A kép képességei

„Történt ezután, hogy amint mendegéltem egy ösvényen, kristálytiszta folyóvíz mellett, hirtelen oly hatalmas vágyam támadt a szólásra, hogy rögtön el is kezdtem töprengeni a módján” – vallja Dante egyik híres költeményének keletkezését magyarázva.

A költők közül a többség valószínűleg nem is a képpel viaskodott, birkózott meg („a képen látható eredménnyel”!), mert az bizonyára jött (jön), csak úgy áradt, ömlött magából, rejtélyes kis beépített műhelyében adva volt (van), hanem lehetséges tartalmaival, ama megvalósítnivalóval, amit meg kellett fogalmaznia. A költő ugyanis általában akkor van kész, mikor belső apparátusa is megvan ahhoz, amit megérez. A kép tehát mindig egy egyéni látásmódé, s amennyiben létezése nyilvánossá válik, annyiban (egy konkrét korra vagy az irodalom egészére érthetően) létezik egy képi kultúra – képi civilizáció is, amelynek általánosíthatósága mögött már egyéb, a filozófia, a megismerés tartományába tartozó szükségek, szabályok és törvények munkálkodnak.

A költői képfajták katalogizálhatósága az „egyszerű” metaforától a szinekdochéig, a hasonlattól a hiperboláig – inkább egy, a költészet felverte s maga előtt tolt hullámzáshoz tartozik, mintsem olyan tengermozgás, mely a költészetet eredményezi. Egy képi látásmód – maga a képi látásmód tehát bizonyos korban bizonyos fokig domesztikálható, polgáriasul, elfogadott lesz, s csak a (jellemzően) képtelenségnek nevezett marad a feltárandó, felfedezendő „tatárpuszta”, ama örök vadászterület, melyről a kép, a képpel látás további újdonságai származnak.

Elméletével Arisztotelésszel kezdődően, Horatiuson, Scaligeren, Boileau-n keresztül Hegel fenomenológiájáig még csak nem is „inkluzíve”, immár külön életet kezdő és a költői gyakorlatra vissza nem ható (vagy alig, alkalmilag, a divat, a sznobéria szintjén visszaható) hatállyal foglalkoztak, foglalkoznak, fognak foglalkozni.

Lévén a költői kép a költői gondolat kiállításának egyik módja, a költői hatás kiszámítása versíráskor belső formák és tartalmak automatikus érvényesüléséből áll; mikor a költőnek magának kell vallania erről a kérdésről, akkor is legfennebb külön ilyen irányú megfigyelései alapján teheti bátorságosan (vagy inkább óvatosan). Mert, hogy csak egy hasonlatot vegyünk alapul: a „gyakorlott” költő számára éppúgy nem létezik már tankönyvbeli vegytiszta állapotában az alliteráció, a metafora, a hangsúlyos verselés, mint a jó sofőr számára a gépkocsivezetés részmozzanatai. Persze ettől még a sofőriskola számára továbbra is műveletekre bontva áll a húszról negyvenre kapcsolás technikája.

A tartalom és forma igazi harmóniája, egyetlen kép erejéig is, az – amikor egyik se tűnik fel. Hiszen külön mindkettő csupán holmi „forrás” – s mindkét forrás esetében a természet és társadalom, a színhely és az idő nyers tényezőiről van szó, ahol az előbbit a jelenségeknek a kor szeme előtt újból, „eredetien” egységesülő szemlélete, a másikat a jelenségek sokkal kevésbé individuális tükre: egy előzőleg egységesített nyelv nyújtja, közvetíti.

A sikerült költeményben (mint minden sikerült műalkotásban) tartalom és forma eggyé kapcsolódása, összetartozása sokkal magasabb rendű az egyszerű összeadódásnál, fizikai egyesülésnél, akár kémiai egyesülésnél; amolyan biológiai szintű egyesülés a kettőé. Ezért roppant nehéz csak az egyik elem gyártási folyamatát felderítni; az efféle vállalkozásban mindig van is valami a kívülállók, az avatatlanok gyanútlan buzgalmából, mert a művelet legfennebb tanulmányi jellegű. Nem számítva azt a gyakori esetet, hogy mondjuk a tudatosság helyett a műgondot derítik fel, az eredmény mindig többnyire belemagyarázás, jobb esetben találó önmegnyugtatás – amit sikerültebb mű esetében szinte tálcán kínál a „tartalom és forma példás összhangjának” kidolgozott dogmatikája. Általában kevesebb segítséget nyújt az egész művelet a szakembernek, vagy akár az olvasónak, mint a recepteket leső fűzfapoétáknak.

