Kis hatástörténelem

 

A magdeburgi féltekék, avagy a nyugalom menetrendje

Mások ülnek és dolgoznak – s én csak ülök és dolgozom! Erre a szemrehányó tényállásra abból az alkalomból kell ébrednem, hogy valaki – ki tudja, hányadszor – a fülembe kiabálja, miszerint látnom kellene, mennyire nevetséges dolog még versifikálni, mikor, ha nem egyéb, legalábbis a költészet válságban van.

Minden válságban leledzik? Miután a Gutenberg-galaxis végét megjósolták, s az ember valósággal szégyenli divatjamúlt görcseit, melyekkel leül egy lámpa fénykörébe vagy a hideg váróterem zsivajába, könyvet vesz elő és folytatni próbálja olvasmányát – kiderül, hogy az utóbbi időben egyre többen kongatják a vészharangot: haldoklik a filmművészet is, a tévé, a retró, a hardrock, sőt már az elektronika is! Na, ez nem tartott sokáig – mondhatnánk kárörömmel, mi megrögzött gutenbergesek –, ám ha ez így volna, azt hiszem, inkább megrendülnénk, megszeppennénk. Tulajdonképpen csak bosszankodunk, hisz semelyik „galaxis” nem haldoklik, s főleg egyik sem szorítja ki a másikat.

És semmi nem aktuálisabb, mint akármi! Amikor a harmincéves háború idején éppen Magdeburg volt a soros, méretarányos kis Hirosima – Otto Guericke ellen ugyanez volt az érv, hogy ugyan hagyja már, éppen ő, a polgármester és ekkora felfordulás közepette, a kő-kövön korszak után alig pár évvel, nem röstell most ezzel bíbelődni? Ő pedig azt mondhatta, hogy nem, hogy mindenképpen soron van a dolog, ha éppen most jutott eszünkbe, most vettük észre, és elkészíthető, előkészíthető a nevezetes bemutató és bizonyítás, miszerint akár két jól megtermett igásló, baromi erő is húzhatja kétfelé, ami összetartozik, amit összetart az ájer, a dolgok atmoszférája. Quod erat demonstrandum, ráadásul ezúttal anélkül, hogy részletezni, disztingválni, ne adj isten ítélkezni kellene, hogy melyik lónak van igaza! De hát mi lesz a gyakorlati haszna a dolognak? Hát ha úgy vesszük, ennek egymagában, most azonnal semmi, ám…

Több ezer éve végtelenre nyitott kérdező és válaszoló szerkezet, az egyetlen ismert ilyen élő szerkezet – az ember, függetlenül attól, hogy koronként az ilyesmit mennyire vették jó néven tulajdon csoportosulási struktúrái. De érdekes módon sosem volt fölösleges, nevetségesen anakronisztikus egyikben sem – sem a kerekes, sem a kozmetikus, sem a költő, hogy látszatra (és lényegre) legképtelenebbül különbözőkkel mérjük. Az ember erős és finom műszer, végtelen törődés és szenvedés és szenvedély volt az ára az immár „sorozatgyártásban” is épp olyan érzékeny egyedei mindenikének mint újabb prototípusnak. Programozottsága most már épp ennek folytán teljes és alapvetően meg nem változtatható, legfennebb elpusztítható – egyenként, esetleg összegében is –, e programozottság különösen bonyolult, épp ezért manipulálható kulcsaival visszaélve. El lehet vitatkozni az „igéken”, hogy például az ízlést fejleszteni kell vagy kialakítani, hadd „fejlődjék” aztán magától, magában: a tudatot formálni kell-e vagy felébreszteni, működésbe hozni, ha valóban a működésben lévő emberi tudat, öntudat a szövetségesünk, nem annak valamelyik drogált karikatúrája. Különös paradoxon az is, hogy mint verebeké a por – agytorna és nem agymosás az emberi teremtőképességek igazi fürdője, és hátrányos helyzetű mindenki a Földön, akit az értékek létező korszerű eszményi rendjéről lebeszélnek, attól megfosztanak vagy félrevezetnek. A felelősség az értékek rendjének védelmében és nyilvánosságrahozatalában még mindig az irodalomé is, a Gutenberg-galaxisé. Mert az értékrend maga a megtartó ígéret. Az ember szerkezete olyan, hogy mindig fontos számára a lehetőségek ismerete még azokon kívül is, amelyek közül adott keretben, adott időben, adott esetben választhat. A tudás (és a szépség) öntudatot – önbizalmat indukál, energiát szabadít fel, tartást épít, erősít. Az ember az egyetlen ismert lény az anyagi világban, aki önmaga előtt kénytelen a legfelsőbb méltóságot: az értelem tartását és szerepét felvenni és gyakorolni. A leleményes Odüsszeusz, a széplelkű Arion, a peches Prométheusz, a makacs Laokoon, a körmönfont Eukleidész óta mindenre kiterjedt a figyelme a lehetséges „galaxisok” körül. Paul Valéry szerint Leonardo már olyan ember lehetett, aki azonnal egy hídra gondolt, ha szakadékot látott.

Valóban milyen megható és „vidékiesen” bölcs, biztonságos, ahogy a megfelelő pillanatban, az épp erre való fázisban, arra aktuális ponton az egyéniségek, az atyamesterek megvívják a maguk hihetetlen csatáit, és klasszikusakká lesznek, s felbecsülhetetlen etikai értékű, ugyanakkor hasznos műveket hagynak hátra. A cselekvő ember, az elfoglalt ember néha felnéz és elképedve látja, hogy mint valami bukott színielőadás után az elkeseredett direktor parancsára, már bontják is felette a kulisszákat, hogy a szegényes és sértődött továbbhurcolkodás ekhós szekerére pakolják, továbbállni – kicsit „ál-haladni” valahova. De hova? Halló, megálljanak! Hiszen csak ez a világ van – és ő még itt van, él és dolgozik, számára kedve és jóíze van a munkának, az alkotásnak, az elvégezhetetlennek és befejezhetetlennek, a skatulyákba, stílusokba, szekerekbe, korokba bevagonírozhatatlannak.

Tételek és támaszpontok

Mindig a fegyelmezett rendszeresség, a célirányos tevékenység bűvölete vonzott. A zanglai zimankóban maga alá húzott lábbal, monomániája fölé hajló Kőrösi Csomát éreztem oda, ha valakit az ideális szellemi munkához elképzeltem. Lettem fegyelmezetlenül kapkodó, rendszertelen úszója a betű óceánjainak, aki egyetlen nélkülözhetetlen készletnek, muníciónak örülne: igazi nyersanyagának már csak az időt kívánja. Amennyi hátra van, annyi még titok. Életem biztos meghosszabbítására tehát egyetlen irány adódott: a múlt. A történelem. Az éhesen érzékeny Én-nek az általános emberidő.

Szeretek szimultán több mindent olvasni, több munkán dolgozni. Egyiknek hangulatából a másikba menekülök; egyik fáradtsága odaát kedvvé válik.

 

*

 

A Fuzsijama látképeit tartalmazó nagy művéhez minden idők legnagyobb fametszője, Hokusai 1834-ben maga írt előszót: „Hatéves koromtól kezdve festésre ösztönöz minden, amit látok, de amit mindmáig, hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdek megérezni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban belelátok a dolgok titkaiba. Százévesen bizony elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és már száztíz leszek, mikor minden, amit alkotok, élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat.”

 

Régi, század eleji újságlapon találtam ezt a bekezdést; annyira elkopott, elrongyolódott a felső széle, hogy a dátum, a cím se azonosítható: …a görögök nem az éjszakát érezték rejtélyesnek, hanem Pán óráját, a verőfényes delet. Nincs másképpen ez a kritikai értelemmel sem, mely a kaotikus bőségű tények és gondolatok között még csak eligazodik, de nemegyszer megtorpan a nyilvánvalóságok előtt…

„Az egyetlen, amivel értelmem nem tud mit kezdeni – mondta Hegel –, a magátólértetődő, az itt és a most!”

 

*

 

Már a legendák madártávlati bátorsággal és bölcsességgel beszélnek az emberi szerkezetekről, mondják ki a legnagyobb, az örök érvényű tanulságokat. Si Huang-ti – azaz „Első császár” – Kínában időszámításunk előtt 213-ban egységes birodalommá akarta kovácsolni a széthúzó törzseket, ezért elégettetett minden könyvet; a könyvrejtegető írástudók közül pedig vagy fél ezret (ötszáz, akár a velszi bárdok) élve eltemettetett, a többi a Nagy Falat építgette haláláig.

Aztán ott van az örmény legenda arról az ősi, szent könyvek könyvéről, amely egyszer, amikor nagy veszélybe került, laponként szétszedték, rejtegették, megőrizték a legkalandosabb módon, az egyetlen kaland sokszorozódott meg tulajdonképpen, annyiszorossá lett, ahány lapja volt a könyvnek, de az esély is megnőtt, és végül a veszély múltán fegyelmezetten összeállt a könyv, sőt újabb erőforrást gyűjtött körülötte a diadal aureolája. Mert mindezt állítólag nem egy, de több nemzedéknyi idő alatt kellett és lehetett véghezvinni.

Ember és könyv viszonyát a legendák, ember és legenda (múlt) viszonyát a könyvek vigyázzák: bonyolítják vagy segítik.

Mindig van, volt egy régebbi könyv, mely egy régebbi legendát is tud, s mindig van egy régebbi legenda, mely egy még régebbi könyvről is beszél. Layard a XIX. században megtalálja Asszurbanipál két és fél ezer éves könyvtárát, s benne egyes agyagtáblákat mikor összeillesztenek – egy szó ismétlődik rendszeresen a szövegben: „olvashatatlan” – mivel már régebbiek másolatai csupán ezek a nagyon régi, ma legrégebbi források is.

Csak a szerkezetek s az ő fontos titkaik nem változnak. A már több galaxist átütő mai tudás, az új meg új technikák bűvöletében támadt gőggel, néha ugyan már legyinteni hajlamos: a „Gutenberg-galaxis” alkonyáról beszél, elég tapintatlanul az eleddig utolsó, nagyon modern könyvégetések és könyvtár-razziák évszázadában. Csak majd ne kelljen jeremiáskodni valahol az alexandriai-galaxis romjain, amikor mégis újra elönti majd az emberiséget „a semmihez se hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt” (Szerb Antal).

 

*

 

Utólag olyan szelíd: „kultúrapártoló” víztükrök… Például a nagy XIX. század. S nem is valahol a gyarmatosításra érdemes kannibálok között, hanem Párizsban! S nem holmi koraszülött avantgarde fenegyerekek, ricsajozó huligánok, hanem Flaubert az áldozat. A Bovaryné szerzője elleni hajsza „lényege”: ha ismert ilyen esetet, miért nem jelentette a hatóságnak, az igazságszolgáltatásnak; ha pedig nem ismert, csak kitalálta… mégis ki merte találni, hát akkor ő egy minősítetten minősíthetetlenül szennyes, utolsó firkász, pernahajder stb. De szép is volt, de bájos, de ragyogó ehhez képest egy bátran, beismerően buta, korlátolt „középkor”, mentségére mindenképpen pár évecskével közelebb Neander-völgyhöz!

 

*

 

„Feleségem és kutyám helyett a világot zaklatni: úgy látszik, ez az író dolga. Egyik dolga” (Déry Tibor).

 

*

 

„Ha éreztem, hogy indulataim elhatalmasodnak felettem és veszélyeztetni kezdik egészségemet vagy tisztánlátásomat, védekezésül kihelyeztem őket magamból, és műalkotássá kerekítettem ki izgalmaimat.” Pontosságában végleges megfogalmazás a Goethe megfigyelése; ennél többet és ennél tisztábban aligha lehet regisztrálni a szerkezetről, melynek jóvoltából az író „kétszer élhet”, olvasója, kora, irodalma hasznára és díszére. Ugyanakkor az effélék alapján, egyszerűsítve, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, a közhit minden műalkotást egyben személyes „vallomásnak”, emlékezés jellegűnek is tekint.

 

*

 

A költői digresszió (kitérő, elkalandozás a tárgytól), nem homályosítja el a mű menetét, a költő, az író nem vét szükségképpen a tömörség követelménye ellen sem, mivel a művészi digressziónak sajátos mondanivalója van (Fónagy Iván).

 

*

 

A költő (az alkotó) „szerepe” tisztázása során a sakktábla összes sarzsiját viselte a paraszttól a bástyáig s a futótól a lóig! (Ha a részletezés fontos: igenis még királyné is volt, lásd: Navarrai Margit.)

Az anekdota szerint a messzénei háborúban, időszámításunk előtt 640 körül, a spártaiak segítséget kértek Athéntől, s ez – a görög szellem leendő fővárosa – katonák helyett csupán egy sánta iskolamestert küldött: csakhogy ez az iskolamester Türtaiosz volt, aki lelkesítő költészetével győzelemre vitte a seregeket. Már ismerték ezt a képességét, nyilván ezért küldték. „Újra” igazolódott valami, ami még ősibb tapasztalat lehetett már a költő, a költészet hatásáról. A Marseillaise-ek születésének, szerepének előképe, mintegy összecsukható, hordozható modellje valahol a történelemben, ahol – madártávlatból – mindig olyan világosak a frontok jó és rossz, gonosz és nemes, fekete és fehér sakk-csataterein. Ám az is valószínű, hogy Türtaiosz bácsi küldetését csak jóval később Spárta és Athén ellentéte, elalakuló aránya élezte ki, dobta fel, tette szimbolikussá, a szellemi fölény metaforájává.

Mert a költők s a költészet nagy és végtelen sorsában a szakma s az eszmény nemegyszer mondott látszólagosan vagy valóságosan, elsődlegesen vagy harmadlagosan ellent egymásnak. Közelről, konkrétan, feloldhatatlanul! Társadalmi indíttatás dolgában milyen különbözők ugyebár a Gorkijok s a Flaubert-ek, a Balzacok s a Nyekraszovok, a Kafkák és Huyzingák. A Karthauzi-ban sóhajt fel Eötvös: „gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság ahhoz, hogy boldog lehessen”. Dosztojevszkij „apolitikus”, de „leíró értelemben” (hm!) kikerülhetetlen tananyaga az ember szerkezetének, ami a legvehemensebb szabadságvágyat s -harcot illeti. Turgenyev pedig, még mielőtt az „engajé” bölcsen tág fogalmát kitalálták és bevezették volna, már ült: Gogol nekrológjáért! És Baudelaire művészileg, szakmailag nem lesz kisebb attól, hogy ezen ars poetica-képes nyilatkozata: „így hát a költészet fő elve, szigorúan és egyszerűen véve, nem egyéb, mint emberi áhítozás valamely magasztos szépség felé; ez az elv jut érvényre a lelkesedésben” – szigorúan véve nem azonos a türtaioszkodással.

 

*

 

Lehet, hogy az alkotás izgalmasabb, mint a mű. Szorult helyzetbe került író utolsó ajánlata: „Országomat egy szóért!”

 

*

 

A szövetségek – az „egyszerű” társkereséstől a nagy, legendás barátságokig. Goethe és Schiller világirodalmi termelőszövetkezete; Ilf és Petrov javíthatatlan, idomíthatatlan, felszámolhatatlan, pajzán, sőt vásott, ám demonstrált következetessége a bírálat jogának és tisztességének szüksége mellett; és a nagy társtalanok „líra-értékű” nyafogása, akik örökké a magányra panaszkodtak a közönség s az utókor előtt, miközben a kulisszák mögött mindenkit elmartak maguk mellől, és mindenki elől, még feleségeik és fontosnak bizonyult múzsáik beláthatatlan sora elől is megszöktek mindig. Pedig: mindenki tartozott valakihez, valakikhez – azokhoz, akik hatottak rá, élők és holtak. Persze nehéz ügy: egyszerre valamennyinek bűvöletében élni, valamennyi bűvöletét felszínen is tartani, okosan, hasznot hajtón és közben legalább a szellemi függetlenségnek, önállóságnak, eredetiségnek deklarálását, annak szakadatlan és hajlíthatatlan védelmét keresztülvinni! Nem is lehetett másképp, csak összeborulva és civakodva. Imádva és pocskondiázva. Folytatva és megtagadva. Egyszerre mindent, mindenkit. A képen látható eredménnyel.

 

*

 

Nem minden klasszikus, ami régi! Tacitus: „Nyíltan bevallom, hogy egyes régiek olvasása közben alig tudom leküzdeni a nevetést, máskor meg az álmosságot.”

 

*

 

Hosszú az út a klasszikusi státusig. A kettős kép, melyet a hazai s a világkultúra képernyőjén hagy az alkotó, sokszor vagy sokáig, vagy végleg nem esik egybe. És ugyan melyik fontosabb, miért lenne valamelyik fontosabb és rangosabb, mikor mindkettő életbevágó mennyország. Nem az alkotó, hanem népe életébe, avagy a népek, az emberiség életébe „vág”! Ám mint minden hosszú útnak, ennek is van kezdete, melyet első köhintése közlésekor, valahol valami vidéki „zeitungban”, „journalban” kezd el a titánpalánta, s titokban ama pillanattól elkezdheti a számolást, hogy ugyan most még csak az 5.697.873.911-ik író ő a világirodalomban, de „ha minden jól megy”, egy-két hónap, év, évtized alatt a megyében akár erős hetedikké léphet elő, és minden újabb (elő)lépésnél meglegyinti majd ama szédítő érzés (az egykori jó tanulóé), hogy most már igazán, forrón közeleg a cél, a halhatatlanság sorszámozott babérkoszorújából egy! Mint mindenre, erre is akad kijózanító kádencia az előidőkből: „Itália harmadik költője küldi a másodiknak az első művét” – állítólag e szavakkal küldte meg Boccaccio Petrarcának Dante Divina Commediáját, mire az így válaszolt: „Miután az első hely már valóban foglalt, vegyed te a másodikat, én megelégszem a harmadikkal is”.

De akad közelebbi ragyogása is a szerénységnek. A Napok hordalékában Déry Tibor nyilatkozata Németh Lászlóról: „Valahányszor találkoztunk, mindannyiszor sort kerített rá, hogy – még ép fél szemét felém fordítva – megkérdezze: te, ugye, még dolgozol? Gyermekesen irigykedve háromszor akkora művel a háta mögött, mint amekkora az enyém valaha is lehet.”

 

*

 

Az egyszerűség rejtélyes is. Például Petőfi mindenható „egyszerűsége”, mely viszont azonnal megszűnik, mihelyt vizsgálni kezdjük.

„Vigyázz, ha hozzányúlsz, mert már másról beszélsz” – tanácsolja dünnyögve Epiktétosz is.

 

*

 

Tulajdonképpen a legbonyolultabb dolog az egyszerűség kérdése a szakmai oldal felől nézve. Mert bizony az író szemével, számára „az életben nincsenek egyszerű dolgok, az életben csak bonyolult dolgok vannak!” – mondja ki tételesen is legújabb korfestő regényében a hírneves írónő, s ez nincs ellentmondásban egy teljesen ismeretlen költőnő csak kéziratban olvasható, „vidéki” ars poeticájával: „És elmondjuk helyettük azt, ami a mélyben megvan bennük is, de nem találnak hozzá szavakat, kimondjuk világosan úgy, hogy megborzongjanak.” Mármint az olvasók. Csakis miután az alkotó megborzongott a felismerés, a megformálás, a kimondás örömében. Enélkül nincs befejezett mű.

Az önemésztés, tépelődés, alkudozás normális „pszichózisok” mint az alkotó folyamat részei: egyik véglet a kétely, hogy jól van, nem lesz remekmű, de hát legalább elfogadható? – másik az önmegnyugtató eufória (hogy: „bizony ez majdnem, majdnem…”), mely csak a felajzottság csaló vaksága. Ugyanis a mű két szuverén valóság szenvtelen találkozásának: ütközésének terméke, következménye mindig. Műfaja tehát csak halmazállapot, keletkezése maga a dráma, melynek mélységeibe a szavahihetők is csak elemlámpányi fénnyel világítanak be időnként. Mondjuk Virginia Woolf egyetért Montaigne-nyel abban, hogy: „A lelkünk, vagy a bennünk lakozó élet egyáltalán nincs egyetértésben a rajtunk kívüli élettel.”

 

*

 

Schiller: „Az emberiség szolgái lettünk volna, néhány évezreden át rabszolgamunkát végeztünk volna érte, és megcsonkított természetünkbe belevéstük volna e szolgaság megszégyenítő nyomait – hogy a későbbi nemzedék boldog henyélésben ápolhassa morális egészségét és fejleszthesse emberségének szabad növését! De lehet-e az ember rendeltetése, hogy valamilyen célból elmulassza önmagát? Lehetséges volna, hogy a természet a maga céljaival megfoszt bennünket olyan tökéletességtől, amelyet az ész ír nekünk elő a maga céljaival?”

