Fiúról atyáraKezdetben minden apa fiú. Van tehát ez az irány is, létezik a dolgoknak ama lejtése, melynek mentén, mint egy Petőfi-versben csörgedező kispatak mentén a vándorlegény, reményekkel és ambíciókkal feltarisnyálva elindul az inas, hogy valaha atyamesterré legyen a céhben. A végén végül ott állhat teljesen kifosztva: egy szál dicsőségben, holmija nem vész el, csak átalakul.
*
POMPEJI KASZÁRNYA. Titus császár óta eltelt megint vagy kétezer év. Csak mindig, örökre a vártán. Leváltás nincs. Felmentés, segítség nincs. Te tartod válladon az egészet: őrzöd a dolgok kapuját. Mint valami cerberus vagy hétfejű sárkány. Időnként jánosvitézek és inkvizítorok érkeznek ostromolni, keresztüllőnek, hétbe hasítnak, máglyára vetnek, ott rothadsz el a tömlöcök szalmáján, de el nem mozdulsz a helyedről. Még szerencse, ha időnként ősszel (télen, tavasszal, nyáron) úgyis kitör a Vezúv, s rátok borítja ezt az egész római világot.
*
Sokan indulnak, aztán nem mindeniket veti be a sors. Vannak készenlétek, melyeket egyszerűen nem használ fel az idő; akkor is kifogástalanok kell hogy legyenek!
*
Akiket be se vetnek, azok készenléte hiábavaló volt? Van egy megalázóbb variáns: mikor aztán nem holmi nagy ügyért, elvi küzdelemben, nem eszményi eszményekért, hanem saját kicsi létkérdéseiért, önvédelemből kell felőrlődnie, esik el.
*
A történelem egészsége ez az inercia – sokat indít, s néha ottfelejti őket. Sokszor évtizedekkel társadalmi formák, esztétikaszükségletek, divatok, irányzatok, képletek szétrobbanása után is termeli még azokat a típusokat, művészeket, politikusokat, tanítómestereket, akik még az azokkal-teljesben, az „egészben” gondolkoznak. Mint amputálás után még sokáig az egész-ség érzete. Eregeti tovább a buborék-kerek elemeket, akiknek kín a nem-az-egészben létezni, működni. Viszont máskor feléli, felhasználja, elpazarolja, amit nagy türelemmel és céltudattal nagy időkre, nehéz időkre kuporgat. Valóságos tűzijáték holmi semmiségekért…
*
Tested jelene s fikciód jelene: munka közben vannak átmeneti helyzetek, melyekre ne ébredj rá, fel, ki – mert csak bizonytalanságot, reménytelenséget, kiúttalanságot jeleznek (vagy lepleznek le) a mérőműszereid olyankor; akkor vagy benne mélyen, legmélyebben, legbelül anyagod világában, számodra a legvédettebb helyen, teremtés alatt álló tulajdon világodban. Épp ezért akkor csak törj tovább a cél felé. Ő világfióka lesz, őt már védi a külvilág, mely veled mostoha. S ő esetleg meg tud majd védelmezni téged. Ha akkorára sikerül.
*
ERASMUS FEJEDELEMSÉGE. Délig a trónteremben üldögélsz, olvasgatsz, írkálsz, papucsod hajó, lábad a tengerekben és akkora Damoklész-kardok lógnak a fejed felett! Igen, hát ezzel a természettel… Időben, rendre ismered meg, mint egy útvonalat, mint egy olvasmányt. És egyre csodálkozol – van úgy, hogy más fordulatra számítottál… Már saját magamtól is „örököltem” mást, mint amilyen vagyok.
*
„Körülvettem magam hegyekkel” (PZ). Fogaim közt a kávé csikorog, melyről mint a homokról a gumipitypang, leszívtam a híg levet. Kiszáradás ellen völgyemet körülvettem könyvhegyekkel, a középkori építészetről szóló frissen fordított francia tanulmánykötet címlapjáról színes gótika mosolyog, mint valami elveszett paradicsom, és csak úgy árad a régi kötetekből az „ősi” munka folytonosságának hangulata. Ez is épp olyan első, ősi mesterség, mint ama másik. Most már csak az én erőm kéne, mely elszivárog délre, életdélre, elszédül egy tüdőre szívott cigarettától, egy visszaderengő vitamondattól, gyöngéd emléktől vagy sérelemtől. S bizony megreszket a biztos kéz, elalakulnak az írásban elvarázsolva feszülő idegrendszerek.
