Tételek és támaszpontok

Mindig a fegyelmezett rendszeresség, a célirányos tevékenység bűvölete vonzott. A zanglai zimankóban maga alá húzott lábbal, monomániája fölé hajló Kőrösi Csomát éreztem oda, ha valakit az ideális szellemi munkához elképzeltem. Lettem fegyelmezetlenül kapkodó, rendszertelen úszója a betű óceánjainak, aki egyetlen nélkülözhetetlen készletnek, muníciónak örülne: igazi nyersanyagának már csak az időt kívánja. Amennyi hátra van, annyi még titok. Életem biztos meghosszabbítására tehát egyetlen irány adódott: a múlt. A történelem. Az éhesen érzékeny Én-nek az általános emberidő.

Szeretek szimultán több mindent olvasni, több munkán dolgozni. Egyiknek hangulatából a másikba menekülök; egyik fáradtsága odaát kedvvé válik.

A Fuzsijama látképeit tartalmazó nagy művéhez minden idők legnagyobb fametszője, Hokusai 1834-ben maga írt előszót: „Hatéves koromtól kezdve festésre ösztönöz minden, amit látok, de amit mindmáig, hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdek megérezni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban belelátok a dolgok titkaiba. Százévesen bizony elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és már száztíz leszek, mikor minden, amit alkotok, élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat.”

Régi, század eleji újságlapon találtam ezt a bekezdést; annyira elkopott, elrongyolódott a felső széle, hogy a dátum, a cím se azonosítható: …a görögök nem az éjszakát érezték rejtélyesnek, hanem Pán óráját, a verőfényes delet. Nincs másképpen ez a kritikai értelemmel sem, mely a kaotikus bőségű tények és gondolatok között még csak eligazodik, de nemegyszer megtorpan a nyilvánvalóságok előtt…

„Az egyetlen, amivel értelmem nem tud mit kezdeni – mondta Hegel –, a magátólértetődő, az itt és a most!”

Már a legendák madártávlati bátorsággal és bölcsességgel beszélnek az emberi szerkezetekről, mondják ki a legnagyobb, az örök érvényű tanulságokat. Si Huang-ti – azaz „Első császár” – Kínában időszámításunk előtt 213-ban egységes birodalommá akarta kovácsolni a széthúzó törzseket, ezért elégettetett minden könyvet; a könyvrejtegető írástudók közül pedig vagy fél ezret (ötszáz, akár a velszi bárdok) élve eltemettetett, a többi a Nagy Falat építgette haláláig.

Aztán ott van az örmény legenda arról az ősi, szent könyvek könyvéről, amely egyszer, amikor nagy veszélybe került, laponként szétszedték, rejtegették, megőrizték a legkalandosabb módon, az egyetlen kaland sokszorozódott meg tulajdonképpen, annyiszorossá lett, ahány lapja volt a könyvnek, de az esély is megnőtt, és végül a veszély múltán fegyelmezetten összeállt a könyv, sőt újabb erőforrást gyűjtött körülötte a diadal aureolája. Mert mindezt állítólag nem egy, de több nemzedéknyi idő alatt kellett és lehetett véghezvinni.

Ember és könyv viszonyát a legendák, ember és legenda (múlt) viszonyát a könyvek vigyázzák: bonyolítják vagy segítik.

Mindig van, volt egy régebbi könyv, mely egy régebbi legendát is tud, s mindig van egy régebbi legenda, mely egy még régebbi könyvről is beszél. Layard a XIX. században megtalálja Asszurbanipál két és fél ezer éves könyvtárát, s benne egyes agyagtáblákat mikor összeillesztenek – egy szó ismétlődik rendszeresen a szövegben: „olvashatatlan” – mivel már régebbiek másolatai csupán ezek a nagyon régi, ma legrégebbi források is.

Csak a szerkezetek s az ő fontos titkaik nem változnak. A már több galaxist átütő mai tudás, az új meg új technikák bűvöletében támadt gőggel, néha ugyan már legyinteni hajlamos: a „Gutenberg-galaxis” alkonyáról beszél, elég tapintatlanul az eleddig utolsó, nagyon modern könyvégetések és könyvtár-razziák évszázadában. Csak majd ne kelljen jeremiáskodni valahol az alexandriai-galaxis romjain, amikor mégis újra elönti majd az emberiséget „a semmihez se hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt” (Szerb Antal).

