Egy szövetség természetrajza

Klasszikusok szövetsége – mint a világkultúra egyik érdekes, fontos pontja; a távoli szellemi utókor szemében, különösen az olyan tanulásra és újratanulásra hajlamos időkben, mint a XX. század, már nem is tűnik olyan „romantikusan” nagy dolognak. Ennek a barátságnak, szövetségnek, melynek már a kortársak szemében is országra-világra szóló súlya, tekintélye volt, azokat a vonulatait hozza elénk a Tékában megjelent válogatás, mely csak a műhelyen belül működött és hatott, a kellőképpen kíváncsi és megilletődött nyilvánosság elé csak jóval később került, hatását a korban kifejtett hatás eredőihez, eredményeihez adva-fonva hozzá. Az egész úgy működik, ahogy a kötet gondozója bevezető esszéjében szabatosan megfogalmazza: „Mert az írók nemcsak a címzetthez intézik leveleiket, s nem akarják tudomásul venni, hogy – mint az emberi élet bármely relikviája – a levél elkallódhat. Az írók a szerelmes leveleiket is oly körültekintően, mintegy a messzeségbe meredve fogalmazzák, mint a közjegyzők a végrendeleteket.”

Ennek a híres szellemi „szerelemnek” dokumentációja, egy lehetséges válogatás szempontjait követve, ezúttal is nem annyira a személyesre, mint az írás, az írói műhely dolgaira hangszerelve juttatja el a kötet (s a kérdéskör) újabb olvasóihoz, megismerőihez a szövegek bizonyos hányadát, lévén már előző válogatások válogatása. Ha olvasmányként talán a magánvonatkozások túlsúlya lett volna vonzóbb, most már feltétlenül tanulságosabb ehhez alkalmazkodni, s az elvi régiókban maradva, merengeni el Goethe és Schiller emberi és írói szerepének bizonyos vetületein.

Ez a levelezés, a teljes anyag ismerői szerint, különben sem volt olyan jellegű, hogy belőle valaki kiolvashatná: milyen volt a kortársi világ; ez a legendás társulás különben is alig egy évtizedes barátság. Egyetlen évtizednyi egy hatalmas sűrűségű korból!

A kor Swift és Defoe, Diderot, Rousseau és Beaumarchais százada egyaránt. Szellemi és technikai csúcsteljesítményei körülbelül úgy aránylanak a benne megnyilvánuló szükségekhez, mint a Gulliver látomásossága a Robinson valószínűségéhez. A kor Voltaire és Casanova, a liberalizmus s a liberalizmus meglovagolása, szabadkőművesség és szélhámia, az utolsó inkvizíciós botrányok s az önmagát is sikerrel lefejező guillotine. A kor persze Goethe és Schiller kora, akik a maguk pászmájában olyan biztonsággal intéznek el vadonatúj szellemi képződményeket, mint mindent szokás abban a korban, stílusok és ízlések mezaliansza idején, mintha a török is valóban Mozart hercig indulójára menetelne. Függőleges és vízszintes feltámadások kora; a német irodalom is feltámad, hétszáz év után, bemutatván e nagyszerű szellemi tornaünnepélyen, hogy nincs par excellence nagy nyelv, nagy nemzet, csak nagy egyéniségek és nagy körülmények szinte stratégiai találkozása a kultúra is, a kiáltva parancsoló nagy szükségeké s a harsanó válaszoké.

Schiller Austerlitz esztendejében hal meg, nyolc hónappal az Európa- és dinasztia-rengető esemény előtt, melyhez már egy évtizede bizonyos Bonaparte nevétől visszhangos a világ, de nem ez a levelezés! – mely éppúgy ignorálja Washingtont és Haydnt, mint Beethovent s a rosette-i kő megtalálását.

Goethe életében a Schiller-barátság lelki környezetrajzához tartozik, hogy egyik, tudatos elhatározásból születő „pályamódosítását” hajtotta nem régen végre: megszüntette aktív részvételét a nagyvilág eseményeiben; valóban, hátralevő évtizedeit a (ha tetszik, szentségtörés:) szűk weimari körben tölti el, néhány magánutazás, vizit, kirándulás erejéig változtatva csak környezetet. Se Bécset, se Párizst nem látja meg, különben is egyetlen külföldi nagyváros szerepelt életében: Róma.

