Szövegek szövetsége

„Könnyű Voltaire-nek – mondta Goethe – mindig kéznél volt a tehetsége.” Egyik jelentős kortársa Kosztolányival kapcsolatban ismétli meg ezt az építő irigységet sugárzó megállapítást. A helyzet, a „jelenet” valószínűleg ezerszer ismétlődik a kultúra történetében: érték az értékre hivatkozik, azt mutatja fel a világnak, annak mélabús tudatában is, hogy korántsem az értékek tudomásulvételével, nyilvántartásával, folyamatos beépülésével történik az újabb meg újabb fordulat, ügyintézés, „kutatómunka” az emberi dolgok körül, hiszen a világ mindig krízis-állapotban volt. A művészet, az irodalom a maga módján, mintegy külön könyvelésben adta meg a maga válaszait a megkerülhetetlen kérdésekre, hogy honnan és miért van annyi rossz a létben s a történelemben. Az ősi felismerés, hogy aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a szenvedést is – csak látszólag van ellentmondásban a művészet, az irodalom ősi és örök értelmével, céljával, hogy a megismerés, a megörökítés, a megértés, a felmutatás, a biztatás, tiltás és tiltakozás útján csillapítsa az emberi lét szenvedéseit. Ezeket a válaszokat, az eredményt, melyre ezeknek az értékeknek a létrehozása útján jutottak, általában csak közvetve, csak később, csak részben veszi tekintetbe a világ folyása. Miközben minden kor emberéről megállapítják, hogy képtelen már visszatérni a természethez, ugyanakkor képtelen kivédeni a természet (és tulajdon természetének) csapásait, nagyon lassan jönnek rá, hogy a világot mindenekelőtt meg kell érteni, tanulni. Hályogkovácsok paradicsomi ígéretei terelik el a figyelmet arról, hogy általában a létnek s nem a mindig épp aktuális időnek, „modern” világnak vannak látszólag feloldhatatlan vagy látszólag feloldható ellentmondásai, s az emberi élethez benne iszonyú lassan kibontakozó csodára: öntudatra volt szükség s az öntudathoz folytonosság: ama iszonyú mennyiségű idő türelme kellett. A türelmetlenség ezt soha nem érti, mert azt nem fogja fel, hogy a Homo sapiens szerkezete az elsődleges tényező s nem az, amivé élesre töltött pillanatok alatt változtatni vélik. Nem mi lettünk nagyok a tudomány által, hanem a tudomány lett nagyhatalommá az emberi agyvelő révén. Nem mi szépültünk meg a művészet által, hanem benne megtestesülhetett az a megfoghatatlan többlet, melynek természeti megfelelője az ember előtt s az emberen kívül nem létezik: a szépség és a kellem. Nekünk ma már kellő távlat és tényanyag áll rendelkezésünkre, hogy helyes arányokat lássunk. Az igazi művészet, költészet mindig azt kereste, ami az embert emberré teszi, azt védte, azt vélte helyesnek, logikusnak, igaznak, annak követésére próbálta rávenni kora élőit és utókora eltöprengő olvasóit, ami a megmaradáshoz vezetett, a szellem tisztaságának és tisztességének nyilvánvalóságához a helyüket „zajban-vasban”, vérben és robajban kereső egyéb emberi dolgok felett, nemegyszer azok ellenére. Mert amennyire igaz (vagy nem igaz), hogy inter arma hallgatnak a múzsák, annyira világos, hogy elporlottak, odalettek, nevetségessé törpültek azok a nézetkülönbségek, melyek Dantét életfogytiglani száműzetésbe kényszerítették, de írásművének „isteni” jelzőjét azóta se vonta kétségbe a világ. Az emberi létet felmutató művek minőségének s nem az indítékaikul szolgáló vélemények és eszmények pillanatnyi erőviszonyának van köze a „haladáshoz”. Mindig voltak, akik az egészséges emberi létezésben gyönyörködtek, annak valamennyi festői és megpróbáló velejárójával, és voltak a nagy panaszkodók, örökös vádaskodók, akik nagy szerencsétlenségek közeledtét kiáltották világgá, s mivel a világ mindig „lángban égett”, válság