*
Egy olyan világban, mely az egész összeomlásával is fenyeget – eltorzul vagy felfokozódik a közeli veszély: az elmúlás, mely szeretteinket elviszi és az ifjúságunkat, a könyveink, irományaink féltése, tűztől, kora haláltól, már nem is helyi, nemzeti szinten, hanem emberiség viszonylatban. És mindezeket a bugyrokat bejárva, naponta végiggyalogolva, s aztán közelhajolva mit munkálkodik az elme? Miféle fejedelem tehát Erasmus? Ki előtt ismeretes? Hiszen olyan evidencia ez a hatalom nélküli rang.
*
AZ ÉN MEGHATÁROZÁSA. Valaha az volt a (vulger?) meggyőződés, hogy mind többet kell megtudni, összehordani az emberről, plusz-mínusz mindent, hogy a ráció győzhessen. Ma minden cinizmus nélkül már az is felmerül, hogy ez a többet, majd mindent megtudás használ-e.
*
Az ember: meghatározás sok mindenre. Ma már nyilvánvaló, hogy tiszteletbeli, megfelelő hőmérsékleten tartósított, tartalékpadon várakozó kozmikus fogalom. De mit fed, mi a fő anyag itt? A tény, ama „legmagasabb fokon szervezett”, melyet megcsiklintani lehet, mintegy tüsszentésre ingerelni – avagy a terméke, ez a mérgében, görcsében megcsobbanó „semmi”?
*
Dante képe erről szinte azonos a Dosztojevszkijével: nem tudni, miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) lakóinak potenciális közös erényei és közös bűnei. Egyenként való vizsgálásuk, (szemből-profilból) fényképezésük viszont nem rendíti és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának tényét.
*
Minden „történet” esetrendszerek része; (de ami fontosabb:) vagy a természet, vagy a társadalom nem tartja be úgysem a megállapodást, saját játékszabályait, s a megszegés nehéz helyzetbe hoz egyedeket: konfliktusba kerülnek, erőfeszítéseket kell tenniük, hogy kivágják maguk, s ez vagy sikerrel jár, vagy tragédiába fullad. Egyéni tragédiába. A teljes esetrendszert a világirodalom tartalmi kivonata egyre inkább megközelíti. Bizonyos korokra lebontva is össze lehet állítani az ő jellemző buktatóit: a pikareszk-klisét – mindössze bele kell helyezni, besétáltatni, mint valami csapdába, labirintusba az egyedet, mely mindig valamelyik (társadalmi) helyzetű emberfajta képviselője.
*
Azt mondja a szociobiológus: az emberiségnek már csak bizonyos korlátozott ideje maradt arra, hogy megértse és irányítni kezdje társadalmi fejlődését; talán már el is jött a pillanat, hogy az etikát egy időre kivegyük a filozófia kezéből és biológiai szempontból szemléljük… Ennyi minden után azonban elég kínos lenne a meglepetés, hogy mégis így állnak a dolgok. De, istenem, annyi mindenről kiderült valami, lehetőleg az ellenkezője. Demitizálunk, demitizálunk, s a temetők is tele vannak…
*
Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálták bizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy azért az emberben ott az ember is. Például!
*
Egy szem egres, egy szem cseresznye, egy ember. A lét teljes zsákutcája például a növények élete; és azért az, mert nem az individuum érdeke kerül előtérbe. A növények mindössze ismétlődnek (reprodukció), nem példány – hanem egyed nincs!! (egyed onnan kezdve létezik, ahogy lelkivilága támad, érzelmi „különcsége”) – együtt élnek vagy halnak, nagyon lassan maga a faj mozog, jobb vagy rosszabb helyzetbe kerül azzal, hogy alkalmazkodik a nehézségekhez. Az „egyedük” zokszó nélkül viseli: megtestesíti azt, ami; összege, tömege a fontos, a fennmaradó, méghozzá erre a sivár létre. Mely mintha átmenet, túlélés volna. De nem az. Szomorú ügy… Az emberé épp onnan ment tovább a mind „emberibb” felé, ahonnan egyre inkább az egyed kezdett számítani; mert követelőzött. Az emberegyed épp azt mutatja be – bizonyára mint (kozmikus) biztonsági szelepe az élővilágnak –, hogy miközben a kötelező alkalmazkodást a faj meg nem sértheti, mégis lázadhat. S ettől mozog. A fáról a földre. (S a Földről a fára?)
