Fiúról atyára

 

Legendák atyja

Minden irányzat legnagyobbjai, legtisztább és legtökéletesebb példányai már a maguk megtestesítette, képviselte (vagy indította) irányzat felettiek, többek, egyetemesebbek. Mint mesterek. Mintegy igazolásaképpen annak, miszerint az egész új áramlatnak jóformán azért is, már azért érdemes volt létrejönnie, hogy őket kitermelje, létrehozza – a Nagy Halat –, úszkáljon előtte, mellette, közben, utána még megannyi benne…

A „romantika” tulajdonképpen régebbi törzskönyvezett önmagánál. Úgy is fogalmaznak róla, hogy a szellemi élet minden területén, tudományban, filozófiában, irodalomban, művészetben a XVII. század végétől a XIX. század közepéig ható, kiterjedő irányzat, szemlélet, áramlat. De romantikus elemek már az ókor irodalmában – s azóta végig – jelentkeznek. A fogalmat szó szerint állítólag Madame de Staël hozta forgalomba, mikor már nagyon is érzékelhető volt ennek a „valaminek” a klasszicizmussal való szembeszegülő szellemisége.

Lényegét jelenti tehát többek közt az, ami nem: nem zárt formák, nem lezárt látásmód, nem befejezett „befejezettség-eszmény”, nem szimmetriára épülő arányrendszer, nem maradéktalan megfogalmazás. Nem teljesség s nem véglegesség sugalló. Először, mióta kánonokba és teóriákba is kísérlik fogalmazni az alkotó eszméletet – valami először minden más, mint kánon. Olyan nyitás olyan idő- és térbeli csomóponton, mint újabb évszázad múltán az újabb lazítások, lázadások (impresszionizmus, stb.-izmus), s aztán újabb fél évszázad múltán az elkezdődő avantgarde.

A romantika voltaképpen tekintélyelvetés, tekintélyrombolás: annak felfedezése és állítása, hogy más tekintély nincs az alkotásban, mint az érzékenység, a tehetség.

Sok a rokon (képlet-értékű) vonatkozás a később még tovább feszített alkotói forradalmakkal. Máris leghangsúlyozottabb megnyilvánulása az individuum leláncolt Prométheuszának látványos felszabadítása. Embercentrikussága először éncentrikusság. Az emberi személyiség nem utolsósorban lelki-lelkiismereti felszabadítása eredményezte azt az eredetiséget is, mely eddig gátolt, művészileg gátlások alá szorított, leföldelt, elfojtott belső tárnák felé ásott, bányászott tovább, nyitott járatokat.

A romantika nem józanság, hanem vallottan merészség. Sok előzmény, egzakt és humán vívmánya a beérő időknek működik közre abban, hogy ezúttal a tények (csak szintén nemrég felfedezett) bűvölete helyett a képzelet csapongása kerül előtérbe. Miközben azért lényegéhez tartozik az adatszerűség is, különösen a múlt újrafelfedezésében, újraértelmezésében.

Egészében, ma már madártávlatából az újra felgyűlt időnek, nagyon is áttekinthető gátszakadás, jellemző módon abban a politikai szélcsendben, ami a Szent Szövetség ostromállapota, 1815 és 1848 között. Bizonyos vonatkozásban tehát a lehetséges – és soron következő – szellemi lázadás, további szétverése előbbi formáknak.

Különösség, rendkívüliség, fantasztikum, festőiség, nosztalgia. Egész termése – előfutárok és utóvédek között – ezernyi alkotó műve. Közülük, többé-kevésbé nem véletlenül egy alkotó nevéhez s egy meglehetősen dátumszerű eseményhez kapcsolódik kezdete. Művészeti időszámítása van tehát.

 

*

 

Az áldottak közül a legnagyobbak azok, akik születésével összefüggésben valami megszületik az emberiség életében. Victor Maria HUGO (1802–1885) francia író a romantika művészeti szabadságharca értelemszerű elindítójának tekinthető. Túlélte és túlalkotta „irányzatát”, a jelenség, a tünemény azonban életműve részének számít.

Apja Napóleon tábornoka volt, ő pedig csodagyerek, aki 15 évesen már akadémiai dicséretet nyert egy költeményével. Maga ez a tény romantikus: egy romantikus kor-közeg lehetősége. Addig matematikai tanulmányokat folytatott, de ettől kezdve csak az irodalomnak élt. S lőn iskolaalapító; az ilyesmi általában nem előre megfontolásból sikerül, s utólag kell kiderülnie. Kivéve romantikusabb eseteket! Minden hamar, szinte azonnal összeállt már. Úgyszólván a levegőben (s a sírban) volt már: Keats, Shelley, Byron – hogy csak három nagy nevet vetítsünk ki a háttérre…

Victor Hugo első verseskönyve, az Ódák és balladák (1822) máris két kötetben jelenik meg! S máris vezérré avatja a 20 éves költőt. Regényhős, regényes korban. Fabrice del Dongo, Julien Sorel, Rastignac hús-vér kortársa. Maga is prototípus. Regények jönnek, jelezvén, hogy az összes műfaj érdekelt abban, ami történendő. (Például az Izlandi Han 1823-ban.) Már teljes mértékben, úgyszólván kvintesszenciaként érvényesül bennük a romantika szelleme: „ijesztő” témák, erős hangulat és minuciózus helyismeret, heves pátosz. 1827-ben újabb műfaj: a Cromwell című tragédia előszavában megkísérli az elméleti megalapozást is. Ám „szürke minden elmélet” amellett, amikor a tények valóban beérnek. Egyelőre ő maga is sűrűn szállítja, műben, az érveket. És még sokan mások… 1830-ban Victor Hugo Hernani című színművének bemutatója a Théatre Français-ben a francia irodalom nagy eseménye lett, amennyiben itt vívták meg, a nézőtéren, a költő mellett és ellen tüntetve „döntő” csatájukat a romantikus s a klasszikus szemlélet hívei. Győzött a romantika. (Ami azzal a bölcs bólintással nyugtázható, hogy az ilyesmi fontos, ám sohase döntő, s főleg nem a klasszikus hagyomány folyamatosságának sorsát illetően, mely valamiben újra meg újra feltámad a valamiben éppen folytatódó, megtestesülő romantika ellenében, s viszont, azóta is.)

A siker, ami dönt, egyelőre igazságot szolgáltat, precedens értékű! Victor Hugo pályáján pedig tovább sorakoznak azok a mestert avató művek, melyeknek köszönhetően írói csúcsai messze kilátszanak a romantika meglehetősen ködbe veszett hegyláncából. Következik A király mulat (mely a Rigoletto librettójában válik „alapművé” majdan), s jelentéktelenebbek után a másik halhatatlan opus, a Ruy Blas (1839). De akad itt olyan is, mely a szertelenségek miatt nagyot bukik. Ám már sem a szerzőt, sem az irányzatot nem rántja magával. Tény, hogy ezek a darabok hozták azt a mindent elfedő (jobb szó nehezen akad:) új divatot, mely szét tudta feszíteni a klasszikus (francia) dráma hármas egység szabályát, mely a grand siècle (Corneille, Racine, Boileau) óta uralmon volt. Új esztétika ez, vagy egyelőre tények az elmélet igazolására? Tény, hogy odalesz a lírai nyelv merev pátosza – más pátosz van soron; s a tragikum a komikummal kénytelen vegyülni („mint az életben”), sőt polgárjogot szerez a rút ábrázolása, de szabadabbak lesznek mindezek által a versformák is. Mint (az ingamozgás törvénye szerint bekövetkező) kellemetlen plusz, itt van a szertelen túlzás, a szónokiasság, az új klisék. Még egy máig visszhangos cím: A párizsi Nôtre-Dame, a hangulat-regény, a nosztalgia „kilencedik hulláma”, az igazi retro, ahogy ma divatos fogalommal fedhető. Az övéivel hozzávetőlegesen párhuzamosan a kevésbé „világirodalmiak” is születnek már. Eugène Sue ontja Párizs rejtelmeit s aztán Dumas apó a soktestőrös mitológiát, Théophile Gautier a maga szivárványló románcait.

Victor Hugo személyes sorsában és pályaívén a fontos, hogy felfogása a forradalmi, a szociális érvek és mondanivaló felé fordul. Ez az igazi személyes szemléletbeli többlet, műszerének, látókörének minőségi többlete a csak álmodozni tudókkal és akarókkal szemben! Test szerint válik forradalmárrá, s hű is marad mindvégig a XIX. századközép értelmében meg-tűz-keresztelt szabadságeszményéhez, mely azért – lássunk tisztán – nagyon talált, passzolt is a romantikához. Kölcsönösen táplálták egymást. Hugo ebből a bűvös körből egy centrifugális erő mentén ki tud szakadni, a tett irányába: a kis Napóleon államcsínye után száműzetésbe ment, és éles küzdelmet folytat a Második Császárság megtestesítette sötétség ellen. Itt a száműzetésben találkozik sorsa, életútja, eszmélete a levert 48/49 magyar forradalmáraival, s a szintén emigrációban létező és küzdő olasz Mazzinivel, az orosz Herzennel.

Íróasztalán megjelenik a kedvenc XIX. századi nagy téma, az emberiség feltartóztathatatlan haladásának (nem minden romantikától mentes) dikciója: A századok legendája című elbeszélő költeménymonstrum (1859–1883), és elindul útjára a francia epika, de a világirodalom egyik csúcsműve, szintézis-regénye: A nyomorultak (1862), mely mellett, ha jelentősek is, árnyékban maradnak A tenger munkásai s A nevető ember.

1870-ben visszatér imádott Párizsába, s a politikába is belemerül: a szocializmus mellett foglal állást, történelmi regényeket, röpiratokat ír (melyek közül kiemelkedik a társadalmi átalakulások nagy, tragikus ellentmondásait árnyaltabban felfogó 1793).

 

*

 

Az ember, akinek sorsa szimbólumértékkel összefonódik a kortársi történelemmel, Liszt, Bolyai, Marx, Darwin, Stephenson, Chopin, Dosztojevszkij, Heine, Petőfi kortársa: óriások tömegében titánkodó óriás. Akinek életidejében csak a francia irodalomban olyan kiválóságok hemzsegnek, mint Lamartine, Musset, Beranger, Sainte-Beuve, Baudelaire, Verlaine, Flaubert és Stendhal és Balzac. Elindulnak az epika olyan új boccacciói, mint Zola, Maupassant. Új utakat vágnak sokan, diadalra jutnak a realizmus, a naturalizmus mesterei, akik ugyancsak a lélekábrázolás s ugyancsak az életábrázolásból elmaradt vagy még fel nem fedezett belső csillagzatok s társadalmi szerkezetek felfedezői, feltárói. Ezek között az emberiség lelki-testi valóságáról, külső-belső útjáról felvett egyik első és halhatatlanul éles daguerrotípia műtermi mestere, intézmény-vezetője, nagyüzem-igazgatója – a legendák atyja és gazdája – a jó, öreg, örök, romantikus Victor Hugo – száznyolcvan éve született.

Fiúról atyára

Kezdetben minden apa fiú. Van tehát ez az irány is, létezik a dolgoknak ama lejtése, melynek mentén, mint egy Petőfi-versben csörgedező kispatak mentén a vándorlegény, reményekkel és ambíciókkal feltarisnyálva elindul az inas, hogy valaha atyamesterré legyen a céhben. A végén végül ott állhat teljesen kifosztva: egy szál dicsőségben, holmija nem vész el, csak átalakul.

 

*

 

POMPEJI KASZÁRNYA. Titus császár óta eltelt megint vagy kétezer év. Csak mindig, örökre a vártán. Leváltás nincs. Felmentés, segítség nincs. Te tartod válladon az egészet: őrzöd a dolgok kapuját. Mint valami cerberus vagy hétfejű sárkány. Időnként jánosvitézek és inkvizítorok érkeznek ostromolni, keresztüllőnek, hétbe hasítnak, máglyára vetnek, ott rothadsz el a tömlöcök szalmáján, de el nem mozdulsz a helyedről. Még szerencse, ha időnként ősszel (télen, tavasszal, nyáron) úgyis kitör a Vezúv, s rátok borítja ezt az egész római világot.

 

*

 

Sokan indulnak, aztán nem mindeniket veti be a sors. Vannak készenlétek, melyeket egyszerűen nem használ fel az idő; akkor is kifogástalanok kell hogy legyenek!

 

*

 

Akiket be se vetnek, azok készenléte hiábavaló volt? Van egy megalázóbb variáns: mikor aztán nem holmi nagy ügyért, elvi küzdelemben, nem eszményi eszményekért, hanem saját kicsi létkérdéseiért, önvédelemből kell felőrlődnie, esik el.

 

*

 

A történelem egészsége ez az inercia – sokat indít, s néha ottfelejti őket. Sokszor évtizedekkel társadalmi formák, esztétikaszükségletek, divatok, irányzatok, képletek szétrobbanása után is termeli még azokat a típusokat, művészeket, politikusokat, tanítómestereket, akik még az azokkal-teljesben, az „egészben” gondolkoznak. Mint amputálás után még sokáig az egész-ség érzete. Eregeti tovább a buborék-kerek elemeket, akiknek kín a nem-az-egészben létezni, működni. Viszont máskor feléli, felhasználja, elpazarolja, amit nagy türelemmel és céltudattal nagy időkre, nehéz időkre kuporgat. Valóságos tűzijáték holmi semmiségekért…

 

*

 

Tested jelene s fikciód jelene: munka közben vannak átmeneti helyzetek, melyekre ne ébredj rá, fel, ki – mert csak bizonytalanságot, reménytelenséget, kiúttalanságot jeleznek (vagy lepleznek le) a mérőműszereid olyankor; akkor vagy benne mélyen, legmélyebben, legbelül anyagod világában, számodra a legvédettebb helyen, teremtés alatt álló tulajdon világodban. Épp ezért akkor csak törj tovább a cél felé. Ő világfióka lesz, őt már védi a külvilág, mely veled mostoha. S ő esetleg meg tud majd védelmezni téged. Ha akkorára sikerül.

 

*

 

ERASMUS FEJEDELEMSÉGE. Délig a trónteremben üldögélsz, olvasgatsz, írkálsz, papucsod hajó, lábad a tengerekben és akkora Damoklész-kardok lógnak a fejed felett! Igen, hát ezzel a természettel… Időben, rendre ismered meg, mint egy útvonalat, mint egy olvasmányt. És egyre csodálkozol – van úgy, hogy más fordulatra számítottál… Már saját magamtól is „örököltem” mást, mint amilyen vagyok.

 

*

 

„Körülvettem magam hegyekkel” (PZ). Fogaim közt a kávé csikorog, melyről mint a homokról a gumipitypang, leszívtam a híg levet. Kiszáradás ellen völgyemet körülvettem könyvhegyekkel, a középkori építészetről szóló frissen fordított francia tanulmánykötet címlapjáról színes gótika mosolyog, mint valami elveszett paradicsom, és csak úgy árad a régi kötetekből az „ősi” munka folytonosságának hangulata. Ez is épp olyan első, ősi mesterség, mint ama másik. Most már csak az én erőm kéne, mely elszivárog délre, életdélre, elszédül egy tüdőre szívott cigarettától, egy visszaderengő vitamondattól, gyöngéd emléktől vagy sérelemtől. S bizony megreszket a biztos kéz, elalakulnak az írásban elvarázsolva feszülő idegrendszerek.

 

*

 

Egy olyan világban, mely az egész összeomlásával is fenyeget – eltorzul vagy felfokozódik a közeli veszély: az elmúlás, mely szeretteinket elviszi és az ifjúságunkat, a könyveink, irományaink féltése, tűztől, kora haláltól, már nem is helyi, nemzeti szinten, hanem emberiség viszonylatban. És mindezeket a bugyrokat bejárva, naponta végiggyalogolva, s aztán közelhajolva mit munkálkodik az elme? Miféle fejedelem tehát Erasmus? Ki előtt ismeretes? Hiszen olyan evidencia ez a hatalom nélküli rang.

 

*

 

AZ ÉN MEGHATÁROZÁSA. Valaha az volt a (vulger?) meggyőződés, hogy mind többet kell megtudni, összehordani az emberről, plusz-mínusz mindent, hogy a ráció győzhessen. Ma minden cinizmus nélkül már az is felmerül, hogy ez a többet, majd mindent megtudás használ-e.

 

*

 

Az ember: meghatározás sok mindenre. Ma már nyilvánvaló, hogy tiszteletbeli, megfelelő hőmérsékleten tartósított, tartalékpadon várakozó kozmikus fogalom. De mit fed, mi a fő anyag itt? A tény, ama „legmagasabb fokon szervezett”, melyet megcsiklintani lehet, mintegy tüsszentésre ingerelni – avagy a terméke, ez a mérgében, görcsében megcsobbanó „semmi”?

 

*

 

Dante képe erről szinte azonos a Dosztojevszkijével: nem tudni, miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) lakóinak potenciális közös erényei és közös bűnei. Egyenként való vizsgálásuk, (szemből-profilból) fényképezésük viszont nem rendíti és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának tényét.

 

*

 

Minden „történet” esetrendszerek része; (de ami fontosabb:) vagy a természet, vagy a társadalom nem tartja be úgysem a megállapodást, saját játékszabályait, s a megszegés nehéz helyzetbe hoz egyedeket: konfliktusba kerülnek, erőfeszítéseket kell tenniük, hogy kivágják maguk, s ez vagy sikerrel jár, vagy tragédiába fullad. Egyéni tragédiába. A teljes esetrendszert a világirodalom tartalmi kivonata egyre inkább megközelíti. Bizonyos korokra lebontva is össze lehet állítani az ő jellemző buktatóit: a pikareszk-klisét – mindössze bele kell helyezni, besétáltatni, mint valami csapdába, labirintusba az egyedet, mely mindig valamelyik (társadalmi) helyzetű emberfajta képviselője.

 

*

 

Azt mondja a szociobiológus: az emberiségnek már csak bizonyos korlátozott ideje maradt arra, hogy megértse és irányítni kezdje társadalmi fejlődését; talán már el is jött a pillanat, hogy az etikát egy időre kivegyük a filozófia kezéből és biológiai szempontból szemléljük… Ennyi minden után azonban elég kínos lenne a meglepetés, hogy mégis így állnak a dolgok. De, istenem, annyi mindenről kiderült valami, lehetőleg az ellenkezője. Demitizálunk, demitizálunk, s a temetők is tele vannak…

 

*

 

Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálták bizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy azért az emberben ott az ember is. Például!

 

*

 

Egy szem egres, egy szem cseresznye, egy ember. A lét teljes zsákutcája például a növények élete; és azért az, mert nem az individuum érdeke kerül előtérbe. A növények mindössze ismétlődnek (reprodukció), nem példány – hanem egyed nincs!! (egyed onnan kezdve létezik, ahogy lelkivilága támad, érzelmi „különcsége”) – együtt élnek vagy halnak, nagyon lassan maga a faj mozog, jobb vagy rosszabb helyzetbe kerül azzal, hogy alkalmazkodik a nehézségekhez. Az „egyedük” zokszó nélkül viseli: megtestesíti azt, ami; összege, tömege a fontos, a fennmaradó, méghozzá erre a sivár létre. Mely mintha átmenet, túlélés volna. De nem az. Szomorú ügy… Az emberé épp onnan ment tovább a mind „emberibb” felé, ahonnan egyre inkább az egyed kezdett számítani; mert követelőzött. Az emberegyed épp azt mutatja be – bizonyára mint (kozmikus) biztonsági szelepe az élővilágnak –, hogy miközben a kötelező alkalmazkodást a faj meg nem sértheti, mégis lázadhat. S ettől mozog. A fáról a földre. (S a Földről a fára?)

 

*

 

Az egésznek – amibe te, kicsi egér, beleszagolsz – nagy örök hangulata van: mint valami óriás folyosó vagy szép nyári este huzata; – ettől érzi úgy a naiv halandó, hogy ő is örökre fog élni. Pedig mennyien halnak, de te ezt is úgy veszed, szerencsére, hogy igen, ez hozzátartozik a lét tragikusabb ízeihez, kalandként, cselekményként, mint valami középkori olvasmányban vagy olasz operában. Mert mindig – addig mindig – másokkal történik. S innen a szerencse: hogy a hosszú életből olyan öröklét-közérzetünk támad, hogy ítéleteinkben is inkább ez tükröződik.

 

*

 

Ismeretlen testeink a századvégen. Már előre tudjuk, hányan fognak éhenhalni s hányan lesznek analfabéták az ezredfordulóra – a még meg sem született emberiség-részből… És máris elháríthatatlan. Máris tehetetlenek vagyunk vele szemben. Olyan ez, mint valami előre meghozott halálosítélet-sorozat. Valami eredendő bűn alapján (megint). Nem is: mintha egy előre meghozott halálos ítélethez szülnék meg, szállítanák a testeket. Előre megfontolt testeink!

