ügye volt, jóval hamarabb elkezdődött Itáliában, s utóhatásaiban a XVII–XVIII. század fordulójáig eltartott, immár más kultúrtörténeti mozgásokba ékelődve, keveredve, felszívódva. Az igazi mérce tulajdonképpen a szakítás a középkori örökséggel, a pangás egy nemével, valamint a merészségnek az a fajtája, mely a hatások sugárkévéjéből látszólag véletlenszerűen kibontakozva áthatja egy-egy kultúrkör legjobbjait.

Szemmel láthatóan ezt a bölcsen rugalmas szemléletet alapul véve rajzolták fel terjedelmes és értékes munkájuk körvonalait a reneszánsz ars poeticák kötetének összeállítói, szerkesztői, fordítói (Arte poetice, Renaşterea. Editura Univers, 1986). A testes kötet a kiadó 1971-ben elkezdett ilyen jellegű sorozatának újabb darabja. Gigantikus vállalkozás, tudósi munka a javából, melynek törzskara a címlapon szerepel: a tárgykör hazai szakembereinek értékes gárdája. Hozzáértésük és a rálátás szöge határozza meg az eredmény tartalmi mélységét és könyvkiadásunkban eddig példa nélkül való újdonságát. A 700 oldalas kötet felöleli a poétika, retorika, stilisztika korabeli szakirodalmát és a témakörre vonatkozó összefüggő vagy elszórt elméleti kísérleteket, ars poetica-értékű és -jellegű megnyilatkozásokat. Sorra véve Európa nemzeti irodalmainak állapotát abban a korban, a szövegközlő részek bő válogatással szemléltetik; előttük egy-egy eligazító tanulmány áll, s e bevezető esszék máris körvonalazzák a lehetséges szintéziseket, melyek nyersanyaga viszont csakis ez lehet: a hazai kutatás számára most román nyelven hozzáférhetővé tett alapszövegek, melyek döntő többsége először került lefordításra.

Minden korszak poétikája a korszak irodalmi önátgondolása is egyben – figyelmeztet a könyv bevezetője. A kötet tartalmazza az olasz reneszánsz poétikai irodalmát Dante, Petrarca, Boccaccio munkásságától Giordano Brunóig; a franciát Rabelais-től Montaigne-ig; a spanyolt, melyből kiemelkedő név a Cervantesé; a portugált, aztán az angolt Shakespeare-ig; a németalföldit olyan egyetemes hatásúak képviselik, mint Erasmus és Hugo Grotius; a németből megjegyzett Melanchton; a magyar humanista irodalmat Vitéz János, Janus Pannonius, Zsámboki és Rimay képviseli, a csehek után a lengyelt többek közt Kochanowski és Rybinski; és a kötetet zárja a román irodalomban reneszánsz hatásra kibontakozó filológia szemléltetésének fejezete, Udrişte Năsturel, Milescu, Miron Costin és Dosoftei munkásságával.

A hihetetlen gazdagságot csak a hallatlan, vagyis éppen hogy helyénvaló pontosság, tudományos műgond és tisztesség, az apparátus megbízhatósága múlja felül. Ezen az összképen bántó szeplőt alig találni néhány kifogásolható, a fogalmazás rosszul értelmezett tömörségéből fakadó dolgon kívül, mely főleg a jegyzetanyagot érinti; az olyasmi ugyanis nem kifogás alá esik, csak hangos együtt-töprengésre késztethet néhány olvasót, hogy a nevében ugyan szülővárosát (a korabeli tudósnév-szokásnak megfelelően) hordozó Erasmus mennyiben a németalföldi humanizmus terméke és pláne képviselője.

A hetvenöt szerző szövegét húszan gondozták, fordították, előszavazták. A kötet eligazító tanulmányainak közös pozitív vonása, tehát tekinthetjük a világos szándék, a koncepció, a következetes hozzáállás jellemzőjének, hogy tájékoztatni akarnak, a lehető legpontosabban, sokrétűbben, részletesebben, hermeneutikai kérdéseket nem érintenek, a bonyolult vagy ehelyütt inkább bonyolító esélyű elméleti síkok csábításainak nem engednek. Beszél az anyag önmagáért.

E fontos és gazdag szöveggyűjtemény anyagát, ezeket a reneszánsz ars poeticákat és irodalomelméleti megnyilatkozásokat olvasva pedig felötlik a nagy paradoxon is: hogy miközben a csapás egyik fő iránya, a fontos tét az egyéniség felszabadítása, az egyéni alkotó-teremtő energiáknak valami vegytiszta, már-már túlidealizált emberbaráti átélése és kultusza – aligha van még egy kor, amelynek esztétikája annyi buzgalommal, ekkora apparátussal, szinte lihegve, mit szorgalmazza! követeli a bevált, a bevett minták szolgai, alázatos utánzását. Ám az ábra történetének utólagos ismeretében az igazi érdekesség az eredője ennek a sok száz, sok ezer nekifeszülésnek, törekvésnek; volt, aki csupán ókori minták felmelegítője, s valami piszmogó bürokráciával akarja ráerőltetni az írásmű onnan elvont ismérveit az újabb korokra; s van, aki hévvel hiszi egyedül üdvözítőnek, amire maga jutott, miután mindent bevágott, megtanult vagy kiagyalt szépen. Mindezek ellenére avagy mellett a keletkező új literatúra akkoriban is olyanná lett, amilyenné. Döntő többségükben a maradandó művek nem a kánonokra, hanem a teljesítményszabályzó tehetség belső parancsaira figyelve születtek. Ez az objektíve érvényesülő szélesebb látókör, tágabb horizont, ez a gyakorlati liberalizmus, mely nem sokat teketóriázott, közelebb áll Giordano Bruno elveihez, aki szerint az alkotást felszabadítni kell, nem megkötni; ám a literátusok jelentős hányada nem bánta, vagy egyenesen szükségesnek tartotta a szabályok jól kiépített csatornarendszerét, melyben minden „szabályosan” lefolyhat, így aztán például Arisztotelész jó öreg hármasegység-szabálya korlátlan tekintélynek örvendett, nagyobbnak, mint bármely eredmények igazolta külön út. Mivel éppen Arisztotelészben használhatóvá és megengedetté dicsőült az antikvitás szellemiségének egy jelentős hányada már az előző évszázadokban, az ókori források programszerű felfakasztásának lázában hogyne lett volna, vált volna paradox módon a leendő s újra megcsontosodó konzervatív elképzelések trójai falovává épp az ő poétikája! Itt, e könyvben is látható, tapintható: őt mindenki ismerte, idézte, reá mindenki hivatkozik, egymásnak diadalmasan ellentmondó értelmekben, még legalább pár száz évig. Eufóriák kerekednek a legjózanabb elméletek fölé, mint rendszerint. Hisz Róma bukásától (ha nem korábbról) „barbár” évszázadoknak kellett eltelniük, míg az Európa születése körüli lelki-szellemi eseményekkel elfullasztott, telítődött emberi értelem előtt a látható, a kipróbált biztonsággal reprodukálható, már valaha megtapasztalt antik formák, a görög-római szépség- és praktikusság-eszmények újra értékként bontakoznak ki.

Ehhez előbb a majd ezer évig lappangó, előkerülésükkor lám mégsem idegen tartalmakkal kellett „újratalálkozni”, melyek kifejezése, hibátlan hordozása volt a bizonyíték ama formák használhatósága (ha nem egyedüli tökélye) mellett. A reneszánszban mégiscsak az a lényeg, hogy egy teljesen soha feledésbe nem merült régmúlt eredményei kapnak újra erőre. Amit ez kivált: a sűrűsödés, a tumultus, a csomósodás, az okoskodás és tisztázás vágyának példátlan, az ókori kultúra kezdeteiben se lelhető görcse. Ugyanis egy megmásíthatatlanul uralmon maradó egészen más ideológiával kellett és lehetett végül is egyeztetni az egészet, alázatosan munkamódszerré degradálva vagy annak álcázva naivak és kitanultak számára egyaránt. Az eredmény: a dolgok új, ilyetén alakulásának hozama az egyedülálló csoda, amit lehet, hogy igazán csak az egészen felébredt utókorok madártávlatából lehet belátni, átfogni, értékelni, mint részben logikátlan, de mindenképp törvényszerű, még időpontjában is menetrendszerű, végtelen nagy földi szerencsét. Ettől is elbűvölő olvasmány ez a szöveggyűjtemény.

