A birodalom legnagyobb kiterjedése

Hobbim – ha önmagam előtt már tagadnám is, mert életidőm saját „költségvetésébe” nem olyan arányba fér be, mint korábban hinni szerettem, lassan semmilyen arányban nincs jelen – a gyűjtés. Gyűjtés a legtágabb értelemben: ahogy a vitorla „gyűjti” a szelet, úgy igen, úgy megmarad lassan beálló öregkoromig, és úgy értelmet kapott, értelmezni merem a legkétséggelkísértőbb pillanatokban is, amikor minden egyéb gyűjtését már hajlandó lennék csak hívságnak, csak elpazarolt időnek s anyagi energiának tekinteni, ama „semmit nem viszünk a sírba” bölcsessége alapján. Mert ez a tágabb gyűjtés éppen arra ad magyarázatot, amit titokként a sírba is szívesen elviszek: miképp a Római Birodalom is valahol, egy pillanatra volt a legnagyobb, aztán egy másodperc múlva már láthatatlanul elkezdődött a zsugorodása, ama „északfok, titok, idegenség” birodalmának is egy ponton aztán, lehet, észrevétlenül, többnyire észrevétlenül áthaladunk a legnagyobb kiterjedésén, a gyűjtemény fénykorán, még hogyha marad is belőle elég a világban hátralevő napjaira. De sem azelőtt, sem azután nem volt többet akkora.

Ugyanis a gyűjtésnek is megvan a maga „homokórája”: kezdetben itt semmi, ott túl minden, végtelensége a megszerezhetőnek, aztán megindul a vándoroltatás errefelé, s egy idő után itt már sok, amott is még rengeteg, lehet még több, egyre több a begyűjteni való… És tetszik látni, ez így megy reggeltől estig, váltakozó sikerrel. De hát mindennek – mondom – idő, életidő az ára. A gyűjtés legfontosabb nyersanyaga és terméke az idő! Csupa ellentmondásos, paradoxális jelenség veszi körül a gyűjtést.

 

*

 

Apámnak egyik kedvenc mutatványa volt kirándulások alkalmával, hogy miután kihívott versenyre: ki talál előbb négylevelű lóherét, s mi egy idő után már türelmünk veszítve hajlottunk arra, hogy nincs is négylevelű lóhere, ő könnyedén felmutatott egyet. Mindig talált négylevelű lóherét, ami ugyebár a közkeletű újesztendő-köszöntő szimbólumok közt is a szerencse egyik előkelő felségjele. Ő, a szerencsés kezű, s mi, a kishitűek pedig még nem is sejtettük, amit én ma, mert műveltségem szorgalmasan a tévéből is szedem, már tudok: él valahol az országban egy bácsi, aki már 45 000 (!) négylevelű lóherét talált életében, de a bemutatott gyűjteményben hét-, nyolc-, kilenclevelűek is voltak és egyetlenegy tízlevelű; amiből máris az a tanulság, hogy azért lám a legnagyobb gyűjtők is ütköznek némi korlátokba. Szerencsére! Ugyanis a gyűjtőt, függetlenül attól, hogy kis területre szakosodik vagy a leghosszabb pórázra engedi a vágyait, hatalmasan befolyásolja a szerencse. Szinte legalapvetőbb szabályozója, mely adagolja az örömöket, tartalékolja a kellemes (és kellemetlen) izgalmakat, és némi határt szab neki. Lett légyen ő pápa a Vatikánban, vagy maga a halhatatlan koszorús költő, Petrarca (aki mellesleg a kultúrtörténet egyik első numizmatája volt).

A gyűjtés világa a világ gyűjtésén alapszik: a világ maga egy hatalmas gyűjtemény, melyben mint valami vasárnap délutáni múzeumteremben, a nem gyűjtő is kellemes és hasznos időtöltésül bolyonghat, nézelődhet, s ha annyira nem gyűjtő, hogy még némi spontán rendszerező képesség sincs benne, akkor is észreveszi, hogy ide begyűltek(-nek) a legszórakoztatóbb különlegességek. A kuriózumok ugyanis a lét (a lehetséges) ritka eseteiből indulnak, abból, hogy harsányan egyszeriek, érdemes felfigyelni rájuk és esetleg megbecsülni őket, vagy legalább fejet csóválni rajtuk.