 

*

 

Terek az időben, vagy idők a térben? Számtalan idő és tér van – egyre több –, de mindig egyetlen ÉN az, aki ezt érzékeli. Látszólag kiszolgáltatott partner, egyenlőtlen fél egy olyan kíméletlen óriás kihíváshoz, mint a lét, de ezen aligha tudunk szépíteni bármilyen teleologikus vagy gyakorlati kollektivizmussal. Az ember különlegesen magas fázisa az értelmes létnek, de csak énként felel meg neki; az én-ek összegei, többesei a világ elkerülhetetlen kontemplálásában, megértésében, legalább szellemi quasi-legyőzésében – még ha azt szuggerálják is – nem jelentenek minőségileg más tényezőt. Egymillió írástudatlan se tud írni. És két zseni se összeadható!

 

*

 

„Nem a szubjektivitás puszta önkénye, hanem gyakorlatilag szükségszerű tendencia, hogy az ember eredetileg mindent, ami vele történik, saját kis emberi világa felől néz, igyekszik azt saját életének célszerkezetébe beilleszteni” (Hartmann).

 

*

 

„Úgy lennem úrnak magam fölött, ahogy a természet úr fölöttem: ez a civilizáció.” (Ignotus). Érdekes módon ehhez nem kellett nyolc-tízezer éves technikai fejlődés, kényelmi készenlétek kényeztetése – a gondolkodó fők, alkotó elmék a paradicsomi állapotban már ismerték azt az opciós lehetőséget, melyet jól megtetézett ellensúllyal így metaforásított Démokritosz: „Szívesebben értem meg valaminek az okát, mint hogy Perzsia királya legyek!”

 

*

 

Vérité vagy fiction; valóság és képzelet; az igazi és a valódi – mennyiféleképpen lehet szembeállítani, ami csak különálló! És csak a műelőttiségben! A műben már nem is kell és nem is lehet „tetten érni” csak a hatást. József Attiláról írja Ignotus: „Hogy a hazugság szép lehet, ezt egyszerűen nem hitte el. Dogmatikusan ragaszkodott a való tényhez – egészen addig a fokig, ahol a tények látszata is megszűnik, s elkezdődik a sejtelem.” Ezért nem kicsinyeskedés (még ha szó szerint vennénk is), hogy „kóklernek tartotta az olyan költőt, ki a kedvesét a hangulat vagy rím kedvéért szőkének dalolja, holott a valóságban barna. Ő, bármilyen vadul száguldott képzelete, úgy ragaszkodott a valóság minden porcikájához, mint a leltári tárgyhoz, melyről fejvesztés terhe mellett kell számot adni… Ha valahol azt írja, hogy hazafelé menet nézte a jázminokat, akkor mérget vehetünk rá, hogy nem orgonák voltak.”

 

*

 

Flaubert azt tanácsolja: „Igyekezz ragaszkodni a tudományhoz, a tiszta tudományhoz; szeresd a tényeket önmagukért, tanulmányozd az eszméket úgy, ahogyan a természettudós a szúnyogokat tanulmányozza.”

Az esztétikai eszmék, felfedezések, tételek, felfogások, divatok sorrendjének persze van egy szenvtelenül objektív katalógusa: történetük. S van minden időben: minden pillanatban – most is – mindennek együtt, egymással, egymásban ama utóélete, születése, halála, feltámadása – mely szintén divat, felfedezés, néha a spanyolviaszé, és felfogás, mely aztán, ha elmúlt, kidolgozta, kidühöngte magát, szintén történetté, katalógustétellé válik. Ám NB: menet közben, röptében, két megálló közt, gyakorlatilag szóhoz-szerephez jutnak afféle esztétikán kívüli szempontok és szubjektív vonások, hogy „rokonszenves”, „mutatós”, „megnyerő”, „ma is alkalmazható” stb., és ezek a kerubok, gyászhuszárok, ültetőnők nemegyszer a kívülállók méltatlan mindenhatóságával intézik behemót, de magatehetetlen kategóriák további sorsát, utóéletét.

Jártasnak, műveltnek lenni fontos iránytű; ám érzék nélkül ne is szálljunk tengerre!

 

*

 

A provincializmus vidéken se kötelező! Egyetlen dologban nem illik s nem szokás elmaradni semmilyen sanyarú körülmények közt a világszínvonaltól – tehetségben.

 

*

 

„Objektív, az egyén jellegzetességére törekvő leírás olyan követelmény, mely a tizenkilencedik századbeli romantika és realizmus célkitűzéseiből következik, de azelőtt nem létezett… A reneszánsz és barokk elbeszélő irodalom egészen más típusú elvárásoknak felel meg, a gyönyörködtetés barokk ismérve lassú, a részleteket kidomborító olvasást igényel, melynek elsőrendű célja nem a megoldás ismerete, a kifejlet mielőbbi elérése” (Kibédi Varga Áron).

 

*

 

Különös dolgok, különös arányok, különös matematikák. Sainte-Beuve korában orákulum volt, példátlan tekintélynek számított, rettegtek tőle. Pedig nem is volt kíméletlen kritikus, csak „maga a kritika”. Hallatlan felelősség! Mindössze három ítéletbeli tévedés terheli a számláját: Stendhal, Victor Hugo és Baudelaire félreismerése. A „többit” tisztán látta!

 

*

 

Richard Wagner: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

 

*

 

Egy igazán rosszmájú észrevétel: jellemző humorunk szellemi színvonalára, hogy míg Ulenspiegel vagy Naszreddin Hodzsa az egész világot, Rózsa Sándor csak a lovát ugratja.

 

*

 

A nyelv az író hordozható műhelye és csigaháza. Megnyugtató és megcáfolhatatlan metafora. Az író kiváltságosnak érezheti magát ennek az eszmei és eszményi közegnek a bérbekapása által. Semmilyen más művész nem kapott ilyen, „anyagtalansága” miatt (elméletileg) könnyen kezelhető juttatást az emberiség alapfelszereléséből. Ugyanis a nyelv meghatározóan alapfelszerelési tárgya, izéje az embernek. Egy, a neander-völgyi ember beszédéről értekező tanulmányban olvasom: „Röviden azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember azért emberi, mert mondani tudja, hogy az.” Ám ha el nem is riasztanak, de megborzongatnak, szédületbe kevernek azok a mélységek, melyek körülötte, önmaga támasztotta gravitációk mentén nyílnak. „Az a képesség, hogy életterét szimbólumokon keresztül dolgozza fel, az egyetlen nyilvánvaló különbség az ember és a többi főemlős között.” Nem olyasmi rendít meg, mintha több nyilvánvaló különbség létében reméltem volna. Hanem ahogy ennek a boszorkánykonyhának a boszorkánykonyhájába bennebb merészkedem, elborzadok, hogy miközben nem én, de a Balzac meg a Molnár Ferenc itt csak úgy sütögeti (ki) a maga kisütnivalóit, a Homérosszal egyetemben holmi kis alkimisták, tudatlan hályogkovácsok a legnagyobb stiliszták is azokhoz képest, akik igazán tudnak „nyelvül”. Szakosodunk, szakosodunk, a temetők meg üresek! Ismerkedés a szakkifejezésekkel – árnyalatok és árnyalatok nevei: alexia – az olvasott szó jelentésének felismerési zavara; holofrasztikus kommunikáció – a gyermeki nyelvelsajátítás egyik egyetemesen megfigyelt szakasza, amelyben az egyes szavaknak mondatértékük van; kompetencia – nyelvtudás, az anyanyelvi beszélő által elsajátított szabályrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a beszélő végtelen számú hangjelet kapcsoljon össze az annak megfelelő szemantikai tartalommal stb. Olcsó humorizálásra is csábít némely frappáns, célzásnak is érthető, értelmezhető, ám nyilván véletlen egybeesés azzal, ahogy például az irodalom iránti süketséget is meghatározhatnánk holmi alexiaként. Inkább lehajtott fejjel ismerem be, hogy mi minden tisztáznivaló, tudományosan megfogalmazandó akadt itt lám, ama isteni eszköz körül még, melynek segítségével a bűnnek s a bűnhődésnek, az ivániljicsség halálának s a semmiért-egészen-nek a meghatározását is el kellett végezni, nem is akárhogy. Akadémia akadémia hátán, olümposz olümposz hátán, parnasszus parnasszus közelében! Alig tesz hozzá valamit a dologhoz, ha egyes versekben is egyes szavaknak mondatértékük van, megint egészen más törvényszerűségeknek engedelmeskedésből, s hogy ezt felismerni még egy rokon munkatelepet nyitott szüksége esetén az emberiség, aki megengedte, engedélyezte, avagy csak tudomásul vette végül, hogy ezt az izéjét, ezt az alapfelszerelési tárgyát egyik bedolgozómunkása, vándorcigánya, házicselédje: az író hordozható műhely gyanánt használja.

 

*

 

Ez a bölcs megfogalmazás figyelmeztetőlövés mindenféle újítás „elméletével” bíbelődőknek, akik mert nem akarnak idegen vizeken hajózni, ezért beltengerüknek tekintik az olvadt spanyolviaszt is: „Az új művészi formák létrehozása nem az invenció aktusa, hanem a felfedezésé, annyiban, hogy ezek a formák a korábbi korszakok formáin belül elrejtve hevernek” (B. Eichenbaum).

 

*

 

„Figyelemreméltó” Lukács György ifjúkori „titkos” kis kritériuma az irodalmi hatásról és értékről: vigyázat, amit én magam meg tudok írni, az bizonyára még gyenge, rossz!…

 

*

 

Ó, a zseni! Persze, a zseni!

A szellem egész kulisszarendszere, ama bizonyos műveltség (a kultúra) olyan, mint valami apokaliptikus színházi raktár, ahol a már nem játszott darabok s az éppen műsoron tartott összes eddigi előadások díszleteit és kellékeit megőrizték. Technikailag efféle gigantikus lerakat csak ebben az egy régióban: a szellemében lehetséges; itt ugyanis idő és tér összecsukható, „mindössze” fogalommá sűrített rétegei, kötegei, tárai és tékái, machinái, gépsorai, üzemei dióhéjba gyömöszölve elférnek. A világban való fáradalmas és figyelmes járkálás produktuma ez az igazán mesebeli zsebvilág: amannak „égi mása” – mint felszerelés a világban való további kellemes és épületes járkáláshoz.

Ebben az értelemben tehát szellemi „világunkban” – Mezopotámiától máig – a való világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója, működő „modellje”, megkaparintott szindrómája minden.

Az ember szerkezetén átszűrhető szentenciák közül viszont végső soron egyedül a zseniké igazán érdekes. A zseni a telített, betáplált, felfokozott, felingerelt, túlhajtott szellemi vitalitás – mely pillanatonként ontja a szentenciákat; persze nem feltétlenül folyamatosan ugyanahhoz a témához, és nem feltétlenül valamely pragmatikusan hasznos, gyakorlatias áttekinthető koherencia sorrendjében. Inkább szimbolikusan és potenciálisan, lévén inkább állapot, mint bármi más.

Személyes és közösségi haszna is ki van téve az iránta (még a faj bokros „történelmi” tapasztalatainak birtokában is) még mindig közömbös „körülmények” játékának; ettől lesz ő aztán rendszerint „korát megelőző”, aki menhelyen végzi, ha nem mártírként.

Érdekes, hogy a legnagyobbszabású szellemi ambíciók esetében a legérvényesebb, hogy ha ami van, ami már kész, azt mind nem ismered, ez nyilvánvaló gátlást jelent a megnyilatkozásban. Tehát módszeresen előbb „akkumulálni”, aztán „produkálni”… Ha valaha is ez a minduntalan belekeveredő lelkiismereti aggály, „erkölcsi” szempont hagyna igazán fontos opust befejezni!

Egyedül a zseni teszi túl magát mindezeken, amennyiben esetében született képességek és érzékek gyorsabban és láthatatlanabbul, nyomtalanabbul elvégzik azt a betáplálást, mely külsőségeiben a szüntelen, a végtelen, az elvégezhetetlen tanulás eredménye lehetne csak.

Ám szorgalom teremtette zsenialitás nincs. Gyermekeinket, a szellemi teremtés novíciusait ezen a téren minden „józanul gondolkodó”, tisztes, jó szándékú kor és nemzedék kénytelen becsapni. Ez nem baj és nem bűn, hiszen a szellemi munkások vannak, lesznek többen, nem a zsenik. A baj és a bűn a zsenit fel nem ismerni és bármilyen okkal, ürüggyel zavarni, megakadályozni, hogy a köz javára és díszére „vulkánkodjék”. Ikaroszka még nyíratlan szárnyakkal is le-lezuhan, hát még ha módszeresen stuccolják!

 

*

 

A valóság mint „regényíró”. Újsághír, riport, helyszíni közvetítés. Valaki megrendülten veti papírra, aminek véletlen szem- és fültanúja volt itt, a századvég közelében, nagyjából fél évszázaddal az „utolsó” világháború után: veterán-találkozó a parkban, kitüntetések kavalkádja; ősz-öregasszony a bejáratnál jó magasra tart egy fakult fényképet, serkenő bajuszú legényke és elég nagy betűkkel egy szám, egy hajdani katonai egységé. „Ki tud valamit a fiamról?” – motyogja el percenként. Ott van az összes efféle ünnepélyeken. Csak egy eszelős nénike, vagy egy eszelős korszimbólum. Van, VAN, aki amíg él – remél?

A mindentudás szerint csupán enzimek parancsának engedelmeskedik az anyai érzés s a megszokásnak a gyermeki szeretet. Nem viccelünk, csak demitizálunk. Szerkezet vagyunk, nemdebár, mely bizonyos logika szerint persze az értelemnek kellene hogy engedelmeskedjék. Ám bizonyos más logika szerint, melynek érvényesülését a természetben – a „valóságban” is tisztán megfigyelték: a „nem gazdaságos” helyzetek kiküszöbölődnek, a természet nem áll rá a sorozatgyártásra. Tisztára szentimentális okoskodás, hogy csak őrült vagy költő lehet, aki nem tud lemondani holmi bordalokról, holott Petur bán, Szókratész, Eugène Scribe, de még a sokgyermekes sarki hentes esetében se vezetett jóra a sűrű poharazgatás.

Kis hatástörténelem

Az ábrázolás története azonos a hatások történetével, magának az irodalomnak, művészetnek legbelső, házi történetével: megtörténésének regényével.

A nagy, katalogizált stíluskorszakok és irányzat-sorozatok után nagyjából ugyanannyi égető probléma esik korunkra is. Nem bonyolultabb emberi lényt kell ábrázolni, nem csak „más” világot – és nem különb technikával; nem az új embert, hanem egyáltalán az embert fontos és nehéz ábrázolni mindig.

Egy művészet csakis a benne megtalált öröm által él – s ez máris „ábrázolási probléma”, hatás-gond, mely újabbakat és újabbakat vet fel, vonz, feltételez, tol előtérbe, hoz a fejünkre.

Az irodalom örök indítéka – és alapproblémája – a megtudás, a megértés. A pszichosztázis: a lelkek mérlegelése (a kép egyenes és átvitt értelmében egyaránt) homéroszi hagyomány, és „Jól gondolkozni olyasvalami, mint jól megfogózkodni” – tanítja Németh László. Ennek az ívnek a mentén történik meg minden; a legnagyobb tanulságok azt súgják, hogy a legcélszerűbb együtt vizsgálni, gondolni át: az alkotó s az élvező szempontjából ezt a probléma-köteget, szellemi DNS-kábelt, érzékenységünk egyik legfontosabb, történelmi meghatározottságú és mindig megterhelt idegpályáját.

A képzeletbeli emberiségben a programatikus humanizmus szerint a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll; ám eddig ritkán és vajmi rövid időre volt ez elérhető, megvalósuló képlet, még a tizenkilencedik században is, hát még a huszadikban!

Nem tudni, milyen közönségre gondoltak termékeny magányukban az ókori auktorok, élen a görög filozófusokkal, az újabbkori alkotó is egy elvont emberiséggel vigasztalja magát.

A művet fogyasztó kortársi közönségnek főbb bajai a stíluskiesések s a fogalombábelek körül keletkezett mágneses viharokból származnak. Az ismeretek ugyan eddig felülmúlhatatlan rendszerré alakultak minden téren; a kétszerkettő egyre nagyobb biztonsága azonban a művészetek dolgában nemigen segít. Pedig ezek „rendszere” is egy adott horizont, egy lehetséges láthatár, s az ismeretek bővítése itt is egyenlő a rendszer bővítésével. Az idő nagy ajándéka, hogy a kép mindig tágítható. Minden elmozdulás viszont már más horizontot hoz létre; itt sajnos szeszélyesebb, nehezebben követhető törvényszerűségek szerint, mint az egzakt dolgok esetében.

Maga az alkotó sem kivételezett, egyetlen kedvezménye a talentum, egyetlen menedéke a tudományból végleg száműzött magány és önállóskodás lehetősége. Ez itt a játékszabályok közé tartozik, néha annál jobban zavarba hozva a partnert – a műélvezőt. Ugyan itt is, ahogy a horizont nő – a tét nő meg vele, de csak az alkotó számára kötelezően: tudnia, értenie (ábrázolnia) kell önmagát és – minden előzőt! Mert az új eredmények itt nem érvénytelenítik automatikusan az előzményeket; egymás mellett él minden, ami volt s ami jött (a biológiai burjánzáshoz némiképp hasonló hibridekkel, változatokkal, átmenetekkel egyetemben), mert itt tulajdonképpen, sőt par excellence nincs is elhalás. Erre viszont csak a XX. század művészeti tényei szolgáltattak a megdöbbenéshez elegendő támpontot.

Ám közben, ahogy természetes is, az alkotó is, a fogyasztó is, az író is, az olvasó is a művészet, az irodalom elé képzel különböző korfeladatokat, melyek nagyszerűségével csak kicsinyességük, tehetetlenségével csak kívülállóságuk képes vetekedni. Így aztán a hatékonyság s a közérthetőség néha szemérmesen arra redukálódik: ki mit fektet bele.

Pedig az irodalom eredendően nem megvetendő eszköze, fegyvere a megismerésnek. Tapasztalatrendszerének bölcsességével még azt is meg lehet „érteni” pár ezer éve és jövőbe ható érvénnyel, ami önmagát nem érti: magát az eszmélő emberi lényt.

Egyszerű, mondhatni nagyon olcsó laboratóriuma: a nyelv. A gondolkozás és a nyelv pedig elválasztatlanok ugyan: de ha a művészet régióiban irányzatszámra vetekednek a nyelvezet felhasználásának magasiskolái, bizonyos távolságból, külső tekintettel szemlélve ezt a légiparádét, érdemes leszögezni vele kapcsolatban egy lényeges tényt: egyetlen irányzat se nyert s nem áll nyerésre. Nem látnoki erő, hanem a józan ész elég volt hozzá, hogy már a XVIII. században Rameau megállapítsa: „Egyik művészet nem úgy győzi le a másikat, hogy szembeszáll vele, hanem úgy, hogy magába szívja és felülmúlja.”

A dolgok formai oldalán túl, a tartalmi oldalt illetően is téved, aki úgy véli, hogy az író szerepe valami nagy szavazásban egy igen vagy nem kimondása csupán, a jó, a helyes, az eszményi, a béke, a munka a stb. mellett, hisz ennél bonyolultabb az ő felelőssége a legáttekinthetőbb korokban is. A végcél valami lebegő tolerancia álma, mely ott sugárzik az őseposzok s a szerelmes szonettek felett egyaránt: az értékeket magukba foglaló „rendek” megkeresése folyton, szüntelenül. Megkeresése, vagy meghirdetése legalább. „Micsoda felfedezés lenne egy rend, mely nem a kizáráson alapul” – sóhajt fel Virginia Woolf.

Az irodalom, a művészet a legvalóságosabb lebegő szövetség az értelem igaza és rendje érdekében, egymásnak ismeretlenek rokonsága, a bizalom ősi internacionalizmusa az alkotás, a teremtés nevében. Menet közben hányszor lehetett úgy megteremteni ennek folytonosságát, az új alkotási eszményt és formát, hogy ne is keressék a régivel való barátságot, a sima átmenetet, a kötőanyagot az azért érvényben maradó logikákhoz; mégis, ami túlél mindent, ami a koherenciát biztosítja, az újra meg újra összeomló szerep feltámadását – az tiltakozva és tisztulva, önpusztítva is egyetlen tradíciót épít: az alkotásét, mely a Neander-völgyből magunkkal hozott munka édestestvére, társa. Témájuk, tárgyuk is lehangoló dísztelenséggel egybeesik, pátosztalanul közös: a világ és az ember.

Persze a kor világháborús légterében szellemi hirosimák is megestek, de pozitív katasztrófájuk termékenyebbé tette a művészeteket, mert valamit megtagadva, lerázva, elpusztítva, ők is ugyanazt akarták, csak másképp, „különbül”, amit a megtagadottak. Az avantgarde kísértete is bejárta a maga Európáját s a világot.

„Ne a világ képét, hanem a lényegét!” – követeli a robajlás elején kiáltványában 192l-ben Kassák egy (művészeti) forradalom letéteményeseként. És mostanában úgy hallszik, hogy egy kibontakozó neoklasszicizmus a művészetekben is a technikai megbízhatóság kora lesz „végre”.