Majdan kialakuló intézményhálózatok, alig megsejtett, még félálomban már erőltetett kutatási irányok előképe ott minden. Mint az adott körülmények közt legkézenfekvőbbről: az egyszemélyes intézetekben, műhelyekben, az egyéniségekben felhalmozódó (főleg filológiai) tudás, elképesztő poliglott nyelvismeret csomópontjainak ős-internacionáléjáról van szó; ki-ki a kor színvonalán (és álláspontján) álló kollégák továbbképzettje és tudós-utánpótlása egyben, bezáruló és be nem záruló körök mentén, miközben mégis ki-ki extrém mértékben autodidakta, épp abban, abban is, amiben újat, eredetit tesz aztán hozzá az egészhez. Még ha nemegyszer, sőt többnyire gyorsan hervadó, elporló eredményt is! Olyan ez is, mint amire még szintén nincs kádencia, ilyen mérvű tömeges példa sehol az előzményben. Aztán itt van az életrajzi adatokból folyton kirajzolódó típus: a vándortudós (mint a vándorlegény), maga a hordozható, bárhol felállítható s máris legmagasabb szintű egyetem, mozgó katedra. Látni, hallani, megvitatni. S persze publikálni is lehetőleg. Az utazás maga egyik nagy iskolává lép elő a világ megismerésében és helyesebb értelmezésében utazók számára. A világkép földrajzi értelemben is kiterjed hirtelen, talán az sem véletlen már, hogy éppen akkoriban, párhuzamosan az időből kibányászottal. Ezek kölcsönhatása a fejekben s a szövegekben kibogozhatatlan oksági viszonyba kerül egymással. És mindennek a látszólag véglegesen megoldott, begyűjtött dolgok feneketlen zsákjába kell kerülnie. Ezt a fajta becsvágyat nem szabad elvitatni épp az ilyen hétmérföldesen haladó koroktól! Ezt maguk az ars poeticák is megérzik és éreztetik. Mert mi is az az ars poetica? Valaminek, az irodalomra nézve rettentő fontosnak a rögzítése – anélkül, hogy magának a költőnek hasznára volna. Akár a saját magáé is. Az igaziaknak ugyanis nem kell recept. Maga Ronsard vagy 50 000 verssorral az aktíváján mondja ki híres elméleti „munkátskájában”, hogy jóllehet a költő művészetét se megtanulni, se továbbadni, mi több: megérteni se lehet, mindazonáltal ő néhány szabályt most lerögzít…

A példamutató nagy tisztázás a nagy csihi-puhi ideje is. Ám itt nem egyszerűen a „szabályosak” és szabálytalanok, a rendesek s a rendbontók disputája folyik, hanem mindenkié mindenkivel; hiszen az utólag üresjáratnak bizonyuló nekiveselkedések is végső soron előrevittek, mint a folyónak a saját völgyével meglehetős szögeket bezáró kanyarodásai erre-arra. Az az útszéli tiszteletlenség – mármint a mi szemünkben! –, amellyel Scaliger fordul Erasmushoz a hírhedt Cicero-vitában – még ha igaza volna is, fejcsóválásra ingerelne. De hát ott, közelről, ő meg a vele tartók meg voltak győződve, hogy igazuk van a dohos kis vidéki öregúrral szemben; mint ahogy Bruno elhamvasztói sem egyszerűen holmi megátalkodott garázdák, akik cinikusan tudják, hogy mekkora világnagysággal, szellemi kinccsel bánnak el, hidegvérrel, mint valami Truman Capote-hősök. Csakis a tolerancia s az intolerancia váltakozik az alkotás körül, az alkotás felett, mint minden időben, a reneszánsz felhőjátékában is.

Mi a különleges mégis a reneszánsz s a szál újabb felbukkanásaként majd a felvilágosodás, a klasszicizmus szerkezeti működésében? Hogy míg különböző arányban és hangsúllyal, de tartalmazzák a szociálist, tehát a politikumot is; a sodródást a nagy, az emberiség életében elodázhatatlan s mindig elodázott társadalmi rendeződés, a polgárosodás irányába; a hanyatt-homlok irányulást ki a feudális, a szellemiséget értvén: főleg a teológiai kötöttségek totalitáriusan befészkelődött uralma alól – lényegében persze, hogy etikai síkon is, de esztétikai „fedőnévvel” végbemenő folyamatok. A könyvnyomtatás megjelenésével sem egészen véletlenül esik egybe a humanizmus (Erasmusék kezdeményezte) szöveg-tisztázó, forrás-karbantartó forradalma, a kútfők kiásása, elérhetővé, nyilvánossá tétele. Itt s innen kezdve az egész, a világ sora már óhatatlanul az írásbeliségre támaszkodik; nem kis mértékben még az is, ami marcona gepidák és vikingek idején csak a csatatereken s a termőföldeken dőlt el. Az irodalom pedig, mindezen belül a maga birodalmában, örökös respublikájában, a tekintélyelvet egészen meg nem vetve ugyan, a konkrét áru, az igazi termék, az eredeti alkotás mellett a maga technológiáinak szabályrendszerét keresi, fogalmazza újra meg újra, a végtelenségig. Vagyis az egymást követő ars poeticákat.

Ami a magyar irodalomban jelentkező reneszánsz és humanista hatások fejezetét illeti, amely Molnár Szabolcs szakavatott, körültekintő és mindenben kényesen pontos munkáját dicséri, a négy nagynevű és nagy hatású literátor kiragadott szövegeiben s szövegösszefüggéseiben sikerült példázni azt az importból jött felszabadító hatást, melyet a honi egyetemalapító kísérletekben tetőző itáliai egyetemjárás jelentett ebben a még viszonylag sem békés korban, kül- és belháborúktól nem mentesebb helyi időjárás alatt; főleg Mátyás udvarának viszonylagos oázisa körül ki is használtak kellőképpen a kiművelt fők; ténykedésükre a reneszánsz egészére jellemző újdonsült optimizmus és önbizalom, az új szellemi aranykor igézete már rányomta bélyegét a köz és a személyes tragikum fordulatai felett, s ez sugározza általuk is a következetes kultúraápolás révén megtartó kedélyt. Az eligazító tanulmány alapossága nemcsak az irodalmunkat kevésbé ismerők számára nyújt világos képet, tisztáz fontos erővonalakat és mutat fel beszédes adatokat a korból, amilyen például az, hogy 1570 és 1600 között megjelent hozzávetőleg 118 kötetnyi széphistória és virágének már tömegpéldányszámban járult hozzá az irodalmi ízlés pallérozásához, hanem a magyar irodalomtörténet reneszánsz-kutató mikroterületeiről példamutató tájékozottsággal tömöríti a lényeget, kimutatván a továbbiak szellemi eseménytörténetére is kiható legfontosabb poétikai momentum jelenlétét: a tehetség, a mesterségbeli virtus s a tudományos tájékozottság háromságának első jelentkezéseit.

„Utazás a mozdony forró külső felén”

„Míg himnuszt ír a Naphoz a lélek / örvénylenek bennem sötét sötétségek…” Már évekkel ezelőtt elmondhattuk róla, hogy Vásárhelyi Géza abban keresi és találja meg biztos kézzel a költőit, ami már nyilván túl van a költőin: a teljes valóság értelmezésében. A XX. századi conditio humana feszültségei: ez a „minimális” horizont. Hogy az emberi én új meg új dimenzióihoz és reagálási képességeinek intellektuális erőforrásaihoz nemegyszer éppen a játék (látszata) vezetheti el a költészetet, ennek demonstrációja okozza az egyik legnagyobb élvezetet e verskötet olvasóinak (Álomtalanul már az örök éjszaka. Versek. Kriterion Könyvkiadó, 1983).

Egyáltalán ez a csupa-kép, csupa-metafora költészet mégis a legpontosabb beszéd: csupa belső visszhang és csupa segélykérő, az irodalmi előzményből igazolást hívó visszhang. Van egy fojtott ünnepélyesség, mely Vásárhelyi Géza kedvenc vershelyzetét, versindítási pontját jellemzi. Maga a nagyon-fáj-értelemben felfokozott érzékenység, maga a sebzettség kedvéért és védelmében mozgósított nyelv, maga a látszatra spontánul, különben a költői kibernetika mindenttudásával kiválasztott hatásfok. A jó művek spontaneitása.