 

*

 

SPANYOLVIASZGYÁR. Még művészet is nehezedik a jelenkorra. A kultúra súlya, diktatúrája. Ez is hatalmaskodás. A kornak mindig tűrnie kell, mert ha elveti s téved, nagy értékek veszhetnek oda. A sznobéria s a szűklátókörűség közti óvatosság védi meg a pillanatnyilag nem tetszőt, nem tetszetőset; hogy átvészelje a kedvezőtlen szakaszokat s utólag dicsőüljön. Sajnos, ezen az úton egy darabig a konvojhoz csapódnak silányságok is, menekültet tettetve. Az igazán illetékes zsürit, vámhatóságot viszont iszonyú nehéz összehozni. Eugénie császárné lovaglóostorral vágott végig Courbet iskolaalapító festményén; Petőfi megtagadta Goethét; Kazinczy „csak” Csokonait. Adyt, hajnali kakasszóig háromszor, sokan.

 

*

 

A nagy alkotók nagy erőszakosak voltak. Megvolt bennük az a mindenen átvivő lendület, melyet nem tör meg semmi, a dolgok fizikai oldala sem, csak egyszer, a legvégső pillanatban. Mindent átvágtak, átrágtak, áttörtek, átőröltek, mint valami mitikus hatalmú malmok, s létrehozták tehetségük hercegségét, nagy, egységes, egységnyi, országnyi életműveket. Ezek köré (vagy ezekbe) telepedtek aztán a folytatók, utánzók, iskolák, stílusok, s ezekkel együtt néha birodalommá tudtak alakulni. Más vezérelv, nagyobb kohézió nincs – ez a maximum, amennyire „egységesedni” volt képes a világ.

 

*

 

A világ annak a legszebb, aki szabad választásával tájékozódik benne. Szövetséget köt társakkal és dolgokkal, társak műveivel. Mint szépítő, mint építő. Jelenkorától kezdve az örökkévalóságig terjedhet szolgálata. A múltat ugyanis csak élvezni lehet, szolgálni már nem. Ám az embert nem is más korokban elérhető csodák utáni vágy keríti hatalmába mint alkotót. Az alkotó ideje egyirányú.

 

*

 

De milyen különös: hányan együtt vagyunk, s nincs közös célunk, hozamunk; mással meg külön utakon járunk, s mégis egyazon célért vagyunk, létezünk, termünk. Még ha nem is akarnánk. Persze nem biztos, hogy kellemes: a nagy „művészeten” belül Dürernek Demis Russosszal együtt hatni, vagy Palestrinának Elvis Presley-vel.

 

*

 

Brahmsról mondják, hogy órákig elnézett egy-egy régi metszetet. Lehet órákig gyönyörködni olyan művekben is, melyek közvetlen hatása már első percekben feltárul. S viszont: ahogy az emberiség „egy életen át” ógörögözik.

 

*

 

Altruizmus, aszkézis, aritmia – mikor a közöset, az aktuálist, az általánosat próbálod kifejezni még akkor is, mikor alkatilag és választott utaidon-síneiden már nagyon messze vagy tőle?

 

*

 

De figyelem: nemcsak megtanulók vannak, hanem spanyolviasz-feltalálók, újrafeltalálók is. Az emberiség útja ismétlődik folyton és igazolódik ezekben az újrafeltalálókban. „Szükségtelenül?” Amennyire szükségtelen, annyira elkerülhetetlen, bizonyítják a tények. A körülmények s az életkorok úgy hozzák állandóan, hogy kisebb értékű „kongenialitás” is beleszól a menetbe. Vagy nagyobb szabású szintézis.

 

*

 

Fő, hogy perszisztáljon a rendező értelem uralma az anyag felett. A forrongó anyag felett. A kínálkozó, de szétszórt anyag felett. Megint egy axióma: a mélységet nem a bonyolultságban kell keresni, de a bonyolultságban van néha mélység… A labirintus is egyenes vonal ahhoz képest, amit az anyag megtett addig, hogy agysejtté váljék; aztán most már az egyenes vonal is labirintus ahhoz képest, ami a tehetségtől az alkotásig végbemegy. Hurrá! Győzelem! Győztünk! Csakhogy…

 

*

 

Aztán milyen nyugtalanító lehet a gyengéknek, hogy semmi se biztos, sohase elég jó! Itt van például, mikor a kikezdhetetlennek tűnő értékeket is leöljük, feloldjuk kénsavban, hogy táskafület öntsünk belőle – jó, van, aki nem inog meg tőle, az ilyesmitől, hogy teszem azt „Balzac molyette, fűrészporos”, meg hogy Jean Gabin rossz színész, Mátyás király nem igazságos, anyuka nem jó stb. Divatos mindent-jobban-tudás vagy sznob idegesség, vagy előzőleg valóban elkövetett hibák, pozitíven kodifikált tévedések helyrehozása, avagy egyszerűen tatáros kardélrehányás, üsd, vágd, nem apád alapon? Izgágák vagy igazságosztók? Sajnos, mindenik lehet köztünk.

 

*

 

A „rendesek” mindig gyanakodtak a „rendetlenekre”, s a rendetlenek mindig gyanakodtak (vagy irigykedtek) a rendesekre:

 

*

 

…iacta est – azaz a sulyok el van vetve! Egyesek szerint profi vagy amatőr kérdése az avantgarde is. Mások a másik oldalon a „borotvált lapítót” (tabula rasa) emlegetik fenyegetően; nyaktilók biztosítják, hogy ne akárki merészkedjék a nyaktilosba. Csak a bátrabbja… Mindenesetre NB: a sikerült kísérlet sem teljesítmény még; csak a kész mű teljesítmény… Ámbátor attól függ, hol, ki előtt számít annak. Stbstbstbstbstb.

 

*

 

Mondjuk a XVII. század, csak egyik legádázabb a sok közül, már jól ismerte, akárcsak a XX. század a mohó étvágyat s a kétségbeesés kísértéseit. És számolni látszott vele, hogy a végletes érzésből a kifejezés végletessége következik. Boileau bácsi pulpitusa alatt már ott dobognak, fütyülnek, dübörögnek az első formabontók… A klasszicizmus pedig valami egyre újrakezdődő győzelem, a szellem méltóságának szabadságharca ancien régimek kissé kopott és vidéki díszletei közt. S persze festett pálmafán nem teremnek csodálatos mandarinok! (Közmondás a Nincs-dinasztia idejéből.)

 

*

 

Az égbekiáltó egyéb. Míg a profik egymásból szorítják ki a szuszogót, a dilettantizmus észrevétlenül kisettenkedik, besettenkedik, az amatőrködés meg szeretné haladni a vasárnap délutáni kuglizás szórakoztató, időt agyonütő igényeit… Pedig Voltaire már megmondta a betörőnek, mikor meglepte, hogy a fiókjait feszegeti: – Barátom, maga optimista! Ugyan mit remél ott álkulccsal, ahol én a valódival se találok már semmit!

 

*

 

Menetrend, étrend, órarend, napirend – értékrend. Lovagrend. „Rend a romokban…” Lesz, aki a végsőkig kitart – például egy versformába zárkózva, temetkezve. Újabb metafora az apokalipszisről: az utolsó, ostromgyűrűvel körülvett szonett…

 

*

 

„A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképp megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol” (Pilinszky János).

 

*

 

IDŐIGÉNYES MUNKA ÉLETFORMÁJA. Az ember léte mindennapi szinten nem más, nem több, nem kevesebb, mint egyensúlyban tartja a dolgait s maga körül az életet. Attól is függően, mekkora kitárt lelkének fesztávolsága. (Legalább mint a kondorkeselyű szárnyaié.) Időnként megereszt, bedob egy ötödik, hetedik, kilencedik szimfóniát. Egyszerű!

 

*

 

Életidő, restanciák. Intézet az emberben. Egyszemélyes intézetünk munkakezdő órája. Jelen vagyunk már valamennyien, akik ebben a szent szkizofréniában együtt kell hogy működjünk a legalázatosabb személyes adalék, eredményecske létrehozásában. Mihez is fogjunk? Valami alapítványi ösztöndíj kéne, hogy ne az legyen a fontossági sorrend, melyet kívülről határoznak meg, mintegy beadnak, mint valami cellaablakon a kenyeret és vizet. Hogy szóhoz juthasson a belső kötelesség is, melyet – míg számottevő valamivel észre nem véteti magát a közérdekkel – csak ambíciónak nevezzük. Időnként nagyravágyásnak. Ilyen fontoskodó viszketegségből születtek nemcsak a furcsa rekordok enciklopédiájának adatai meg Hérosztratosz tette, hanem mind a közkincsnek számítók. Egyébként vae victis, jaj a legyőzötteknek!

 

*

 

Tulajdonképpen egy időalapítvány segíthetne csak.

 

*

 

Boldogok a régi polihisztorok, mert övék a mártogatás országa! Hatalmas tudású aggastyánok hervadtak el a tudogatás viasztáblái mellett. (Ki ne gyönyörködne a híres metszeten Szent Jeromos szobájában, ahol minden karnyújtásnyira van, a kapcsos könyv, a frissen roppanó pergamentekercs, a kihegyezett lúdtoll, vagy nádtoll, a nevezetes stílus, a kalamáris, az ólomkeretes ablak, a besütő sötét középkor, no meg az oroszlán!) Manapság már nemcsak az egzakt tudományokban, ahol a π-mezonos úgysem érti már a μ-mezonost – hanem még a humaniórákban is folyton körmünkre ég a gyertya. Ebben a huszadik századi fázisában a dolgoknak, mikor percről percre születhetnek mindent egész más fényben feltüntető eredmények, ha felmerült, nagyon is kínos volt, hogy nyelvi meg ideológiai akadályok is tornyosulhattak a mindentudás útjába. Szinte sose mondhatod már tudásod konszolidáltnak, mert ma hajnalban is rájöhetett valamire valaki s egészen új iskolát alapított. Iszonyatos lenne, ha téged abba nem engednének járni, mint valami mezítlábas, palatáblás szegénygyereket az úri osztályok hajdanán…

 

*

 

Shakespeare 33 évesen: 8 komédia, 20 dráma – és már Shakespeare. Tetszik ismerni ugyebár azt a keserű szájízt okozó vádaskodást, hogy biztosan az apukája csinálta… De ki csinálta az apukájának az apukájáét? Nyilvánvaló: apáról fiúra. Csak a legszegényebbek csinálták maguk. Kényszerűségből.

 

*

 

A Verne Gyula-i, a századfordulós, vagy a Cyranói elképzelések, Münchausen báró „technikája” – milyen kár, hogy azok a világok nincsenek meg, milyen mulatságos volna: a zord valódi mellett a változatok Disney-landjei, melyekbe kis kikapcsolódás, feltöltődés, egy séta erejéig bemenekülhetne, lelki menedékjogot kérhetne az ember. Van, akit már csak a kíváncsiság éltet (s egy kis lehetőleg élve megért klasszikusság reménye) – félünk 2000-től, vagy már nem is félünk –, be kell teljesednie, még ha mindent visz is azoktól, akik ezt a századot kapták meg. Ha megérjük, már 19 évesek, 63 évesek, 99 vagy 101 évesek leszünk éppen. Dicsőség és persze anyagi függetlenség végre, a gazdag emberiség bőkezűbb lesz, mint II. Gyula pápa! Miközben szomorú mementó, hogy hányan végezték, mielőtt ennek csak közelébe jutottak volna – bár haláluk után már közvetlen utókoruk is mindent a lábuk elé helyezne… Táncsics, Krúdy, József Attila, Szisz… Az ám, hazám!

 

*

 

„Nekem nem mi, öregek vagyunk reményem és gyönyörűségem, mert mi már azok se leszünk, a kik voltunk; ifjainktól várok mindent, kik irtva találván az utat tovább mehetnek mint mi” (Kazinczy levele Kis Jánoshoz, 1831. III. 9.).

 

*

 

Tanácsok fiataloknak. Az élet bizonyos szakaszában nem kell a plusz súrlódási felület, lesz elég; akkor lehetőleg önuralmas légy. De máskor ne tűrj s ne szegénylegénykedj. Ha múlik már, elkezded szégyellni a hepcia párbajait. Önmagad tekintetében mindenképp ismerd és ismertesd, hogy számítani lehet rád, mert számítasz: nem vagy elhanyagolható szövetséges. Legtöbbet s legmélyebben önmagaddal ismerkedjél. Ez könnyen egyeztethető programoddal és meggyőződéseddel is: hisz legderekabb s legtehetségesebb fickónak magad tartod. Aki egyszer és ezredszer is az igazi (lelki) arcát mutatta, azt jegyzik meg az emberek. Ne higgy benne, de tudj róla, hogy az erény végül kitör. Ha nem egyéb, méltatlankodásban. Leggazdagabb akkor leszel, ha minden erőidet művekre költötted.

 

*

 

ÉLETIDŐ. SAJÁT TECHNIKÁK. Aki mindig mindent megért és ha belegebed se csodálkozza magát magatehetetlenné, hogy a többi már valósággal gyanakvással néz rá, bár némi hasznot húz belőle, hogy ő ilyen – az annak az ősembernek az utóda, aki mindig a barlang bejáratánál álldogált, üldögélt, és minden újabb mozgást meglátott – ha bokor zörrent hirtelen, s ha levél sárgult szabályos időközönként –, s mégis ösztönösen tudatában volt már, hogy még neki is nehéz mindenről tudni, ami itt velük történik.

 

*

 

A zseni felmenőági őse egy 22 éves, korán elhalt lézengő ritter, borzas, kedves, szélhámos vala, aki felelőtlenül megcsinálta a gyereket (is) s aztán kereket oldott vagy eltűnt a következő ütközetben. Egyáltalán nem számított az előd magas tisztességére, s nem is tudta volna elképzelni magát holmi köztisztelt ős pozitúrájában. Villon és Bartók suhanc nagytatája. Első Bach és Homérosz bácsi…

 

*

 

A tehetség mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros fázisai, állapotai. Megfeszülésük vérömléshez, gutához hasonló állapot. Ez egyébként „normális”, „rendes”, törvényszerű. Ez a szabályos. A művészet nem a kiszámíthatóból jön. Csak a tehetség mérhető. És hosszútávon! Az nem, hogy abban a pillanatban mit termel, milyen szinten működik. Az csak zavarható!

 

*

 

A művek sorrendje. Az ember mikor tervezi a nagy műveket, sorozatként, még nem tudja elképzelni se, hogy amire rá fog érni, az kerül majd ki kész áruként a keze alól, s ami kikerül, azt hiába tekinti ő ideiglenesnek a tervezettekhez képest, mégis az lesz az életműve. Egy darabig még fejcsóvál: azt hiszi, hogy na még egy kicsit valamivel kedvezőbb helyzetbe kellene kerülnie, a bal lábáról legalább vegyék le Palmyra romjait, jobb válláról a Westminstert meg a csecsemőhalandóságot, aztán majd ő megmutatja… Egyszerű gyakorlatlanság.

 

*

 

Feci quod potui, faciant meliora potentes… Lélektani axióma (vagy közhely), hogy az alkotó kedvence mindig a legújabb műve. Igenis szereti azt az izgalmat, hogy még mivé is alakulhat az életműve. Ám időnként szeretne valami bizonyosat is tudni, érezni, hogy maradandóság, érvényesség dolgában mire jutott… Tettem, amit tudtam, csinálja jobban más…

 

*

 

Szabad-e Erasmusnak elbizonytalanodni? Ilyenkor eszik meg az állatszelídítőt az oroszlánok… Mindegy. Ha magam nem leszek megelégedve, nincs olyan akadémia, melynek elismerése megvigasztaljon!

 

*

 

Viszont szörnyű, hogy néha a legképtelenebb helyzetekben, a végiggondolás, a kifejtés, sokszor még a rögzítés tisztességes körülményeitől is távol (mint Silvio Pellico esetében) születik meg, érik be, hullik ölbe a nagy mű. „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod!” (Brâncuşi)

 

*

 

A BIRODALOM LEGNAGYOBB KITERJEDÉSE. Mit olvasol, dolgozol annyit, megerőltetett szemmel éjszakázol, mintha ez az utolsó könyv lenne, amit még el kell olvasni! Avagy a legfontosabb volna. És ha az?

 

*

 

Volt egy méretlen s lehet, mérhetetlen pillanat, amikor a római birodalom a legnagyobb volt, a legérettebb, a leggazdagabb, a leg-… Valószínűleg ezek valamennyien nem estek egybe. Az ÉN életében is ott van ez a pont, pillanat, ez a határ, ez a vasárnap-hétfő vonal, ez a hajszálrepedés, hegycsúcs, nyári napforduló, melytől kezdve már nem akkora, olyan többé. Valószínűleg több felvillanás, duzzadás, tetőzés, hódítás, csúcs is létezik egy alkotó életében. De nagyjából van a birodalomnak egy legnagyobb kiterjedése, mely többnyire csak utólag, távlatból mérhető, belátható igazán.

 

*

 

Egyre nehezebb, mondja kórusban nemzedékem; olyan elképesztően régen küzdök a restanciával, a szegénységgel s vagyok félálomban a kimerültségtől! De akkoriban még többet reméltem, hatalmas tartalékaim lehettek, nem is törődtem az adagolással, s azt hittem, hogy a mindent is el lehet érni, annyi időm van.

 

*

 

Elnyűhetetlen voltam, életem fix, beton, stabil bármilyen fölindulásban; amit pedig megtermeltem, abba meg se remegett – pedig akartam volna, figyeltem, vágytam ilyesmire, hogy a mű tartósságát bizonyítsa a kőműveskelemenség lerótt adójával is… Most már szépen ingok ezen a meg sem földrengetett Akropoliszon; most már minden: egyéni életem remegése, berezgése, reagálása mű is; most már a mű statuál, stabil, köt, kell, marad; csak egyre nehezebb; s egy különös szakmai „hormonzavar” tünetei mutatkoznak reneszánsz-polihisztor-ógörög programom Bábel-romjain – egyre rohamosabban közeledem ahhoz, mikor már csak szellemi munkára vagyok alkalmas, ezt is még egy darabig, mintegy a végleges leállás inerciájaképpen. Ahol most állok, onnan már ellátni magam után a jövőbe. Diagnózis: világvégeérzet személyes okból.

 

*

 

És egyre többet gondolok a Toldi estéjéből arra a szakaszra a „jó tollas botról”, mellyel felháborodottan beront Lajos királyhoz.

 

*

 

Már mindig, bármikor úgy teszem le a ceruzát, a szivarvéget, hogy lehet, mások találják meg, s kis megilletődéssel, kegyelettel mormogják: – Nicsak, nem is gondolta, hogy… Gondolta!

 

*

 

„…Bocsánat, ha gyakorti leveleim által ne talám terhére vagyok – de nem tehetek rolla – nem jút nekem is már minden mindjárt eszembe. Kezdek már én is, mint hajdan a néhai Csucsuj nevü cigány muzsikus minden nap egy-egy nótát felejteni” (Kemény József levele Mike Sándorhoz, 1853. november 23.).

 

*

 

ZÁRÓKÖZLEMÉNY HAJNALBAN. És mégis még csak most kezdődik a nap. Kezdete a tóduló tennivalóké, közepe a gyűjtésé, délutánja a kegyes megfeledkezésé olyasmikről, hogy végül is egyéb nem lehetsz, mint egy anyanyelv Don Quijotéja vagy Kurázsi mamája s legfontosabbnak számított eszméleteddel egykor majd úgy bánik, méltán, néped, mint Dsuang Dszi a lepkével: úgy érzi, ő álmodta. S akkor boldog lehetsz. Akkor lehetsz boldog!

Egy szövetség természetrajza

Klasszikusok szövetsége – mint a világkultúra egyik érdekes, fontos pontja; a távoli szellemi utókor szemében, különösen az olyan tanulásra és újratanulásra hajlamos időkben, mint a XX. század, már nem is tűnik olyan „romantikusan” nagy dolognak. Ennek a barátságnak, szövetségnek, melynek már a kortársak szemében is országra-világra szóló súlya, tekintélye volt, azokat a vonulatait hozza elénk a Tékában megjelent válogatás, mely csak a műhelyen belül működött és hatott, a kellőképpen kíváncsi és megilletődött nyilvánosság elé csak jóval később került, hatását a korban kifejtett hatás eredőihez, eredményeihez adva-fonva hozzá. Az egész úgy működik, ahogy a kötet gondozója bevezető esszéjében szabatosan megfogalmazza: „Mert az írók nemcsak a címzetthez intézik leveleiket, s nem akarják tudomásul venni, hogy – mint az emberi élet bármely relikviája – a levél elkallódhat. Az írók a szerelmes leveleiket is oly körültekintően, mintegy a messzeségbe meredve fogalmazzák, mint a közjegyzők a végrendeleteket.”

Ennek a híres szellemi „szerelemnek” dokumentációja, egy lehetséges válogatás szempontjait követve, ezúttal is nem annyira a személyesre, mint az írás, az írói műhely dolgaira hangszerelve juttatja el a kötet (s a kérdéskör) újabb olvasóihoz, megismerőihez a szövegek bizonyos hányadát, lévén már előző válogatások válogatása. Ha olvasmányként talán a magánvonatkozások túlsúlya lett volna vonzóbb, most már feltétlenül tanulságosabb ehhez alkalmazkodni, s az elvi régiókban maradva, merengeni el Goethe és Schiller emberi és írói szerepének bizonyos vetületein.

Ez a levelezés, a teljes anyag ismerői szerint, különben sem volt olyan jellegű, hogy belőle valaki kiolvashatná: milyen volt a kortársi világ; ez a legendás társulás különben is alig egy évtizedes barátság. Egyetlen évtizednyi egy hatalmas sűrűségű korból!