Utólag olyan szelíd: „kultúrapártoló” víztükrök… Például a nagy XIX. század. S nem is valahol a gyarmatosításra érdemes kannibálok között, hanem Párizsban! S nem holmi koraszülött avantgarde fenegyerekek, ricsajozó huligánok, hanem Flaubert az áldozat. A Bovaryné szerzője elleni hajsza „lényege”: ha ismert ilyen esetet, miért nem jelentette a hatóságnak, az igazságszolgáltatásnak; ha pedig nem ismert, csak kitalálta… mégis ki merte találni, hát akkor ő egy minősítetten minősíthetetlenül szennyes, utolsó firkász, pernahajder stb. De szép is volt, de bájos, de ragyogó ehhez képest egy bátran, beismerően buta, korlátolt „középkor”, mentségére mindenképpen pár évecskével közelebb Neander-völgyhöz!

„Feleségem és kutyám helyett a világot zaklatni: úgy látszik, ez az író dolga. Egyik dolga” (Déry Tibor).

„Ha éreztem, hogy indulataim elhatalmasodnak felettem és veszélyeztetni kezdik egészségemet vagy tisztánlátásomat, védekezésül kihelyeztem őket magamból, és műalkotássá kerekítettem ki izgalmaimat.” Pontosságában végleges megfogalmazás a Goethe megfigyelése; ennél többet és ennél tisztábban aligha lehet regisztrálni a szerkezetről, melynek jóvoltából az író „kétszer élhet”, olvasója, kora, irodalma hasznára és díszére. Ugyanakkor az effélék alapján, egyszerűsítve, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, a közhit minden műalkotást egyben személyes „vallomásnak”, emlékezés jellegűnek is tekint.

A költői digresszió (kitérő, elkalandozás a tárgytól), nem homályosítja el a mű menetét, a költő, az író nem vét szükségképpen a tömörség követelménye ellen sem, mivel a művészi digressziónak sajátos mondanivalója van (Fónagy Iván).

A költő (az alkotó) „szerepe” tisztázása során a sakktábla összes sarzsiját viselte a paraszttól a bástyáig s a futótól a lóig! (Ha a részletezés fontos: igenis még királyné is volt, lásd: Navarrai Margit.)

Az anekdota szerint a messzénei háborúban, időszámításunk előtt 640 körül, a spártaiak segítséget kértek Athéntől, s ez – a görög szellem leendő fővárosa – katonák helyett csupán egy sánta iskolamestert küldött: csakhogy ez az iskolamester Türtaiosz volt, aki lelkesítő költészetével győzelemre vitte a seregeket. Már ismerték ezt a képességét, nyilván ezért küldték. „Újra” igazolódott valami, ami még ősibb tapasztalat lehetett már a költő, a költészet hatásáról. A Marseillaise-ek születésének, szerepének előképe, mintegy összecsukható, hordozható modellje valahol a történelemben, ahol – madártávlatból – mindig olyan világosak a frontok jó és rossz, gonosz és nemes, fekete és fehér sakk-csataterein. Ám az is valószínű, hogy Türtaiosz bácsi küldetését csak jóval később Spárta és Athén ellentéte, elalakuló aránya élezte ki, dobta fel, tette szimbolikussá, a szellemi fölény metaforájává.

Mert a költők s a költészet nagy és végtelen sorsában a szakma s az eszmény nemegyszer mondott látszólagosan vagy valóságosan, elsődlegesen vagy harmadlagosan ellent egymásnak. Közelről, konkrétan, feloldhatatlanul! Társadalmi indíttatás dolgában milyen különbözők ugyebár a Gorkijok s a Flaubert-ek, a Balzacok s a Nyekraszovok, a Kafkák és Huyzingák. A Karthauzi-ban sóhajt fel Eötvös: „gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság ahhoz, hogy boldog lehessen”. Dosztojevszkij „apolitikus”, de „leíró értelemben” (hm!) kikerülhetetlen tananyaga az ember szerkezetének, ami a legvehemensebb szabadságvágyat s -harcot illeti. Turgenyev pedig, még mielőtt az „engajé” bölcsen tág fogalmát kitalálták és bevezették volna, már ült: Gogol nekrológjáért! És Baudelaire művészileg, szakmailag nem lesz kisebb attól, hogy ezen ars poetica-képes nyilatkozata: „így hát a költészet fő elve, szigorúan és egyszerűen véve, nem egyéb, mint emberi áhítozás valamely magasztos szépség felé; ez az elv jut érvényre a lelkesedésben” – szigorúan véve nem azonos a türtaioszkodással.