Épp ezért nehéz ezt az eleven, gyönyörű „fájdalomüvöltést”, ezt a részleteiben fülben maradó, összhatásában gondolatébresztő dinamikát szakszerűen és fegyelmezetten megközelítni. Csupa meleg melankólia ez a poétikus bátorság, és korszerű emberi bátorság ez az építő melankólia, mely oly kertelés nélkül közli, jelzi a maga harmóniájának vissza- és megszerzéséhez a humánum feltételeit.

Vásárhelyi építkező költő. Ciklikusan építkező fokozás figyelhető meg legutóbbi három kötete címeiben is: szerves triptichont képeznek – Az 1001. éjszaka, Én ezt már úgyis álmodom, Álomtalanul már az örök éjszaka. S ez kitetszik abból is, amilyen érzelmi egység van ennek a kötetnek az anyagában: egyazon fűtöttség hőfoka. Ha belső szerkezetei mentén figyelmesen megyünk végig, felfedezhető azoknak a megfeszülő vezetékeknek az érrendszere, melyekkel V. G. tudatosan kapcsolja, helyezi, szereli be a maga költői diagnózisát a nagy előzménybe s a kortársi közegbe, szellemi források és szövetségek rendszerébe. A tisztán felismerhető replikák, parafrázisok, visszhangok, feleselések, utalások, Berzsenyitől, Petőfitől József Attiláig, Apollinaire-től és Nagy Lászlótól Farkas Árpádig jelenvaló költői töltete hatóerővé fogadja azt az emlékezetanyagot is, melyet megidéz, tökéletesen újjászervezve, szervesítve, saját új értelemmel felruházva. Így történik meg, hogy a látszatra egyszerűen mítoszromboló Goethe-képe, összhangban mondjuk az Alázat-öltözettel, összhatásában a költői etika Vásárhelyi-féle értelmezésének metaforáját szolgálja. A „költővel” mint státussal különben tételesen is többször foglalkozik, nyilatkozik róla szép és világos, iróniamentes tételekben: „költő, a túlélő fajta”, a költő „fuvolázik – nem szelel”, „pedig a költő a fény maga” stb.

Ám a költő-költőség-költészet etikai vonatkozásainak súlya csupán része, fontos, de részkomponense egy tágabb emberi attitűd metaforájának, mely egy olyan kritikusan kérlelhetetlen tartást, tisztaságigényt hirdet, amely szeretné a világ arcáról eltávolítni mindazt a magánéleti és közjogi szennyet, melyet történelmi és történelmietlen jogán még mindig rákényszerít a lét. A kötet számos darabján kívül egy nagy lélegzetű, összefoglaló erejű vers, az Amikor még nagymama csipkét horgolt… című hoz újabb támpontot ahhoz, hogy V. G. költészetében már egész szimfónia van kibontakozóban erre a dühös dezszolidarizálásra mindennel, ami embertelen. Mint ahogy a kötet másik maradandóan nagy verse, a Világ-égés után is a képalkotás lélegzetelállító bőségével és pontosságával, irányítottságával bizonyítja egy békevers-kampány-áradat kellős közepén, hogy a remekművek mennyire maradandóan hordozzák az alkalmit is. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára, az Ember az embertelenségben, az Ős patkány terjeszt kórt… méltó költői szintű párja ez a költemény.

Alkatához rendkívül talál az a feszültségekre tudatosan épített ív: a csodálkozástól az átgondolásig. „Lassan változott s váltott színt a világ…” Vásárhelyi az az ingerült költő, akinek meditációja alatt, a megidézett nagy értékek nyugalmában is egy másfajta humánum feszül ugrásra készen, a föld- és festékrétegekkel, látszatokkal és elhallgatásokkal elfedett nagy emberi eszmények és igazságok vulkánja dohog, s ő csak ezen a remegő padlón hajlandó filozofálni, monologizálni és tárgyalni.

A költő adottan a lehető legérzékenyebb ember: korába szerelt műszer, övé a kitenyésztett hangos lelkiismeret státusa. Az érzékeny ember pedig az eszméletzavarig képes csodálkozni, nem unja meg ezt az érzést keresni újra meg újra, hát még a lét kihívásait! Csodálkozni mindenen, azon is, amit állítólag tudunk, amire magyarázatot adtak természetben és társadalomban, biológiai és ideológiai magyarázatot, mert csodálkoznia kell a mérhetetlen komplikációkon, melyekben a végleges magyarázatok után és ellenére vergődik a világ. Ha tetszik, hibbant, naiv, nevetséges, képtelen, komolytalan, gyermekes ez a „normálishoz” képest, amelytől persze elválasztja, hogy az nem csodálkozik ennyit s ilyen méretek mentén, mert „szerencsére” nincs hozzá ilyen ingerküszöbe, ezért tudomásul tudja venni az első kézenfekvő, kéznél levő, hivatalos válaszokat, magyarázatokat. A csodálkozás hozza a feszültségeket ilyen állapotba, ebbe az állapotba; a feszültségtől szabadulás eszköze pedig az átgondolás, a megfogalmazás. Ennek egyik lehetséges útja a költemény, a mindig itt és most születő vers, melynek öntésre kész nyersanyaga, ez a láva mindig megkeresi, amennyiben felveszi végül a formát. Vásárhelyi (a formákkal különben sokat nem teketóriázó költő) a nyelvben találta meg a maga most már felismerhető, felmérhető feszültség-teremtő és -levezető formarendjét. Képei jó értelemben ismétlődnek: értelem szerint, koncentrikusan, stilisztikai súlyuk szerint. Építkezési vezérelvük az a belső indulat, mely a költőt fűti: az élet érzelmi nyersanyagával való ütköztetésből újra meg újra feltámadó, most már tudatosan is feltámasztott, harcias, fenyegető csodálkozás. „Engem egy más világ talált ki / egy fordított emlékezet.”

Így teremti meg a diszharmóniák számbavétele, felmutatása árán a maga humánumának harmóniáját: a költői művet, melyet így megteremteni nagyobb lelkierő kell néha, mintha egy költő alkatilag inkább a lét szebb, szelídebb, kihűltebb oldalára érzékeny, a test szenvedéseinek és szenvedélyeinek fortyogása helyett az ezek árán már megteremtődött anyagi kultúra márványfolytonosságának biztatóbb bizonyosságára. V. G., amint az érzékletes gyermekkori emlékképben megőrizte, inkább a mozdony forró külső felén megtett utazásra vállalkozik, az ennek kitett utazás kemény élménye kísérti jobban. Sajnos az omnia vincit tétel fanyar fintora, hogy amoron kívül a költő az, aki győzhet még mindenen, még saját veszedelme árán is, a minden pusztuláson felülemelkedő, a megmaradó költemény érdekében.

Az értelem színhelyén

Nemrég forró délben „nyílt pályán” megállt velünk a zsúfolt városközi buszjárat, kereket kellett cserélni. A sofőr ideges, sokan nézzük, de nem enged segíteni; valakinél egy táskarádió nyekereg. A pontos idő: egy óra. A hírek. A századvég kedves és megszokott borzalmaiból. Utána tánczene. Az első száma az Ej uhnyem! – slágerfeldolgozásban. Divat a „klasszikusok” dzsesszfeldolgozása, ugyebár. A volgai hajóvontatók iszonyú munkadalát is elérte a sorsa; a sorsunk. El kell-e még merengeni: mi marad meg, milyen nyom, milyen igazságtalanság, milyen szenvedés, milyen nyomor nyoma szent még, ha mindent old, felold, elold helyéről az idő? Adorno azt mondja; Pilinszky azt mondja… Gyermeteg lelkek! Úgyszólván „költői” orrunk előtt az újabb nemzedékek ugyanolyan emberiség-jogon – nem felejtenek, rosszabb: ad acta tesznek. Hiszen vagy tízezer év háborús bűnei, megpróbáltatásai úgyis elavultak. Nem is tartja őket számon más, csak a jó öreg könyökvédős értelem. Az értelem ugyanis nem oldódik az időben. Az értelem nem oldódik a legkoncentráltabb korokban sem. És nem igaz, hogy állítólag csak egy kedélyes, kényelmes, mindenre odaadó áhítattal és figyelemmel váró, éppen arra váró világban adhatná végre igazán, amit adhatna, egy ellenséges világban nem tud igazán megméretni, néha még átvészelni is alig. Mindennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja a fáról való lekászálódás óta eltelt pár ezer év.

