Kis hatástörténelem

Az ábrázolás története azonos a hatások történetével, magának az irodalomnak, művészetnek legbelső, házi történetével: megtörténésének regényével.

A nagy, katalogizált stíluskorszakok és irányzat-sorozatok után nagyjából ugyanannyi égető probléma esik korunkra is. Nem bonyolultabb emberi lényt kell ábrázolni, nem csak „más” világot – és nem különb technikával; nem az új embert, hanem egyáltalán az embert fontos és nehéz ábrázolni mindig.

Egy művészet csakis a benne megtalált öröm által él – s ez máris „ábrázolási probléma”, hatás-gond, mely újabbakat és újabbakat vet fel, vonz, feltételez, tol előtérbe, hoz a fejünkre.

Az irodalom örök indítéka – és alapproblémája – a megtudás, a megértés. A pszichosztázis: a lelkek mérlegelése (a kép egyenes és átvitt értelmében egyaránt) homéroszi hagyomány, és „Jól gondolkozni olyasvalami, mint jól megfogózkodni” – tanítja Németh László. Ennek az ívnek a mentén történik meg minden; a legnagyobb tanulságok azt súgják, hogy a legcélszerűbb együtt vizsgálni, gondolni át: az alkotó s az élvező szempontjából ezt a probléma-köteget, szellemi DNS-kábelt, érzékenységünk egyik legfontosabb, történelmi meghatározottságú és mindig megterhelt idegpályáját.

A képzeletbeli emberiségben a programatikus humanizmus szerint a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll; ám eddig ritkán és vajmi rövid időre volt ez elérhető, megvalósuló képlet, még a tizenkilencedik században is, hát még a huszadikban!

Nem tudni, milyen közönségre gondoltak termékeny magányukban az ókori auktorok, élen a görög filozófusokkal, az újabbkori alkotó is egy elvont emberiséggel vigasztalja magát.

A művet fogyasztó kortársi közönségnek főbb bajai a stíluskiesések s a fogalombábelek körül keletkezett mágneses viharokból származnak. Az ismeretek ugyan eddig felülmúlhatatlan rendszerré alakultak minden téren; a kétszerkettő egyre nagyobb biztonsága azonban a művészetek dolgában nemigen segít. Pedig ezek „rendszere” is egy adott horizont, egy lehetséges láthatár, s az ismeretek bővítése itt is egyenlő a rendszer bővítésével. Az idő nagy ajándéka, hogy a kép mindig tágítható. Minden elmozdulás viszont már más horizontot hoz létre; itt sajnos szeszélyesebb, nehezebben követhető törvényszerűségek szerint, mint az egzakt dolgok esetében.

Maga az alkotó sem kivételezett, egyetlen kedvezménye a talentum, egyetlen menedéke a tudományból végleg száműzött magány és önállóskodás lehetősége. Ez itt a játékszabályok közé tartozik, néha annál jobban zavarba hozva a partnert – a műélvezőt. Ugyan itt is, ahogy a horizont nő – a tét nő meg vele, de csak az alkotó számára kötelezően: tudnia, értenie (ábrázolnia) kell önmagát és – minden előzőt! Mert az új eredmények itt nem érvénytelenítik automatikusan az előzményeket; egymás mellett él minden, ami volt s ami jött (a biológiai burjánzáshoz némiképp hasonló hibridekkel, változatokkal, átmenetekkel egyetemben), mert itt tulajdonképpen, sőt par excellence nincs is elhalás. Erre viszont csak a XX. század művészeti tényei szolgáltattak a megdöbbenéshez elegendő támpontot.

Ám közben, ahogy természetes is, az alkotó is, a fogyasztó is, az író is, az olvasó is a művészet, az irodalom elé képzel különböző korfeladatokat, melyek nagyszerűségével csak kicsinyességük, tehetetlenségével csak kívülállóságuk képes vetekedni. Így aztán a hatékonyság s a közérthetőség néha szemérmesen arra redukálódik: ki mit fektet bele.