Lehet, hogy az alkotás izgalmasabb, mint a mű. Szorult helyzetbe került író utolsó ajánlata: „Országomat egy szóért!”

A szövetségek – az „egyszerű” társkereséstől a nagy, legendás barátságokig. Goethe és Schiller világirodalmi termelőszövetkezete; Ilf és Petrov javíthatatlan, idomíthatatlan, felszámolhatatlan, pajzán, sőt vásott, ám demonstrált következetessége a bírálat jogának és tisztességének szüksége mellett; és a nagy társtalanok „líra-értékű” nyafogása, akik örökké a magányra panaszkodtak a közönség s az utókor előtt, miközben a kulisszák mögött mindenkit elmartak maguk mellől, és mindenki elől, még feleségeik és fontosnak bizonyult múzsáik beláthatatlan sora elől is megszöktek mindig. Pedig: mindenki tartozott valakihez, valakikhez – azokhoz, akik hatottak rá, élők és holtak. Persze nehéz ügy: egyszerre valamennyinek bűvöletében élni, valamennyi bűvöletét felszínen is tartani, okosan, hasznot hajtón és közben legalább a szellemi függetlenségnek, önállóságnak, eredetiségnek deklarálását, annak szakadatlan és hajlíthatatlan védelmét keresztülvinni! Nem is lehetett másképp, csak összeborulva és civakodva. Imádva és pocskondiázva. Folytatva és megtagadva. Egyszerre mindent, mindenkit. A képen látható eredménnyel.

Nem minden klasszikus, ami régi! Tacitus: „Nyíltan bevallom, hogy egyes régiek olvasása közben alig tudom leküzdeni a nevetést, máskor meg az álmosságot.”

Hosszú az út a klasszikusi státusig. A kettős kép, melyet a hazai s a világkultúra képernyőjén hagy az alkotó, sokszor vagy sokáig, vagy végleg nem esik egybe. És ugyan melyik fontosabb, miért lenne valamelyik fontosabb és rangosabb, mikor mindkettő életbevágó mennyország. Nem az alkotó, hanem népe életébe, avagy a népek, az emberiség életébe „vág”! Ám mint minden hosszú útnak, ennek is van kezdete, melyet első köhintése közlésekor, valahol valami vidéki „zeitungban”, „journalban” kezd el a titánpalánta, s titokban ama pillanattól elkezdheti a számolást, hogy ugyan most még csak az 5.697.873.911-ik író ő a világirodalomban, de „ha minden jól megy”, egy-két hónap, év, évtized alatt a megyében akár erős hetedikké léphet elő, és minden újabb (elő)lépésnél meglegyinti majd ama szédítő érzés (az egykori jó tanulóé), hogy most már igazán, forrón közeleg a cél, a halhatatlanság sorszámozott babérkoszorújából egy! Mint mindenre, erre is akad kijózanító kádencia az előidőkből: „Itália harmadik költője küldi a másodiknak az első művét” – állítólag e szavakkal küldte meg Boccaccio Petrarcának Dante Divina Commediáját, mire az így válaszolt: „Miután az első hely már valóban foglalt, vegyed te a másodikat, én megelégszem a harmadikkal is”.

De akad közelebbi ragyogása is a szerénységnek. A Napok hordalékában Déry Tibor nyilatkozata Németh Lászlóról: „Valahányszor találkoztunk, mindannyiszor sort kerített rá, hogy – még ép fél szemét felém fordítva – megkérdezze: te, ugye, még dolgozol? Gyermekesen irigykedve háromszor akkora művel a háta mögött, mint amekkora az enyém valaha is lehet.”

Az egyszerűség rejtélyes is. Például Petőfi mindenható „egyszerűsége”, mely viszont azonnal megszűnik, mihelyt vizsgálni kezdjük.