Mindezekre nem csupán abból az alkalomból gondol az ember egy ilyen színhelyen is, hogy úti olvasmányként az ölében nyugszik szép őszi, vidéki, világ-vidéki napsütésben éppen Szilágyi Júlia könyve; de azért is, attól is (A helyszín hatalma. Esszék. Kriterion Könyvkiadó, 1979.) A jó megfogalmazások fölényének, érvényének, egyszeriségének mindig világa van. Szilágyi Júlia szellemi szélrózsája, melynek személyes konferenciáján elnököl ebben a 220 oldalnyi szövegben, mindazt idézi meg, amin kívül még sok minden idelátszik és ellátszik a XX. század utolsó évtizedeinek szellemi piedesztáljairól vagy kulturált vérpadjairól, de ami egy nagyon is lehetséges közérzet és meggyőző erejű tisztázókedv alapjául szolgálhat. Szolgálat ez a könyv, nagy szolgálat, becsülettel elvégzett számadás, melyre szomorú lenne, hogyha műfajánál fogva kevésbé figyelne fel „irodalmi köztudatunk”, mint egyéb indokolt szenzációinkra.

A kultúra szemmel láthatóan, szemmel olvashatóan nem valami elegendő ürügy (jobb, mert több az idegen szó): pretextus Szilágyi Júliának, hogy így, könyvnyi egységként jelentkezzenek az annak idején alkalomszülte, ám távolról sem az összeollózottság összhatását sugárzó kritikusi, gondolkodói leendő életmű-részletek. Az ő ürügye az élet, az életünk.

„Az író szerepe a könyv” – idézi Méliuszt. A könyv pedig a kultúrának egyelőre olyan pótolhatatlan egységkonvenciója, alapegysége, mint az egyén, a személy, az én a tömegnek, az emberiségnek. Maga a kultúra is nagy általánosságban a környezethez való alkalmazkodás rendkívül fejlett eszköze, a fennmaradás egyik legfőbb biztosítéka. Az író szerepe ennek az eszköznek a kezelésben a fenti pontos vállalás. Könyv-szerep-mű egymást tárgyasító háromsága az élethez közelítette, kötötte mindig az igazi gondolkodót. „Mert… maga a mű korántsem műközpontú, mint ahogy nem irodalmi az irodalom se. Valóságos viszont a valóság.” „Egyéni sorsok példázatával Shakespeare intézmények felett bíráskodik.” S ezt teszi Madách százvalahány esztendős mementója és ezt Thomas Mann is „első évszázada” végén.

Egyik jelszó: a világot nem magyarázni, hanem megváltoztatni kell; a másik épp fordítottja ennek. Különben a teljes tudást, a szellem teljes apparátusát csak (láz) álom, hogy kizárólag egyik, egyáltalán valamelyik valami szolgálatába lehessen állítani vagy leszoktatni a kérdezésről, a kételkedésről s rászoktatni az engedelmességre. A tudás csak a tudásnak engedelmeskedik, a szerep csak az emberiség egészével van szövetségben, a könyv szóljon bármelyik korban, bármilyen műfajban, bármiről – csak az egészről szólhat.

Ezt az egységet tartalmazza önmagaként s mutatja fel összefüggésként, összhatásként, alapinformációként Szilágyi Júlia eddigi kritikusi és esszéírói tevékenységének eme sikerült foglalata: ettől reveláció. Tudása, tájékozottsága, irálya egyaránt és (most csak) egységként ragad meg – ami nem háttérbe szorítja, hanem – így tekintve, ezúttal másodlagossá teszi a pedig alapteljesítményt, szükségtelenné, hogy egyenként mérjük le: kiről milyen „okosan” írt s azon belül mivel értünk, nem értünk egyet. Különben is igaz, hogy „a tévedhetetlenség köztudottan nem erőfeszítésből származik, de még csak nem is képesség eredménye; nem teljesítmény, hanem kegyelmi állapot”. Számos, kiváló és alapvető meglátásokat, megfogalmazásokat, hozzájárulásokat tartalmazó írás szól művekről, problémákról, a fikciótól a fasizmusig, a krimitől a mítoszig, a példás (még mindig nem olyan könnyű „műfaj”) verselemzéstől a pályaképig. Munkák, napok, arcok s „a részletek filozófiája” – egyben olvasmányosan, szellemi élményszerzőn. Szomorúan állapíthatjuk meg Szilágyi Júlia elméleti érzékének és példás felkészültségének apropójából is, hogy a tudatlanság, a lemaradás, természetesen a kritikusi főleg (mely egyeseknél már-már „endokrin alapvetésű”), milyen kínos helyzetbe hozza, kellemetlen kátyúban hagyja nemegyszer irodalmi életünk egészét.

Pedig a műhelyt – valamint a világot – illik rendben tartani, s főleg: hagyni aztán, minden kornak, minden nemzedéknek. Akiben ez reflex szinten van meg, megvan, csak az képes valóban tanítani. Ennek érdekében nem szabad véka alá rejteni, hogy „a kultúra közegellenállása, vagy amit annak érzünk, rendszerint egyénekben, személyekben testesül meg”.

Ezt a rendteremtést szolgálják az ilyen tisztázó szólamok, szintézisek, mint a Szilágyi Júlia munkája, néhány alapvetően fontos folyamatra irányítva újra és kellő szakmai súllyal a figyelmet. A kor körülkerített, bekebelezett, skatulyába, börtönbe zárt titkaival sem könnyebb elbánni, mint a még befogatlanul, szabadon kószálókkal. Lovas kell hozzá, nem meglovagoló. A dolgok nyitja pedig mindig is a tudás volt és lesz: a szaktudás, a hozzáértés. Így mítosz sajnos az is, hogy az újabb forradalmak és avantgarde-ok „átlendítettek valamin”, ezen, azon a szerep-könyv-mű dolgaiban. A tanulságot mindig a legeleje óta lehet csak újraszámolni, mint a szegény gyermek perselybe gyűlő pénzét. Minden ilyesmi azért rafináltan veszélyes, mert a világ nem irodalomközpontú, mert a legújítóbb művész s a legnagyobb tudású elméleti fizikus is halandó, mert „az egyén alkotóképességének hamar elérjük a végső határát”, de alapegység mivoltának határai közül nem lehet s nem tanácsos „kiszabadítani” a világot, ezért a józan ész konyhaszolgálata, közszolgálata, sztrájkőrsége is épp olyan érvényes és szükséges, mint részt venni a legújabb genetikai vitában vagy csillagászati kongresszuson. Mert az „Arbeit macht frei” s a legdrágább tőke egyéni, egyenkénti sorsának egyes párhuzamai még elég sok szinten elvégezetlenek, elintézetlenek tulajdonképpen. Ezért a szubjektumközpontúság valóban előképe néha, koronként, különösen az egyén életének, súlyának, jogainak, szerepének rohamos, kormeteorológiává váló devalválódása esetén – valóban előképe és menedéke annak a könyv-szerep-mű által fennen lobogtatott, meghirdetett állapotnak, annak a világnak, amelyben az ember már valóban cél, nem pedig eszköz; eszköz mi mindenre és hányféle formában, „feldolgozásban”, mint tömeg, mint bérgyilkos, mint sztrájkoló, mint sztrájktörő, mint sarkkutató, mint szekértoló, mint szakoktató, mint kiképző altiszt, mint rohamosztag, mint vallató s mint vádlott.

