„Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”

Nagyítóüvegét a halál kegyesen odaemelte arra a XX. századi tömegsírra, melyben Radnóti Miklós megtöretett teste s mellette a legendás noteszben, mely „R. M. magyar költő verseit tartalmazza”, az ő utolsó üzenete indult az örökkévalóságba, amilyen szeszélyesen nem emelte oda soha arra a tömegsírra, melyben Petőfi széttiport teste porlad, ki tudja, milyen utolsó lapok közelében. Rokon értelmű történetük evangéliuma azért is örök életű, mert mögötte nem egy sors, egy eseménysor, hanem az Egésznek, a dolgoknak a szerkezete válik főszereplővé a lelkiismeretben. A személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig, mindenben, kezdve a dolgok ördögi kronológiájától a borzalmak s az emberi állóképesség mutatószámaiig, addig, hogy az áldozatok számát abban a pusztulásban, mely nekünk egy Radnóti Miklósunkba is került, ahol egy Radnóti Miklóst is egy akármilyen főként kezeltek, örökre csak plusz-mínusz egy milliónyi emberéletet jelentő eltéréssel lehet megállapítni. Ha elgondoljuk, hogy a világtörténelem visszhangos háborúiban, például a peloponnészosziban az athéni lovasság száma mintegy négyszáz főnyi, s még Napóleon hadjárataiban is maximum félmillió ember moccan, a XX. századra valóban ijesztővé válnak az arányok, figyelmeztetően megnőttek, megközelítve egész népek, kontinensek, az egész élő emberiség méreteit. Nem egyetlen igaztalanul megkínzott áldozat, nem csupán egyetlen meghurcolt nép, hanem a teljes emberi kiszolgáltatottság fogalma immár, aminek Ő is áldozatul esett; az emberi jogok eddigi legdurvább felfüggesztése azért is mementó, mert az európai szellemiség eszméletzavarának, lelkiismeret-szünetének árnyékában, valami strucc-szellemiség közegében tombolhatott, pedig a fasizmus sohase volt s lesz belügye egyetlen térségnek, hiszen végcélja nem valami betartásának vagy be nem tartásának függvénye, hanem programszerűen a megsemmisítés, nyíltan a történelem erőszakos „befolyásolása”, eltérítése, meghamisítása. Radnóti Miklós sorsa nem külsőségekkel világít ki ebből a merő izzásból is. Még csak a Reichstag égett le, még sehol Spanyolország, abesszin háború, Anschluss, Csehszlovákia lerohanása, II. világháború, Bor, Don-kanyar és Auschwitz, mikor a szeizmográf érzékenységével a csak elkezdődő borzalmak feldübörgésére fő szava, összefoglaló jelzője: „Afrika, Afrika, Afrika!”… Nem okosabb altatót bevenni és aludni, kérdezi tőle valaki egy konkrét kis estén, 1938 szeptemberében, s az egyszerű „konkrét” válasz a bekövetkező történelem akusztikájából felhangzó tízszeres visszhangban tágul iszonyúan jelentésessé: „Nem, igyekszem túlélni. Az ember tiltakozzék, mondjon nemet az egészre, de ne altatóval!” A pátosztalan tisztaság, mely egész költészetét beragyogja ebben az idegek mélyén oly rosszul bányászó korban, végig ott van a halál eshetőségének emberi méltósággal teljes latolgatásában, s abban a feszült reményben, hogy minden jóra fordulhat. „Szemem alatt ugrál az ideg” – de soha nem szűnik meg fegyelmezni a testet a szellem szolgálatában. Babits halálos ágyánál is az értelem szövetségének gyengülése rándul bele: „ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell”… Az össze nem roppanó költő Radnóti Miklós, akiben példát találhatnak minden gonosz káoszban, elvadult törvénytelenségben, akik nem adják fel a humánum pusztán túlélő testként, puszta létként való folytonosságát, pusztán abból levezethetően, ahogy benne is megélte nagy történelmi tapasztalatát a költői tökély mögött az emberi tartás tökélye is. Valaki rászól: „Ilyenkor írni tudsz?” „A kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír – válaszolom.”

Az Ő egyes szám első személye is, mint legjobbjainknál mindig, a többes elsőt jelenti. Mormogása a magban elrejtett morajlás nála is. „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem.” Logikája madártávlatából: „ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el.” Nem mesebeli elsuhanásai ezek a halál árnyékának az élet, a jó vég mohaszőnyegén. Az értékek igazi, megingathatatlan rendjének létét azokban az araszolva papírra vetett remekművekben éppen úgy az életével hitelesítette, mint Petőfi a maga magyar- és világszabadság hitét. Az eszmélet szigorúan szomorú, József Attilánál, Adynál végig megőrzött konok kitartását. A lét még a halál közvetlen közelében is idill, igenis „ekloga”, mert nem tulajdon életét tudja elpusztíthatatlannak, hanem magát az életet, a szellem számára csak egyet követel: az ellenállás jogát az emberi test és lélek elleni agresszióra. A felelősség s az utólagos igazolás távolságán át egy szál öntudat borotvaélén, Niagarák felett gyalogol, közlekedik, közeledik a megkeserített múlt felől a tanulság. De vajon van-e úgy, hogy a rossz örökre megbontja, elrontja az egyensúlyt, jóvátehetetlenül tragikussá teszi az egész ízeit, hangulatát, igaza lehet Adorno hiperbolájának, hogy azok után már nem volna szabad mosolyogni soha többé? Nagy halottaink se ezt a gyászt, ilyen gyászt, ezt a megoldást kívánnák soha; igazi „gyászunk” is a humánum harmóniájának létrejötte lehetne, szögesdrótokkal, lövészárkokkal szabdalt szép testén a világnak. Évezredes próbáknak tűnnek az évtizedek is, melyek mögül Radnóti halk, határozott bölcsessége örök érvénnyel biztat, csillapít csendesen: „Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”