A világolvasó Rotterdamiról

Teszek-veszek a nyári íróasztalon. Elnézem Dürer metszetén a könyveket, írószereket; hogy ugyanúgy állnak ki a kicsi cetlik, cédulák, könyvjelzők a kötetekből, fokos fóliánsokból, hogy a szellemi munka festői rendetlensége, ez a megingathatatlan rend, biztatóan üzen fél ezer év távlatából is. Rotterdami Erasmusnak, a legnagyobb Hivatásos Olvasónak kerek évfordulója is van az idén. Vajon mennyi könyv állt már készen, éppen épen a korban, körülötte, s azon túl, hogy akár az emberek: bőven születtek s elhaláloztak azóta a könyvek is, vajon mennyi sorakozik a mai emberiség keze ügyében! Talán nem kimondottan költői ízlelés annak átgondolása sem, hogy lévén a papír nem természetes nyersanyag, a betűk kis repülőterének végtelen kiterjedését építni, egyre építeni, ez is komoly erőfeszítésbe, energiába kerül a világnak. Az ENSZ Kulturális Bizottságának egyik ülésén megállapították, hogy például csak a New York Times nyomtatásához 17 hektár erdőt kell kivágni. Erasmus idején, vagy korábban-későbben, relatíve másképp állhattak ezek a dolgok, de a szellem háztáji kertjéhez évezredek óta ki kell teremteni a csoda alapját, mely maga is csoda.

A levelezés rekordját nem Erasmus, hanem egy bizonyos, különben érdektelen bizánci tartja; az íráskényszer pedig nemcsak az emberi képességek, hanem az emberi képességtelenségek velejárója is a világon. Nyilván valamikor a XIX. században és egy angol készítette el annak statisztikáját is, hogy „aki naponként 3 órányit társalog és beszédjét kinyomtatnák, abból ötvenkét kötet kerülne ki egy élet hosszán”, s állítólag egy-egy ilyen kötet 420 lapra terjedne. Az írásdüh s az írás szükséglete kínozza és kenegeti is a szellem szerkezeteit fűzfapoéták papírhalmaitól Silvio Pellico üvegszilánkkal újra meg újra lekapart és teleírt híres asztallapjáig.

Szóval időnként valahol vásároltak egy konc papirost, melyet aztán Erasmus mester odaülvén kis, ablakhoz tolt asztalához, éles penecilussal vagy valami ott heverő életlen gyilokkal (a késeknek is megvan a maguk sorsa!) alkalmas darabokra szeletelt, hogy a levelek, a balgaság megcsiklandozása s a kis, filologizáló cetlik alapanyaga előálljon. Nem gondolt, vagy gondolt ő ilyenkor itatósra, indexre, inkvizícióra, egyet már bizton megakadályozhatatlannak és megszervezhetetlennek érzett és tudott: az emberi gondolkozás emelkedettségét; sokat foglalatoskodott, fogalmazott ő ekörül, bár többek közt Pasteur fogalmazta meg évszázadok múltán azt végérvényesen, hogy ebben a dologban mennyire nincsenek véletlenek: a szellemnek mindig felajzott állapotban kell fogadnia a világot. Európa s a világ egyik első elismert tanítómestere azon sem rágódott sokat, hogy végig a világ vidékein éldegélt, lapult, húzódott meg előszeretettel, amitől az a vidék olyan központtá lett, melyre fél évezred után is odafigyelnek érte. Azóta fényességesen bebizonyult, hogy a provincializmus nem a provinciában s a provinciából van; Ovidius is ott lakott; a Karenina Anna s a Bovaryné is vidéken történik, s a szellem önbizalmát, fölényét mindig helyreállítja az az ironikus összefoglalójáték, hogy miről is szól a Romeo és Júlia? – két engedetlen, szófogadatlan gyermekről, s ugyanúgy mit is tárgyal a világ kultúrája szempontjából döntő legeslegelső mű? Bizony a trójai háború a világtörténelemben jelentéktelen csetepaté volt, maga a provinciális hadakozás.

