Aki menekült a délutántól

És kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján… – Részlet a híres tinta-leltárból, amely a színekből hallgatja ugyanazoknak a képzeletangyaloknak a sikolyát, akik később Ilonát énekelnek, s amelynek alapján, lelki öntőformáiban készül folytatólagosan az összes lehetséges ámulatok lírai számbavétele, a számadás arról a rövid vagy hosszú 51 esztendőről, mely alatt a szépség valamely óriásának, az életnek vendége volt, 1885. március 29-ikével kezdődően.

Az ifjú Werthertől a Szomorú vasárnap koráig alig van mélabúsabb kisfiú s kisfiúsabb melankolikus a világirodalomban, aki viszont a nyelv játékaiban s a lét örömeiben úgy tudott megfürödni, mint kevesen a legderűlátóbbak közül is.

Valami bölcs angol határozott állítása szerint „a kultúra az, ami megmarad, amikor az ember elfelejtette, amit tanult”. Ennek a nem csupán személybe, hanem már a nembe szervesült-beépült pozitív „feledésnek” az exponense a Kosztolányi-féle költői alkat, ama enervált tündérfajta, a fújtató vagy jeremiáskodó poéták között, akinek sosem izzad át az inge, s fehér marad a mandzsettája, miközben nem unalmasan végig önmagáról értekezik, ám az az Én maga a történelmet átélt, átvészelt humánum, a megtöretések és máglyák emlékezetes nyomait csak belül viselő ádámkosztümben. Ugyanis Ő is „nem középiskolás fokon”, hanem valami jóértelmű belső fegyelem akadémiájának szintjén hajlandó csak értekezni a korral. Az egyik legszemléletesebb és legpontosabb jellemzést maga az ifjú pályatárs (aki nevét egyik legfontosabb eszmei összefoglalójába, a Thomas Mann üdvözlésére készült költeménybe is belevette) készítette róla: „Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, űzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyút, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar se mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon.” Azt is megállapítják róla, hogy sokan nem szeretik, mert a költészettől legtöbben meg akarnak hatódni, s ő erre nemigen ad alkalmat. Az érzéketlenség ellen világfájdalommal, de az elérzékenyülés ellen valami ellenállhatatlan bölcsesség meggyőző erejével itatta át költészetét, mely a köz- és magánmegpróbáltatások krónikái helyett szívesebben igazodik a kozmikum naptárához. Ha egyedül találod magad a hajnalokon a hívságok és gyarlóságok felfokozódó undorában, nézd: az égben minden este bál van; ha azt hiszed, hogy már játszani lehet, akkor halált fogok veled játszani. Játszótársa, az olvasó könnyen és kellemesen igazodik ezekhez az „örök érvényű” szeszélyekhez, melyek bizonyos értelemben biztatóbbak, mert a lehető legnagyobb távlatok leheletével vigasztalnak, ezért minden helyi érdekű perpatvart a csillagos űr megsemmisítő vagy fellelkesítő fókuszába emelve mindig könnyű feloldani, elsüllyeszteni, az eszmélet paradicsomian titkos billentyűinek ismeretében.

Kosztolányi – már nem a gőzhajó vagy a lokomotív, hanem a filmtrükkök s a villanysziporkázás kortársa – technikás, nagy és értő megrendezője a képzelet önmentő, énmentő kis- és nagyjeleneteinek. Homo (poeta) aestheticus Ő, szemben – vagy csak elkülönülve – a homo (poeta) oeconomicustól s a homo (poeta) moralistól, a társadalmi jóra figyelmező költőtől és embertől. A költő feladata szerinte szemlélődni az élet és halál kérdésein – mely feladatot feltétlen hűséggel és hallatlan biztonsággal személy szerint teljesíti is! „Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében” – állapítja meg lapidárisan és pontosan ugyancsak József Attila. Kosztolányi sosem fogadta el, hogy nem volna jogos s ne lenne elég a költőnek szemlélődve élni át az időt, mely úgyis a legfőbb tragédia: az elmúlásunk felé visz, ragad, vezet. Szemlélete egy (élet)stílus hozama vagy egy betápláltsági szint várható terméke? Egyik lehetséges szemlélet, mellyel nagymértékben azonosulni tud bármelyik kor értelmes emberi lénye. Csak türelmetlenség nézhette közönynek ezt az ars poeticát. A költő mindig is szabadon gyakorolt türtaioszi jogainak javára egyszer csak háttérbe szorultak ama petrarcai jogok, melyeket a XVIII. századtól kezdve, végig a tizenkilencediken, egyoldalúan a nagy barikád-megmászók példájára való hivatkozással, egyesek szerettek volna egészen megvonni a költőtől, aki nem „a néppel tűzön-vízen át” közelíti meg a maga lírai úticélját, hanem csak mint valami alkonyi sétán andalogva, egyedül. Pedig kevesen érzik át s gyűjtenek össze annyi fontos érzelmi érvet arra, hogy az ember egyedül van, az embernek nem volna szabad egyedül lennie, de sajnos a világban vannak a közösség varázserejét meghaladó dolgok, az ember még a hasonlóan gondolkodó, megérteni látszó társak között is magányosan didereghet, mintha a létnek egyetlen átlag-évszaka volna, valami éppen embert kínzó, eszméletet próbára tevő, érzékenységet kihívó, ép eszet kikezdő kozmikus vagy csak belső klíma jegyében, melyet nem feltétlenül lehet materiálisan – még a nyelv mindenre képes és alkalmas materiájával sem – rajtafogni, megfogalmazni, felderíteni. Így lett azzá a didergő Horatióvá Ő is, aki gyöngéden ott áll történelmi indulatoktól és társadalmi látomásoktól gyötört Hamletje mögött, s ezúttal ő teszi vállára a kezét, csillapító szándékkal a jeles figyelmeztetésre célozva, miszerint több dolgok vagynak…

Mint minden igazán jóban, kiválóban: van benne valami a világ minden előző költőjéből – benne van az a valami, ami mögött sejthető, hogy nemcsak cigánynépek vad sihederkedése, hanem egy Európa van a költészet mögött, melyben megszólal egy szép napon, s bármelyik szép napon azóta olvasható. Lírája felől egy meghitt, rendezett otthon illata, egy rajongva tisztelt alma mater akusztikája s egy kultúrtáj ismerős távlata leng a fülünk, az orrunk, a szemünk felé, mindig lehetőleg összes érzékeink felé valami! Totális figyelmünk birtokában aztán derűs-ironikusan effélével fizet ki: „és nőnek a bűnök s a kisleányok” vagy „a délutánoktól mindig futottam” vagy egyszerűen „Ilona, Ilona, Ilona”. Ő az a költő, aki arról is nevezetes, hogy már oly rafináltan hatásvadász módokon bánt a „mikrofonnal”, mint évtizedekkel utána a démoni pop-sztárok és isteni rock-királyok, vagyis már kitenyésztetten, kitanultan, „romlottan” modern volt, tulajdonképpen kinevetett mindent, ami nem XX. századi, de még költő volt, olyan régimódian lantok, papírok, tinták, rímek, ritmusok megbűvöltje, mint Orfeusz óta bármelyik emlékezetes mester.