Tény, hogy Goethe legjelentősebb belső vezetékei ebben az életszakban – mely mint valami különös, különálló tündöklő évszak szerepel hatalmas és korántsem egyhangú lelki éghajlatának meteorológiájában – szinte kizárólag Schiller felé és Schiller felől közvetítenek igazán jelentőset, fontosat. Az is különös benne, hogy hatalmas és alkatilag másokat hatalmába kerítő énje, mintegy meghosszabbítja, kiterjeszti féltve őrzött határait a nagy barát, a méltónak érzett társ irányába, ahogy soha senki felé. Hogyne volna hát még különösebb, hogy még ez a lényegében két nagy pillérre: a poétika körüli elméleti agytrösztködésre s az alkotói önelemzés mélytengeri kutatásaira támaszkodó együttélés sem volt feltétlenül és olyan értelemben idillikus, ahogy azt az utókorban alapjában véve közérthető, hasznos és nevelő értékű, építő klisévé tették és tehették sokáig. Ami mára már közismert ebben a vonatkozásban, az nem félegesíti, hanem csak árnyalja, igazítja különben azt az „imázst”, mely továbbra is eszmény értékével és súlyával vesz részt a nagy világirodalmi örökségben.

Goethének különben mindig volt, ha nem is ilyen nagyságrendű és lelkiekben ily heves barátsága, szolgálatos (önkinevezett vagy elfogadott) társa vagy vetélytársa, mint ahogy a kor egén nem ritkák más hírességek páros csillagzatai, sem a német literatúrában, sem máshol. A közelükben ott a Fichte–Hegel páros, vagy a két Humboldt, akiknek jóformán történelmibb szerep jut a nagy kortársak, az „iskola”, szellemi irányzat megszervezésében, ami nélkül a német kultúrának ezekről a gazdag humán és egzakt irányulású nemzedékeiről aligha képzelhető el az az egységes kép és tartós hatás az oly fontos XIX. század eszméletében.

Különben Goethe sok mindenkit lenyűgözött, s nemcsak elméleti variánsok adódnak más hatalmas barátságok vonzásáról; hogy mindjárt a Humboldt fivérek egyikénél, épp a természettudósnál állhassunk meg: Alexander és Goethe kapcsolata szintén nagy, tündöklő egyéniségek beszédes szimmetriája volt, elsősorban csak az; hasonlítottak egymásra abban a lelkületben is, hogy talán az utolsók, akik a reneszánsz embertípus módján, még az egész univerzumot próbálják átfogni. Humboldt még évtizedek múlva is úgy nyilatkozott, hogy Goethe természeti nézetei „valósággal új szervekkel” látták el. A megtermékenyítő hatás regisztrálása a fontos itt, annak tudatában, hogy mennyire volt természettudományosan is zseni Goethe! Ám ha Goethe szellemi nagyhatalmi helyzete, trónja megingathatatlan, Alexander Humboldt is (aki egyszerűen, könnyű cipőben, mert épp az volt rajta, megmászta a Csimborasszó 6000 méterét, és mindmáig tartja a rekordját az egy tudós által egyedül kiadott természettudományos publikációknak) megszervezett egy meteorológiai és földmágnesességi jelenségek megfigyelésére alkalmas nemzetközi obszervatórium-hálózatot, amely ma is fennáll, sőt soha nem sejtett jelentőségre tett szert.

Ám az is világos, hogy Goethe, jóllehet vesszőparipái az egzakt területek felé is elragadták jócskán, nem ezeken a vadászmezőkön találhatta meg igazi társát. Szellemének kitartó makacssága sem hidalhatta át azokat az alkati hiányokat, melyek a humán dolgok területén fontos erényekben folytatódtak. Az ő igazi területe (ahol Schiller hasonló, de mégis más arányú képességkészlete üdvösen kiegészíthette) csakis az lehetett, ahol nem hiba, sőt termékeny előny, ha valaki, mint ő: „a feltevés és a tény különválasztását” „nagyon nehéznek” tartja, mivelhogy, „még annál is nehezebb, amint azt általában vélik, mert minden előadás, sőt minden módszer már eleve hipotetikus jellegű”. Ilyen terepen a gyakorló költőzseni s az esztéta legfennebb egy „világirodalmit” téved, s még tévedése (feltevése) is örök érvényű-értékű lehet.