Egyetérthetünk Szilágyi Júliával: ez lenne a legkriminálisabb kor? Ugyan! „Ha meggondoljuk, a thrillerben nem folyik több vér, mint a görög mitológiában vagy a Shakespeare-tragédiákban, nem folyik több alkohol sem, mint Hemingway regényeiben, kevesebb a hátborzongató pillanat, mint Hitchcock filmjeiben, s a büntetőtörvénykönyv, illetve a tízparancsolat megszegését a krimi szerzője sokkal nyomatékosabban rosszallja, mint Dosztojevszkij, Thomas Mann, Gide, Camus…”

De ha már ilyenek vagyunk: mindig találtunk mítoszt és teremtettünk ellenmítoszt, mítoszba bújtunk és bújtattuk a kétlábú tollatlan állatot, a beszélő szerszámot, Švejket, Swannt, Shylockot, van némi lehetősége, hogy „a legrettenetesebbnek nem kell elkerülhetetlenül bekövetkeznie”. Hanem azért csak tenni kell valamit, legalább azért, annak a veszély-esélynek új és mindenkori meggondolásáért, átgondoltatásáért, amit P. Z. megfogalmazásában idéz ebben a könyvben Szilágyi Júlia: „Tegyük fel, hogy a marathoni futó csakugyan megérkezik, de nincs, akinek elmondja a hírt; napokig a környéken cselleng, senki sincs otthon, lassan már feledi ő is, hogy miért sietett úgy, mielőtt holtan rogyna össze, végre otthon talál néhány embert, de azok nem értik: ők az emberiség.”

A helyszín hatalma nagy, a helyszín, ez a tiltott-mindenség-átlépéssel kacérkodó pirinyó bolygó egyelőre – mint színhely – nem fog változni. Könyv-szerep-mű letéteményesei számára is marad kiút: „ebben a században a legnagyobb kaland: megmaradni ott, ahol születtünk” (P. Z.).

Napló az utolsó ars poeticáig

„Az írók olyanok, mint a nagyfigurás flamand faliszőnyegek, amelyek csak messziről hatnak igazán!” – Rotterdami Erasmus megállapítása nemcsak szellemes, de örökérvényűen pontos is. Az olyan alkatokra, akiknek nem csupán műveik, de művészeti életet mozgató szerepük is hullámzásba hozza a tapétát, ez kétszeresen jellemző. Kassák Lajos ilyen egyéniség volt. Abból az első évszázadból, mely születése óta eltelt, a halála óta összegyűlt két kerek évtized se mondható kassáktalannak; utóérett viták peregnek tovább körülötte, kritikai értékelések korcát húzzák meg betakarított újabb zsák búzáik nyakán, hogy egy-egy újabb vehemencia sarkantyúja megint belehasítson. A viták Oka élete alkonyáig büszke volt rá, hogy a fiataloknak ugyanazokra az alkotási eszményekre fogékony csapata, amit ő joggal érezhetett a maga utánpótlásának is, nem szakadt el tőle. Mások szerint az idős mester csak gőgösen tudomásul vette azt a rajongást, mellyel körülvették kicsit exhibicionista lényét, melynek kikezdhetetlen vonzereje maradt azért végig. Ám a „Kassák-probléma” körüli kavargásban az igazságtalanságig menő értetlenség végig nem hiányzik, ezért méltán jegyezhette be naplójába három esztendővel a halála előtt, mikor a példátlanul hosszú zavar és szilencium után valóban kezdenek rendeződni a dolgok körülötte: „Meggyőződésem, hogy egész életművemben nincs annyi ellentmondás, mint amennyi ezekben a bíráló és értelmező cikkekben hemzseg.” Kassák végig nem fáradt bele, még hogyha sorsa gyakori mélypontjai érdekes módon épp öregségére, eszményei uralomrajutásának korára estek is. A tizenkét éves lakatosinas annak idején olyan mély lélegzetet vehetett, hogy a szó szoros értelmében kiböjtölte agg mester koráig s mester-korán át végig annak a hullámverésnek a partigfutását, melyet ő ifjúkora világának vélt állóvizében támasztani merészelt. És elég korán merészelte, ha bekalkuláljuk, hogy tizennyolc évesen sztrájkokat szervez, tüntetésekben vesz részt és először máris feketelistára kerül. Alig is szerepelt más listákon, ami hivatalos fogadtatását illeti, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyászjelentésének is fekete volt a kerete. Mégsem méltatlanságok áldozata, kisemmizettje, afféle meg nem értett nagyság Kassák Lajos, aki legalább olyan fontos kezdeményező és meghonosító volt, mint amilyen alkotóművész. „A magyar avantgardizmus 1915-ben jelentkezett A TETT című lapom hasábjain, valamennyi kelet-európai ország avantgarde mozgalma előtt […] Úgy gondolom, hogy ma már minden komolyan érdeklődő ember meggyőződéssel hiszi, hogy a modern művészet körül folyó összevissza beszéd belátható időn belül leülepszik, és felszínre kerülnek azok a művek, amelyek ma már nemes, klasszikus értéket képviselnek.” Ez a hit maga felért számára minden formájával a sikernek, mindannak vitaminjaival, amit a legsimábban megkapott diadalérzet szállíthatott volna egy olyan alkatú és akaratú alkotóművész lelkébe, amilyen Kassák volt. Szerette és állta a küzdelmet, mert korán felvállalta a társadalmi igazságért való harcot, korábban, mint magát a művészkedést. 1915-ben jelent meg első versesfüzete, de abban az évben már folyóirata is startol a szocialista eszmék jegyében, mindegy, hogy szinte azonnal betiltják, máris más címmel újraindítja. És indít, indul újra meg újra, mostohábbnál mostohább közegben is. Saját kárán-kosztján, de erős, tántoríthatatlan szervezőegyénisége révén így játszhatott szerepet többször is annak tudatosításában, hogy bizonyos égető társadalmi problémákat nem lehet megkerülni. Hamarosan a lázas újat akarástól fűtött fiatal baloldali művészek csoportjának vezéralakja lett, s később mások felkarolója; neve fél századig az avantgarde darucsapatának mindig valahol az élén szimbólumkodik. Ám Kassák esetének példája, írói érése az újítás örök jogának és szükségének, de a nagy előzmények sorába való ésszerű beépülésnek a tanulságát is hozza. Aki nem annyira egyes kiemelkedő költeményekkel tette magát jelessé (bár a Mesteremberek antológiadarabbá nőtte ki magát szinte azonnal), mint új utakra törő költészetének (s piktúrájának) egészével, az a végtelenül tudatos alkotó a hatás szükségének és értelmének örök, izmusok és irányzatok érvénye feletti követelményének engedve nő önmaga programjainak is klasszikusává végül. „Milyen fáradhatatlanul keresem azt a kaput, amin átjutva hozzám hasonló emberekkel találkozhatnék.” Az ehhez hasonló nyilatkozatok korántsem a megfáradás sóhajaként értékelhetők a pálya egyetlen pontján sem; a művek tömegközelből emberközelbe kerülését kísérik bonyolult eredőjű személyes érzelmi viharok és teoretizáló nekifutások közepette. Ahhoz közeledik, ami aztán madártávlatból is maradandó és művészi lesz minden bizonnyal. Jellemző erre a folyamatra, hogy ő, aki ott közel már a Nyugathoz képest is máris valami újat, újabbat akar, lendít meg, szervez, hegedül ki az alkotóképességek dzsungeléből, és az izmusok burjánzó virágzása idején képzőművészként is az úttörők közé keveredik, ha tetszik: valahonnan a provinciából – évtizedek múlva hogyan dezszolidarizál a csupán „az okoskodó értelem szüleményé”-nek érzett művekkel: Ferenczy Béni annak idején szinte osztatlan (avagy sznob) elismerést kiváltó kamaszos Petőfi-szobráról már így nyilatkozik: „Hogy ismereteink szerint Petőfi inkább esetlen, vézna ifjú volt, mintsem dalia és titán, ez igaz, ezzel szemben az is igaz, hogy költészete erőtől duzzadó, szinte emberfeletti nagyságot szuggeráló művészet volt, s bennük nem Petőfi tüdőbeteg véznasága, hanem alkotóképességének hatalmas méretei, tartalmi sokrétűsége, monumentális hatása örökítődött meg. Gondoljunk Michelangelo Mózesére, Rodin Balzacjára, és láthatjuk: egyik nem a pusztában elcsigázott zsidót, másik nem a pocakos, fogatlan polgárt mintázta meg. Ferenczy ellenem vethetné, hogy ő Petőfit, az esendő embert akarta elénk állítani, erre én azt felelném, a szobrásznak nem embercsinálás, hanem szoboralkotás a feladata. Lehet, hogy az öreg Petrovicsnak rosszul sikerült csemetéje Petőfi, ezt a balsikert tudomásul veszem, sőt a költő verseit elolvasva könnyen meg is feledkezem róla, de nem tudok egy jó szobrász rossz szobra mellett szó nélkül továbbmenni…” Továbbmenni. Aki a művészetben lépni tud, mindig világosan látja és láttatja a pillanatnyi állást: Kassák elemzése ezért lesz a realizmus egyik legtisztább, legpontosabb ars poeticájává abban a pillanatban, a virulens sematizmus és fontoskodó avantgarde végletei közepette. Ipszilon alakú életművének másik szára, hogy mint festőt, a képarchitektúra keresztapját és apostolát a konstruktivizmus egyik úttörőjeként tisztelik ma is, és festményei ott függnek a párizsi Musée d’Art Moderne, a baseli Kunstmuseum, a bécsi XX. Jahrhundert, a nürnbergi Kunsthaus és több más európai galéria falain. Örök példamutatása az is, melyet művekkel, elvekkel, elméletekkel szüntelenül polemizáló, saját műveket magyarázó mellékkörülményként kísérő gazdag, öregkori naplófeljegyzései őrizgetnek az utódok számára, fontos tanulságul: „Megtértem önmagamhoz, a költőhöz, s ha művészetről szólok, valóban művészetre is gondolok, minden idegszálammal, érzésemmel magam kifejezésének tökéletesítésére törekszem…” Nyolcvanesztendősen is.