*
Az egésznek – amibe te, kicsi egér, beleszagolsz – nagy örök hangulata van: mint valami óriás folyosó vagy szép nyári este huzata; – ettől érzi úgy a naiv halandó, hogy ő is örökre fog élni. Pedig mennyien halnak, de te ezt is úgy veszed, szerencsére, hogy igen, ez hozzátartozik a lét tragikusabb ízeihez, kalandként, cselekményként, mint valami középkori olvasmányban vagy olasz operában. Mert mindig – addig mindig – másokkal történik. S innen a szerencse: hogy a hosszú életből olyan öröklét-közérzetünk támad, hogy ítéleteinkben is inkább ez tükröződik.
*
Ismeretlen testeink a századvégen. Már előre tudjuk, hányan fognak éhenhalni s hányan lesznek analfabéták az ezredfordulóra – a még meg sem született emberiség-részből… És máris elháríthatatlan. Máris tehetetlenek vagyunk vele szemben. Olyan ez, mint valami előre meghozott halálosítélet-sorozat. Valami eredendő bűn alapján (megint). Nem is: mintha egy előre meghozott halálos ítélethez szülnék meg, szállítanák a testeket. Előre megfontolt testeink!
*
SPANYOLVIASZGYÁR. Még művészet is nehezedik a jelenkorra. A kultúra súlya, diktatúrája. Ez is hatalmaskodás. A kornak mindig tűrnie kell, mert ha elveti s téved, nagy értékek veszhetnek oda. A sznobéria s a szűklátókörűség közti óvatosság védi meg a pillanatnyilag nem tetszőt, nem tetszetőset; hogy átvészelje a kedvezőtlen szakaszokat s utólag dicsőüljön. Sajnos, ezen az úton egy darabig a konvojhoz csapódnak silányságok is, menekültet tettetve. Az igazán illetékes zsürit, vámhatóságot viszont iszonyú nehéz összehozni. Eugénie császárné lovaglóostorral vágott végig Courbet iskolaalapító festményén; Petőfi megtagadta Goethét; Kazinczy „csak” Csokonait. Adyt, hajnali kakasszóig háromszor, sokan.
*
A nagy alkotók nagy erőszakosak voltak. Megvolt bennük az a mindenen átvivő lendület, melyet nem tör meg semmi, a dolgok fizikai oldala sem, csak egyszer, a legvégső pillanatban. Mindent átvágtak, átrágtak, áttörtek, átőröltek, mint valami mitikus hatalmú malmok, s létrehozták tehetségük hercegségét, nagy, egységes, egységnyi, országnyi életműveket. Ezek köré (vagy ezekbe) telepedtek aztán a folytatók, utánzók, iskolák, stílusok, s ezekkel együtt néha birodalommá tudtak alakulni. Más vezérelv, nagyobb kohézió nincs – ez a maximum, amennyire „egységesedni” volt képes a világ.
*
A világ annak a legszebb, aki szabad választásával tájékozódik benne. Szövetséget köt társakkal és dolgokkal, társak műveivel. Mint szépítő, mint építő. Jelenkorától kezdve az örökkévalóságig terjedhet szolgálata. A múltat ugyanis csak élvezni lehet, szolgálni már nem. Ám az embert nem is más korokban elérhető csodák utáni vágy keríti hatalmába mint alkotót. Az alkotó ideje egyirányú.
*
De milyen különös: hányan együtt vagyunk, s nincs közös célunk, hozamunk; mással meg külön utakon járunk, s mégis egyazon célért vagyunk, létezünk, termünk. Még ha nem is akarnánk. Persze nem biztos, hogy kellemes: a nagy „művészeten” belül Dürernek Demis Russosszal együtt hatni, vagy Palestrinának Elvis Presley-vel.
*
Brahmsról mondják, hogy órákig elnézett egy-egy régi metszetet. Lehet órákig gyönyörködni olyan művekben is, melyek közvetlen hatása már első percekben feltárul. S viszont: ahogy az emberiség „egy életen át” ógörögözik.