Efféle elképesztő dolog a borostyánkő-zárvány, a kétfejű tehén, a fehér holló vagy az, hogy például létezik egy „költészeti világdíj” is (nem azonos semmiféle egyéb Oscar-, Nobel-, Goncourt-, Fipresci-, Dawis-, UEFA-díjjal vagy kupával, és állítólag egy bizonyos Knouck-le-Zoute nevű helyen adják ki, Brüsszel közelében, mely a káposzta, a NATO s a költészet önkinevezett világközpontja). Hasonló cseles csalafintaság, hogy mégis van fából vaskarika: valahol Vjatkában, melyet ma Kirovnak neveznek, élt egy órásdinasztia, melynek tagjai az évtizedek, sőt évszázadok alatt több tucat zsebórát fabrikáltak fából. A múzeumban megtekinthető példányok között a legelsőt maga a dinasztiaalapító Szemjon Bronnyikov mester még 1837-ben állította elő. Valamint fölösleges, de nem haszontalan tudni, hogy a világ legnagyobb fametszete a Feszty-körkép Morelli Gusztáv-féle változata: 5 és fél méter hosszú és 12 500 négyzetcentimétert kellett hűen megmunkálni hozzá, s a levonathoz természetesen külön papírt kellett meríteni. A világ egyik legsúlyosabb könyvsorozatát az egykori kolozsvári anekdota szerint az Unitárius Kollégium könyvtárában mutatta meg Brassai Sámuel egy tudós franciának, aki rögtön résztvevően fel is hívta a figyelmet, hogy a teher alatt beroskadni készül az állvány. Ó, legyintett Brassai, ezek a fóliánsok más trónusokat is lapítottak agyon!

Hogy lassan komolyra forduljon a szó: kezdetben vala a nosztalgia, aztán, hogy megfoghatóvá legyen – egy tárgy a kedvenc, már hangulattá szubtilizálódott időkből… Hogy mi mindent lehet gyűjteni a madarak hangjától a használt koporsókig, arra a legelokvensebb példa annak a (csak) látszólag hóbortos amerikainak a kitűzött célja, aki elhatározta, hogy kizárólag az utcán talált kártyalapokból fog összehozni egy paklit. Ez kereken húsz esztendő alatt sikerült is neki; nyilván csak azért kellett hozzá ennyi idő, mert volt, amikor egymás után három makk alsót veszítettek el valakik, akiknek halvány fogalmuk se lehetett, hogy az már van a gyűjteményben…

Itt lépjünk egyet, fontosat: a gyűjtés ugyanis a gyűjteni való anyag állandó áramlásának köszönheti esélyeit. Hogy azt háborúk forgószele vagy csereberélő kedvű csendes gyűjtőtárs veti utunkba, az a lényeget tekintve nem számít. Akinek pénze van, az világszinten jövedelmező üzletté fejlesztett szakbolthálózat szolgálatait veheti igénybe. Ennek nesztora a világ első igazi régiségforgalmazó cége, kinek árverésein szoktak azok a hírhedt árak felfutni egy-egy márkás mester körül, a londoni Sotheby-ház az idén „kerek” 240 éves, tehát akár maga a mesebeli Jonathan Swift úr is a vásárlók közé tartozhatott.

 

*

 

Egy 1973-as adat szerint (s azt hiszem, ezt nem elég tízévenként számba venni) 4182 gyűjtési ágat sorolnak fel a Gyűjtők Könyvében. A hasznosak „eltartják” a haszontalanokat is: elvi létjogot biztosít bármi gyűjtésének az, hogy az ember(iség) egykor lényegében a bogyó és kagyló gyűjtésével kezdte a kontinensek, az elemek, a filozófiai kategóriák, a Louvre, az Uffizzi, a Prado összehordását, begyűjtését is.

Lám, lám, hogy a végtelenségről mindjárt a végesre ugorjunk – van-e úgy, hogy a gyűjtemény kikerekedik, teljes lesz, hogy gyűjtője üdvözülten teheti le a lantot? Hát persze hogy van; hiszen a világrészek begyűjtése is milyen fontos volt az emberiségnek, meddig eltartott, de most már teljes a gyűjtemény; – ám tulajdonképpen nincs, hiszen (Madách után szabadon) az élet célja a gyűjtés maga!

Nos az egészhez lényegében két tényezőt kell keresztbe fektetni s kész a „térkép”: az első és legfontosabb az idő. (Mert ugyebár ami ma még mindennapi semmiség, az egy óra múlva értékes használt villamosjegy lesz a huszonhét-per-bé járat korából, első napi bélyeg, kordokumentum, műtárgy, antik érték. Melyik numizmatát nem heccelték azzal, hogy szerezzen örömöt utódainak is: ásson el egy-egy mai piculát – valaha régi pénz lesz az is!) A másik, hogy hova, mibe gyűl. Nos végül is az emberiség koponyájába, de a közbeeső állomás a könyvtár, ahonnan majd elolvassa, s a múzeum, ahol megnézegeti. Oda pedig valakitől (-ből) kerül, aki megtalálta, megszerezte, megőrizte, leírta stb. Természetesen a fél kezünkön elsorolható legősibb munkamegosztás itt is érvényesül, hogy az egyik elmegy nyulászni, másik elhajítja a mammutpecsenye csontjait, harmadik kiemeli egy kotrógéppel, negyedik ellopja valamelyik világhírű múzeumból s az ötödik majd kétszázezer év múltán disszertációt közöl az esztétikus agyarról. Éppen ezért a legpontosabb a másik tényezőt az emberi-én fogalmában megadni.