Különben a témák megélnek évezredekig; úgyszólván plagizálják önmagukat: a „jó” s „rossz” párharca, erények birkózása, Oidiposzok, Antigonék, bűn és bűnhődés, Romeo és Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök világ, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket még fogalommá nőtt, véglegesen tökéletes példányokkal is! Valamennyi megoldás, elintézés ugyanis helyhez és időhöz kötött, a hely és az idő előjoga.

Egyesek szerint amolyan jó öreg XIX. századi elképzelés megpróbálni egyetlen műben – vagyis egyáltalán megadni, összefoglalni a lét, a kor, a történelem értelmét; és nincs hőbb vágya – és hiúbb vágya az újabb koroknak sem, mint egy ilyen varázstükörkép.

Egyesek a humán dolgok felől várják az emberiség megváltását az eltechnicizálódástól, míg mások éppen a humaniórák visszamaradottságát, gyengén fejlettségét, konzervativizmusát panaszolják fel.

Tolsztoj mondja a józan észről, hogy olyan morális varázsvessző, mely mindenkinek keze ügyében áll. Ha kitöltünk egy csésze forró teát s egy pohár hideg vizet, mindkettő azonnal elkezdi a változást a környezet uralkodó hőmérséklete irányába: egyik lehűl, másik felmelegszik, míg egyenlő hőfokúak nem lesznek. A józan ész is a szellem koronként lehetséges alaphőmérséklete, avagy egyáltalán a szellem alaphőmérséklete ezen a Földön, ebben az Emberben, ebben az emberiségben.

A szélsőségek funkcionális súlya tagadhatatlan a haladás mozgásforrásai közt, és „maradandóságuk” káprázatát semmilyen közeg nem élte át szebben és szenvedőbben, mint a művészetek régiója. Pedig a művészetek önmagukban: önmagukként nem éltek át semmilyen fejlődést. Korszakaik egymásutánja nem fokozódás, értékteremtésük kezdettől egyenletes és végérvényes. Adott! Altamira és Picasso, Praxitelész és Henry Moore, Bach és Bartók, Aiszóposz és Brecht egy szellemi Mengyelejev-táblázat önmagukat sorra felfedező társértékei: elemek, nem emelkedő címletű bankjegyek, bélyegsorozatok.

A művészi az, ami elegendő sejtelmes: olyan jellegű információt hordoz, hogy lebegésre késztet valami semmi egyébre nem való, de fontos kis iránytűt az érzés s a gondolkozás, a gyöngédség s a finomság láthatatlanul ágaskodó kis tengelyei mentén. Dimenziói kis csillag alakú keresztjére feszítette már a vadembert is, nehezen magyarázható izgató örömével. Egy látszólag készen kapott érzékünk rajongásának tárgya a művészi. Hogy is szól Bod Péternél ama nürnbergi kőökör felirata: „Mindennek megvan a maga eredete és növekedése // De íme ez az ökör, amelyet látsz, sohasem volt tinó.”

Hatalma mégis előrevivően fontos azoknak a dolgoknak, melyek nem egy logikus (ki)fejlődési sor mentén működnek. Az emberi meghatározóinak egyik állandója, együtthatója a titokzatos művészi.

Mikesnél már szellemileg, nyelvileg, formailag, technikailag megvolt az európai hang, stíl, színvonal valahol majdnem – Ázsiában: „A XVIII. század első felében már olyan a prózája – írja Cs. Szabó –, amely a Kosztolányié mellett máig a mintánk. S tette egyedül, lelkileg fel-feltöltő intellektuális környezet nélkül, kristálytiszta, eleven nyelvében magasan az erdélyi földiek: rokonok, írók fölé húzva. Nincs rajta egy szemernyi penészfolt. Szebben, természetesebben, elegánsabban ír, mint bárki.” Ugyanis: „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod” – vallotta Brâncuşi.

A tehetség öntudata lehet az egyetlen „merev”, kész, végleges tényező, a megértése, a kíváncsiságtól az elsajátításig viszont mozgékony kell hogy maradjon örökké. Az avantgarde szerepe ebben gyökeres: ettől mutat önmaga elé és túl önmagán – a végtelen fogékonyság hirdetésében.

Míg számosan rendre szakszerűen kifejtették, szaporították a formákat, egy-egy alkotó szinte tiltakozva szűkítette, szorította vissza a maga meggyőző egyedi gyakorlatával a szerinte „fölöslegest” (például egy Mestrović). A művészetek története és elmélete viszont nyilvántartja, katalogizálta mindazokat a (lehet már többé elő sem vehető) formákat, megoldásokat, melyeket valaha valakik megmutattak, kimutattak mindazon lehetőségek kombinációja, variációja, permutációja alapján, melyeket a valóság, a fizika s a pszichikum megenged. Az igazi modell végig az egész világ, a teljes lét lehetett csak. „Olyan ember, akinek nincs jó emlékezőtehetsége, hogy a természet hatásait megtartsa, igen jó másoló, igazi fotografáló gép lehet, de sohasem igazi művész” – véli Ajvazovszkij, a művészettörténet legnagyobb, legrealistább „tengerfestője”.

A művészet a maga képzelt élet mivoltában meghosszabbítója is az életnek, kitágítója az átélhetőnek. Ebben az áldásában részesül mindenki: alkotója és fogyasztója egyaránt. A művészet emlékezetesen eljátszik másodszor ugyanazzal a világgal, s néha ez a képzelt élet teljesebb és kellemesebb. Valahol, valahogy maga a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois.

Az alkotó képzelet működés közben nemegyszer a kinti, a való világ minden logikáját ignorálni látszik, vagy csak felfüggeszti életteremtő, képteremtő jogának gyakorlata érdekében.

Van az a nem nagyiparosítható, nem gépesíthető, nem automatizálható „háztáji” kutatóprogram, melyet Homérosz kezdett és Shakespeare meg Flaubert próbálkozásai is fémjeleznek. Nem is lesz más művészet, irodalom, csak ami emlékeztetni képes erre az egészre, magunkra, s már önmagára is. Minden művészeti tény egy kar nélkül maradt hölgyakt s egy már egyenesen kar nélkül koncípiált Vénusz kortársa véges-végig. A dolog humanocentrikusságán egyelőre nem eshet csorba. A művész bennefoglalt kommentárjai a többletek, a hozamok, az adalékok.

Ha időnként önmaga fertőképével is meg kell ijeszteni, érdemes ébresztgetni a világot; megtalálni az egyensúly, a harmónia lehetőségét, ez a humánum álma. Hogy milyen is az ember, Dante képe erről szinte azonos már a Dosztojevszkijével: nem tudni miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) magasrendű lakóinak közös erényei és közös bűnei. Egyenként s koronként való vizsgálásuk, szemből-profilból fényképezésük viszont nem rendíti meg és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának józan tényét. Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálkoztak bebizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy az emberben ott az ember is.

Egyesek a líra halálát jósolgatják, mások a sztori feltámadásában reménykednek, mikor még ki se pusztult. A világról mutatható képek közül mindenik lehetséges „történet” nagy esetrendszerek része. A könyvtárak szerencsére már roskadoznak a művek súlyától s még mindig minden hiányos. Képzeljük el, ha a Romeo és Júliát „csak” Boccaccio írta volna meg; vajon még volna esély erre a véglegesen, egyszerien tökéletesre is? Egy-egy néma pillanatra érdemes áhítattal gondolni a még meg nem született remekművekre is. A hatás története még nem zárult le. A hatás a maga szépen berendezett elképesztő kulisszáinak mennyországával az ember mellett áll. Érte akar s fog komédiázni ezután is. A szellem továbbra is a semmit ismeri a minden mögött, tud az elmúlásról a lét mögött, látja az elnyomatást a szabadság helyett, a szent meggyőződésből önmagát bántó embert; mégis csakis a harmóniát szereti és vallja és hirdeti. Mert a gyöngeség jele volna lemondania, a mindig pillanatnyi erőviszonyoktól diszharmóniába, ingerült depresszióba esnie. A szellem pedig erős. Fontos és tiszta hatások keringenek halhatatlan, mégis emberi vérköreiben.

A világolvasó Rotterdamiról

Teszek-veszek a nyári íróasztalon. Elnézem Dürer metszetén a könyveket, írószereket; hogy ugyanúgy állnak ki a kicsi cetlik, cédulák, könyvjelzők a kötetekből, fokos fóliánsokból, hogy a szellemi munka festői rendetlensége, ez a megingathatatlan rend, biztatóan üzen fél ezer év távlatából is. Rotterdami Erasmusnak, a legnagyobb Hivatásos Olvasónak kerek évfordulója is van az idén. Vajon mennyi könyv állt már készen, éppen épen a korban, körülötte, s azon túl, hogy akár az emberek: bőven születtek s elhaláloztak azóta a könyvek is, vajon mennyi sorakozik a mai emberiség keze ügyében! Talán nem kimondottan költői ízlelés annak átgondolása sem, hogy lévén a papír nem természetes nyersanyag, a betűk kis repülőterének végtelen kiterjedését építni, egyre építeni, ez is komoly erőfeszítésbe, energiába kerül a világnak. Az ENSZ Kulturális Bizottságának egyik ülésén megállapították, hogy például csak a New York Times nyomtatásához 17 hektár erdőt kell kivágni. Erasmus idején, vagy korábban-későbben, relatíve másképp állhattak ezek a dolgok, de a szellem háztáji kertjéhez évezredek óta ki kell teremteni a csoda alapját, mely maga is csoda.

A levelezés rekordját nem Erasmus, hanem egy bizonyos, különben érdektelen bizánci tartja; az íráskényszer pedig nemcsak az emberi képességek, hanem az emberi képességtelenségek velejárója is a világon. Nyilván valamikor a XIX. században és egy angol készítette el annak statisztikáját is, hogy „aki naponként 3 órányit társalog és beszédjét kinyomtatnák, abból ötvenkét kötet kerülne ki egy élet hosszán”, s állítólag egy-egy ilyen kötet 420 lapra terjedne. Az írásdüh s az írás szükséglete kínozza és kenegeti is a szellem szerkezeteit fűzfapoéták papírhalmaitól Silvio Pellico üvegszilánkkal újra meg újra lekapart és teleírt híres asztallapjáig.

Szóval időnként valahol vásároltak egy konc papirost, melyet aztán Erasmus mester odaülvén kis, ablakhoz tolt asztalához, éles penecilussal vagy valami ott heverő életlen gyilokkal (a késeknek is megvan a maguk sorsa!) alkalmas darabokra szeletelt, hogy a levelek, a balgaság megcsiklandozása s a kis, filologizáló cetlik alapanyaga előálljon. Nem gondolt, vagy gondolt ő ilyenkor itatósra, indexre, inkvizícióra, egyet már bizton megakadályozhatatlannak és megszervezhetetlennek érzett és tudott: az emberi gondolkozás emelkedettségét; sokat foglalatoskodott, fogalmazott ő ekörül, bár többek közt Pasteur fogalmazta meg évszázadok múltán azt végérvényesen, hogy ebben a dologban mennyire nincsenek véletlenek: a szellemnek mindig felajzott állapotban kell fogadnia a világot. Európa s a világ egyik első elismert tanítómestere azon sem rágódott sokat, hogy végig a világ vidékein éldegélt, lapult, húzódott meg előszeretettel, amitől az a vidék olyan központtá lett, melyre fél évezred után is odafigyelnek érte. Azóta fényességesen bebizonyult, hogy a provincializmus nem a provinciában s a provinciából van; Ovidius is ott lakott; a Karenina Anna s a Bovaryné is vidéken történik, s a szellem önbizalmát, fölényét mindig helyreállítja az az ironikus összefoglalójáték, hogy miről is szól a Romeo és Júlia? – két engedetlen, szófogadatlan gyermekről, s ugyanúgy mit is tárgyal a világ kultúrája szempontjából döntő legeslegelső mű? Bizony a trójai háború a világtörténelemben jelentéktelen csetepaté volt, maga a provinciális hadakozás.

Az Erasmus-ság, melyet csak meg kellett egyszer-kétszer testesítni valahol, valamikor, rendre esetleg mindenütt, éppen abban kísérője, kifejezője ennek az öntudatnak – ott van egy Arisztotelészben, egy Marcus Aureliusban, egy Ágostonban, egy Kantban is, még a náluk törpébb auktorokban is, hiszen „a bölcs, mint a szent, állandóan gyakorolja magát, és állandóan készül valamire” (Németh László). Montaigne úgy tesz, mint aki önmagával levelezget a toronyban, hogy kiderüljön, az igazi partner egy képzett, művelt emberiség. Kell valaki, akivel, mint önmagával, beszélget az értelem, s erre a legkisebb távollét, az ál-távolság vagy az áthidalhatatlan elszakítottság egyaránt fontos alkalom, mint Cicero írja hosszú hűséges levelezésükben Atticusnak, aki mellesleg a világirodalom első ismert könyvkiadója lesz ennek révén.

Mindez, minden a papíron, papiruszon, agyagtáblán, falapocskán, viaszfelületen, állatbőrdarabon, ha nem már a barlangi sziklafalon! A papirusz nem valami tartós anyag, akkoriban „legfeljebb” 200 évre garantálják; a cserzett bőr valamivel jobb, a pergamoni könyvtár forradalmi újítása óta: pergamen, de eredeti ógörög neve: diftera. (Vajon miféle összefüggésben, rokonságban a difteritisszel?) A papiruszból, ha tele van írva, elindul a büblosz a bibliotéka felé: de ha csak tiszta nyersanyag, akkor még: hartesz, s ükunokái között ott van az egyik legnépesebb nemzetközi szócsalád egész pereputtya, a carte, a hártya, a Magna Chartától a chartistákig s a postai levelezőlapig.

Mennyi fér a hártyákra, azok csömbölyegére vagy kötegére? A nagy Hivatásos Olvasó mindent tudott ezekről a balgaságokról, az arányokról s az irányokról, a szükségről, szabályról és véletlenről, melyekből konvenció, rend, rendszer, szokás születik: a tagolás, még valahol az alexandriai könyvtár fénykörében, bűvkörében, ahol józan ésszel a tartalmi egységet először igyekeznek egyeztetni a térbeli egységgel, s feldereng a kötet fogalma, egyáltalán az azóta akkora fontosságra verekedett könyvszerű könyv, miközben 24–24 énekre osztják az Iliászt, az Odüsszeiát, 9 könyvre Hérodotoszt.

Különben minden és mindenki kásahegy. Azóta is. Olvastad ezt meg ezt? Igen. Nem. „Olvastad” – annyi mint: megtaláltad-e benne azt, hogy… Igen? Nem? A szintézis mindig is egyszer, ott, egyetlen elmében jön létre a többi elme gyönyörűségére és tanulságául, tanulságára. Mert mindenben van, minden kásaszemben, bármelyik kásaszemben valami, ami a másikéval együtt: lényeg. Összefüggés! A szintézis ezért nem kompiláció. Az Erasmusok soha nem hat könyvből egy hetediket hoztak össze, hanem azt a hetediket, mely előző hat után épp következik. Farkasfogak ezek, lebonthatatlan varratok a hártyák, charták, hárták egymással érintkező, egymást világbeborító végtelenséggé kiegészítő területén. Ott, ahol megszületett, vagy legalábbis felderengett végül az emberi én továbboszthatatlanságának, fontos alapegység mivoltának eszméje és eszménye: a világegyetem lehet legfontosabb értékének fogalma.

Különben minden és mindenki kásahegy. Nagyon régen akkora már a könyv halmaza az Olvasás Hivatása körül. A nyomtatás előtt ezer évekkel Rómában az olvasottabb művek példányszáma legalább ezerre tehető – „kiadásonként”. Képzett rabszolgakézzel lekörmölve. S egyben növekszik a hibahatár, az értelmezés s az értelmes továbbgondolás gondja és gondolatszabadsága: a másolatok s a másolatokról készült másolatok másolatai, a véglegesnek szánt, kívánt mű végtelen változásai a változatokban, már-már a feloszlás felé. Hiszen a felismerhetetlenségig elváltozottak véglete elméletileg: akárha újra betűkké bontva visszadobálták volna őket a tudás még nem is létező betűszekrényeibe, ki-ki találja meg, szedje ki őket! Félelmetes a gondolat is: s ha csak ezekből a romlott változatokból maradt fenn egyetlenegy példány?… Mert hány műből semmi, egyetlen sornyi se, csak a híre, emlékezete, halványulóban.

Erasmusék tudományos forradalma ott a könyvnyomtatás technikai forradalmának közelében ezért óriási: a szövegek hitelének, az eredeti üzenetnek újra-kibányászása az idő szutykából. Egyetlen titáni hibaigazítás a világ addig megírt elmeműveinek végén, utolsó lapján. Errata. Mivel errare humanum est. De még mennyire, hiszen az emberi kultúra egyik első nagy felvirágzása az intolerancia első nyilvánvaló emlékével is egybeesik: Athén virágkorában, i. e. 411-ben a város piacán Prótagorasz műveit vetik tűzre. Az első csúcson az első könyvégetés is. Hogy jó messzire lássék. A könyv soha nem csupán a hadi körülmények s az éhes egerek, molyok révén fogy, romlik, semmisül. Pedig anyaga is megbecsülendő, igazán nem a természet adja.

Állítólag az alexandriai könyvtár maradványait Konstantinápolyba vitték, s a később, Bizánc eleste után innen nyugatra, Itáliába vándorolt könyvkincsek voltak a reneszánsz, a humanizmus leghathatósabb előmozdítói. A képletesen kormos hősök. Persze közben intenzíven égettek tovább, vagy csak felfűtötték itt-ott, mint a Húsvét-szigeteken a fatáblákat, melyeken ami írva vagyon (amennyi megmaradt – 26 darab!), ma sem tudják, tudjuk, tudja a nagyérdemű tu-do-mány kiolvasni. Izgató és megalázó, hogy ez már így marad, esetleg örökre rejtély marad, hogy még ezt a látszólag mellékes helyen (lásd provincia) történt mellék-könyvégetést (igazán nem esik bele az „és mégis mozog” nagy disputájának máglyadrámájába) – lám még ezt sem lehet kiheverni.

Az Erasmus-ság ősi és megingathatatlan méltósága éppen ezért fontos mindig. Szókratész börtönében az utolsó napig Aiszoposz-mesék versbefoglalásával foglalkozott. Persze az auschwitz-ok totális égetése más megoldás kihívását dobja a világ elébe. Ugyanis az emberi méltóság valóban lelkierő kérdése, és nem lehetetlenség, amíg a kiszolgáltatottság nem százszázalékos, ahol Dantont nem péppé verve vagy a parókájánál fogva húzzák a vérpadig, hanem „lépked”, mint Hunyadi László az operában.

A szerencsés emberek élete eseménytelen. Mint az Erasmusé, a Kanté, Kőrösi Csoma Sándoré; tulajdonképpen az Arkhimédészé is az lett volna, a heuréka-ügy jóvoltából még némi világra szóló derűtől se mentes, ha nem ront el mindent a végén egy katona. Szerencsés írástudók, akiknek sorsa szándékuk szerint egyhangú – mert a munkáé, egyetlen témája: a világ, szemben azokéval, akiké úgy tele lesz eseménnyel, tragédiával, hogy már maga is téma, az igazságtalanságok és balszerencsék illusztrációja. Mert hiszen az írástudónak a világ folyásáról és jobbításáról gondolkozni: ez a dolga, vallotta Erasmus, s még akkora eseményektől, a „haladás” irányába vonó, vivő dolgoktól, kedvező fordulatoktól se hagyja kicsalni kedélyét a maga megtalált Baseljéből, mint a körülötte elkezdődő és évszázadokig fonódó-indázó újkori forradalmak lánca. Mintha azt mondaná: mindezek valóban érdekesek és ki tudja, mióta esedékesek, ám ha nem most következtek volna be, nekem akkor is bírnom kellene külön lelki biztatók, késztetők, ajzószerek nélkül. Én csak egy szegény erasmus vagyok, akinek madártávlatból logosznak, szónak látszik ép és már leégett könyvtárak sok kezdőbetűje. Egyetlen szavacskának valamelyik nyelvén az értelmes emberségnek.

Einstein-breviárium

1. Nappalok és éjszakák választanak el önmagamtól, alig láthatom tulajdon állapotaim, közérzeteim az évtizedekből; jobban emlékszik rám Rubens vagy Dosztojevszkij, mert meg tudták őrizni: fogalmazni a részleteket, melyekből nem esetlegesen, hanem szabályszerűen állok.

 

2. Aligha látható előre alakja annak a szavakból, számokból faragható emlékműnek, mely valamely emberen kívüli, emberen túli közönség számára felidézhetné még szükség esetén a Földet, de végtelen a mi örömünk, valahányszor a maradandóság egészének ízével kecsegtettek a felismert részletek.

 

3. „Relativitás (címszó): a modern elméleti fizika legjelentősebb alkotása, Albert Einstein német fizikus műve. Kétféle R. elméletet különböztetünk meg, az egyik a spe…” Mikor elkészült a relativitás elmélete és levezetése, egyszerű matematikai kuriózum lehetett; hosszú hófehér napernyővel sétáltak nemtudatában és girardikalapot emeltek előtte, mint akármelyik helybeli méltóság, a jegyző, a plébános, a szépen zongorázó angolkisasszony előtt. Ma felismert haszna és érvénye alatt a világ még mindig jövőt és középkort vajúdik, ugyanazon ágyban.