állapotában leledzett, nem volt nehéz látnoknak bizonyulni, hogy másképpen lesz holnap. A nagy kasszandrák s a vásári jósnők egyaránt igazolódnak e közhely légterében; amivé lett, az pedig megint az emberi lét nagy és gyönyörködtető freskójává tágult, ömlött el a világ arcán, nem utolsósorban az értékek létrehozóinak sugaraitól. Így kerültek mindkét hozzáállás régiójából halhatatlan értékek az emberiség szellemi örökségébe, szellemi tartásába. A kultúra alapszabályává vált, hogy állandóan emlegetni kell azokat, akikre építkezünk, akiknek szellemi összefüggése és együtthatása az emberiség egyetlen megingathatatlan birtoka immár: békés és építő nagyhatalma. A szövegek szövetsége ez. Mert mi is a mű, egy mű eszmegazdagsága? A legnagyobb felfedezések se mások, csak az ember körül már valahol felmerült, hallott, megértett, megtanult dolgok. A legzseniálisabb alkotó számára is kötelező játékszabály az állandó megismerés, tanulás, az egész világot senki nem „találhatja ki”, s nem is szükséges kitalálnia. De tudnia egyre inkább muszáj. Az igazi újításhoz is ezért volt fontos az elvégzett dolgok ismeretének folytonossága. Ilyen értelemben az újítás értéke is vándor érték: egy elmozduló, de fontos helyzeté, a legjobb látószögé, melyet nem is lehet csak felelősséggel megközelíteni; amennyiben a szépírás is mindenekelőtt nyelvi tevékenység, a nyelvben, a nyelv által véghezvitt hatások eredője, melyben a megteremtett eredmények újra és újra konvencióvá válnak (egy-egy kor befejezettségeszményének külsőségeivé) – szükségképp váltja ki mindez az újabb lehetőségek felkutatását. Tény, hogy a világ valamennyi „klasszikus” táján kialakult művészetek és irodalmak klasszikusságát nem az ember biológiai értelemben beteges, satnya vagy társadalmi nyomás következtében állandósult serdülőkori zavarai, félreértései, félresiklásai, primitíviái érdekelték, hanem a teljes, a szabad, felelős ember foglalkoztatta, a lehetséges és egyre jobban megközelített conditio humana akár negatív közegében is a pozitív reagálás. A történelem mélyeiből ideragyogó értékek bizonyítják, hogy a kategóriák romantikus kedélyű keverése, az etikum és esztétikum köreinek összekapcsolása csak újabb láncokkal gazdagíthatja a szempontok bűvészetének túlzsúfolt kínzókamráit, miközben a napnál világosabb volt már az Antigoné szerzőjének korában, hogy egy költőnek legfőképp nem szabadnak, hanem elsősorban költőnek kell lennie ahhoz, hogy értékeket teremjen. Ugyanis az alkotások erkölcsi ereje és hatékonysága is minden korban a művészi értékükben leledzik, nem másban. Ideális érték volna az, ha egyetlen igazság fogantyújánál fogva függne a Föld a tér és idő karácsonyfáján; immár évezredek óta nyilvánvaló, mennyire szeretnénk hinni, hogy az emberi igazságoknak is olyan folytonossága van a világban, mint a természeti törvényeknek. Ám többek közt már Arisztotelész nem a cinizmus okából tanít meg mindent ízekre szedni, hanem hogy soha ne válhassunk saját eszméink rabjaivá. De milyen jó, hogy a permutáció, variáció, kombináció legkülönbözőbb irányaiba elvezették egymást a dolgok, az eszmék, eszmények, igazságok, elgondolások, adatok s így bennem, mint emberi egyben kiváltották egymással máshol össze se jövő hatásukat: az emberi én eszméletét, öntudatát, világtudatát! Ezek a puha és láthatatlan pályák az értékek áramlásának vérkörei. Ettől a legigazibb érték az ember az ő végtelenségre nyitott képességeivel és kíváncsiságával, az egyed: a történelem mindig újragyártott és végig működésben tartott kis/nagy akkumulátora. Ennek önérzetét és önbizalmát, ennek méltóságát hirdeti minden igazi érték a kultúrában.