Minden gyűjtés egyéni indítékokból, hajlamból, vágyból, nosztalgiából, reményből, ambíciókból, célokból indult és indul. Ez annyira kiiktathatatlan, mint a valódi méz termeléséből a méhecske, legfennebb a méhekkel való gazdálkodás és bánásmód tekintetében térnek el időben és térben a metódusok. Ha Petrarca régi pénzeket gyűjtött, mellette még százezrek adták effélére a fejüket a középkor alkonyán, az újkor hajnalán, s ennek nyomán az elsüllyedt antik világ egyszer csak szobraiban, szövegeiben, szellemében feltámasztva, beköszöntött a reneszánsz. S ama Római Birodalom egykori legnagyobb kiterjedése hirtelen, mikor már régen nem is lélegzett, még hatalmasabb, termékenyebb, tanítóbb, civilizálóbb szerepeket, határokat, méreteket kezdett ölteni. Máig s még sokáig ezeket a rugalmas, lebegő későbbi határokat bővítgeti minden újabb adalék.

Maga a régészet megalapítójának tekintett Winckelmann is amatőr éremgyűjtőként kezdte. Nem minden gyűjtőből lesz profi tudós, de minden sikeres összegező, feldolgozó, szintetizáló „tartalmaz” legalább egy megszállott gyűjtőt is a maga ágazatában.

A legmindennapibb dolgok, mint egy pohár, mint az öltözék, a bútorzat, óhatatlanul pusztulnak, kimennek divatból, elkallódnak, eltöredeznek, feledésbe merülnek, s ami kevés megmarad utána, értékes ritkaság lesz. Ha minden megmaradna, a korok teljes készletei sorra, nem volna hova tenni, fölösleges volna. És ha minden odaveszne, süket, tájékozatlanság betölthetetlen sötét űrét, hiányérzetét hagyná maga után. (Az írók hányszor pótolták fantáziából egy-egy kor életformájának még feltáratlan vagy örökre feltárhatatlan realitásrészleteit!) Sajnos nem feltétlenül a legszebb, legjellemzőbb, legművészibben megmunkált példányok maradnak meg, de a nagy számok törvényeiben bízva ami megússza, abból ki lehet okosodni. Más a helyzet a konkrét darabokkal, egyedi esetekkel, ott valóban máris nagy az örökre szóló veszteség, s a kis gyűjtő szenvedélye és szerencsés keze óriási szolgálatokat tett és tesz az emberiségnek. Mert az emberiség igazán fontos dolgai egyedi darabok, többnyire véletlenül úszták meg, ha megúszták, a végpusztulást, legalább egy pontig, amikor végre valakik számba vették, feljegyezték, leírták őket. És sajnos ma sem szűnt meg a pusztulásuk. Még in situ – a lelőhelyen odalesznek a természeti csapások, fagy, szél, árvíz, földrengés következtében, vagy az újabb emberiségnek jelenbe feledkező ambíciói, problémái következtében (városképek korszerűsítése, völgyek elárasztása, lásd Abu-Simbel híres sziklatemplomainak esetét s megmenekedésüket valóban nemzetközi összefogás útján). Az idő vasfogától a műkincsrablókig megannyi „titkos féreg foga rág” rajtuk ma is.

Vegyük csak a könyvet. A könyvritkaság úgy is keletkezett, hogy az egymással civakodó eszmék közti tettlegességeket a könyvek bírták legkevésbé. Pedig a könyvégetés a rabszolgatartáshoz hasonlatos főbűn az emberiség ellen.

Terentianus Maurus művének egyetlen kézirata elveszett; ma egyedüli forrás az editio princeps, az őskiadás (Milano, 1497), mely nyilván egy akkor még létező kézirat alapján készült… Mintha a Földgolyó görbületét követnénk… Ergo azután veszett el, avagy veszett nyoma – a reményt sosem szabad feladni. Néha nem gonosztevők, hanem szenvedélyes írástudók loptak el könyvet. 1456 augusztusában (!) például már egy Gutenberg-biblia szerepel egy ilyen perben. A schaffhauseni múzeum állagában viszont megszemlélhető egy teljes kolostori könyvtár a XI. századtól a XIX-ig, amelyből sohasem veszett el egyetlen könyv se. Az újabb korok ízlése szerint sok régi könyvet átkötöttek, s elveszett az ősi, eredeti címlap s vele az ódonság; néha ezen álruha miatt maga a munka esetleg másokkal egybekötve, ismeretlenül lappangott jó ideig. Nem egy, éppen Gutenberg műhelyéből kikerült munka került így elő. (Ma állítólag 41-et tartanak számon a világon.) Mekkora kincsek – ami már nem kárpótolja azt a kicsinyes tényt, hogy ott közelről, az emberiség egyik jótevőjének nem tapsolt, sorfalat állva, a nagyérdemű közönség: jórészt más pénzén kellett kiadnia a világkultúra első könyvcsodáit, Schöffer, a későbbi veje pedig kénytelen volt egy-két nyomtatványát francia földön befejezni. Pedig már dúlt a páratlan quatrocento, Medici és Kolumbusz mama várandós volt a nagyra hivatott csemetékkel.

