Cserépről, papírról, pergamenről

Hogy vagy, ezer éve nem láttalak! – üdvözli a kedélyes klisé a rég látott ismerőst. Életünkben akiktől távol kerülünk, vagy csak más útvonalon, utcán járunk le a piacra – azért tudnak rólunk, emlékeznek reánk, még hogyha hónapokig, tényleg évekig nem is találkozunk. Vagyunk valahol. Ám mennyire más az a sajgó emlékezés, mely halálhírünk vételének pillanatában kezdődik el. Hogy lehet? Hiszen még alig egy, két, három éve… száz éve… köztünk volt!… Mennyire más ez már, telve a fájdalmas kapkodás után beálló zsibbadással. Az apák, a mesterek után elbizonytalanodik a lélek lépte ugyanazokon a megszokott belső ösvényeken is, melyeken a nyelv jóvoltából pillanatonként visszajárunk eszméletünkbe.

A nyelv is motyog tovább magában, magában beszél, mikor efféle árnyak ülik meg az íróasztalt, mint atyamesterünk, Szabó T. Attila frissen fájó hiánya. Számunkra nyelvtudományunk Erasmusa volt. Volt, marad, most már múlt időben beszélhetünk róla is, mint Bod Péterről meg a többiről. Már mondanám is mélabúval, hogy látjátok, feleim – ha nem tudnám bőségesen, hogy nem is a por, hanem az idő az, amiből igazán vagyunk. Az idő egymagában is dolgozik, de mindig kell még valami csoda, az özönvizek mellett olyanok is, mint a gyönyörűséges véletlenek meg a szerencse. A nagy, hosszú, emberiségnyi életekhez s a mellette porszemnyinek tetsző szép nagy emberi sorsokhoz is. Ma is, mikor higgadtan állítja a tudomány, hogy az ember kialakulása a koponyaüreg fejlődésén, ezen a kis negatív glóbuszon alapul, hiszen a mai emberszabású majmok koponyatérfogata egyáltalán nem nagyobb néhány millió évvel ezelőtti őseinkénél, tehát évmilliókig tartó szelekciós nyomásra volt szükség, hogy a növekedésre képes agy elfészkelődjék bennünk s velünk a világban.

Annak idején Darwinnal szinte párhuzamosan August Schleicher, aki botanikus és hivatásos nyelvész volt egyszemélyben, három évvel azelőtt, hogy Darwin már publikált eredményeit megismerte volna, felhívta a figyelmet a „létért való küzdelemre” a szavak között – a primitívebb formák kihalására, s arra a hatalmas differenciálódásra és expanzióra, melyet egyazon nyelvcsaládon belül is létrehoztak egészen mindennapi okok. Ő valósággal természeti organizmusnak tekintette a nyelveket, ami ha csak metafora értékű, akkor is fontos kép; de tény is, hogy a természet embert is előállító műhelyében és vegykonyhájában meghatározott fizikai meg egyéb hatások szerint kialakultak, fejlődtek, öregszenek, elhalnak és születnek nyelvek, szavak, jelenségek, jelenségsorok, melyek imázsa már-már olyan, „mint az élet”!

Manapság – ahogy mondani szokás: a tudomány állása szerint, rendkívül szuggesztív ősrégészeti támpontok révén, a beszédképességet legalább százezer évre datálhatjuk, de egyesek, a hevesebbek, avagy óvatosabbak, mit lehet tudni, utólag minek bizonyulnak, a jávai s a kínai koponyaleletek alapján ezt az időpontot jóval távolabbra, esetleg az alsó pleisztocén periódusra utalják vissza, ami időszámításunk előtt félmillió évet jelent. A nyelvtan nyilván a nyelvvel együtt „lépett fel” – a beszéd szabályok nélkül csak makogás volt még, éppen a szabályok révén válhatott nyelvvé –, ezek szerint a -tanok és -lógiák közül a nyelvtan talán az egyetlen, melyet nem kellett utólag „megalapítani”, hogy visszamenőlegesen vizsgálódjék, csak művelni kellett folyamatosan, jött szépen velünk, velünk jött a világra. Velünk, emberekkel, akik az írás, a rögzítés előtt annyi irdatlan idővel már annyit beszélhettünk, annyi mondatot röppenthettünk fel, ahány madarat riasztottunk fel, hajkurásztunk az estéli tüzeken sistergő vacsorához; iszonyúan kezdetleges mancsunkkal még nem tudtuk volna felcsippenteni egy meisseni porceláncsésze fülét, de már be tudtunk tartani rémesen elvontnak tűnő hangadási szabályokat – hogy kommunikálni lehessen. A kulturális bizonyítékok meggyőzőbbek minden egyébnél: megélesített kovakövek és nyílhegyek létezése, a tűz használata nemcsak a technika történetéhez vallanak, hanem arra is mutatnak, hogy ama sokat hivatkozott neander-völgyi nagytata legénykorában a fogalmi és szimbolikus gondolkozás olyan fokán lehetett, amely összeegyeztethető (milyen elővigyázatosan pontos ez így, amíg a tudomány megint nem lépik egyet!) a nyelv birtoklásával.

