„Emberségről példát, vitézségről formát”

Valahányszor megpillantom azt a domboldalt Esztergomban, mint valami mai szélesvásznú filmváltozat realisztikus megjelenítése, feldübörög egy pillanatra a jelenet, a teljes csatakép, ágyúk dobbannak bele a napsütésbe s ezer torokból ordít a roham s a rémület kiáltása. De csak egy pillanat az egész; a várhegy alól lefele loholó utcákban olyan szeppent, ügyefogyott a csend, mintha a helyszín azóta se tudná feledni, hogy ilyen tisztes, vidéki fészekben olyan országos, vagy éppen világra szóló csetepaté folyhatott, amibe belepusztult egy költő is. Negyven esztendős volt. Hogyan keverednek az ilyen matuzsálemi kort megért középkorvégi költők olyasmibe, amelytől kétszeresen is belekerülnek aztán a tankönyvekbe: az olvasókönyvbe és a történelemkönyvbe?

425 éve született Balassi Bálint, első igazi költőnk; különben nem is első: első tudatos költőnk; igen, mivel a többiek nevéről nem tudunk, csak a műveikről; első tudós költőnk; amennyivel tudósabbak nála meg nem járták már Pisát, Páduát; első és utolsó Balassink született hiányzó egynek, elsőnek hányadszor, mire végre sikerült, hányszor-egynek, éppen kapóra annak, költőnek, katonának, valahol, jó helyen, lehető legjobb pontján a sornak, időnek, Pannonius és Pázmány, a mohácsi és a nagymajtényi mező között. Bölcsőjében, vagy mikor apja először lóra ültette, aligha dőlt el, hogy egy végvári vitéz vagy egy poéta hiányzik jobban – azt hiszem, poéta után néztek körül ritkábban akkoriban, őszi reggeleken a zúzmarás füvekkel borított palánk alatt. Meg is látszik: tulajdonképpen ez a habozás szülte igazán. Valahányszor valamely zsarnokság zúzta össze a fegyvert, mindannyiszor újult erővel lángolt fel a népek szellemi honvédelme: románé, szerbé, szászé, magyaré, franciáé. Nagy reneszánszait a zengő szó a jajok égrekiáltó kacskaringós violinkulcsával nyitja a Himalájától Hispániáig, ebben is egytestvér a nemzetek igazi szelleme, az építkező, a megőrző. Tudjuk, hogy mindmáig senki se tudja, ki volt tulajdonképpen Shakespeare, minthogyha számítna egyáltalán egy álnév, ha valódi elmét takar. Homérosz rabszolgalány volt, s nem is élt, csupáncsak néha „ideje volna énekelni”, s olyankor úgy összeállnak a munkára, harcra kész emberiség feje fölött nemcsak a hadra, döfésre alkalmas dárdaerdők, de a metrumok, hexameterek csatarendje is. Tudjuk, szavak és anyanyelvek tízezres, százezres hadseregeit látták, hallották népvándorolni a kiégett Termopilék és letarolt Szarmata-síkságok felett a csodálkozó tekintetű túlélők; tudjuk, hogy a szellem folytonossága is megszakíthatatlan, egy hiábavaló, hitvány kis születéssel kezdődik, névtelen, csak később nevessé váló családokban, színhelyeken, haszontalan irkafirkával foglalkozik lázasan, s tulajdonképpen legtöbbször megtűrt és kiszolgáltatott, senki se fogja fel jelentőségét ott közel, csak majd az egyetlen hál’ istennek éppen a szálat, szót, szentséget, szövetséget önként továbbító, úgy 80 vagy 800 év múlva, pedig mit kellett szenvedni, megszenvedni azért a képért, igéért, állásért, állításért, célzásért, hadat, hideget, havakban lovagolva, lehelettel melengetett köröm közt libatollal, nevetséges játékszerével az idők szelének, kötözőhelyeken fetrengeni, börtönben, éhségben, lázban és belső lázban, de minden jutalmazva leszen, elnyerendi a pályabért, legalább más testekben, úgy az egésznek megmaradó egészségében, mégis. Tudja ezt s dehogy tudja az első tudatos költő, tudós költő. Tudja is, nem is. De hát szolgálat-é, avagy öröm végül is az, amit állandó riadókészültségben vagy csupán álombeli alternatívájában: sütkérező tündérországban papírra vet a talentum, beteljesült szerelmek bársony ölében nyugtatva fejét? Még azok a majdan piedesztálra kerülő boldog ideálok sem értik, könnyedén dobják el még a költők életében az özvegyi fátyolt. Özvegy férfiak gyülekezete, ez az esztendők alatt összefényképezett család. Mintha csak keresztül-kasul gondoltak volna egymásra, mégis; legalább maguk; a mindig észtől villámló magányban. Ül tibeti hidegben a priccs szélén Csoma Sándor; üldögél Kufsteinben Kazinczy; ül Déva várában Dávid Ferenc – és Balassira gondolnak. A langyosokat pedig kiköpi az úr; így válnak száműzötté a cellában történő egyetlen igazi történelemből az alkalmi citeráslányok, hűtlen hitvesek, közömbös jelenkorok. Ha egyszer az alkotás magány akkor is, ha rivalgó seregek közepette lovagolsz, ügyükkel összeolvadva, Esztergom alatt, a fehéregyházi csatatéren. Mert nemcsak kardcsörtetve, de mindig fejcsóválva is. Szerelmetes haraggal a nyilvánvaló bűnökért, hibákért, bármilyen hetyke és utánozhatatlan örömmel azért, hogy semmi, de semmi nincs „ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”. Nem a szófogadatlanságért, oda se neki, mint ahogy nem igaz, hogy csak akkor szóltak érvényeset, amikor feddő szavakkal szóltak a romlásnak indult hajdan erősről. Mint ahogy egyedül ők nem hitték komolyan, Arany János-i gondolattal, hogy kihalnak sújtotta népek hirtelen, visszamenőleg is berzsenyisen, adysan, a szőnyegszál úgy dicsért mintáit kiadó, nem is olyan nagyon bujkáló motívummal, vissza és előre. Tibeti, zólyomi, dévai hidegben ülnek villanyfényben, az asztalomon kiterített papír fehéregyházi síkján a próféták és mesterek, és egymásra utalnak, s a szellem fegyelmében és tartósságában is Európára, a világra, hol Dunának, Oltnak egy a hangja, öt ujjú gondolatokkal ők fogják ceruzámat, miközben jön a golyóbis, süvít a soha nem éppen Balassinak szánt ágyúgolyó, de nem is egy török Münchausen báró ül rajta, hanem a tréfás elmúlás. Valódi születésre valódi halállal felelnek. De zöld erdő harmatát, piros csizmák nyomát hóval lepi be a tél – szóval lepi be a tél.