Ezek a korabeli papírhulladékokkal beragasztott-bekötött könyvek és táblák egyéb meglepetéseket tartogattak, mint valami időzített sorsjegyet: nyelvemlékeket (mint számunkra a Königsbergi Töredék és szalagjai), egy-egy sebtében befalazott, ma már kincset érő adatot vagy kézvonást, spanyol nyelvű levél pergamenjének hátán német levelet, német levél hátán spanyol üzenetet, mondjuk épp Kolumbusz első útjáról. Elképesztő helyekről kerül elő a világ talonba került passzív tudása: a gyűjtemény legaljáról, a levéltár pókhálós szegletéből, ahol szerencsére soha nem sepernek – egyszer csak itt egy hajótörés! Árnyalatnyi adat a történelemből: addig jár a hajó a kútra… a Santa Maria Haiti partjai körül süllyedt el, valahol ugyanott a Pinta is; a Nina ellenben sosem süllyedt el, élve került nyugdíjba, mikor kivonták a forgalomból. Tengerészeti lelet az ilyesmi, vagy könyvészeti?

 

*

 

A bútor a dolgok mosolya, mondta Le Corbusier. Bonanza Európában, koloniál az északi villák teraszán, jugend stíl Amerikában: egymás mosolyával szeretnek berendezkedni a tájak és korok, keletiek gótika-nosztalgiája, nyugatiak kelet-nosztalgiája gyűjtők kezén, ízlésén keresztül nyert kiegyenlítődést, hordta, szűrte egymásba – stílusokká – a divatok elemeit, otthonok berendezési tárgyainak külső-belső funkcióit, Meissenbe a kínai s japán porceláneszmény motívumait. Szédületes szegénység és szédületes gazdagság tenyészik a gyűjtés körül: a „dolgok mosolya” pénzbe kerül, mint az utcalányoké, s a kereslet érdekei szerint, mint minden mosolyt, mímelni is lehet. A dolgok mosolya, melyet az értő kénytelen nélkülözni, hogy átengedje az értetlen gazdagabbnak. Az ára itt beépül az élet mindennapjaiba, lisztté, tejjé, lakbérré változik, valamiből élni is kell; az ára amott vagyont gyarapít még mesésebbé.

A gyűjtő drámája, hogy „ars longa – vita brevis” alapon, a tárgyai óhatatlanul túl kell hogy éljék. Ha erre még életében gondolnia kell, kicsinyesen aprópénzre válthatja, vagy nagystílűen adományozhatja féltve őrzött eredményeit. Nincs borzasztóbb, mint mikor a gyűjtő élete végén felszámol. A dolgok rendje (?), hogy különösen az öregek kényszerülnek továbbadni, amit esetleg egy hosszú életen át féltő imádattal vettek körül. Nem csoda, ha cserébe néha gonoszul nagyot akarnak markolni. Minél nagyobbat, mellyel megvásárolják az elvesztett szépség árán az utolsó gondtalanságot. Ebben a folyamatban az a kincs már úgyis idegen kurzuson cserél gazdát, nem a kultúráén. S a dolgok tovább mosolyognak. Donációk alapoznak meg egy-egy attrakcióvá terebélyesedő múzeumot, és alapítványok fogynak, apadnak el, hogy magát a múzsák otthonát se lehet tovább fenntartani. Nemrég került nyilvánosságra Zane Grey jónevű amerikai író szülőház-múzeumának esete: ha rövidesen nem kap támogatást, a szó valamennyi értelmében – egyszerűen kénytelenek lesznek bezárni, sőt lebontani a kegyes, de megrozzant hajlékot. Pedig Zane Grey ma is egyik legolvasottabb szerzője Amerikának, s halála után még mindig évi 5 milliót keres – örökösei számára. Ezt már saját jog szerinti tulajdonuknak tekintik, s a szülőház-múzeum nem juthat belőle egy fityinghez se.

Az efféle „törvényes”, csak embertelen logika mindenfelé tenyészik az anyagi és szellemi kategóriái közé szorult világában. A pusztulás még akkor is fenyegeti a dolgokat, mikor már hivatásos „hivatalos” kézbe, közösségi megőrzésbe kerülnek. Egyre bravúrosabb a restaurálás technikája, sőt: művészete. De kis túlzással: már alig marad lassacskán valami eredeti is. Miközben az is divatba jött, hogy a nagyközönségnek, már csak biztonsági meggondolásokból is, csak élethű utánzatokkal kedveskednek a tárlók, a múzeumok birtokában levő anyag nagy része még sosem volt kiállítva. Az efféle múzeum-metropolisok, múzeum-erődök, múzeum-börtönök alagsorában, mint valami pokol-tornácán, életnagyságú ókori szobrok sokasága ácsorog. A magángyűjtők ügyességének gyümölcse a két lépés előre, fél lépés hátra lüktetésének ütemére lassan eltűnik abban az óriási nyitott garatban, ami a múzeum, ami elvonja, begyűjti, megmenti úgymond az anyagot, csakhogy ez korántsem jelenti természetszerűleg a nyilvánosság, a megtekinthetés többletét, nyereségét, még a kutatómunka számára sem. Csak a felhalmozást, melynek értékesítését beruházási meg egyéb gondok és meggondolások akadályozzák szerte a nagyvilágon. Lehet, hogy még így is, még mindig túl sok, ami megmaradt a múltból?

