A távol közelében

Negyven éve volna már annak a József Attila-decembernek s a különös öregségnek, mely így, a föld alatt éri be mégis a költőt. Ha még ilyen egyszerűen lehetne mérni az időt! Egyszer csak centenárium következik be, mint valami bányaomlás, az igazi nyomokat ünnepi nyomok fedik el, onnan kezdve forrásértékkel, és utókorvízió kerül az egyetlen hiteles arckép helyett a galériákba. Pedig csak néhány rongyos év! Nagy sűrűségű közeg a mi sorsunk: egy fél évszázad alatt már kész volt, odalett Ady és József Attila. De egy évszázadnyiba Petőfivel mind a hárman belefértek. A rezgésbe hozott emberi minden valamennyi szimfonikus következményével! Forró ólmot akartak fülükbe öntetni, és nem akartak ágyban, párnák közt meghalni: mennyit foglalkoztak a testükkel, miközben éppen test szerint hanyagolták el őket. „Az ám, Hazám!” Valóságos klisé, hogy az átkos múlt csak a kamarilla vaddisznóit uszította rájuk, mi meg virágesőket, új időnek új meteorológiája szerint. Nincs nagyobb inger az értelem számára, mint folyton utólagos beismerésben látni a világot. Mire egyik eljut a bőrkötésig, az összes művek már alig csonkított számozott példányáig, más, jobb, bölcsebb nemzedékek elől már nem kell menekülnie, természetesen, hiszen akkor éppen már mások vándorolnak ki a Nagyonfáj kapuján, a halottak élén. Mert nem ért véget az élet s az irodalom nagy befejezetlen disputája. Valahol „negyven éve” van már örökre, mint madame Tussaud híres panoptikumában, önmagát hosszan kitartva látható ez a borzongató képária is: József Attila a síneken. Mondták már azóta, hogy véletlen baleset volt, megvizsgálták a menetrendet, és felmutatták a kórlapot. Elég egy pillantás a század menetrendjére, hogy evidenciának tűnjék a vonatszerencsétlenség. Ahol az összeütközés bekövetkezik, a sínek mellett rendszerint ott hever Európa, ez a szétszaggatott kényszerzubbony. Az akarat műve ez már, nem futás. Nem futamodik meg éppen az, aki egy életmű flóráját, faunáját, emberiségét szülte, teremtette, átkozta-áldotta ide a kortársak közé, megoldásul és segítségül. És nem a dicsőség örök, hanem az örökség dicsőséges. A hadak útján vörös jeleket látó, a forradalmak tiszta világszabadságát jövendölő, a költői pontosságtól csalhatatlan időérzékű, melynek az is kevés, ha ENSZ-mennyországot lehetne végre varázsolni a földre, hogy pillanatonként tehessen panaszt a tudásnak, a józan észnek. Műveinek utóélete életünk valóságos része. Iskolapadban és esztergapadnál ott van az ő végleges helye az eszméletben, láthatatlanul a megszólaló épkézláb mondatunkban, kultúrájában mindannak, amire jutottunk. Úgy lakja ezt a meg nem várt, be nem várt jövőt, mint szellemi nagyhatalom. A szellem másfajta nagyhatalom, érdekei, útjai néha szinte egyeztethetetlenek a testtel, de nem az élettel.

József Attila – valóságos és enunciált súlyára nézve – egyelőre sorozatzáró költő: az óriás triász harmadik nagyja, történelemre visszaszámítva, társadalmi tekintetbe ágyazva elismert forradalmár. Politikai és esztétikai újító, megújító. Petőfi–Ady–József Attila háromságunk tudatba sulykolt és tudatban helyet kapott sajátságos klisé, fontos konvenció, száz százalékon túli igazságfedezettel. József Attila, „esetére” nézve, a párnák-közt-meghalni sikeresen nem akaró s az ágyban-párnák-közt kimondottan szerencsétlenül végző mellett, a kettő valamilyen tábori kombinációjaként a társadalmi és személyes kór önkézzel beteljesített áldozata. Statáriális ítéletként: az egy egészséges és két nagybeteg triumvirátusában csak időrendben az utolsó, erőszakos halál tekintetében a középső.

