Legendák atyjaMinden irányzat legnagyobbjai, legtisztább és legtökéletesebb példányai már a maguk megtestesítette, képviselte (vagy indította) irányzat felettiek, többek, egyetemesebbek. Mint mesterek. Mintegy igazolásaképpen annak, miszerint az egész új áramlatnak jóformán azért is, már azért érdemes volt létrejönnie, hogy őket kitermelje, létrehozza – a Nagy Halat –, úszkáljon előtte, mellette, közben, utána még megannyi benne… A „romantika” tulajdonképpen régebbi törzskönyvezett önmagánál. Úgy is fogalmaznak róla, hogy a szellemi élet minden területén, tudományban, filozófiában, irodalomban, művészetben a XVII. század végétől a XIX. század közepéig ható, kiterjedő irányzat, szemlélet, áramlat. De romantikus elemek már az ókor irodalmában – s azóta végig – jelentkeznek. A fogalmat szó szerint állítólag Madame de Staël hozta forgalomba, mikor már nagyon is érzékelhető volt ennek a „valaminek” a klasszicizmussal való szembeszegülő szellemisége. Lényegét jelenti tehát többek közt az, ami nem: nem zárt formák, nem lezárt látásmód, nem befejezett „befejezettség-eszmény”, nem szimmetriára épülő arányrendszer, nem maradéktalan megfogalmazás. Nem teljesség s nem véglegesség sugalló. Először, mióta kánonokba és teóriákba is kísérlik fogalmazni az alkotó eszméletet – valami először minden más, mint kánon. Olyan nyitás olyan idő- és térbeli csomóponton, mint újabb évszázad múltán az újabb lazítások, lázadások (impresszionizmus, stb.-izmus), s aztán újabb fél évszázad múltán az elkezdődő avantgarde. A romantika voltaképpen tekintélyelvetés, tekintélyrombolás: annak felfedezése és állítása, hogy más tekintély nincs az alkotásban, mint az érzékenység, a tehetség. Sok a rokon (képlet-értékű) vonatkozás a később még tovább feszített alkotói forradalmakkal. Máris leghangsúlyozottabb megnyilvánulása az individuum leláncolt Prométheuszának látványos felszabadítása. Embercentrikussága először éncentrikusság. Az emberi személyiség nem utolsósorban lelki-lelkiismereti felszabadítása eredményezte azt az eredetiséget is, mely eddig gátolt, művészileg gátlások alá szorított, leföldelt, elfojtott belső tárnák felé ásott, bányászott tovább, nyitott járatokat. A romantika nem józanság, hanem vallottan merészség. Sok előzmény, egzakt és humán vívmánya a beérő időknek működik közre abban, hogy ezúttal a tények (csak szintén nemrég felfedezett) bűvölete helyett a képzelet csapongása kerül előtérbe. Miközben azért lényegéhez tartozik az adatszerűség is, különösen a múlt újrafelfedezésében, újraértelmezésében. Egészében, ma már madártávlatából az újra felgyűlt időnek, nagyon is áttekinthető gátszakadás, jellemző módon abban a politikai szélcsendben, ami a Szent Szövetség ostromállapota, 1815 és 1848 között. Bizonyos vonatkozásban tehát a lehetséges – és soron következő – szellemi lázadás, további szétverése előbbi formáknak. Különösség, rendkívüliség, fantasztikum, festőiség, nosztalgia. Egész termése – előfutárok és utóvédek között – ezernyi alkotó műve. Közülük, többé-kevésbé nem véletlenül egy alkotó nevéhez s egy meglehetősen dátumszerű eseményhez kapcsolódik kezdete. Művészeti időszámítása van tehát.
*
Az áldottak közül a legnagyobbak azok, akik születésével összefüggésben valami megszületik az emberiség életében. Victor Maria HUGO (1802–1885) francia író a romantika művészeti szabadságharca értelemszerű elindítójának tekinthető. Túlélte és túlalkotta „irányzatát”, a jelenség, a tünemény azonban életműve részének számít. Apja Napóleon tábornoka volt, ő pedig csodagyerek, aki 15 évesen már akadémiai dicséretet nyert egy költeményével. Maga ez a tény romantikus: egy romantikus kor-közeg lehetősége. Addig matematikai tanulmányokat folytatott, de ettől kezdve csak az irodalomnak élt. S lőn iskolaalapító; az ilyesmi általában nem előre megfontolásból sikerül, s utólag kell kiderülnie. Kivéve romantikusabb eseteket! Minden hamar, szinte azonnal összeállt már. Úgyszólván a levegőben (s a sírban) volt már: Keats, Shelley, Byron – hogy csak három nagy nevet vetítsünk ki a háttérre… Victor Hugo első verseskönyve, az Ódák és balladák (1822) máris két kötetben jelenik meg! S máris vezérré avatja a 20 éves költőt. Regényhős, regényes korban. Fabrice del Dongo, Julien Sorel, Rastignac hús-vér kortársa. Maga is prototípus. Regények jönnek, jelezvén, hogy az összes műfaj érdekelt abban, ami történendő. (Például az Izlandi Han 1823-ban.) Már teljes mértékben, úgyszólván kvintesszenciaként érvényesül bennük a romantika szelleme: „ijesztő” témák, erős hangulat és minuciózus helyismeret, heves pátosz. 