Holott még annyi mindent meg kellene menteni, örökítni, mert minden megváltozik, a városképeket lebontják és újjáépítik, de mássá. A múlt hetekben éjszaka az a szélvihar is, amelyről mi a reggeli meteorológiai jelentésből értesültünk szabatosan, – kidöntötte az évszázados platánsor balösszekötőjét, az magával ragadta a két közeli fenyőszál közül az öregebbet, melynek csúcsa, hegye aztán elérte s legörbítette a Pipacs utca 14 B híres klasszicista kovácsoltvas-kerítésének a sarkát. Azóta már látom, hogy szépen, rendesen pótolják – betonelemekből. Így könnyebb volt. Pedig örülni kellett volna, hogy annyi minden ellenére itt van épen, helyrehozhatóan. Miközben még a harangokat és rézmozsarakat is megtizedelte a világháborúk hadianyagszükséglete. Ahogy a francia forradalom eredeti programjában ez nem szerepelt ugyan, ám a jakobinusok nagy dühösen gótikus szobrokat is lefejeztek, csak mert századok óta halott királyokat ábrázoltak. Holott az enciklopédisták alig az imént harcolták ki lázasan a felszabaduló tudomány számára a teljes, szabad felmérés jogát.

Az emberiség önpusztítása versenyt kalapál az alkotás kovácsműhelyével. S néha igazán eredményesebb: 1945 februárjában egyetlen óra alatt bombázott porrá annyit, amennyi egy fél évszázad alatt építette fel Drezda barokkságát, benne a Zwingert s abban a képtárat, melyet előzőleg öt-hat évszázad festegetett össze szelíd-szegényes magányban, s igazán nem volt háborús bűnösnek nevezhető.

A XVI. században bizonyos Augusta Dorothea hercegnő nem táplált krónikási ambíciókat, csak felnőtt fejjel is szeretett babázni. Ötven esztendős uralma alatt mesteremberek százai készítették a legkülönbözőbb bábukat az úrnő gyűjteménye számára. A műgonddal előállított figurinekből 480 darab maradt fenn, egy kor teljes sokadalma, csupa korhű divatkép és jellemrajz, a környék lakói: a patikus, a koldus, a földműves, az iparos, a főúr, a szolgáló… akik csak most lakják igazán a teljes történelmet.

Malraux szerint: „Nem érezzük igazán, hogy éltünk, ha nem vesz körül a történelem.” A múlt hangulata már nemcsak művészet s nemcsak tudomány. És úgy mindenkié, hogy senkié többé. Az idő adta, s az idő egészének birtoka továbbra is; az idő elveszi. Ugyanis egy nép, egy nemzet s az egész emberiség bármikor adott élő állaga többet soha (potenciális értékteremtőként) se éri el, éri meg azt, amit kultúrában rendre összes nemzedékei alatt felhalmozott, kiböjtölt, összehordott már; és ezt nem szabad kockáztatni soha semmilyen pillanatnyi indíték nevében.

A gyűjtő is ritkán van tudatában, hogy pici, hajtűnyi csavarhúzójával ilyen kétszázezer voltos vezetékeken babrál önfeledten.

 

*

 

Legfontosabb gyűjteményem értéktelen cetlikből, cédulákból áll. Használt mozijegyek, megmentett pakolópapír-sávok, pincérszámlák hátára fuserált feljegyzések rendszere; a lehető legkönnyebben gyarapítható a végtelenségig: mindössze szünet nélkül találni s feljegyezni kell valamit, valami arra érdemest vagy érdektelent. A „témákat”. A világ úgyis kikapcsolhatatlan, mert ellenállhatatlan, szüntelen átgondolásának terméke ez – semmi más. S ez a gyakorlat még nem teremtés s nem is dokumentáció, csak közvetve szolgálhatja a kombináló-összegező-alkotótevékenység karbantartását, a képességek formába lendítését. Többnyire ennyiből is áll. Idő plusz egyén egy közös technikai lehetősége. Mintha valaha az egészből nekem kellene vizsgázni, az egész világot bemutatni és kommentálni egyedül az én dolgom lenne. S eddig eljutni nem is nehéz, valóban csak logika és némi céltudat kérdése. Ez még csak gyűjtemény. S mint minden ilyen magánvállalkozás: legfennebb tiszteletreméltóan komolykodó és hiúságában mosolyt érdemlő.

