Diófa, családfa, értékrend

Ülök az asztalomnál, szemben a zöld suhogással, és azon morfondírozom, hogy egy levél a diófáról úgy is tűnhet, hogy levél a diófáról, holott csak folium, nem epistola, holott epistola, nem csak folia. Ám a levelet csak morzsolgatom, csak gyűrögetem szórakozottan. Ami megállított, egy Schiller-idézet: „Mert honnan van az előítéleteknek ez a mégoly általános uralma és a fejeknek ez a sötétsége minden fény mellett, amelyet filozófia és tapasztalat felgyújtottak? A kor felvilágosodott, azaz megtalálták és közzétették azokat az ismereteket, amelyek elegendők lennének legalábbis gyakorlati alapelveinek helyesbítésére. A szabad vizsgálódás szelleme szétfoszlatta azokat a téves fogalmakat, amelyek sokáig megakadályozták az igazság megközelítését stb. stb… Kell tehát, mivel nem a dolgokban rejlik, az emberek lelkében lennie valaminek, ami útját állja az igazság befogadásának…” (Levelek az ember esztétikai neveléséről 8). Szerkezeteink eldugulásának és kitöréseinek tűzijátéka a lehető legszemélyesebben, hol mélabúval, hol ironikus életkedvvel tölt el. Ülök az asztalomnál, s elégedett vagyok; pedig az idő telik, ami ingerelni szokott. De most nem baj: „jól” telik. Fontosan. Ez az íz jelenti nekem azt, hogy „élni”! Ez a munka. A délutánjaim értelme. Valami könyv után bejártam a könyvesboltokat. És kaptam véletlenül egy másikat, amelyről nem is tudtam, csak a szerzőjéről (ó, műveltség!) – s ami most visszakapcsol bizonyos hangulatokat, időket, korokat, gondolatokat, a munka kedveit és szomjait. Ellendít. Máris előkaptam hozzá Schillert, Lukácsot. Ma dolgozni fogok tőle, ennyi elég, hogy működésbe lépjen egy feltételes reflexszerű szerkezet bennünk, melynek puszta léte már elvi biztosítéka a gyarapodásnak: az értékteremtésnek. Nem feltétlenül most és nem feltétlenül én, ám Neanderthal óta valamennyit üzemelnie kellett, néha üresben is, ennek a szerkentyűnek ahhoz, hogy mai emberi méreteit és paramétereit elérhesse. Én egyelőre ámolygok. Egy V. századbeli Dávid-szövegben ások egy idézet után, ami fényévnyi távolságban van az épp esedékes penzumaimtól. De számomra mindig az a gályarabság, amit éppen muszáj; a legkedvesebb is az, ha kell! Így lötyögni: valami alkalmilag megtalált vigasszal, ebből támadó biztató befejezettségérzettel, jól-végzett-munka-tudattal, így kívántam volna mindig is élni. Mert ebben pislákol az a halvány és képtelen reményke, hogy egyszer mégis elvégzem, befejezem azt, ami par excellence bevégezhetetlen, csak halálom vagy szellemi munkaképtelenségem vethet majd neki véget valaha.

A könyvek jóvoltából naponta kell gondolnom arra, hogy közös tudás köt össze élőkkel s holtakkal is. Nemcsak a családi legendáriumot és szereposztást ismertük közösen, hanem Kleopátrát, Kolumbuszt, Edisont, Fedák Sárit és az egyszeregyet, a tűzön felfortyanó víz titkát, a tűbe fűzött cérna csodáit. És ez sem elég, lám, ennyi minden, hát nem elég semmi közös tudása, szeretete, összehangolható szenvedélyek szépsége, tisztasága se, hogy megtarthassuk egymást, a másikat is? Mennyi mindent juttathat eszembe egy mérsékelt égövi naplemente. Nincs siralmasabb, mint amikor a színhelyről érzik, hogy egyszeri és félreeső. Viszont az olyan színhelyek közelében még egyszeri életem külön örömalkalma, élvezet-esélye nélkül is szórakoztató tartózkodni, melyek az (egykori, akkori, mostani) EGÉSZ világot, a bármikori fontos időt és teret jelentik. Ennek felismerése egyik titka életünk meghosszabbításának, igazi kiterjedésének.

„Hogyan, ön nem hisz abban, hogy az értékek összeomlanak?” – tette fel egy kotnyeles riporter a kor egyik legnagyobb rendezőjének ezt az ostoba kérdést, a pesszimizmus sznobériájának legtipikusabb kérdését. És milyen hitetlenkedve! Mert az, hogy az értékek „felborulnak”, „devalválódnak”, „összeomlanak” – lassan autoszuggesztió útján terjedő közhellyé, sőt mítosszá válik – szerencsére változatlanul az értékteremtés és értékmentés közepette. Fontoskodó senkik szaglásznak az értékek „hullaszaga” után, és ezzel mintegy maguk terjesztik ezt a ragályt, csetledező légylábukkal megrúgnak egy-egy érvényesnek vagy igaznak tűnő etikai vagy esztétikai morzsát, és maguk támasztják azokat a görgetegeket vagy lavinákat, melyekről aztán lihegő és patetikus helyszíni közvetítésben számolhatnak be… Ha valóban bekövetkeznének a tények több ezer éves hegyoldalain lényeges csuszamlások, ha valóban olyan apokaliptikussá vált volna az értékek pokolraszállása, mint azok érzik, akik mert személy szerint se ésszel, se érzelemmel már nem tudják követni, mi történik, világvége hangulatba esnek, megtépik köntösük, szakálluk. De hát kit érdekelnek sokáig egy legalább szellemileg-lelkileg már jólöltözött emberiség műtoprongyai! Megmondta Wagner is, hogy: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