Vagyis kertelés nélkül felvetve az örök problémát: a költői/művészi képet nem lehet megfogalmazni másképp is, sosem azonos az így „lefordítható” képről-beszéddel, még akkor sem, ha leszakíthatatlan levél ő bizonyos családfáról, amennyiben nem minden megfogalmazás kép, de minden kép megfogalmazás is.

A kép utáni nyomozást különben nem véletlenül, nem annyira a poétikák kánonjaiban, mint az elvont fogalmak kialakulásának ősködében érdemes elkezdeni – az első konkrét képi ábrázolatoknál, altamirák és neanderthalok, tasszilik és kukutyinok tér-idő zónájában. Az egyből és örökre érvényes már eme ősmozzanatokban az, hogy azokban a dolgokat úgy-ahogy utánzó eszményi izékben, valami védekező ellentámadás: a leigázás céljából, egyetlen alakzatban való összevonás folytán, a sok egyféle dolog közös, lényeges jegyeinek elvonása megtörtént, s az eredmény: a „lélek”, már a mitológiák fázisában, a dolog legfőbb mibenlétét sűríthette. E máig futó ív gyönyörű paradoxona, hogy az eredetiség követelményének eredeténél egy anti-eredetiség szüksége trónol. A téves nyom valami fontos és „helyes” eredményre vezetett: a dolgok lelkének felhajszolása fejlesztette ki az elvonóképességet. A természetbefolyásolás szándékával az ember alaposan befolyásolta önmagát mint a természet részét is, öntudatlanul munkálkodva az abból való kiváláson, a szellemen – éppen a képen keresztül önkéntelenül felfokozván, egyre fennebb fokozva a jelenségek hatásformáit.

Ami a „megismerést” illeti, közben iszonyatos kitérők és bukások voltak, ám egy eredmény épp ebből a mozzanatból már kétségtelenül megszületett, elsősorban az ábrázolás hasznára, mert igazolására: végleg felismertetett a kép közlő értéke, effektusa. A megjelenítés hatásának felismerése a maguk külön útján elinduló művészetekben az érzékletesség tudatos követelményévé (időnként kényszerzubbonyává) nőtte ki magát.

Hogy hogyan vezetett ez a művészet mai tudatosságához, akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy az immár jelentéses formák igazi közvetlen forrása ma (úgy ötezer éve!) már az alkotó tudata, eszmélete. Az az egyetlen hiteles hely, ahonnan kiindulva bizonyítni lehet a mindennapos tartalom-és-forma szoros egységben való jelentkezését.

Képek vesznek körül, s képpel látjuk meg, amit a képek képezhetnek számunkra: a világot. A nyelv – ez az univerzális ős-kép – azon a napon született meg, mikor az egyénben létrejött alkotó kombinációkat, asszociációkat sikerült átadni másoknak is, amikortól kezdve ezek nem haltak el az egyénnel – mondja ki Jacques Monod. Mint ahogy az is bizonyítható, hogy a tagolt nyelv megjelenése nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez. „Csoda ez? Bizonyára, mert végül is a véletlen művéről van szó. Azon a napon azonban, mikor a Zinjantropus vagy valamelyik társa első ízben használt tagolt szimbólumot egy kategória jelölésére, ezzel óriási mértékben megnövelte annak valószínűségét, hogy egy napon felbukkanjon egy olyan agy, mely képes felfogni a fejlődés darwini elméletét.”

A nyelv – s a formák „nyelve” – maga is egyetlen óriási kép. Ugyanaz a szellem, mely a művészi alkotásokban oly bonyolult és kifinomult szinten mutatkozik – ezer mindennapi dologban: szerszámok és épületek, ruhák és evőeszközök, bútorok és hajviseletek, hidak és virágcsokrok olyan-amilyenségében is ott van körülöttünk, egymásba gyűjtött, költöztetett korok összképeként. Ha a stílus egy adott kor elfogadott „írásmódja”, a stíluslátás érzéke, képessége a forma immár időn és téren felülemelkedett madártávlata. A festők, szobrászok, zeneszerzők, költők pedig az emberiség szemei. A trópusokkal a sarkoktól a trópusokig átkutatták és szemmel tartják a világot.

