„Ki és mi vagy…”

Elgondolkozunk-e azon, ami csak utólag látszik: Arany életét pontosan kettéosztja az 1849-es fegyverletétel. Lehetetlen, hogy két alkotói szakaszra ne. Pedig Ő hagyja el medrét legkevésbé, mindenképp mutatván alkata fajtájának sodrát, melyet nem úgy befolyásolnak zivatarok, országos esőzések, végzetes olvadások se, hogy lényegében: partjaiban kárt tennének. Ha van költőfajta, ki a villámlásnak, égzengésnek, fergetegnek metaforájába öltözik – Ő a hajózható, megbízható, állandó, örök és végleges folyók rokona, melyek a tájon voltak s maradnak, jelentik, őrzik és éltetik a földet. Elgondolkozzunk-e ezen? Mint azon, hogy ezt a költésbe zárkózott fontos életet még több száz dátum, esemény, képlet osztotta az intellektus aranymetszés-szabályai szerint. Mohács és Catalaunum, Várna és 67, és Juliska halálának dátuma. Úgy, azzal élt az összes lehetséges jelen- és jövendőbeli övéi helyett, hogy átélte számukra a nyelv falán kivetíthető kis és nagy, közeli és távoli, részlet és teljesség életüket, a többek közt magyar életet, népe egész sorsát. S abban a száz éve bekövetkező csendesen személyes pillanatban már azok közé tartozik, akik egyedül is az egész műsort tartalmazzák, adják, sugározzák, immár örökre lebonthatatlanul a „műsor” tudomásulvételének és továbbításának legfontosabb tényezőiről, eszközeiről, az örökös formai kérdésekről, az állandóan aktuális nyelvművelésről, az észjárás kliséiről, a stílus eszményi elokvenciájáról, az utódok nevelésének és képzésének változó, konkrét szükségleteiről, a történelem mindig tovább örökölt s nemcsak fennkölt hangulatáról s főleg a „nagy” XIX. századról, mely az Ő bölcs és nem szürke nyugalma nélkül számunkra, hetedhét határon túli utódok számára se létezik. Mindez máris a lehető legtöbb, amit költőnek el kell érnie. Ez az egy keservesen emlékezetes dátum köré különös, tanító szimmetriával felsorakozó többi – Arany életművének etikai lényege: az idő költője ő különben is, de végleg megerősödve, miközben eredeti alkatához csendesítve egy nagy közös csapás által: meggyőződéssel vállalja egyszeri élete elméleti lehetőségei közül az egyetlen megvalósulót – a helytállást. Így lett az Arany-életmű annyira fontos. Mert van egy szint s azon a szinten, ahol a politikai programbeszéd s a grammatikai tankönyv kevesebb, kisebb, hatástalanabb – csak ez (nevezzük költészetnek) állja a sarat az idő emberi eszméletet ostromló állandó kihívásaival szemben. Az Arany-életmű egyszerűen: használható – azon a szinten az, ahova minden okos és nagy problémája fellebbez egy népnek, nemzetnek s az őt alkotó egyedeknek: ott lesz Ő szertartásszöveg, kútfőket meghosszabbító kútfő, ilyen értelemben nem avuló törvénytár és mementó, s mellesleg mintegy breviáriuma a maga módján a statisztikának, flórának-faunának, lelki morfológiának, szellemi fenomenológiának, a napi hírnek s a históriainak egyaránt. Kaland és próba és metamorfózis. Maga a nyelv is az ilyen költőkből visszabomolva lehet az, ami, szolgál tovább. Ezeket a nyugtató varázsfürdőket szabályosan tartalmazza minden nyelv létének kronológiája. Még csak azon kellene eltöprengeni: „mély művészi komolysága” személyes jegy, avagy hozzátartozik ahhoz, hogy ez a típus így eredményesebb? A nagy, a gégeátvágó metszésvonal másik oldalán is feltalálva, újra megtalálva teljes önmagát, közösségi hozamát, mert van ereje keresni, a benne expediált tehetség- és energiakvantum a megkeresésre van betáplálva? Végre egy nem csonka, befejezetlen életmű – avagy üresjárat-e nem meghalni, összeomlani, lemerülni, Mohács, Majtény, Világos után? Aki egy irodalom kultúrszínvonalát emeli, bizonyos értelemben szintetizátorként a kellő európai magasságba, az tudva tudja is ezt. Arany tudatosságát nagy világirodalmi, mások értékeire is szeretettel és áhítattal figyelő tájékozottsága is segítette. Beszélnek a költészet alkonyáról: pedig ha csak egyetlenegy az igazak közül, mondjuk Arany János ma még olvasható és olvasott, máris nincs igazuk.