Ám sok Robinson- és Péntek-tapasztalat ellenére, ritkán gondolunk bele az ilyesmibe is: a XX. századra a nyelvtudomány egy fontos elvi felismeréssel is gazdagodott – annak tételezésével, hogy nincsenek primitív és fejlett nyelvek, hogy a kultúra és a nyelv fejlettsége között nincs megfelelés, bármilyen kezdetleges is egy közösség anyagi és szellemi kultúrája, nyelve semmivel sem primitívebb, mint a leghaladóbbra iparosodott társadalmak által használt nyelvek. Ezt különben a költészet: a népnyelv és a folklór teljesítőképessége már réges-régen demonstrálta. A megismerési funkciók gazdagsága és finomsága a Homo sapiensnél természetszerűen csak a nyelvben és a nyelv által találta meg létének alapjait. Ma nyugodtan vallhatjuk tehát, hogy a tagolt nyelv kezdettől nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez is. Az ehhez társuló képklisék a „fáról való lemászás” tárgykörében kaphatók.

A legendás időktől a történelmesen szorongattatott időkig valahányszor a grammatikusok jelentették az emberi szellem leállíthatatlan kis műhelyeit, melyekben Rómától Tibetig pislákolt a mécsesnyi láng, mely inkább a fény folytonossága akart lenni, mint a tűzé. A tűz a könyvek ellensége, a fény a szellem barátja. Mikor mint a homokóra nyakában, az idők szorosain evickélt át az ókor felől a héber, a latin meg a görög nyelv is, arra: Lorenzo Valla és Giovanni Pico della Mirandola, Erasmus és Agricola irányába, mint valami Távol-Keletről csempészett selyemgubót vagy ritka fűszert, egy Boetius, Cassiodorus, Jordanes, Fortunatus bízza a küldeményt a korai kódexlapokra körmölt vánszorgó betűbogarakra. A csendesség megkövetelte önmegtagadásban és cellamagányban épp úgy, mint majd egy Kőrösi Csoma esetében, ők mindig és mind a cédulák, kutyanyelvek, hártyák, fecnik tintapacnis hópelyheinek milliárdjain gyűjtik és szórják, gyűjtik és szórják embertől emberig vezető legfontosabb és legtisztább földi és mennyei ösvényekre, ég és föld, test és szellem, érv és értelem keresztútjaira segítségül a szabályt. Ők, az örökké papírlomb-hullató óriásfák. Közülük még a névtelenek is pótolhatatlanul fontosak láthatatlan és bizonyíthatatlan eredményű szorgalmukkal és kitartásukkal. Emberek az embertelenségben a szabályt a szabálytalanságba. Tulajdonképpen semmi, csak a kódok kódja volt rájuk bízva, mely nélkül azonban mesebeli marslakók jöhettek volna valaha dizájnosan-villanyborotva alakú csodakészülékekkel megfejteni az olyan nyelveket is a földön, melyek nem jutottak, mondjuk, az etruszk sorsára. Csak ennyi, mégis caesar non supra grammaticos, csóválja meg ősz fejét a tanári történelem.