Mielőtt működésbe hoznám, hosszan és érzelmesen elgyönyörködöm benne. Lám, elmozdulnak a korok s a legideálisabb emberi miliők is bennük. Hol van már Homérosz (Seneca, Leonardo, Erasmus, Darwin…) műhelye, mely bizonyára már külsőségeivel is az alkotó ember nagyságát sugározta! Shakespeare házában jártam, s ha nem a libasorban mögöttem bámészkodó következő turista sürgető csoszogása sodort volna gyorsan tovább, akkor is észrevettem volna, hogy ez már művi, ez már csak úgy shakespeare-i, ahogy azt az a Móricka elképzeli, aki ezt múzeumnak berendezte, s ha én rendezem be számára, akkor bizonyára ő észlelhetné ugyanezt az artefactum-ízt.

Hogyan is ment végbe a nagy leltározási folyamat az életre-halálra komoly Crô-Magnon-i kőpengéktől madame Tussaud ironikus viaszbabapanoptikumáig; a Mezopotámiából megmentés ürügyén elhordott sziklaképek és agyagtáblák, a Velencéből s Budáról hadizsákmányként elcipelt bronzlovak és korvinák ügyének van-e egyéb tanulsága, mint hogy ez van, olyan idők jártak?

A kérdés(ek) ilyen(ek): – Mit is gyűjt, gyűjtöget a múzeum-felállító mindenkori emberiség, egyre tovább haladva az időben, mint tulajdon múltját, tulajdon múltjában mint jelenét s jövőjét? Miért van az, hogy a manipuláció következtében nagy emberi és alkotói dokumentumok nem kerülnek az építő hatás maximumának helyzetébe? Ha például az általánosan csodált dolgokat vesszük: mondjuk a múltjuktól valamilyen katasztrófák folytán megfosztott népek esetében is, valójában jótékony volt-e a mindent pótló „görög ábránd”, melyben legalább annyi önigazolást és biztatást véltek találni a művelt korok abszolutizmusai, mint demokráciái, az emberi nem belső ügyeinek végleges rendezésére? A leomló Bastille légnyomásának viharzó terjedésétől tartó Habsburg-birodalomban 1799-ben a cenzúra újabb megszigorításával együtt a hatalmas országfüzér valamennyi létező kölcsönkönyvtárát is megszüntették jó időre, für alle Fälle! Nem intézmények, de carbonarik köpenyege mentette át azt a szellemet, mely csak tova a XIX-XX. században találkozhatott újra a szerencsére másképp is értelmezhető, tehát cenzoroktól, kamarilláktól, vaskancellároktól békén hagyott tárgyi anyaggal, s most már egész más, újabb kirakásban és értelmezésben. Mint valami óriási gyermekszoba asztalán, íme építőkockák kombinációs játéka hát a nagyságos múlt? A haza s az emberiség fontossága rendszerint akkor kerül mindent elsöprően előtérbe, ha bajban van. Ekkor viszont érte képesek feláldozni nagyobb, örökebb emberi értelmeket és értékeket. Akár az igazságot is? Holott az az egyedüli legfontosabb, ami az eddigi összemberihez képes hozzáadni valamit, nem aki egy pontot, bástyát, izét, miegymást véd meg bármi áron. Mondjuk Shakespeare igazi nyomai árán is.

Amiért egyesek szerint a mesterművek ideje lejárt, minek a gyűjteményt bontani meg, mint valami nehéz időkre eltett utolsó konzervet, a már régen közös tökélyt, az egyetemest próbálni meg újra szétfeszítni s kiosztani azzal, hogy Velasquez mennyire spanyol, Dante mennyire olasz, Homérosz mennyire görög…

 

*

 

A világ értelmezése is a jellemünkhöz tartozik végül elkerülhetetlenül. S a túlfokozott tudat mint „végeredmény” újra egyenlő lehet a teljes spontaneitással. Remélni lehet, hogy meghozza azt. A stílusérzék felhangolása által a fogékonyságot növeli. Kifeszíti. Mint a szelek a vitorlát.