 

4. Az elme kinyílik s elborul, sajnos vagy szerencsére nemcsak személyesen. Az emberiség a naptárak egységesítésén töri a fejét, nevében szervátültetéseket és híres zeneműveket hajtanak végre legkevesebb öt világrészen, van néhány Hold-modulunk, és eléggé világossá vált, hogy amiben élünk, csupán egy a számtalan kozmikus lehetőség között, senki se vonja kétségbe immár, hogy a dolgok másképp, sokféle más módon is mehettek volna Utnapistim és Kolumbusz szépen megúszott vízi kalandja óta. Szép a szép, csúnya a csúnya, szép a szőkeség, csúf a pápua, szép a pápua, rút a sápadtarc, szép az ember, rusnya a marslakó. Szép a marslakó, rút a kétlábú. A kör ahogy tágult ugyanis, visszatér más korok „végleges” ítéleteire a kor.

 

5. A tények szaporodása jellemző az életre. Ebben eligazodni nagy, világos rendszerek segítenek. Csak aprócska dilemma, hogy szakbarbár vagy dilettáns lesz személy szerint az ember. A reneszánsz ember válsága és vágya még egyszerre tör fel a nemes kebelből, mielőtt konkrét dolgai, érdekei után látna, elmerülne utca, házszám, mellbőség, hajszín különös ismertetőjegyeinek megkülönböztethetetlenségében, négymilliárd példányban. Sokan törik rajta a fejük a lehetőségek kínjában, hogy ez helyi, esetleges, időszaki, vagy elkerülhetetlenül törvényszerű, s hogy kontempláció-e a megismerés, vagy tettsorozat, vagy a kettő együtt, ám akkor miért akarna mindkettő külön kizárólag üdvözítő lenni.

 

6. A Föld másodpercenként 30 kilométeres sebességgel (vagy lassúsággal) „mozog” a Nap körül; a fény háromszázezeres sebességgel terjed. Csak költői dolog elmerengeni ezen a 3-mal kezdődő izén, vagy lehet valami egzakt emögött is? Bosch, Baudelaire, Bartók másképp közelítette meg az ilyesmiket, mint Paracelsus, Linné, Darwin és Mengyelejev, és egyaránt emberek voltak, kiváló koponyájuk csak ezzel volt igazán tele, személyes boldogságukat hozó hitvesi csókok is mellékes mezei virágok a képen. Ugyanis a megmagyarázhatatlan teljesség megmagyarázása volt és maradt a tét. Megállapodásaink játéka, hibahatára, hogy mikor valamire ráadta fejét egy ilyen emberiség, legyen az statikai tévedés vagy tudománnyá erőltetett téveszme, maradt utána valami maradandó. Nemcsak a kihűlő máglyák hamujában a justismord fehérlő csontjai, hanem például a gótika.

 

7. Valahol, valahogy a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois, és sokan annyira hittek neki, hogy megelőzték ennek megállapításában, szépen, elfogadhatóan adagolva. Ez is csak látszólag játék az idővel, mert az idő se játszott – végig – velünk! A fikció és a reális viszonyának válságai és házasságai, melyek a mi novellánk cselekményét teszik ki, lehet, hogy nemcsak a Föld helyi érdekű magánügyei végül. Italo Calvino se tud egyebet hazudni Platónnál, és Lukianosz már mindent tudott, amire Kant s Laplace még magyarázatot kerestek, és Beckett, Albee meg Mrożek úr formabontó színhelyet keresgél Shakespeare után. Tudni néha csupán annyi, mint hinni; egy kor lehet befejezett, ha úgy dönt, hogy nem is keresgél tovább. Elmúlik úgy is. Eszerint Einstein se lehetett „egzaktabb” Leonardónál, Galileinél, Newtonnál, Bolyainál abban, ami már elérte a véglegest. S Neander-völgy, úgy tetszik, kedvező klíma volt öntudatlanul a szintézisre való mindenkori készség háttereképpen.

 

8. A helyzet tehát tiszta sor: az, amelynek végén erre is, arra is, mindenre rá kellett jönni! De mennyivel megrövidítette mindig a titokig vezető utat, aki olyan mesebeli fordulatokat eszelt ki, mint a fiatal Einstein! Mindennek végeredménye egy modell, melyben információértékkel bír minden, az is, ami nincs benne. Az elején több volt ebből a negatív információfajtából, ugyebár, mindössze ennyi az egész.

 

9. A sapientia egyenes következménye, hogy a tudás néha a rettenetekre nyíló ablaknak bizonyul. Ezt az ablakot mélységes személyes csendben nyitogatják, miközben a többi békésen alszik az elmélyülés egyszemélyes kínzókamrája, alias műhelye körül. Ott van ez az ablak Szent Jeromos szobájában, ahol Dürer látnoki pontossága, részletezése szerint a lábunknál hever a hozzánk tartozó oroszlán, és kezünk ügyében a körző, a papír, az ólomkarikás ablakon besütő korok napvilága. Egy legalább tízezer évig tartó délelőtt. Ezt a csendet a zaj infantilis türelmetlensége látja el kísérőzenével. A zaj játékos rekviemje, mely szívesen betöltené a teret egészen, a számok fasora felett, mint figyelemelvonó boldog szennyeződés. Csak egy-egy rövid szakaszra tűnik fel valami összhang, mikor aszkézis nélkül lehet hinni az életben és a hivatásban ugyanakkor az esendő egyszeri élet tartama alatt. Például valahol a XVIII. század tájékán. Pedig folyton tanulni kell hozzá, tudni minden előzményről. A Homo Doctus különben öreg és örömtelen. A jelenkori emberiség újdonsága, hogy később született, ám annak, amit végrehajthat, újdonsága abban áll, hogy az elektronikához ismeri az egész kőkori előzményt végre. Egyfolytában tartják ébren ezek a dolgok lábkeltétől fejnyugtáig (Határ Győző). Miközben leng vele, kileng a Föld.

 

10. A világ pedig kileng, vissza a középkor felé s a jövő felé is. Sci-fi és feredzse elménk egyre szebb arca előtt. Álmok, háborúk, metaforák, pillangók – folyton olyan dolgokat tanulmányozva, melyeknek látszólag semmi köze egymáshoz, rájönni a konvergencia titkára. A személytelen vallomás ettől gyöngéden személyes időnként; akár nevekhez is fűződhet, csak kitudódjék a világ. A költői sosem a szándékban van, hanem a megvalósulásban kellene hogy legyen, ha nem feledkeznénk meg, hogy emberiség vagyunk. Erre mindenki, jelezvén, hogy megérti, felkattintja a keze ügyében álló villanykapcsolót. Mintha néha már este volna, a pihenésé. Einstein emlékműve a még nem légkondicionálható eszméletben van, valami kis történelmi terecskén, melyen naponta átvágunk, jöttünkben a verőfényes földi látszat-reggelből a valóságos szép csillagos űri éjszakába. Boldogok, akik tudják, boldogok, akik megfeledkeznek róla.

A kép képességei

„Történt ezután, hogy amint mendegéltem egy ösvényen, kristálytiszta folyóvíz mellett, hirtelen oly hatalmas vágyam támadt a szólásra, hogy rögtön el is kezdtem töprengeni a módján” – vallja Dante egyik híres költeményének keletkezését magyarázva.

A költők közül a többség valószínűleg nem is a képpel viaskodott, birkózott meg („a képen látható eredménnyel”!), mert az bizonyára jött (jön), csak úgy áradt, ömlött magából, rejtélyes kis beépített műhelyében adva volt (van), hanem lehetséges tartalmaival, ama megvalósítnivalóval, amit meg kellett fogalmaznia. A költő ugyanis általában akkor van kész, mikor belső apparátusa is megvan ahhoz, amit megérez. A kép tehát mindig egy egyéni látásmódé, s amennyiben létezése nyilvánossá válik, annyiban (egy konkrét korra vagy az irodalom egészére érthetően) létezik egy képi kultúra – képi civilizáció is, amelynek általánosíthatósága mögött már egyéb, a filozófia, a megismerés tartományába tartozó szükségek, szabályok és törvények munkálkodnak.

A költői képfajták katalogizálhatósága az „egyszerű” metaforától a szinekdochéig, a hasonlattól a hiperboláig – inkább egy, a költészet felverte s maga előtt tolt hullámzáshoz tartozik, mintsem olyan tengermozgás, mely a költészetet eredményezi. Egy képi látásmód – maga a képi látásmód tehát bizonyos korban bizonyos fokig domesztikálható, polgáriasul, elfogadott lesz, s csak a (jellemzően) képtelenségnek nevezett marad a feltárandó, felfedezendő „tatárpuszta”, ama örök vadászterület, melyről a kép, a képpel látás további újdonságai származnak.

Elméletével Arisztotelésszel kezdődően, Horatiuson, Scaligeren, Boileau-n keresztül Hegel fenomenológiájáig még csak nem is „inkluzíve”, immár külön életet kezdő és a költői gyakorlatra vissza nem ható (vagy alig, alkalmilag, a divat, a sznobéria szintjén visszaható) hatállyal foglalkoztak, foglalkoznak, fognak foglalkozni.

Lévén a költői kép a költői gondolat kiállításának egyik módja, a költői hatás kiszámítása versíráskor belső formák és tartalmak automatikus érvényesüléséből áll; mikor a költőnek magának kell vallania erről a kérdésről, akkor is legfennebb külön ilyen irányú megfigyelései alapján teheti bátorságosan (vagy inkább óvatosan). Mert, hogy csak egy hasonlatot vegyünk alapul: a „gyakorlott” költő számára éppúgy nem létezik már tankönyvbeli vegytiszta állapotában az alliteráció, a metafora, a hangsúlyos verselés, mint a jó sofőr számára a gépkocsivezetés részmozzanatai. Persze ettől még a sofőriskola számára továbbra is műveletekre bontva áll a húszról negyvenre kapcsolás technikája.

A tartalom és forma igazi harmóniája, egyetlen kép erejéig is, az – amikor egyik se tűnik fel. Hiszen külön mindkettő csupán holmi „forrás” – s mindkét forrás esetében a természet és társadalom, a színhely és az idő nyers tényezőiről van szó, ahol az előbbit a jelenségeknek a kor szeme előtt újból, „eredetien” egységesülő szemlélete, a másikat a jelenségek sokkal kevésbé individuális tükre: egy előzőleg egységesített nyelv nyújtja, közvetíti.

A sikerült költeményben (mint minden sikerült műalkotásban) tartalom és forma eggyé kapcsolódása, összetartozása sokkal magasabb rendű az egyszerű összeadódásnál, fizikai egyesülésnél, akár kémiai egyesülésnél; amolyan biológiai szintű egyesülés a kettőé. Ezért roppant nehéz csak az egyik elem gyártási folyamatát felderítni; az efféle vállalkozásban mindig van is valami a kívülállók, az avatatlanok gyanútlan buzgalmából, mert a művelet legfennebb tanulmányi jellegű. Nem számítva azt a gyakori esetet, hogy mondjuk a tudatosság helyett a műgondot derítik fel, az eredmény mindig többnyire belemagyarázás, jobb esetben találó önmegnyugtatás – amit sikerültebb mű esetében szinte tálcán kínál a „tartalom és forma példás összhangjának” kidolgozott dogmatikája. Általában kevesebb segítséget nyújt az egész művelet a szakembernek, vagy akár az olvasónak, mint a recepteket leső fűzfapoétáknak.

Vagyis kertelés nélkül felvetve az örök problémát: a költői/művészi képet nem lehet megfogalmazni másképp is, sosem azonos az így „lefordítható” képről-beszéddel, még akkor sem, ha leszakíthatatlan levél ő bizonyos családfáról, amennyiben nem minden megfogalmazás kép, de minden kép megfogalmazás is.

A kép utáni nyomozást különben nem véletlenül, nem annyira a poétikák kánonjaiban, mint az elvont fogalmak kialakulásának ősködében érdemes elkezdeni – az első konkrét képi ábrázolatoknál, altamirák és neanderthalok, tasszilik és kukutyinok tér-idő zónájában. Az egyből és örökre érvényes már eme ősmozzanatokban az, hogy azokban a dolgokat úgy-ahogy utánzó eszményi izékben, valami védekező ellentámadás: a leigázás céljából, egyetlen alakzatban való összevonás folytán, a sok egyféle dolog közös, lényeges jegyeinek elvonása megtörtént, s az eredmény: a „lélek”, már a mitológiák fázisában, a dolog legfőbb mibenlétét sűríthette. E máig futó ív gyönyörű paradoxona, hogy az eredetiség követelményének eredeténél egy anti-eredetiség szüksége trónol. A téves nyom valami fontos és „helyes” eredményre vezetett: a dolgok lelkének felhajszolása fejlesztette ki az elvonóképességet. A természetbefolyásolás szándékával az ember alaposan befolyásolta önmagát mint a természet részét is, öntudatlanul munkálkodva az abból való kiváláson, a szellemen – éppen a képen keresztül önkéntelenül felfokozván, egyre fennebb fokozva a jelenségek hatásformáit.

Ami a „megismerést” illeti, közben iszonyatos kitérők és bukások voltak, ám egy eredmény épp ebből a mozzanatból már kétségtelenül megszületett, elsősorban az ábrázolás hasznára, mert igazolására: végleg felismertetett a kép közlő értéke, effektusa. A megjelenítés hatásának felismerése a maguk külön útján elinduló művészetekben az érzékletesség tudatos követelményévé (időnként kényszerzubbonyává) nőtte ki magát.

Hogy hogyan vezetett ez a művészet mai tudatosságához, akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy az immár jelentéses formák igazi közvetlen forrása ma (úgy ötezer éve!) már az alkotó tudata, eszmélete. Az az egyetlen hiteles hely, ahonnan kiindulva bizonyítni lehet a mindennapos tartalom-és-forma szoros egységben való jelentkezését.

Képek vesznek körül, s képpel látjuk meg, amit a képek képezhetnek számunkra: a világot. A nyelv – ez az univerzális ős-kép – azon a napon született meg, mikor az egyénben létrejött alkotó kombinációkat, asszociációkat sikerült átadni másoknak is, amikortól kezdve ezek nem haltak el az egyénnel – mondja ki Jacques Monod. Mint ahogy az is bizonyítható, hogy a tagolt nyelv megjelenése nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez. „Csoda ez? Bizonyára, mert végül is a véletlen művéről van szó. Azon a napon azonban, mikor a Zinjantropus vagy valamelyik társa első ízben használt tagolt szimbólumot egy kategória jelölésére, ezzel óriási mértékben megnövelte annak valószínűségét, hogy egy napon felbukkanjon egy olyan agy, mely képes felfogni a fejlődés darwini elméletét.”

A nyelv – s a formák „nyelve” – maga is egyetlen óriási kép. Ugyanaz a szellem, mely a művészi alkotásokban oly bonyolult és kifinomult szinten mutatkozik – ezer mindennapi dologban: szerszámok és épületek, ruhák és evőeszközök, bútorok és hajviseletek, hidak és virágcsokrok olyan-amilyenségében is ott van körülöttünk, egymásba gyűjtött, költöztetett korok összképeként. Ha a stílus egy adott kor elfogadott „írásmódja”, a stíluslátás érzéke, képessége a forma immár időn és téren felülemelkedett madártávlata. A festők, szobrászok, zeneszerzők, költők pedig az emberiség szemei. A trópusokkal a sarkoktól a trópusokig átkutatták és szemmel tartják a világot.

Ahogy a költészet is kommunikáció, a költői kép a kommunikáció fontos eszköze. De míg a költői önkifejezést nem gátolja, mert nem gátolhatja gyakorlatilag semmi, a korszerű versfunkció, képfunkció érvényesülését sajnos mindig, bármely korban bármi. Nem új, de még mindig érvényes vélekedés, hogy a világ teljesen szakképzetlen arra a művészetre, zenére, költészetre, amelyet pillanatnyilag legfelsőbb szinten produkálhat. Félő, hogy még arra is, amelyet – legfelsőbb szinten – produkált! Sőt: a kettő összefügg. Ezt az állapotot, ha lehet, még súlyosbítja az is, hogy az eddigi dolgok teljes és rendszeres ismerete se ruház fel csalhatatlansággal a további: a művészet újabb tényeinek, ajándékainak, tendenciáinak megítélésében.

A költői kép történetesen szóból építkező szellemi látvány. Módszerek és technikák legalább annyira jellemzik a költemény-teremtést, mint az az emberi nyersanyag, mely – végül is – az örök nagy emberi helyzeteknek mint témáknak egy koronként új, mélabús vagy kihívó, megnyugtató vagy szenvtelen átgondolásából származó, egyetlen alkotói ÉN műhelyében keletkező végtermék… mely újra és újra nyersanyag: a feldolgozott közeli és távoli emlékezet szélrózsáiból ültetett kert, éppen az emlékezés emlékezetére. Ilyen értelemben emlékmű is a kép.

A költészet (s valamennyi művészet) bizonyára kifogyhatatlan a képből, a képben. Ami az újabbakat illeti, nem is az az új bennük, amit csak azért nem lehetett (volna) előző korokban előadni már, mert valami kezdetleges volt hozzá az alkotás oldaláról.

Könnyű volt látnokokra és krónikásokra osztályozni a poétákat, mint ahogy könnyű volt minden időben egyszerre követelni az udvari szórakoztató és dicsőítő tribútumát s a betegről lemondó filozófiák vigasztaló korrigálását a költészettől is, mikor már mindkettőhöz hatásosan és rutinosan ért és egészen mást kell akarnia. Whitman, Ady, Majakovszkij és Éluard, Arghezi és Eliot egysége a tényállító különbözésben, és különbözése a példát statuáló továbblépésben csak az olvasó egyed szintjén hozott burjánzó „zűrzavart” is. Mert Breton, József Attila és Brecht és Sandburg és Hikmet csupa megveszekedett hagyományfolytató a lényeget illetően a lírának mint „logikának, de nem tudománynak” évezredes testében. Akkor is, hogyha akad olyan alkotó is, ki már csak olyan „mélyre” képes beásni magát a világba, a nyelvbe, a létbe, hogy megint a meztelen alakoknál lyukad ki: kattan a szó, s ő beleérez mindent. Ezek szinte továbbíthatatlan versigénye – a „tiszta vers” – alig különbözik már a nyelv magányos, szintén még egészen meg nem értett költészetétől, mivel már teljesen általános, és annyira személytelen, hogy „érthetetlen”. De hát a képkeresés és teremtés csak kivételes: teljes szabadsággal rendelkezhet forrásainak kiválasztásában. Minden emberi észlelet, embert ért hatás, számaránybeli általánosíthatóságától függetlenül, reá tartozik – akár egyetlen halandóé is. Ugyancsak e sajátos szabadság védelme alatt szabad neki elrugaszkodnia a valóság bármilyen szilárd konvencióra épülő kombináló törvényeitől is. Végleteik csak felerősítik a felelősség ingerét ama törékenységében is oly fontos meggyőződés, tartás, hozzáállás körül, hogy a lét bonyolultsága felfogható és uralható a nyelv bonyolult rendszerének teljes birtoklása révén, „költő” és „olvasó” mint ember és ember között összhangba hozott elgondolások útján. Ugyanaz áll bármilyen formanyelv esetére: zenében, képzőművészetben is hasonló mágneses terek feszülnek a „kép” körül. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés szüntelen megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

A legegyszerűbb mondat nemcsak egy gondolatot fejez ki, hanem egy-két-három-sok másiknak lehetséges részét is. Ez a láthatatlan és potenciális monstrumszövetség egyáltalán nem olyan elméleti, mint amilyennek hinnénk. Aki egy versidézetet folytatni tud, az egy kommunikációs rendszer része. Minden, de minden részben egy-egy anyanyelv, részben az egyetemes műveltség dolga. Valami hatalmas, összecsukható közös emberi nagyság részei vagyunk. Egy romantikus szerzőtől kölcsönzött patetikus, de találó képpel: az ember akkora, hogy „ha teste csupán egy pillanatra is magára ölthette volna lelke méreteit, nyomban leomlottak volna körülötte a börtönfalak”. A kép képességeiben óriási biztonsági készenlétek és kiutak kísérték az emberiséget történelme folyamán. S a kép riasztó „magánkalandjai” (amilyeneknek az izmusok burjánzása is tűnhetett első látásra a huszadik században) sem voltak s lesznek megbomlott, céljavesztett, öncélú dühöngések. „Mind világosabban kiderül, hogy az új világot, melyet a régi helyett létre óhajtunk hozni, elsősorban a költők által képnek nevezett valami teremti meg” – vallja maga André Breton egyik „bomlasztó” kiáltványharsogású szövegében 1925-ben. A megoldások egyáltalán nem „mi lenne, ha” alapon hozták úgy, hogy a költői kép megfestve, a zenei megírva, a festett megzenésítve is elénk tárul a hatások szorgalmas továbbépítkezésének egy-egy új fordulója mögött, hanem maga a tisztázás, elrendeződés, a minden lehetséges variáció, permutáció, kombináció kipróbálása, levezetése. A lehetőségek parancsoló hívása. S a műfajok határai, a kép határai nem korunkban bomlottak fel, szenvedtek módosulást; mint könnyen kideríthető, a maximum bűvölete és lehetősége már megvolt, ott volt „Ádám és Éva” óta.