A Reménytelen Alapvető

Élve és holtan, egyikünk-másikunk élete, halála esetén is, életmű-ügyben számtalan – talán így pontosabb: szüntelen – sajtóértekezletet tartottunk Szilágyi Domokossal. Ezekről se jobb, se rosszabb feljegyzések, naplók, jegyzőkönyvek nem készültek, nem maradtak az utódló irodalomkutatásra, mint 1. befejezett munkáink; 2. mindazon gondok és gondolatok, melyekről, hogyha én nem lennék már, pontosan így szükségesnek, hasznosnak, kötelességének érezné beszámolni valaha valahol.

Valahol és valaha vagyunk; velünk együvé zártan, a Házsongárd kazettájában van, marad ő is. Irodalmunk élő része a holt barát. Ebben az iskolában a tanítás nem szünetel az ő óráin sem.

Soha nem alkottunk véd- és dacszövetséget, soha nem léptünk borotvaélre és platformra a mutatvány kedvéért, soha nem fogalmaztunk programot. Mégsem voltunk (meg) külön, eleitől fogva. Más, kevésbé szerencsés, vagy egymást szerető, vagy széthúzó, szétszóródó nemzedékek, vagy éppen szövetkezetek, klikkek után és előtt mutathattunk valamit a csapatjátékból is. A Reménytelen Alapvető ez. Ez is. Nemzedéktársakkal, más nyelvben, hazában író, élő másokkal megvitatott tételnek tekintem. Játéknak, ha tudomány támadja, életnek, ha az elmúlás kezdené ki.

A Reménytelen Alapvető sejtelmes nevet a formát illető „kutatások” viselik. Soha elméleti, a megírt vagy éppen írandó írástól független jelleget nem öltöttek. A Reménytelen Alapvető azt a felismerést üzeni, tartalmazza, tanítja, erősíti, hogy a kultúrateremtésben (költésben) azért lehet minden szigorúan folyamatos, mert semmit nem lehet változatlanul örökölni. Legfőképpen a formát nem; hacsak nem azt (annyit) tekintjük mi is formának, amit (amennyit) a középiskola alsó osztályaiban is meg lehet tanulni, következésképp minden grafomán kliséként meglobogtathatja.

Itt következik annak a gyanúnak a megfogalmazása, hogy a klasszikus mára már inkább hangulat, mint formavilág kérdése. Alkotói közérzet inkább, mint mérhető kánon.

A művészet nosztalgiákból is építkezhet. Szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, többnek, másnak, az egy érzékelhetőn kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Evidencia: az érzékelhetőn kívül eső már, illetve még a múlt és a jövő is.

Egyébként mindig is befejezettnek, véglegesen befejezettnek tűnt a világ (művészete is), a homo sapiens történelmi horizontja valami derűs alkonyként leszállván. A nagy napokkal, népekkel, sokáig és messzire irradiáló művekkel eltelt korokban annál inkább. A klasszikum fogalmának forrása inkább ennek a befejezettségnek a hol tehetetlen, hol kielégült tisztelete. Nem építő és nem károsabb sosem, mint amennyire a legtudatosabb, legvilágosabb elmék tudomásul veszik.

Valaki a hangverseny szünetében azt mondja a fiatal és ekként is borzas (de még nem süket) Beethovennek: „A műve rossz, mert megengedhetetlen, hogy valaki márványba vésett szabályokat megszegjen.” „Én ezennel megengedem!” – felelte ő.

Annyi minden eshet a hőskorokban. Pöfögő fazék adta az ötletet a gőzgép feltalálásához. Az alapóceánnak tekinthető emberállapotból iszonyú csobogással és recsegéssel emelkedtek ki a különbek kontinensei – avagy csak utólag látszik ilyennek a szellem geológiája is? Még mindig derűre hangoló ambíció, hogy az új ellen a klasszikusokra hivatkoznak. Örök trükk. Annak idején ellenük is a „klasszikusokra” hivatkoztak. Amatőr trükk. A kor kis házi bűvészmutatványa mindig. Mert lassan-lassan az amatőrségnek nemcsak az egzakt dolgok világában, de a humaniórák terén is lejárt. Maholnap már amatőr műélvező, olvasó sem lehetséges.

Az idő és a tér a felületen felfogható hasonlatosság, s nem a lényeg alapján való tény-családok elszaporodásának kedvez. Egyáltalán: az idő és a tér önmagát is szüntelenül, folyton növelve, gyűjtve, sokszorozva – a tények (el)szaporodásának kedvez. Az eligazodás nehézségei közepette a „szellem” olcsón is segíthet magán: az embernek (csak) klisék kellenek, s máris könnyebben tájékozódik. Hiszen a klisé látszólag nem „szaporulat”, hanem egyszerűsítés.

Lassan-lassan szakterületté vált minden: olyaná, ahol azoknak a modelleknek az előállítása folyik, melyek az előzmények logikája és építkezése folytán vannak soron. Főleg szintézis-meghatározottságú a szellemi mozgás. Vagy bár az lenne.

A költészetben a szellem építkezésének ilyen „megoldásait” nem lehet elfogadni. Ez is reménytelenül alapvető.

A szintézis igénye jogos. Névhez, személyhez kapcsolódó most már jóformán úgy is csak a művészi szentencia marad. Bár már itt is minden szintézis bizonyos értelemben. Az egyén súlyának csökkenése még ebben is tükröződik. Sőt: ez egyik formája. A személyes élmény átadhatatlanságának krízise kezd a XX. században mindenféle kommunikációs formák, tehát a művészeti formák krízisének bökkenőjével azonosulni. S mindez az információ és informatika szkizoid fejlődésének úgyszólván a peremén megy végbe. A Gutenberg-galaxis látványos „kicsavarodása”?

A klisészerű formai elemek el nem fogadása alapvető attitűd minden induló képalkotó-nemzedék számára a Reménytelen Alapvető felismeréséhez. A klisé nagyon rövid ideig kép, és kétséges, milyen mértékben alkalmas a kommunikációra. Milyen szintű kommunikációra.

Bármelyik kor vagy század művészi nyelvezetének megalkotása, kialakítása senkinek nem volt kiváltsága, és mindenkinek kötelességévé, szükségévé nőhetett, egyszerűen hivatásvállalása következtében. Még vidéken is. Vidéken sokszor, érdekesen, inkább.

A XX. század művészi nyelvezete sem egyszerűen az összes előző korok „nyelvezetének” összege vagy szintézise. Az sem! De az összes előzőé alapján valami! És ez máris mint külön forma(világ, -elem?) is számba jön, latba esik, munkába lép – „dolgozik”.

Minderről – együtt és külön-külön – nagyjából (így) semmit és mindent tudtunk. Nem készültünk, mert nem készülhettünk, nem nagyon készülhettünk még. Semmiképpen nem újításra, avantgarde-ra.

