Einstein-breviárium

1. Nappalok és éjszakák választanak el önmagamtól, alig láthatom tulajdon állapotaim, közérzeteim az évtizedekből; jobban emlékszik rám Rubens vagy Dosztojevszkij, mert meg tudták őrizni: fogalmazni a részleteket, melyekből nem esetlegesen, hanem szabályszerűen állok.

 

2. Aligha látható előre alakja annak a szavakból, számokból faragható emlékműnek, mely valamely emberen kívüli, emberen túli közönség számára felidézhetné még szükség esetén a Földet, de végtelen a mi örömünk, valahányszor a maradandóság egészének ízével kecsegtettek a felismert részletek.

 

3. „Relativitás (címszó): a modern elméleti fizika legjelentősebb alkotása, Albert Einstein német fizikus műve. Kétféle R. elméletet különböztetünk meg, az egyik a spe…” Mikor elkészült a relativitás elmélete és levezetése, egyszerű matematikai kuriózum lehetett; hosszú hófehér napernyővel sétáltak nemtudatában és girardikalapot emeltek előtte, mint akármelyik helybeli méltóság, a jegyző, a plébános, a szépen zongorázó angolkisasszony előtt. Ma felismert haszna és érvénye alatt a világ még mindig jövőt és középkort vajúdik, ugyanazon ágyban.

 

4. Az elme kinyílik s elborul, sajnos vagy szerencsére nemcsak személyesen. Az emberiség a naptárak egységesítésén töri a fejét, nevében szervátültetéseket és híres zeneműveket hajtanak végre legkevesebb öt világrészen, van néhány Hold-modulunk, és eléggé világossá vált, hogy amiben élünk, csupán egy a számtalan kozmikus lehetőség között, senki se vonja kétségbe immár, hogy a dolgok másképp, sokféle más módon is mehettek volna Utnapistim és Kolumbusz szépen megúszott vízi kalandja óta. Szép a szép, csúnya a csúnya, szép a szőkeség, csúf a pápua, szép a pápua, rút a sápadtarc, szép az ember, rusnya a marslakó. Szép a marslakó, rút a kétlábú. A kör ahogy tágult ugyanis, visszatér más korok „végleges” ítéleteire a kor.

 

5. A tények szaporodása jellemző az életre. Ebben eligazodni nagy, világos rendszerek segítenek. Csak aprócska dilemma, hogy szakbarbár vagy dilettáns lesz személy szerint az ember. A reneszánsz ember válsága és vágya még egyszerre tör fel a nemes kebelből, mielőtt konkrét dolgai, érdekei után látna, elmerülne utca, házszám, mellbőség, hajszín különös ismertetőjegyeinek megkülönböztethetetlenségében, négymilliárd példányban. Sokan törik rajta a fejük a lehetőségek kínjában, hogy ez helyi, esetleges, időszaki, vagy elkerülhetetlenül törvényszerű, s hogy kontempláció-e a megismerés, vagy tettsorozat, vagy a kettő együtt, ám akkor miért akarna mindkettő külön kizárólag üdvözítő lenni.

 

6. A Föld másodpercenként 30 kilométeres sebességgel (vagy lassúsággal) „mozog” a Nap körül; a fény háromszázezeres sebességgel terjed. Csak költői dolog elmerengeni ezen a 3-mal kezdődő izén, vagy lehet valami egzakt emögött is? Bosch, Baudelaire, Bartók másképp közelítette meg az ilyesmiket, mint Paracelsus, Linné, Darwin és Mengyelejev, és egyaránt emberek voltak, kiváló koponyájuk csak ezzel volt igazán tele, személyes boldogságukat hozó hitvesi csókok is mellékes mezei virágok a képen. Ugyanis a megmagyarázhatatlan teljesség megmagyarázása volt és maradt a tét. Megállapodásaink játéka, hibahatára, hogy mikor valamire ráadta fejét egy ilyen emberiség, legyen az statikai tévedés vagy tudománnyá erőltetett téveszme, maradt utána valami maradandó. Nemcsak a kihűlő máglyák hamujában a justismord fehérlő csontjai, hanem például a gótika.