A kor Swift és Defoe, Diderot, Rousseau és Beaumarchais százada egyaránt. Szellemi és technikai csúcsteljesítményei körülbelül úgy aránylanak a benne megnyilvánuló szükségekhez, mint a Gulliver látomásossága a Robinson valószínűségéhez. A kor Voltaire és Casanova, a liberalizmus s a liberalizmus meglovagolása, szabadkőművesség és szélhámia, az utolsó inkvizíciós botrányok s az önmagát is sikerrel lefejező guillotine. A kor persze Goethe és Schiller kora, akik a maguk pászmájában olyan biztonsággal intéznek el vadonatúj szellemi képződményeket, mint mindent szokás abban a korban, stílusok és ízlések mezaliansza idején, mintha a török is valóban Mozart hercig indulójára menetelne. Függőleges és vízszintes feltámadások kora; a német irodalom is feltámad, hétszáz év után, bemutatván e nagyszerű szellemi tornaünnepélyen, hogy nincs par excellence nagy nyelv, nagy nemzet, csak nagy egyéniségek és nagy körülmények szinte stratégiai találkozása a kultúra is, a kiáltva parancsoló nagy szükségeké s a harsanó válaszoké.

Schiller Austerlitz esztendejében hal meg, nyolc hónappal az Európa- és dinasztia-rengető esemény előtt, melyhez már egy évtizede bizonyos Bonaparte nevétől visszhangos a világ, de nem ez a levelezés! – mely éppúgy ignorálja Washingtont és Haydnt, mint Beethovent s a rosette-i kő megtalálását.

Goethe életében a Schiller-barátság lelki környezetrajzához tartozik, hogy egyik, tudatos elhatározásból születő „pályamódosítását” hajtotta nem régen végre: megszüntette aktív részvételét a nagyvilág eseményeiben; valóban, hátralevő évtizedeit a (ha tetszik, szentségtörés:) szűk weimari körben tölti el, néhány magánutazás, vizit, kirándulás erejéig változtatva csak környezetet. Se Bécset, se Párizst nem látja meg, különben is egyetlen külföldi nagyváros szerepelt életében: Róma.

Tény, hogy Goethe legjelentősebb belső vezetékei ebben az életszakban – mely mint valami különös, különálló tündöklő évszak szerepel hatalmas és korántsem egyhangú lelki éghajlatának meteorológiájában – szinte kizárólag Schiller felé és Schiller felől közvetítenek igazán jelentőset, fontosat. Az is különös benne, hogy hatalmas és alkatilag másokat hatalmába kerítő énje, mintegy meghosszabbítja, kiterjeszti féltve őrzött határait a nagy barát, a méltónak érzett társ irányába, ahogy soha senki felé. Hogyne volna hát még különösebb, hogy még ez a lényegében két nagy pillérre: a poétika körüli elméleti agytrösztködésre s az alkotói önelemzés mélytengeri kutatásaira támaszkodó együttélés sem volt feltétlenül és olyan értelemben idillikus, ahogy azt az utókorban alapjában véve közérthető, hasznos és nevelő értékű, építő klisévé tették és tehették sokáig. Ami mára már közismert ebben a vonatkozásban, az nem félegesíti, hanem csak árnyalja, igazítja különben azt az „imázst”, mely továbbra is eszmény értékével és súlyával vesz részt a nagy világirodalmi örökségben.

Goethének különben mindig volt, ha nem is ilyen nagyságrendű és lelkiekben ily heves barátsága, szolgálatos (önkinevezett vagy elfogadott) társa vagy vetélytársa, mint ahogy a kor egén nem ritkák más hírességek páros csillagzatai, sem a német literatúrában, sem máshol. A közelükben ott a Fichte–Hegel páros, vagy a két Humboldt, akiknek jóformán történelmibb szerep jut a nagy kortársak, az „iskola”, szellemi irányzat megszervezésében, ami nélkül a német kultúrának ezekről a gazdag humán és egzakt irányulású nemzedékeiről aligha képzelhető el az az egységes kép és tartós hatás az oly fontos XIX. század eszméletében.

Különben Goethe sok mindenkit lenyűgözött, s nemcsak elméleti variánsok adódnak más hatalmas barátságok vonzásáról; hogy mindjárt a Humboldt fivérek egyikénél, épp a természettudósnál állhassunk meg: Alexander és Goethe kapcsolata szintén nagy, tündöklő egyéniségek beszédes szimmetriája volt, elsősorban csak az; hasonlítottak egymásra abban a lelkületben is, hogy talán az utolsók, akik a reneszánsz embertípus módján, még az egész univerzumot próbálják átfogni. Humboldt még évtizedek múlva is úgy nyilatkozott, hogy Goethe természeti nézetei „valósággal új szervekkel” látták el. A megtermékenyítő hatás regisztrálása a fontos itt, annak tudatában, hogy mennyire volt természettudományosan is zseni Goethe! Ám ha Goethe szellemi nagyhatalmi helyzete, trónja megingathatatlan, Alexander Humboldt is (aki egyszerűen, könnyű cipőben, mert épp az volt rajta, megmászta a Csimborasszó 6000 méterét, és mindmáig tartja a rekordját az egy tudós által egyedül kiadott természettudományos publikációknak) megszervezett egy meteorológiai és földmágnesességi jelenségek megfigyelésére alkalmas nemzetközi obszervatórium-hálózatot, amely ma is fennáll, sőt soha nem sejtett jelentőségre tett szert.

Ám az is világos, hogy Goethe, jóllehet vesszőparipái az egzakt területek felé is elragadták jócskán, nem ezeken a vadászmezőkön találhatta meg igazi társát. Szellemének kitartó makacssága sem hidalhatta át azokat az alkati hiányokat, melyek a humán dolgok területén fontos erényekben folytatódtak. Az ő igazi területe (ahol Schiller hasonló, de mégis más arányú képességkészlete üdvösen kiegészíthette) csakis az lehetett, ahol nem hiba, sőt termékeny előny, ha valaki, mint ő: „a feltevés és a tény különválasztását” „nagyon nehéznek” tartja, mivelhogy, „még annál is nehezebb, amint azt általában vélik, mert minden előadás, sőt minden módszer már eleve hipotetikus jellegű”. Ilyen terepen a gyakorló költőzseni s az esztéta legfennebb egy „világirodalmit” téved, s még tévedése (feltevése) is örök érvényű-értékű lehet.

Schillerrel sem voltak rokon lelkek, mindössze abban és addig, amiből tényleges, termékeny szövetségük kinőtt. Schiller már hét éve Weimarban élt, mielőtt közelebbi kapcsolatba került volna Goethével, sőt, vagy inkább: előbb némi csalódások is érték. Találóan mondja Friedenthal, hogy „kapcsolatuk inkább amolyan fegyverszünet két nagyhatalom között, akik rendkívül tiszteletben tartják egymást, és demarkációs vonalukon át érintkeznek egymással, sok levelük diplomáciai jegyzékváltásnak hat…” És hogy a találó képekkel való megközelítések számát szaporítsuk, rendkívül szemléletes a bevezető írójáé is: „akik a nagy ügyekért vívott közös küzdelmekben is oly idegesen, önuralmukat igénylő és próbára tevő, nemegyszer fogcsikorgató kitartással vállalták egymást, mint az angolok meg a franciák a két világháborúban”.

A társadalmi „súlycsoport” különbség kisebb szerepet látszik játszani ebben a kölcsönös-különös egyensúlyban, mint az alkati tényezők. Schiller világosan tudta, hogy az írásból kell megélnie, s a nagy barát, mint kenyéradójára is hatni tudó pártfogó, nem volt a túlzások embere, úgyhogy nem Schiller volt az egyetlen szűkölködő tudós, író, egyetemi káder a Goethe-idill közelében.

Ebben a barátságban, mégis belekalkulálva az összes, az ilyen jellegű tényezőket is, minden valószínűség szerint a Schilleré volt nehezebb helyzet, kimutathatóan, közismert diplomáciai érzékén s a korabeli társadalmi érintkezési formulákon túl, ő az engedékenyebb és udvariasabb, aki résen lenni látszik, aki a külső-tekintet visszapillantó tükrét jobban használja önmagát kontrolálandó. Goethe őmindensége nehéz partner lehetett még azok számára is, akik annyira megnyerték, amennyire Schiller megnyerte őt. És Schiller óvatosságát igazolja az is, hogy Goethe csodálatának igazi megfogalmazása csak a nagy barát halála után hangzott el, őszintén, nyíltan, a szükséges szóbőséggel.

Abban találkoztak (a véletlenek utólag szépen nyomon követhető törvényszerű szövevényében), hogy Goethe is, Schiller is az elméleti tanulmányok téreire kívánt visszavonulni, egy személyes alkotáslélektani fázis s egy környező történelmi-anyagi valóság rejtelmesen parancsoló indítékai következtében. Schillertől is a Goethe szemében már-már vetélytárssá emelő országos sikerek után elfordulni látszott a közérdeklődés; Goethének pedig lassan tíz-tizenöt éve nem volt már szerencséje a közönséggel.

A köztudatban Goethe a hosszú élet s a fényes sors letéteményese. Azon túl, hogy ennek a fényes és hosszú sorsnak itt-ott tátongnak örök hiányai és feketéllnek keresztjei, a kor s az a Németország, melyben élnie adatott, nem különösebben kedvez annak, hogy pusztán a hosszú élet s a viszonylagos anyagi szerencse boldoggá tegyen egy igényesebb elmét; sőt, ami a korabeli nyílt elméket biztató energiákkal látta el: a nagy forradalom s annak lefutása, következményei még egyértelműen lelkesítő fázisában sem ragadták magukkal, annyira sem, mint Schillert. A kor német társadalma közelről tehetségek sínylődésének és többé-kevésbé némi aszkézis árán végrehajtható kitörési kísérleteinek szövedéke (Kant, Lessing); nem kevésbé bosszantó a senkik szokásos erőlködése, hogy többnek látsszanak; a kicsinyesség s a „konkrétumok” dagálya az értelem ingerküszöbét büntetlenül ostromolja. Mounier, a Weimarban élő francia emigráns mindössze Kantot akarja „szétrobbantani”; Goethe tulajdon sógorával olyasmin veszhet össze egy életre, hogy a derék és öntelt polgár szerint a matematikának, ennek a merő számolgatásnak semmi köze nincs például az optikához meg a színelmélethez. Ám Goethe nagy koponyájában is mindez a forradalom átkos következményének látszik, mert felfokozta a kedélyeket, s mindenkiben elültette az önhittség és renitencia bűnös magvait. A kor öndiagnózisa jellemzően romantikus (és optimista), de egyben magyarázat is a nagy szellemek lázadó kitörésére és szövetségére, holmi „minőség forradalmára”. Ezt a diagnózist Wilhelm Humboldt mondja ki emlékezetes szabatossággal: „Úgy vélem, az emberi nem végre elérkezett arra a kulturális fejlettségi fokra, ahonnan már csak az individuumok kiművelése útján tud magasabbra lendülni; s ezért mindazok az intézmények, amelyek akadályozták ezt a fejlődést, és az embereket még inkább tömegekbe tömörítik, ártalmasabbak, mint valaha.” A közvetlen következmények meg az azóta eltelt történelemdarab ismeretében nem nehéz – dévaj anakronizmussal – a „reakciós” s a „haladó” elég perverz elméletkeverékét látni ebben a fontos elmék szellemiségét a hit erejével átható meggyőződésben. Pár évtizednyi eltolódással valami hasonló „építően zavaros” helyzetben, közérzetben leledzik Kazinczyék kis világa is; nagyrészt ugyanazokból a társadalmi okokból és politikai tényezőkből kifolyólag, immár a napóleoni háborúk kihűlt hamvain táncoló Habsburg-hangulatú környezetben.

A csoda itt a kitörés iránya: az alkotás, és nemcsak a nyelvet és szellemet ellátó, takarmányozó szépliteratúra, hanem a gondolkozás purgatóriuma felé! Valóságos filozófia-járvány harapózott el a németek között: minél nyomorúságosabb volt az anyagi helyzet, annál szenvedélyesebben keresték fel a lét-, kiút-értelmezések régióit. Hogy a tömegből Kantok és Hegelek emelkedtek ki, nem tételezi ugyan, hogy jelentkezésükhöz tömegnyi filozófuska almára lett volna szükség a teleológiai Betlehemben, de így Németországban egyedülállóan más háttér és közönség, átlagszínvonal keletkezett az egészhez. Ezúttal megjegyzendő, hogy a nagy kettős egyik tagja, Schiller (mesterét követve, aki erkölcstan szerzője és terjesztője volt) a felelősségvállalás és a szabadság aktív hirdetője lett, így is számon tartja a világirodalom. Legalábbis az érzelmek jogát és szabadságát, a józan ész honpolgári rendet alátámasztó szabad működtetését feltétlenül felkarolta. Tény, hogy amit közös megegyezéssel kitűztek – Goethe meg Schiller –, a német kultúra felemelését az akkor is érzett, megérzett világszínvonalra, azt valóra is váltották ez alatt az évtized alatt. „A kettejükben megtestesülő művelődéspolitikai hatalom – a fogalom máig érvényes értelmében – a polgárságot s általa a megújhodott nemzetet szinte erőszakkal kényszerítette a legmagasabb szellemi igények elfogadására” (D. T.).

Hogy ennek az ideálisan működő „kritikus tömegnek” összehozásakor ki kit győzött meg, annak levezetései ezekben a levelekben is olvashatók: „Ha kölcsönösen tisztáztuk azokat a pontokat, ahová ezidáig eljutottunk, annál folyamatosabban tudunk majd együtt működni” (Goethe). „Most már nyilvánvaló, hogy annyira különböző életútjaink éppen most és nem előbb találkoztak mindkettőnk hasznára” (Schiller). „Újra meggyőződtem arról, hogy bennünket nem csupán azonos tárgykörök érdekelnek, hanem legtöbbször a szemlélet módjában is megegyezünk” (Goethe). „Ön arra törekszik, hogy kiterjedt eszmevilágát egyszerűsítse, én pedig változatosságot keresek csekély kincsem számára” (Schiller) stb.

Schiller az, aki sarkall, biztat, ösztökél; Goethe lelkesedik és visszaigazol; Schiller a határozott, a szabályokat megalkotó, Goethe az, aki szentesíti, hogy a hatásuk: a klasszikus esztétika évszázadnyi időre meghatározó értékű és súlyú lesz Németországban. A némileg épp elakadt Goethe önmagát találja meg Schiller őt elemző megfogalmazásaiban, és soha többé nem akasztja el már semmilyen személyes csapás sem. Schiller kettőjükből, még ha csak bravúrosan udvarolt is néha, de pontosan célzott, egy nagy íráskultúra kedélyét és önérzetét bányászta ki nemzedékek hasznára.

Mikor Goethe hagyakozik, akkor mereng el igazán az utókorbeli olvasó is olyasmiken, hogy mi lett volna, ha életidő dolgában fordítva rendelkeznek a párkák? Akkor nem marad, a végzetes igazolást el nem nyerve, csupán patetikus póz ez az egyébként minden halandó esetében oly jogos előrelátás, hogy a legközelebbi munkatársra testálja, amit úgyis az ő vállán hagy majd a kegyes (kegyetlen) sors. „Mivel nagyon erősen érzem, hogy vállalkozásom messze felülmúlja az emberi erők mértékét és földi időtartamukat, sok mindent Önnél szeretnék letétbe helyezni…” A tények, mikor aztán megmerevednek egy kronológia mentén, tulajdon rétegnyomásuk alatt különös új tényeket képesek produkálni: fénytörésként, délibábként fantom-múltat – íme mintha Goethe életművéhez természetesen hozzátartoznék a legfontosabb szövetségeket is túlélő hosszú idő is, egyedül! Így lesz a legnagyobb szövetségesből az individuum prototípusa. Mind messzebbről: egy szerelem, egy barátság, egy sebhely már csak ág, aztán csak fenyőtűnyi a szálfa testén.

Se vége, se hossza az apró adalékoknak, melyek azt a nagy viszonyt jellemzik s igazi méreteit emberközelben tartják: Goethe sohasem szánja rá magát, hogy letegezze Schillert, pedig másoktól nem sajnálja ezt a bizalmasságot elismerő külsőséget. Állítólag naplójában sehogy másképp le nem írta a nevét, mint „Schiller udvari tanácsos”, s ez még az ő cím- és rangkórságának ismeretében is fura. Schiller viszi bele Goethét a harciaskodásba, a híres-hírhedt epigrammaháborúba. Ez sem volt olyan egyértelmű diadal, s lehet, hogy nagy és pozitív hatása is (miszerint mint valami zivatar, kitisztította a német irodalom egét) inkább holmi inercia következménye, a kész legendából visszavetített önmeggyőzése a későbbi, a kikristályosodott erő- és tekintélyrendszerekre esküvő nemzedékeknek. A valódi tisztázás s a divatos demitizálás határai mindig zavarosak… Voltaképp valóban rendet akartak s konszolidálni azokat az elméleti eredményeket, amelyekre jutottak. Schiller a határozottabb: „A versbírálatban még mindig uralkodó anarchia miatt, és az ízlésre vonatkozó objektív törvények híján a kritikus mindig nagy zavarba jut, amikor állításait érvekkel próbálja alátámasztani, mivel nincs törvénykönyv, amelyre hivatkozhatnék. Ha becsületes akar lenni, akkor vagy egészen hallgat, vagy […] egyszerre kell törvényhozónak és bírónak lennie.” Goethe hol gőgös, hol rezignáltan nagyvonalú az ilyesmit illetően: „Mivel azonban a jelenségek birodalmában nem szabad oly hajszálnyira pontosnak lenni, és már az is eléggé vigasztaló, ha egy csomó kipróbált emberrel együtt – saját magunknak és kortársainknak inkább hasznára, mint kárára – tévedhetünk…”

Miközben az elmélet tudorai is ők voltak, a legszélesebb olvasótömegeket tudták megmozgatni ugyancsak ők: Schiller a Haramiákkal, Goethe a Hermann és Dorottyával, mely a szó szoros értelmében a Werthernél is népszerűbb lett, szabók, varrónők, szolgálólányok olvassák; Goethe „hazát ment” és köztudatot formál vele oly korban, mikor az évezredes keret, a Német-római Birodalom végérvényesen ízekre szakad, s kétségbeejtőn bizonytalanná vált minden, s a napóleoni háborúk hadai másfél évtizeden át trappolnak ide-oda az országban. Goethe szimata jobb, inkább a művészé; a Tell Vilmos motívumát is ő csípi fel egy svájci barangolásán s engedi át Schillernek, akinek tolla nyomán a történet újra szabadság-fogalommá válik, míg Goethénél, lehet, örökre terv maradt volna.

Kettős Gulliver ez a két iszonyúan gazdag óriás, akiknek megalkotott s csak elképzelt műveiben – még a magánleveleiben is –, mint lebegő új világegyetemben, a megélt történelem s az emberi lét folytatásának, folytonosságának békéje, humánuma tiszta légáramlásként átfúj a századokon.

Aki menekült a délutántól

És kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján… – Részlet a híres tinta-leltárból, amely a színekből hallgatja ugyanazoknak a képzeletangyaloknak a sikolyát, akik később Ilonát énekelnek, s amelynek alapján, lelki öntőformáiban készül folytatólagosan az összes lehetséges ámulatok lírai számbavétele, a számadás arról a rövid vagy hosszú 51 esztendőről, mely alatt a szépség valamely óriásának, az életnek vendége volt, 1885. március 29-ikével kezdődően.

Az ifjú Werthertől a Szomorú vasárnap koráig alig van mélabúsabb kisfiú s kisfiúsabb melankolikus a világirodalomban, aki viszont a nyelv játékaiban s a lét örömeiben úgy tudott megfürödni, mint kevesen a legderűlátóbbak közül is.

Valami bölcs angol határozott állítása szerint „a kultúra az, ami megmarad, amikor az ember elfelejtette, amit tanult”. Ennek a nem csupán személybe, hanem már a nembe szervesült-beépült pozitív „feledésnek” az exponense a Kosztolányi-féle költői alkat, ama enervált tündérfajta, a fújtató vagy jeremiáskodó poéták között, akinek sosem izzad át az inge, s fehér marad a mandzsettája, miközben nem unalmasan végig önmagáról értekezik, ám az az Én maga a történelmet átélt, átvészelt humánum, a megtöretések és máglyák emlékezetes nyomait csak belül viselő ádámkosztümben. Ugyanis Ő is „nem középiskolás fokon”, hanem valami jóértelmű belső fegyelem akadémiájának szintjén hajlandó csak értekezni a korral. Az egyik legszemléletesebb és legpontosabb jellemzést maga az ifjú pályatárs (aki nevét egyik legfontosabb eszmei összefoglalójába, a Thomas Mann üdvözlésére készült költeménybe is belevette) készítette róla: „Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, űzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyút, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar se mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon.” Azt is megállapítják róla, hogy sokan nem szeretik, mert a költészettől legtöbben meg akarnak hatódni, s ő erre nemigen ad alkalmat. Az érzéketlenség ellen világfájdalommal, de az elérzékenyülés ellen valami ellenállhatatlan bölcsesség meggyőző erejével itatta át költészetét, mely a köz- és magánmegpróbáltatások krónikái helyett szívesebben igazodik a kozmikum naptárához. Ha egyedül találod magad a hajnalokon a hívságok és gyarlóságok felfokozódó undorában, nézd: az égben minden este bál van; ha azt hiszed, hogy már játszani lehet, akkor halált fogok veled játszani. Játszótársa, az olvasó könnyen és kellemesen igazodik ezekhez az „örök érvényű” szeszélyekhez, melyek bizonyos értelemben biztatóbbak, mert a lehető legnagyobb távlatok leheletével vigasztalnak, ezért minden helyi érdekű perpatvart a csillagos űr megsemmisítő vagy fellelkesítő fókuszába emelve mindig könnyű feloldani, elsüllyeszteni, az eszmélet paradicsomian titkos billentyűinek ismeretében.