Több mint anekdota, hogy miképpen kaptuk meg a választás lehetőségét és milyen választásét. Mivel akkor is megmondtuk, hogy eljön az ideje, mikor az ilyesmi kiderül, nyilvánosságra kerül, nem meglepő felhozni, hogy azok, akik „hátrább” valának esztétikai eszmények és művészi gyakorlatuk dolgában boldog emlékezetű Reviczkynél (akit egyébként a modern magyar líra megalapozójának kezdenek tekinteni végre) – vádként olvasták fejünkre, hogy a húszas-harmincas évek „zagyva” izmus-forradalmait melegítjük fel, úgy írkálunk, mint Tzara vagy Breton. Választhattunk, hogy bevalljuk: nem egészen a mi hibánkból nem volt szerencsénk még megismerkedni e jeles zűrkavarókkal, s akkor műveletlen spanyolviaszfelfedezés a diagnózisunk, vagy vállaljuk ezt a „gyanús eszmeiségű” örökséget. Számít, hogy nyilatkozatként mit választottunk, mit válaszoltunk?

Dolgozó fiúk voltunk. Mint minden szorgalmas társaság. Amit lehet, felszippant a fiatal fej légüres tere. A fiatalok mindenért lelkesedni szoktak, ami új, amiről azt hihetik – itt a szellemi környezet higiéniája viseli az elsőrendű felelősséget –, hogy új. De ennek mégis, ennek a naivságnak, „rövidlátásnak” be-bejön a haszna is. Annak ellenére, hogy… Ide elvi keretek mellé konkrét, életrajzi tények sokasága illeszkedik. Közeledni a „természeteshez”, a gondolkozás „szövegéhez”, a mi megérzett huszadik századi emberünk belső monológjának pátoszt és pózt lehetőleg vagy szerencsésen kerülő „stílusához” – s még ez sem volt összebeszélés. Kölcsönhatás mindenesetre. És korántsem belterjes, nemzedékjellegű. De ez már tudatos volt, nagyon is tudatos. És elég hamar világos: Szilágyi Domokosnál Szilágyi-Domokos-szerű. Kibeszélni a KÉP-ből, az öröklöttből. Senki se kért rá. Másra kértek. A kép: a kor, a költő adott, bevett elfogad(ható) hiposztázisa. Minden, minden adott. Csupa adottság! Plusz „adottságként” nemsokára ránk szakadt: a nagyobb testvérkére bízott kistestvérkék pelenkázása. (Nem veheti senki blaszfémiának; vannak családi emlékek, melyeket tisztes, őszes halántékkal sem volna szabad szégyellnie az embernek!) Annyi mindenki idézése közepette, az állandó mottózás és intelmek reglamája alatt telitalálata valakinek közülünk, a pillanat hevében és lendületében a szükségesnek (ez is, ennek felismerése is már a magunk-megtalálás egyik formája: a használható jelszó), nem emlékszem, ki és mikor kiáltotta el, csak a szelleme ragadt meg: „Gyerekek, gyerekek, nekünk egy napunk, mit! egy óránk sincs, amit diadalmámorban tölthetnénk el!” Nem készültünk. A másnapi órákra készültünk. Volt, aki arra sem. Domi jó tanuló volt. Tudása is alapos volt, a fölöslegest is alaposan átvette. Nem is fogták rajta máson, mint egyszer végre azon, hogy ő Szilágyi Domokos.

Ugyanaz a tehetség bizonyos korszakokban nagyon szükséges, máskor elmennek mellette. Az ő költészete „mellett” nem mentek el. Ez már a korszaké; sajnos a „kor” úgyszólván egyetlen hozzájárulása ez a dolgokhoz, a kezdet kezdetén. Mert a szempontok így is beszélnek. Bennem így él a Reménytelen Alapvető megkeresésének közös históriája. Hol kezdődnek a személyes tragédiák, mint az övé! Csak az övé, már a művéé sem. Művének sorsa nem tragikus. Még ő sugározza a legnagyobb erőt.

Befele figyelt, mert legolcsóbb és legfontosabb modellje a legközéletibb költőnek is mindig, minden korban önmaga. Önmaga emberisége!

Ez a leghallgatagabb ember a legkitárulkozóbb fogalmazó volt, a kitárulkozás (érvényes) alapvető formáját teremtő. Érzékenység, mely az én és a mi etikai rangsorolását tisztán érezze, de ha nem engedik önmagában mélyedni el, kiáltson. Mi más a művészet, mint a koncentrált odafigyelés? Nem lehet kizárólag befele figyelni? vagy befele kell figyelni, miközben azt ott kinn szolgálod? Mindenképpen, minden körülményben megkövetelte és kiverekedte (áldozatok, a mű, az eredmény szempontjából lényegtelen áldozatok árán) az odafigyelés jogát, amint azt mindig a legtisztábbak és legnagyobbak, akik tisztában vannak önkinevezésük társadalmi súlyával és történelmi következményeivel – ez a te munkád, ezt tiszteljék benned, veled kapcsolatban!

Az az ÉN a miénk volt, a koré, igenis a kor nagy emberi megvalósítása. Lehetetlen volt, hogy bármilyen önfogalmazás árán ne a törvényszerűt találja meg, hozza felszínre, azt a mindössze nem egy bizonyos logikus sorrendben, de a felszínre kerülő érvényeset. Ehhez aztán a továbbítás érdekében azt a „csatornát” veszi igénybe, mely a még nem rendezett, meg nem oldott, ki nem csapódott közérzetre, koreszményre, eszméletre volt irányítva az egész (hazai és elérhető kortársi, egyetemes) költészet munkafrontján. A költészet az emberiből az egyetlen visszacsatolás, mely nem az egyre technikásabb kultúrutakon jön, jár, jut vissza az ÉNből az ÉNekbe. Ennek tudata határozta meg Sz. D. összes „formai” kísérleteit.

Ezen az alapon, költészete lezárt teljességének tudatában, birtokában már lemérhető, hogy milyen arányokra figyelt, milyenekre sikerült figyelnie. Mennyi elvégzett munkájában az elsődleges, az egzisztenciális érzelem-regisztráló „lírai” elem odaengedésének, szóhozjuttatásának, felmérésének eredménye, s mekkora valami nagyobb felvállalása? (Lásd nagy összegező, a formát döntő és fontos szemszögből érintő terjedelmes költeményeinek sorát, egy egész kötetet erre a témára: „Búcsú a trópusoktól”.) Feladatként körvonalazódik: dialektikusan, az időrend feloldásával figyelni, fejteni meg, mi az, ami a kezdet kezdetén mindössze ráhibázás, keresés, (közös) érzék volt, s mi az, ami végül a kétkedő, visszatérő, koncentrikusan épülő átgondolás tényanyaga.

Mert a szempontok így is beszélnek. Szép lendületesen, egyenletesen dolgozni mindig, a legnagyobb közeli (személyes) csapások, földindulások idején csakúgy, mint világrendek felbomlása és forradalmi átalakulása közepette; mi ez: kötélidegzet a pókháló-idegrendszer látszata ellenére, „érzéketlenség” adta védettség, vagy impozáns bölcs aszkézis, önmegtagadás, vagy minden együtt? Még ha annyira alkati, hogy már embertelen, emberfeletti, akkor is feltárandó, döntő forrásvidéke az energiáknak és eredményeknek. Hát még hogyha önfegyelem, lelkierő, áldozat eredménye maga is.

Az átmeneti helyzetek feszültsége a kibicek, a kívülállók miatt is válhat fokozottan elviselhetetlenné. Nehéz nem felsorolni, hanem legalább megközelíteni azokat, melyek ennek a fontos és sikeres önmagán túlmutató, mert nemcsak irodalmi műnek, de helytállásnak is jelentős és tiszta személyes létnek a sötét, a reménytelen, a negatív vonatkozásait hozhatták előtérbe, tették meg a döntés, a (belső) kormányzás fő kritériumának végül. És nem hagynám ki az érzékenyebbek számára másként latba eső, időnként harsogó erőszakot a provincializmus felől. Egy életmű, még alkotója életében, nemcsak jön, érkezik, származik valahonnan, hanem tart is valahová, saját tekintetünk előtt, a véges horizontján is. Hányszor kell mérnie, vizsgálnia, hogy a belső és külső nyomás eredője nem deformálja-e a műszert csakúgy, mint a pályaívet.