Ahogy a költészet is kommunikáció, a költői kép a kommunikáció fontos eszköze. De míg a költői önkifejezést nem gátolja, mert nem gátolhatja gyakorlatilag semmi, a korszerű versfunkció, képfunkció érvényesülését sajnos mindig, bármely korban bármi. Nem új, de még mindig érvényes vélekedés, hogy a világ teljesen szakképzetlen arra a művészetre, zenére, költészetre, amelyet pillanatnyilag legfelsőbb szinten produkálhat. Félő, hogy még arra is, amelyet – legfelsőbb szinten – produkált! Sőt: a kettő összefügg. Ezt az állapotot, ha lehet, még súlyosbítja az is, hogy az eddigi dolgok teljes és rendszeres ismerete se ruház fel csalhatatlansággal a további: a művészet újabb tényeinek, ajándékainak, tendenciáinak megítélésében.

A költői kép történetesen szóból építkező szellemi látvány. Módszerek és technikák legalább annyira jellemzik a költemény-teremtést, mint az az emberi nyersanyag, mely – végül is – az örök nagy emberi helyzeteknek mint témáknak egy koronként új, mélabús vagy kihívó, megnyugtató vagy szenvtelen átgondolásából származó, egyetlen alkotói ÉN műhelyében keletkező végtermék… mely újra és újra nyersanyag: a feldolgozott közeli és távoli emlékezet szélrózsáiból ültetett kert, éppen az emlékezés emlékezetére. Ilyen értelemben emlékmű is a kép.

A költészet (s valamennyi művészet) bizonyára kifogyhatatlan a képből, a képben. Ami az újabbakat illeti, nem is az az új bennük, amit csak azért nem lehetett (volna) előző korokban előadni már, mert valami kezdetleges volt hozzá az alkotás oldaláról.

Könnyű volt látnokokra és krónikásokra osztályozni a poétákat, mint ahogy könnyű volt minden időben egyszerre követelni az udvari szórakoztató és dicsőítő tribútumát s a betegről lemondó filozófiák vigasztaló korrigálását a költészettől is, mikor már mindkettőhöz hatásosan és rutinosan ért és egészen mást kell akarnia. Whitman, Ady, Majakovszkij és Éluard, Arghezi és Eliot egysége a tényállító különbözésben, és különbözése a példát statuáló továbblépésben csak az olvasó egyed szintjén hozott burjánzó „zűrzavart” is. Mert Breton, József Attila és Brecht és Sandburg és Hikmet csupa megveszekedett hagyományfolytató a lényeget illetően a lírának mint „logikának, de nem tudománynak” évezredes testében. Akkor is, hogyha akad olyan alkotó is, ki már csak olyan „mélyre” képes beásni magát a világba, a nyelvbe, a létbe, hogy megint a meztelen alakoknál lyukad ki: kattan a szó, s ő beleérez mindent. Ezek szinte továbbíthatatlan versigénye – a „tiszta vers” – alig különbözik már a nyelv magányos, szintén még egészen meg nem értett költészetétől, mivel már teljesen általános, és annyira személytelen, hogy „érthetetlen”. De hát a képkeresés és teremtés csak kivételes: teljes szabadsággal rendelkezhet forrásainak kiválasztásában. Minden emberi észlelet, embert ért hatás, számaránybeli általánosíthatóságától függetlenül, reá tartozik – akár egyetlen halandóé is. Ugyancsak e sajátos szabadság védelme alatt szabad neki elrugaszkodnia a valóság bármilyen szilárd konvencióra épülő kombináló törvényeitől is. Végleteik csak felerősítik a felelősség ingerét ama törékenységében is oly fontos meggyőződés, tartás, hozzáállás körül, hogy a lét bonyolultsága felfogható és uralható a nyelv bonyolult rendszerének teljes birtoklása révén, „költő” és „olvasó” mint ember és ember között összhangba hozott elgondolások útján. Ugyanaz áll bármilyen formanyelv esetére: zenében, képzőművészetben is hasonló mágneses terek feszülnek a „kép” körül. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés szüntelen megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