Kosztolányi – már nem a gőzhajó vagy a lokomotív, hanem a filmtrükkök s a villanysziporkázás kortársa – technikás, nagy és értő megrendezője a képzelet önmentő, énmentő kis- és nagyjeleneteinek. Homo (poeta) aestheticus Ő, szemben – vagy csak elkülönülve – a homo (poeta) oeconomicustól s a homo (poeta) moralistól, a társadalmi jóra figyelmező költőtől és embertől. A költő feladata szerinte szemlélődni az élet és halál kérdésein – mely feladatot feltétlen hűséggel és hallatlan biztonsággal személy szerint teljesíti is! „Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében” – állapítja meg lapidárisan és pontosan ugyancsak József Attila. Kosztolányi sosem fogadta el, hogy nem volna jogos s ne lenne elég a költőnek szemlélődve élni át az időt, mely úgyis a legfőbb tragédia: az elmúlásunk felé visz, ragad, vezet. Szemlélete egy (élet)stílus hozama vagy egy betápláltsági szint várható terméke? Egyik lehetséges szemlélet, mellyel nagymértékben azonosulni tud bármelyik kor értelmes emberi lénye. Csak türelmetlenség nézhette közönynek ezt az ars poeticát. A költő mindig is szabadon gyakorolt türtaioszi jogainak javára egyszer csak háttérbe szorultak ama petrarcai jogok, melyeket a XVIII. századtól kezdve, végig a tizenkilencediken, egyoldalúan a nagy barikád-megmászók példájára való hivatkozással, egyesek szerettek volna egészen megvonni a költőtől, aki nem „a néppel tűzön-vízen át” közelíti meg a maga lírai úticélját, hanem csak mint valami alkonyi sétán andalogva, egyedül. Pedig kevesen érzik át s gyűjtenek össze annyi fontos érzelmi érvet arra, hogy az ember egyedül van, az embernek nem volna szabad egyedül lennie, de sajnos a világban vannak a közösség varázserejét meghaladó dolgok, az ember még a hasonlóan gondolkodó, megérteni látszó társak között is magányosan didereghet, mintha a létnek egyetlen átlag-évszaka volna, valami éppen embert kínzó, eszméletet próbára tevő, érzékenységet kihívó, ép eszet kikezdő kozmikus vagy csak belső klíma jegyében, melyet nem feltétlenül lehet materiálisan – még a nyelv mindenre képes és alkalmas materiájával sem – rajtafogni, megfogalmazni, felderíteni. Így lett azzá a didergő Horatióvá Ő is, aki gyöngéden ott áll történelmi indulatoktól és társadalmi látomásoktól gyötört Hamletje mögött, s ezúttal ő teszi vállára a kezét, csillapító szándékkal a jeles figyelmeztetésre célozva, miszerint több dolgok vagynak…

Mint minden igazán jóban, kiválóban: van benne valami a világ minden előző költőjéből – benne van az a valami, ami mögött sejthető, hogy nemcsak cigánynépek vad sihederkedése, hanem egy Európa van a költészet mögött, melyben megszólal egy szép napon, s bármelyik szép napon azóta olvasható. Lírája felől egy meghitt, rendezett otthon illata, egy rajongva tisztelt alma mater akusztikája s egy kultúrtáj ismerős távlata leng a fülünk, az orrunk, a szemünk felé, mindig lehetőleg összes érzékeink felé valami! Totális figyelmünk birtokában aztán derűs-ironikusan effélével fizet ki: „és nőnek a bűnök s a kisleányok” vagy „a délutánoktól mindig futottam” vagy egyszerűen „Ilona, Ilona, Ilona”. Ő az a költő, aki arról is nevezetes, hogy már oly rafináltan hatásvadász módokon bánt a „mikrofonnal”, mint évtizedekkel utána a démoni pop-sztárok és isteni rock-királyok, vagyis már kitenyésztetten, kitanultan, „romlottan” modern volt, tulajdonképpen kinevetett mindent, ami nem XX. századi, de még költő volt, olyan régimódian lantok, papírok, tinták, rímek, ritmusok megbűvöltje, mint Orfeusz óta bármelyik emlékezetes mester.

Egy különös párbaj emlékezetére

Ma már nagyon könnyű pontosan megfogalmazni: Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist, a XIX. század első felének elismerten legnagyobb német drámaköltője százhetvenöt évvel ezelőtt, 1811. november 21-én tett pontot életére. Az utolsó írásművek, melyek kezéből kikerültek, némi búcsúlevelek, s hogy a nagy piros, avagy fekete pont odakerült mindössze harmincnégy éves életére, abban legnagyobb szerepe minden bizonnyal épp annak lehetett, hogy szinte egészen ismeretlen és főleg elismeretlen volt.

Sokgyermekes katonatiszt fiaként jött a világra Odera-Frankfurtban 1777-ben; szüleit korán elvesztette, s tizenöt évesen már katona ő is, bár csak hat-hét esztendeig bírta a mundért, a századfordulón már szülővárosa egyetemén filozófiát és matematikát hallgat. Ám egész életében, ha abban a kisebb-nagyobb Frigyesek óta közmondásos porosz világban presztízsre van szüksége, aláírása mellé valahányszor odakanyarítja, hogy „a gárdaezred volt hadnagya”. Ez a legtöbb, amit annak a környezetnek a szemében elért.

A Kleistok katonagenerációkon kívül más értelmes főket is adtak a kornak. Egyik rokona, Ewald Christian Kleist, aki csatában szerzett sebeiben 44 éves korában halt el, ismert költő, aki a Seneca-drámán kívül egy Tavasz című idill szerzője többek közt, mely műnek első magyarra fordítója Csokonai; de fontosabb alapja volt hírének-nevének a jelleme, és hogy barátja, Lessing a Minna von Barnhelm rokonszenves Tellheim őrnagyát róla mintázta. Egy másik Ewald nagybácsi, a kammini kanonok ismert fizikusa a kornak, 1745-ben feltalálta a később, második „felfedezésekor” leideni palacknak nevezett elektrosztatikai műszert, mely a XIX. század végén, a XX. elején, az első rádió-kísérletek idejében nagy szolgálatokat tett a parókás koroktól messze rugaszkodott emberiségnek. És költő volt a családból egy Franz von Kleist is, aki fiatalon hunyt el, és Wieland becsülte nagyra.

Heinrich sorsát, létét, pályáját mindezek nem érintették, legfőképpen jellemét, tehetségét nem, mely az alkotó érzékenység s a polgári beilleszkedni-nem-tudás külön mesterműve volt a Kleist-okat sorozatban gyártó természet részéről. Elemzőinél közhelyszámba megy ennek oly módon való feloldása, hogy beteges becsvágyat állapítanak meg, miközben azt is tényként kell számba venni: mily méltánytalan sikertelenséggel kellett ennek a bármekkora becsvágynak szembesülnie egész életében. Nyilvánvalónak éppen elég, hogy eredményei alapján kockázatmentesen sorolható be zseniálisnak, s mint ilyen valami nagyot kívánt produkálni kezdet óta, többször, leveleiben megfogalmazott alkotói programja szerint is, mely az etikától, politikától a művészetig elég sok mindenre kiterjedt, noha persze mindössze a Kleist-ságig vihette a német s a világirodalom „berkeiben”; no meg az, hogy mint sikertelen zseninek a „havi kétszáz sose telt”, ezért nagy nyomorban élt.

A Sturm und Drang és a romantika közötti (pontosan mindig csak utólag mérhető) irodalomtörténeti pillanatban tűnt fel, s ha egyiknek csak hullámtaraja vagy porlasztott tajtékja érhette utol, a másikon (még annak nagy kifutása előtt) kénytelen volt, a maga személyes életidejétől szorítva, máris túlnőni. Beskatulyázhatatlan tehát, mint valamennyien a valamire való „hullámlovasok” akkoriban és mindörökké, a Lermontovok, Petőfik, Rimbaud-k, hiszen nincs is csodálatosabb, mint mikor a világirodalom legitimizált áramlatainak tetején jön egy helyzettudattalan fő, és tehetsége ingeréből következik, hogy ő már megint mindent akar, mindennek jött, és úgy fuldokol, hogy mire tetemét valahol az utókor partjaira veti az ár, egyetemesnek agnoszkálható. Fenegyerek, akit megesznek a fenék. Fő, hogy korszakot, netán iskolát alapít, miközben életideje rövid s ő maga regényesen szerencsétlen; az egész a szakszerű terminológiák előtt jóval már romantikus, mint egy Catullus, egy Villon, egy Balassi esetében.

Kleist higgadt madártávlatból diagnosztizálható tragikuma: hogy művei még a szakmai köztudatban is csak jóval halála után nyerték el az őket megillető helyet és elismerést, ám azóta hatása oly töretlen, hogy még a XX. században is akadnak „feldolgozói” (R. Wagner-Regény 1937-ben Az eltört korsóból balettet; H. W. Heuze 1958-ban a Homburg hercegéből operát; Sütő András a Kohlhaas Mihályból drámát). De nem merült feledésbe a Hermann csatája, az Amphytrion, a Penthesilea vagy a Robert Guiscard sem, melynek eredetijét egy kétségbeesett pillanatában még maga semmisítette meg. Életében mindössze két műve került színpadra: a Heilbronni Katica Bécsben, s még előbb Az eltört korsó Weimarban (1808).

Maradjunk ennél a jellemzőbb sorsú bemutatónál, mely egy Goethe dirigálta udvari színházban bukott nagyot. Az eset kapcsán Kleist össze is különbözött a Mesterrel, akit már jó fél évtizede ismert személyesen, ám aki nagyvonalúan félreismerte őt, és akinek bizony némi szerepe volt is a fiaskóban. Ugyanis Goethe „színházi küldetéséről” főleg ő maga volt meggyőződve, hisz mindig is magától értetődőnek tekintette, hogy rendelkezésére állnak azok az eszközök, melyek lehetővé tették, hogy hajlamainak, szeszélyeinek, álmainak éljen, legendás kivételként a históriában. Weimarban Goethe teljhatalmú művészeti vezető s a kis társulat „nevelőnője” is egyben; ez csak egy cím, feladat, amellyel még Itáliából való visszatérése után a hercegi barát megbízta. A legendás udvari színház – egyben a világirodalom egyik legfontosabb udvara – tulajdonképpen egy pajtaszerű épület, ahol bár a Mester Napóleonként kormányoz, viselkedési kódexet szerkeszt a színészeknek s ha előadás alatt a nézők olykor olyankor is felnevetnek, amikor szerinte nem illett volna, feláll a páholyában, és rendre utasítja őket: „Ne nevessenek!” – nos egyébként igen szerény repertoárral működik, gerincét Kotzebue darabjai alkotják (akit Goethe különben gyűlölt), meg szalon-darabok, daljátékok, melyeket Vulpius úr, a sógor alkalmaz színpadra, és ha a házi színikritikus, Böttiger helybeli gimnáziumi tanár egyszer bírálni merészeli az előadást, egyszerűen távoznia kell Weimarból. „Sajnálatos, hogy Goethe így szabadjára engedi nyugtalan természetét, hol ebbe, hol abba fog bele, és semmire sem koncentrálja energiáit… Ha Goethe hinne valami jónak lehetőségében, és ha lenne némi következetesség cselekedeteiben, akkor még véghez lehetne vinni egyet-mást itt Weimarban, a művészet terén általában s különösen a drámában. Létrejönne valami, és megszűnne ez az áldatlan pangás. Egyedül nem megyek semmire. Sokszor már azon vagyok, hogy más lakhely és hatókör után nézzek a világban. Elmennék, ha csak valahol is tűrhető helyet találnék.” Így festhetett közelről a német klasszicizmus virágkora? Hiszen ezt a legnagyobb barát írja, amikor elveszti a türelmét – Schiller Humboldtnak, 1803-ban.

Öt évvel később Kleist ama porszem, akinek sem természete (amiről tudomása van), sem életideje (amely még titok), nem engedi meg a luxust, hogy eme fennkölt fogaskerekek közé keveredve csak csikorduljon. Goethe a jelek szerint úgyszólván mindent felvállal, kivéve a felelősséget. Kleist nyilván elrohan, tovább kapkodni és őrjöngeni; nyilván még nem tudhatja, hogy Hebbel majd évtizedek múlva úgy vélekedik, hogy Az eltört korsó olyan kiváló mű, mellyel szemben legfennebb a közönség bukhat meg. Kleistot különben is nehezen lehetne megszelídíteni, letelepíteni; a későbbi modern világcsavargók, vándorlelkek egyik archetípusa ő; darabjai pedig realizmusuk révén tudatos ellentétei Schiller irányzatának, ám mindez ilyen tisztán csak madártávlatból látható. Hogy ő más emberi méretek, erények és indulatok mérnöke; az erős, korlátot nem ismerő nagy egyéniségek és nagy, vészt hozó szenvedélyek előharcosa a maga művészetében. Mert alkatilag is ilyen. Hol nagyon magányos lázadók, hol afféle „Rettenetes Ivánok” ezek a kleisti hősök, akik előbb elkövetik a tettet, aztán kiáltanak égre. Két remekműig vezet lépcsőzetesen (az időrend is így rendezi őket) a drámai, illetve epikai munkák sorozata. Valami Romeo-és-Júliás meg Mayerlinges tragikum párhuzamai végig ott kísértenek a mű és az életrajz felett, amazon királynők és hadvezérlelkek külső-belső poklaiban. Ambíció? – mily finomkodóan enyhe fogalom itt, ahol a megélt és megírt tragikum lényegében egyetlen állandó lüktetés, vergődés remény és kiebrudaltság, áhítat és dühroham, eszményítés és képrombolás közt: valahol az új időkkel beköszöntő, lehet, a világ új dimenzióira csak szétrobbanva ráfeszíthető új emberi lelkület nevében, madártávlatokból nem nehéz az analógiákra rátalálni: Ady gőgjében feszült úgy ott a „mindennek jöttem”, ahogy Kleist önmagát a fizikai összeomlásig, megsemmisülésig hajszoló abszolút szomjában a világ, a lét, a tudás, az alkotóképesség abszolút birtoklása. Így lesz az emberinek, a lét és lelkiismeret tragikumának egyik legpatetikusabb, de legemelkedettebb hangja is az övé, és örökre „divatos” a benne is megtestesülő Én-koncentráció, mely perzsel, példáz, lázít, világít, tanít, valahányszor az alkotó egyénnek választania kell önmaga vagy műve integritása közt, s eme szent kettősségének gyönyörű lassított robbanása végül leleplezi, hogy mennyire fortyogó vulkán volt, ami műként maga a jéghideg tökély kívánt lenni.

Kleist meggyőzően és ragyogóan önmaga tudott lenni; ezért nemcsak eredeti, de meglepően egységes is az életműve – jellem és mű, személyiség és alkotása egyébként nem kötelező egységének mintapéldája, az önkéntes megszakítás, a vállalt torzóság pecsétjével lezárva, önkényesen és saját kezűleg hitelesítve.

Ehhez már csak rossz romantikus dráma az a remek rögtönzés, kései katarzisok időzített appendixe: a vérnász a közös halált előre megfontoltan vállaló utolsó vagy egyetlen nagy szerelmével, a férjes asszony és anya Henriette Vogellel, a valószínűleg szabályosan fanyar avarillatú és kéken ködlő Wannsee parti sétányon, ahol más mindenki mély és friss lélegzettel a tüdejében felsóhajtana, hogy de szép is az élet! – ők egy-egy gyöngyházfényű pisztolylövés után lehanyatlanak, ahogy illik akkoriban, egy magányos párbaj végén, melyet magával a világgal vívott és veszített el a költő. Kívánsága szerint azon a helyen is temették el őket, együtt, amint az az emlékkövön mindmáig olvasható, immár semmilyen különös tanulságul.

Arghezi évszázada

Legértékesebb és legritkább könyveim, emléktárgyaim közt őrzök, tartok számon egy kisméretű piros kötetecskét. A címe is olyan egyszerű, mint a borítója: ARGHEZI – VERSURI. A Biblioteca pentru toţi népszerű sorozatában a 20. számot viseli és három évtizeddel ezelőtt jelent meg, 60 ezer példányban. Nyilván nem ezek miatt ritkaság és érték számomra, hanem az első oldalára írt dedikációtól: „Pe cartea colegului Lászlóffy Aladár o mîzgălitură. Bucuresti 27 decembrie 1960. Tudor Arghezi” (Egy firkantás L. A. kolléga könyvére). Az egymondatnyi nagylelkű ajánlásban is benne van az Ő jellemző humora, emberi melegsége, nagyságának szerénysége és az a nyitott szív, mellyel mindenkor fordult az újak, a fiatalok, az indulók felé, amilyenek abban az időben, mikor Ő a pálya végéhez közeledett, éppen mi voltunk.

Azóta íme betelt az évszázad is, mely az akkor még élő, alkotó, nyolcvanéves mesterből mára emlékké nemesedett centenáriumi fogalmat, elsőrendű állócsillagot véglegesített a román költészet egére.

Tudor Arghezi, mint minden nagy költő minden korban, az alkotó energiák csodája, szakmai és etikai csoda egyszerre, mert elmerülten művész és ugyanakkor egy új korért küzdő tisztán látó elme. Életműve hatalmas épület, hangja, stílusa többek közt azzal és attól forradalmi kora irodalmában, hogy teljesen készként jelentkezik, a tökély jegyében indul, s végig következetesen kitart mellette ez a tökély, mint valami nem is a személyt, hanem az alkotás jó ügyét kísérő szerencse. Arghezi életműve tíz versben is összefoglalható, lényegének teljes ízeivel, és végtelen elágazások mentén is felvázolható, sorakoztatható, akár valami óriás tölgy ágrendszere.

A Testamentumtól (Testament) a Feliratokig (Inscripţii), a Fehér kéményseprőtől (Coşarul alb) A nagy szárazságig (Seceta mare), a kétsorostól az eposzkísérletig a vers méreteitől függetlenek a dimenziók nála, mintha akár óriáskapun, akár kulcslyukon kukkantanánk be, ugyanabba a sajátos mindenségbe látunk, mely egyedül az ő világa, életérzése, hangulata, az ő költészetének varázslata. Mint ahogy nála a játékosságtól a balladás elmerülésig nem a hangvétel szabályozza és határozza meg a mélységet s a komolyságot – mint általában a nagyok életművében –, hiszen minden gond, gondolat azonos hőfokon, azonos nyomás alatt született, gyémántosodott, emberi, költői, honfiúi felelősségének teljes tudatában összes megnyilatkozási formáiban. Arghezi költészetének egyik csodája ez az egység, melynek hordozója az ő egyszerre hasonlíthatatlanul egyszerű és gazdag nyelve, mely egyike a jelenkori román költészet legnagyobb eredményeket termő, láthatatlanul megannyi iskolát teremtő és befolyásoló költői műszereinek.

Pedig Arghezi egyszerűsége, derűje, mosolya is a nagyon mélyre való merülés hordozója, művészi eszköze egy szemléletnek, mely a világot, a kort, népe, nemzete helyét, küzdelmét és törekvéseit a maguk XX. századi bonyolultságában látja. Mégis egyszerű és világos, mindent felforgató és elbonyolító újítások, keresések, izmusok művészkedő forradalmai közepette egy olyan avantgarde ez, mely a hagyományok továbbépülését, a továbblépés következő, igazi állapotát tudja jelenteni.

Arghezi a szakmai tudás és erkölcsi tartás impozáns fölényű alkotója, nagysága a tudás s türelem tanítóképességéből táplálkozik – ez népszerűségének s olvasottságának titka; s ez a titka annak is, hogy számos nyelvre lefordítva sem veszít ez a költészet a maga eredeti koncentrációjából, s mint ilyen, egyike lett azoknak, akik magyar nyelven is, számos jeles költő átültetésében, megismertették és megszerettették a kortársi román lírát a magyar olvasóval.

A világirodalom történetében a legnagyobbak mindig egybe tudtak olvadni népük eszményeivel, megénekelték a harcot, a reményt s az új, a haladás, a tökéletesedés emberi motívumait. Arghezi a lehetséges költő egyik nagy megtestesülése egy nép, egy nemzet, egy irodalom életében. A nyelvben él, a történelemben, népe, nemzete lelkének megtestesüléseként méri az időt, éli az időt, élteti át a kort legnagyobb műveiben, amilyen Az ember megéneklése (Cîntarea omului) is.