Ami megmarad – az élet nem művészi szándékból megmutatott arcából marad meg mindig. Egy-egy aztán névről ismert Arc tükrében. Ezek az arcok antik komédiás-maszkok, ezek a komédiás-maszkok tükrök. A XIX. század tudata Goethét, Beethovent, Faradayt és Darwint játszott az emberiségnek; Verne Gyulát és Dosztojevszkijt – s ezek a komoly játékok közelről és kezdetben nyíltszíni rögtönzések voltak, mint minden előttük is, hogy aztán klasszikummá váljanak, a tudat megdicsőült normáivá, aranyalappá.

A kor magyar irodalmából, eszméletéből ami ide tartozik, elválaszthatatlan két szétválaszthatatlan névtől: Petőfi és Arany. A köznapi s az emelkedett egyaránt e két, különösen egyező és különböző mester daguerrotípia-műhelyéből, gyorsfényképészetéből került fel a falakra.

Ünnepeltünk: Arany János, ki mindig a második e felsorolásban – első abban, ami csak reá tartozik végül és azután, hogy igazán és sokáig egyedül maradván a Petőfi utáni időszak Petőfi-utánzóinak fárasztó vonulása közepette, kitartóan jelenti ama maximumot, melyen szerencsére egy kor kultúrája méretik. Egy már XX. századi ízű metaforával: Ő volt az a pilóta, aki a találatot kapott gépet társa holttestével együtt épségben visszahozta fél szárnnyal is. S még ámulatraméltóbb, hogy mindez nem is volt kényszerleszállás.

Petőfi, akinek kora tovább tart, mint személyes élete! S Arany mint korszak a korszakban, melyet maga hordoz korként, végig! Még Petőfi meghatározó létének, mega-robbanásának idején egyszer csak ott a Toldi is, s ez nem Petőfi-hatás, nem Petőfi-ihlet, kreatúra – legfennebb Petőfi-program, Petőfi-szövetség. Az egyetlen figyelemreméltó! „Ki és mi vagy, hogy így, tenger mélységéből…?” Tulajdonképpen ez volt a lényeg – a „második” is így érkezett! Véletlen? Szerencsére több, mint ahogy az is szerencsénél több: az életképesség biztos jele, hogy a társadalom minden osztálya és rétege hirtelen megtáltosodik, mi több: hosszas tévelygés és lapulás után konvergens célratörésben ontja a tehetségeket, a kiválóságokat, iskolaalapítókat, csapatkapitányokat, gróf Széchenyiék Stefferljétől a Petrovics mészárosék fiáig, s még a leszegényedett hajdúivadék földművesek tizedik gyermekében is nagy szellemi reformátort tartogat a „sors” már-már megint éppen veszni látszó népének s hazájának. Nem marad más hátra, mint bizonyítani az éppen ilyesmire éppen figyelmes nemzet, a nagyérdemű közönség előtt: csak ama tojáshéjat kellett áttörnie, s attól kezdve „költői pályája emelkedő irányba halad…” Egyszerű, de igaz is, eladdig, hogy „korán megöregedve, de megbékélt rezignációval szállott sírjába”.

Ami közte van, az utókor száraz szemével hogy is néz ki?

Többnyire csak az lesz klasszikus, aki előbb közben egy kicsit belekeveredik az újításba. Azt is hihetné az ember, hogy ilyenkor a biztonság, a személyes háttér valóban goethei rendezettsége kelletik – s azt is, hogy csak a színesen romantikus végnyomor sajtolja ki a fülemüle szeméből a télen át befagyott gyöngyöt. Mivel mindkettő, a biztonság s a hajszoltság is lételem, s egyik se tévesztendő azért össze saját külsőségeivel, a tehetség, mint a sziklára hullott mag, mint a sivatagi pálma ugyebár, megszerzi magának őket, s megmerítkezik mindkettőben. A sorrend se fontos.

