„Egyedül könyveim maradtak a télre”

Könyv lelke, szó lelke, írás lelke – sirályfejű széplelkű szent öreg, aki már életében emlékké vált lassan, mert bálványságát egyesek megunták, megutálták, s mások a mindig új idők mindenkori beatles-zsivajából már meg se hallották. Mégsem jaj annak, aki a rétegek mentén halad, és ahol azok a talaj szintje alá vezetnek, barlangba, börtönbe, alagútba is követi azokat, s csak majdan a sírba.

Lehet, így se nehéz ráérezni, vérmérséklete, élete maga rajzolta, maga diktálta későbbi ritmusa szerint – hogy egyből bölcsnek s öregnek jött a világra, a Partiumban, 1759. október 27-én. Mindenki felveszi rendre az életkorok típus-arculatát, de mondják, hogy kihez-kihez csak egyik talál igazán, abban futja ki valódi formáját. Lehet a fiatal tanfelügyelő úrban is már kész az ama kolera sújtotta vidék goethei korba hanyatló ősz írófejedelme.

Az emlékezés első sóhaja mégis a születésnek szól, az érkezésnek. Körül valami menüett-hangulatú, önmagának is idegen világ kavargott. Tetszik tudni, ez az a kor, melybe csak post mortem érkeztek meg Rodostóból a levelek. Tízévesen kerül a sárospataki skólába, ahol tíz évet töltött, s nem annyira az akkor rossz lábon álló híres kollégiumi tanuláson, mint inkább saját önképző ösztönein vált önmagává, a későbbi fogalommá, Kazinczyvá. Ez történt pedig épp kétszáz évvel ezelőtt, 1779-ben. A self made szellemek mindig maguk fejezik be a saját nevelésük s a nemzetét.

Hullnak a levelek, ősz van, Kazinczy születésnapja. Annyi levél aligha hull le egy őszön, amennyit ő írt volna, ha minden még jobban halad. Így is rengeteget írt 72 életéve alatt. Elképzelhetetlen következményű csendes, halk, udvarias leveleket, melyek az őszi lomb pontos tapintatával értek címzettet: fontos talajt a külső eseményekben oly gazdag, hát látszólag oda se figyelő kor-töredékekben, melyeket egyetlen egységes életként élt végig tiszttársai és porkolábjai oldalán, barátai és szerettei körében, ama fertelmes-nyugalmas aggkori koleraágyig. Munkásságának rendkívüli jelentőségét a nevéhez fűződő nyelvújítás adja meg végül is. A magyar nyelvet alkalmassá akarta tenni minden irodalmi műfaj, minden műveltség és gondolat kifejezésére. Hihetetlen és hallatlan személyes vállalkozás, amihez képest Fulton hajója s Stephenson lokomotívja már érett meglepetésként pottyant bele a korba. Egy példa arra, hogy ami akkor ott valahol jó és fontos, nem fontos örökre: például ő állapította meg először a magyar irodalomban, hogy minden műfaj más-más stílust kíván. Sokáig így volt (legalábbis) hasznos. Mikor a fehér foltok nemcsak beutazatlan egzotikus földrészek térképén tátonganak még, de a kultúrában s a tudományban, az emberiség lelki önismeretét jelentő irodalomban is fehér folt még Heine, Berlioz, Dosztojevszkij, Röntgen neve, s egyáltalán az egész XIX. század.

De előbb még jön a nagy kaland, a koré s az egyetlen életé is. Még előbb megyei kishivatalnok, majd megyei tanfelügyelő. Közben – szinte mellékesen – 1787-ben Kassán Baróti Szabó Dáviddal és Bacsányi Jánossal megindítja az első magyar irodalmi folyóiratot.