Schillerrel sem voltak rokon lelkek, mindössze abban és addig, amiből tényleges, termékeny szövetségük kinőtt. Schiller már hét éve Weimarban élt, mielőtt közelebbi kapcsolatba került volna Goethével, sőt, vagy inkább: előbb némi csalódások is érték. Találóan mondja Friedenthal, hogy „kapcsolatuk inkább amolyan fegyverszünet két nagyhatalom között, akik rendkívül tiszteletben tartják egymást, és demarkációs vonalukon át érintkeznek egymással, sok levelük diplomáciai jegyzékváltásnak hat…” És hogy a találó képekkel való megközelítések számát szaporítsuk, rendkívül szemléletes a bevezető írójáé is: „akik a nagy ügyekért vívott közös küzdelmekben is oly idegesen, önuralmukat igénylő és próbára tevő, nemegyszer fogcsikorgató kitartással vállalták egymást, mint az angolok meg a franciák a két világháborúban”.

A társadalmi „súlycsoport” különbség kisebb szerepet látszik játszani ebben a kölcsönös-különös egyensúlyban, mint az alkati tényezők. Schiller világosan tudta, hogy az írásból kell megélnie, s a nagy barát, mint kenyéradójára is hatni tudó pártfogó, nem volt a túlzások embere, úgyhogy nem Schiller volt az egyetlen szűkölködő tudós, író, egyetemi káder a Goethe-idill közelében.

Ebben a barátságban, mégis belekalkulálva az összes, az ilyen jellegű tényezőket is, minden valószínűség szerint a Schilleré volt nehezebb helyzet, kimutathatóan, közismert diplomáciai érzékén s a korabeli társadalmi érintkezési formulákon túl, ő az engedékenyebb és udvariasabb, aki résen lenni látszik, aki a külső-tekintet visszapillantó tükrét jobban használja önmagát kontrolálandó. Goethe őmindensége nehéz partner lehetett még azok számára is, akik annyira megnyerték, amennyire Schiller megnyerte őt. És Schiller óvatosságát igazolja az is, hogy Goethe csodálatának igazi megfogalmazása csak a nagy barát halála után hangzott el, őszintén, nyíltan, a szükséges szóbőséggel.

Abban találkoztak (a véletlenek utólag szépen nyomon követhető törvényszerű szövevényében), hogy Goethe is, Schiller is az elméleti tanulmányok téreire kívánt visszavonulni, egy személyes alkotáslélektani fázis s egy környező történelmi-anyagi valóság rejtelmesen parancsoló indítékai következtében. Schillertől is a Goethe szemében már-már vetélytárssá emelő országos sikerek után elfordulni látszott a közérdeklődés; Goethének pedig lassan tíz-tizenöt éve nem volt már szerencséje a közönséggel.

A köztudatban Goethe a hosszú élet s a fényes sors letéteményese. Azon túl, hogy ennek a fényes és hosszú sorsnak itt-ott tátongnak örök hiányai és feketéllnek keresztjei, a kor s az a Németország, melyben élnie adatott, nem különösebben kedvez annak, hogy pusztán a hosszú élet s a viszonylagos anyagi szerencse boldoggá tegyen egy igényesebb elmét; sőt, ami a korabeli nyílt elméket biztató energiákkal látta el: a nagy forradalom s annak lefutása, következményei még egyértelműen lelkesítő fázisában sem ragadták magukkal, annyira sem, mint Schillert. A kor német társadalma közelről tehetségek sínylődésének és többé-kevésbé némi aszkézis árán végrehajtható kitörési kísérleteinek szövedéke (Kant, Lessing); nem kevésbé bosszantó a senkik szokásos erőlködése, hogy többnek látsszanak; a kicsinyesség s a „konkrétumok” dagálya az értelem ingerküszöbét büntetlenül ostromolja. Mounier, a Weimarban élő francia emigráns mindössze Kantot akarja „szétrobbantani”; Goethe tulajdon sógorával olyasmin veszhet össze egy életre, hogy a derék és öntelt polgár szerint a matematikának, ennek a merő számolgatásnak semmi köze nincs például az optikához meg a színelmélethez. Ám Goethe nagy koponyájában is mindez a forradalom átkos következményének látszik, mert felfokozta a kedélyeket, s mindenkiben elültette az önhittség és renitencia bűnös magvait. A kor öndiagnózisa jellemzően romantikus (és optimista), de egyben magyarázat is a nagy szellemek lázadó kitörésére és szövetségére, holmi „minőség forradalmára”. Ezt a diagnózist Wilhelm Humboldt mondja ki emlékezetes szabatossággal: „Úgy vélem, az emberi nem végre elérkezett arra a kulturális fejlettségi fokra, ahonnan már csak az individuumok kiművelése útján tud magasabbra lendülni; s ezért mindazok az intézmények, amelyek akadályozták ezt a fejlődést, és az embereket még inkább tömegekbe tömörítik, ártalmasabbak, mint valaha.” A közvetlen következmények meg az azóta eltelt történelemdarab ismeretében nem nehéz – dévaj anakronizmussal – a „reakciós” s a „haladó” elég perverz elméletkeverékét látni ebben a fontos elmék szellemiségét a hit erejével átható meggyőződésben. Pár évtizednyi eltolódással valami hasonló „építően zavaros” helyzetben, közérzetben leledzik Kazinczyék kis világa is; nagyrészt ugyanazokból a társadalmi okokból és politikai tényezőkből kifolyólag, immár a napóleoni háborúk kihűlt hamvain táncoló Habsburg-hangulatú környezetben.