Még néhány utcában, például a hajdani belvárosban ott vannak azok az üzlet-tokok, melyek egy bizonyos korszakban, a gyermekkoromban is, hozzátartoztak az urbánus utcaképhez. Aki nem így látta, csak mai lakónegyedek bevásárlóközpontjából indul ki, nem is érzékeli, hogy eltűntek. Aki érzékeli a változást, az sem gyűjthet egész feleslegessé öregedett városrészeket, renovált temetőket, fatornyos tájakat. Valahol azért gyűjtve vagyon mindez, és megmarad bizonyára. Ha nem máshol, a véges életű halandóban, azon a határon túl, amikor már bármi értelmesen emlékeztetni tudja. Az emlékezet viszont olyan, mint valami lassan elhalványuló fénykép. S meddig „állhat fenn” – ötven-hatvan évig? De hát mit számít az örökkévalóságban ötven-hatvan év? Semmiség, kivéve, ha az az örökkévalóság első és egyetlen ötven-hatvan éve. Az enyém, az egyetlené, az egyé. Ilyen emlék-nosztalgia állapotok öntik a nemzedékről nemzedékre öröklött köztudatba a közös történelem mellett a magántörténelem, az életrajzok, a családtörténetek egész mérhetetlen epikumát. Ha valaha rögzítnék, lejegyeznék, kiderülne, hogy ez a cigánykaravánként a főút mellett ideg-ösvényeken lopódzó, vándorló folklorisztikus univerzum terjedelemre vetekszik a világirodalommal. Csak nem úgy fontos; de azért gyűjthető. Spontánul úgyis gyűjtjük, hordjuk. Ott működik – kotyog, fecseg – sorsunkban, jellemünkben, szokásainkban. Az írókéban rajta is fogható, tetten is érhető.

Ki hogyan csinálja? Van, aki „hozzá olvas”, van, aki felönt a garatra, biztos, van, aki sportol előtte. Különös, hogy tevés-vevéssel, nekem néha egész napi látszólag céltalan ődöngéssel, időpocsékolással kell előbb kifárasztani (feltölteni?) magam, hogy este aztán leüljek dolgozni hajnalig. Ez is „drog” valamilyen értelemben: olcsó kábítószer és nemes műtrágya. Délelőtt régi pénzekkel csörömpölni, délután egy kültelki moziban tingli-tangli klisé történelmi kalandfilmet megnézni, zsúfolt buszozás kíséretében, este belegyalogolni egy véletlenül eléd táruló naplementébe, otthon francia képkatalógust halászni elő kétujjnyi por alól, közben derekasan megbirkózni kicsinyes napi tennivalókkal, testi bajokkal, s máris annyi hangulat fordul meg körülöttem, bennem, saját terveim és falaim, egy holnapi feladat kilátása miatti idegesség előrerobbanásai stb., hogy őrjöngve menekülök magamból, míg magamba nem találok: abba a másikba, a szisztematikusan kiképzett üdvhadsereg-katonába és kommandó-töltelékbe, vasárnapi magamba, ama bűnös önmaga árán megkímélt, megváltott ép-emberbe, mely tényleg a nagy E-vel írandó emberiség alapegysége, mozaikköve. Nekem ehhez a fajta „kiűzetéshez a Paradicsomból”, Hektorom Trója körüli ilyetén megkergetéséhez segítség, eszköz az a sok kacat, amit gyűjteménynek is lehet titulálni. Most már minden emlékeztethet! Bármi taníthat! A silány, a giccs is. Nem számolhatok el, hogy honnan szerzem meg azt a feszültséget, mely észjárásként is csak erőnlét, erőnlétként is csak egyszeri, múló állapot, de állapotként végeredmény: kicsiben s villámgyorsan maga a Neanderthaltól máig megtett emberi golgota, és íme a következő mondatával is koherensen felelni képes a felmerült kérdésre. Mindent tudni persze csak akkor lehetne, ha ez a kegyelmi állapot állandóan bennünk lakozhatnék, ha az emlékezet valóban a fejben székelne. Jobb híján elég azt tudni, hogy mi hol érhető el. Nos, eme lehetséges minden kézügybe rendezett patikájának a neve lehet akár a gyűjtemény is.

Mások életéről olvasok, és a magam végzettjére és végzendőjére pislantok ösztönösen. Vajon mennyi van még hátra? Most már legszívesebben a puszta időt gyűjteném, halmoznám, tartalékolnám, mert a puszta időt féltem a legjobban, mintha valami valaha tetőző élvezetre tartogatnám, mely élvezet a teljesen elvégzett munka s a teljesen felszabadult játék egyesült jutalma lesz. Herkules és Sziszifusz közös mikulása! Ha igazán ironizálni akarnék, azt mondanám: hogy utókoromba megbékélten és hiányérzetek nélkül olvadhassak bele, annak egyetlen feltétele, hogyha valami felejthetetlenül felszabadult múlt-élvezetet kitombolhatok. Sokszor már-már a közelében voltam, vagyok, az odabent összeállt gyűjteményeim jóvoltából. Már bármi emlékeztet, sebaj, ha néha torlódik is már – a gyűjtés úgyis abszolút nyugalomban erény, abszolút szorultságban önvédelem. Így felhalmozódva minden egy célratörő munka része lehet. Helyben vagyunk: az alkotó nosztalgiája ugyanis valami újraberendezésé – nem más tehát, mint egy (megint csak) lehetséges gyűjtemény: a mű.