Pedig az irodalom eredendően nem megvetendő eszköze, fegyvere a megismerésnek. Tapasztalatrendszerének bölcsességével még azt is meg lehet „érteni” pár ezer éve és jövőbe ható érvénnyel, ami önmagát nem érti: magát az eszmélő emberi lényt.

Egyszerű, mondhatni nagyon olcsó laboratóriuma: a nyelv. A gondolkozás és a nyelv pedig elválasztatlanok ugyan: de ha a művészet régióiban irányzatszámra vetekednek a nyelvezet felhasználásának magasiskolái, bizonyos távolságból, külső tekintettel szemlélve ezt a légiparádét, érdemes leszögezni vele kapcsolatban egy lényeges tényt: egyetlen irányzat se nyert s nem áll nyerésre. Nem látnoki erő, hanem a józan ész elég volt hozzá, hogy már a XVIII. században Rameau megállapítsa: „Egyik művészet nem úgy győzi le a másikat, hogy szembeszáll vele, hanem úgy, hogy magába szívja és felülmúlja.”

A dolgok formai oldalán túl, a tartalmi oldalt illetően is téved, aki úgy véli, hogy az író szerepe valami nagy szavazásban egy igen vagy nem kimondása csupán, a jó, a helyes, az eszményi, a béke, a munka a stb. mellett, hisz ennél bonyolultabb az ő felelőssége a legáttekinthetőbb korokban is. A végcél valami lebegő tolerancia álma, mely ott sugárzik az őseposzok s a szerelmes szonettek felett egyaránt: az értékeket magukba foglaló „rendek” megkeresése folyton, szüntelenül. Megkeresése, vagy meghirdetése legalább. „Micsoda felfedezés lenne egy rend, mely nem a kizáráson alapul” – sóhajt fel Virginia Woolf.

Az irodalom, a művészet a legvalóságosabb lebegő szövetség az értelem igaza és rendje érdekében, egymásnak ismeretlenek rokonsága, a bizalom ősi internacionalizmusa az alkotás, a teremtés nevében. Menet közben hányszor lehetett úgy megteremteni ennek folytonosságát, az új alkotási eszményt és formát, hogy ne is keressék a régivel való barátságot, a sima átmenetet, a kötőanyagot az azért érvényben maradó logikákhoz; mégis, ami túlél mindent, ami a koherenciát biztosítja, az újra meg újra összeomló szerep feltámadását – az tiltakozva és tisztulva, önpusztítva is egyetlen tradíciót épít: az alkotásét, mely a Neander-völgyből magunkkal hozott munka édestestvére, társa. Témájuk, tárgyuk is lehangoló dísztelenséggel egybeesik, pátosztalanul közös: a világ és az ember.

Persze a kor világháborús légterében szellemi hirosimák is megestek, de pozitív katasztrófájuk termékenyebbé tette a művészeteket, mert valamit megtagadva, lerázva, elpusztítva, ők is ugyanazt akarták, csak másképp, „különbül”, amit a megtagadottak. Az avantgarde kísértete is bejárta a maga Európáját s a világot.

„Ne a világ képét, hanem a lényegét!” – követeli a robajlás elején kiáltványában 192l-ben Kassák egy (művészeti) forradalom letéteményeseként. És mostanában úgy hallszik, hogy egy kibontakozó neoklasszicizmus a művészetekben is a technikai megbízhatóság kora lesz „végre”.

Különben a témák megélnek évezredekig; úgyszólván plagizálják önmagukat: a „jó” s „rossz” párharca, erények birkózása, Oidiposzok, Antigonék, bűn és bűnhődés, Romeo és Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök világ, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket még fogalommá nőtt, véglegesen tökéletes példányokkal is! Valamennyi megoldás, elintézés ugyanis helyhez és időhöz kötött, a hely és az idő előjoga.