„Vigyázz, ha hozzányúlsz, mert már másról beszélsz” – tanácsolja dünnyögve Epiktétosz is.

Tulajdonképpen a legbonyolultabb dolog az egyszerűség kérdése a szakmai oldal felől nézve. Mert bizony az író szemével, számára „az életben nincsenek egyszerű dolgok, az életben csak bonyolult dolgok vannak!” – mondja ki tételesen is legújabb korfestő regényében a hírneves írónő, s ez nincs ellentmondásban egy teljesen ismeretlen költőnő csak kéziratban olvasható, „vidéki” ars poeticájával: „És elmondjuk helyettük azt, ami a mélyben megvan bennük is, de nem találnak hozzá szavakat, kimondjuk világosan úgy, hogy megborzongjanak.” Mármint az olvasók. Csakis miután az alkotó megborzongott a felismerés, a megformálás, a kimondás örömében. Enélkül nincs befejezett mű.

Az önemésztés, tépelődés, alkudozás normális „pszichózisok” mint az alkotó folyamat részei: egyik véglet a kétely, hogy jól van, nem lesz remekmű, de hát legalább elfogadható? – másik az önmegnyugtató eufória (hogy: „bizony ez majdnem, majdnem…”), mely csak a felajzottság csaló vaksága. Ugyanis a mű két szuverén valóság szenvtelen találkozásának: ütközésének terméke, következménye mindig. Műfaja tehát csak halmazállapot, keletkezése maga a dráma, melynek mélységeibe a szavahihetők is csak elemlámpányi fénnyel világítanak be időnként. Mondjuk Virginia Woolf egyetért Montaigne-nyel abban, hogy: „A lelkünk, vagy a bennünk lakozó élet egyáltalán nincs egyetértésben a rajtunk kívüli élettel.”

Schiller: „Az emberiség szolgái lettünk volna, néhány évezreden át rabszolgamunkát végeztünk volna érte, és megcsonkított természetünkbe belevéstük volna e szolgaság megszégyenítő nyomait – hogy a későbbi nemzedék boldog henyélésben ápolhassa morális egészségét és fejleszthesse emberségének szabad növését! De lehet-e az ember rendeltetése, hogy valamilyen célból elmulassza önmagát? Lehetséges volna, hogy a természet a maga céljaival megfoszt bennünket olyan tökéletességtől, amelyet az ész ír nekünk elő a maga céljaival?”

Terek az időben, vagy idők a térben? Számtalan idő és tér van – egyre több –, de mindig egyetlen ÉN az, aki ezt érzékeli. Látszólag kiszolgáltatott partner, egyenlőtlen fél egy olyan kíméletlen óriás kihíváshoz, mint a lét, de ezen aligha tudunk szépíteni bármilyen teleologikus vagy gyakorlati kollektivizmussal. Az ember különlegesen magas fázisa az értelmes létnek, de csak énként felel meg neki; az én-ek összegei, többesei a világ elkerülhetetlen kontemplálásában, megértésében, legalább szellemi quasi-legyőzésében – még ha azt szuggerálják is – nem jelentenek minőségileg más tényezőt. Egymillió írástudatlan se tud írni. És két zseni se összeadható!

„Nem a szubjektivitás puszta önkénye, hanem gyakorlatilag szükségszerű tendencia, hogy az ember eredetileg mindent, ami vele történik, saját kis emberi világa felől néz, igyekszik azt saját életének célszerkezetébe beilleszteni” (Hartmann).

„Úgy lennem úrnak magam fölött, ahogy a természet úr fölöttem: ez a civilizáció.” (Ignotus). Érdekes módon ehhez nem kellett nyolc-tízezer éves technikai fejlődés, kényelmi készenlétek kényeztetése – a gondolkodó fők, alkotó elmék a paradicsomi állapotban már ismerték azt az opciós lehetőséget, melyet jól megtetézett ellensúllyal így metaforásított Démokritosz: „Szívesebben értem meg valaminek az okát, mint hogy Perzsia királya legyek!”