*
Altruizmus, aszkézis, aritmia – mikor a közöset, az aktuálist, az általánosat próbálod kifejezni még akkor is, mikor alkatilag és választott utaidon-síneiden már nagyon messze vagy tőle?
*
De figyelem: nemcsak megtanulók vannak, hanem spanyolviasz-feltalálók, újrafeltalálók is. Az emberiség útja ismétlődik folyton és igazolódik ezekben az újrafeltalálókban. „Szükségtelenül?” Amennyire szükségtelen, annyira elkerülhetetlen, bizonyítják a tények. A körülmények s az életkorok úgy hozzák állandóan, hogy kisebb értékű „kongenialitás” is beleszól a menetbe. Vagy nagyobb szabású szintézis.
*
Fő, hogy perszisztáljon a rendező értelem uralma az anyag felett. A forrongó anyag felett. A kínálkozó, de szétszórt anyag felett. Megint egy axióma: a mélységet nem a bonyolultságban kell keresni, de a bonyolultságban van néha mélység… A labirintus is egyenes vonal ahhoz képest, amit az anyag megtett addig, hogy agysejtté váljék; aztán most már az egyenes vonal is labirintus ahhoz képest, ami a tehetségtől az alkotásig végbemegy. Hurrá! Győzelem! Győztünk! Csakhogy…
*
Aztán milyen nyugtalanító lehet a gyengéknek, hogy semmi se biztos, sohase elég jó! Itt van például, mikor a kikezdhetetlennek tűnő értékeket is leöljük, feloldjuk kénsavban, hogy táskafület öntsünk belőle – jó, van, aki nem inog meg tőle, az ilyesmitől, hogy teszem azt „Balzac molyette, fűrészporos”, meg hogy Jean Gabin rossz színész, Mátyás király nem igazságos, anyuka nem jó stb. Divatos mindent-jobban-tudás vagy sznob idegesség, vagy előzőleg valóban elkövetett hibák, pozitíven kodifikált tévedések helyrehozása, avagy egyszerűen tatáros kardélrehányás, üsd, vágd, nem apád alapon? Izgágák vagy igazságosztók? Sajnos, mindenik lehet köztünk.
*
A „rendesek” mindig gyanakodtak a „rendetlenekre”, s a rendetlenek mindig gyanakodtak (vagy irigykedtek) a rendesekre:
*
…iacta est – azaz a sulyok el van vetve! Egyesek szerint profi vagy amatőr kérdése az avantgarde is. Mások a másik oldalon a „borotvált lapítót” (tabula rasa) emlegetik fenyegetően; nyaktilók biztosítják, hogy ne akárki merészkedjék a nyaktilosba. Csak a bátrabbja… Mindenesetre NB: a sikerült kísérlet sem teljesítmény még; csak a kész mű teljesítmény… Ámbátor attól függ, hol, ki előtt számít annak. Stbstbstbstbstb.
*
Mondjuk a XVII. század, csak egyik legádázabb a sok közül, már jól ismerte, akárcsak a XX. század a mohó étvágyat s a kétségbeesés kísértéseit. És számolni látszott vele, hogy a végletes érzésből a kifejezés végletessége következik. Boileau bácsi pulpitusa alatt már ott dobognak, fütyülnek, dübörögnek az első formabontók… A klasszicizmus pedig valami egyre újrakezdődő győzelem, a szellem méltóságának szabadságharca ancien régimek kissé kopott és vidéki díszletei közt. S persze festett pálmafán nem teremnek csodálatos mandarinok! (Közmondás a Nincs-dinasztia idejéből.)
*
Az égbekiáltó egyéb. Míg a profik egymásból szorítják ki a szuszogót, a dilettantizmus észrevétlenül kisettenkedik, besettenkedik, az amatőrködés meg szeretné haladni a vasárnap délutáni kuglizás szórakoztató, időt agyonütő igényeit… Pedig Voltaire már megmondta a betörőnek, mikor meglepte, hogy a fiókjait feszegeti: – Barátom, maga optimista! Ugyan mit remél ott álkulccsal, ahol én a valódival se találok már semmit!