Boldog a költő, kinek centenáriumára nagysága csak egyre jobban kibontakozhat, s nem fellegként, de fényforrásként ragyog utókora irodalmának egén. Boldog az az irodalom, kinek kertjében ilyen virág terem, kinek megbecsült tanítómesterei között olyan egyéniségek hirdetik a nemzeti nyelv, a nemzeti alkotó géniusz értékeit, mint Tudor Arghezi, a maga halhatatlan humánummá, üzenetté nemesedett költői évszázadával.

„Elalvó város már a lomha én”

Mikor egy költő verssé mondja, a legmélyebb magány-érzet pillanatában, hogy „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom” – ez az abban a pillanatban meg is történt robbanás már eltünteti a magányt, hisz virtuálisan olvasók millióival, egész nemzedékekkel kapcsolja közösségbe a költőt. Ezek persze távolról és visszamenőlegesen nem tudnak konkrét bajain, bánatain segítni; néha még a szerelmét nem viszonzó drága társat se indítják meg.

Mindezzel nem akarom éppen Tóth Árpád centenáriumán azt sugallni, hogy ne higgyetek a költők magányának, hanem azt, hogy a leghalkabb szavú, legérzékenyebb, hát legkiszolgáltatottabb lírikus hangja is milyen messzire hallszik ipardübörgéssel és bombazajjal megtelt századok közegében is. És ennek a varázslatnak gazdag szegénye volt ő, a csupa-csend nagymestere, a száz éve született Tóth Árpád. A test valós magánya, az egyszeri élet esélyeinek beszűkülése a nyelvben, a képzeletben, az alkotásban, a szépség zenéiben mint emberi kiutakban való hitben oldódik fel – a költés perceiben bizonyára számára is, olvasói számára pedig örök tanulsággal. Többnyire jelzők a fontos kulcsszavai: bús, bágyadt, halk, puha, lágy, selymes, hervadt, fakó, langyos, melyek társaságában a látomások ezerszer megfogalmazzák, hogy ő az élet kisemmizettje, egészség dolgában a természeté is, de soha nem azt, hogy az élet volna kisemmizett a földön! Az értelmes emberi élet, a világ teljes gazdagságának és békéjének élvezete az ő vállalt és hirdetett álma is, olyan többszörös korszakfordulón, hogy lehetetlen el nem tűnődni: miben volt talán még, mégis a XIX. század utolsó s miben itt indulása idején, halkan és nagyon erőteljesen már a XX. század első modern magyar lírikusa; hol rajzanak, hullámzanak még csendes örvénylésben körülötte a költés olyan szent, de romantikusan ósdi és pózos kellékei, mint a lant, a babér, a múzsa, s mi az a legfontosabb varázslat, a lényeg sugárfegyvere, mely az ő versmondatainak típusában már a ritmus, a rím, a kötött forma legnagyobb tökélye alatt a pontosság, a kerékbe nem tört, a természetes emberi eszmélet áradásának csodálatos érzékkel megtalált aránya, maga a felszabadított nyelv, melynek emelkedettsége feledteti is éppen ezt a tökéletes formát, annyira új lírai forma már!

Ettől lehet ő ritka költő, amennyiben kevesen vannak azok, akik más költők számára is kedvenc olvasmányok, már ott, életükben is, anélkül, hogy megfeküdnének egy kort, iskolát alapítanának s külsőségek epigonseregét szabadítanák rá a költészetre, új modorok, divatok, kizárólagosságok bilincseivel kötve meg azt, miután az imént még épp maguk szabadítottak egyet rajta, titáni erőfeszítéssel. Tóth Árpád az a fajta költő, akinek nem egy versénél érezheti az ember, hogy ha csak azt az egyet írta volna, akkor is…

Babits zokogva temette, mondta el felette a gyászbeszédet; Kosztolányi a halotti maszkját írta meg; Szabó Lőrincről a kortársak feljegyezték, hogy a második egyetemi félévre nagyon kis poggyásszal érkezett, de ebben a csomagban benne volt Tóth Árpád Lomha gályán című kötetének 10–12 példánya; még otthon vásárolta, s a fővárosban akarta eladni, hogy kedves költője hírnevét terjessze. Akkor, a húszas évek fordulóján Tóth Árpád, akinek még nyolc rövid beteg esztendőt tartogatott az élet, vidéken tengődött, a kor költőinek életében is obligát nyomorban, mikor persze a havi kétszáz sose telt, s egyeseknek legfennebb „aradi” vagy „debreceni” nevezetesség és „rímfaragó” volt még.

Pedig annak idején, 1908-ban, 22 évesen már munkatársául hívta a Nyugat, s máig minden irodalomtörténetben és iskoláskönyvben a Nyugat első nemzedékének jelentőse ő, csak visszamenőleg nem lehet már igazságot szolgáltatni neki akkori omlások, csalódások, hányattatások, halálos betegségek ellenében. 1921-ben a legnagyobb fordítói triász van alakulóban, mikor a tét Baudelaire lefordítása, melyet „harmadrészben”, Babits és Tóth Árpád mellett, első jelentős és egyből jelentős erőpróbájaképpen Szabó Lőrinc végez. „Legelső műve, mely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugatban” – emlékezett Szabó Lőrinc, akinek diákkori lelkesedése a költőtárs iránti örök megbecsüléssé lényegült, és Tóth Árpád korai halála után is ő lett életművének egyik legfőbb gondozója, neki köszönhető költeményeinek és műfordításainak többszöri sajtó alá rendezése. „Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy vers-múmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét. […] Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.”

Nem parnasszusi idill ez a mindig tökéletesebb előidőkből, hiszen az alkotók, az írástudók ilyetén szövetsége soha, azóta sem illúzió, nem véletlen, és szándékosan hirdette mindig a maga folytonosságát, teremtő erejének tanulságait, mint az emberi értelem egyik legfontosabb, örök és elpusztíthatatlan iskolája.

Fegyelmezett erő és rejtett gazdagság; mintha Tóth Árpád egyetlen csöndes lírai délután aranyló buborékjában függne ott a jelenkori költészet nem akármilyen szemekből álló gyöngysorán, ahonnan nézve ha néha „elalvó város már a lomha én” – álmaiban az emberiség örök eszményei, a humánum, a szépség, a tisztaság, a szerelem, a béke találnak méltó örök menedékre.

Európa csendes rokona

Krúdy avagy a helybenutazás? Egy óbudai ház előtt vörös postakocsi vesztegelt, vagy csak a gyászkocsi? Egy korabeli napihír fél évszázados évfordulója ez: 1933. május 12-én – Móricz szavaival: – „Krúdy elaludt.” És micsoda elalvás volt ez! A bélistás kistisztviselőé, sírógörcsig csalódott kiscselédé, a lejtőre jutott bonviváné, a kiöregedett bokszolóé; minden idők egyik legnagyobb magyar írója zárta le életművét ezzel a tétova és örökre tisztázatlan elalvással, majdnem ötvenöt esztendős korában, miután előző napon helyi hivatalokkal került kicsinyes összeütközésbe, előző hónapokban kórházi ágyon hevert egykori atlétateste, előző években megalapozta végleges anyagi bizonytalanságát; villanyát levágták, lakbérét követelték, s egy fél liter savanyú bor mellett falnak fordulva találták másnap, holtan, mint Bárczy Benőt, csak a tőr volt benne láthatatlan. Olyan halál, melyet legfennebb egy Krúdy tudott volna épületesen végiggondolni. Érdekes elgondolkozni azon, hogy amilyen szabályszerűen befutnak aztán a rehabilitációk, annyira robbanásig feszülnek az elszámolhatatlan körülményektől. A kor bizonyára kifizette helyette a villanyszámlát, a lakbérhátralékot, de ez már nem varázsolt új Krúdy-művet a nyájas s a nagyérdemű asztalára; valamint az sem egészen vigasztaló, hogyha később, utólag, lehetőleg más nemzedékek, a maguk újabb, szinte elkerülhetetlen süket tévedései és műveletlenségei közepette, derekasan beismerik az előzők tévedéseit. Ám efféléből alakult a dolgok ritmusa: Katona József felmagasztalása, gyűjtés Vörösmarty árváinak, hitviták, ömlengés Madách körül, utca, tér, természeti környezet és lakótelep elnevezések a szellem vonatszerencsétlenségei nyomán. Nagyjából nem több e kis irodalmi esemény fél évszázados tanulsága sem, az életrajzi dátumé, mely egy kivételes alkotó egyetlen életére akasztotta oda (idejekorán) a második zárójelet. Az életmű pedig akkora, hogy összegyűjtése – tehát alapos számbavétele – még be sem fejeződhetett. A legkülönösebb feltevés vele kapcsolatban, hogy ettől az idővel ugyan dacoló írásművészettől a korabeli közönség abban a pillanatban annyi minden – a ma madártávlatából már lassan kibogozható körülmény összejátszásaképpen – más felé fordult; talán kicsit a szakközvélemény is. Tűnjék ez bár ostoba méltánytalanságnak, tényként fogadható el, miképpen tény az alkotó örök kiszolgáltatottsága is, amennyiben közelről az óriás is csak egy Krúdy az albérleti szoba recsegő ágyán, csak egy villany-, víz-, gáz-, rádióelőfizető, egy villamosjegyváltó járókelő. Krúdy különben is a század irodalmának egyik nagy magányosa volt: bár közölt mindenütt, s nagyon is fogékony volt mindazokra a hatásokra, melyek a kor atmoszférájából az epika fölött gomolyogtak, nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem; bizonyára mert nem az irodalmat akarta célba juttatni, hanem mindazt, amire jó maga az irodalom. A szakdiagnózis szerint: pályája a XX. századi magyar irodalomban sajátos jelenségként egyesít valami késői (?) romantikát s az akkor még vadonat-modernnek ható irodalmi impresszionizmust. Tény, hogy mindezt nagyon is realista társadalom- és lélekábrázolássá egyesítette, minden bizonnyal nem elméleti spekuláció, csupán zsenije alkatából következőleg. És milyen nyugtalan dinamikával! Krúdy, aki talán ki se mozdult hazájából, szüntelenül utazik olvasójával: keresztül az életen-életeken, s az élet(ek) álmán, mely a lét egyik/másik eszméleti állapota, és keresztül hazája időin s térein, elképesztő megfigyelőként, szavát nem felejtve a részletektől, s az érzékletességet nem tagadva meg a nagyban sem, oly könnyedén adva vissza a lényeget az újabb átgondolásnak, amilyen nehezen megközelíthetően vagyon az oldva a földrajzi és történelmi mindennapokban. A világ, egy kor világának fizikai és szellemi, architekturális, természeti és társadalmi állapota nála a festmény s a zenemű, a látvány s a kontempláció, a fénykép s a mozgófilm, a béke s a dráma műfaji és műformai keveredésében és egyik lehetséges mega-koncentrációjában marad fenn az írásban. Az, ami Krúdy írásművészetében a magyar epikában beérett, olyan nyelvi és szemléleti alap, melyre nem felületi jegyekben megnyilvánuló folytonosság, legkevésbé külsőségek fárasztó epigonizmusa épülhet, de amely nélkül – matematikailag kimutathatóan – utána nem létezhet tőle független ábrázolás. Krúdy egyik hidunk az írásművészet európaiságához: az önmagát emberiség-közérdekűen elmesélni képes táj, jó értelemben vidék, rész, partium méltóságához, értékéhez. Krúdy egy olyan goethei egyetemesség kísérlete, melytől számon lehet kérni az örök itt és most jegyében teljesített legvégső szolgálatot is. Helybenutazásának kultúrája elvisz a világhoz, és elhozza nekünk a világot, a világét. Nagy példája nem a jelzők repkényeiben, a stílus arabeszkjeiben, a cselekmény folyondárjaiban kúszik tovább, hanem ama totális művészi észjárásban, mely nála az epikumot megtalálja, létrehozza. Az ilyen lant minden korban, a föld minden irodalmában Odüsszeusz íja, Frundsberg kardja, Toldi buzogánya: kezelése titáni erőnek próbája, ez áhítattal már belátható csendes, esendő falnakfordulása ötvenedik évfordulóján.

Krúdy világ-újra-mesélése a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású világteremtése. Mint a legnagyobbak ennek gyártási titkát, személyes emberi szerkezetét, se vihette sírba, ott van az, akár kiválaszthatóan és kiemelhetően, milliárd képének szövevényében. A korok azokon keresztül tudnak legjobban kommunikálni más korokkal, akiknek alkata kedvez mindkét kor lelki alkatának. Szindbád, miközben saját lélekvesztőjén végig értelmes éberséggel küzdött a végzetes hajótörés ellen, folyton az eszmélet számára időben-térben valaha teljes látóhatárt fürkészte. A nagy írót arról is fel lehet ismerni, hogy mérhetően egyenlő távolságban marad műveiben a kortól, melyet ábrázol, és az utókortól, mely bírája és haszonélvezője szellemi kalandjának. Krúdy hangulati telitalálatainak ez az egyedül a kiválasztottakra jellemző alkotói szimmetria egyik fő forrása: talán senki se szomorúbb nála az idő múlásától, és senki se üdvözültebb az elmúlás tudomásulvételétől; senki se néz hosszabban az idő után, mely mintha örökre tudna elrobogni a valaholból (mint ama postakocsik), és senki se hisz jobban az idő eljövetelében, hiszen folyton hozzá beszél, végig neki írja fel, őrzi meg elmenetelének fájdalmát, elvonulásának látványos semmiségeit, miközben tulajdon elmúló testében az időnek kiszolgáltatott életet s az életnek kitett időt tapintja folyton. „Vajon ki lehetett az a tréfás fiatalember, akinek huszonöt esztendő előtt abban telt passziója, hogy fiatalsága ködjét és harmatát, fosztóka-hangulatú mesélgetését és kisvárosias ábrándozását az én nevem alatt elkövesse…?”

Kevés életműben van akkora örök-aktuális szelíd szemrehányás a múlttól elforduló mindenkor felé, ha netán valamelyik mindenkor szerint az idők folyamatosságán elmerengeni, elődök világán elmerülni – nem épülés, hanem bagatell nosztalgia. Végül is az idő múlásától magát elárvultnak érző ember intelme, védekezése ez a magát jeleneiben túl otthonosan érző ember önmagát bántó, megfélegesítő érzéketlensége ellen. Végül is Krúdy, a nagy derűs-szomorkás-magányos, akit tulajdon máskorjai is cserbenhagynak – valóban magányos. Hogy magányát választott tennivalója, írnivalója erőszakolja ki, avagy személyes belső társtalansága hozta fel látványát, látomásos látványát egy a maga egységében is páratlan (élet)műnek a társkeresésről – szinte csak szakmai kérdés. Vajon minek nevében indokolt egyáltalán eltöprengeni az alkotók magányáról 50 évnyire benn (végül is diadalmas) utókorában a műnek? Mert ez a magányérzet személyes ugyan, de döntő, alkati indítéka mindennek külön s az egésznek, amit alkotott: érzelmi szűrője, etikai látószöge: eszméletének állandó, örök szemüvege. (A részletkutatás számára izgalmas felderítnivalók: csatlakozások X, Y, izé stb. felől.)

„Tehát itt sétálgattak a ligetben a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak…” Az ő boldogsága mint valószínű végcél, személyes álom is – valami ilyen csend-család-mennyországú. Mintha mindent letudván, teljesítvén aztán az ember, valami olyan délutánokra vágyna, mintegy jutalmul, mikor semmit nem kell már sürgősen átélni, befejezni, hátralékképpen behozni, elrendezni, semmi sem égető, nem fáj, hanem csak sétálni, szemlélődni kell, esetleg észrevenni az évszakhoz illően szelíd naplementéket. Innen és ide a nosztalgiák, a körülhümmöghetők, a megkérdőjelezhetők, az értelmezhetők és újra ellenőrizendők, ha egész életmű épülhet rájuk. A művészet bizony sokszor építkezik nosztalgiákból. Jelene, közérzete pontos megfogalmazásához, egyetemessé fogalmazásához nosztalgiákat gyűjt maga köré. A nosztalgiák csak az egy kijáratú lelkek és korok számára terhesek, a türelmetlenek számára, akik nem tudnak eljutni az árnyalatig, mely bizonyít. Az árnyalat pedig bizonyít. Az ember körül – nemcsak a szép világában, hanem az egzakt világában is – fontos szavazati joga, döntő szava van pár ezer éve az árnyalatoknak. Krúdynak már-már „irodalmon kívüli” működése az, hogy mint egy eltűnt kor nagy és koncentrált alkotópéldája, példánya megerősít az árnyalatok döntő és humánus szerepét illetően, egy közkedvelten rohanónak titulált másik századvég közelében. Melyet nemcsak ÉNek élnek át ekképpen, hanem a MI is. Ha az ilyesmi is egy halott nagy író esztétikai értékei közé sorolható: jelenségének Legfőbb EMBER–SZAKMAI Tanulságai is vannak. Krúdy, a teljesség nagy átérzője, a teljesség nagy átérzésére biztat. Azzal is, ahogy nem tudta soha elfogadni, hogy az élet alapfokon ezt jelenti: csak az énbe zárva lenni! Mélységes türelemmel fejti ki s bizonyítja ezer változatban, mennyire szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, a többnek, a másnak, az egy érzékelhetően kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Még a világ se legyen egyetlen világ-személy-azonosságba zárva! Hogyne volna ez fontos árnyalat, alkatrésze az egyik legfőbb emberi tulajdonságnak, a sok és mély értelmű megértésnek. Hiszen az érzékelhetőn kívül eső dimenzió már, illetve még – a múlt és a jövő is. Művének sugárzó alaptónusa valami szüntelen ébrenlét: ébrenlét álomban, emlékezésben, tervezésben is, a valótlanság valóságában is, megpróbálandó megőrizni bármikori önmagunk, mely nemcsak mulandó, de porszemnyi is, mégis ki tudja, mikor mire kell majd valami egészhez. Nem regionális gond és észrevétel az ilyesmi, az ennyi! A mindig izgága s jelenével elfoglalt Európa csendes rokona, Krúdy a maga külsőségekben alig rajtafogható tanításával erről azok közül való, akik költői szintézisével, annyi mint érzelmi megmentésével próbálkoztak az addig nyilvánvalóan csúcsteljesítményt nyújtó, de mindenképpen szépségesen és okosan, megejtően zsúfolt XIX. század összes tudható tanulságainak, amikor az új századból jóformán még csak egy rettenetes világháború és a leverhetetlen forradalmiság, a mindent-megváltoztatás szándéka vált nagyon közelről bizonyossá. Kultúrtörténet és helyrajzi ismeret, lokálpatriotizmus és sajduló hazafiság maga-előírta arányokban keveredik egyetlen novellán s az egész életművön belül a szenvedő s alkotó korok és népek, jelen-múlt-jövőbeliek létére, értékére való, költőire fogott, de mindig pontos utalásokkal, formailag olyan kép- és hasonlatcsaládfák erdejében, mely nagyon nagy költők életművében is ritka.

A költői eszközök epikusa ő, bárki másnál hangsúlyosabban, hasonlatoké és metaforáké, melyek nem egyszerűen eszközei, hanem elsődleges megvalósítói világmegőrzésének, az élet átélhető ízeinek az egyetemes írásművészetben hihetetlenül magas szintű, pontos továbbítói. S méghozzá nem is fordíthatatlanok!

„Én az álmaimban kerestem társaságot” – hazudja kegyesen, kegyelmesen, mert így mondja ki legpontosabban azt az igazságot, melyet Vojtina ars poetikájától József Attila Thomas Mannt üdvözlő verskiáltványáig vallottak, alkalmaztak az igazi felmutatók és továbbépítők valamennyien. „Modern lírai” vívmányok „előfutára” Ő a prózában (amennyiben a műfajhatárok fontosabbak s nem egy irodalom valakiben újra megtestesülő egyik élete). Írói műszere félelmetes pontossággal és éberséggel működött jelenben és múltbeli jelenében, melyet színpadnak választott a comedia ráeső részének, felvonásának előadásához, megtanításához. Nála az élet mindenestől maga az egyesült három idődimenzió. Tündérgyorsan és egyszerre esteledik és hajnalodik is nála, ahogy a lélek, a szellem örökké nyitva tartó szemének éppen kedvesebb, alkalmasabb a megvilágítás.

Mert történelmivé forduló, forradalmassá váló, személyes sorsát is magával ragadó jelen-idő eljöttekor se elvakultabb, se restebb nem volt a látóknál, leírta ő azt is, hogy „Elballagott a régi idő!…” Valósággal Adys, ahogy az őszirózsás forradalom hatására fogalmaz: „Tudtuk, hogy bús, becstelen kártyás-élet a történelmi múltunk nagy része, hogy mindig a szegénynek volt igaza s nem az úrnak… Nem kell félni az új történelemtől… Csak pusztuljon, omoljon, vesszen a régi világ… A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat…”

Egyszerre személyes és szakmai az ő múlthoz kötöttsége. Ez a nagy álmodó, megőrző – egzakt történelmi érdeklődésű is volt, és mindig ébren. „Izgalmas, vergődő, siralomház-kedvű napjainkban nincs időnk megállni a szélverte futamodás országútján, hogy tiszteletünket bemutassuk kővé válott nagy szellemeinknek, nincs érkezésünk hátranézni a megpróbáltatások kínjában, nem figyelhetünk a harangszóra, amely a dicsőséges múlt idők tündértavának mélyeiről hangzik utánunk” – írja Petőfi kapcsán 1920 táján. És ebben a tisztánlátásban volt ő is az egyik ország-megőrző, egyik el nem merülő bója, akár figyeltek rá közelről, akár nem. „Végsőhelyi Kálmánok” és merengő házak, olyan szürke falakkal, mint az örökké máris tegnapelőtti múlt századok, az ő választott szimbólumai, fegyverei, stílusbeli és tartalmi stigmái. Töményen egyetemes aktualitásúak és töményen nemzeti fogantatásúak. Végső győzelmének titka ez a végső koncentráltság. Ha szintetizáló és előfutár valamiben, iskolaalapításának kérdése a vele kapcsolatos súlybeli, értékrendbeli kérdésekkel egyszerre tisztázódik lassan.

