Napszél a nagymama sifonjából, avagy életközelben a tárgyak

„Hova lesznek a regényhősök?” – teszi fel a szónoki kérdést épp Krúdy, egyik kis remekében, mely mint cseppben a tenger, hordozza egész hangulatát, összes technikáit, s „válaszképpen” egy festői, a többi Szindbáddal rokon figurája körül elvégzi egy életke kis nagytakarítását, összecsomagolását, hogy összecsomagoltságában bizonyítsa aztán, mennyire ott van minden mégis végig az ember körül, csak ami kint volt, kint történt, kint vala látható, az egyszer csak bent van már, ott, ahova eltűnnek eme szépséges mutatvány közben a regényhősök, egy önmagába beforduló-kiforduló kesztyű könnyed mozdulatával.

Hányszor lehet eltöprengeni azon, hogy vajon minden korra érvényes, vagy csak valami történelmi villanyoltással, villanygyújtással rajtakapott korokra, figurákra, egyes embercsoportokra, családokra, hogy környezetükben, berendezésükben olyan dolgokat, tárgyakat, például könyveket, hangszereket találni, melyek az övéktől gyökeresen különböző szellemi, anyagi, civilizációs szintet jeleznek, miközben békésen egymás mellett élnek az új, épp olyan messzemenő következményű dolgokkal, tárgyakkal, könyvekkel. A használhatóság itt nagyon használhatatlan, mert tág fogalom a megközelítéshez. Mert a nagymama préselt virágokkal tele emlékkönyve, plüssbevonatú naplótöredéke az élet előzményeinek egyik érzelmi dokumentuma; ám az enyvgyártásról ki tudja, miért megmaradt, ittragadt keménykötésű német szakmunka a maga Verne Gyulás világával csak porfogó a mindig agyontömött könyvespolcokon, ahova hetente érkezhet új lakó; mégsem szabad durván megválni attól sem, hátha egy szép napon éppen a mi ajtónk előtt állnak majd sorba a kutatók, szaktudósok, a világ tudományos akadémiái, mivel az emberiség tökéletesen felderített múltjából már csak ennek a kis árnyalatnak a tisztázása lesz hátra, s az egyetlen forrásmunka egyetlen példánya épp nálunk, a mi jóvoltunkból, valami Arnold bácsi iránti kegyeletünkből vészelte át egy kozmikus nagytakarítás végnapjait.

De hát ezen a patetikus lehetetlenségen túl is élnek a modern kor emberében, az ő regényhős-lelkében az érvek, affinitások. Szerencsére mindig divat is a múlt. Milyen gyönyörű ez az öreg szekrény is, a rohanásban meg se állunk előtte, pedig készítője, az a biedermeier asztalos-költő belekalkulálta bizonyára ezeket a gyönyörtámasztó ránézéseket, mikor kigondolta és elhelyezte a lehelet-finom intarziákat, reáadta, mint valami áldást, holdfénylő hálóinget a fára ezt az ujjbegyekkel csiszolt fényességet, hogy annyira benne vagyon már foglalva a múlt század, mint egy csukott, szép kötésű könyvóriásban.

Igen, körülbelül effélékből, a mindennapok szépérzékéből és költészetéből bontakozik ki az, amit nyugodt lélekkel nevezhetünk Buddenbrook-komplexusnak, mely azért nem zavarja meg soha az újabb nemzedék saját használatra kialakított értékrendjét, hiszen a tapintható egykori érték éppen az egymás ujjbegyét sorra érintő nemzedékek biztatását, világmegtartó üzenetét hozza, közvetíti a vigaszt és igazolást, hogy más kor is milyen hosszú, zsúfolt, ügyetlenkedő és eseménydús volt. A világ látszólag oly egyeztethetetlen hangulatai rögtön egységet képeznek, ha a korokat kell egymással vagy a Földet kell más világokkal összevetni. A huszadik századi ember világképe állandó jelleggel ki van téve az előző emberi fejlődés egész önérzetét mozgósító kihívásoknak, próbáknak, hogy technikai civilizációjának néha ijesztő paradicsomában is boldog, büszke, fölényes, rokonszenves lénynek tudhassa, érezhesse magát. Nem elég a DNS-spirálokra gondolnom, hogy ne érezzem árvának magam a kvarkok, pulzárok, feketelyukak új dzsungelében, ki kell ülnöm az élet megszokott udvarába, ahol az életnek s a halálnak ókori, reneszánsz, rokokó és jó vidékiesen XIX. századi lugasaiból érzem, hogyan kígyóznak felettem azok az indák, azok a csövek, melyekben az én egyetlen, ismerős családom életnedvei vándorolnak felém, borulnak reám, mint valami növényi Laokoón-csoport. Örök újításra szomjas, eredetiségre törő, ágaskodó becsvágyaim és tehetségeim számára egyik fontos erőforrás, különös édes inger, hogy ma is, bármikor csak ismétlés lehet már, ami emberszabású, ami emberi. Így nem kap apokaliptikus méreteket a gonoszság árnyéka, az elmúlás fenyegetése sem. Ez annak a bölcsességnek a forrása, mellyel a legújabb kor „regényhőse” egy-egy fintort tud odavetni a világ megértésében lemaradókra, és tenni képes, teljesen, a maga világépítő dolgát azzal, hogy én már tudom mindezt, én ezt is tudom, én láttam s nekem láttak, számomra megnéztek mindent, s ha nem mondanák, mutatnák, üzennék pillanatonként, mindenből, mindennel, hogy kik voltak, nem tudhatnám oly pontosan, hogy ki vagyok. Továbbra is elsősorban az a hely vagyok a világegyetemben: a megfigyelésé. Efféle regényhősök imbolyognak változatlan naplementékben, szerelmesükbe karolva és elképesztő képleteket tárolva vadonatúj homo-sapiens-koponyájukban. Mindössze nehezebben feledkezhetnek meg róla, nem utolsósorban az eddig begyűjtött regényhősökben felhalmozott információmennyiség jóvoltából, hogy szinte senki sincs már a földön, aki csak önnön testének határai közt van jelen vagy hiányzik.