*
Menetrend, étrend, órarend, napirend – értékrend. Lovagrend. „Rend a romokban…” Lesz, aki a végsőkig kitart – például egy versformába zárkózva, temetkezve. Újabb metafora az apokalipszisről: az utolsó, ostromgyűrűvel körülvett szonett…
*
„A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképp megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol” (Pilinszky János).
*
IDŐIGÉNYES MUNKA ÉLETFORMÁJA. Az ember léte mindennapi szinten nem más, nem több, nem kevesebb, mint egyensúlyban tartja a dolgait s maga körül az életet. Attól is függően, mekkora kitárt lelkének fesztávolsága. (Legalább mint a kondorkeselyű szárnyaié.) Időnként megereszt, bedob egy ötödik, hetedik, kilencedik szimfóniát. Egyszerű!
*
Életidő, restanciák. Intézet az emberben. Egyszemélyes intézetünk munkakezdő órája. Jelen vagyunk már valamennyien, akik ebben a szent szkizofréniában együtt kell hogy működjünk a legalázatosabb személyes adalék, eredményecske létrehozásában. Mihez is fogjunk? Valami alapítványi ösztöndíj kéne, hogy ne az legyen a fontossági sorrend, melyet kívülről határoznak meg, mintegy beadnak, mint valami cellaablakon a kenyeret és vizet. Hogy szóhoz juthasson a belső kötelesség is, melyet – míg számottevő valamivel észre nem véteti magát a közérdekkel – csak ambíciónak nevezzük. Időnként nagyravágyásnak. Ilyen fontoskodó viszketegségből születtek nemcsak a furcsa rekordok enciklopédiájának adatai meg Hérosztratosz tette, hanem mind a közkincsnek számítók. Egyébként vae victis, jaj a legyőzötteknek!
*
Tulajdonképpen egy időalapítvány segíthetne csak.
*
Boldogok a régi polihisztorok, mert övék a mártogatás országa! Hatalmas tudású aggastyánok hervadtak el a tudogatás viasztáblái mellett. (Ki ne gyönyörködne a híres metszeten Szent Jeromos szobájában, ahol minden karnyújtásnyira van, a kapcsos könyv, a frissen roppanó pergamentekercs, a kihegyezett lúdtoll, vagy nádtoll, a nevezetes stílus, a kalamáris, az ólomkeretes ablak, a besütő sötét középkor, no meg az oroszlán!) Manapság már nemcsak az egzakt tudományokban, ahol a π-mezonos úgysem érti már a μ-mezonost – hanem még a humaniórákban is folyton körmünkre ég a gyertya. Ebben a huszadik századi fázisában a dolgoknak, mikor percről percre születhetnek mindent egész más fényben feltüntető eredmények, ha felmerült, nagyon is kínos volt, hogy nyelvi meg ideológiai akadályok is tornyosulhattak a mindentudás útjába. Szinte sose mondhatod már tudásod konszolidáltnak, mert ma hajnalban is rájöhetett valamire valaki s egészen új iskolát alapított. Iszonyatos lenne, ha téged abba nem engednének járni, mint valami mezítlábas, palatáblás szegénygyereket az úri osztályok hajdanán…
*
Shakespeare 33 évesen: 8 komédia, 20 dráma – és már Shakespeare. Tetszik ismerni ugyebár azt a keserű szájízt okozó vádaskodást, hogy biztosan az apukája csinálta… De ki csinálta az apukájának az apukájáét? Nyilvánvaló: apáról fiúra. Csak a legszegényebbek csinálták maguk. Kényszerűségből.
*
A Verne Gyula-i, a századfordulós, vagy a Cyranói elképzelések, Münchausen báró „technikája” – milyen kár, hogy azok a világok nincsenek meg, milyen mulatságos volna: a zord valódi mellett a változatok Disney-landjei, melyekbe kis kikapcsolódás, feltöltődés, egy séta erejéig bemenekülhetne, lelki menedékjogot kérhetne az ember. Van, akit már csak a kíváncsiság éltet (s egy kis lehetőleg élve megért klasszikusság reménye) – félünk 2000-től, vagy már nem is félünk –, be kell teljesednie, még ha mindent visz is azoktól, akik ezt a századot kapták meg. Ha megérjük, már 19 évesek, 63 évesek, 99 vagy 101 évesek leszünk éppen. Dicsőség és persze anyagi függetlenség végre, a gazdag emberiség bőkezűbb lesz, mint II. Gyula pápa! Miközben szomorú mementó, hogy hányan végezték, mielőtt ennek csak közelébe jutottak volna – bár haláluk után már közvetlen utókoruk is mindent a lábuk elé helyezne… Táncsics, Krúdy, József Attila, Szisz… Az ám, hazám!