Ilyesmiken keresztül jöhettem rá tulajdon lelkületem árulkodó, titkos képletére: én abba a kombinálható látványokból berendezett világba vágyom, amely a már ismert, megismert, felismerhető képeket őrzi, hangulatokat árasztja, mindentől védetten, a természetes emberi elmúlásig. Tulajdonképpen csekélység: az egész máig élt emberiség részben átaludt, részben elérhetetlen álma is mindössze holmi illúziókeltően pingált panoptikum, pár jótorkú kikiáltóval, mint Shakespeare vagy Balzac vagy József Attila…

Persze, persze, mert ha minden élő és élettelen „végtelen” védettséget élvezett volna, egymást nem használhatták volna táplálék gyanánt. Én (a gyűjteményeim érdekében) lám hajlandó vagyok alkudozni: mondjuk legalább a kultúrát ne kelljen felfalni. Se éhségből, se unalomból.

 

*

 

És a múzeum mégis működik szépen. No nem olyan láthatóan, mint az akváriumba friss levegőt préselő kicsi zümmögvény, mint a bojler vagy a ventillátor. De íme időt buborékol belénk, szánalmas kétéltűekbe, akik azért három időben is élhetünk, hallom még a víz locsogását is, ahogy halott anyánk az üvegeket mossa a konyhában. Minden a helyén van, mindenki itthon. A gyűjtemény nálam lakik. Nálam csak a gyűjtés lakik. Megférnénk valahogy, csak egyszer már ne kellene sietni, kapkodni, csak élvezni a lapozást, az olvasást, a jegyzetelést és érezni annak meggyőző nagy hangulatát, hogy még mindig, hogy tovább is gyűjteni kell, gyűjteni érdemes, ahhoz, hogy majd egyszer… Behoztam a teát (húszfélét gyűjtöttem össze a birodalom legnagyobb kiterjedése idején), és még a szemüvegem is leteszem, érezni, hogy minden érzékem épségnek örvend, úgy fogadja egy tiszta korty forró vízben is az életet, mert ilyenkor ebben is megérezni és emlékezni kell, jós és történész lehetek egyszerre, a kávé-kantáta után kétszáz esztendővel Johann Sebastian emlékezetére elérezve a tea-kantátát.

Közben felállok, kétlábon járó múzeumként a könyvespolchoz lépek, ejnye, már megint nem ragasztottam meg ennek az 1896-os Vasárnapi Újságnak a sarkát, de hát végül kiderült, hogy úgysem lehet mindent megmenteni, csak a pusztulási, a ledőlési határidőket kitolni, mint a pisai ferdetorony vagy Velence esetében. Ha rövid a történelmed, toldd meg egy technikával! Igyekezzünk megtanulni a könyvtárakat. Mert ha arra kell gondolnom, hogy háború pusztíthat újra, vagy arra, hogy egyszer kihűl a Nap, hogy a Von Allen-öv időnként elforduló zsalugáterei közt, mint valami kellemes délutáni fény vagy fagy, majd besüt egyszer, befurakodik ama végzetes kozmikus sugárzás, melynek következtében az emberiség után és helyett különös mutációkkal más lények jönnek, elözönlik a Földet, s az is maga lesz az élet, bár még az értelem kontinuitása sincs garantálva, s akkor mi lesz a kódexekkel, a Notre-Dame-mal, a Peng-Csun pagodával és Machu-Picchu romjaiban a megoldatlan rejtéllyel és kiolvashatatlan bizonyítékkal valami előző kataklizmáról, akkor hirtelen pánikba esem, és kis hagyakozó programokon töröm a fejem, hogy mit is kell megőrizni feltétlenül az átvészeléséhez, mit is vigyenek, vonszoljanak magukkal az utolsó menekülő űrhajó mentőcsónakjába mint a birodalom legnagyobb kiterjedésének bátorító vagy csak melankolikus emlékét… S persze ez is mind-mind egy-egy lehetséges gyűjtemény lenne. Mert annak az esélynek elképzelésére, hogy teljesen megszűnjék az élet, mely már réges-régen úgysem lesz az enyém – ahhoz holtig tanulva is szegény és buta és süket a fantáziám.

Ám egyelőre még itthon vagyunk, egyedül összegyűlve. Tekintetem a nyugdíjas ceruzavégeimre esik. Ez nem gyűjtemény, csak aggmenház, obsitos íróeszközök menhelye, afféle asztali Invalidusok Dómja. Nos, ahol mindennek meg kéne maradni, ott utóvégre az eszmélet hű, de eszméletlen veteránjainak is joguk lehet egy dobozban meghúzódva eltölteni, ami még hátra van, érzelmi értékként beleszólni abba, ami még jöhet, esetleg átmenekedni más asztalok más fiókjaiba, mások életébe is. S hátha legvégül arany és márvány és nyomdafesték helyett csak ennyi, egy marék volt ceruza marad meg belőlünk, rólunk. Ebből olvassák ki, fejtik meg visszamenőleg mégis az egészet. De hát valóban ki tudja: ennyi álmodó nappalon és álmatlan éjszakán keresztül mi minek a tanúja volt, s miféle titkos technikái lehetnek még a logikának azt illetően, hogy miben lakozik maradandóan legtovább az ember.