Mert Krúdy maga a közelről döbbenetesen kevéssé észrevett, érzékelt rendkívüli nagyság, erre már nincs kultúrtörténeti bocsánat, s talán ez reneszánszának, reneszánszainak titka, most és majdan. Ahogy (csak?) következetességében, egységében felismerhető úttörő modernségével, mindenre figyelésével, mindent megtartásával jelenti azt az iskolát a magyar literatúrában, mely azelőtt is, azóta is úgy ajándékozza oda újra meg újra a világot eszméletünknek, hogy éppen a gesztust képes mellékessé, láthatatlanná és ellenállhatatlanná oldani, finomítni: nem kell ittmaradni, de a múló idő minden pillanat jutalma, és itt lehet maradni mégis, a megmaradó világ az emberiség legfőbb, idegtépő és idegépítő jutalma.

„Egyedül könyveim maradtak a télre”

Könyv lelke, szó lelke, írás lelke – sirályfejű széplelkű szent öreg, aki már életében emlékké vált lassan, mert bálványságát egyesek megunták, megutálták, s mások a mindig új idők mindenkori beatles-zsivajából már meg se hallották. Mégsem jaj annak, aki a rétegek mentén halad, és ahol azok a talaj szintje alá vezetnek, barlangba, börtönbe, alagútba is követi azokat, s csak majdan a sírba.

Lehet, így se nehéz ráérezni, vérmérséklete, élete maga rajzolta, maga diktálta későbbi ritmusa szerint – hogy egyből bölcsnek s öregnek jött a világra, a Partiumban, 1759. október 27-én. Mindenki felveszi rendre az életkorok típus-arculatát, de mondják, hogy kihez-kihez csak egyik talál igazán, abban futja ki valódi formáját. Lehet a fiatal tanfelügyelő úrban is már kész az ama kolera sújtotta vidék goethei korba hanyatló ősz írófejedelme.

Az emlékezés első sóhaja mégis a születésnek szól, az érkezésnek. Körül valami menüett-hangulatú, önmagának is idegen világ kavargott. Tetszik tudni, ez az a kor, melybe csak post mortem érkeztek meg Rodostóból a levelek. Tízévesen kerül a sárospataki skólába, ahol tíz évet töltött, s nem annyira az akkor rossz lábon álló híres kollégiumi tanuláson, mint inkább saját önképző ösztönein vált önmagává, a későbbi fogalommá, Kazinczyvá. Ez történt pedig épp kétszáz évvel ezelőtt, 1779-ben. A self made szellemek mindig maguk fejezik be a saját nevelésük s a nemzetét.

Hullnak a levelek, ősz van, Kazinczy születésnapja. Annyi levél aligha hull le egy őszön, amennyit ő írt volna, ha minden még jobban halad. Így is rengeteget írt 72 életéve alatt. Elképzelhetetlen következményű csendes, halk, udvarias leveleket, melyek az őszi lomb pontos tapintatával értek címzettet: fontos talajt a külső eseményekben oly gazdag, hát látszólag oda se figyelő kor-töredékekben, melyeket egyetlen egységes életként élt végig tiszttársai és porkolábjai oldalán, barátai és szerettei körében, ama fertelmes-nyugalmas aggkori koleraágyig. Munkásságának rendkívüli jelentőségét a nevéhez fűződő nyelvújítás adja meg végül is. A magyar nyelvet alkalmassá akarta tenni minden irodalmi műfaj, minden műveltség és gondolat kifejezésére. Hihetetlen és hallatlan személyes vállalkozás, amihez képest Fulton hajója s Stephenson lokomotívja már érett meglepetésként pottyant bele a korba. Egy példa arra, hogy ami akkor ott valahol jó és fontos, nem fontos örökre: például ő állapította meg először a magyar irodalomban, hogy minden műfaj más-más stílust kíván. Sokáig így volt (legalábbis) hasznos. Mikor a fehér foltok nemcsak beutazatlan egzotikus földrészek térképén tátonganak még, de a kultúrában s a tudományban, az emberiség lelki önismeretét jelentő irodalomban is fehér folt még Heine, Berlioz, Dosztojevszkij, Röntgen neve, s egyáltalán az egész XIX. század.

De előbb még jön a nagy kaland, a koré s az egyetlen életé is. Még előbb megyei kishivatalnok, majd megyei tanfelügyelő. Közben – szinte mellékesen – 1787-ben Kassán Baróti Szabó Dáviddal és Bacsányi Jánossal megindítja az első magyar irodalmi folyóiratot.

A hivatalnok úr! – mint ilyen különös módon II. József korának „kreatúrája”. A kalapos király és reformer császár akkoriban adván ki nyelvrendeletét, a hivatali élet s abban különösen a nyelv egyszerre megváltozott: a latin s részben a magyar helyett a hivatalok nyelve a német lett. Abaúj vármegye tisztviselői közül egyedül Kazinczy bírja a német nyelvet, s így a nagy munkabírású vicenótárius lett a vármegye hatósága. Orczy Lőrinc, a főispán levélben azon élcelődik: „Hát hogy mint vagyon Kelecz úr? s mint Zombory és a többiek? Valjon a teuton nyelven tudnak-é torzsalkodni?” De a higgadt hivatalnokot és tudós tanfelügyelőt – mielőtt felmentik állásából s visszavonul Regmecre, hogy teljesen a literatúrának éljen – nem az anekdoták foglalkoztatják. „Elmúlhatatlanul s mindenek felett az kívántatik meg, hogy az Oskolákban magyar nyelven taníttassék az Ifjúság. Mely annyival könnyebben megeshetik, mivel már ekkoráig is sok magyar könyveink vannak, s a szükségeseket pedig Tanultjaink el-készíteni készek lesznek. Él Dugonits, él, s Rozsnyón az én igen kedves Barátom, Páter Lovasi Benedek tsak intésre várnak, s rész szerint írni, rész szerint fordítani készek lesznek” – írja egy beadványban 1790-ben.

A tanfelügyelő úr! Már akkor túl volt a világ azon, hogy az értelmes fejeket csak úgy le lehessen csapatni holmi véleménykülönbség miatt, amit rendszerint az ő javukra döntött el a történelem, az utókor. Túl – amennyiben Pascal, Descartes és Newton után vagynak, ellenben Voltaire s az Enciklopédisták csak megkezdhették a háborúskodást, mely elszabadítása volt a repülő fejek igazi parádéjának is. Kül- és belhonban egyaránt. A Martinovicsé mellett majdnem a Kazinczyé is elszállt a tennivalók csak később virradó századfordulós egéről. S homlokegyenest ellenkező justizmord-besorolásban, mint mondjuk a Lavoisier-é Párizs piacán! Mert nemcsak a régivágású abszolutista, totalitárius rendek vették így a dolgot. Ezért bocsánatot lehet kérni a históriától, de nehéz megmagyarázni, hogy a világ haladásához a vízbontás kémiai felfedezőjének fizikai pusztulása feltétlenül kellett. A lényeg, hogy Kazinczy feje is majdnem oda került a történelmi fűrészporos kosárba, a hulladékba, s akkor mára – az addigiak alapján – bizony mindössze egyik mártír lenne.

2387 napot ült – ez volt végül is, a csak a végén nyilvánosságra kerülő számla, melyet eredetileg „biancóban” töltöttek ki. Ferenc császár kegyelmet gyakorolt, de a biztonság kedvéért meghatározatlan idejű börtönre változtatta a halálos ítéletet. Végül is ez is nagy szó; ki volt akkor még, addig ez a Herr Kazinczy? S különben is még csak 1795-öt írtak, azokat a Robespierre-éket vállalkozóbb szellemű polgártársak Párizsban kiirtották, de a jakobinizmus kísértete még bejárni látszott Európát, s ama Bonaparte nevezetű tisztecske még nem verte szét közmegnyugvásra az utolsó forrongó tömeget. Ugyan ki ez a Kazinczy – ez fontos szempont! Ha sejtette volna a császár, kivé lesz, talán azt a kegyelmet nem látja szükségesnek. A különben se nagyon derűs lelkű Habsburg-ház legsótlanabb hajtása így is túlélte őt négy kerek évvel. Ám előbb a kedélysenyvben szenvedő uralkodó majdnem vele egyidőben tett erdélyi utazást. Egyazon birodalomban egészen más vizeket zavartak.

Kétezer-háromszáznyolcvanhét nap. Szép, hogy azalatt legalább időközönként irodalmi munkáin is dolgozhatott, dolgozgathatott, olvasgathatott, leveleket is írt. A Szent Szövetség korától számítható talán, hogy később az ilyesmire jobban vigyáztak. Elvégre valaki vagy író, vagy politikai fogoly. Silvio Pellico – még Kazinczy él – amikor a hírhedt velencei ólomtetők alatt már csak az üvegszilánkkal lesikált asztal lapján élhette ki oly kínzó írásdühét, melyből egy másik egyetemesebben ismert mementó nő ki: Le mie prigioni.

Ebbe az életbe sok minden belefér. Legendás barátságok és élve hallgatásba-temetkezések, akár olyan emberek elől is, mint a lángoló barát: Kölcsey.

Pedig ő még a tanítványtól is tanulni akar. „Én véghetetlenül köszönöm Uram Öcsémnek, hogy nekem leveleiben olyanokat szokott írni, a melyekből tanulhatok. Így segélli eggy fő a másikat… Széphalom, Apr. 8 d. 1809.”

„Egyedül könyveim maradtak a télre s talán némelykor Uzának barátsága…” – írja még az összhang idején a fiatal Ferenc tekintetes úr az öregebbik Ferenc tekintetesnek. Ez az Uza Pál még sárospataki ismerős, majd együtt „utaznak” – Munkács, Spielberg, Brünn, a föld alatti cellákban szomszédok, valahol le is rajzolja őt Kazinczy. Görögös, mondhatni akkoriban nagyon divatos arcél, tiszta, nemes, erős lélek, „gyönyörű növésű” harmincegy éves férfi, mikor bekerül a fogaskerekek közé. Kortünet, kortünemény. Sosem lesz író, nem költ, nem nyelvújít, csak fontos fix pont a nagy barát életében. Jóval később szabadul, s erről ilyen képpel számol be azonnal Kazinczynak: „27-dik Febr. napján az Sánták és az Bénák, a Vakok és az Világtalanok engem is kilökdösének az várból.” Mivel minden a levegőben van, az átlag sorsokat is a romantika pátosza lengi be, s nagy dolgok valósulnak meg föld alatti csendben. Kazinczy mindenre figyel.

Egy évre rá, hogy szabadul, már a méltán jó hírű Teleki-féle tékával is bíbelődik: gazdagítani tudja a gazdag gyűjteményt. „Gróf Teleki Sámuelnek… Érsemlyén, 1802. Aug. 6.… Az én könyveim között kettő van a miről azt merem hinni, hogy Excellentziád hazafiui lélekkel állított Bibliothecajának öregbítésére lehetne.” S oda is ajándékozza mindkettőt. (Minden valószínűség szerint ma is ott vannak.)

Sosem lesz divatjamúlt s idejét múlta példáinak kútjából még egy dolog. Kazinczy egyik különös titka, kimeríthetetlen erőforrása a családja volt. Különösen az, melyet ő meg Török Sophie, a szerelem s a szeretet teremtett. Még a kezdeti nehézségek is harmonikusak. „Nekem nagy szerencsétlenségem, hogy ott, a hol körültem mozognak, dolgozni nem tudok. Nevetnél, mint járok, midőn ez az angyali lelkű teremtés, nem gondolván vele, akár jő alkalmas pillantásban, akár nem, mint kezdi el olvasni a mi a lelkét nagyobban megillette, vagy mihelyt ablakom alatt gyöngy tyúkja, vagy gór csirkéjinek egész nagy serege csak eggy hangot ád is, hogy szökik-fel s mint hint nekik morzsalékot s székemet mint mozdítja ki.” Öccsei közül László, aki óbesterségig vitte a császár szolgálatában, külön utakon járt, s megtagadta, amikor éppen Damoklész kardja függött felette. Édesanyjuk előtt tagadta meg ezzel a kiáltással: Keine Gnade den Revoltanten! (Nincs kegyelem a lázadóknak!) Másik öccse, a kicsi, kit tévedés folytán vele együtt hurcoltak el a családi fészekből azon az emlékezetes decemberi éjen, később maga is a német irodalomból fordít és „Schiller a barátja”, s ő mindenkit túlél, félig elhülyülve, vendégeskedés közben hal meg majd, valahol az új évszázad közepén.

Sophie az ideális feleség abban a korban, ahhoz a hivatáshoz s abban az életkorban. Nyolc gyermekük születik, egy gyermekhalál s az állandó anyagi gondok nélkül felhőtlen ez a família. „S irtózatosság, midőn nevekedő gyermekeimet koplalni, rongyosan látom a más istentelensége s a Madam Miczi miatt.” Különben szeret és tud panaszkodni, sopánkodni is, amint az évek múlnak.

Kazinczy szenvedélyes író volt, s mindig terveken törte a fejét. Mammut-levelezést folytat az ország csaknem minden írójával, írogatójával, irodalomkedvelő és műkedvelő urakkal, tanácsot ad, bírál, dicsér, lelkesít, szervez, mecénásokat szerez. Aztán ami elkerülhetetlen volt a mégoly lassú víz partot mos taktikával is – a vita kitört, háborúvá fajult. A lényeg: a legjobb írók Kazinczy mellé álltak, s ez döntötte el a nyelvújítás sorsát. Ez is különös – szinte szomorú – így. Pontosabb úgy tekinteni, hogy a nyelv mellé álltak, kevesebb benne az utólag hátborzongató kockázat. Mert a kaland vállalása segített át a nyugalom öbleibe. A biztonságba, amit egy első számú korszerű kultúreszköz birtoklása jelent egy népnek, egy irodalomnak. Ludak százait, ezreit, ha nem tíz- és százezreit lehetne visszaöltöztetni azokba a hófehér toalettekbe, melyek – darabokra fosztva, forró hamuban edzve, penecilussal hegyezve – elkoptak kezükben a nemes cél érdekében. És Kazinczy hosszú ideig, a csata eldőltéig, néma, de nemes fenséggel elnököl. Vörösmarty, Bolyai, Wesselényi, Katona József csecsemőből kiváló s kiválni képes ifjúvá érik közben. Egyesek egyenesen úgy érzik, mire befutnak, hogy sajnos, megelőzték őket a legkedvükrevalóbb tennivalók elvégzésében, megvalósításában. Azelőtt nem ismert tömegű érdekelt ügye volt ez az egész. Pedig a legfontosabb még szerencsére hátra van. Mindig a legfontosabb van még hátra. Csak a fantáziátlanok nem tudják soha csak utólag „kitalálni”, ismételgetve.

Az Ő türelme sosem fantáziátlanság; kívülrekedése, elkopása nem bukás; maga a szükséges elmúlás, mely – szintén rendbontás, balesetképpen – néha megelőzi a testét. Az ő kezdeményező szerepe irodalmi téren épp olyan döntő jelentőségű, mint később a Széchenyié a társadalmiban s Petőfié mindkettőben.

Ám ekkor már minden kész – csak a világ befejezetlen, de ez már nem az öregek dolga. Egy más koré, hova beélni majdnem veszedelmes, a legcsendesebb körmölés közepette is, hiszen játékszabályai se a szellemnek, se a testnek nem valók. Nem úgy kellemetlenek, mint a budai siralomház, mikor a férfi még csak 35 éves, és bilincsben van ugyan, de minden idegszála legalább figyel, remél, és megörökít. Nem holmi századforduló volt az a kerékvágás, mely kettébe, háromba metszhette volna egy ilyen sodrású élet állagát, nem is a Bécsi Kongresszus vagy a nekilendülő reformkor. Belső órája úgyis másképpen mérte végig a fontosat, a szentet. A folyamat egységének szent őrületét nála senki se fojtotta el sikeresebben: erényesebben, önmegtagadóbban ottan, Danton és Kossuth közt, incroyable-ok, huszártisztek és carbonarik tumultusában, senki se fogta jobban egyenletesen lejáró óraműbe, emberszabású erőműbe. Mely viszont lejárt, s már csak a lényeget nem érintő, bármikor esedékes külső esemény maradt hátra.

„Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely Augusztus 23-dikán nekünk nagy szomorúságunkra történt, a rettenetes Cholera betegségbe esett 21-dikén s harmadnap múlva elhagyott bennünket örökre az áldott; pecsételetlenül találtuk ezt a levelet, ez volt az utolsó, mellyet írt életébe. A legmélyebb tisztelettel maradok alázatos szolgálója: Kazinczy Eugénia.” Véletlenül nyárutó volt, vagy kora ősz. De lehetett volna bármi. Nem az övé volt már, hogy aztán – csendesen kitartó szándékaihoz híven a bőven maradt sötétség ellen bevesse, továbbadja. Egyedül könyvei maradtak a télre.

„Emberségről példát, vitézségről formát”

Valahányszor megpillantom azt a domboldalt Esztergomban, mint valami mai szélesvásznú filmváltozat realisztikus megjelenítése, feldübörög egy pillanatra a jelenet, a teljes csatakép, ágyúk dobbannak bele a napsütésbe s ezer torokból ordít a roham s a rémület kiáltása. De csak egy pillanat az egész; a várhegy alól lefele loholó utcákban olyan szeppent, ügyefogyott a csend, mintha a helyszín azóta se tudná feledni, hogy ilyen tisztes, vidéki fészekben olyan országos, vagy éppen világra szóló csetepaté folyhatott, amibe belepusztult egy költő is. Negyven esztendős volt. Hogyan keverednek az ilyen matuzsálemi kort megért középkorvégi költők olyasmibe, amelytől kétszeresen is belekerülnek aztán a tankönyvekbe: az olvasókönyvbe és a történelemkönyvbe?

