A magdeburgi féltekék, avagy a nyugalom menetrendje

Mások ülnek és dolgoznak – s én csak ülök és dolgozom! Erre a szemrehányó tényállásra abból az alkalomból kell ébrednem, hogy valaki – ki tudja, hányadszor – a fülembe kiabálja, miszerint látnom kellene, mennyire nevetséges dolog még versifikálni, mikor, ha nem egyéb, legalábbis a költészet válságban van.

Minden válságban leledzik? Miután a Gutenberg-galaxis végét megjósolták, s az ember valósággal szégyenli divatjamúlt görcseit, melyekkel leül egy lámpa fénykörébe vagy a hideg váróterem zsivajába, könyvet vesz elő és folytatni próbálja olvasmányát – kiderül, hogy az utóbbi időben egyre többen kongatják a vészharangot: haldoklik a filmművészet is, a tévé, a retró, a hardrock, sőt már az elektronika is! Na, ez nem tartott sokáig – mondhatnánk kárörömmel, mi megrögzött gutenbergesek –, ám ha ez így volna, azt hiszem, inkább megrendülnénk, megszeppennénk. Tulajdonképpen csak bosszankodunk, hisz semelyik „galaxis” nem haldoklik, s főleg egyik sem szorítja ki a másikat.

És semmi nem aktuálisabb, mint akármi! Amikor a harmincéves háború idején éppen Magdeburg volt a soros, méretarányos kis Hirosima – Otto Guericke ellen ugyanez volt az érv, hogy ugyan hagyja már, éppen ő, a polgármester és ekkora felfordulás közepette, a kő-kövön korszak után alig pár évvel, nem röstell most ezzel bíbelődni? Ő pedig azt mondhatta, hogy nem, hogy mindenképpen soron van a dolog, ha éppen most jutott eszünkbe, most vettük észre, és elkészíthető, előkészíthető a nevezetes bemutató és bizonyítás, miszerint akár két jól megtermett igásló, baromi erő is húzhatja kétfelé, ami összetartozik, amit összetart az ájer, a dolgok atmoszférája. Quod erat demonstrandum, ráadásul ezúttal anélkül, hogy részletezni, disztingválni, ne adj isten ítélkezni kellene, hogy melyik lónak van igaza! De hát mi lesz a gyakorlati haszna a dolognak? Hát ha úgy vesszük, ennek egymagában, most azonnal semmi, ám…

Több ezer éve végtelenre nyitott kérdező és válaszoló szerkezet, az egyetlen ismert ilyen élő szerkezet – az ember, függetlenül attól, hogy koronként az ilyesmit mennyire vették jó néven tulajdon csoportosulási struktúrái. De érdekes módon sosem volt fölösleges, nevetségesen anakronisztikus egyikben sem – sem a kerekes, sem a kozmetikus, sem a költő, hogy látszatra (és lényegre) legképtelenebbül különbözőkkel mérjük. Az ember erős és finom műszer, végtelen törődés és szenvedés és szenvedély volt az ára az immár „sorozatgyártásban” is épp olyan érzékeny egyedei mindenikének mint újabb prototípusnak. Programozottsága most már épp ennek folytán teljes és alapvetően meg nem változtatható, legfennebb elpusztítható – egyenként, esetleg összegében is –, e programozottság különösen bonyolult, épp ezért manipulálható kulcsaival visszaélve. El lehet vitatkozni az „igéken”, hogy például az ízlést fejleszteni kell vagy kialakítani, hadd „fejlődjék” aztán magától, magában: a tudatot formálni kell-e vagy felébreszteni, működésbe hozni, ha valóban a működésben lévő emberi tudat, öntudat a szövetségesünk, nem annak valamelyik drogált karikatúrája. Különös paradoxon az is, hogy mint verebeké a por – agytorna és nem agymosás az emberi teremtőképességek igazi fürdője, és hátrányos helyzetű mindenki a Földön, akit az értékek létező korszerű eszményi rendjéről lebeszélnek, attól megfosztanak vagy félrevezetnek. A felelősség az értékek rendjének védelmében és nyilvánosságrahozatalában még mindig az irodalomé is, a Gutenberg-galaxisé. Mert az értékrend maga a megtartó ígéret. Az ember szerkezete olyan, hogy mindig fontos számára a lehetőségek ismerete még azokon kívül is, amelyek közül adott keretben, adott időben, adott esetben választhat. A tudás (és a szépség) öntudatot – önbizalmat indukál, energiát szabadít fel, tartást épít, erősít. Az ember az egyetlen ismert lény az anyagi világban, aki önmaga előtt kénytelen a legfelsőbb méltóságot: az értelem tartását és szerepét felvenni és gyakorolni. A leleményes Odüsszeusz, a széplelkű Arion, a peches Prométheusz, a makacs Laokoon, a körmönfont Eukleidész óta mindenre kiterjedt a figyelme a lehetséges „galaxisok” körül. Paul Valéry szerint Leonardo már olyan ember lehetett, aki azonnal egy hídra gondolt, ha szakadékot látott.

Valóban milyen megható és „vidékiesen” bölcs, biztonságos, ahogy a megfelelő pillanatban, az épp erre való fázisban, arra aktuális ponton az egyéniségek, az atyamesterek megvívják a maguk hihetetlen csatáit, és klasszikusakká lesznek, s felbecsülhetetlen etikai értékű, ugyanakkor hasznos műveket hagynak hátra. A cselekvő ember, az elfoglalt ember néha felnéz és elképedve látja, hogy mint valami bukott színielőadás után az elkeseredett direktor parancsára, már bontják is felette a kulisszákat, hogy a szegényes és sértődött továbbhurcolkodás ekhós szekerére pakolják, továbbállni – kicsit „ál-haladni” valahova. De hova? Halló, megálljanak! Hiszen csak ez a világ van – és ő még itt van, él és dolgozik, számára kedve és jóíze van a munkának, az alkotásnak, az elvégezhetetlennek és befejezhetetlennek, a skatulyákba, stílusokba, szekerekbe, korokba bevagonírozhatatlannak.