A legszörnyűbb dolgok egyike ezen a világon, amikor a remekmű jutalma a bánat. Nem feltétlenül és törvényszerűen következik be, s a „tettes ismeretlen”, amennyiben a megbuktatók, egy kor vagy csak egy fontos pillanat közönsége se tehet róla, ő se tudja, mi van vele, utólag megátalkodottan kitarthat véleménye mellett vagy szégyenkezve belátja, mindegy, utóvégre ő is szuverén: neki mutogatják azt a művet, azt az „értéket”! A közismert történet a Carmen bemutatójának estéjéről. Az előadásnak vége volt, Bizet látszólag nyugodtan, utolsónak hagyta el a színhelyet, de valójában erőszakkal szorította vissza szívébe azt a mély fájdalmat, amely eltöltötte. Uralkodott magán, amikor a részvéttel feléje nyújtott kezeket megszorította, és karon fogta Guiraud-t, leghűségesebb barátját. Csak azután engedett szabad folyást sokáig visszatartott fájdalmának, és hajnalig céltalanul bolyongott Párizs utcáin… (Pigot).

Kijózanító és elkedvetlenítő ez a disszonancia. Pontosan három hónap múlva Bizet örökre lehunyta szemét; a kezdet közönye s a kritikusi műfelháborodás nyilván siettette korai halálát. Minek is kellene az értékrendeket, értékeket felborogatni, hiszen olyan értelemben, bizonyos fejekben sosem voltak azok a helyükön. Miért jelentenek vigaszt számomra mégis ezek a sokszor megalázott nagyok puszta létük emlékezetével, az elmúlás melankóliájának olyan fehéremberi, európai ízeivel, amelyeket én ma érezhetek annyi fontos és zsúfolt trecento, quatrocento, XVIII. meg XIX. század után? Miért maibb és biztatóbb számomra ennek a múltnak most már madártávlatból éppen szilárd és befejezett, használható érték- és mértékrendként ízlelt érzete, mint akár a tulajdon családom, tulajdon életem eseményeié?

Az értékek körül érzelmi életünknek is folyton témái akadnak. S mindenre fordítunk időt (főleg a napi, kicsinyes kötelességekre, sokszor ostobább odaadással, mint képességeink éber és rutinos ellenőrzése alatt szükséges volna), csak legfontosabb érzelmi témáink kidolgozására nem.

Itt van például ez a diófa, ez a nagy zöld felhő, ősszel nagy sárga felhő, aranyfolt, a nagy csipke, átlátszóvá váló láthatárdarab lombjai hulltán egész télen át, itt az ablakom előtti képen, a látómezőmben. Én ezen a fán, mikor csak pihenésül is rápillantok, a Swift korabeli angol délutánokat érzem. De ez már akképpen történik, ha csak tört pillanatokról is van szó, hogy úgy nézem a fát, hogy a fa eltűnik számomra itt, s azonnal megjelenik amott. Az egész világirodalom fenyegető vagy vigasztaló (kinek milyen olvasott a lelkiismerete) jelenléte támad a helyén, a színéből, formájából. Mert ha valamihez érzéked van, az ellen épp olyan védtelen vagy, mintha nincs érzéked hozzá. Abban a pillanatban már nem vagyok fogékony a konkrét, a közvetlen élményekre, gyönyörűségekre; velem vannak eredeti, öröklött, primér érzékszerveim, s akkor mégis ez a személyesen kitenyésztett és betáplált lép működésbe!? S távoli életek vagy elvont dolgok kötnek le, kötnek vissza. Kötnek az élethez. Az én meleg életemhez is abban a pillanatban. Holt, hideg dolgok. Mert az egész világirodalom helyett egyetlen új, saját mű elképzelése, esélye, igénye dereng fel ilyenkor mindenkiben, igáz le – nemesebb, mert érdektelenebb vággyal holmi konkrét becsvágynál! Lidércfény, áltűz, mely csak világít, pokolnak és mennyországnak is nem több, csupán vetítés. Az egész addig tart, amíg kibök, megfog, megfogalmaz zörögve, avagy könnyedén egy néha csak árnyalatnyi észrevételt, nyalintásnyi bizonyosságot, borzongásnyi egyetemest. Ami értékek mintájára értékre akar hasonlítani. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

Különös legfennebb az, hogy tulajdonképpen hernyó-báb-lepke mintájára a magunkfajta is lassanként szabályszerűen „művé” kellene hogy váljék egészen végül, nem ezerszeres nekilendüléseit egyre hisztériásabban viselő maradékká. Apropó: vajon mérhető lesz valaha, hogy az öreg fa már egyre szenvedőbben terem? Ki tudja, mire jók a mindenség szerkezeteiből a csak távolról hasonló analógiák is!