Az emberi eszmélet egyik legnagyobb képessége a képzelet, másik az emlékezet. Bennünket már nem az ösztönök emlékeztetnek alkalmanként, hogy nemcsak akkor, ott élünk, vagyunk, létezünk. Mi testünk eme testtelen kiterjedésében is ott lehetünk, akármikor akaratlanul is ott vagyunk. Még veszélybe is kerülhetünk; nagy titkok, meglepetések ránk szakadása idején a lélek kiszolgáltatottsága sem kisebb a tehetetlenül kiszolgáltatott testnél. De mindent azon belül állít elő a fantázia is, amire valahonnan emlékezhet az elme. A kétszer-kettőtől a pokolig. Képet látott róla. Óriási hengerpalástként, gömbfelületként ott van tehát énünk új (szilárd?) magja körül ez a nagy, de hordozható részünk is. A Szindbád-dimenziónk. Ez a körkép. Mindössze világ a neve. Mégse jut eszünkbe soha, hogy Világnak szólítsuk egymást. „Kedves Világ, legyen szíves még egy kanállal abból a hosszúlaska-levesből! Köszönöm. Én tudom, hogy maga a legjobb feleség (anya, leány), és mérhetetlen örömök, szenvedések lakoznak letudva s le nem tudva magácskában. Hiszen ugyebár maga is, amilyen csinos, olyan végtelenül (és láthatatlanul) kerek!…”

Persze ez a távlat iszonyú mélységeket is megnyit „regényhősünk” körül, hiszen maga az idő hurcol magával, székestől, betegágyastól, íróasztalostól, mint valami szelíd és lassú, ezért ártalmatlannak tűnő tornádó, amelyben azért, még hogyha nem is mindig szirénaüvöltés közepette, hanem néha a Kék Duna hangjaira, de csak elkeringőzünk egymás közeléből, anyák, gyermekek, szerető szívek, hitvesek, gyámoltalan vének, barátok, s hiába nyújtogatjuk kétségbeesetten a kezünk egymás felé, mint Ádámék a Michelangelo freskóján, már csak az ujjaink begye érintkezik, aztán már az se. Két kezem elfehéredve szoríthatja a karosszék könyöklőjén a lakkozott gömböt, mint ijedt utasé, akit a támlához lapít már ez az elképzelt gyorsulás is, hiszen önhibáján kívül viszik most, taszítják, lökik a szembezuhanó messzeség irányába, tudom én pontosan, mi történik, miféle spirálok örvényei mentén fúródunk bele az időbe, mint a kivilágított vonat, a kilőtt rakéta, az elsötétített Föld az éjszakába.

Ám szerencsére a regényhősök „magánéletében”: odabent a regényekben, a legeslegújabbakban is, a mindennapok meteorológiája nagyobb szerepet kap, mint a napszél, jobban érzik a virágillat, mint a stroncium nem-tudom-milyen szaga; ott fontosabb, ha a szomszéd határból a már levert, meghasogatott bürök szagát hozza át egy nyári jégeső sötétkék előszele, ott mindig az a fontos: hogyan viselik el az emberi kapcsolatok a szenvedést, az árulást, a szenvedélyek lángolását s olykor a boldogságot.