A legegyszerűbb mondat nemcsak egy gondolatot fejez ki, hanem egy-két-három-sok másiknak lehetséges részét is. Ez a láthatatlan és potenciális monstrumszövetség egyáltalán nem olyan elméleti, mint amilyennek hinnénk. Aki egy versidézetet folytatni tud, az egy kommunikációs rendszer része. Minden, de minden részben egy-egy anyanyelv, részben az egyetemes műveltség dolga. Valami hatalmas, összecsukható közös emberi nagyság részei vagyunk. Egy romantikus szerzőtől kölcsönzött patetikus, de találó képpel: az ember akkora, hogy „ha teste csupán egy pillanatra is magára ölthette volna lelke méreteit, nyomban leomlottak volna körülötte a börtönfalak”. A kép képességeiben óriási biztonsági készenlétek és kiutak kísérték az emberiséget történelme folyamán. S a kép riasztó „magánkalandjai” (amilyeneknek az izmusok burjánzása is tűnhetett első látásra a huszadik században) sem voltak s lesznek megbomlott, céljavesztett, öncélú dühöngések. „Mind világosabban kiderül, hogy az új világot, melyet a régi helyett létre óhajtunk hozni, elsősorban a költők által képnek nevezett valami teremti meg” – vallja maga André Breton egyik „bomlasztó” kiáltványharsogású szövegében 1925-ben. A megoldások egyáltalán nem „mi lenne, ha” alapon hozták úgy, hogy a költői kép megfestve, a zenei megírva, a festett megzenésítve is elénk tárul a hatások szorgalmas továbbépítkezésének egy-egy új fordulója mögött, hanem maga a tisztázás, elrendeződés, a minden lehetséges variáció, permutáció, kombináció kipróbálása, levezetése. A lehetőségek parancsoló hívása. S a műfajok határai, a kép határai nem korunkban bomlottak fel, szenvedtek módosulást; mint könnyen kideríthető, a maximum bűvölete és lehetősége már megvolt, ott volt „Ádám és Éva” óta.

Addig mondogattuk, hogy nincs új a nap alatt, míg egyszer csak Verne Gyula és Jókai fantáziájának épp olyan logikusan fantáziadús elődei is elő-előkerülnek a feledésből. Athanasius Kirchner (a laterna magica és egyéb ördöngösségek feltalálója) 1664-ben, a vasvári béke és Zrínyi halálának évében egy föld alatti világ leírását adja, elképesztő részletességgel és szemléletességgel, mely a felszíni óceánok s vulkánok közlekedőedényrendszerét táplálja; s még a liliputiaktól lekötözött Gulliver szabályszerű ábrázolatát is meglelhetjük kétszáz évvel korábbról, mint Swift halhatatlan látomása. Szemérmesen titkolózó tudósok is a látnokok hírébe keveredtek a kutatások fényében, mert a látomás és játék joga csorbítatlanul uralkodott a felszínek korabeli kulisszái mögött, álarcai alatt. Egy amszterdami metszeten 1705-ben a mai New Yorkot „ábrázoló” felhőkarcolósor áll a tengerparton. Kiderült, hogy technikai készség és elméleti tudás híján, az emberi képzelet parttalansága magát a természetet „látta” annak a végtelen ügyességű és teremtőképességű geométernek, mérnöknek, vegyésznek, optikusnak – és festőnek, költőnek, muzsikusnak –, akivé későbbi korokban immár érzékeinek „végtelensége” jóvoltából maga az ember kibontakozhatott. „A fiktív kép egy sajátos igazságalappal rendelkezik” – figyelmeztet Giordano Bruno egyik mondata egy évtizeddel „sajátos” tudása és tartása miatt elszenvedett mártíromsága előtt. Vannak örök visszatérő témák, mint például a Hold ügye, melyek Cyranótól az Apollo-programig nem kerültek le terítékről. Huygens, akinek a világ az ingaórát köszönheti s a fényelmélet megalapozását, a valószínűségszámítás egyik elméletét, a közelítő törteket stb., tehát kockafej volt a javából – utolsó művében a bolygók lakhatóságáról értekezik… Kép, kép, kép. Fantázia, vagy csak előrerohanás. „A fantasztikus az elismert rend megszakítása, az elfogadhatatlan, a tűrhetetlen betörése a megmásíthatatlanul törvényes mindennapiba, és nem a kizárólagosan a rejtélyessel való helyettesítése az »ismert« világegyetemnek” – tisztázza Roger Callois. Ebben az értelemben pedig bizony, hogy „A kép nem arra való, hogy nézegessék: magában az életben kell újra fellelni” (André Breton).

