Arghezi évszázada

Legértékesebb és legritkább könyveim, emléktárgyaim közt őrzök, tartok számon egy kisméretű piros kötetecskét. A címe is olyan egyszerű, mint a borítója: ARGHEZI – VERSURI. A Biblioteca pentru toţi népszerű sorozatában a 20. számot viseli és három évtizeddel ezelőtt jelent meg, 60 ezer példányban. Nyilván nem ezek miatt ritkaság és érték számomra, hanem az első oldalára írt dedikációtól: „Pe cartea colegului Lászlóffy Aladár o mîzgălitură. Bucuresti 27 decembrie 1960. Tudor Arghezi” (Egy firkantás L. A. kolléga könyvére). Az egymondatnyi nagylelkű ajánlásban is benne van az Ő jellemző humora, emberi melegsége, nagyságának szerénysége és az a nyitott szív, mellyel mindenkor fordult az újak, a fiatalok, az indulók felé, amilyenek abban az időben, mikor Ő a pálya végéhez közeledett, éppen mi voltunk.

Azóta íme betelt az évszázad is, mely az akkor még élő, alkotó, nyolcvanéves mesterből mára emlékké nemesedett centenáriumi fogalmat, elsőrendű állócsillagot véglegesített a román költészet egére.

Tudor Arghezi, mint minden nagy költő minden korban, az alkotó energiák csodája, szakmai és etikai csoda egyszerre, mert elmerülten művész és ugyanakkor egy új korért küzdő tisztán látó elme. Életműve hatalmas épület, hangja, stílusa többek közt azzal és attól forradalmi kora irodalmában, hogy teljesen készként jelentkezik, a tökély jegyében indul, s végig következetesen kitart mellette ez a tökély, mint valami nem is a személyt, hanem az alkotás jó ügyét kísérő szerencse. Arghezi életműve tíz versben is összefoglalható, lényegének teljes ízeivel, és végtelen elágazások mentén is felvázolható, sorakoztatható, akár valami óriás tölgy ágrendszere.

A Testamentumtól (Testament) a Feliratokig (Inscripţii), a Fehér kéményseprőtől (Coşarul alb) A nagy szárazságig (Seceta mare), a kétsorostól az eposzkísérletig a vers méreteitől függetlenek a dimenziók nála, mintha akár óriáskapun, akár kulcslyukon kukkantanánk be, ugyanabba a sajátos mindenségbe látunk, mely egyedül az ő világa, életérzése, hangulata, az ő költészetének varázslata. Mint ahogy nála a játékosságtól a balladás elmerülésig nem a hangvétel szabályozza és határozza meg a mélységet s a komolyságot – mint általában a nagyok életművében –, hiszen minden gond, gondolat azonos hőfokon, azonos nyomás alatt született, gyémántosodott, emberi, költői, honfiúi felelősségének teljes tudatában összes megnyilatkozási formáiban. Arghezi költészetének egyik csodája ez az egység, melynek hordozója az ő egyszerre hasonlíthatatlanul egyszerű és gazdag nyelve, mely egyike a jelenkori román költészet legnagyobb eredményeket termő, láthatatlanul megannyi iskolát teremtő és befolyásoló költői műszereinek.

Pedig Arghezi egyszerűsége, derűje, mosolya is a nagyon mélyre való merülés hordozója, művészi eszköze egy szemléletnek, mely a világot, a kort, népe, nemzete helyét, küzdelmét és törekvéseit a maguk XX. századi bonyolultságában látja. Mégis egyszerű és világos, mindent felforgató és elbonyolító újítások, keresések, izmusok művészkedő forradalmai közepette egy olyan avantgarde ez, mely a hagyományok továbbépülését, a továbblépés következő, igazi állapotát tudja jelenteni.

Arghezi a szakmai tudás és erkölcsi tartás impozáns fölényű alkotója, nagysága a tudás s türelem tanítóképességéből táplálkozik – ez népszerűségének s olvasottságának titka; s ez a titka annak is, hogy számos nyelvre lefordítva sem veszít ez a költészet a maga eredeti koncentrációjából, s mint ilyen, egyike lett azoknak, akik magyar nyelven is, számos jeles költő átültetésében, megismertették és megszerettették a kortársi román lírát a magyar olvasóval.

A világirodalom történetében a legnagyobbak mindig egybe tudtak olvadni népük eszményeivel, megénekelték a harcot, a reményt s az új, a haladás, a tökéletesedés emberi motívumait. Arghezi a lehetséges költő egyik nagy megtestesülése egy nép, egy nemzet, egy irodalom életében. A nyelvben él, a történelemben, népe, nemzete lelkének megtestesüléseként méri az időt, éli az időt, élteti át a kort legnagyobb műveiben, amilyen Az ember megéneklése (Cîntarea omului) is.

Boldog a költő, kinek centenáriumára nagysága csak egyre jobban kibontakozhat, s nem fellegként, de fényforrásként ragyog utókora irodalmának egén. Boldog az az irodalom, kinek kertjében ilyen virág terem, kinek megbecsült tanítómesterei között olyan egyéniségek hirdetik a nemzeti nyelv, a nemzeti alkotó géniusz értékeit, mint Tudor Arghezi, a maga halhatatlan humánummá, üzenetté nemesedett költői évszázadával.