Addig mondogattuk, hogy nincs új a nap alatt, míg egyszer csak Verne Gyula és Jókai fantáziájának épp olyan logikusan fantáziadús elődei is elő-előkerülnek a feledésből. Athanasius Kirchner (a laterna magica és egyéb ördöngösségek feltalálója) 1664-ben, a vasvári béke és Zrínyi halálának évében egy föld alatti világ leírását adja, elképesztő részletességgel és szemléletességgel, mely a felszíni óceánok s vulkánok közlekedőedényrendszerét táplálja; s még a liliputiaktól lekötözött Gulliver szabályszerű ábrázolatát is meglelhetjük kétszáz évvel korábbról, mint Swift halhatatlan látomása. Szemérmesen titkolózó tudósok is a látnokok hírébe keveredtek a kutatások fényében, mert a látomás és játék joga csorbítatlanul uralkodott a felszínek korabeli kulisszái mögött, álarcai alatt. Egy amszterdami metszeten 1705-ben a mai New Yorkot „ábrázoló” felhőkarcolósor áll a tengerparton. Kiderült, hogy technikai készség és elméleti tudás híján, az emberi képzelet parttalansága magát a természetet „látta” annak a végtelen ügyességű és teremtőképességű geométernek, mérnöknek, vegyésznek, optikusnak – és festőnek, költőnek, muzsikusnak –, akivé későbbi korokban immár érzékeinek „végtelensége” jóvoltából maga az ember kibontakozhatott. „A fiktív kép egy sajátos igazságalappal rendelkezik” – figyelmeztet Giordano Bruno egyik mondata egy évtizeddel „sajátos” tudása és tartása miatt elszenvedett mártíromsága előtt. Vannak örök visszatérő témák, mint például a Hold ügye, melyek Cyranótól az Apollo-programig nem kerültek le terítékről. Huygens, akinek a világ az ingaórát köszönheti s a fényelmélet megalapozását, a valószínűségszámítás egyik elméletét, a közelítő törteket stb., tehát kockafej volt a javából – utolsó művében a bolygók lakhatóságáról értekezik… Kép, kép, kép. Fantázia, vagy csak előrerohanás. „A fantasztikus az elismert rend megszakítása, az elfogadhatatlan, a tűrhetetlen betörése a megmásíthatatlanul törvényes mindennapiba, és nem a kizárólagosan a rejtélyessel való helyettesítése az »ismert« világegyetemnek” – tisztázza Roger Callois. Ebben az értelemben pedig bizony, hogy „A kép nem arra való, hogy nézegessék: magában az életben kell újra fellelni” (André Breton).

Amilyen világos tény, hogy korunk művészete és irodalma a legszélesebb körű kísérletezés révén és jegyében tágította a művészi kifejezésformák és eszközök tárát, annyira világos, hogy nincs kor, melynek művészeti, irodalmi életében az alapvető, ars poetica értelmű és értékű, a folytonosságot jelentő vonulat ne a korabeli valóságot, a kortársi embert kívánná tükrözni, megörökíteni, kifejezni, közvetítni a lehető legelmélyültebben. Míg az alkotó egyéniség esetében mindez elsősorban alkat és tehetség függvénye, az egész kultúrateremtés viszonylatában a mértéket az a hatalmas sodrás jelenti, mely Homérosztól Dantéig, Goethétől Dosztojevszkijig, a népköltészet gyönyörű őskáoszától máig igazolta ezt az emberközpontúságot, a humanizmus eszményének éltetését a születés s a pusztulás történelmien véres valóságának lüktetése felett, alatt. Ama nagy, a klasszikumba begyűlt hatalmas, áhítatot támasztó s a tökéletesség áhítatát árasztó eredmények ugyanúgy tartalmaznak mára már elévült és az idők madártávlatába elmerült közeli konfliktusokat, disputákat, megharcolt harcokat a keresés körül – akárcsak az élő világirodalom teste. Elcsitult harcokat. Ezért tűnik úgy sokszor, hogy a mai irodalom és művészet kevésbé hasonlít a régi jó „egységes” világirodalomhoz, már egységnek látszó művészettörténethez. Pedig bizonyára szó sincs a világirodalom, az alkotó kultúra bármelyik ágának felbomlásáról azért, mert eleven tekintetünk előtt egy eleven, most születő alkatelemekből támadó szétszakadozottság látszatának képe is kísért. A tartalmi és főleg formai hagyományok elvetése egyaránt mindig az egészség, az életképesség jele az élő irodalom minden táján, minden pillanatában. A tagadás és elvetés is sokszor nagyban segítette a mindig helyi és csak végeredményben nem helyiérdekű korszerű irányzatokat, a kísérletezést, és viszont: a hagyományokra esküvő törekvések folytonossága se célozta mindig a világirodalomnak valamiféle „régi jó” egységbe való visszaparancsolását. Az új hagyomány, melynek ezek a törekvések kedveztek, különösen a századforduló óta, egyaránt volt nemzeti hagyomány és új közös emberiség-tudat, sőt már kozmikus-tudat, egész a tudományosság bűvöletében élő fantasztikumig. Az Ember hangja szól belőle, s persze külön észak és északkelet és dél és délnyugat emberének hangja. Ki félti a humánumot, a humanizmust mindezektől, látván, hogy mennyire csak viszonylag idegenek és egzotikusak az egymás számára egymás szemével felfedezett új és új világszínhelyek, emberi otthonok, kultúrabölcsők, hogyha ezt a hirtelen kitárult földkerekséget, no meg világűrt jobban birtokba tudja venni általuk az egész – öntitkait feltáró – korunkbeli emberiség, melynek még annyi, de annyi közös problémája van a kenyérgondtól a rejtelmes csillagos égig, a békességtől a boldogságig. Nem is a kitágult kép, a megnagyobbodott színpad, hanem az új meg új színjátékok, melyeknek tere lett – ezek jelentik a többletgondot a szellem fűtőanyagának, a művészetek lángolásának főnixkedése terén, melyekről ma is a lehető legfontosabb tudni, hogy mindig is a valóságos pusztulás veszedelmes tüzeinek valóságos ellenszerei voltak és maradnak, úgy: kép, fantom, látomás mivoltukban is.

Cserépről, papírról, pergamenről

Hogy vagy, ezer éve nem láttalak! – üdvözli a kedélyes klisé a rég látott ismerőst. Életünkben akiktől távol kerülünk, vagy csak más útvonalon, utcán járunk le a piacra – azért tudnak rólunk, emlékeznek reánk, még hogyha hónapokig, tényleg évekig nem is találkozunk. Vagyunk valahol. Ám mennyire más az a sajgó emlékezés, mely halálhírünk vételének pillanatában kezdődik el. Hogy lehet? Hiszen még alig egy, két, három éve… száz éve… köztünk volt!… Mennyire más ez már, telve a fájdalmas kapkodás után beálló zsibbadással. Az apák, a mesterek után elbizonytalanodik a lélek lépte ugyanazokon a megszokott belső ösvényeken is, melyeken a nyelv jóvoltából pillanatonként visszajárunk eszméletünkbe.

A nyelv is motyog tovább magában, magában beszél, mikor efféle árnyak ülik meg az íróasztalt, mint atyamesterünk, Szabó T. Attila frissen fájó hiánya. Számunkra nyelvtudományunk Erasmusa volt. Volt, marad, most már múlt időben beszélhetünk róla is, mint Bod Péterről meg a többiről. Már mondanám is mélabúval, hogy látjátok, feleim – ha nem tudnám bőségesen, hogy nem is a por, hanem az idő az, amiből igazán vagyunk. Az idő egymagában is dolgozik, de mindig kell még valami csoda, az özönvizek mellett olyanok is, mint a gyönyörűséges véletlenek meg a szerencse. A nagy, hosszú, emberiségnyi életekhez s a mellette porszemnyinek tetsző szép nagy emberi sorsokhoz is. Ma is, mikor higgadtan állítja a tudomány, hogy az ember kialakulása a koponyaüreg fejlődésén, ezen a kis negatív glóbuszon alapul, hiszen a mai emberszabású majmok koponyatérfogata egyáltalán nem nagyobb néhány millió évvel ezelőtti őseinkénél, tehát évmilliókig tartó szelekciós nyomásra volt szükség, hogy a növekedésre képes agy elfészkelődjék bennünk s velünk a világban.

Annak idején Darwinnal szinte párhuzamosan August Schleicher, aki botanikus és hivatásos nyelvész volt egyszemélyben, három évvel azelőtt, hogy Darwin már publikált eredményeit megismerte volna, felhívta a figyelmet a „létért való küzdelemre” a szavak között – a primitívebb formák kihalására, s arra a hatalmas differenciálódásra és expanzióra, melyet egyazon nyelvcsaládon belül is létrehoztak egészen mindennapi okok. Ő valósággal természeti organizmusnak tekintette a nyelveket, ami ha csak metafora értékű, akkor is fontos kép; de tény is, hogy a természet embert is előállító műhelyében és vegykonyhájában meghatározott fizikai meg egyéb hatások szerint kialakultak, fejlődtek, öregszenek, elhalnak és születnek nyelvek, szavak, jelenségek, jelenségsorok, melyek imázsa már-már olyan, „mint az élet”!

Manapság – ahogy mondani szokás: a tudomány állása szerint, rendkívül szuggesztív ősrégészeti támpontok révén, a beszédképességet legalább százezer évre datálhatjuk, de egyesek, a hevesebbek, avagy óvatosabbak, mit lehet tudni, utólag minek bizonyulnak, a jávai s a kínai koponyaleletek alapján ezt az időpontot jóval távolabbra, esetleg az alsó pleisztocén periódusra utalják vissza, ami időszámításunk előtt félmillió évet jelent. A nyelvtan nyilván a nyelvvel együtt „lépett fel” – a beszéd szabályok nélkül csak makogás volt még, éppen a szabályok révén válhatott nyelvvé –, ezek szerint a -tanok és -lógiák közül a nyelvtan talán az egyetlen, melyet nem kellett utólag „megalapítani”, hogy visszamenőlegesen vizsgálódjék, csak művelni kellett folyamatosan, jött szépen velünk, velünk jött a világra. Velünk, emberekkel, akik az írás, a rögzítés előtt annyi irdatlan idővel már annyit beszélhettünk, annyi mondatot röppenthettünk fel, ahány madarat riasztottunk fel, hajkurásztunk az estéli tüzeken sistergő vacsorához; iszonyúan kezdetleges mancsunkkal még nem tudtuk volna felcsippenteni egy meisseni porceláncsésze fülét, de már be tudtunk tartani rémesen elvontnak tűnő hangadási szabályokat – hogy kommunikálni lehessen. A kulturális bizonyítékok meggyőzőbbek minden egyébnél: megélesített kovakövek és nyílhegyek létezése, a tűz használata nemcsak a technika történetéhez vallanak, hanem arra is mutatnak, hogy ama sokat hivatkozott neander-völgyi nagytata legénykorában a fogalmi és szimbolikus gondolkozás olyan fokán lehetett, amely összeegyeztethető (milyen elővigyázatosan pontos ez így, amíg a tudomány megint nem lépik egyet!) a nyelv birtoklásával.

Ám sok Robinson- és Péntek-tapasztalat ellenére, ritkán gondolunk bele az ilyesmibe is: a XX. századra a nyelvtudomány egy fontos elvi felismeréssel is gazdagodott – annak tételezésével, hogy nincsenek primitív és fejlett nyelvek, hogy a kultúra és a nyelv fejlettsége között nincs megfelelés, bármilyen kezdetleges is egy közösség anyagi és szellemi kultúrája, nyelve semmivel sem primitívebb, mint a leghaladóbbra iparosodott társadalmak által használt nyelvek. Ezt különben a költészet: a népnyelv és a folklór teljesítőképessége már réges-régen demonstrálta. A megismerési funkciók gazdagsága és finomsága a Homo sapiensnél természetszerűen csak a nyelvben és a nyelv által találta meg létének alapjait. Ma nyugodtan vallhatjuk tehát, hogy a tagolt nyelv kezdettől nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez is. Az ehhez társuló képklisék a „fáról való lemászás” tárgykörében kaphatók.

A legendás időktől a történelmesen szorongattatott időkig valahányszor a grammatikusok jelentették az emberi szellem leállíthatatlan kis műhelyeit, melyekben Rómától Tibetig pislákolt a mécsesnyi láng, mely inkább a fény folytonossága akart lenni, mint a tűzé. A tűz a könyvek ellensége, a fény a szellem barátja. Mikor mint a homokóra nyakában, az idők szorosain evickélt át az ókor felől a héber, a latin meg a görög nyelv is, arra: Lorenzo Valla és Giovanni Pico della Mirandola, Erasmus és Agricola irányába, mint valami Távol-Keletről csempészett selyemgubót vagy ritka fűszert, egy Boetius, Cassiodorus, Jordanes, Fortunatus bízza a küldeményt a korai kódexlapokra körmölt vánszorgó betűbogarakra. A csendesség megkövetelte önmegtagadásban és cellamagányban épp úgy, mint majd egy Kőrösi Csoma esetében, ők mindig és mind a cédulák, kutyanyelvek, hártyák, fecnik tintapacnis hópelyheinek milliárdjain gyűjtik és szórják, gyűjtik és szórják embertől emberig vezető legfontosabb és legtisztább földi és mennyei ösvényekre, ég és föld, test és szellem, érv és értelem keresztútjaira segítségül a szabályt. Ők, az örökké papírlomb-hullató óriásfák. Közülük még a névtelenek is pótolhatatlanul fontosak láthatatlan és bizonyíthatatlan eredményű szorgalmukkal és kitartásukkal. Emberek az embertelenségben a szabályt a szabálytalanságba. Tulajdonképpen semmi, csak a kódok kódja volt rájuk bízva, mely nélkül azonban mesebeli marslakók jöhettek volna valaha dizájnosan-villanyborotva alakú csodakészülékekkel megfejteni az olyan nyelveket is a földön, melyek nem jutottak, mondjuk, az etruszk sorsára. Csak ennyi, mégis caesar non supra grammaticos, csóválja meg ősz fejét a tanári történelem.

Mert azért az is, mint minden spanyolviasz és kolumbusztojás, csak lassan derült ki, hogy miért is kell tudomány is az idiómához, a beszéd egyszerű eszköze mellé, melyet látszólag a gyermekek is azonnal „kezelni tudnak”, a csöppnyi, tétova biztonsággal, de tüstént megszólaló purdék. Az ócska anekdota az egyszeri világjáróról, aki azon ámuldozik, hogy bezzeg Párizsban már a hároméves kölyök is folyékonyan tud franciául!… A nyelvek Ágnesasszony-leplét végig tisztázni, tisztálni kellett, miközben a futó hab éppen úgy folyton elkapdossa. „Örök nyelvújítás! Egyet jelent ez nyelvünknek a múlt időtlen távolából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élniakarásával” (Nyelv és irodalom) – kiált fel Szabó T. Attila, akinek már fiatalon kialakult módszere, stílusa, az, amit tanulmányírói modornak nevezhetünk, a tömörség és töménység iskolapéldája. Miként Pápai Páriz Apáczaitól, Ő Kelemen Lajostól származtatja kedve és tudása szellemi családfáját. Ám sokkal több ideg és kedély, késztetés és szükséglet belső pókhálószála válik szövevénnyé mindig az efféle zsenialitásban, mint ahogy a célok heterogóniájának elve mondja: a már elért cél magától ismét új és újabb célokat eredményez. Különösen egy olyan nyelvtudósnak, kinek figyelmét pályája kezdetétől leköti az a csak a vérkeringéshez hasonlítható csoda, hogy a nyelvállapotok zökkenőmentes átmenetei jóvoltából, mint valami Möbius-szalag mentén közlekedik a múlt a jelennel, élő a holttal, miközben a két végpont tanulságosan különbözik egymástól s mégis egység. És van még egy törvény, mely minden kultúrában érvényesül: minden emberi közegben, közösségben egyetlen dologgal lehet feltétlenül imponálni, olyasmivel, aminek ráadásul hatalmas összetartó ereje van: a műveltséggel. A műveltség a minőség nevében uralkodik akár trónfosztottan is. Mert szerencsére nemcsak fegyverkezési verseny van szüntelenül a korokban és világokban, hanem a minőség versenye is, melyet a nyelv árnyalatnyi kincsei támogatnak minden nép wigwamjaiban és palotáiban. Pedig a tudomány azt mondja, kimondottan hangsúlyozza is, hogy a nyelvet másodlagos, sőt parazita funkciónak kell tekintenünk: nincsenek sajátosan a beszédképességre jellemző agyi struktúrák! Pusztán az agy mégoly aprólékos tanulmányozásából lehetetlen volna eldönteni, hogy az illető alany több nyelven beszélő személy, szónok, író vagy írástudatlan, sőt süketnéma volt-e. Volt – nincs, agyunk Alpesei, Csomolungmái, Kilimandzsárói, Cordillerái a boncasztal madártávlatából, légifelvétel-távlatából nem árulkodnak, bányamélyükből sem lehet kicsikarni erre vonatkozó információt. Hát még elporladt agyaink porából valaha is! A nyelv, mint a víz, örök körforgásban van mégis, immár a tapasztalat jóvoltából, a tudás fizikája szerint is. És nemcsak domborzatot, de kultúrtájat varázsol – Asszurbanipal cserépkönyvei és Alexandria tekercstárai óta – az emberi világra. Egyelőre csak önmagunk elé – a sokszor hálátlanul tekintetbe nem vett tekintélyét az értelemnek. Ilyen domborzati elemek, tájépítészeti szaknyelven: műtárgyak ott alant az elkészült világ szellemi térképein immár a Szótörténeti Tár egyelőre csonka piramisai, meg a másik kötetsorozat kis kínai fala, melyben annyi minden foglaltatik végleges érvénnyel, még a virágének-mondás középkori alkalmainak, időpontjainak és társadalmi környezetének tisztázott körülményei is, egyáltalán nem holmi poétikus forrásokból, jobb híján XVI. századi törvénykezési töredékek alapján, meg egyéb nyelvbe bújt csodái az emberi értelemnek és értelmetlenségnek, sóhajtó, suttogó, ordító, dadogó, síró, mosolygó, közlekedő, beszélni, kitárulkozni vágyó szerkezetünknek. Drága professzorunk aktatáskába tette utolsó gondjait, gondolatait, és elutazott. Mint valami utolsó integetést, elkallódott cédulát, a Königsbergi Töredék koszorú-szalaggá vált foszlányait, lengetem utána a mondatot, mellyel valaha Kemény Zsigmondot is búcsúztatták: most már múltunk nagyjait szaporítja, de jelenünk örökre elvesztette.