A hivatalnok úr! – mint ilyen különös módon II. József korának „kreatúrája”. A kalapos király és reformer császár akkoriban adván ki nyelvrendeletét, a hivatali élet s abban különösen a nyelv egyszerre megváltozott: a latin s részben a magyar helyett a hivatalok nyelve a német lett. Abaúj vármegye tisztviselői közül egyedül Kazinczy bírja a német nyelvet, s így a nagy munkabírású vicenótárius lett a vármegye hatósága. Orczy Lőrinc, a főispán levélben azon élcelődik: „Hát hogy mint vagyon Kelecz úr? s mint Zombory és a többiek? Valjon a teuton nyelven tudnak-é torzsalkodni?” De a higgadt hivatalnokot és tudós tanfelügyelőt – mielőtt felmentik állásából s visszavonul Regmecre, hogy teljesen a literatúrának éljen – nem az anekdoták foglalkoztatják. „Elmúlhatatlanul s mindenek felett az kívántatik meg, hogy az Oskolákban magyar nyelven taníttassék az Ifjúság. Mely annyival könnyebben megeshetik, mivel már ekkoráig is sok magyar könyveink vannak, s a szükségeseket pedig Tanultjaink el-készíteni készek lesznek. Él Dugonits, él, s Rozsnyón az én igen kedves Barátom, Páter Lovasi Benedek tsak intésre várnak, s rész szerint írni, rész szerint fordítani készek lesznek” – írja egy beadványban 1790-ben.

A tanfelügyelő úr! Már akkor túl volt a világ azon, hogy az értelmes fejeket csak úgy le lehessen csapatni holmi véleménykülönbség miatt, amit rendszerint az ő javukra döntött el a történelem, az utókor. Túl – amennyiben Pascal, Descartes és Newton után vagynak, ellenben Voltaire s az Enciklopédisták csak megkezdhették a háborúskodást, mely elszabadítása volt a repülő fejek igazi parádéjának is. Kül- és belhonban egyaránt. A Martinovicsé mellett majdnem a Kazinczyé is elszállt a tennivalók csak később virradó századfordulós egéről. S homlokegyenest ellenkező justizmord-besorolásban, mint mondjuk a Lavoisier-é Párizs piacán! Mert nemcsak a régivágású abszolutista, totalitárius rendek vették így a dolgot. Ezért bocsánatot lehet kérni a históriától, de nehéz megmagyarázni, hogy a világ haladásához a vízbontás kémiai felfedezőjének fizikai pusztulása feltétlenül kellett. A lényeg, hogy Kazinczy feje is majdnem oda került a történelmi fűrészporos kosárba, a hulladékba, s akkor mára – az addigiak alapján – bizony mindössze egyik mártír lenne.

2387 napot ült – ez volt végül is, a csak a végén nyilvánosságra kerülő számla, melyet eredetileg „biancóban” töltöttek ki. Ferenc császár kegyelmet gyakorolt, de a biztonság kedvéért meghatározatlan idejű börtönre változtatta a halálos ítéletet. Végül is ez is nagy szó; ki volt akkor még, addig ez a Herr Kazinczy? S különben is még csak 1795-öt írtak, azokat a Robespierre-éket vállalkozóbb szellemű polgártársak Párizsban kiirtották, de a jakobinizmus kísértete még bejárni látszott Európát, s ama Bonaparte nevezetű tisztecske még nem verte szét közmegnyugvásra az utolsó forrongó tömeget. Ugyan ki ez a Kazinczy – ez fontos szempont! Ha sejtette volna a császár, kivé lesz, talán azt a kegyelmet nem látja szükségesnek. A különben se nagyon derűs lelkű Habsburg-ház legsótlanabb hajtása így is túlélte őt négy kerek évvel. Ám előbb a kedélysenyvben szenvedő uralkodó majdnem vele egyidőben tett erdélyi utazást. Egyazon birodalomban egészen más vizeket zavartak.

Kétezer-háromszáznyolcvanhét nap. Szép, hogy azalatt legalább időközönként irodalmi munkáin is dolgozhatott, dolgozgathatott, olvasgathatott, leveleket is írt. A Szent Szövetség korától számítható talán, hogy később az ilyesmire jobban vigyáztak. Elvégre valaki vagy író, vagy politikai fogoly. Silvio Pellico – még Kazinczy él – amikor a hírhedt velencei ólomtetők alatt már csak az üvegszilánkkal lesikált asztal lapján élhette ki oly kínzó írásdühét, melyből egy másik egyetemesebben ismert mementó nő ki: Le mie prigioni.