Fontos erre igét vesztegetni, mihelyt híres betegsége összefügg „szervetlen” pályazárásával s az akörül folyó filoszi, szakorvosi, családkutatási, önképzőköri és pszichiáteri vitákkal. A zseniség nem önmaga számára fokmérő, hanem az emberi szellem teljesítőképességének stádiumaiban alulról alkalmazott tisztelettudó űrmérték. Jobb híján személyes dicsőség díszéül válik, de ez rendszerint utólag éri agyon az ünnepeltet, mikor már haszna is általánosan ismertté, elismertté válik. Különben sem abból áll, hogy tenger mélységéből támad, valakire is! Ez megint fogadtatásának tömegpszichológiai velejárója („A lét dadog…” ugyebár). Mert különben nem lehet ok nélkül, egyből, egyedül, egyszemélyi esélyből az égig ugrani sehol a vizsgálható művészettörténetben. Ugyanis: „Egy eszme lehet üres, pudvás, alacsony egy néphez (tessék ezt rábizonyítani), de sose lehet magas. Azzal, hogy egyik tagját föl tudta emelni az eszméig, maga is elérte, megérett rá” (Németh László).

József Attila újító, nem iskolát – egész „tanügyet” alapító avantgarde költő. Az ilyesmiben rendszerint némi szerepe szokott lenni alkatnak, a természet önmentő-önmegvalósító, a szürkeállományt néha furcsa körülmények köré összekuporgató, koncentráló esélyeinek, valamint annak, hogy amibe készként beleszületett, a zseni csak épp azt nem tudja ott folytatni, ahol abbamaradt, de tudja rögtön az egészet, tud mást, s hogy ez a más mennyiben esik egybe valami lehetőséggel, épp a „fejlődés” vonalában. Itt-állok-s-bizony-annyiféleképpen-tehetek alapon nyílik, épül aztán a maga választotta nagy út. Melyet járni megint csak némi sajátságosan felhalmozódó inercia segít neki. „Az értelemig és tovább.”

Ott tovább várhat a költészet időleges – mert kiválasztott – magánya, világot beváró magánya, de részvétlen, amorális magánya soha. A nyelvi, képi, formai és tartalmi eredmények, a költészet számára meghódított új régiók felől nézve mindmáig legmesszebb törő és valóban eljutó avangardunk e harminckét éves „töltőtollkoptató”. Helye semmi esetre sem azok közt az atyák közt leszen, akik a lényeg mellett elrohanó játékként, akadémiákra morgó reakcióképp holmi permanens újítást, oszlást-sorakozást tennének kizárólagossá, hanem azok közt, akik valósággal konzervatívvá zsugorodnak (amennyiben másat, de formát vesznek fel végül) annak koncentrált ismeretében és tanításában, hogy ez az egész, amin belül a költés is csak jó, alkalmas valamire, egyáltalán nem babra megy, „az ám, Hazám!”

A zseniről legszívesebben azt hisszük, hogy fütyül az előzményre, en bloc, hogy nem ismert semmit, sőt óvakodott is, csak zavarta volna stb. sőt, ő mondta meg (el) igazán először, hogy milyen, hogy mi is a világ. Hogy kitalálja és eltalálja a dolgokat, még a múltat is ő nevezte néven igazán, csak semmi építkezés! Pedig hát Petőfiről is tudjuk, hogy nemcsak ismerte, sőt többször olvasta Schiller, Heine, Lenau verseit, de a „fájdalmas hangú” Mathissonért (?) rajongott, a „temetők, sírkertek és romok angol költőjéért” (A hó a holt föld téli szemfedője…). Adyról még többet tudunk; vele kapcsolatban valósággal mazochisztikus hévvel tanulmányoztuk vélt és valódi idegen ganglionjait, idegelágazásait.

Ám vessünk egy pillantást a dialektikusan mozgékony utóéletre, mely talán csak sejtelem még, némi logika és vízió.

Szóval a helye itthon, lelki-szellemi otthonában, fészkében, hangárában (a méretek nemtetszés szerint változnak úgyis) megvan. A helye a világirodalomban (Goethének köszönhető fogalom, mely most borul csak igazán az írásművészet adminisztrációja fölé!) is alakulgat – mondják az optimisták, és felmutatják a világnyelvi fordításokat. Sajnos J. A. nyelvi közegén kívüli utóélete rajta, művén kívüli törvényszerűségeknél és folyamatoknál fogva ütközik gyakorlati akadályokba. Ki lehet mondani: a pusztán szellemi érték nem mindig elegendő indíték még a XX. század végén sem a cirkulációhoz. Egyéb, alkalmiságában is törvényszerű indítékokra érdekes példa, hogy az „Itt a nyilam, mibe lőjem, királyi szék áll előttem…” kezdetű vers perzsa (farszi) fordításban végre esetleg elindította Petőfit például, hogy a mai Irán egyik ismert, „nemzeti” költőjévé váljék, az utca ajkán zengjen.