Szövegek szövetsége

„Könnyű Voltaire-nek – mondta Goethe – mindig kéznél volt a tehetsége.” Egyik jelentős kortársa Kosztolányival kapcsolatban ismétli meg ezt az építő irigységet sugárzó megállapítást. A helyzet, a „jelenet” valószínűleg ezerszer ismétlődik a kultúra történetében: érték az értékre hivatkozik, azt mutatja fel a világnak, annak mélabús tudatában is, hogy korántsem az értékek tudomásulvételével, nyilvántartásával, folyamatos beépülésével történik az újabb meg újabb fordulat, ügyintézés, „kutatómunka” az emberi dolgok körül, hiszen a világ mindig krízis-állapotban volt. A művészet, az irodalom a maga módján, mintegy külön könyvelésben adta meg a maga válaszait a megkerülhetetlen kérdésekre, hogy honnan és miért van annyi rossz a létben s a történelemben. Az ősi felismerés, hogy aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a szenvedést is – csak látszólag van ellentmondásban a művészet, az irodalom ősi és örök értelmével, céljával, hogy a megismerés, a megörökítés, a megértés, a felmutatás, a biztatás, tiltás és tiltakozás útján csillapítsa az emberi lét szenvedéseit. Ezeket a válaszokat, az eredményt, melyre ezeknek az értékeknek a létrehozása útján jutottak, általában csak közvetve, csak később, csak részben veszi tekintetbe a világ folyása. Miközben minden kor emberéről megállapítják, hogy képtelen már visszatérni a természethez, ugyanakkor képtelen kivédeni a természet (és tulajdon természetének) csapásait, nagyon lassan jönnek rá, hogy a világot mindenekelőtt meg kell érteni, tanulni. Hályogkovácsok paradicsomi ígéretei terelik el a figyelmet arról, hogy általában a létnek s nem a mindig épp aktuális időnek, „modern” világnak vannak látszólag feloldhatatlan vagy látszólag feloldható ellentmondásai, s az emberi élethez benne iszonyú lassan kibontakozó csodára: öntudatra volt szükség s az öntudathoz folytonosság: ama iszonyú mennyiségű idő türelme kellett. A türelmetlenség ezt soha nem érti, mert azt nem fogja fel, hogy a Homo sapiens szerkezete az elsődleges tényező s nem az, amivé élesre töltött pillanatok alatt változtatni vélik. Nem mi lettünk nagyok a tudomány által, hanem a tudomány lett nagyhatalommá az emberi agyvelő révén. Nem mi szépültünk meg a művészet által, hanem benne megtestesülhetett az a megfoghatatlan többlet, melynek természeti megfelelője az ember előtt s az emberen kívül nem létezik: a szépség és a kellem. Nekünk ma már kellő távlat és tényanyag áll rendelkezésünkre, hogy helyes arányokat lássunk. Az igazi művészet, költészet mindig azt kereste, ami az embert emberré teszi, azt védte, azt vélte helyesnek, logikusnak, igaznak, annak követésére próbálta rávenni kora élőit és utókora eltöprengő olvasóit, ami a megmaradáshoz vezetett, a szellem tisztaságának és tisztességének nyilvánvalóságához a helyüket „zajban-vasban”, vérben és robajban kereső egyéb emberi dolgok felett, nemegyszer azok ellenére. Mert amennyire igaz (vagy nem igaz), hogy inter arma hallgatnak a múzsák, annyira világos, hogy elporlottak, odalettek, nevetségessé törpültek azok a nézetkülönbségek, melyek Dantét életfogytiglani száműzetésbe kényszerítették, de írásművének „isteni” jelzőjét azóta se vonta kétségbe a világ. Az emberi létet felmutató művek minőségének s nem az indítékaikul szolgáló vélemények és eszmények pillanatnyi erőviszonyának van köze a „haladáshoz”. Mindig voltak, akik az egészséges emberi létezésben gyönyörködtek, annak valamennyi festői és megpróbáló velejárójával, és voltak a nagy panaszkodók, örökös vádaskodók, akik nagy szerencsétlenségek közeledtét kiáltották világgá, s mivel a világ mindig „lángban égett”, válság állapotában leledzett, nem volt nehéz látnoknak bizonyulni, hogy másképpen lesz holnap. A nagy kasszandrák s a vásári jósnők egyaránt igazolódnak e közhely légterében; amivé lett, az pedig megint az emberi lét nagy és gyönyörködtető freskójává tágult, ömlött el a világ arcán, nem utolsósorban az értékek létrehozóinak sugaraitól. Így kerültek mindkét hozzáállás régiójából halhatatlan értékek az emberiség szellemi örökségébe, szellemi tartásába. A kultúra alapszabályává vált, hogy állandóan emlegetni kell azokat, akikre építkezünk, akiknek szellemi összefüggése és együtthatása az emberiség egyetlen megingathatatlan birtoka immár: békés és építő nagyhatalma. A szövegek szövetsége ez. Mert mi is a mű, egy mű eszmegazdagsága? A legnagyobb felfedezések se mások, csak az ember körül már valahol felmerült, hallott, megértett, megtanult dolgok. A legzseniálisabb alkotó számára is kötelező játékszabály az állandó megismerés, tanulás, az egész világot senki nem „találhatja ki”, s nem is szükséges kitalálnia. De tudnia egyre inkább muszáj. Az igazi újításhoz is ezért volt fontos az elvégzett dolgok ismeretének folytonossága. Ilyen értelemben az újítás értéke is vándor érték: egy elmozduló, de fontos helyzeté, a legjobb látószögé, melyet nem is lehet csak felelősséggel megközelíteni; amennyiben a szépírás is mindenekelőtt nyelvi tevékenység, a nyelvben, a nyelv által véghezvitt hatások eredője, melyben a megteremtett eredmények újra és újra konvencióvá válnak (egy-egy kor befejezettségeszményének külsőségeivé) – szükségképp váltja ki mindez az újabb lehetőségek felkutatását. Tény, hogy a világ valamennyi „klasszikus” táján kialakult művészetek és irodalmak klasszikusságát nem az ember biológiai értelemben beteges, satnya vagy társadalmi nyomás következtében állandósult serdülőkori zavarai, félreértései, félresiklásai, primitíviái érdekelték, hanem a teljes, a szabad, felelős ember foglalkoztatta, a lehetséges és egyre jobban megközelített conditio humana akár negatív közegében is a pozitív reagálás. A történelem mélyeiből ideragyogó értékek bizonyítják, hogy a kategóriák romantikus kedélyű keverése, az etikum és esztétikum köreinek összekapcsolása csak újabb láncokkal gazdagíthatja a szempontok bűvészetének túlzsúfolt kínzókamráit, miközben a napnál világosabb volt már az Antigoné szerzőjének korában, hogy egy költőnek legfőképp nem szabadnak, hanem elsősorban költőnek kell lennie ahhoz, hogy értékeket teremjen. Ugyanis az alkotások erkölcsi ereje és hatékonysága is minden korban a művészi értékükben leledzik, nem másban. Ideális érték volna az, ha egyetlen igazság fogantyújánál fogva függne a Föld a tér és idő karácsonyfáján; immár évezredek óta nyilvánvaló, mennyire szeretnénk hinni, hogy az emberi igazságoknak is olyan folytonossága van a világban, mint a természeti törvényeknek. Ám többek közt már Arisztotelész nem a cinizmus okából tanít meg mindent ízekre szedni, hanem hogy soha ne válhassunk saját eszméink rabjaivá. De milyen jó, hogy a permutáció, variáció, kombináció legkülönbözőbb irányaiba elvezették egymást a dolgok, az eszmék, eszmények, igazságok, elgondolások, adatok s így bennem, mint emberi egyben kiváltották egymással máshol össze se jövő hatásukat: az emberi én eszméletét, öntudatát, világtudatát! Ezek a puha és láthatatlan pályák az értékek áramlásának vérkörei. Ettől a legigazibb érték az ember az ő végtelenségre nyitott képességeivel és kíváncsiságával, az egyed: a történelem mindig újragyártott és végig működésben tartott kis/nagy akkumulátora. Ennek önérzetét és önbizalmát, ennek méltóságát hirdeti minden igazi érték a kultúrában.

Napszél a nagymama sifonjából, avagy életközelben a tárgyak

„Hova lesznek a regényhősök?” – teszi fel a szónoki kérdést épp Krúdy, egyik kis remekében, mely mint cseppben a tenger, hordozza egész hangulatát, összes technikáit, s „válaszképpen” egy festői, a többi Szindbáddal rokon figurája körül elvégzi egy életke kis nagytakarítását, összecsomagolását, hogy összecsomagoltságában bizonyítsa aztán, mennyire ott van minden mégis végig az ember körül, csak ami kint volt, kint történt, kint vala látható, az egyszer csak bent van már, ott, ahova eltűnnek eme szépséges mutatvány közben a regényhősök, egy önmagába beforduló-kiforduló kesztyű könnyed mozdulatával.

Hányszor lehet eltöprengeni azon, hogy vajon minden korra érvényes, vagy csak valami történelmi villanyoltással, villanygyújtással rajtakapott korokra, figurákra, egyes embercsoportokra, családokra, hogy környezetükben, berendezésükben olyan dolgokat, tárgyakat, például könyveket, hangszereket találni, melyek az övéktől gyökeresen különböző szellemi, anyagi, civilizációs szintet jeleznek, miközben békésen egymás mellett élnek az új, épp olyan messzemenő következményű dolgokkal, tárgyakkal, könyvekkel. A használhatóság itt nagyon használhatatlan, mert tág fogalom a megközelítéshez. Mert a nagymama préselt virágokkal tele emlékkönyve, plüssbevonatú naplótöredéke az élet előzményeinek egyik érzelmi dokumentuma; ám az enyvgyártásról ki tudja, miért megmaradt, ittragadt keménykötésű német szakmunka a maga Verne Gyulás világával csak porfogó a mindig agyontömött könyvespolcokon, ahova hetente érkezhet új lakó; mégsem szabad durván megválni attól sem, hátha egy szép napon éppen a mi ajtónk előtt állnak majd sorba a kutatók, szaktudósok, a világ tudományos akadémiái, mivel az emberiség tökéletesen felderített múltjából már csak ennek a kis árnyalatnak a tisztázása lesz hátra, s az egyetlen forrásmunka egyetlen példánya épp nálunk, a mi jóvoltunkból, valami Arnold bácsi iránti kegyeletünkből vészelte át egy kozmikus nagytakarítás végnapjait.

De hát ezen a patetikus lehetetlenségen túl is élnek a modern kor emberében, az ő regényhős-lelkében az érvek, affinitások. Szerencsére mindig divat is a múlt. Milyen gyönyörű ez az öreg szekrény is, a rohanásban meg se állunk előtte, pedig készítője, az a biedermeier asztalos-költő belekalkulálta bizonyára ezeket a gyönyörtámasztó ránézéseket, mikor kigondolta és elhelyezte a lehelet-finom intarziákat, reáadta, mint valami áldást, holdfénylő hálóinget a fára ezt az ujjbegyekkel csiszolt fényességet, hogy annyira benne vagyon már foglalva a múlt század, mint egy csukott, szép kötésű könyvóriásban.

Igen, körülbelül effélékből, a mindennapok szépérzékéből és költészetéből bontakozik ki az, amit nyugodt lélekkel nevezhetünk Buddenbrook-komplexusnak, mely azért nem zavarja meg soha az újabb nemzedék saját használatra kialakított értékrendjét, hiszen a tapintható egykori érték éppen az egymás ujjbegyét sorra érintő nemzedékek biztatását, világmegtartó üzenetét hozza, közvetíti a vigaszt és igazolást, hogy más kor is milyen hosszú, zsúfolt, ügyetlenkedő és eseménydús volt. A világ látszólag oly egyeztethetetlen hangulatai rögtön egységet képeznek, ha a korokat kell egymással vagy a Földet kell más világokkal összevetni. A huszadik századi ember világképe állandó jelleggel ki van téve az előző emberi fejlődés egész önérzetét mozgósító kihívásoknak, próbáknak, hogy technikai civilizációjának néha ijesztő paradicsomában is boldog, büszke, fölényes, rokonszenves lénynek tudhassa, érezhesse magát. Nem elég a DNS-spirálokra gondolnom, hogy ne érezzem árvának magam a kvarkok, pulzárok, feketelyukak új dzsungelében, ki kell ülnöm az élet megszokott udvarába, ahol az életnek s a halálnak ókori, reneszánsz, rokokó és jó vidékiesen XIX. századi lugasaiból érzem, hogyan kígyóznak felettem azok az indák, azok a csövek, melyekben az én egyetlen, ismerős családom életnedvei vándorolnak felém, borulnak reám, mint valami növényi Laokoón-csoport. Örök újításra szomjas, eredetiségre törő, ágaskodó becsvágyaim és tehetségeim számára egyik fontos erőforrás, különös édes inger, hogy ma is, bármikor csak ismétlés lehet már, ami emberszabású, ami emberi. Így nem kap apokaliptikus méreteket a gonoszság árnyéka, az elmúlás fenyegetése sem. Ez annak a bölcsességnek a forrása, mellyel a legújabb kor „regényhőse” egy-egy fintort tud odavetni a világ megértésében lemaradókra, és tenni képes, teljesen, a maga világépítő dolgát azzal, hogy én már tudom mindezt, én ezt is tudom, én láttam s nekem láttak, számomra megnéztek mindent, s ha nem mondanák, mutatnák, üzennék pillanatonként, mindenből, mindennel, hogy kik voltak, nem tudhatnám oly pontosan, hogy ki vagyok. Továbbra is elsősorban az a hely vagyok a világegyetemben: a megfigyelésé. Efféle regényhősök imbolyognak változatlan naplementékben, szerelmesükbe karolva és elképesztő képleteket tárolva vadonatúj homo-sapiens-koponyájukban. Mindössze nehezebben feledkezhetnek meg róla, nem utolsósorban az eddig begyűjtött regényhősökben felhalmozott információmennyiség jóvoltából, hogy szinte senki sincs már a földön, aki csak önnön testének határai közt van jelen vagy hiányzik.

Az emberi eszmélet egyik legnagyobb képessége a képzelet, másik az emlékezet. Bennünket már nem az ösztönök emlékeztetnek alkalmanként, hogy nemcsak akkor, ott élünk, vagyunk, létezünk. Mi testünk eme testtelen kiterjedésében is ott lehetünk, akármikor akaratlanul is ott vagyunk. Még veszélybe is kerülhetünk; nagy titkok, meglepetések ránk szakadása idején a lélek kiszolgáltatottsága sem kisebb a tehetetlenül kiszolgáltatott testnél. De mindent azon belül állít elő a fantázia is, amire valahonnan emlékezhet az elme. A kétszer-kettőtől a pokolig. Képet látott róla. Óriási hengerpalástként, gömbfelületként ott van tehát énünk új (szilárd?) magja körül ez a nagy, de hordozható részünk is. A Szindbád-dimenziónk. Ez a körkép. Mindössze világ a neve. Mégse jut eszünkbe soha, hogy Világnak szólítsuk egymást. „Kedves Világ, legyen szíves még egy kanállal abból a hosszúlaska-levesből! Köszönöm. Én tudom, hogy maga a legjobb feleség (anya, leány), és mérhetetlen örömök, szenvedések lakoznak letudva s le nem tudva magácskában. Hiszen ugyebár maga is, amilyen csinos, olyan végtelenül (és láthatatlanul) kerek!…”

Persze ez a távlat iszonyú mélységeket is megnyit „regényhősünk” körül, hiszen maga az idő hurcol magával, székestől, betegágyastól, íróasztalostól, mint valami szelíd és lassú, ezért ártalmatlannak tűnő tornádó, amelyben azért, még hogyha nem is mindig szirénaüvöltés közepette, hanem néha a Kék Duna hangjaira, de csak elkeringőzünk egymás közeléből, anyák, gyermekek, szerető szívek, hitvesek, gyámoltalan vének, barátok, s hiába nyújtogatjuk kétségbeesetten a kezünk egymás felé, mint Ádámék a Michelangelo freskóján, már csak az ujjaink begye érintkezik, aztán már az se. Két kezem elfehéredve szoríthatja a karosszék könyöklőjén a lakkozott gömböt, mint ijedt utasé, akit a támlához lapít már ez az elképzelt gyorsulás is, hiszen önhibáján kívül viszik most, taszítják, lökik a szembezuhanó messzeség irányába, tudom én pontosan, mi történik, miféle spirálok örvényei mentén fúródunk bele az időbe, mint a kivilágított vonat, a kilőtt rakéta, az elsötétített Föld az éjszakába.

Ám szerencsére a regényhősök „magánéletében”: odabent a regényekben, a legeslegújabbakban is, a mindennapok meteorológiája nagyobb szerepet kap, mint a napszél, jobban érzik a virágillat, mint a stroncium nem-tudom-milyen szaga; ott fontosabb, ha a szomszéd határból a már levert, meghasogatott bürök szagát hozza át egy nyári jégeső sötétkék előszele, ott mindig az a fontos: hogyan viselik el az emberi kapcsolatok a szenvedést, az árulást, a szenvedélyek lángolását s olykor a boldogságot.

A birodalom legnagyobb kiterjedése

Hobbim – ha önmagam előtt már tagadnám is, mert életidőm saját „költségvetésébe” nem olyan arányba fér be, mint korábban hinni szerettem, lassan semmilyen arányban nincs jelen – a gyűjtés. Gyűjtés a legtágabb értelemben: ahogy a vitorla „gyűjti” a szelet, úgy igen, úgy megmarad lassan beálló öregkoromig, és úgy értelmet kapott, értelmezni merem a legkétséggelkísértőbb pillanatokban is, amikor minden egyéb gyűjtését már hajlandó lennék csak hívságnak, csak elpazarolt időnek s anyagi energiának tekinteni, ama „semmit nem viszünk a sírba” bölcsessége alapján. Mert ez a tágabb gyűjtés éppen arra ad magyarázatot, amit titokként a sírba is szívesen elviszek: miképp a Római Birodalom is valahol, egy pillanatra volt a legnagyobb, aztán egy másodperc múlva már láthatatlanul elkezdődött a zsugorodása, ama „északfok, titok, idegenség” birodalmának is egy ponton aztán, lehet, észrevétlenül, többnyire észrevétlenül áthaladunk a legnagyobb kiterjedésén, a gyűjtemény fénykorán, még hogyha marad is belőle elég a világban hátralevő napjaira. De sem azelőtt, sem azután nem volt többet akkora.

Ugyanis a gyűjtésnek is megvan a maga „homokórája”: kezdetben itt semmi, ott túl minden, végtelensége a megszerezhetőnek, aztán megindul a vándoroltatás errefelé, s egy idő után itt már sok, amott is még rengeteg, lehet még több, egyre több a begyűjteni való… És tetszik látni, ez így megy reggeltől estig, váltakozó sikerrel. De hát mindennek – mondom – idő, életidő az ára. A gyűjtés legfontosabb nyersanyaga és terméke az idő! Csupa ellentmondásos, paradoxális jelenség veszi körül a gyűjtést.

 

*

 

Apámnak egyik kedvenc mutatványa volt kirándulások alkalmával, hogy miután kihívott versenyre: ki talál előbb négylevelű lóherét, s mi egy idő után már türelmünk veszítve hajlottunk arra, hogy nincs is négylevelű lóhere, ő könnyedén felmutatott egyet. Mindig talált négylevelű lóherét, ami ugyebár a közkeletű újesztendő-köszöntő szimbólumok közt is a szerencse egyik előkelő felségjele. Ő, a szerencsés kezű, s mi, a kishitűek pedig még nem is sejtettük, amit én ma, mert műveltségem szorgalmasan a tévéből is szedem, már tudok: él valahol az országban egy bácsi, aki már 45 000 (!) négylevelű lóherét talált életében, de a bemutatott gyűjteményben hét-, nyolc-, kilenclevelűek is voltak és egyetlenegy tízlevelű; amiből máris az a tanulság, hogy azért lám a legnagyobb gyűjtők is ütköznek némi korlátokba. Szerencsére! Ugyanis a gyűjtőt, függetlenül attól, hogy kis területre szakosodik vagy a leghosszabb pórázra engedi a vágyait, hatalmasan befolyásolja a szerencse. Szinte legalapvetőbb szabályozója, mely adagolja az örömöket, tartalékolja a kellemes (és kellemetlen) izgalmakat, és némi határt szab neki. Lett légyen ő pápa a Vatikánban, vagy maga a halhatatlan koszorús költő, Petrarca (aki mellesleg a kultúrtörténet egyik első numizmatája volt).

A gyűjtés világa a világ gyűjtésén alapszik: a világ maga egy hatalmas gyűjtemény, melyben mint valami vasárnap délutáni múzeumteremben, a nem gyűjtő is kellemes és hasznos időtöltésül bolyonghat, nézelődhet, s ha annyira nem gyűjtő, hogy még némi spontán rendszerező képesség sincs benne, akkor is észreveszi, hogy ide begyűltek(-nek) a legszórakoztatóbb különlegességek. A kuriózumok ugyanis a lét (a lehetséges) ritka eseteiből indulnak, abból, hogy harsányan egyszeriek, érdemes felfigyelni rájuk és esetleg megbecsülni őket, vagy legalább fejet csóválni rajtuk.

Efféle elképesztő dolog a borostyánkő-zárvány, a kétfejű tehén, a fehér holló vagy az, hogy például létezik egy „költészeti világdíj” is (nem azonos semmiféle egyéb Oscar-, Nobel-, Goncourt-, Fipresci-, Dawis-, UEFA-díjjal vagy kupával, és állítólag egy bizonyos Knouck-le-Zoute nevű helyen adják ki, Brüsszel közelében, mely a káposzta, a NATO s a költészet önkinevezett világközpontja). Hasonló cseles csalafintaság, hogy mégis van fából vaskarika: valahol Vjatkában, melyet ma Kirovnak neveznek, élt egy órásdinasztia, melynek tagjai az évtizedek, sőt évszázadok alatt több tucat zsebórát fabrikáltak fából. A múzeumban megtekinthető példányok között a legelsőt maga a dinasztiaalapító Szemjon Bronnyikov mester még 1837-ben állította elő. Valamint fölösleges, de nem haszontalan tudni, hogy a világ legnagyobb fametszete a Feszty-körkép Morelli Gusztáv-féle változata: 5 és fél méter hosszú és 12 500 négyzetcentimétert kellett hűen megmunkálni hozzá, s a levonathoz természetesen külön papírt kellett meríteni. A világ egyik legsúlyosabb könyvsorozatát az egykori kolozsvári anekdota szerint az Unitárius Kollégium könyvtárában mutatta meg Brassai Sámuel egy tudós franciának, aki rögtön résztvevően fel is hívta a figyelmet, hogy a teher alatt beroskadni készül az állvány. Ó, legyintett Brassai, ezek a fóliánsok más trónusokat is lapítottak agyon!