Amilyen világos tény, hogy korunk művészete és irodalma a legszélesebb körű kísérletezés révén és jegyében tágította a művészi kifejezésformák és eszközök tárát, annyira világos, hogy nincs kor, melynek művészeti, irodalmi életében az alapvető, ars poetica értelmű és értékű, a folytonosságot jelentő vonulat ne a korabeli valóságot, a kortársi embert kívánná tükrözni, megörökíteni, kifejezni, közvetítni a lehető legelmélyültebben. Míg az alkotó egyéniség esetében mindez elsősorban alkat és tehetség függvénye, az egész kultúrateremtés viszonylatában a mértéket az a hatalmas sodrás jelenti, mely Homérosztól Dantéig, Goethétől Dosztojevszkijig, a népköltészet gyönyörű őskáoszától máig igazolta ezt az emberközpontúságot, a humanizmus eszményének éltetését a születés s a pusztulás történelmien véres valóságának lüktetése felett, alatt. Ama nagy, a klasszikumba begyűlt hatalmas, áhítatot támasztó s a tökéletesség áhítatát árasztó eredmények ugyanúgy tartalmaznak mára már elévült és az idők madártávlatába elmerült közeli konfliktusokat, disputákat, megharcolt harcokat a keresés körül – akárcsak az élő világirodalom teste. Elcsitult harcokat. Ezért tűnik úgy sokszor, hogy a mai irodalom és művészet kevésbé hasonlít a régi jó „egységes” világirodalomhoz, már egységnek látszó művészettörténethez. Pedig bizonyára szó sincs a világirodalom, az alkotó kultúra bármelyik ágának felbomlásáról azért, mert eleven tekintetünk előtt egy eleven, most születő alkatelemekből támadó szétszakadozottság látszatának képe is kísért. A tartalmi és főleg formai hagyományok elvetése egyaránt mindig az egészség, az életképesség jele az élő irodalom minden táján, minden pillanatában. A tagadás és elvetés is sokszor nagyban segítette a mindig helyi és csak végeredményben nem helyiérdekű korszerű irányzatokat, a kísérletezést, és viszont: a hagyományokra esküvő törekvések folytonossága se célozta mindig a világirodalomnak valamiféle „régi jó” egységbe való visszaparancsolását. Az új hagyomány, melynek ezek a törekvések kedveztek, különösen a századforduló óta, egyaránt volt nemzeti hagyomány és új közös emberiség-tudat, sőt már kozmikus-tudat, egész a tudományosság bűvöletében élő fantasztikumig. Az Ember hangja szól belőle, s persze külön észak és északkelet és dél és délnyugat emberének hangja. Ki félti a humánumot, a humanizmust mindezektől, látván, hogy mennyire csak viszonylag idegenek és egzotikusak az egymás számára egymás szemével felfedezett új és új világszínhelyek, emberi otthonok, kultúrabölcsők, hogyha ezt a hirtelen kitárult földkerekséget, no meg világűrt jobban birtokba tudja venni általuk az egész – öntitkait feltáró – korunkbeli emberiség, melynek még annyi, de annyi közös problémája van a kenyérgondtól a rejtelmes csillagos égig, a békességtől a boldogságig. Nem is a kitágult kép, a megnagyobbodott színpad, hanem az új meg új színjátékok, melyeknek tere lett – ezek jelentik a többletgondot a szellem fűtőanyagának, a művészetek lángolásának főnixkedése terén, melyekről ma is a lehető legfontosabb tudni, hogy mindig is a valóságos pusztulás veszedelmes tüzeinek valóságos ellenszerei voltak és maradnak, úgy: kép, fantom, látomás mivoltukban is.