Egyesek szerint amolyan jó öreg XIX. századi elképzelés megpróbálni egyetlen műben – vagyis egyáltalán megadni, összefoglalni a lét, a kor, a történelem értelmét; és nincs hőbb vágya – és hiúbb vágya az újabb koroknak sem, mint egy ilyen varázstükörkép.

Egyesek a humán dolgok felől várják az emberiség megváltását az eltechnicizálódástól, míg mások éppen a humaniórák visszamaradottságát, gyengén fejlettségét, konzervativizmusát panaszolják fel.

Tolsztoj mondja a józan észről, hogy olyan morális varázsvessző, mely mindenkinek keze ügyében áll. Ha kitöltünk egy csésze forró teát s egy pohár hideg vizet, mindkettő azonnal elkezdi a változást a környezet uralkodó hőmérséklete irányába: egyik lehűl, másik felmelegszik, míg egyenlő hőfokúak nem lesznek. A józan ész is a szellem koronként lehetséges alaphőmérséklete, avagy egyáltalán a szellem alaphőmérséklete ezen a Földön, ebben az Emberben, ebben az emberiségben.

A szélsőségek funkcionális súlya tagadhatatlan a haladás mozgásforrásai közt, és „maradandóságuk” káprázatát semmilyen közeg nem élte át szebben és szenvedőbben, mint a művészetek régiója. Pedig a művészetek önmagukban: önmagukként nem éltek át semmilyen fejlődést. Korszakaik egymásutánja nem fokozódás, értékteremtésük kezdettől egyenletes és végérvényes. Adott! Altamira és Picasso, Praxitelész és Henry Moore, Bach és Bartók, Aiszóposz és Brecht egy szellemi Mengyelejev-táblázat önmagukat sorra felfedező társértékei: elemek, nem emelkedő címletű bankjegyek, bélyegsorozatok.

A művészi az, ami elegendő sejtelmes: olyan jellegű információt hordoz, hogy lebegésre késztet valami semmi egyébre nem való, de fontos kis iránytűt az érzés s a gondolkozás, a gyöngédség s a finomság láthatatlanul ágaskodó kis tengelyei mentén. Dimenziói kis csillag alakú keresztjére feszítette már a vadembert is, nehezen magyarázható izgató örömével. Egy látszólag készen kapott érzékünk rajongásának tárgya a művészi. Hogy is szól Bod Péternél ama nürnbergi kőökör felirata: „Mindennek megvan a maga eredete és növekedése // De íme ez az ökör, amelyet látsz, sohasem volt tinó.”

Hatalma mégis előrevivően fontos azoknak a dolgoknak, melyek nem egy logikus (ki)fejlődési sor mentén működnek. Az emberi meghatározóinak egyik állandója, együtthatója a titokzatos művészi.

Mikesnél már szellemileg, nyelvileg, formailag, technikailag megvolt az európai hang, stíl, színvonal valahol majdnem – Ázsiában: „A XVIII. század első felében már olyan a prózája – írja Cs. Szabó –, amely a Kosztolányié mellett máig a mintánk. S tette egyedül, lelkileg fel-feltöltő intellektuális környezet nélkül, kristálytiszta, eleven nyelvében magasan az erdélyi földiek: rokonok, írók fölé húzva. Nincs rajta egy szemernyi penészfolt. Szebben, természetesebben, elegánsabban ír, mint bárki.” Ugyanis: „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod” – vallotta Brâncuşi.

A tehetség öntudata lehet az egyetlen „merev”, kész, végleges tényező, a megértése, a kíváncsiságtól az elsajátításig viszont mozgékony kell hogy maradjon örökké. Az avantgarde szerepe ebben gyökeres: ettől mutat önmaga elé és túl önmagán – a végtelen fogékonyság hirdetésében.