Hogy lassan komolyra forduljon a szó: kezdetben vala a nosztalgia, aztán, hogy megfoghatóvá legyen – egy tárgy a kedvenc, már hangulattá szubtilizálódott időkből… Hogy mi mindent lehet gyűjteni a madarak hangjától a használt koporsókig, arra a legelokvensebb példa annak a (csak) látszólag hóbortos amerikainak a kitűzött célja, aki elhatározta, hogy kizárólag az utcán talált kártyalapokból fog összehozni egy paklit. Ez kereken húsz esztendő alatt sikerült is neki; nyilván csak azért kellett hozzá ennyi idő, mert volt, amikor egymás után három makk alsót veszítettek el valakik, akiknek halvány fogalmuk se lehetett, hogy az már van a gyűjteményben…

Itt lépjünk egyet, fontosat: a gyűjtés ugyanis a gyűjteni való anyag állandó áramlásának köszönheti esélyeit. Hogy azt háborúk forgószele vagy csereberélő kedvű csendes gyűjtőtárs veti utunkba, az a lényeget tekintve nem számít. Akinek pénze van, az világszinten jövedelmező üzletté fejlesztett szakbolthálózat szolgálatait veheti igénybe. Ennek nesztora a világ első igazi régiségforgalmazó cége, kinek árverésein szoktak azok a hírhedt árak felfutni egy-egy márkás mester körül, a londoni Sotheby-ház az idén „kerek” 240 éves, tehát akár maga a mesebeli Jonathan Swift úr is a vásárlók közé tartozhatott.

 

*

 

Egy 1973-as adat szerint (s azt hiszem, ezt nem elég tízévenként számba venni) 4182 gyűjtési ágat sorolnak fel a Gyűjtők Könyvében. A hasznosak „eltartják” a haszontalanokat is: elvi létjogot biztosít bármi gyűjtésének az, hogy az ember(iség) egykor lényegében a bogyó és kagyló gyűjtésével kezdte a kontinensek, az elemek, a filozófiai kategóriák, a Louvre, az Uffizzi, a Prado összehordását, begyűjtését is.

Lám, lám, hogy a végtelenségről mindjárt a végesre ugorjunk – van-e úgy, hogy a gyűjtemény kikerekedik, teljes lesz, hogy gyűjtője üdvözülten teheti le a lantot? Hát persze hogy van; hiszen a világrészek begyűjtése is milyen fontos volt az emberiségnek, meddig eltartott, de most már teljes a gyűjtemény; – ám tulajdonképpen nincs, hiszen (Madách után szabadon) az élet célja a gyűjtés maga!

Nos az egészhez lényegében két tényezőt kell keresztbe fektetni s kész a „térkép”: az első és legfontosabb az idő. (Mert ugyebár ami ma még mindennapi semmiség, az egy óra múlva értékes használt villamosjegy lesz a huszonhét-per-bé járat korából, első napi bélyeg, kordokumentum, műtárgy, antik érték. Melyik numizmatát nem heccelték azzal, hogy szerezzen örömöt utódainak is: ásson el egy-egy mai piculát – valaha régi pénz lesz az is!) A másik, hogy hova, mibe gyűl. Nos végül is az emberiség koponyájába, de a közbeeső állomás a könyvtár, ahonnan majd elolvassa, s a múzeum, ahol megnézegeti. Oda pedig valakitől (-ből) kerül, aki megtalálta, megszerezte, megőrizte, leírta stb. Természetesen a fél kezünkön elsorolható legősibb munkamegosztás itt is érvényesül, hogy az egyik elmegy nyulászni, másik elhajítja a mammutpecsenye csontjait, harmadik kiemeli egy kotrógéppel, negyedik ellopja valamelyik világhírű múzeumból s az ötödik majd kétszázezer év múltán disszertációt közöl az esztétikus agyarról. Éppen ezért a legpontosabb a másik tényezőt az emberi-én fogalmában megadni.

Minden gyűjtés egyéni indítékokból, hajlamból, vágyból, nosztalgiából, reményből, ambíciókból, célokból indult és indul. Ez annyira kiiktathatatlan, mint a valódi méz termeléséből a méhecske, legfennebb a méhekkel való gazdálkodás és bánásmód tekintetében térnek el időben és térben a metódusok. Ha Petrarca régi pénzeket gyűjtött, mellette még százezrek adták effélére a fejüket a középkor alkonyán, az újkor hajnalán, s ennek nyomán az elsüllyedt antik világ egyszer csak szobraiban, szövegeiben, szellemében feltámasztva, beköszöntött a reneszánsz. S ama Római Birodalom egykori legnagyobb kiterjedése hirtelen, mikor már régen nem is lélegzett, még hatalmasabb, termékenyebb, tanítóbb, civilizálóbb szerepeket, határokat, méreteket kezdett ölteni. Máig s még sokáig ezeket a rugalmas, lebegő későbbi határokat bővítgeti minden újabb adalék.

Maga a régészet megalapítójának tekintett Winckelmann is amatőr éremgyűjtőként kezdte. Nem minden gyűjtőből lesz profi tudós, de minden sikeres összegező, feldolgozó, szintetizáló „tartalmaz” legalább egy megszállott gyűjtőt is a maga ágazatában.

A legmindennapibb dolgok, mint egy pohár, mint az öltözék, a bútorzat, óhatatlanul pusztulnak, kimennek divatból, elkallódnak, eltöredeznek, feledésbe merülnek, s ami kevés megmarad utána, értékes ritkaság lesz. Ha minden megmaradna, a korok teljes készletei sorra, nem volna hova tenni, fölösleges volna. És ha minden odaveszne, süket, tájékozatlanság betölthetetlen sötét űrét, hiányérzetét hagyná maga után. (Az írók hányszor pótolták fantáziából egy-egy kor életformájának még feltáratlan vagy örökre feltárhatatlan realitásrészleteit!) Sajnos nem feltétlenül a legszebb, legjellemzőbb, legművészibben megmunkált példányok maradnak meg, de a nagy számok törvényeiben bízva ami megússza, abból ki lehet okosodni. Más a helyzet a konkrét darabokkal, egyedi esetekkel, ott valóban máris nagy az örökre szóló veszteség, s a kis gyűjtő szenvedélye és szerencsés keze óriási szolgálatokat tett és tesz az emberiségnek. Mert az emberiség igazán fontos dolgai egyedi darabok, többnyire véletlenül úszták meg, ha megúszták, a végpusztulást, legalább egy pontig, amikor végre valakik számba vették, feljegyezték, leírták őket. És sajnos ma sem szűnt meg a pusztulásuk. Még in situ – a lelőhelyen odalesznek a természeti csapások, fagy, szél, árvíz, földrengés következtében, vagy az újabb emberiségnek jelenbe feledkező ambíciói, problémái következtében (városképek korszerűsítése, völgyek elárasztása, lásd Abu-Simbel híres sziklatemplomainak esetét s megmenekedésüket valóban nemzetközi összefogás útján). Az idő vasfogától a műkincsrablókig megannyi „titkos féreg foga rág” rajtuk ma is.

Vegyük csak a könyvet. A könyvritkaság úgy is keletkezett, hogy az egymással civakodó eszmék közti tettlegességeket a könyvek bírták legkevésbé. Pedig a könyvégetés a rabszolgatartáshoz hasonlatos főbűn az emberiség ellen.

Terentianus Maurus művének egyetlen kézirata elveszett; ma egyedüli forrás az editio princeps, az őskiadás (Milano, 1497), mely nyilván egy akkor még létező kézirat alapján készült… Mintha a Földgolyó görbületét követnénk… Ergo azután veszett el, avagy veszett nyoma – a reményt sosem szabad feladni. Néha nem gonosztevők, hanem szenvedélyes írástudók loptak el könyvet. 1456 augusztusában (!) például már egy Gutenberg-biblia szerepel egy ilyen perben. A schaffhauseni múzeum állagában viszont megszemlélhető egy teljes kolostori könyvtár a XI. századtól a XIX-ig, amelyből sohasem veszett el egyetlen könyv se. Az újabb korok ízlése szerint sok régi könyvet átkötöttek, s elveszett az ősi, eredeti címlap s vele az ódonság; néha ezen álruha miatt maga a munka esetleg másokkal egybekötve, ismeretlenül lappangott jó ideig. Nem egy, éppen Gutenberg műhelyéből kikerült munka került így elő. (Ma állítólag 41-et tartanak számon a világon.) Mekkora kincsek – ami már nem kárpótolja azt a kicsinyes tényt, hogy ott közelről, az emberiség egyik jótevőjének nem tapsolt, sorfalat állva, a nagyérdemű közönség: jórészt más pénzén kellett kiadnia a világkultúra első könyvcsodáit, Schöffer, a későbbi veje pedig kénytelen volt egy-két nyomtatványát francia földön befejezni. Pedig már dúlt a páratlan quatrocento, Medici és Kolumbusz mama várandós volt a nagyra hivatott csemetékkel.

Ezek a korabeli papírhulladékokkal beragasztott-bekötött könyvek és táblák egyéb meglepetéseket tartogattak, mint valami időzített sorsjegyet: nyelvemlékeket (mint számunkra a Königsbergi Töredék és szalagjai), egy-egy sebtében befalazott, ma már kincset érő adatot vagy kézvonást, spanyol nyelvű levél pergamenjének hátán német levelet, német levél hátán spanyol üzenetet, mondjuk épp Kolumbusz első útjáról. Elképesztő helyekről kerül elő a világ talonba került passzív tudása: a gyűjtemény legaljáról, a levéltár pókhálós szegletéből, ahol szerencsére soha nem sepernek – egyszer csak itt egy hajótörés! Árnyalatnyi adat a történelemből: addig jár a hajó a kútra… a Santa Maria Haiti partjai körül süllyedt el, valahol ugyanott a Pinta is; a Nina ellenben sosem süllyedt el, élve került nyugdíjba, mikor kivonták a forgalomból. Tengerészeti lelet az ilyesmi, vagy könyvészeti?

 

*

 

A bútor a dolgok mosolya, mondta Le Corbusier. Bonanza Európában, koloniál az északi villák teraszán, jugend stíl Amerikában: egymás mosolyával szeretnek berendezkedni a tájak és korok, keletiek gótika-nosztalgiája, nyugatiak kelet-nosztalgiája gyűjtők kezén, ízlésén keresztül nyert kiegyenlítődést, hordta, szűrte egymásba – stílusokká – a divatok elemeit, otthonok berendezési tárgyainak külső-belső funkcióit, Meissenbe a kínai s japán porceláneszmény motívumait. Szédületes szegénység és szédületes gazdagság tenyészik a gyűjtés körül: a „dolgok mosolya” pénzbe kerül, mint az utcalányoké, s a kereslet érdekei szerint, mint minden mosolyt, mímelni is lehet. A dolgok mosolya, melyet az értő kénytelen nélkülözni, hogy átengedje az értetlen gazdagabbnak. Az ára itt beépül az élet mindennapjaiba, lisztté, tejjé, lakbérré változik, valamiből élni is kell; az ára amott vagyont gyarapít még mesésebbé.

A gyűjtő drámája, hogy „ars longa – vita brevis” alapon, a tárgyai óhatatlanul túl kell hogy éljék. Ha erre még életében gondolnia kell, kicsinyesen aprópénzre válthatja, vagy nagystílűen adományozhatja féltve őrzött eredményeit. Nincs borzasztóbb, mint mikor a gyűjtő élete végén felszámol. A dolgok rendje (?), hogy különösen az öregek kényszerülnek továbbadni, amit esetleg egy hosszú életen át féltő imádattal vettek körül. Nem csoda, ha cserébe néha gonoszul nagyot akarnak markolni. Minél nagyobbat, mellyel megvásárolják az elvesztett szépség árán az utolsó gondtalanságot. Ebben a folyamatban az a kincs már úgyis idegen kurzuson cserél gazdát, nem a kultúráén. S a dolgok tovább mosolyognak. Donációk alapoznak meg egy-egy attrakcióvá terebélyesedő múzeumot, és alapítványok fogynak, apadnak el, hogy magát a múzsák otthonát se lehet tovább fenntartani. Nemrég került nyilvánosságra Zane Grey jónevű amerikai író szülőház-múzeumának esete: ha rövidesen nem kap támogatást, a szó valamennyi értelmében – egyszerűen kénytelenek lesznek bezárni, sőt lebontani a kegyes, de megrozzant hajlékot. Pedig Zane Grey ma is egyik legolvasottabb szerzője Amerikának, s halála után még mindig évi 5 milliót keres – örökösei számára. Ezt már saját jog szerinti tulajdonuknak tekintik, s a szülőház-múzeum nem juthat belőle egy fityinghez se.

Az efféle „törvényes”, csak embertelen logika mindenfelé tenyészik az anyagi és szellemi kategóriái közé szorult világában. A pusztulás még akkor is fenyegeti a dolgokat, mikor már hivatásos „hivatalos” kézbe, közösségi megőrzésbe kerülnek. Egyre bravúrosabb a restaurálás technikája, sőt: művészete. De kis túlzással: már alig marad lassacskán valami eredeti is. Miközben az is divatba jött, hogy a nagyközönségnek, már csak biztonsági meggondolásokból is, csak élethű utánzatokkal kedveskednek a tárlók, a múzeumok birtokában levő anyag nagy része még sosem volt kiállítva. Az efféle múzeum-metropolisok, múzeum-erődök, múzeum-börtönök alagsorában, mint valami pokol-tornácán, életnagyságú ókori szobrok sokasága ácsorog. A magángyűjtők ügyességének gyümölcse a két lépés előre, fél lépés hátra lüktetésének ütemére lassan eltűnik abban az óriási nyitott garatban, ami a múzeum, ami elvonja, begyűjti, megmenti úgymond az anyagot, csakhogy ez korántsem jelenti természetszerűleg a nyilvánosság, a megtekinthetés többletét, nyereségét, még a kutatómunka számára sem. Csak a felhalmozást, melynek értékesítését beruházási meg egyéb gondok és meggondolások akadályozzák szerte a nagyvilágon. Lehet, hogy még így is, még mindig túl sok, ami megmaradt a múltból?

Holott még annyi mindent meg kellene menteni, örökítni, mert minden megváltozik, a városképeket lebontják és újjáépítik, de mássá. A múlt hetekben éjszaka az a szélvihar is, amelyről mi a reggeli meteorológiai jelentésből értesültünk szabatosan, – kidöntötte az évszázados platánsor balösszekötőjét, az magával ragadta a két közeli fenyőszál közül az öregebbet, melynek csúcsa, hegye aztán elérte s legörbítette a Pipacs utca 14 B híres klasszicista kovácsoltvas-kerítésének a sarkát. Azóta már látom, hogy szépen, rendesen pótolják – betonelemekből. Így könnyebb volt. Pedig örülni kellett volna, hogy annyi minden ellenére itt van épen, helyrehozhatóan. Miközben még a harangokat és rézmozsarakat is megtizedelte a világháborúk hadianyagszükséglete. Ahogy a francia forradalom eredeti programjában ez nem szerepelt ugyan, ám a jakobinusok nagy dühösen gótikus szobrokat is lefejeztek, csak mert századok óta halott királyokat ábrázoltak. Holott az enciklopédisták alig az imént harcolták ki lázasan a felszabaduló tudomány számára a teljes, szabad felmérés jogát.

Az emberiség önpusztítása versenyt kalapál az alkotás kovácsműhelyével. S néha igazán eredményesebb: 1945 februárjában egyetlen óra alatt bombázott porrá annyit, amennyi egy fél évszázad alatt építette fel Drezda barokkságát, benne a Zwingert s abban a képtárat, melyet előzőleg öt-hat évszázad festegetett össze szelíd-szegényes magányban, s igazán nem volt háborús bűnösnek nevezhető.

A XVI. században bizonyos Augusta Dorothea hercegnő nem táplált krónikási ambíciókat, csak felnőtt fejjel is szeretett babázni. Ötven esztendős uralma alatt mesteremberek százai készítették a legkülönbözőbb bábukat az úrnő gyűjteménye számára. A műgonddal előállított figurinekből 480 darab maradt fenn, egy kor teljes sokadalma, csupa korhű divatkép és jellemrajz, a környék lakói: a patikus, a koldus, a földműves, az iparos, a főúr, a szolgáló… akik csak most lakják igazán a teljes történelmet.

Malraux szerint: „Nem érezzük igazán, hogy éltünk, ha nem vesz körül a történelem.” A múlt hangulata már nemcsak művészet s nemcsak tudomány. És úgy mindenkié, hogy senkié többé. Az idő adta, s az idő egészének birtoka továbbra is; az idő elveszi. Ugyanis egy nép, egy nemzet s az egész emberiség bármikor adott élő állaga többet soha (potenciális értékteremtőként) se éri el, éri meg azt, amit kultúrában rendre összes nemzedékei alatt felhalmozott, kiböjtölt, összehordott már; és ezt nem szabad kockáztatni soha semmilyen pillanatnyi indíték nevében.

A gyűjtő is ritkán van tudatában, hogy pici, hajtűnyi csavarhúzójával ilyen kétszázezer voltos vezetékeken babrál önfeledten.

 

*

 

Legfontosabb gyűjteményem értéktelen cetlikből, cédulákból áll. Használt mozijegyek, megmentett pakolópapír-sávok, pincérszámlák hátára fuserált feljegyzések rendszere; a lehető legkönnyebben gyarapítható a végtelenségig: mindössze szünet nélkül találni s feljegyezni kell valamit, valami arra érdemest vagy érdektelent. A „témákat”. A világ úgyis kikapcsolhatatlan, mert ellenállhatatlan, szüntelen átgondolásának terméke ez – semmi más. S ez a gyakorlat még nem teremtés s nem is dokumentáció, csak közvetve szolgálhatja a kombináló-összegező-alkotótevékenység karbantartását, a képességek formába lendítését. Többnyire ennyiből is áll. Idő plusz egyén egy közös technikai lehetősége. Mintha valaha az egészből nekem kellene vizsgázni, az egész világot bemutatni és kommentálni egyedül az én dolgom lenne. S eddig eljutni nem is nehéz, valóban csak logika és némi céltudat kérdése. Ez még csak gyűjtemény. S mint minden ilyen magánvállalkozás: legfennebb tiszteletreméltóan komolykodó és hiúságában mosolyt érdemlő.

Mielőtt működésbe hoznám, hosszan és érzelmesen elgyönyörködöm benne. Lám, elmozdulnak a korok s a legideálisabb emberi miliők is bennük. Hol van már Homérosz (Seneca, Leonardo, Erasmus, Darwin…) műhelye, mely bizonyára már külsőségeivel is az alkotó ember nagyságát sugározta! Shakespeare házában jártam, s ha nem a libasorban mögöttem bámészkodó következő turista sürgető csoszogása sodort volna gyorsan tovább, akkor is észrevettem volna, hogy ez már művi, ez már csak úgy shakespeare-i, ahogy azt az a Móricka elképzeli, aki ezt múzeumnak berendezte, s ha én rendezem be számára, akkor bizonyára ő észlelhetné ugyanezt az artefactum-ízt.

Hogyan is ment végbe a nagy leltározási folyamat az életre-halálra komoly Crô-Magnon-i kőpengéktől madame Tussaud ironikus viaszbabapanoptikumáig; a Mezopotámiából megmentés ürügyén elhordott sziklaképek és agyagtáblák, a Velencéből s Budáról hadizsákmányként elcipelt bronzlovak és korvinák ügyének van-e egyéb tanulsága, mint hogy ez van, olyan idők jártak?

A kérdés(ek) ilyen(ek): – Mit is gyűjt, gyűjtöget a múzeum-felállító mindenkori emberiség, egyre tovább haladva az időben, mint tulajdon múltját, tulajdon múltjában mint jelenét s jövőjét? Miért van az, hogy a manipuláció következtében nagy emberi és alkotói dokumentumok nem kerülnek az építő hatás maximumának helyzetébe? Ha például az általánosan csodált dolgokat vesszük: mondjuk a múltjuktól valamilyen katasztrófák folytán megfosztott népek esetében is, valójában jótékony volt-e a mindent pótló „görög ábránd”, melyben legalább annyi önigazolást és biztatást véltek találni a művelt korok abszolutizmusai, mint demokráciái, az emberi nem belső ügyeinek végleges rendezésére? A leomló Bastille légnyomásának viharzó terjedésétől tartó Habsburg-birodalomban 1799-ben a cenzúra újabb megszigorításával együtt a hatalmas országfüzér valamennyi létező kölcsönkönyvtárát is megszüntették jó időre, für alle Fälle! Nem intézmények, de carbonarik köpenyege mentette át azt a szellemet, mely csak tova a XIX-XX. században találkozhatott újra a szerencsére másképp is értelmezhető, tehát cenzoroktól, kamarilláktól, vaskancellároktól békén hagyott tárgyi anyaggal, s most már egész más, újabb kirakásban és értelmezésben. Mint valami óriási gyermekszoba asztalán, íme építőkockák kombinációs játéka hát a nagyságos múlt? A haza s az emberiség fontossága rendszerint akkor kerül mindent elsöprően előtérbe, ha bajban van. Ekkor viszont érte képesek feláldozni nagyobb, örökebb emberi értelmeket és értékeket. Akár az igazságot is? Holott az az egyedüli legfontosabb, ami az eddigi összemberihez képes hozzáadni valamit, nem aki egy pontot, bástyát, izét, miegymást véd meg bármi áron. Mondjuk Shakespeare igazi nyomai árán is.