Arany, a centenarizálók mostani hőse, közelről örüljön, hogy ép bőrrel megússza s viszonylag tisztességes kenyeret kap két pulyájával a provinciában. „Én sokszor vágytam már, hacsak annyi tengert is látni, mint a Korhány egyik mocsárja, vagy a Geszti tó a kertben… aztán panaszkodjanak, hogy a magyar költő nem bír oly széles világnézettel, mint például egy Byron” – írja az ötvenes években Nagykőrösről. És az se eléggé köztudott, hogy például 1865-ben az anyagi bizonytalanság érzetében vállalja el az Akadémia titkári funkcióját, nem mint méltányosság és méltóság jár ki neki, hogy ilyen irányba és arányba mászhassék fel valami szamárlétrán. Ezt is csak miután megindította a maga kis lapocskáját, mely egy év múlva már más címen fuldoklik, mivel se így, se úgy nem kapta meg se az íróktól, se a közönségtől a megfelelő (értsd: minimális) támogatást, s három esztendő alatt meg is szűnt. Pedig nem más Ő se, mint az európai értelmiségi, aki élete értelmét találta meg azoknak az értékeknek élvezésében, ápolásában és folytatásában, melyeket ez a földrész szellemi történelme folyamán szellemesen létrehozott a vérfürdők szünetében. Lásd: klasszikum.

Ma már még jobban tudjuk – hiába vannak az évezredek során felhalmozott tapasztalatok: egy bizonyos összhang megteremtése mindig új, újra és újra aktuális és experimentális feladat. Ez pedig az (igazi, az örök) avantgarde. Attól, hogy valami „akadémikus” vagy „újító”, még nem jó vagy rossz. Miért is rontaná el Vivaldi vagy Krúdy, ami jót megtalált? Valami következetes lehet, hogyha egyenletesen jó – csak a rosszat kell szüntelenül javítani, arra fér rá az „elmélyítés”. A mindenáron való elmozdulás a jó kész helyzetének tovább bomlását is jelentené, s rögtön felmerülhet, hogy hányszor érinthetjük a tökéletest és nyers nyugtalanságból tovább rohanunk. Az eredeti cél szem elől tévesztése mindig a megtévesztés lehetőségének zavarosát is hozza.

„A forma, ha mégoly játékos is, rokon a szellemmel, mely a társadalmi haladás keresésében is vezetője az embernek” – állapítja meg Thomas Mann. A tehetség s a minőség önvédő összhangjáról van szó; s az igazi meglepetés magának a kultúrának az egészséges folytonossága – bennük, az utólag nagyoknak elismert alkotókban, amennyiben a tehetség biztosítéka mindig a minőségnek, s az igazi minőség aztán emelkedő arányban autonómiát jelent: minél nagyobb egy művész, annál inkább képes felülemelkedni a kánonokon, konvenciókon, alapkliséken, a kényszereken. Shakespeare a kor „köztudatában” cirkuláló történeteket kísért be végleges formájukba, mely kizárólag tőle származik. Raffael Madonna-ábrázolásai látszólag olyanok, mint kortársaié; piktor „tömegek” festegették a témát ott körülötte, de csak ő volt, akitől más tartalom került e ridegen kanonizált formákba. S a feldolgozások bartóki, brâncuşi-i, kodályi példái! Nem a sablon veszedelmes – az csupán egy-egy kultúrkör lelki öntőformája, puszta technológiai lehetőség –, hanem annak találkozása a tehetségtelenséggel; olyan, mint napjainkban a sikertelen rakétakísérlet, mikor az égi szivar nem száll fel, hanem visszahull.

Ám az integrációs elvek ott közelről (ma is) olyan sokfélék, hogy nem modellálhatók darabról darabra, műről műre. Webern szerint az egész zenetörténet nem volt más, mint mind távolabbi kapcsolatok (kapcsolások) állandó keresése és megtalálása. S ez áll valamennyi művészetre. Bízhatunk hát abban, hogy az információ-áradat (azon belül a kultúra iránti érzéket csiszoló tudásrész) a kompenzálódást is jelenti mindig s állandóan „egységesebbé” lesz az emberiség? Talán. Elvileg feltétlenül. Addig is örüljünk annak, ami bizonyosság már.

Amennyiben az erkölcs nem egyszerűen és öncélúan holmi szabályok csapdája, hanem a megmaradás feltétele, aminek mindig szembe kell néznie a létet fenyegető veszélyeztetettséggel – bizonyos történelmi helyzetek kultúra-vetületének sajátos értékrendje szerint a magatartás erkölcse is esztétikai szerepet kap. Korunk, az Arany-centenáriumé igazán ünnepélyes érzékenységgel rezonálhat arra, hogy Ő egészen, mint tünemény, ennek egyáltalán nem elméleti felismerését és igazolását: bizonyítékát jelenti, testesíti meg a maga helyén, maradandóan.