Az Erasmus-ság, melyet csak meg kellett egyszer-kétszer testesítni valahol, valamikor, rendre esetleg mindenütt, éppen abban kísérője, kifejezője ennek az öntudatnak – ott van egy Arisztotelészben, egy Marcus Aureliusban, egy Ágostonban, egy Kantban is, még a náluk törpébb auktorokban is, hiszen „a bölcs, mint a szent, állandóan gyakorolja magát, és állandóan készül valamire” (Németh László). Montaigne úgy tesz, mint aki önmagával levelezget a toronyban, hogy kiderüljön, az igazi partner egy képzett, művelt emberiség. Kell valaki, akivel, mint önmagával, beszélget az értelem, s erre a legkisebb távollét, az ál-távolság vagy az áthidalhatatlan elszakítottság egyaránt fontos alkalom, mint Cicero írja hosszú hűséges levelezésükben Atticusnak, aki mellesleg a világirodalom első ismert könyvkiadója lesz ennek révén.

Mindez, minden a papíron, papiruszon, agyagtáblán, falapocskán, viaszfelületen, állatbőrdarabon, ha nem már a barlangi sziklafalon! A papirusz nem valami tartós anyag, akkoriban „legfeljebb” 200 évre garantálják; a cserzett bőr valamivel jobb, a pergamoni könyvtár forradalmi újítása óta: pergamen, de eredeti ógörög neve: diftera. (Vajon miféle összefüggésben, rokonságban a difteritisszel?) A papiruszból, ha tele van írva, elindul a büblosz a bibliotéka felé: de ha csak tiszta nyersanyag, akkor még: hartesz, s ükunokái között ott van az egyik legnépesebb nemzetközi szócsalád egész pereputtya, a carte, a hártya, a Magna Chartától a chartistákig s a postai levelezőlapig.

Mennyi fér a hártyákra, azok csömbölyegére vagy kötegére? A nagy Hivatásos Olvasó mindent tudott ezekről a balgaságokról, az arányokról s az irányokról, a szükségről, szabályról és véletlenről, melyekből konvenció, rend, rendszer, szokás születik: a tagolás, még valahol az alexandriai könyvtár fénykörében, bűvkörében, ahol józan ésszel a tartalmi egységet először igyekeznek egyeztetni a térbeli egységgel, s feldereng a kötet fogalma, egyáltalán az azóta akkora fontosságra verekedett könyvszerű könyv, miközben 24–24 énekre osztják az Iliászt, az Odüsszeiát, 9 könyvre Hérodotoszt.

Különben minden és mindenki kásahegy. Azóta is. Olvastad ezt meg ezt? Igen. Nem. „Olvastad” – annyi mint: megtaláltad-e benne azt, hogy… Igen? Nem? A szintézis mindig is egyszer, ott, egyetlen elmében jön létre a többi elme gyönyörűségére és tanulságául, tanulságára. Mert mindenben van, minden kásaszemben, bármelyik kásaszemben valami, ami a másikéval együtt: lényeg. Összefüggés! A szintézis ezért nem kompiláció. Az Erasmusok soha nem hat könyvből egy hetediket hoztak össze, hanem azt a hetediket, mely előző hat után épp következik. Farkasfogak ezek, lebonthatatlan varratok a hártyák, charták, hárták egymással érintkező, egymást világbeborító végtelenséggé kiegészítő területén. Ott, ahol megszületett, vagy legalábbis felderengett végül az emberi én továbboszthatatlanságának, fontos alapegység mivoltának eszméje és eszménye: a világegyetem lehet legfontosabb értékének fogalma.

Különben minden és mindenki kásahegy. Nagyon régen akkora már a könyv halmaza az Olvasás Hivatása körül. A nyomtatás előtt ezer évekkel Rómában az olvasottabb művek példányszáma legalább ezerre tehető – „kiadásonként”. Képzett rabszolgakézzel lekörmölve. S egyben növekszik a hibahatár, az értelmezés s az értelmes továbbgondolás gondja és gondolatszabadsága: a másolatok s a másolatokról készült másolatok másolatai, a véglegesnek szánt, kívánt mű végtelen változásai a változatokban, már-már a feloszlás felé. Hiszen a felismerhetetlenségig elváltozottak véglete elméletileg: akárha újra betűkké bontva visszadobálták volna őket a tudás még nem is létező betűszekrényeibe, ki-ki találja meg, szedje ki őket! Félelmetes a gondolat is: s ha csak ezekből a romlott változatokból maradt fenn egyetlenegy példány?… Mert hány műből semmi, egyetlen sornyi se, csak a híre, emlékezete, halványulóban.