1827-ben újabb műfaj: a Cromwell című tragédia előszavában megkísérli az elméleti megalapozást is. Ám „szürke minden elmélet” amellett, amikor a tények valóban beérnek. Egyelőre ő maga is sűrűn szállítja, műben, az érveket. És még sokan mások… 1830-ban Victor Hugo Hernani című színművének bemutatója a Théatre Français-ben a francia irodalom nagy eseménye lett, amennyiben itt vívták meg, a nézőtéren, a költő mellett és ellen tüntetve „döntő” csatájukat a romantikus s a klasszikus szemlélet hívei. Győzött a romantika. (Ami azzal a bölcs bólintással nyugtázható, hogy az ilyesmi fontos, ám sohase döntő, s főleg nem a klasszikus hagyomány folyamatosságának sorsát illetően, mely valamiben újra meg újra feltámad a valamiben éppen folytatódó, megtestesülő romantika ellenében, s viszont, azóta is.) A siker, ami dönt, egyelőre igazságot szolgáltat, precedens értékű! Victor Hugo pályáján pedig tovább sorakoznak azok a mestert avató művek, melyeknek köszönhetően írói csúcsai messze kilátszanak a romantika meglehetősen ködbe veszett hegyláncából. Következik A király mulat (mely a Rigoletto librettójában válik „alapművé” majdan), s jelentéktelenebbek után a másik halhatatlan opus, a Ruy Blas (1839). De akad itt olyan is, mely a szertelenségek miatt nagyot bukik. Ám már sem a szerzőt, sem az irányzatot nem rántja magával. Tény, hogy ezek a darabok hozták azt a mindent elfedő (jobb szó nehezen akad:) új divatot, mely szét tudta feszíteni a klasszikus (francia) dráma hármas egység szabályát, mely a grand siècle (Corneille, Racine, Boileau) óta uralmon volt. Új esztétika ez, vagy egyelőre tények az elmélet igazolására? Tény, hogy odalesz a lírai nyelv merev pátosza – más pátosz van soron; s a tragikum a komikummal kénytelen vegyülni („mint az életben”), sőt polgárjogot szerez a rút ábrázolása, de szabadabbak lesznek mindezek által a versformák is. Mint (az ingamozgás törvénye szerint bekövetkező) kellemetlen plusz, itt van a szertelen túlzás, a szónokiasság, az új klisék. Még egy máig visszhangos cím: A párizsi Nôtre-Dame, a hangulat-regény, a nosztalgia „kilencedik hulláma”, az igazi retro, ahogy ma divatos fogalommal fedhető. Az övéivel hozzávetőlegesen párhuzamosan a kevésbé „világirodalmiak” is születnek már. Eugène Sue ontja Párizs rejtelmeit s aztán Dumas apó a soktestőrös mitológiát, Théophile Gautier a maga szivárványló románcait. Victor Hugo személyes sorsában és pályaívén a fontos, hogy felfogása a forradalmi, a szociális érvek és mondanivaló felé fordul. Ez az igazi személyes szemléletbeli többlet, műszerének, látókörének minőségi többlete a csak álmodozni tudókkal és akarókkal szemben! Test szerint válik forradalmárrá, s hű is marad mindvégig a XIX. századközép értelmében meg-tűz-keresztelt szabadságeszményéhez, mely azért – lássunk tisztán – nagyon talált, passzolt is a romantikához. Kölcsönösen táplálták egymást. Hugo ebből a bűvös körből egy centrifugális erő mentén ki tud szakadni, a tett irányába: a kis Napóleon államcsínye után száműzetésbe ment, és éles küzdelmet folytat a Második Császárság megtestesítette sötétség ellen. Itt a száműzetésben találkozik sorsa, életútja, eszmélete a levert 48/49 magyar forradalmáraival, s a szintén emigrációban létező és küzdő olasz Mazzinivel, az orosz Herzennel. Íróasztalán megjelenik a kedvenc XIX. századi nagy téma, az emberiség feltartóztathatatlan haladásának (nem minden romantikától mentes) dikciója: A századok legendája című elbeszélő költeménymonstrum (1859–1883), és elindul útjára a francia epika, de a világirodalom egyik csúcsműve, szintézis-regénye: A nyomorultak (1862), mely mellett, ha jelentősek is, árnyékban maradnak A tenger munkásai s A nevető ember. 1870-ben visszatér imádott Párizsába, s a politikába is belemerül: a szocializmus mellett foglal állást, történelmi regényeket, röpiratokat ír (melyek közül kiemelkedik a társadalmi átalakulások nagy, tragikus ellentmondásait árnyaltabban felfogó 1793).
*
Az ember, akinek sorsa szimbólumértékkel összefonódik a kortársi történelemmel, Liszt, Bolyai, Marx, Darwin, Stephenson, Chopin, Dosztojevszkij, Heine, Petőfi kortársa: óriások tömegében titánkodó óriás. Akinek életidejében csak a francia irodalomban olyan kiválóságok hemzsegnek, mint Lamartine, Musset, Beranger, Sainte-Beuve, Baudelaire, Verlaine, Flaubert és Stendhal és Balzac. Elindulnak az epika olyan új boccacciói, mint Zola, Maupassant. Új utakat vágnak sokan, diadalra jutnak a realizmus, a naturalizmus mesterei, akik ugyancsak a lélekábrázolás s ugyancsak az életábrázolásból elmaradt vagy még fel nem fedezett belső csillagzatok s társadalmi szerkezetek felfedezői, feltárói. Ezek között az emberiség lelki-testi valóságáról, külső-belső útjáról felvett egyik első és halhatatlanul éles daguerrotípia műtermi mestere, intézmény-vezetője, nagyüzem-igazgatója – a legendák atyja és gazdája – a jó, öreg, örök, romantikus Victor Hugo – száznyolcvan éve született. |