425 éve született Balassi Bálint, első igazi költőnk; különben nem is első: első tudatos költőnk; igen, mivel a többiek nevéről nem tudunk, csak a műveikről; első tudós költőnk; amennyivel tudósabbak nála meg nem járták már Pisát, Páduát; első és utolsó Balassink született hiányzó egynek, elsőnek hányadszor, mire végre sikerült, hányszor-egynek, éppen kapóra annak, költőnek, katonának, valahol, jó helyen, lehető legjobb pontján a sornak, időnek, Pannonius és Pázmány, a mohácsi és a nagymajtényi mező között. Bölcsőjében, vagy mikor apja először lóra ültette, aligha dőlt el, hogy egy végvári vitéz vagy egy poéta hiányzik jobban – azt hiszem, poéta után néztek körül ritkábban akkoriban, őszi reggeleken a zúzmarás füvekkel borított palánk alatt. Meg is látszik: tulajdonképpen ez a habozás szülte igazán. Valahányszor valamely zsarnokság zúzta össze a fegyvert, mindannyiszor újult erővel lángolt fel a népek szellemi honvédelme: románé, szerbé, szászé, magyaré, franciáé. Nagy reneszánszait a zengő szó a jajok égrekiáltó kacskaringós violinkulcsával nyitja a Himalájától Hispániáig, ebben is egytestvér a nemzetek igazi szelleme, az építkező, a megőrző. Tudjuk, hogy mindmáig senki se tudja, ki volt tulajdonképpen Shakespeare, minthogyha számítna egyáltalán egy álnév, ha valódi elmét takar. Homérosz rabszolgalány volt, s nem is élt, csupáncsak néha „ideje volna énekelni”, s olyankor úgy összeállnak a munkára, harcra kész emberiség feje fölött nemcsak a hadra, döfésre alkalmas dárdaerdők, de a metrumok, hexameterek csatarendje is. Tudjuk, szavak és anyanyelvek tízezres, százezres hadseregeit látták, hallották népvándorolni a kiégett Termopilék és letarolt Szarmata-síkságok felett a csodálkozó tekintetű túlélők; tudjuk, hogy a szellem folytonossága is megszakíthatatlan, egy hiábavaló, hitvány kis születéssel kezdődik, névtelen, csak később nevessé váló családokban, színhelyeken, haszontalan irkafirkával foglalkozik lázasan, s tulajdonképpen legtöbbször megtűrt és kiszolgáltatott, senki se fogja fel jelentőségét ott közel, csak majd az egyetlen hál’ istennek éppen a szálat, szót, szentséget, szövetséget önként továbbító, úgy 80 vagy 800 év múlva, pedig mit kellett szenvedni, megszenvedni azért a képért, igéért, állásért, állításért, célzásért, hadat, hideget, havakban lovagolva, lehelettel melengetett köröm közt libatollal, nevetséges játékszerével az idők szelének, kötözőhelyeken fetrengeni, börtönben, éhségben, lázban és belső lázban, de minden jutalmazva leszen, elnyerendi a pályabért, legalább más testekben, úgy az egésznek megmaradó egészségében, mégis. Tudja ezt s dehogy tudja az első tudatos költő, tudós költő. Tudja is, nem is. De hát szolgálat-é, avagy öröm végül is az, amit állandó riadókészültségben vagy csupán álombeli alternatívájában: sütkérező tündérországban papírra vet a talentum, beteljesült szerelmek bársony ölében nyugtatva fejét? Még azok a majdan piedesztálra kerülő boldog ideálok sem értik, könnyedén dobják el még a költők életében az özvegyi fátyolt. Özvegy férfiak gyülekezete, ez az esztendők alatt összefényképezett család. Mintha csak keresztül-kasul gondoltak volna egymásra, mégis; legalább maguk; a mindig észtől villámló magányban. Ül tibeti hidegben a priccs szélén Csoma Sándor; üldögél Kufsteinben Kazinczy; ül Déva várában Dávid Ferenc – és Balassira gondolnak. A langyosokat pedig kiköpi az úr; így válnak száműzötté a cellában történő egyetlen igazi történelemből az alkalmi citeráslányok, hűtlen hitvesek, közömbös jelenkorok. Ha egyszer az alkotás magány akkor is, ha rivalgó seregek közepette lovagolsz, ügyükkel összeolvadva, Esztergom alatt, a fehéregyházi csatatéren. Mert nemcsak kardcsörtetve, de mindig fejcsóválva is. Szerelmetes haraggal a nyilvánvaló bűnökért, hibákért, bármilyen hetyke és utánozhatatlan örömmel azért, hogy semmi, de semmi nincs „ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”. Nem a szófogadatlanságért, oda se neki, mint ahogy nem igaz, hogy csak akkor szóltak érvényeset, amikor feddő szavakkal szóltak a romlásnak indult hajdan erősről. Mint ahogy egyedül ők nem hitték komolyan, Arany János-i gondolattal, hogy kihalnak sújtotta népek hirtelen, visszamenőleg is berzsenyisen, adysan, a szőnyegszál úgy dicsért mintáit kiadó, nem is olyan nagyon bujkáló motívummal, vissza és előre. Tibeti, zólyomi, dévai hidegben ülnek villanyfényben, az asztalomon kiterített papír fehéregyházi síkján a próféták és mesterek, és egymásra utalnak, s a szellem fegyelmében és tartósságában is Európára, a világra, hol Dunának, Oltnak egy a hangja, öt ujjú gondolatokkal ők fogják ceruzámat, miközben jön a golyóbis, süvít a soha nem éppen Balassinak szánt ágyúgolyó, de nem is egy török Münchausen báró ül rajta, hanem a tréfás elmúlás. Valódi születésre valódi halállal felelnek. De zöld erdő harmatát, piros csizmák nyomát hóval lepi be a tél – szóval lepi be a tél.

„Ki és mi vagy…”

Elgondolkozunk-e azon, ami csak utólag látszik: Arany életét pontosan kettéosztja az 1849-es fegyverletétel. Lehetetlen, hogy két alkotói szakaszra ne. Pedig Ő hagyja el medrét legkevésbé, mindenképp mutatván alkata fajtájának sodrát, melyet nem úgy befolyásolnak zivatarok, országos esőzések, végzetes olvadások se, hogy lényegében: partjaiban kárt tennének. Ha van költőfajta, ki a villámlásnak, égzengésnek, fergetegnek metaforájába öltözik – Ő a hajózható, megbízható, állandó, örök és végleges folyók rokona, melyek a tájon voltak s maradnak, jelentik, őrzik és éltetik a földet. Elgondolkozzunk-e ezen? Mint azon, hogy ezt a költésbe zárkózott fontos életet még több száz dátum, esemény, képlet osztotta az intellektus aranymetszés-szabályai szerint. Mohács és Catalaunum, Várna és 67, és Juliska halálának dátuma. Úgy, azzal élt az összes lehetséges jelen- és jövendőbeli övéi helyett, hogy átélte számukra a nyelv falán kivetíthető kis és nagy, közeli és távoli, részlet és teljesség életüket, a többek közt magyar életet, népe egész sorsát. S abban a száz éve bekövetkező csendesen személyes pillanatban már azok közé tartozik, akik egyedül is az egész műsort tartalmazzák, adják, sugározzák, immár örökre lebonthatatlanul a „műsor” tudomásulvételének és továbbításának legfontosabb tényezőiről, eszközeiről, az örökös formai kérdésekről, az állandóan aktuális nyelvművelésről, az észjárás kliséiről, a stílus eszményi elokvenciájáról, az utódok nevelésének és képzésének változó, konkrét szükségleteiről, a történelem mindig tovább örökölt s nemcsak fennkölt hangulatáról s főleg a „nagy” XIX. századról, mely az Ő bölcs és nem szürke nyugalma nélkül számunkra, hetedhét határon túli utódok számára se létezik. Mindez máris a lehető legtöbb, amit költőnek el kell érnie. Ez az egy keservesen emlékezetes dátum köré különös, tanító szimmetriával felsorakozó többi – Arany életművének etikai lényege: az idő költője ő különben is, de végleg megerősödve, miközben eredeti alkatához csendesítve egy nagy közös csapás által: meggyőződéssel vállalja egyszeri élete elméleti lehetőségei közül az egyetlen megvalósulót – a helytállást. Így lett az Arany-életmű annyira fontos. Mert van egy szint s azon a szinten, ahol a politikai programbeszéd s a grammatikai tankönyv kevesebb, kisebb, hatástalanabb – csak ez (nevezzük költészetnek) állja a sarat az idő emberi eszméletet ostromló állandó kihívásaival szemben. Az Arany-életmű egyszerűen: használható – azon a szinten az, ahova minden okos és nagy problémája fellebbez egy népnek, nemzetnek s az őt alkotó egyedeknek: ott lesz Ő szertartásszöveg, kútfőket meghosszabbító kútfő, ilyen értelemben nem avuló törvénytár és mementó, s mellesleg mintegy breviáriuma a maga módján a statisztikának, flórának-faunának, lelki morfológiának, szellemi fenomenológiának, a napi hírnek s a históriainak egyaránt. Kaland és próba és metamorfózis. Maga a nyelv is az ilyen költőkből visszabomolva lehet az, ami, szolgál tovább. Ezeket a nyugtató varázsfürdőket szabályosan tartalmazza minden nyelv létének kronológiája. Még csak azon kellene eltöprengeni: „mély művészi komolysága” személyes jegy, avagy hozzátartozik ahhoz, hogy ez a típus így eredményesebb? A nagy, a gégeátvágó metszésvonal másik oldalán is feltalálva, újra megtalálva teljes önmagát, közösségi hozamát, mert van ereje keresni, a benne expediált tehetség- és energiakvantum a megkeresésre van betáplálva? Végre egy nem csonka, befejezetlen életmű – avagy üresjárat-e nem meghalni, összeomlani, lemerülni, Mohács, Majtény, Világos után? Aki egy irodalom kultúrszínvonalát emeli, bizonyos értelemben szintetizátorként a kellő európai magasságba, az tudva tudja is ezt. Arany tudatosságát nagy világirodalmi, mások értékeire is szeretettel és áhítattal figyelő tájékozottsága is segítette. Beszélnek a költészet alkonyáról: pedig ha csak egyetlenegy az igazak közül, mondjuk Arany János ma még olvasható és olvasott, máris nincs igazuk.

Ami megmarad – az élet nem művészi szándékból megmutatott arcából marad meg mindig. Egy-egy aztán névről ismert Arc tükrében. Ezek az arcok antik komédiás-maszkok, ezek a komédiás-maszkok tükrök. A XIX. század tudata Goethét, Beethovent, Faradayt és Darwint játszott az emberiségnek; Verne Gyulát és Dosztojevszkijt – s ezek a komoly játékok közelről és kezdetben nyíltszíni rögtönzések voltak, mint minden előttük is, hogy aztán klasszikummá váljanak, a tudat megdicsőült normáivá, aranyalappá.

A kor magyar irodalmából, eszméletéből ami ide tartozik, elválaszthatatlan két szétválaszthatatlan névtől: Petőfi és Arany. A köznapi s az emelkedett egyaránt e két, különösen egyező és különböző mester daguerrotípia-műhelyéből, gyorsfényképészetéből került fel a falakra.

Ünnepeltünk: Arany János, ki mindig a második e felsorolásban – első abban, ami csak reá tartozik végül és azután, hogy igazán és sokáig egyedül maradván a Petőfi utáni időszak Petőfi-utánzóinak fárasztó vonulása közepette, kitartóan jelenti ama maximumot, melyen szerencsére egy kor kultúrája méretik. Egy már XX. századi ízű metaforával: Ő volt az a pilóta, aki a találatot kapott gépet társa holttestével együtt épségben visszahozta fél szárnnyal is. S még ámulatraméltóbb, hogy mindez nem is volt kényszerleszállás.

Petőfi, akinek kora tovább tart, mint személyes élete! S Arany mint korszak a korszakban, melyet maga hordoz korként, végig! Még Petőfi meghatározó létének, mega-robbanásának idején egyszer csak ott a Toldi is, s ez nem Petőfi-hatás, nem Petőfi-ihlet, kreatúra – legfennebb Petőfi-program, Petőfi-szövetség. Az egyetlen figyelemreméltó! „Ki és mi vagy, hogy így, tenger mélységéből…?” Tulajdonképpen ez volt a lényeg – a „második” is így érkezett! Véletlen? Szerencsére több, mint ahogy az is szerencsénél több: az életképesség biztos jele, hogy a társadalom minden osztálya és rétege hirtelen megtáltosodik, mi több: hosszas tévelygés és lapulás után konvergens célratörésben ontja a tehetségeket, a kiválóságokat, iskolaalapítókat, csapatkapitányokat, gróf Széchenyiék Stefferljétől a Petrovics mészárosék fiáig, s még a leszegényedett hajdúivadék földművesek tizedik gyermekében is nagy szellemi reformátort tartogat a „sors” már-már megint éppen veszni látszó népének s hazájának. Nem marad más hátra, mint bizonyítani az éppen ilyesmire éppen figyelmes nemzet, a nagyérdemű közönség előtt: csak ama tojáshéjat kellett áttörnie, s attól kezdve „költői pályája emelkedő irányba halad…” Egyszerű, de igaz is, eladdig, hogy „korán megöregedve, de megbékélt rezignációval szállott sírjába”.

Ami közte van, az utókor száraz szemével hogy is néz ki?

Többnyire csak az lesz klasszikus, aki előbb közben egy kicsit belekeveredik az újításba. Azt is hihetné az ember, hogy ilyenkor a biztonság, a személyes háttér valóban goethei rendezettsége kelletik – s azt is, hogy csak a színesen romantikus végnyomor sajtolja ki a fülemüle szeméből a télen át befagyott gyöngyöt. Mivel mindkettő, a biztonság s a hajszoltság is lételem, s egyik se tévesztendő azért össze saját külsőségeivel, a tehetség, mint a sziklára hullott mag, mint a sivatagi pálma ugyebár, megszerzi magának őket, s megmerítkezik mindkettőben. A sorrend se fontos.

Arany, a centenarizálók mostani hőse, közelről örüljön, hogy ép bőrrel megússza s viszonylag tisztességes kenyeret kap két pulyájával a provinciában. „Én sokszor vágytam már, hacsak annyi tengert is látni, mint a Korhány egyik mocsárja, vagy a Geszti tó a kertben… aztán panaszkodjanak, hogy a magyar költő nem bír oly széles világnézettel, mint például egy Byron” – írja az ötvenes években Nagykőrösről. És az se eléggé köztudott, hogy például 1865-ben az anyagi bizonytalanság érzetében vállalja el az Akadémia titkári funkcióját, nem mint méltányosság és méltóság jár ki neki, hogy ilyen irányba és arányba mászhassék fel valami szamárlétrán. Ezt is csak miután megindította a maga kis lapocskáját, mely egy év múlva már más címen fuldoklik, mivel se így, se úgy nem kapta meg se az íróktól, se a közönségtől a megfelelő (értsd: minimális) támogatást, s három esztendő alatt meg is szűnt. Pedig nem más Ő se, mint az európai értelmiségi, aki élete értelmét találta meg azoknak az értékeknek élvezésében, ápolásában és folytatásában, melyeket ez a földrész szellemi történelme folyamán szellemesen létrehozott a vérfürdők szünetében. Lásd: klasszikum.

Ma már még jobban tudjuk – hiába vannak az évezredek során felhalmozott tapasztalatok: egy bizonyos összhang megteremtése mindig új, újra és újra aktuális és experimentális feladat. Ez pedig az (igazi, az örök) avantgarde. Attól, hogy valami „akadémikus” vagy „újító”, még nem jó vagy rossz. Miért is rontaná el Vivaldi vagy Krúdy, ami jót megtalált? Valami következetes lehet, hogyha egyenletesen jó – csak a rosszat kell szüntelenül javítani, arra fér rá az „elmélyítés”. A mindenáron való elmozdulás a jó kész helyzetének tovább bomlását is jelentené, s rögtön felmerülhet, hogy hányszor érinthetjük a tökéletest és nyers nyugtalanságból tovább rohanunk. Az eredeti cél szem elől tévesztése mindig a megtévesztés lehetőségének zavarosát is hozza.

„A forma, ha mégoly játékos is, rokon a szellemmel, mely a társadalmi haladás keresésében is vezetője az embernek” – állapítja meg Thomas Mann. A tehetség s a minőség önvédő összhangjáról van szó; s az igazi meglepetés magának a kultúrának az egészséges folytonossága – bennük, az utólag nagyoknak elismert alkotókban, amennyiben a tehetség biztosítéka mindig a minőségnek, s az igazi minőség aztán emelkedő arányban autonómiát jelent: minél nagyobb egy művész, annál inkább képes felülemelkedni a kánonokon, konvenciókon, alapkliséken, a kényszereken. Shakespeare a kor „köztudatában” cirkuláló történeteket kísért be végleges formájukba, mely kizárólag tőle származik. Raffael Madonna-ábrázolásai látszólag olyanok, mint kortársaié; piktor „tömegek” festegették a témát ott körülötte, de csak ő volt, akitől más tartalom került e ridegen kanonizált formákba. S a feldolgozások bartóki, brâncuşi-i, kodályi példái! Nem a sablon veszedelmes – az csupán egy-egy kultúrkör lelki öntőformája, puszta technológiai lehetőség –, hanem annak találkozása a tehetségtelenséggel; olyan, mint napjainkban a sikertelen rakétakísérlet, mikor az égi szivar nem száll fel, hanem visszahull.

Ám az integrációs elvek ott közelről (ma is) olyan sokfélék, hogy nem modellálhatók darabról darabra, műről műre. Webern szerint az egész zenetörténet nem volt más, mint mind távolabbi kapcsolatok (kapcsolások) állandó keresése és megtalálása. S ez áll valamennyi művészetre. Bízhatunk hát abban, hogy az információ-áradat (azon belül a kultúra iránti érzéket csiszoló tudásrész) a kompenzálódást is jelenti mindig s állandóan „egységesebbé” lesz az emberiség? Talán. Elvileg feltétlenül. Addig is örüljünk annak, ami bizonyosság már.

Amennyiben az erkölcs nem egyszerűen és öncélúan holmi szabályok csapdája, hanem a megmaradás feltétele, aminek mindig szembe kell néznie a létet fenyegető veszélyeztetettséggel – bizonyos történelmi helyzetek kultúra-vetületének sajátos értékrendje szerint a magatartás erkölcse is esztétikai szerepet kap. Korunk, az Arany-centenáriumé igazán ünnepélyes érzékenységgel rezonálhat arra, hogy Ő egészen, mint tünemény, ennek egyáltalán nem elméleti felismerését és igazolását: bizonyítékát jelenti, testesíti meg a maga helyén, maradandóan.

„Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”

Nagyítóüvegét a halál kegyesen odaemelte arra a XX. századi tömegsírra, melyben Radnóti Miklós megtöretett teste s mellette a legendás noteszben, mely „R. M. magyar költő verseit tartalmazza”, az ő utolsó üzenete indult az örökkévalóságba, amilyen szeszélyesen nem emelte oda soha arra a tömegsírra, melyben Petőfi széttiport teste porlad, ki tudja, milyen utolsó lapok közelében. Rokon értelmű történetük evangéliuma azért is örök életű, mert mögötte nem egy sors, egy eseménysor, hanem az Egésznek, a dolgoknak a szerkezete válik főszereplővé a lelkiismeretben. A személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig, mindenben, kezdve a dolgok ördögi kronológiájától a borzalmak s az emberi állóképesség mutatószámaiig, addig, hogy az áldozatok számát abban a pusztulásban, mely nekünk egy Radnóti Miklósunkba is került, ahol egy Radnóti Miklóst is egy akármilyen főként kezeltek, örökre csak plusz-mínusz egy milliónyi emberéletet jelentő eltéréssel lehet megállapítni. Ha elgondoljuk, hogy a világtörténelem visszhangos háborúiban, például a peloponnészosziban az athéni lovasság száma mintegy négyszáz főnyi, s még Napóleon hadjárataiban is maximum félmillió ember moccan, a XX. századra valóban ijesztővé válnak az arányok, figyelmeztetően megnőttek, megközelítve egész népek, kontinensek, az egész élő emberiség méreteit. Nem egyetlen igaztalanul megkínzott áldozat, nem csupán egyetlen meghurcolt nép, hanem a teljes emberi kiszolgáltatottság fogalma immár, aminek Ő is áldozatul esett; az emberi jogok eddigi legdurvább felfüggesztése azért is mementó, mert az európai szellemiség eszméletzavarának, lelkiismeret-szünetének árnyékában, valami strucc-szellemiség közegében tombolhatott, pedig a fasizmus sohase volt s lesz belügye egyetlen térségnek, hiszen végcélja nem valami betartásának vagy be nem tartásának függvénye, hanem programszerűen a megsemmisítés, nyíltan a történelem erőszakos „befolyásolása”, eltérítése, meghamisítása. Radnóti Miklós sorsa nem külsőségekkel világít ki ebből a merő izzásból is. Még csak a Reichstag égett le, még sehol Spanyolország, abesszin háború, Anschluss, Csehszlovákia lerohanása, II. világháború, Bor, Don-kanyar és Auschwitz, mikor a szeizmográf érzékenységével a csak elkezdődő borzalmak feldübörgésére fő szava, összefoglaló jelzője: „Afrika, Afrika, Afrika!”… Nem okosabb altatót bevenni és aludni, kérdezi tőle valaki egy konkrét kis estén, 1938 szeptemberében, s az egyszerű „konkrét” válasz a bekövetkező történelem akusztikájából felhangzó tízszeres visszhangban tágul iszonyúan jelentésessé: „Nem, igyekszem túlélni. Az ember tiltakozzék, mondjon nemet az egészre, de ne altatóval!” A pátosztalan tisztaság, mely egész költészetét beragyogja ebben az idegek mélyén oly rosszul bányászó korban, végig ott van a halál eshetőségének emberi méltósággal teljes latolgatásában, s abban a feszült reményben, hogy minden jóra fordulhat. „Szemem alatt ugrál az ideg” – de soha nem szűnik meg fegyelmezni a testet a szellem szolgálatában. Babits halálos ágyánál is az értelem szövetségének gyengülése rándul bele: „ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell”… Az össze nem roppanó költő Radnóti Miklós, akiben példát találhatnak minden gonosz káoszban, elvadult törvénytelenségben, akik nem adják fel a humánum pusztán túlélő testként, puszta létként való folytonosságát, pusztán abból levezethetően, ahogy benne is megélte nagy történelmi tapasztalatát a költői tökély mögött az emberi tartás tökélye is. Valaki rászól: „Ilyenkor írni tudsz?” „A kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír – válaszolom.”