Vérité vagy fiction; valóság és képzelet; az igazi és a valódi – mennyiféleképpen lehet szembeállítani, ami csak különálló! És csak a műelőttiségben! A műben már nem is kell és nem is lehet „tetten érni” csak a hatást. József Attiláról írja Ignotus: „Hogy a hazugság szép lehet, ezt egyszerűen nem hitte el. Dogmatikusan ragaszkodott a való tényhez – egészen addig a fokig, ahol a tények látszata is megszűnik, s elkezdődik a sejtelem.” Ezért nem kicsinyeskedés (még ha szó szerint vennénk is), hogy „kóklernek tartotta az olyan költőt, ki a kedvesét a hangulat vagy rím kedvéért szőkének dalolja, holott a valóságban barna. Ő, bármilyen vadul száguldott képzelete, úgy ragaszkodott a valóság minden porcikájához, mint a leltári tárgyhoz, melyről fejvesztés terhe mellett kell számot adni… Ha valahol azt írja, hogy hazafelé menet nézte a jázminokat, akkor mérget vehetünk rá, hogy nem orgonák voltak.”

Flaubert azt tanácsolja: „Igyekezz ragaszkodni a tudományhoz, a tiszta tudományhoz; szeresd a tényeket önmagukért, tanulmányozd az eszméket úgy, ahogyan a természettudós a szúnyogokat tanulmányozza.”

Az esztétikai eszmék, felfedezések, tételek, felfogások, divatok sorrendjének persze van egy szenvtelenül objektív katalógusa: történetük. S van minden időben: minden pillanatban – most is – mindennek együtt, egymással, egymásban ama utóélete, születése, halála, feltámadása – mely szintén divat, felfedezés, néha a spanyolviaszé, és felfogás, mely aztán, ha elmúlt, kidolgozta, kidühöngte magát, szintén történetté, katalógustétellé válik. Ám NB: menet közben, röptében, két megálló közt, gyakorlatilag szóhoz-szerephez jutnak afféle esztétikán kívüli szempontok és szubjektív vonások, hogy „rokonszenves”, „mutatós”, „megnyerő”, „ma is alkalmazható” stb., és ezek a kerubok, gyászhuszárok, ültetőnők nemegyszer a kívülállók méltatlan mindenhatóságával intézik behemót, de magatehetetlen kategóriák további sorsát, utóéletét.

Jártasnak, műveltnek lenni fontos iránytű; ám érzék nélkül ne is szálljunk tengerre!

A provincializmus vidéken se kötelező! Egyetlen dologban nem illik s nem szokás elmaradni semmilyen sanyarú körülmények közt a világszínvonaltól – tehetségben.

„Objektív, az egyén jellegzetességére törekvő leírás olyan követelmény, mely a tizenkilencedik századbeli romantika és realizmus célkitűzéseiből következik, de azelőtt nem létezett… A reneszánsz és barokk elbeszélő irodalom egészen más típusú elvárásoknak felel meg, a gyönyörködtetés barokk ismérve lassú, a részleteket kidomborító olvasást igényel, melynek elsőrendű célja nem a megoldás ismerete, a kifejlet mielőbbi elérése” (Kibédi Varga Áron).

Különös dolgok, különös arányok, különös matematikák. Sainte-Beuve korában orákulum volt, példátlan tekintélynek számított, rettegtek tőle. Pedig nem is volt kíméletlen kritikus, csak „maga a kritika”. Hallatlan felelősség! Mindössze három ítéletbeli tévedés terheli a számláját: Stendhal, Victor Hugo és Baudelaire félreismerése. A „többit” tisztán látta!

Richard Wagner: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

Egy igazán rosszmájú észrevétel: jellemző humorunk szellemi színvonalára, hogy míg Ulenspiegel vagy Naszreddin Hodzsa az egész világot, Rózsa Sándor csak a lovát ugratja.