A csoda itt a kitörés iránya: az alkotás, és nemcsak a nyelvet és szellemet ellátó, takarmányozó szépliteratúra, hanem a gondolkozás purgatóriuma felé! Valóságos filozófia-járvány harapózott el a németek között: minél nyomorúságosabb volt az anyagi helyzet, annál szenvedélyesebben keresték fel a lét-, kiút-értelmezések régióit. Hogy a tömegből Kantok és Hegelek emelkedtek ki, nem tételezi ugyan, hogy jelentkezésükhöz tömegnyi filozófuska almára lett volna szükség a teleológiai Betlehemben, de így Németországban egyedülállóan más háttér és közönség, átlagszínvonal keletkezett az egészhez. Ezúttal megjegyzendő, hogy a nagy kettős egyik tagja, Schiller (mesterét követve, aki erkölcstan szerzője és terjesztője volt) a felelősségvállalás és a szabadság aktív hirdetője lett, így is számon tartja a világirodalom. Legalábbis az érzelmek jogát és szabadságát, a józan ész honpolgári rendet alátámasztó szabad működtetését feltétlenül felkarolta. Tény, hogy amit közös megegyezéssel kitűztek – Goethe meg Schiller –, a német kultúra felemelését az akkor is érzett, megérzett világszínvonalra, azt valóra is váltották ez alatt az évtized alatt. „A kettejükben megtestesülő művelődéspolitikai hatalom – a fogalom máig érvényes értelmében – a polgárságot s általa a megújhodott nemzetet szinte erőszakkal kényszerítette a legmagasabb szellemi igények elfogadására” (D. T.).

Hogy ennek az ideálisan működő „kritikus tömegnek” összehozásakor ki kit győzött meg, annak levezetései ezekben a levelekben is olvashatók: „Ha kölcsönösen tisztáztuk azokat a pontokat, ahová ezidáig eljutottunk, annál folyamatosabban tudunk majd együtt működni” (Goethe). „Most már nyilvánvaló, hogy annyira különböző életútjaink éppen most és nem előbb találkoztak mindkettőnk hasznára” (Schiller). „Újra meggyőződtem arról, hogy bennünket nem csupán azonos tárgykörök érdekelnek, hanem legtöbbször a szemlélet módjában is megegyezünk” (Goethe). „Ön arra törekszik, hogy kiterjedt eszmevilágát egyszerűsítse, én pedig változatosságot keresek csekély kincsem számára” (Schiller) stb.

Schiller az, aki sarkall, biztat, ösztökél; Goethe lelkesedik és visszaigazol; Schiller a határozott, a szabályokat megalkotó, Goethe az, aki szentesíti, hogy a hatásuk: a klasszikus esztétika évszázadnyi időre meghatározó értékű és súlyú lesz Németországban. A némileg épp elakadt Goethe önmagát találja meg Schiller őt elemző megfogalmazásaiban, és soha többé nem akasztja el már semmilyen személyes csapás sem. Schiller kettőjükből, még ha csak bravúrosan udvarolt is néha, de pontosan célzott, egy nagy íráskultúra kedélyét és önérzetét bányászta ki nemzedékek hasznára.