Míg számosan rendre szakszerűen kifejtették, szaporították a formákat, egy-egy alkotó szinte tiltakozva szűkítette, szorította vissza a maga meggyőző egyedi gyakorlatával a szerinte „fölöslegest” (például egy Mestrović). A művészetek története és elmélete viszont nyilvántartja, katalogizálta mindazokat a (lehet már többé elő sem vehető) formákat, megoldásokat, melyeket valaha valakik megmutattak, kimutattak mindazon lehetőségek kombinációja, variációja, permutációja alapján, melyeket a valóság, a fizika s a pszichikum megenged. Az igazi modell végig az egész világ, a teljes lét lehetett csak. „Olyan ember, akinek nincs jó emlékezőtehetsége, hogy a természet hatásait megtartsa, igen jó másoló, igazi fotografáló gép lehet, de sohasem igazi művész” – véli Ajvazovszkij, a művészettörténet legnagyobb, legrealistább „tengerfestője”.

A művészet a maga képzelt élet mivoltában meghosszabbítója is az életnek, kitágítója az átélhetőnek. Ebben az áldásában részesül mindenki: alkotója és fogyasztója egyaránt. A művészet emlékezetesen eljátszik másodszor ugyanazzal a világgal, s néha ez a képzelt élet teljesebb és kellemesebb. Valahol, valahogy maga a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois.

Az alkotó képzelet működés közben nemegyszer a kinti, a való világ minden logikáját ignorálni látszik, vagy csak felfüggeszti életteremtő, képteremtő jogának gyakorlata érdekében.

Van az a nem nagyiparosítható, nem gépesíthető, nem automatizálható „háztáji” kutatóprogram, melyet Homérosz kezdett és Shakespeare meg Flaubert próbálkozásai is fémjeleznek. Nem is lesz más művészet, irodalom, csak ami emlékeztetni képes erre az egészre, magunkra, s már önmagára is. Minden művészeti tény egy kar nélkül maradt hölgyakt s egy már egyenesen kar nélkül koncípiált Vénusz kortársa véges-végig. A dolog humanocentrikusságán egyelőre nem eshet csorba. A művész bennefoglalt kommentárjai a többletek, a hozamok, az adalékok.

Ha időnként önmaga fertőképével is meg kell ijeszteni, érdemes ébresztgetni a világot; megtalálni az egyensúly, a harmónia lehetőségét, ez a humánum álma. Hogy milyen is az ember, Dante képe erről szinte azonos már a Dosztojevszkijével: nem tudni miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) magasrendű lakóinak közös erényei és közös bűnei. Egyenként s koronként való vizsgálásuk, szemből-profilból fényképezésük viszont nem rendíti meg és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának józan tényét. Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálkoztak bebizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy az emberben ott az ember is.

Egyesek a líra halálát jósolgatják, mások a sztori feltámadásában reménykednek, mikor még ki se pusztult. A világról mutatható képek közül mindenik lehetséges „történet” nagy esetrendszerek része. A könyvtárak szerencsére már roskadoznak a művek súlyától s még mindig minden hiányos. Képzeljük el, ha a Romeo és Júliát „csak” Boccaccio írta volna meg; vajon még volna esély erre a véglegesen, egyszerien tökéletesre is? Egy-egy néma pillanatra érdemes áhítattal gondolni a még meg nem született remekművekre is. A hatás története még nem zárult le. A hatás a maga szépen berendezett elképesztő kulisszáinak mennyországával az ember mellett áll. Érte akar s fog komédiázni ezután is. A szellem továbbra is a semmit ismeri a minden mögött, tud az elmúlásról a lét mögött, látja az elnyomatást a szabadság helyett, a szent meggyőződésből önmagát bántó embert; mégis csakis a harmóniát szereti és vallja és hirdeti. Mert a gyöngeség jele volna lemondania, a mindig pillanatnyi erőviszonyoktól diszharmóniába, ingerült depresszióba esnie. A szellem pedig erős. Fontos és tiszta hatások keringenek halhatatlan, mégis emberi vérköreiben.