A világbajnoksági elvre épülő ranglista, ahova méltányossági alapon tájak, országok, irodalmak legelsejét gyűjti össze a szervezett, néha manipulált, nobeldíjasított „köztudat” – nemegyszer az értékek összezavarását segíti. Sajnos, olyan mértékben szaporodnak az elkönyvelendő tételek, tények, hogy immár lehetetlen is a méltányos megméretést, összevetést, elrendezést elvégezni, még az egyén tudatának szintjén is. Ott szinte már szükségtelen is. A jövő még nagyobb eltolódásokat hozhat. Szakemberek dolgává fajul, mondhatni süllyed a tájékozódás kérdése, akik a köztudat (értsd: mind általánosabb műveltség) számára hivatalos ranglistákat, kivonatokat, comicsokat, digesteket, irányelveket, sűrített, az áttekinthetőség kedvéért torzító „térképtávlat” információkat állítanak elő – nem gonoszságból, csak kényszerűségből –, s így a tünemény lassacskán már csak a névre s a két alapadatra szorítkozhat; no nem az egyes alkotókéra, hanem lassacskán az irodalmakéra: Udmurt Irodalom, szül. kr. e. 1001 körül, kihalt 1988-ban…

Mindebből nem holmi krízis-jelenség a megjegyzendő, hanem hogy krízisek láthatatlan, de a tudatban összefonódó vektorainak liliputi kötélzetével a nagy művészet eme sajátos kis ága-bogát, a költészetet időnként kimondottan az átvészelés önfenntartó ösztönével saját kikötőjében horgonyozza le: abban a nyelvben, amelyből vétetett. Meggyőződésem, hogy az elmúlt fél évszázad még nagyon sok kis népének irodalmában lappangó kiválóság várja igazi, „rendes feltámadását” – ama fogalmi Emberiség s a valóságos egybeesésének eljövendő aranykorában. József Attila csillaga el- és kimozdulni látszik erről a holtpontról.

Még mindig nagyon fáj, ami nagyon fáj, „sebed, a világ ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat”. Pontos diagnózissal szolgálni s a művészet biotikumával is, egyre sürgetőbb tennivaló abban a XX. században, öröklött anyagból tenyésző emberi világban, mely még mindig nem annyira épül az egzaktra, a cselekményre, mint amennyire a pszichikumra, pszichózisra, a manipulációra és rávehetőségre. A József Attila korabeli kedves, pici abesszin és spanyol válságok post mortem, az életmű életében a lényegig szennyezett apokalipszis légkörévé tudnak válni. Hetvenötödik esztendejére szinte naivnak volna tekinthető konfliktus-tapasztalata, sajnálnivalóan egyszerűnek az az idegketrec, kutyaszorító, melyből lám máris nem lehetett szabadulni, pedig mi ez az azóta átélt, személyes életekbe koncentrálódó és emberiség-életrajzba belestresszelő több és borzalmasabb mellett! Szerencsére ilyesmiről szó sincs, akkora személyes szenvedések és művészi értékek fedezetének védelmében, amekkorától Ő nem egy évszázadszilánk vidéki notabilitása, hanem a jelenkor egyik Nagy Menthetetlenje, Mementója.