 

7. Valahol, valahogy a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois, és sokan annyira hittek neki, hogy megelőzték ennek megállapításában, szépen, elfogadhatóan adagolva. Ez is csak látszólag játék az idővel, mert az idő se játszott – végig – velünk! A fikció és a reális viszonyának válságai és házasságai, melyek a mi novellánk cselekményét teszik ki, lehet, hogy nemcsak a Föld helyi érdekű magánügyei végül. Italo Calvino se tud egyebet hazudni Platónnál, és Lukianosz már mindent tudott, amire Kant s Laplace még magyarázatot kerestek, és Beckett, Albee meg Mrożek úr formabontó színhelyet keresgél Shakespeare után. Tudni néha csupán annyi, mint hinni; egy kor lehet befejezett, ha úgy dönt, hogy nem is keresgél tovább. Elmúlik úgy is. Eszerint Einstein se lehetett „egzaktabb” Leonardónál, Galileinél, Newtonnál, Bolyainál abban, ami már elérte a véglegest. S Neander-völgy, úgy tetszik, kedvező klíma volt öntudatlanul a szintézisre való mindenkori készség háttereképpen.

 

8. A helyzet tehát tiszta sor: az, amelynek végén erre is, arra is, mindenre rá kellett jönni! De mennyivel megrövidítette mindig a titokig vezető utat, aki olyan mesebeli fordulatokat eszelt ki, mint a fiatal Einstein! Mindennek végeredménye egy modell, melyben információértékkel bír minden, az is, ami nincs benne. Az elején több volt ebből a negatív információfajtából, ugyebár, mindössze ennyi az egész.

 

9. A sapientia egyenes következménye, hogy a tudás néha a rettenetekre nyíló ablaknak bizonyul. Ezt az ablakot mélységes személyes csendben nyitogatják, miközben a többi békésen alszik az elmélyülés egyszemélyes kínzókamrája, alias műhelye körül. Ott van ez az ablak Szent Jeromos szobájában, ahol Dürer látnoki pontossága, részletezése szerint a lábunknál hever a hozzánk tartozó oroszlán, és kezünk ügyében a körző, a papír, az ólomkarikás ablakon besütő korok napvilága. Egy legalább tízezer évig tartó délelőtt. Ezt a csendet a zaj infantilis türelmetlensége látja el kísérőzenével. A zaj játékos rekviemje, mely szívesen betöltené a teret egészen, a számok fasora felett, mint figyelemelvonó boldog szennyeződés. Csak egy-egy rövid szakaszra tűnik fel valami összhang, mikor aszkézis nélkül lehet hinni az életben és a hivatásban ugyanakkor az esendő egyszeri élet tartama alatt. Például valahol a XVIII. század tájékán. Pedig folyton tanulni kell hozzá, tudni minden előzményről. A Homo Doctus különben öreg és örömtelen. A jelenkori emberiség újdonsága, hogy később született, ám annak, amit végrehajthat, újdonsága abban áll, hogy az elektronikához ismeri az egész kőkori előzményt végre. Egyfolytában tartják ébren ezek a dolgok lábkeltétől fejnyugtáig (Határ Győző). Miközben leng vele, kileng a Föld.

 

10. A világ pedig kileng, vissza a középkor felé s a jövő felé is. Sci-fi és feredzse elménk egyre szebb arca előtt. Álmok, háborúk, metaforák, pillangók – folyton olyan dolgokat tanulmányozva, melyeknek látszólag semmi köze egymáshoz, rájönni a konvergencia titkára. A személytelen vallomás ettől gyöngéden személyes időnként; akár nevekhez is fűződhet, csak kitudódjék a világ. A költői sosem a szándékban van, hanem a megvalósulásban kellene hogy legyen, ha nem feledkeznénk meg, hogy emberiség vagyunk. Erre mindenki, jelezvén, hogy megérti, felkattintja a keze ügyében álló villanykapcsolót. Mintha néha már este volna, a pihenésé. Einstein emlékműve a még nem légkondicionálható eszméletben van, valami kis történelmi terecskén, melyen naponta átvágunk, jöttünkben a verőfényes földi látszat-reggelből a valóságos szép csillagos űri éjszakába. Boldogok, akik tudják, boldogok, akik megfeledkeznek róla.