*
„Nekem nem mi, öregek vagyunk reményem és gyönyörűségem, mert mi már azok se leszünk, a kik voltunk; ifjainktól várok mindent, kik irtva találván az utat tovább mehetnek mint mi” (Kazinczy levele Kis Jánoshoz, 1831. III. 9.).
*
Tanácsok fiataloknak. Az élet bizonyos szakaszában nem kell a plusz súrlódási felület, lesz elég; akkor lehetőleg önuralmas légy. De máskor ne tűrj s ne szegénylegénykedj. Ha múlik már, elkezded szégyellni a hepcia párbajait. Önmagad tekintetében mindenképp ismerd és ismertesd, hogy számítani lehet rád, mert számítasz: nem vagy elhanyagolható szövetséges. Legtöbbet s legmélyebben önmagaddal ismerkedjél. Ez könnyen egyeztethető programoddal és meggyőződéseddel is: hisz legderekabb s legtehetségesebb fickónak magad tartod. Aki egyszer és ezredszer is az igazi (lelki) arcát mutatta, azt jegyzik meg az emberek. Ne higgy benne, de tudj róla, hogy az erény végül kitör. Ha nem egyéb, méltatlankodásban. Leggazdagabb akkor leszel, ha minden erőidet művekre költötted.
*
ÉLETIDŐ. SAJÁT TECHNIKÁK. Aki mindig mindent megért és ha belegebed se csodálkozza magát magatehetetlenné, hogy a többi már valósággal gyanakvással néz rá, bár némi hasznot húz belőle, hogy ő ilyen – az annak az ősembernek az utóda, aki mindig a barlang bejáratánál álldogált, üldögélt, és minden újabb mozgást meglátott – ha bokor zörrent hirtelen, s ha levél sárgult szabályos időközönként –, s mégis ösztönösen tudatában volt már, hogy még neki is nehéz mindenről tudni, ami itt velük történik.
*
A zseni felmenőági őse egy 22 éves, korán elhalt lézengő ritter, borzas, kedves, szélhámos vala, aki felelőtlenül megcsinálta a gyereket (is) s aztán kereket oldott vagy eltűnt a következő ütközetben. Egyáltalán nem számított az előd magas tisztességére, s nem is tudta volna elképzelni magát holmi köztisztelt ős pozitúrájában. Villon és Bartók suhanc nagytatája. Első Bach és Homérosz bácsi…
*
A tehetség mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros fázisai, állapotai. Megfeszülésük vérömléshez, gutához hasonló állapot. Ez egyébként „normális”, „rendes”, törvényszerű. Ez a szabályos. A művészet nem a kiszámíthatóból jön. Csak a tehetség mérhető. És hosszútávon! Az nem, hogy abban a pillanatban mit termel, milyen szinten működik. Az csak zavarható!
*
A művek sorrendje. Az ember mikor tervezi a nagy műveket, sorozatként, még nem tudja elképzelni se, hogy amire rá fog érni, az kerül majd ki kész áruként a keze alól, s ami kikerül, azt hiába tekinti ő ideiglenesnek a tervezettekhez képest, mégis az lesz az életműve. Egy darabig még fejcsóvál: azt hiszi, hogy na még egy kicsit valamivel kedvezőbb helyzetbe kellene kerülnie, a bal lábáról legalább vegyék le Palmyra romjait, jobb válláról a Westminstert meg a csecsemőhalandóságot, aztán majd ő megmutatja… Egyszerű gyakorlatlanság.
*
Feci quod potui, faciant meliora potentes… Lélektani axióma (vagy közhely), hogy az alkotó kedvence mindig a legújabb műve. Igenis szereti azt az izgalmat, hogy még mivé is alakulhat az életműve. Ám időnként szeretne valami bizonyosat is tudni, érezni, hogy maradandóság, érvényesség dolgában mire jutott… Tettem, amit tudtam, csinálja jobban más…
*
Szabad-e Erasmusnak elbizonytalanodni? Ilyenkor eszik meg az állatszelídítőt az oroszlánok… Mindegy. Ha magam nem leszek megelégedve, nincs olyan akadémia, melynek elismerése megvigasztaljon!