A költő Aki A Tudásnak Akart Panaszt Tenni. Erre biztatott, ezzel érvelt és fenyegetőzött. Észjárása, mely ilyesmire ragadtatja a költőt, a legnaivabbak és leglogikusabbak közül való: embercentrikus, emberi méltóság centrikus. Nagyon rossz kor az, amikor már meg se teheti, legtöbb helyén az időnek-történelmi térnek még hagyják, hiszen gyakorlatilag úgysem ér egy fületlen gombot valóságot átszövő apparátusokkal, tankokkal, még testvéri tankokkal szemben sem, melyek rímeit dübörgik szerte, vagy sem, valamit itt-ott csak letaposnak, hogy aztán újfent legalább költők szavát kell felemelni ellenük, meg az újonnan letört kalászokat, ledöntött falakat, fiókokból kiszórt kisemberi holmit. Ez az észjárás mégis az egyik kiutat jelentő konvenció marad. Csak természetesen: „költői” megoldás. Ám manapság már legalább maguk a költők átgondolják, hogy ugyan bizony mi lenne, ha önszavukat komolyan vennék s aszerint kezdenének élni, amilyen magas eszményekről tesznek, a versben egy tapodtat sem engedve, tanúságot. Mégsem póz ez, és mégis szomorú.

Ki is a Tudás: 1935–36-ban „már három milliárd”, ma már négy, az ezredfordulóra, mondjuk, hét lesz – ha nem volna többnyire megfélemlített kisemberek összegének végösszege, akkor valóban valami jóindulatú óriás lehetne, ám nagy bütykös ujjaival úgysem tudna odanyúlni minden megszegett szerződésért, meghurcolt áldozatért, belehullt szőrszálért a be nem avatkozás sok kis levesébe.

De bár a logosz közös, úgy él a sok-sok ember, mintha külön gondolkodása volna – mondja melankolikusan már Hérakleitosz. A költők pedig úgy tesznek, mintha egyetlen gondolkozásba fogható volna a világ, csak egy-két szép meggyőző szóra van még szükség. Ebben hasonlítnak a diktátorokhoz, az egyedül üdvözítő paradicsomok erőltetőihez. Szerencsére hatalomtalanok, lúdtalpasok, zseniálisok, s nyugalmat nem lelnek, csak papot. Az észjárások s gondolatmenetek pedig úgy különböznek, mint az ízlések és pofonok. Montaigne, jól benn az árnyalt eszeveszettségek sűrűjében, már pontosabban pedzi: „Az igazat mondom. Nem úgy, ahogy tudom, csak úgy, amennyire merem. De ahogy öregszem, évről évre egy kicsivel mindig jobban és jobban merem.” Kettőjük között, mintegy a dolgok ritmusának láthatatlan szimmetriatengelyében ott van Róma bukása, mikor egy Odoáker bácsi globális kultúrfölénye ellen először volt tehetetlen a haladó világközvélemény. Annyi minden után, egy újabb szimmetriatengely szaggatott vonalánál, ott, ahol szakadni szokott, ott bátorkodik az utca és föld fia, kinek nem volt azúrkék paplana, és költeményben, zseniálisban, érvényesben, szinte megismételhetetlen teljesítményében egy önmagát nagyon komolyan vevő kis kultúrának, nyelvnek – tehát versben elkészíti újra az etikai leltárt: „Az ám, Hazám!” De hát csak költészet az is. „Nagy ég! Negyven éve prózában beszélek, és nem tudtam róla!” – égbekiált Molière úrhatnám polgára. Mert hát az észjárások és gondolatmenetek különböznek. Valamint a korok. S a sorsok. Ilyen különbözés az Ő személyes sorsa is, benne az Egész borulása újra. A vasúttól kicsit távolabb. Még egy, romlandóságon múló kísérlete a kozmikus logikának! Pedig egyre megengedhetetlenebb a megfutamodás. Kivégzőosztag elől a halálba. Vagy a sifrírozott értelmetlenségbe. Mindkettő végzetes. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy az állandósult konfliktushelyzetben ne legyünk józan ítélőképességünk teljes birtokában. Ez a nagyon ritka még sohasem fordult elő. Annál többször az olyan helyzet: „Légy fegyelmezett!” A Don-kanyar napóleoni idővé változott: körülbelül annyira van, mint a napóleoni idők negyvennyolc-negyvenkilencben. A költészet feladatait különböző bizottságok és tekintélyek hozzák, ünnepélyes lassú gyászzenével a költő hetvenötödik születésnapjának talapzatára, koszorúzni. Elöl a költészet horatiusi feladatai. Aztán a költészet rilkei feladatai. Valahol hátul a költészet jenőkei feladatai, helyi szóvirágkertészetekből. Az idők szépen megkülönböztethetők: vérzivataros, daliás, régi szép, békebeli, satöbbi idők. Van, ami, sajnos, nem talál, annyira nem talál egy-egy alkotóhoz, mint az olyasmi, hogy dr. Petőfi. Ennyire nem talál nagy költőnkhöz az utólag is közel merészkedő helyiérdekűség. Jól van, hogy ott tetten érve J. A. alkalmi hómunkás vagy bútorszállító, ha költőként nevezi meg magát XY hatósági közeg, alispán, államtitkár, esetleg főszerkesztő előtt, nem hiszik el neki. És a mindig főleg kikapcsolódni kívánkozó köztudat számára figyelemreméltóbb, miszerint Márta, Gréta, Hanna toalettje bájos volt a leányszövetség, a nyugdíjas ítéletvégrehajtók idei, kétvilágháborúközti jótékony célú estélyén; de hát utólag is, a helyreállítás, a jóvátétel, az ismeretterjesztő vándorkiállításokon bemutatott mélyrétegek, az elnevezett utcák, terek, lakótelepek, díjak, akadémiák, izék után is, és meddig?