Ebbe az életbe sok minden belefér. Legendás barátságok és élve hallgatásba-temetkezések, akár olyan emberek elől is, mint a lángoló barát: Kölcsey.

Pedig ő még a tanítványtól is tanulni akar. „Én véghetetlenül köszönöm Uram Öcsémnek, hogy nekem leveleiben olyanokat szokott írni, a melyekből tanulhatok. Így segélli eggy fő a másikat… Széphalom, Apr. 8 d. 1809.”

„Egyedül könyveim maradtak a télre s talán némelykor Uzának barátsága…” – írja még az összhang idején a fiatal Ferenc tekintetes úr az öregebbik Ferenc tekintetesnek. Ez az Uza Pál még sárospataki ismerős, majd együtt „utaznak” – Munkács, Spielberg, Brünn, a föld alatti cellákban szomszédok, valahol le is rajzolja őt Kazinczy. Görögös, mondhatni akkoriban nagyon divatos arcél, tiszta, nemes, erős lélek, „gyönyörű növésű” harmincegy éves férfi, mikor bekerül a fogaskerekek közé. Kortünet, kortünemény. Sosem lesz író, nem költ, nem nyelvújít, csak fontos fix pont a nagy barát életében. Jóval később szabadul, s erről ilyen képpel számol be azonnal Kazinczynak: „27-dik Febr. napján az Sánták és az Bénák, a Vakok és az Világtalanok engem is kilökdösének az várból.” Mivel minden a levegőben van, az átlag sorsokat is a romantika pátosza lengi be, s nagy dolgok valósulnak meg föld alatti csendben. Kazinczy mindenre figyel.

Egy évre rá, hogy szabadul, már a méltán jó hírű Teleki-féle tékával is bíbelődik: gazdagítani tudja a gazdag gyűjteményt. „Gróf Teleki Sámuelnek… Érsemlyén, 1802. Aug. 6.… Az én könyveim között kettő van a miről azt merem hinni, hogy Excellentziád hazafiui lélekkel állított Bibliothecajának öregbítésére lehetne.” S oda is ajándékozza mindkettőt. (Minden valószínűség szerint ma is ott vannak.)

Sosem lesz divatjamúlt s idejét múlta példáinak kútjából még egy dolog. Kazinczy egyik különös titka, kimeríthetetlen erőforrása a családja volt. Különösen az, melyet ő meg Török Sophie, a szerelem s a szeretet teremtett. Még a kezdeti nehézségek is harmonikusak. „Nekem nagy szerencsétlenségem, hogy ott, a hol körültem mozognak, dolgozni nem tudok. Nevetnél, mint járok, midőn ez az angyali lelkű teremtés, nem gondolván vele, akár jő alkalmas pillantásban, akár nem, mint kezdi el olvasni a mi a lelkét nagyobban megillette, vagy mihelyt ablakom alatt gyöngy tyúkja, vagy gór csirkéjinek egész nagy serege csak eggy hangot ád is, hogy szökik-fel s mint hint nekik morzsalékot s székemet mint mozdítja ki.” Öccsei közül László, aki óbesterségig vitte a császár szolgálatában, külön utakon járt, s megtagadta, amikor éppen Damoklész kardja függött felette. Édesanyjuk előtt tagadta meg ezzel a kiáltással: Keine Gnade den Revoltanten! (Nincs kegyelem a lázadóknak!) Másik öccse, a kicsi, kit tévedés folytán vele együtt hurcoltak el a családi fészekből azon az emlékezetes decemberi éjen, később maga is a német irodalomból fordít és „Schiller a barátja”, s ő mindenkit túlél, félig elhülyülve, vendégeskedés közben hal meg majd, valahol az új évszázad közepén.

Sophie az ideális feleség abban a korban, ahhoz a hivatáshoz s abban az életkorban. Nyolc gyermekük születik, egy gyermekhalál s az állandó anyagi gondok nélkül felhőtlen ez a família. „S irtózatosság, midőn nevekedő gyermekeimet koplalni, rongyosan látom a más istentelensége s a Madam Miczi miatt.” Különben szeret és tud panaszkodni, sopánkodni is, amint az évek múlnak.