*
Viszont szörnyű, hogy néha a legképtelenebb helyzetekben, a végiggondolás, a kifejtés, sokszor még a rögzítés tisztességes körülményeitől is távol (mint Silvio Pellico esetében) születik meg, érik be, hullik ölbe a nagy mű. „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod!” (Brâncuşi)
*
A BIRODALOM LEGNAGYOBB KITERJEDÉSE. Mit olvasol, dolgozol annyit, megerőltetett szemmel éjszakázol, mintha ez az utolsó könyv lenne, amit még el kell olvasni! Avagy a legfontosabb volna. És ha az?
*
Volt egy méretlen s lehet, mérhetetlen pillanat, amikor a római birodalom a legnagyobb volt, a legérettebb, a leggazdagabb, a leg-… Valószínűleg ezek valamennyien nem estek egybe. Az ÉN életében is ott van ez a pont, pillanat, ez a határ, ez a vasárnap-hétfő vonal, ez a hajszálrepedés, hegycsúcs, nyári napforduló, melytől kezdve már nem akkora, olyan többé. Valószínűleg több felvillanás, duzzadás, tetőzés, hódítás, csúcs is létezik egy alkotó életében. De nagyjából van a birodalomnak egy legnagyobb kiterjedése, mely többnyire csak utólag, távlatból mérhető, belátható igazán.
*
Egyre nehezebb, mondja kórusban nemzedékem; olyan elképesztően régen küzdök a restanciával, a szegénységgel s vagyok félálomban a kimerültségtől! De akkoriban még többet reméltem, hatalmas tartalékaim lehettek, nem is törődtem az adagolással, s azt hittem, hogy a mindent is el lehet érni, annyi időm van.
*
Elnyűhetetlen voltam, életem fix, beton, stabil bármilyen fölindulásban; amit pedig megtermeltem, abba meg se remegett – pedig akartam volna, figyeltem, vágytam ilyesmire, hogy a mű tartósságát bizonyítsa a kőműveskelemenség lerótt adójával is… Most már szépen ingok ezen a meg sem földrengetett Akropoliszon; most már minden: egyéni életem remegése, berezgése, reagálása mű is; most már a mű statuál, stabil, köt, kell, marad; csak egyre nehezebb; s egy különös szakmai „hormonzavar” tünetei mutatkoznak reneszánsz-polihisztor-ógörög programom Bábel-romjain – egyre rohamosabban közeledem ahhoz, mikor már csak szellemi munkára vagyok alkalmas, ezt is még egy darabig, mintegy a végleges leállás inerciájaképpen. Ahol most állok, onnan már ellátni magam után a jövőbe. Diagnózis: világvégeérzet személyes okból.
*
És egyre többet gondolok a Toldi estéjéből arra a szakaszra a „jó tollas botról”, mellyel felháborodottan beront Lajos királyhoz.
*
Már mindig, bármikor úgy teszem le a ceruzát, a szivarvéget, hogy lehet, mások találják meg, s kis megilletődéssel, kegyelettel mormogják: – Nicsak, nem is gondolta, hogy… Gondolta!
*
„…Bocsánat, ha gyakorti leveleim által ne talám terhére vagyok – de nem tehetek rolla – nem jút nekem is már minden mindjárt eszembe. Kezdek már én is, mint hajdan a néhai Csucsuj nevü cigány muzsikus minden nap egy-egy nótát felejteni” (Kemény József levele Mike Sándorhoz, 1853. november 23.).
*
ZÁRÓKÖZLEMÉNY HAJNALBAN. És mégis még csak most kezdődik a nap. Kezdete a tóduló tennivalóké, közepe a gyűjtésé, délutánja a kegyes megfeledkezésé olyasmikről, hogy végül is egyéb nem lehetsz, mint egy anyanyelv Don Quijotéja vagy Kurázsi mamája s legfontosabbnak számított eszméleteddel egykor majd úgy bánik, méltán, néped, mint Dsuang Dszi a lepkével: úgy érzi, ő álmodta. S akkor boldog lehetsz. Akkor lehetsz boldog! |