Amiért egyesek szerint a mesterművek ideje lejárt, minek a gyűjteményt bontani meg, mint valami nehéz időkre eltett utolsó konzervet, a már régen közös tökélyt, az egyetemest próbálni meg újra szétfeszítni s kiosztani azzal, hogy Velasquez mennyire spanyol, Dante mennyire olasz, Homérosz mennyire görög…

 

*

 

A világ értelmezése is a jellemünkhöz tartozik végül elkerülhetetlenül. S a túlfokozott tudat mint „végeredmény” újra egyenlő lehet a teljes spontaneitással. Remélni lehet, hogy meghozza azt. A stílusérzék felhangolása által a fogékonyságot növeli. Kifeszíti. Mint a szelek a vitorlát.

Még néhány utcában, például a hajdani belvárosban ott vannak azok az üzlet-tokok, melyek egy bizonyos korszakban, a gyermekkoromban is, hozzátartoztak az urbánus utcaképhez. Aki nem így látta, csak mai lakónegyedek bevásárlóközpontjából indul ki, nem is érzékeli, hogy eltűntek. Aki érzékeli a változást, az sem gyűjthet egész feleslegessé öregedett városrészeket, renovált temetőket, fatornyos tájakat. Valahol azért gyűjtve vagyon mindez, és megmarad bizonyára. Ha nem máshol, a véges életű halandóban, azon a határon túl, amikor már bármi értelmesen emlékeztetni tudja. Az emlékezet viszont olyan, mint valami lassan elhalványuló fénykép. S meddig „állhat fenn” – ötven-hatvan évig? De hát mit számít az örökkévalóságban ötven-hatvan év? Semmiség, kivéve, ha az az örökkévalóság első és egyetlen ötven-hatvan éve. Az enyém, az egyetlené, az egyé. Ilyen emlék-nosztalgia állapotok öntik a nemzedékről nemzedékre öröklött köztudatba a közös történelem mellett a magántörténelem, az életrajzok, a családtörténetek egész mérhetetlen epikumát. Ha valaha rögzítnék, lejegyeznék, kiderülne, hogy ez a cigánykaravánként a főút mellett ideg-ösvényeken lopódzó, vándorló folklorisztikus univerzum terjedelemre vetekszik a világirodalommal. Csak nem úgy fontos; de azért gyűjthető. Spontánul úgyis gyűjtjük, hordjuk. Ott működik – kotyog, fecseg – sorsunkban, jellemünkben, szokásainkban. Az írókéban rajta is fogható, tetten is érhető.

Ki hogyan csinálja? Van, aki „hozzá olvas”, van, aki felönt a garatra, biztos, van, aki sportol előtte. Különös, hogy tevés-vevéssel, nekem néha egész napi látszólag céltalan ődöngéssel, időpocsékolással kell előbb kifárasztani (feltölteni?) magam, hogy este aztán leüljek dolgozni hajnalig. Ez is „drog” valamilyen értelemben: olcsó kábítószer és nemes műtrágya. Délelőtt régi pénzekkel csörömpölni, délután egy kültelki moziban tingli-tangli klisé történelmi kalandfilmet megnézni, zsúfolt buszozás kíséretében, este belegyalogolni egy véletlenül eléd táruló naplementébe, otthon francia képkatalógust halászni elő kétujjnyi por alól, közben derekasan megbirkózni kicsinyes napi tennivalókkal, testi bajokkal, s máris annyi hangulat fordul meg körülöttem, bennem, saját terveim és falaim, egy holnapi feladat kilátása miatti idegesség előrerobbanásai stb., hogy őrjöngve menekülök magamból, míg magamba nem találok: abba a másikba, a szisztematikusan kiképzett üdvhadsereg-katonába és kommandó-töltelékbe, vasárnapi magamba, ama bűnös önmaga árán megkímélt, megváltott ép-emberbe, mely tényleg a nagy E-vel írandó emberiség alapegysége, mozaikköve. Nekem ehhez a fajta „kiűzetéshez a Paradicsomból”, Hektorom Trója körüli ilyetén megkergetéséhez segítség, eszköz az a sok kacat, amit gyűjteménynek is lehet titulálni. Most már minden emlékeztethet! Bármi taníthat! A silány, a giccs is. Nem számolhatok el, hogy honnan szerzem meg azt a feszültséget, mely észjárásként is csak erőnlét, erőnlétként is csak egyszeri, múló állapot, de állapotként végeredmény: kicsiben s villámgyorsan maga a Neanderthaltól máig megtett emberi golgota, és íme a következő mondatával is koherensen felelni képes a felmerült kérdésre. Mindent tudni persze csak akkor lehetne, ha ez a kegyelmi állapot állandóan bennünk lakozhatnék, ha az emlékezet valóban a fejben székelne. Jobb híján elég azt tudni, hogy mi hol érhető el. Nos, eme lehetséges minden kézügybe rendezett patikájának a neve lehet akár a gyűjtemény is.

Mások életéről olvasok, és a magam végzettjére és végzendőjére pislantok ösztönösen. Vajon mennyi van még hátra? Most már legszívesebben a puszta időt gyűjteném, halmoznám, tartalékolnám, mert a puszta időt féltem a legjobban, mintha valami valaha tetőző élvezetre tartogatnám, mely élvezet a teljesen elvégzett munka s a teljesen felszabadult játék egyesült jutalma lesz. Herkules és Sziszifusz közös mikulása! Ha igazán ironizálni akarnék, azt mondanám: hogy utókoromba megbékélten és hiányérzetek nélkül olvadhassak bele, annak egyetlen feltétele, hogyha valami felejthetetlenül felszabadult múlt-élvezetet kitombolhatok. Sokszor már-már a közelében voltam, vagyok, az odabent összeállt gyűjteményeim jóvoltából. Már bármi emlékeztet, sebaj, ha néha torlódik is már – a gyűjtés úgyis abszolút nyugalomban erény, abszolút szorultságban önvédelem. Így felhalmozódva minden egy célratörő munka része lehet. Helyben vagyunk: az alkotó nosztalgiája ugyanis valami újraberendezésé – nem más tehát, mint egy (megint csak) lehetséges gyűjtemény: a mű.

Ilyesmiken keresztül jöhettem rá tulajdon lelkületem árulkodó, titkos képletére: én abba a kombinálható látványokból berendezett világba vágyom, amely a már ismert, megismert, felismerhető képeket őrzi, hangulatokat árasztja, mindentől védetten, a természetes emberi elmúlásig. Tulajdonképpen csekélység: az egész máig élt emberiség részben átaludt, részben elérhetetlen álma is mindössze holmi illúziókeltően pingált panoptikum, pár jótorkú kikiáltóval, mint Shakespeare vagy Balzac vagy József Attila…

Persze, persze, mert ha minden élő és élettelen „végtelen” védettséget élvezett volna, egymást nem használhatták volna táplálék gyanánt. Én (a gyűjteményeim érdekében) lám hajlandó vagyok alkudozni: mondjuk legalább a kultúrát ne kelljen felfalni. Se éhségből, se unalomból.

 

*

 

És a múzeum mégis működik szépen. No nem olyan láthatóan, mint az akváriumba friss levegőt préselő kicsi zümmögvény, mint a bojler vagy a ventillátor. De íme időt buborékol belénk, szánalmas kétéltűekbe, akik azért három időben is élhetünk, hallom még a víz locsogását is, ahogy halott anyánk az üvegeket mossa a konyhában. Minden a helyén van, mindenki itthon. A gyűjtemény nálam lakik. Nálam csak a gyűjtés lakik. Megférnénk valahogy, csak egyszer már ne kellene sietni, kapkodni, csak élvezni a lapozást, az olvasást, a jegyzetelést és érezni annak meggyőző nagy hangulatát, hogy még mindig, hogy tovább is gyűjteni kell, gyűjteni érdemes, ahhoz, hogy majd egyszer… Behoztam a teát (húszfélét gyűjtöttem össze a birodalom legnagyobb kiterjedése idején), és még a szemüvegem is leteszem, érezni, hogy minden érzékem épségnek örvend, úgy fogadja egy tiszta korty forró vízben is az életet, mert ilyenkor ebben is megérezni és emlékezni kell, jós és történész lehetek egyszerre, a kávé-kantáta után kétszáz esztendővel Johann Sebastian emlékezetére elérezve a tea-kantátát.

Közben felállok, kétlábon járó múzeumként a könyvespolchoz lépek, ejnye, már megint nem ragasztottam meg ennek az 1896-os Vasárnapi Újságnak a sarkát, de hát végül kiderült, hogy úgysem lehet mindent megmenteni, csak a pusztulási, a ledőlési határidőket kitolni, mint a pisai ferdetorony vagy Velence esetében. Ha rövid a történelmed, toldd meg egy technikával! Igyekezzünk megtanulni a könyvtárakat. Mert ha arra kell gondolnom, hogy háború pusztíthat újra, vagy arra, hogy egyszer kihűl a Nap, hogy a Von Allen-öv időnként elforduló zsalugáterei közt, mint valami kellemes délutáni fény vagy fagy, majd besüt egyszer, befurakodik ama végzetes kozmikus sugárzás, melynek következtében az emberiség után és helyett különös mutációkkal más lények jönnek, elözönlik a Földet, s az is maga lesz az élet, bár még az értelem kontinuitása sincs garantálva, s akkor mi lesz a kódexekkel, a Notre-Dame-mal, a Peng-Csun pagodával és Machu-Picchu romjaiban a megoldatlan rejtéllyel és kiolvashatatlan bizonyítékkal valami előző kataklizmáról, akkor hirtelen pánikba esem, és kis hagyakozó programokon töröm a fejem, hogy mit is kell megőrizni feltétlenül az átvészeléséhez, mit is vigyenek, vonszoljanak magukkal az utolsó menekülő űrhajó mentőcsónakjába mint a birodalom legnagyobb kiterjedésének bátorító vagy csak melankolikus emlékét… S persze ez is mind-mind egy-egy lehetséges gyűjtemény lenne. Mert annak az esélynek elképzelésére, hogy teljesen megszűnjék az élet, mely már réges-régen úgysem lesz az enyém – ahhoz holtig tanulva is szegény és buta és süket a fantáziám.

Ám egyelőre még itthon vagyunk, egyedül összegyűlve. Tekintetem a nyugdíjas ceruzavégeimre esik. Ez nem gyűjtemény, csak aggmenház, obsitos íróeszközök menhelye, afféle asztali Invalidusok Dómja. Nos, ahol mindennek meg kéne maradni, ott utóvégre az eszmélet hű, de eszméletlen veteránjainak is joguk lehet egy dobozban meghúzódva eltölteni, ami még hátra van, érzelmi értékként beleszólni abba, ami még jöhet, esetleg átmenekedni más asztalok más fiókjaiba, mások életébe is. S hátha legvégül arany és márvány és nyomdafesték helyett csak ennyi, egy marék volt ceruza marad meg belőlünk, rólunk. Ebből olvassák ki, fejtik meg visszamenőleg mégis az egészet. De hát valóban ki tudja: ennyi álmodó nappalon és álmatlan éjszakán keresztül mi minek a tanúja volt, s miféle titkos technikái lehetnek még a logikának azt illetően, hogy miben lakozik maradandóan legtovább az ember.

Diófa, családfa, értékrend

Ülök az asztalomnál, szemben a zöld suhogással, és azon morfondírozom, hogy egy levél a diófáról úgy is tűnhet, hogy levél a diófáról, holott csak folium, nem epistola, holott epistola, nem csak folia. Ám a levelet csak morzsolgatom, csak gyűrögetem szórakozottan. Ami megállított, egy Schiller-idézet: „Mert honnan van az előítéleteknek ez a mégoly általános uralma és a fejeknek ez a sötétsége minden fény mellett, amelyet filozófia és tapasztalat felgyújtottak? A kor felvilágosodott, azaz megtalálták és közzétették azokat az ismereteket, amelyek elegendők lennének legalábbis gyakorlati alapelveinek helyesbítésére. A szabad vizsgálódás szelleme szétfoszlatta azokat a téves fogalmakat, amelyek sokáig megakadályozták az igazság megközelítését stb. stb… Kell tehát, mivel nem a dolgokban rejlik, az emberek lelkében lennie valaminek, ami útját állja az igazság befogadásának…” (Levelek az ember esztétikai neveléséről 8). Szerkezeteink eldugulásának és kitöréseinek tűzijátéka a lehető legszemélyesebben, hol mélabúval, hol ironikus életkedvvel tölt el. Ülök az asztalomnál, s elégedett vagyok; pedig az idő telik, ami ingerelni szokott. De most nem baj: „jól” telik. Fontosan. Ez az íz jelenti nekem azt, hogy „élni”! Ez a munka. A délutánjaim értelme. Valami könyv után bejártam a könyvesboltokat. És kaptam véletlenül egy másikat, amelyről nem is tudtam, csak a szerzőjéről (ó, műveltség!) – s ami most visszakapcsol bizonyos hangulatokat, időket, korokat, gondolatokat, a munka kedveit és szomjait. Ellendít. Máris előkaptam hozzá Schillert, Lukácsot. Ma dolgozni fogok tőle, ennyi elég, hogy működésbe lépjen egy feltételes reflexszerű szerkezet bennünk, melynek puszta léte már elvi biztosítéka a gyarapodásnak: az értékteremtésnek. Nem feltétlenül most és nem feltétlenül én, ám Neanderthal óta valamennyit üzemelnie kellett, néha üresben is, ennek a szerkentyűnek ahhoz, hogy mai emberi méreteit és paramétereit elérhesse. Én egyelőre ámolygok. Egy V. századbeli Dávid-szövegben ások egy idézet után, ami fényévnyi távolságban van az épp esedékes penzumaimtól. De számomra mindig az a gályarabság, amit éppen muszáj; a legkedvesebb is az, ha kell! Így lötyögni: valami alkalmilag megtalált vigasszal, ebből támadó biztató befejezettségérzettel, jól-végzett-munka-tudattal, így kívántam volna mindig is élni. Mert ebben pislákol az a halvány és képtelen reményke, hogy egyszer mégis elvégzem, befejezem azt, ami par excellence bevégezhetetlen, csak halálom vagy szellemi munkaképtelenségem vethet majd neki véget valaha.

A könyvek jóvoltából naponta kell gondolnom arra, hogy közös tudás köt össze élőkkel s holtakkal is. Nemcsak a családi legendáriumot és szereposztást ismertük közösen, hanem Kleopátrát, Kolumbuszt, Edisont, Fedák Sárit és az egyszeregyet, a tűzön felfortyanó víz titkát, a tűbe fűzött cérna csodáit. És ez sem elég, lám, ennyi minden, hát nem elég semmi közös tudása, szeretete, összehangolható szenvedélyek szépsége, tisztasága se, hogy megtarthassuk egymást, a másikat is? Mennyi mindent juttathat eszembe egy mérsékelt égövi naplemente. Nincs siralmasabb, mint amikor a színhelyről érzik, hogy egyszeri és félreeső. Viszont az olyan színhelyek közelében még egyszeri életem külön örömalkalma, élvezet-esélye nélkül is szórakoztató tartózkodni, melyek az (egykori, akkori, mostani) EGÉSZ világot, a bármikori fontos időt és teret jelentik. Ennek felismerése egyik titka életünk meghosszabbításának, igazi kiterjedésének.

„Hogyan, ön nem hisz abban, hogy az értékek összeomlanak?” – tette fel egy kotnyeles riporter a kor egyik legnagyobb rendezőjének ezt az ostoba kérdést, a pesszimizmus sznobériájának legtipikusabb kérdését. És milyen hitetlenkedve! Mert az, hogy az értékek „felborulnak”, „devalválódnak”, „összeomlanak” – lassan autoszuggesztió útján terjedő közhellyé, sőt mítosszá válik – szerencsére változatlanul az értékteremtés és értékmentés közepette. Fontoskodó senkik szaglásznak az értékek „hullaszaga” után, és ezzel mintegy maguk terjesztik ezt a ragályt, csetledező légylábukkal megrúgnak egy-egy érvényesnek vagy igaznak tűnő etikai vagy esztétikai morzsát, és maguk támasztják azokat a görgetegeket vagy lavinákat, melyekről aztán lihegő és patetikus helyszíni közvetítésben számolhatnak be… Ha valóban bekövetkeznének a tények több ezer éves hegyoldalain lényeges csuszamlások, ha valóban olyan apokaliptikussá vált volna az értékek pokolraszállása, mint azok érzik, akik mert személy szerint se ésszel, se érzelemmel már nem tudják követni, mi történik, világvége hangulatba esnek, megtépik köntösük, szakálluk. De hát kit érdekelnek sokáig egy legalább szellemileg-lelkileg már jólöltözött emberiség műtoprongyai! Megmondta Wagner is, hogy: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

A legszörnyűbb dolgok egyike ezen a világon, amikor a remekmű jutalma a bánat. Nem feltétlenül és törvényszerűen következik be, s a „tettes ismeretlen”, amennyiben a megbuktatók, egy kor vagy csak egy fontos pillanat közönsége se tehet róla, ő se tudja, mi van vele, utólag megátalkodottan kitarthat véleménye mellett vagy szégyenkezve belátja, mindegy, utóvégre ő is szuverén: neki mutogatják azt a művet, azt az „értéket”! A közismert történet a Carmen bemutatójának estéjéről. Az előadásnak vége volt, Bizet látszólag nyugodtan, utolsónak hagyta el a színhelyet, de valójában erőszakkal szorította vissza szívébe azt a mély fájdalmat, amely eltöltötte. Uralkodott magán, amikor a részvéttel feléje nyújtott kezeket megszorította, és karon fogta Guiraud-t, leghűségesebb barátját. Csak azután engedett szabad folyást sokáig visszatartott fájdalmának, és hajnalig céltalanul bolyongott Párizs utcáin… (Pigot).

Kijózanító és elkedvetlenítő ez a disszonancia. Pontosan három hónap múlva Bizet örökre lehunyta szemét; a kezdet közönye s a kritikusi műfelháborodás nyilván siettette korai halálát. Minek is kellene az értékrendeket, értékeket felborogatni, hiszen olyan értelemben, bizonyos fejekben sosem voltak azok a helyükön. Miért jelentenek vigaszt számomra mégis ezek a sokszor megalázott nagyok puszta létük emlékezetével, az elmúlás melankóliájának olyan fehéremberi, európai ízeivel, amelyeket én ma érezhetek annyi fontos és zsúfolt trecento, quatrocento, XVIII. meg XIX. század után? Miért maibb és biztatóbb számomra ennek a múltnak most már madártávlatból éppen szilárd és befejezett, használható érték- és mértékrendként ízlelt érzete, mint akár a tulajdon családom, tulajdon életem eseményeié?

Az értékek körül érzelmi életünknek is folyton témái akadnak. S mindenre fordítunk időt (főleg a napi, kicsinyes kötelességekre, sokszor ostobább odaadással, mint képességeink éber és rutinos ellenőrzése alatt szükséges volna), csak legfontosabb érzelmi témáink kidolgozására nem.

Itt van például ez a diófa, ez a nagy zöld felhő, ősszel nagy sárga felhő, aranyfolt, a nagy csipke, átlátszóvá váló láthatárdarab lombjai hulltán egész télen át, itt az ablakom előtti képen, a látómezőmben. Én ezen a fán, mikor csak pihenésül is rápillantok, a Swift korabeli angol délutánokat érzem. De ez már akképpen történik, ha csak tört pillanatokról is van szó, hogy úgy nézem a fát, hogy a fa eltűnik számomra itt, s azonnal megjelenik amott. Az egész világirodalom fenyegető vagy vigasztaló (kinek milyen olvasott a lelkiismerete) jelenléte támad a helyén, a színéből, formájából. Mert ha valamihez érzéked van, az ellen épp olyan védtelen vagy, mintha nincs érzéked hozzá. Abban a pillanatban már nem vagyok fogékony a konkrét, a közvetlen élményekre, gyönyörűségekre; velem vannak eredeti, öröklött, primér érzékszerveim, s akkor mégis ez a személyesen kitenyésztett és betáplált lép működésbe!? S távoli életek vagy elvont dolgok kötnek le, kötnek vissza. Kötnek az élethez. Az én meleg életemhez is abban a pillanatban. Holt, hideg dolgok. Mert az egész világirodalom helyett egyetlen új, saját mű elképzelése, esélye, igénye dereng fel ilyenkor mindenkiben, igáz le – nemesebb, mert érdektelenebb vággyal holmi konkrét becsvágynál! Lidércfény, áltűz, mely csak világít, pokolnak és mennyországnak is nem több, csupán vetítés. Az egész addig tart, amíg kibök, megfog, megfogalmaz zörögve, avagy könnyedén egy néha csak árnyalatnyi észrevételt, nyalintásnyi bizonyosságot, borzongásnyi egyetemest. Ami értékek mintájára értékre akar hasonlítani. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

Különös legfennebb az, hogy tulajdonképpen hernyó-báb-lepke mintájára a magunkfajta is lassanként szabályszerűen „művé” kellene hogy váljék egészen végül, nem ezerszeres nekilendüléseit egyre hisztériásabban viselő maradékká. Apropó: vajon mérhető lesz valaha, hogy az öreg fa már egyre szenvedőbben terem? Ki tudja, mire jók a mindenség szerkezeteiből a csak távolról hasonló analógiák is!