Az Ő egyes szám első személye is, mint legjobbjainknál mindig, a többes elsőt jelenti. Mormogása a magban elrejtett morajlás nála is. „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem.” Logikája madártávlatából: „ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el.” Nem mesebeli elsuhanásai ezek a halál árnyékának az élet, a jó vég mohaszőnyegén. Az értékek igazi, megingathatatlan rendjének létét azokban az araszolva papírra vetett remekművekben éppen úgy az életével hitelesítette, mint Petőfi a maga magyar- és világszabadság hitét. Az eszmélet szigorúan szomorú, József Attilánál, Adynál végig megőrzött konok kitartását. A lét még a halál közvetlen közelében is idill, igenis „ekloga”, mert nem tulajdon életét tudja elpusztíthatatlannak, hanem magát az életet, a szellem számára csak egyet követel: az ellenállás jogát az emberi test és lélek elleni agresszióra. A felelősség s az utólagos igazolás távolságán át egy szál öntudat borotvaélén, Niagarák felett gyalogol, közlekedik, közeledik a megkeserített múlt felől a tanulság. De vajon van-e úgy, hogy a rossz örökre megbontja, elrontja az egyensúlyt, jóvátehetetlenül tragikussá teszi az egész ízeit, hangulatát, igaza lehet Adorno hiperbolájának, hogy azok után már nem volna szabad mosolyogni soha többé? Nagy halottaink se ezt a gyászt, ilyen gyászt, ezt a megoldást kívánnák soha; igazi „gyászunk” is a humánum harmóniájának létrejötte lehetne, szögesdrótokkal, lövészárkokkal szabdalt szép testén a világnak. Évezredes próbáknak tűnnek az évtizedek is, melyek mögül Radnóti halk, határozott bölcsessége örök érvénnyel biztat, csillapít csendesen: „Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”

A távol közelében

Negyven éve volna már annak a József Attila-decembernek s a különös öregségnek, mely így, a föld alatt éri be mégis a költőt. Ha még ilyen egyszerűen lehetne mérni az időt! Egyszer csak centenárium következik be, mint valami bányaomlás, az igazi nyomokat ünnepi nyomok fedik el, onnan kezdve forrásértékkel, és utókorvízió kerül az egyetlen hiteles arckép helyett a galériákba. Pedig csak néhány rongyos év! Nagy sűrűségű közeg a mi sorsunk: egy fél évszázad alatt már kész volt, odalett Ady és József Attila. De egy évszázadnyiba Petőfivel mind a hárman belefértek. A rezgésbe hozott emberi minden valamennyi szimfonikus következményével! Forró ólmot akartak fülükbe öntetni, és nem akartak ágyban, párnák közt meghalni: mennyit foglalkoztak a testükkel, miközben éppen test szerint hanyagolták el őket. „Az ám, Hazám!” Valóságos klisé, hogy az átkos múlt csak a kamarilla vaddisznóit uszította rájuk, mi meg virágesőket, új időnek új meteorológiája szerint. Nincs nagyobb inger az értelem számára, mint folyton utólagos beismerésben látni a világot. Mire egyik eljut a bőrkötésig, az összes művek már alig csonkított számozott példányáig, más, jobb, bölcsebb nemzedékek elől már nem kell menekülnie, természetesen, hiszen akkor éppen már mások vándorolnak ki a Nagyonfáj kapuján, a halottak élén. Mert nem ért véget az élet s az irodalom nagy befejezetlen disputája. Valahol „negyven éve” van már örökre, mint madame Tussaud híres panoptikumában, önmagát hosszan kitartva látható ez a borzongató képária is: József Attila a síneken. Mondták már azóta, hogy véletlen baleset volt, megvizsgálták a menetrendet, és felmutatták a kórlapot. Elég egy pillantás a század menetrendjére, hogy evidenciának tűnjék a vonatszerencsétlenség. Ahol az összeütközés bekövetkezik, a sínek mellett rendszerint ott hever Európa, ez a szétszaggatott kényszerzubbony. Az akarat műve ez már, nem futás. Nem futamodik meg éppen az, aki egy életmű flóráját, faunáját, emberiségét szülte, teremtette, átkozta-áldotta ide a kortársak közé, megoldásul és segítségül. És nem a dicsőség örök, hanem az örökség dicsőséges. A hadak útján vörös jeleket látó, a forradalmak tiszta világszabadságát jövendölő, a költői pontosságtól csalhatatlan időérzékű, melynek az is kevés, ha ENSZ-mennyországot lehetne végre varázsolni a földre, hogy pillanatonként tehessen panaszt a tudásnak, a józan észnek. Műveinek utóélete életünk valóságos része. Iskolapadban és esztergapadnál ott van az ő végleges helye az eszméletben, láthatatlanul a megszólaló épkézláb mondatunkban, kultúrájában mindannak, amire jutottunk. Úgy lakja ezt a meg nem várt, be nem várt jövőt, mint szellemi nagyhatalom. A szellem másfajta nagyhatalom, érdekei, útjai néha szinte egyeztethetetlenek a testtel, de nem az élettel.

József Attila – valóságos és enunciált súlyára nézve – egyelőre sorozatzáró költő: az óriás triász harmadik nagyja, történelemre visszaszámítva, társadalmi tekintetbe ágyazva elismert forradalmár. Politikai és esztétikai újító, megújító. Petőfi–Ady–József Attila háromságunk tudatba sulykolt és tudatban helyet kapott sajátságos klisé, fontos konvenció, száz százalékon túli igazságfedezettel. József Attila, „esetére” nézve, a párnák-közt-meghalni sikeresen nem akaró s az ágyban-párnák-közt kimondottan szerencsétlenül végző mellett, a kettő valamilyen tábori kombinációjaként a társadalmi és személyes kór önkézzel beteljesített áldozata. Statáriális ítéletként: az egy egészséges és két nagybeteg triumvirátusában csak időrendben az utolsó, erőszakos halál tekintetében a középső.

Fontos erre igét vesztegetni, mihelyt híres betegsége összefügg „szervetlen” pályazárásával s az akörül folyó filoszi, szakorvosi, családkutatási, önképzőköri és pszichiáteri vitákkal. A zseniség nem önmaga számára fokmérő, hanem az emberi szellem teljesítőképességének stádiumaiban alulról alkalmazott tisztelettudó űrmérték. Jobb híján személyes dicsőség díszéül válik, de ez rendszerint utólag éri agyon az ünnepeltet, mikor már haszna is általánosan ismertté, elismertté válik. Különben sem abból áll, hogy tenger mélységéből támad, valakire is! Ez megint fogadtatásának tömegpszichológiai velejárója („A lét dadog…” ugyebár). Mert különben nem lehet ok nélkül, egyből, egyedül, egyszemélyi esélyből az égig ugrani sehol a vizsgálható művészettörténetben. Ugyanis: „Egy eszme lehet üres, pudvás, alacsony egy néphez (tessék ezt rábizonyítani), de sose lehet magas. Azzal, hogy egyik tagját föl tudta emelni az eszméig, maga is elérte, megérett rá” (Németh László).

József Attila újító, nem iskolát – egész „tanügyet” alapító avantgarde költő. Az ilyesmiben rendszerint némi szerepe szokott lenni alkatnak, a természet önmentő-önmegvalósító, a szürkeállományt néha furcsa körülmények köré összekuporgató, koncentráló esélyeinek, valamint annak, hogy amibe készként beleszületett, a zseni csak épp azt nem tudja ott folytatni, ahol abbamaradt, de tudja rögtön az egészet, tud mást, s hogy ez a más mennyiben esik egybe valami lehetőséggel, épp a „fejlődés” vonalában. Itt-állok-s-bizony-annyiféleképpen-tehetek alapon nyílik, épül aztán a maga választotta nagy út. Melyet járni megint csak némi sajátságosan felhalmozódó inercia segít neki. „Az értelemig és tovább.”

Ott tovább várhat a költészet időleges – mert kiválasztott – magánya, világot beváró magánya, de részvétlen, amorális magánya soha. A nyelvi, képi, formai és tartalmi eredmények, a költészet számára meghódított új régiók felől nézve mindmáig legmesszebb törő és valóban eljutó avangardunk e harminckét éves „töltőtollkoptató”. Helye semmi esetre sem azok közt az atyák közt leszen, akik a lényeg mellett elrohanó játékként, akadémiákra morgó reakcióképp holmi permanens újítást, oszlást-sorakozást tennének kizárólagossá, hanem azok közt, akik valósággal konzervatívvá zsugorodnak (amennyiben másat, de formát vesznek fel végül) annak koncentrált ismeretében és tanításában, hogy ez az egész, amin belül a költés is csak jó, alkalmas valamire, egyáltalán nem babra megy, „az ám, Hazám!”

A zseniről legszívesebben azt hisszük, hogy fütyül az előzményre, en bloc, hogy nem ismert semmit, sőt óvakodott is, csak zavarta volna stb. sőt, ő mondta meg (el) igazán először, hogy milyen, hogy mi is a világ. Hogy kitalálja és eltalálja a dolgokat, még a múltat is ő nevezte néven igazán, csak semmi építkezés! Pedig hát Petőfiről is tudjuk, hogy nemcsak ismerte, sőt többször olvasta Schiller, Heine, Lenau verseit, de a „fájdalmas hangú” Mathissonért (?) rajongott, a „temetők, sírkertek és romok angol költőjéért” (A hó a holt föld téli szemfedője…). Adyról még többet tudunk; vele kapcsolatban valósággal mazochisztikus hévvel tanulmányoztuk vélt és valódi idegen ganglionjait, idegelágazásait.

Ám vessünk egy pillantást a dialektikusan mozgékony utóéletre, mely talán csak sejtelem még, némi logika és vízió.

Szóval a helye itthon, lelki-szellemi otthonában, fészkében, hangárában (a méretek nemtetszés szerint változnak úgyis) megvan. A helye a világirodalomban (Goethének köszönhető fogalom, mely most borul csak igazán az írásművészet adminisztrációja fölé!) is alakulgat – mondják az optimisták, és felmutatják a világnyelvi fordításokat. Sajnos J. A. nyelvi közegén kívüli utóélete rajta, művén kívüli törvényszerűségeknél és folyamatoknál fogva ütközik gyakorlati akadályokba. Ki lehet mondani: a pusztán szellemi érték nem mindig elegendő indíték még a XX. század végén sem a cirkulációhoz. Egyéb, alkalmiságában is törvényszerű indítékokra érdekes példa, hogy az „Itt a nyilam, mibe lőjem, királyi szék áll előttem…” kezdetű vers perzsa (farszi) fordításban végre esetleg elindította Petőfit például, hogy a mai Irán egyik ismert, „nemzeti” költőjévé váljék, az utca ajkán zengjen.

A világbajnoksági elvre épülő ranglista, ahova méltányossági alapon tájak, országok, irodalmak legelsejét gyűjti össze a szervezett, néha manipulált, nobeldíjasított „köztudat” – nemegyszer az értékek összezavarását segíti. Sajnos, olyan mértékben szaporodnak az elkönyvelendő tételek, tények, hogy immár lehetetlen is a méltányos megméretést, összevetést, elrendezést elvégezni, még az egyén tudatának szintjén is. Ott szinte már szükségtelen is. A jövő még nagyobb eltolódásokat hozhat. Szakemberek dolgává fajul, mondhatni süllyed a tájékozódás kérdése, akik a köztudat (értsd: mind általánosabb műveltség) számára hivatalos ranglistákat, kivonatokat, comicsokat, digesteket, irányelveket, sűrített, az áttekinthetőség kedvéért torzító „térképtávlat” információkat állítanak elő – nem gonoszságból, csak kényszerűségből –, s így a tünemény lassacskán már csak a névre s a két alapadatra szorítkozhat; no nem az egyes alkotókéra, hanem lassacskán az irodalmakéra: Udmurt Irodalom, szül. kr. e. 1001 körül, kihalt 1988-ban…

Mindebből nem holmi krízis-jelenség a megjegyzendő, hanem hogy krízisek láthatatlan, de a tudatban összefonódó vektorainak liliputi kötélzetével a nagy művészet eme sajátos kis ága-bogát, a költészetet időnként kimondottan az átvészelés önfenntartó ösztönével saját kikötőjében horgonyozza le: abban a nyelvben, amelyből vétetett. Meggyőződésem, hogy az elmúlt fél évszázad még nagyon sok kis népének irodalmában lappangó kiválóság várja igazi, „rendes feltámadását” – ama fogalmi Emberiség s a valóságos egybeesésének eljövendő aranykorában. József Attila csillaga el- és kimozdulni látszik erről a holtpontról.

Még mindig nagyon fáj, ami nagyon fáj, „sebed, a világ ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat”. Pontos diagnózissal szolgálni s a művészet biotikumával is, egyre sürgetőbb tennivaló abban a XX. században, öröklött anyagból tenyésző emberi világban, mely még mindig nem annyira épül az egzaktra, a cselekményre, mint amennyire a pszichikumra, pszichózisra, a manipulációra és rávehetőségre. A József Attila korabeli kedves, pici abesszin és spanyol válságok post mortem, az életmű életében a lényegig szennyezett apokalipszis légkörévé tudnak válni. Hetvenötödik esztendejére szinte naivnak volna tekinthető konfliktus-tapasztalata, sajnálnivalóan egyszerűnek az az idegketrec, kutyaszorító, melyből lám máris nem lehetett szabadulni, pedig mi ez az azóta átélt, személyes életekbe koncentrálódó és emberiség-életrajzba belestresszelő több és borzalmasabb mellett! Szerencsére ilyesmiről szó sincs, akkora személyes szenvedések és művészi értékek fedezetének védelmében, amekkorától Ő nem egy évszázadszilánk vidéki notabilitása, hanem a jelenkor egyik Nagy Menthetetlenje, Mementója.

A költő Aki A Tudásnak Akart Panaszt Tenni. Erre biztatott, ezzel érvelt és fenyegetőzött. Észjárása, mely ilyesmire ragadtatja a költőt, a legnaivabbak és leglogikusabbak közül való: embercentrikus, emberi méltóság centrikus. Nagyon rossz kor az, amikor már meg se teheti, legtöbb helyén az időnek-történelmi térnek még hagyják, hiszen gyakorlatilag úgysem ér egy fületlen gombot valóságot átszövő apparátusokkal, tankokkal, még testvéri tankokkal szemben sem, melyek rímeit dübörgik szerte, vagy sem, valamit itt-ott csak letaposnak, hogy aztán újfent legalább költők szavát kell felemelni ellenük, meg az újonnan letört kalászokat, ledöntött falakat, fiókokból kiszórt kisemberi holmit. Ez az észjárás mégis az egyik kiutat jelentő konvenció marad. Csak természetesen: „költői” megoldás. Ám manapság már legalább maguk a költők átgondolják, hogy ugyan bizony mi lenne, ha önszavukat komolyan vennék s aszerint kezdenének élni, amilyen magas eszményekről tesznek, a versben egy tapodtat sem engedve, tanúságot. Mégsem póz ez, és mégis szomorú.

Ki is a Tudás: 1935–36-ban „már három milliárd”, ma már négy, az ezredfordulóra, mondjuk, hét lesz – ha nem volna többnyire megfélemlített kisemberek összegének végösszege, akkor valóban valami jóindulatú óriás lehetne, ám nagy bütykös ujjaival úgysem tudna odanyúlni minden megszegett szerződésért, meghurcolt áldozatért, belehullt szőrszálért a be nem avatkozás sok kis levesébe.

De bár a logosz közös, úgy él a sok-sok ember, mintha külön gondolkodása volna – mondja melankolikusan már Hérakleitosz. A költők pedig úgy tesznek, mintha egyetlen gondolkozásba fogható volna a világ, csak egy-két szép meggyőző szóra van még szükség. Ebben hasonlítnak a diktátorokhoz, az egyedül üdvözítő paradicsomok erőltetőihez. Szerencsére hatalomtalanok, lúdtalpasok, zseniálisok, s nyugalmat nem lelnek, csak papot. Az észjárások s gondolatmenetek pedig úgy különböznek, mint az ízlések és pofonok. Montaigne, jól benn az árnyalt eszeveszettségek sűrűjében, már pontosabban pedzi: „Az igazat mondom. Nem úgy, ahogy tudom, csak úgy, amennyire merem. De ahogy öregszem, évről évre egy kicsivel mindig jobban és jobban merem.” Kettőjük között, mintegy a dolgok ritmusának láthatatlan szimmetriatengelyében ott van Róma bukása, mikor egy Odoáker bácsi globális kultúrfölénye ellen először volt tehetetlen a haladó világközvélemény. Annyi minden után, egy újabb szimmetriatengely szaggatott vonalánál, ott, ahol szakadni szokott, ott bátorkodik az utca és föld fia, kinek nem volt azúrkék paplana, és költeményben, zseniálisban, érvényesben, szinte megismételhetetlen teljesítményében egy önmagát nagyon komolyan vevő kis kultúrának, nyelvnek – tehát versben elkészíti újra az etikai leltárt: „Az ám, Hazám!” De hát csak költészet az is. „Nagy ég! Negyven éve prózában beszélek, és nem tudtam róla!” – égbekiált Molière úrhatnám polgára. Mert hát az észjárások és gondolatmenetek különböznek. Valamint a korok. S a sorsok. Ilyen különbözés az Ő személyes sorsa is, benne az Egész borulása újra. A vasúttól kicsit távolabb. Még egy, romlandóságon múló kísérlete a kozmikus logikának! Pedig egyre megengedhetetlenebb a megfutamodás. Kivégzőosztag elől a halálba. Vagy a sifrírozott értelmetlenségbe. Mindkettő végzetes. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy az állandósult konfliktushelyzetben ne legyünk józan ítélőképességünk teljes birtokában. Ez a nagyon ritka még sohasem fordult elő. Annál többször az olyan helyzet: „Légy fegyelmezett!” A Don-kanyar napóleoni idővé változott: körülbelül annyira van, mint a napóleoni idők negyvennyolc-negyvenkilencben. A költészet feladatait különböző bizottságok és tekintélyek hozzák, ünnepélyes lassú gyászzenével a költő hetvenötödik születésnapjának talapzatára, koszorúzni. Elöl a költészet horatiusi feladatai. Aztán a költészet rilkei feladatai. Valahol hátul a költészet jenőkei feladatai, helyi szóvirágkertészetekből. Az idők szépen megkülönböztethetők: vérzivataros, daliás, régi szép, békebeli, satöbbi idők. Van, ami, sajnos, nem talál, annyira nem talál egy-egy alkotóhoz, mint az olyasmi, hogy dr. Petőfi. Ennyire nem talál nagy költőnkhöz az utólag is közel merészkedő helyiérdekűség. Jól van, hogy ott tetten érve J. A. alkalmi hómunkás vagy bútorszállító, ha költőként nevezi meg magát XY hatósági közeg, alispán, államtitkár, esetleg főszerkesztő előtt, nem hiszik el neki. És a mindig főleg kikapcsolódni kívánkozó köztudat számára figyelemreméltóbb, miszerint Márta, Gréta, Hanna toalettje bájos volt a leányszövetség, a nyugdíjas ítéletvégrehajtók idei, kétvilágháborúközti jótékony célú estélyén; de hát utólag is, a helyreállítás, a jóvátétel, az ismeretterjesztő vándorkiállításokon bemutatott mélyrétegek, az elnevezett utcák, terek, lakótelepek, díjak, akadémiák, izék után is, és meddig?

Aki hetvenöt éves, de történetesen vagy szerencsére már nincs, még fiatalon elhunyt, sajnálatos, ám esetleg nagyobb tragédiákat, személyes és össznemzeti megaláztatásokat megtakarító körülmény közt – az mégsem „nagy öreg” ugyebár, valamelyik vidék elmaradhatatlan védőszentje? Talán. Hisz „oly rövid dal a lét” (Határ Győző), alig elég világrengetésre, hogyan lehetne szomorú új stílust teremteni – triste stil nuovo – a kornak, ha folyton a régi hangulatában kell sírva-nevetve fürödni, abban forgatják meg a szót, a színt, az élet játékszíneit. Inkább módot kellene találni rá, hogy ne csak utólag, emlékiratból és adomából derüljön ki, hogy is bántak a költővel s miért… Mint minden negyed, fél, háromnegyed és egész centenáriumon, arra koncentrálva folyik a szó, hogy mennyire szeretjük, értjük, vállaljuk, valljuk. Még azokat is, akik nem voltak minden mércén hibátlanul „haladók”, s ezért száműzettek a hidegháborús tankönyvekből: a koka-kolával együtt rehabilitált jelenkori Ovidiusokat.

És milyen érdekes, nem ma van április 11., de a ¾ centenárium ma lesz, itt van, itt is van, ebben is van. Ők, azaz mi, tegnap és holnap ünnepelnek. Akkorra készültünk el az ünneppel. A vaníliás koszorúkkal. Úgy elképzelhető azért, hogy aki valóban RÁ akar gondolni tisztelettel, kegyelettel és némi szófogadással, hogy nos ma épp hetvenöt éve volt, hogy kinyitotta pörös kis száját, az itt áll s bizony annyiféleképpen tehet, mennyi minden amatőr, civil fura formában, elképesztő érzelgős és primitív szertartások közepette teheti – akárcsak a nagyérdemű nyilvánosság, mely a lényeget még mindig aligha fedezheti fel hangosan is J. A.-ban, -ben, -ból, -ből. Ezért azt is el lehet képzelni: hogy az elidegenedés itt szükséges rossz; hogy hányan, de hányan vannak mégis szerte a világban, akik otthon és önként, olvasva, fellapozva ünnepelnek. És tanulnak, készülnek. Szárszóra, Széphalomra, Kerepesire, Házsongárdra. Tiszteletet kivívni, méltóságot, nyugalmat megőrizni, a megpróbáltatásokban s a diadalokban, az üldözés s az ünneplés közepette egyaránt erkölcsi bátorságot tanúsítani.

Mert ugyebár frigid, aki nem tud részt venni, minden körülmény közt is, az áhítatban. Csak mert esetleg nem feledheti, hogy még mindig a semmi ágán ül szíve, azért szomorúan és hatalomtalanul üzeni: a XX. század végén már valóban nincs bocsánat semmilyen inkvizícióra, a tudás várja a panaszt, de nem ígér magyarázatot. A többi néma csönd, hamleti sápadás, áprilisi illat vagy tréfa, húsvéti vonatfütty, ünneprontás, annak, ki mindig fűtve lakik öt szobát és szélmalomharc, medvetánc. Miért szabadkoztok? A humanizmus (a költészet s minden egyéb nem kívánt törlendő) nem az informatika technikai tökéletesedésében működik tovább. Hanem a meghagyott fejekben.