Aki hetvenöt éves, de történetesen vagy szerencsére már nincs, még fiatalon elhunyt, sajnálatos, ám esetleg nagyobb tragédiákat, személyes és össznemzeti megaláztatásokat megtakarító körülmény közt – az mégsem „nagy öreg” ugyebár, valamelyik vidék elmaradhatatlan védőszentje? Talán. Hisz „oly rövid dal a lét” (Határ Győző), alig elég világrengetésre, hogyan lehetne szomorú új stílust teremteni – triste stil nuovo – a kornak, ha folyton a régi hangulatában kell sírva-nevetve fürödni, abban forgatják meg a szót, a színt, az élet játékszíneit. Inkább módot kellene találni rá, hogy ne csak utólag, emlékiratból és adomából derüljön ki, hogy is bántak a költővel s miért… Mint minden negyed, fél, háromnegyed és egész centenáriumon, arra koncentrálva folyik a szó, hogy mennyire szeretjük, értjük, vállaljuk, valljuk. Még azokat is, akik nem voltak minden mércén hibátlanul „haladók”, s ezért száműzettek a hidegháborús tankönyvekből: a koka-kolával együtt rehabilitált jelenkori Ovidiusokat.

És milyen érdekes, nem ma van április 11., de a ¾ centenárium ma lesz, itt van, itt is van, ebben is van. Ők, azaz mi, tegnap és holnap ünnepelnek. Akkorra készültünk el az ünneppel. A vaníliás koszorúkkal. Úgy elképzelhető azért, hogy aki valóban RÁ akar gondolni tisztelettel, kegyelettel és némi szófogadással, hogy nos ma épp hetvenöt éve volt, hogy kinyitotta pörös kis száját, az itt áll s bizony annyiféleképpen tehet, mennyi minden amatőr, civil fura formában, elképesztő érzelgős és primitív szertartások közepette teheti – akárcsak a nagyérdemű nyilvánosság, mely a lényeget még mindig aligha fedezheti fel hangosan is J. A.-ban, -ben, -ból, -ből. Ezért azt is el lehet képzelni: hogy az elidegenedés itt szükséges rossz; hogy hányan, de hányan vannak mégis szerte a világban, akik otthon és önként, olvasva, fellapozva ünnepelnek. És tanulnak, készülnek. Szárszóra, Széphalomra, Kerepesire, Házsongárdra. Tiszteletet kivívni, méltóságot, nyugalmat megőrizni, a megpróbáltatásokban s a diadalokban, az üldözés s az ünneplés közepette egyaránt erkölcsi bátorságot tanúsítani.

Mert ugyebár frigid, aki nem tud részt venni, minden körülmény közt is, az áhítatban. Csak mert esetleg nem feledheti, hogy még mindig a semmi ágán ül szíve, azért szomorúan és hatalomtalanul üzeni: a XX. század végén már valóban nincs bocsánat semmilyen inkvizícióra, a tudás várja a panaszt, de nem ígér magyarázatot. A többi néma csönd, hamleti sápadás, áprilisi illat vagy tréfa, húsvéti vonatfütty, ünneprontás, annak, ki mindig fűtve lakik öt szobát és szélmalomharc, medvetánc. Miért szabadkoztok? A humanizmus (a költészet s minden egyéb nem kívánt törlendő) nem az informatika technikai tökéletesedésében működik tovább. Hanem a meghagyott fejekben.