Kazinczy szenvedélyes író volt, s mindig terveken törte a fejét. Mammut-levelezést folytat az ország csaknem minden írójával, írogatójával, irodalomkedvelő és műkedvelő urakkal, tanácsot ad, bírál, dicsér, lelkesít, szervez, mecénásokat szerez. Aztán ami elkerülhetetlen volt a mégoly lassú víz partot mos taktikával is – a vita kitört, háborúvá fajult. A lényeg: a legjobb írók Kazinczy mellé álltak, s ez döntötte el a nyelvújítás sorsát. Ez is különös – szinte szomorú – így. Pontosabb úgy tekinteni, hogy a nyelv mellé álltak, kevesebb benne az utólag hátborzongató kockázat. Mert a kaland vállalása segített át a nyugalom öbleibe. A biztonságba, amit egy első számú korszerű kultúreszköz birtoklása jelent egy népnek, egy irodalomnak. Ludak százait, ezreit, ha nem tíz- és százezreit lehetne visszaöltöztetni azokba a hófehér toalettekbe, melyek – darabokra fosztva, forró hamuban edzve, penecilussal hegyezve – elkoptak kezükben a nemes cél érdekében. És Kazinczy hosszú ideig, a csata eldőltéig, néma, de nemes fenséggel elnököl. Vörösmarty, Bolyai, Wesselényi, Katona József csecsemőből kiváló s kiválni képes ifjúvá érik közben. Egyesek egyenesen úgy érzik, mire befutnak, hogy sajnos, megelőzték őket a legkedvükrevalóbb tennivalók elvégzésében, megvalósításában. Azelőtt nem ismert tömegű érdekelt ügye volt ez az egész. Pedig a legfontosabb még szerencsére hátra van. Mindig a legfontosabb van még hátra. Csak a fantáziátlanok nem tudják soha csak utólag „kitalálni”, ismételgetve.

Az Ő türelme sosem fantáziátlanság; kívülrekedése, elkopása nem bukás; maga a szükséges elmúlás, mely – szintén rendbontás, balesetképpen – néha megelőzi a testét. Az ő kezdeményező szerepe irodalmi téren épp olyan döntő jelentőségű, mint később a Széchenyié a társadalmiban s Petőfié mindkettőben.

Ám ekkor már minden kész – csak a világ befejezetlen, de ez már nem az öregek dolga. Egy más koré, hova beélni majdnem veszedelmes, a legcsendesebb körmölés közepette is, hiszen játékszabályai se a szellemnek, se a testnek nem valók. Nem úgy kellemetlenek, mint a budai siralomház, mikor a férfi még csak 35 éves, és bilincsben van ugyan, de minden idegszála legalább figyel, remél, és megörökít. Nem holmi századforduló volt az a kerékvágás, mely kettébe, háromba metszhette volna egy ilyen sodrású élet állagát, nem is a Bécsi Kongresszus vagy a nekilendülő reformkor. Belső órája úgyis másképpen mérte végig a fontosat, a szentet. A folyamat egységének szent őrületét nála senki se fojtotta el sikeresebben: erényesebben, önmegtagadóbban ottan, Danton és Kossuth közt, incroyable-ok, huszártisztek és carbonarik tumultusában, senki se fogta jobban egyenletesen lejáró óraműbe, emberszabású erőműbe. Mely viszont lejárt, s már csak a lényeget nem érintő, bármikor esedékes külső esemény maradt hátra.

„Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely Augusztus 23-dikán nekünk nagy szomorúságunkra történt, a rettenetes Cholera betegségbe esett 21-dikén s harmadnap múlva elhagyott bennünket örökre az áldott; pecsételetlenül találtuk ezt a levelet, ez volt az utolsó, mellyet írt életébe. A legmélyebb tisztelettel maradok alázatos szolgálója: Kazinczy Eugénia.” Véletlenül nyárutó volt, vagy kora ősz. De lehetett volna bármi. Nem az övé volt már, hogy aztán – csendesen kitartó szándékaihoz híven a bőven maradt sötétség ellen bevesse, továbbadja. Egyedül könyvei maradtak a télre.