Szilágyi Domokos ismerte a Reménytelen Alapvetőket. Iszonyú energiákat fektetett bele abba is, ami nem tulajdon költeményteremtése volt közvetlenül, hanem a költés költése. Poeta doctus lévén, világosan látta, hogy a költészetben, miközben „mindent meg szabad tenni megint” – csak azt az egyvalamit kell megtenni. Kezdet óta tisztánlátásunk egyik, állandóan mért, vizsgált feltétele volt: különválasztani saját szubkultúránk problémáit, feladatkörét, elvárásait az egyetemesben, a világban soron következő nagy leckétől. Azon túl, hogy nyilván minden beépül, s ezt hinni is kell, és elviselni ígéretének tonnáit!

Ha az élet szabályosságát, arányait, a precedensek és előzmények ritmusát tekintjük, soha nincs késő talán, és már késő van bármikor.

Első számú öntudatos és öntudaterősítő ijedelmünk, a fontos rémület: ennek szabatos átgondolása, átérzése, átbeszélése volt. A kozmikum. Az igazi kozmikusság, a méreté, nem azé, amelyért induló-korszakunkban elismeréssel vegyesen lesajnáltak, sőt kárhoztattak.

Hova és hogyan kell ide bekapcsolódni? Itt legfennebb, de mindenképp: elsősorban alkalmazkodni kell! Azzal folytatsz s azzal változtatsz is!

A fegyelem kilátása a fenyegető. Pedig a fegyelem nem a mindent elrendezve találó és elrendezve hagyó, a véglegest véglegesen tudomásul vevő „bölcsesség”. A fegyelem nem a mindenről lemondásban, az elit-aszkézisben van. De a kín ilyenkor azé az első személyű emberiségé, aki a lírai én megszüntetve megtartásának programjára ébred, egyszerűen önmagából, tehetsége jellegéből fakadóan.

llyen értelemben volt par excellence közéleti költő Ő is. Az egyszeri én, tehát az elfelejthető, az esendő premisszájából kiindulva az ÉNekre tört emberi világból kell megérezni és megőrizni a nemcsak az egyén, az egyik én számára érvényeset – testben, tudatban azt a tartást, mely emberszabásúan viseli sorsát, a mai világot.

A „meghal-e a költészet” jeligére gyüldögélő paksamétát bontogatom a legnehezebben. Meghal-e a költészet – és ha meg, fájdalma hogy aránylik ahhoz, mikor meghal a költő?

A világ milliárdszoros életében kórusban zeng velünk, rólunk is a fölöslegek balladája: a költészet nem, a költő fölöslegesnek érezheti néha önmagát, anélkül, hogy kikérné vagy visszautasítaná az őt immár mindenestől elfogadók szeretetét. Ha nem mentene mesterségünk törvénye és szabálya, öreges motyogáson kaphatnám magam, amint még mindig halottammal beszélgetek, vitatkozom annyiszor, veszekszem: Te, aki szólni se szólaltál meg fölöslegesen és szükségtelenül, sírtál-e, sírtál volna, ha átgondolod, ha csak egy kicsit megsajnálod magad, de már nem segíthetsz, érted te, de nem tehetsz semmit, nem tehetsz mást, mikor megtudtad önmagadtól, hogy nincs kegyelem, nincs kegyelmed a magad számára, a világon úgyis megmaradó életben éppen magadra nincs, hiszen a többi marad, jó vagy rossz, a minden marad úgyis, annak nem árt, amivel nem is annak akartál ártani!

Tehát meghal-e a költészet, és ha igen, visszamenőleg értéktelenedhetnek el valaha a Reménytelen Alapvetők? Világnézetünket és koreszményeinket, tehát jövő-tippjeinket is meghatározzák nemcsak a társadalmi kilátások, hanem a tudományok mai állása is. A világ a kozmikus kor „küszöbén” áll, s ez nem klasszikusan hat máris a lélekben. Az egész kép-átállítás lehet, hogy sokkal több érzelmi és szellemi energiát von el a következő emberiségektől, semhogy még az átállást szekundáló humán dolgoknak (a „kozmikus” költészetnek is például) kegyelmezni tudjanak maradék vagy új lelki energiakészleteikből. Tabula rasább következhet bármilyen eddigi váltásnál a civilizáció több ezer éves történetében.

A precedensek, az analógiák néha szalmaszálszerűek csupán: hogy eddig is folyton így volt, folyton nagy átmenetek rázkódtatták meg az emberi alakulás immár kozmikus értelemben is külön világát, „plusz természet”-jellegű képződményét! És eddig is voltak még fel nem fogott, „felfoghatatlan” érzelmi, szellemi területek, mert hiszen ténnyé csak az tette magát, amit már elvégeztek, begyűjtöttek, felfogtak. Ténnyé – eddigivé, és törvénnyé – jövőbelivé. Vagy egyszerűen úgy kell érteni az egészet, hogy a természetben vannak objektív törvények és folyamatok, melyek mégis csakis akkor hatnak az emberre, ha már rájött, ha már felfogta, ha már kóstolja őket, tehát a léleknek, a szellemnek volna egy ilyen külön „vízgyűjtő medencéje” is, melyből neander-völgyi korunkban még semmiképpen nem ihattunk volna, sőt a szomjaitól is mentesek voltunk? A mi mai, tulajdonképpen Arisztotelészekre és Arkhimédészekre visszamenő biztonságaink sorsa bizonyítja ezt. Minden meginoghat. Euklidész sem érte meg 1900-at, a nagymama fehér esernyőjét, az indázó Jugendstílt, az európai nagyvárosok szecessziós architektúra-egyenruháját, Adyt és Lédát az ócska konflisban, és mindezt innen vidékről hiúsította meg egy kvietált tüzérkapitány. Fura hősei a fura fejleménynek; ki merné mondani, hogy mindez az egzakt dolgok dolga csak, nem az énekesek énekéé is?

A költészet megpróbált korszerűnek maradni, és makacsul nem próbál mégsem feladni mindent. De korszerűek maradunk-e akkor, ha a „költészetnek”, hogy majd legyen, az az ára, hogy lemondunk a kommunikációról? És Gutenberg-galaxis, és futurológia, és sci-fi!…

Ezt nem tettük még akkor sem, mikor a legvehemensebben vádoltak a heveny közérthetetlenséggel: hogy a legreménytelenebb alapvetőket ne tekintsük tulajdon szilárd bázisunknak! A ma „szélsőségesen” kísérletező költő például csak betűket ír, legfennebb szavakat, valahol szintagmákat, lehetőleg semmiképpen se mondatokat, de érvei vannak hozzá, melyeket összefüggő és meggyőző mondatokban mond el, tehát meg lehet és meg kell hallgatni. Aki a kísérlet korértő és korértelmező jogát valaha is valahol bevonja, az sajnos nem komoly vitapartner, az kívülálló. A „megoldás” variánsainak, bármelyiknek kizárása nem megoldás. És különben is NB: a kommunikáció nem a közérthetőség elemi vágya, hanem a fontos közlekedésé, a lényegesé – amin egyébként az egész áll, alapszik „már az ógörögök óta”. Hadirend. A mindenkori hadirend. Az értelem hadirendje, melyre eleget világítottak már a máglyák és krematóriumok. Ahogy telni fognak az évek, ha vagyok még, ezek vén vallója és őrzője maradok, Szilágyi Domokossal, a fiatallal, közös Erasmus-maradvány, Goethe-rom és Apollinaire-kövület, most már azzal együtt, hogy utána milyen a világunk, a költészetünk; annak emlékezetére, hogy néha annak eufóriája kapott el, hogy mégis, igenis mindennek van értelme, de csak ama személyentúli nagy elméleti megoldásban, melynek alárendelt a sok sors, a legérzékenyebb is; máskor meg annak hite, hogy ama Nagy Megoldás azért kell, lehet és lesz, hogy aztán a sok-sok sors boldog lehessen az egyszeri életben. Nem akarok még költői igazságot se állni. Gyermeteg leszek és egyszerű, nyugodtabb és szelídebb annál, amilyen az indulást megelőző legöntudatlanabb és önfeledtebb pillanatban lehettem, lehettünk, s kezem ha kinyúl, ha kapaszkodik, könyvbe, könyvek sorába kapaszkodik, melyekben írva van, írva marad az Ő Reménytelen Alapvetője is, amíg valaki is életre ébred, nyelvet, anyanyelvet tanul meg, és emberszabásúan áll ott a csillagok alatt, melyek dolga nemcsak az űrfizikára tartozik soha, hanem a költészetre is.