Mikor Goethe hagyakozik, akkor mereng el igazán az utókorbeli olvasó is olyasmiken, hogy mi lett volna, ha életidő dolgában fordítva rendelkeznek a párkák? Akkor nem marad, a végzetes igazolást el nem nyerve, csupán patetikus póz ez az egyébként minden halandó esetében oly jogos előrelátás, hogy a legközelebbi munkatársra testálja, amit úgyis az ő vállán hagy majd a kegyes (kegyetlen) sors. „Mivel nagyon erősen érzem, hogy vállalkozásom messze felülmúlja az emberi erők mértékét és földi időtartamukat, sok mindent Önnél szeretnék letétbe helyezni…” A tények, mikor aztán megmerevednek egy kronológia mentén, tulajdon rétegnyomásuk alatt különös új tényeket képesek produkálni: fénytörésként, délibábként fantom-múltat – íme mintha Goethe életművéhez természetesen hozzátartoznék a legfontosabb szövetségeket is túlélő hosszú idő is, egyedül! Így lesz a legnagyobb szövetségesből az individuum prototípusa. Mind messzebbről: egy szerelem, egy barátság, egy sebhely már csak ág, aztán csak fenyőtűnyi a szálfa testén.

Se vége, se hossza az apró adalékoknak, melyek azt a nagy viszonyt jellemzik s igazi méreteit emberközelben tartják: Goethe sohasem szánja rá magát, hogy letegezze Schillert, pedig másoktól nem sajnálja ezt a bizalmasságot elismerő külsőséget. Állítólag naplójában sehogy másképp le nem írta a nevét, mint „Schiller udvari tanácsos”, s ez még az ő cím- és rangkórságának ismeretében is fura. Schiller viszi bele Goethét a harciaskodásba, a híres-hírhedt epigrammaháborúba. Ez sem volt olyan egyértelmű diadal, s lehet, hogy nagy és pozitív hatása is (miszerint mint valami zivatar, kitisztította a német irodalom egét) inkább holmi inercia következménye, a kész legendából visszavetített önmeggyőzése a későbbi, a kikristályosodott erő- és tekintélyrendszerekre esküvő nemzedékeknek. A valódi tisztázás s a divatos demitizálás határai mindig zavarosak… Voltaképp valóban rendet akartak s konszolidálni azokat az elméleti eredményeket, amelyekre jutottak. Schiller a határozottabb: „A versbírálatban még mindig uralkodó anarchia miatt, és az ízlésre vonatkozó objektív törvények híján a kritikus mindig nagy zavarba jut, amikor állításait érvekkel próbálja alátámasztani, mivel nincs törvénykönyv, amelyre hivatkozhatnék. Ha becsületes akar lenni, akkor vagy egészen hallgat, vagy […] egyszerre kell törvényhozónak és bírónak lennie.” Goethe hol gőgös, hol rezignáltan nagyvonalú az ilyesmit illetően: „Mivel azonban a jelenségek birodalmában nem szabad oly hajszálnyira pontosnak lenni, és már az is eléggé vigasztaló, ha egy csomó kipróbált emberrel együtt – saját magunknak és kortársainknak inkább hasznára, mint kárára – tévedhetünk…”

Miközben az elmélet tudorai is ők voltak, a legszélesebb olvasótömegeket tudták megmozgatni ugyancsak ők: Schiller a Haramiákkal, Goethe a Hermann és Dorottyával, mely a szó szoros értelmében a Werthernél is népszerűbb lett, szabók, varrónők, szolgálólányok olvassák; Goethe „hazát ment” és köztudatot formál vele oly korban, mikor az évezredes keret, a Német-római Birodalom végérvényesen ízekre szakad, s kétségbeejtőn bizonytalanná vált minden, s a napóleoni háborúk hadai másfél évtizeden át trappolnak ide-oda az országban. Goethe szimata jobb, inkább a művészé; a Tell Vilmos motívumát is ő csípi fel egy svájci barangolásán s engedi át Schillernek, akinek tolla nyomán a történet újra szabadság-fogalommá válik, míg Goethénél, lehet, örökre terv maradt volna.

Kettős Gulliver ez a két iszonyúan gazdag óriás, akiknek megalkotott s csak elképzelt műveiben – még a magánleveleiben is –, mint lebegő új világegyetemben, a megélt történelem s az emberi lét folytatásának, folytonosságának békéje, humánuma tiszta légáramlásként átfúj a századokon.