Erasmusék tudományos forradalma ott a könyvnyomtatás technikai forradalmának közelében ezért óriási: a szövegek hitelének, az eredeti üzenetnek újra-kibányászása az idő szutykából. Egyetlen titáni hibaigazítás a világ addig megírt elmeműveinek végén, utolsó lapján. Errata. Mivel errare humanum est. De még mennyire, hiszen az emberi kultúra egyik első nagy felvirágzása az intolerancia első nyilvánvaló emlékével is egybeesik: Athén virágkorában, i. e. 411-ben a város piacán Prótagorasz műveit vetik tűzre. Az első csúcson az első könyvégetés is. Hogy jó messzire lássék. A könyv soha nem csupán a hadi körülmények s az éhes egerek, molyok révén fogy, romlik, semmisül. Pedig anyaga is megbecsülendő, igazán nem a természet adja.

Állítólag az alexandriai könyvtár maradványait Konstantinápolyba vitték, s a később, Bizánc eleste után innen nyugatra, Itáliába vándorolt könyvkincsek voltak a reneszánsz, a humanizmus leghathatósabb előmozdítói. A képletesen kormos hősök. Persze közben intenzíven égettek tovább, vagy csak felfűtötték itt-ott, mint a Húsvét-szigeteken a fatáblákat, melyeken ami írva vagyon (amennyi megmaradt – 26 darab!), ma sem tudják, tudjuk, tudja a nagyérdemű tu-do-mány kiolvasni. Izgató és megalázó, hogy ez már így marad, esetleg örökre rejtély marad, hogy még ezt a látszólag mellékes helyen (lásd provincia) történt mellék-könyvégetést (igazán nem esik bele az „és mégis mozog” nagy disputájának máglyadrámájába) – lám még ezt sem lehet kiheverni.

Az Erasmus-ság ősi és megingathatatlan méltósága éppen ezért fontos mindig. Szókratész börtönében az utolsó napig Aiszoposz-mesék versbefoglalásával foglalkozott. Persze az auschwitz-ok totális égetése más megoldás kihívását dobja a világ elébe. Ugyanis az emberi méltóság valóban lelkierő kérdése, és nem lehetetlenség, amíg a kiszolgáltatottság nem százszázalékos, ahol Dantont nem péppé verve vagy a parókájánál fogva húzzák a vérpadig, hanem „lépked”, mint Hunyadi László az operában.

A szerencsés emberek élete eseménytelen. Mint az Erasmusé, a Kanté, Kőrösi Csoma Sándoré; tulajdonképpen az Arkhimédészé is az lett volna, a heuréka-ügy jóvoltából még némi világra szóló derűtől se mentes, ha nem ront el mindent a végén egy katona. Szerencsés írástudók, akiknek sorsa szándékuk szerint egyhangú – mert a munkáé, egyetlen témája: a világ, szemben azokéval, akiké úgy tele lesz eseménnyel, tragédiával, hogy már maga is téma, az igazságtalanságok és balszerencsék illusztrációja. Mert hiszen az írástudónak a világ folyásáról és jobbításáról gondolkozni: ez a dolga, vallotta Erasmus, s még akkora eseményektől, a „haladás” irányába vonó, vivő dolgoktól, kedvező fordulatoktól se hagyja kicsalni kedélyét a maga megtalált Baseljéből, mint a körülötte elkezdődő és évszázadokig fonódó-indázó újkori forradalmak lánca. Mintha azt mondaná: mindezek valóban érdekesek és ki tudja, mióta esedékesek, ám ha nem most következtek volna be, nekem akkor is bírnom kellene külön lelki biztatók, késztetők, ajzószerek nélkül. Én csak egy szegény erasmus vagyok, akinek madártávlatból logosznak, szónak látszik ép és már leégett könyvtárak sok kezdőbetűje. Egyetlen szavacskának valamelyik nyelvén az értelmes emberségnek.