A nyelv az író hordozható műhelye és csigaháza. Megnyugtató és megcáfolhatatlan metafora. Az író kiváltságosnak érezheti magát ennek az eszmei és eszményi közegnek a bérbekapása által. Semmilyen más művész nem kapott ilyen, „anyagtalansága” miatt (elméletileg) könnyen kezelhető juttatást az emberiség alapfelszereléséből. Ugyanis a nyelv meghatározóan alapfelszerelési tárgya, izéje az embernek. Egy, a neander-völgyi ember beszédéről értekező tanulmányban olvasom: „Röviden azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember azért emberi, mert mondani tudja, hogy az.” Ám ha el nem is riasztanak, de megborzongatnak, szédületbe kevernek azok a mélységek, melyek körülötte, önmaga támasztotta gravitációk mentén nyílnak. „Az a képesség, hogy életterét szimbólumokon keresztül dolgozza fel, az egyetlen nyilvánvaló különbség az ember és a többi főemlős között.” Nem olyasmi rendít meg, mintha több nyilvánvaló különbség létében reméltem volna. Hanem ahogy ennek a boszorkánykonyhának a boszorkánykonyhájába bennebb merészkedem, elborzadok, hogy miközben nem én, de a Balzac meg a Molnár Ferenc itt csak úgy sütögeti (ki) a maga kisütnivalóit, a Homérosszal egyetemben holmi kis alkimisták, tudatlan hályogkovácsok a legnagyobb stiliszták is azokhoz képest, akik igazán tudnak „nyelvül”. Szakosodunk, szakosodunk, a temetők meg üresek! Ismerkedés a szakkifejezésekkel – árnyalatok és árnyalatok nevei: alexia – az olvasott szó jelentésének felismerési zavara; holofrasztikus kommunikáció – a gyermeki nyelvelsajátítás egyik egyetemesen megfigyelt szakasza, amelyben az egyes szavaknak mondatértékük van; kompetencia – nyelvtudás, az anyanyelvi beszélő által elsajátított szabályrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a beszélő végtelen számú hangjelet kapcsoljon össze az annak megfelelő szemantikai tartalommal stb. Olcsó humorizálásra is csábít némely frappáns, célzásnak is érthető, értelmezhető, ám nyilván véletlen egybeesés azzal, ahogy például az irodalom iránti süketséget is meghatározhatnánk holmi alexiaként. Inkább lehajtott fejjel ismerem be, hogy mi minden tisztáznivaló, tudományosan megfogalmazandó akadt itt lám, ama isteni eszköz körül még, melynek segítségével a bűnnek s a bűnhődésnek, az ivániljicsség halálának s a semmiért-egészen-nek a meghatározását is el kellett végezni, nem is akárhogy. Akadémia akadémia hátán, olümposz olümposz hátán, parnasszus parnasszus közelében! Alig tesz hozzá valamit a dologhoz, ha egyes versekben is egyes szavaknak mondatértékük van, megint egészen más törvényszerűségeknek engedelmeskedésből, s hogy ezt felismerni még egy rokon munkatelepet nyitott szüksége esetén az emberiség, aki megengedte, engedélyezte, avagy csak tudomásul vette végül, hogy ezt az izéjét, ezt az alapfelszerelési tárgyát egyik bedolgozómunkása, vándorcigánya, házicselédje: az író hordozható műhely gyanánt használja.

Ez a bölcs megfogalmazás figyelmeztetőlövés mindenféle újítás „elméletével” bíbelődőknek, akik mert nem akarnak idegen vizeken hajózni, ezért beltengerüknek tekintik az olvadt spanyolviaszt is: „Az új művészi formák létrehozása nem az invenció aktusa, hanem a felfedezésé, annyiban, hogy ezek a formák a korábbi korszakok formáin belül elrejtve hevernek” (B. Eichenbaum).

„Figyelemreméltó” Lukács György ifjúkori „titkos” kis kritériuma az irodalmi hatásról és értékről: vigyázat, amit én magam meg tudok írni, az bizonyára még gyenge, rossz!…

Ó, a zseni! Persze, a zseni!

A szellem egész kulisszarendszere, ama bizonyos műveltség (a kultúra) olyan, mint valami apokaliptikus színházi raktár, ahol a már nem játszott darabok s az éppen műsoron tartott összes eddigi előadások díszleteit és kellékeit megőrizték. Technikailag efféle gigantikus lerakat csak ebben az egy régióban: a szellemében lehetséges; itt ugyanis idő és tér összecsukható, „mindössze” fogalommá sűrített rétegei, kötegei, tárai és tékái, machinái, gépsorai, üzemei dióhéjba gyömöszölve elférnek. A világban való fáradalmas és figyelmes járkálás produktuma ez az igazán mesebeli zsebvilág: amannak „égi mása” – mint felszerelés a világban való további kellemes és épületes járkáláshoz.