Mert azért az is, mint minden spanyolviasz és kolumbusztojás, csak lassan derült ki, hogy miért is kell tudomány is az idiómához, a beszéd egyszerű eszköze mellé, melyet látszólag a gyermekek is azonnal „kezelni tudnak”, a csöppnyi, tétova biztonsággal, de tüstént megszólaló purdék. Az ócska anekdota az egyszeri világjáróról, aki azon ámuldozik, hogy bezzeg Párizsban már a hároméves kölyök is folyékonyan tud franciául!… A nyelvek Ágnesasszony-leplét végig tisztázni, tisztálni kellett, miközben a futó hab éppen úgy folyton elkapdossa. „Örök nyelvújítás! Egyet jelent ez nyelvünknek a múlt időtlen távolából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élniakarásával” (Nyelv és irodalom) – kiált fel Szabó T. Attila, akinek már fiatalon kialakult módszere, stílusa, az, amit tanulmányírói modornak nevezhetünk, a tömörség és töménység iskolapéldája. Miként Pápai Páriz Apáczaitól, Ő Kelemen Lajostól származtatja kedve és tudása szellemi családfáját. Ám sokkal több ideg és kedély, késztetés és szükséglet belső pókhálószála válik szövevénnyé mindig az efféle zsenialitásban, mint ahogy a célok heterogóniájának elve mondja: a már elért cél magától ismét új és újabb célokat eredményez. Különösen egy olyan nyelvtudósnak, kinek figyelmét pályája kezdetétől leköti az a csak a vérkeringéshez hasonlítható csoda, hogy a nyelvállapotok zökkenőmentes átmenetei jóvoltából, mint valami Möbius-szalag mentén közlekedik a múlt a jelennel, élő a holttal, miközben a két végpont tanulságosan különbözik egymástól s mégis egység. És van még egy törvény, mely minden kultúrában érvényesül: minden emberi közegben, közösségben egyetlen dologgal lehet feltétlenül imponálni, olyasmivel, aminek ráadásul hatalmas összetartó ereje van: a műveltséggel. A műveltség a minőség nevében uralkodik akár trónfosztottan is. Mert szerencsére nemcsak fegyverkezési verseny van szüntelenül a korokban és világokban, hanem a minőség versenye is, melyet a nyelv árnyalatnyi kincsei támogatnak minden nép wigwamjaiban és palotáiban. Pedig a tudomány azt mondja, kimondottan hangsúlyozza is, hogy a nyelvet másodlagos, sőt parazita funkciónak kell tekintenünk: nincsenek sajátosan a beszédképességre jellemző agyi struktúrák! Pusztán az agy mégoly aprólékos tanulmányozásából lehetetlen volna eldönteni, hogy az illető alany több nyelven beszélő személy, szónok, író vagy írástudatlan, sőt süketnéma volt-e. Volt – nincs, agyunk Alpesei, Csomolungmái, Kilimandzsárói, Cordillerái a boncasztal madártávlatából, légifelvétel-távlatából nem árulkodnak, bányamélyükből sem lehet kicsikarni erre vonatkozó információt. Hát még elporladt agyaink porából valaha is! A nyelv, mint a víz, örök körforgásban van mégis, immár a tapasztalat jóvoltából, a tudás fizikája szerint is. És nemcsak domborzatot, de kultúrtájat varázsol – Asszurbanipal cserépkönyvei és Alexandria tekercstárai óta – az emberi világra. Egyelőre csak önmagunk elé – a sokszor hálátlanul tekintetbe nem vett tekintélyét az értelemnek. Ilyen domborzati elemek, tájépítészeti szaknyelven: műtárgyak ott alant az elkészült világ szellemi térképein immár a Szótörténeti Tár egyelőre csonka piramisai, meg a másik kötetsorozat kis kínai fala, melyben annyi minden foglaltatik végleges érvénnyel, még a virágének-mondás középkori alkalmainak, időpontjainak és társadalmi környezetének tisztázott körülményei is, egyáltalán nem holmi poétikus forrásokból, jobb híján XVI. századi törvénykezési töredékek alapján, meg egyéb nyelvbe bújt csodái az emberi értelemnek és értelmetlenségnek, sóhajtó, suttogó, ordító, dadogó, síró, mosolygó, közlekedő, beszélni, kitárulkozni vágyó szerkezetünknek. Drága professzorunk aktatáskába tette utolsó gondjait, gondolatait, és elutazott. Mint valami utolsó integetést, elkallódott cédulát, a Königsbergi Töredék koszorú-szalaggá vált foszlányait, lengetem utána a mondatot, mellyel valaha Kemény Zsigmondot is búcsúztatták: most már múltunk nagyjait szaporítja, de jelenünk örökre elvesztette.