„Elalvó város már a lomha én”

Mikor egy költő verssé mondja, a legmélyebb magány-érzet pillanatában, hogy „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom” – ez az abban a pillanatban meg is történt robbanás már eltünteti a magányt, hisz virtuálisan olvasók millióival, egész nemzedékekkel kapcsolja közösségbe a költőt. Ezek persze távolról és visszamenőlegesen nem tudnak konkrét bajain, bánatain segítni; néha még a szerelmét nem viszonzó drága társat se indítják meg.

Mindezzel nem akarom éppen Tóth Árpád centenáriumán azt sugallni, hogy ne higgyetek a költők magányának, hanem azt, hogy a leghalkabb szavú, legérzékenyebb, hát legkiszolgáltatottabb lírikus hangja is milyen messzire hallszik ipardübörgéssel és bombazajjal megtelt századok közegében is. És ennek a varázslatnak gazdag szegénye volt ő, a csupa-csend nagymestere, a száz éve született Tóth Árpád. A test valós magánya, az egyszeri élet esélyeinek beszűkülése a nyelvben, a képzeletben, az alkotásban, a szépség zenéiben mint emberi kiutakban való hitben oldódik fel – a költés perceiben bizonyára számára is, olvasói számára pedig örök tanulsággal. Többnyire jelzők a fontos kulcsszavai: bús, bágyadt, halk, puha, lágy, selymes, hervadt, fakó, langyos, melyek társaságában a látomások ezerszer megfogalmazzák, hogy ő az élet kisemmizettje, egészség dolgában a természeté is, de soha nem azt, hogy az élet volna kisemmizett a földön! Az értelmes emberi élet, a világ teljes gazdagságának és békéjének élvezete az ő vállalt és hirdetett álma is, olyan többszörös korszakfordulón, hogy lehetetlen el nem tűnődni: miben volt talán még, mégis a XIX. század utolsó s miben itt indulása idején, halkan és nagyon erőteljesen már a XX. század első modern magyar lírikusa; hol rajzanak, hullámzanak még csendes örvénylésben körülötte a költés olyan szent, de romantikusan ósdi és pózos kellékei, mint a lant, a babér, a múzsa, s mi az a legfontosabb varázslat, a lényeg sugárfegyvere, mely az ő versmondatainak típusában már a ritmus, a rím, a kötött forma legnagyobb tökélye alatt a pontosság, a kerékbe nem tört, a természetes emberi eszmélet áradásának csodálatos érzékkel megtalált aránya, maga a felszabadított nyelv, melynek emelkedettsége feledteti is éppen ezt a tökéletes formát, annyira új lírai forma már!

Ettől lehet ő ritka költő, amennyiben kevesen vannak azok, akik más költők számára is kedvenc olvasmányok, már ott, életükben is, anélkül, hogy megfeküdnének egy kort, iskolát alapítanának s külsőségek epigonseregét szabadítanák rá a költészetre, új modorok, divatok, kizárólagosságok bilincseivel kötve meg azt, miután az imént még épp maguk szabadítottak egyet rajta, titáni erőfeszítéssel. Tóth Árpád az a fajta költő, akinek nem egy versénél érezheti az ember, hogy ha csak azt az egyet írta volna, akkor is…

Babits zokogva temette, mondta el felette a gyászbeszédet; Kosztolányi a halotti maszkját írta meg; Szabó Lőrincről a kortársak feljegyezték, hogy a második egyetemi félévre nagyon kis poggyásszal érkezett, de ebben a csomagban benne volt Tóth Árpád Lomha gályán című kötetének 10–12 példánya; még otthon vásárolta, s a fővárosban akarta eladni, hogy kedves költője hírnevét terjessze. Akkor, a húszas évek fordulóján Tóth Árpád, akinek még nyolc rövid beteg esztendőt tartogatott az élet, vidéken tengődött, a kor költőinek életében is obligát nyomorban, mikor persze a havi kétszáz sose telt, s egyeseknek legfennebb „aradi” vagy „debreceni” nevezetesség és „rímfaragó” volt még.

Pedig annak idején, 1908-ban, 22 évesen már munkatársául hívta a Nyugat, s máig minden irodalomtörténetben és iskoláskönyvben a Nyugat első nemzedékének jelentőse ő, csak visszamenőleg nem lehet már igazságot szolgáltatni neki akkori omlások, csalódások, hányattatások, halálos betegségek ellenében. 1921-ben a legnagyobb fordítói triász van alakulóban, mikor a tét Baudelaire lefordítása, melyet „harmadrészben”, Babits és Tóth Árpád mellett, első jelentős és egyből jelentős erőpróbájaképpen Szabó Lőrinc végez. „Legelső műve, mely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugatban” – emlékezett Szabó Lőrinc, akinek diákkori lelkesedése a költőtárs iránti örök megbecsüléssé lényegült, és Tóth Árpád korai halála után is ő lett életművének egyik legfőbb gondozója, neki köszönhető költeményeinek és műfordításainak többszöri sajtó alá rendezése. „Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy vers-múmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét. […] Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.”

Nem parnasszusi idill ez a mindig tökéletesebb előidőkből, hiszen az alkotók, az írástudók ilyetén szövetsége soha, azóta sem illúzió, nem véletlen, és szándékosan hirdette mindig a maga folytonosságát, teremtő erejének tanulságait, mint az emberi értelem egyik legfontosabb, örök és elpusztíthatatlan iskolája.

Fegyelmezett erő és rejtett gazdagság; mintha Tóth Árpád egyetlen csöndes lírai délután aranyló buborékjában függne ott a jelenkori költészet nem akármilyen szemekből álló gyöngysorán, ahonnan nézve ha néha „elalvó város már a lomha én” – álmaiban az emberiség örök eszményei, a humánum, a szépség, a tisztaság, a szerelem, a béke találnak méltó örök menedékre.