Ebben az értelemben tehát szellemi „világunkban” – Mezopotámiától máig – a való világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója, működő „modellje”, megkaparintott szindrómája minden.

Az ember szerkezetén átszűrhető szentenciák közül viszont végső soron egyedül a zseniké igazán érdekes. A zseni a telített, betáplált, felfokozott, felingerelt, túlhajtott szellemi vitalitás – mely pillanatonként ontja a szentenciákat; persze nem feltétlenül folyamatosan ugyanahhoz a témához, és nem feltétlenül valamely pragmatikusan hasznos, gyakorlatias áttekinthető koherencia sorrendjében. Inkább szimbolikusan és potenciálisan, lévén inkább állapot, mint bármi más.

Személyes és közösségi haszna is ki van téve az iránta (még a faj bokros „történelmi” tapasztalatainak birtokában is) még mindig közömbös „körülmények” játékának; ettől lesz ő aztán rendszerint „korát megelőző”, aki menhelyen végzi, ha nem mártírként.

Érdekes, hogy a legnagyobbszabású szellemi ambíciók esetében a legérvényesebb, hogy ha ami van, ami már kész, azt mind nem ismered, ez nyilvánvaló gátlást jelent a megnyilatkozásban. Tehát módszeresen előbb „akkumulálni”, aztán „produkálni”… Ha valaha is ez a minduntalan belekeveredő lelkiismereti aggály, „erkölcsi” szempont hagyna igazán fontos opust befejezni!

Egyedül a zseni teszi túl magát mindezeken, amennyiben esetében született képességek és érzékek gyorsabban és láthatatlanabbul, nyomtalanabbul elvégzik azt a betáplálást, mely külsőségeiben a szüntelen, a végtelen, az elvégezhetetlen tanulás eredménye lehetne csak.

Ám szorgalom teremtette zsenialitás nincs. Gyermekeinket, a szellemi teremtés novíciusait ezen a téren minden „józanul gondolkodó”, tisztes, jó szándékú kor és nemzedék kénytelen becsapni. Ez nem baj és nem bűn, hiszen a szellemi munkások vannak, lesznek többen, nem a zsenik. A baj és a bűn a zsenit fel nem ismerni és bármilyen okkal, ürüggyel zavarni, megakadályozni, hogy a köz javára és díszére „vulkánkodjék”. Ikaroszka még nyíratlan szárnyakkal is le-lezuhan, hát még ha módszeresen stuccolják!

A valóság mint „regényíró”. Újsághír, riport, helyszíni közvetítés. Valaki megrendülten veti papírra, aminek véletlen szem- és fültanúja volt itt, a századvég közelében, nagyjából fél évszázaddal az „utolsó” világháború után: veterán-találkozó a parkban, kitüntetések kavalkádja; ősz-öregasszony a bejáratnál jó magasra tart egy fakult fényképet, serkenő bajuszú legényke és elég nagy betűkkel egy szám, egy hajdani katonai egységé. „Ki tud valamit a fiamról?” – motyogja el percenként. Ott van az összes efféle ünnepélyeken. Csak egy eszelős nénike, vagy egy eszelős korszimbólum. Van, VAN, aki amíg él – remél?

A mindentudás szerint csupán enzimek parancsának engedelmeskedik az anyai érzés s a megszokásnak a gyermeki szeretet. Nem viccelünk, csak demitizálunk. Szerkezet vagyunk, nemdebár, mely bizonyos logika szerint persze az értelemnek kellene hogy engedelmeskedjék. Ám bizonyos más logika szerint, melynek érvényesülését a természetben – a „valóságban” is tisztán megfigyelték: a „nem gazdaságos” helyzetek kiküszöbölődnek, a természet nem áll rá a sorozatgyártásra. Tisztára szentimentális okoskodás, hogy csak őrült vagy költő lehet, aki nem tud lemondani holmi bordalokról, holott Petur bán, Szókratész, Eugène Scribe, de még a sokgyermekes sarki hentes esetében se vezetett jóra a sűrű poharazgatás.