Szövegek szövetsége

 

Kis hatástörténelem

 

A magdeburgi féltekék, avagy a nyugalom menetrendje

Mások ülnek és dolgoznak – s én csak ülök és dolgozom! Erre a szemrehányó tényállásra abból az alkalomból kell ébrednem, hogy valaki – ki tudja, hányadszor – a fülembe kiabálja, miszerint látnom kellene, mennyire nevetséges dolog még versifikálni, mikor, ha nem egyéb, legalábbis a költészet válságban van.

Minden válságban leledzik? Miután a Gutenberg-galaxis végét megjósolták, s az ember valósággal szégyenli divatjamúlt görcseit, melyekkel leül egy lámpa fénykörébe vagy a hideg váróterem zsivajába, könyvet vesz elő és folytatni próbálja olvasmányát – kiderül, hogy az utóbbi időben egyre többen kongatják a vészharangot: haldoklik a filmművészet is, a tévé, a retró, a hardrock, sőt már az elektronika is! Na, ez nem tartott sokáig – mondhatnánk kárörömmel, mi megrögzött gutenbergesek –, ám ha ez így volna, azt hiszem, inkább megrendülnénk, megszeppennénk. Tulajdonképpen csak bosszankodunk, hisz semelyik „galaxis” nem haldoklik, s főleg egyik sem szorítja ki a másikat.

És semmi nem aktuálisabb, mint akármi! Amikor a harmincéves háború idején éppen Magdeburg volt a soros, méretarányos kis Hirosima – Otto Guericke ellen ugyanez volt az érv, hogy ugyan hagyja már, éppen ő, a polgármester és ekkora felfordulás közepette, a kő-kövön korszak után alig pár évvel, nem röstell most ezzel bíbelődni? Ő pedig azt mondhatta, hogy nem, hogy mindenképpen soron van a dolog, ha éppen most jutott eszünkbe, most vettük észre, és elkészíthető, előkészíthető a nevezetes bemutató és bizonyítás, miszerint akár két jól megtermett igásló, baromi erő is húzhatja kétfelé, ami összetartozik, amit összetart az ájer, a dolgok atmoszférája. Quod erat demonstrandum, ráadásul ezúttal anélkül, hogy részletezni, disztingválni, ne adj isten ítélkezni kellene, hogy melyik lónak van igaza! De hát mi lesz a gyakorlati haszna a dolognak? Hát ha úgy vesszük, ennek egymagában, most azonnal semmi, ám…

Több ezer éve végtelenre nyitott kérdező és válaszoló szerkezet, az egyetlen ismert ilyen élő szerkezet – az ember, függetlenül attól, hogy koronként az ilyesmit mennyire vették jó néven tulajdon csoportosulási struktúrái. De érdekes módon sosem volt fölösleges, nevetségesen anakronisztikus egyikben sem – sem a kerekes, sem a kozmetikus, sem a költő, hogy látszatra (és lényegre) legképtelenebbül különbözőkkel mérjük. Az ember erős és finom műszer, végtelen törődés és szenvedés és szenvedély volt az ára az immár „sorozatgyártásban” is épp olyan érzékeny egyedei mindenikének mint újabb prototípusnak. Programozottsága most már épp ennek folytán teljes és alapvetően meg nem változtatható, legfennebb elpusztítható – egyenként, esetleg összegében is –, e programozottság különösen bonyolult, épp ezért manipulálható kulcsaival visszaélve. El lehet vitatkozni az „igéken”, hogy például az ízlést fejleszteni kell vagy kialakítani, hadd „fejlődjék” aztán magától, magában: a tudatot formálni kell-e vagy felébreszteni, működésbe hozni, ha valóban a működésben lévő emberi tudat, öntudat a szövetségesünk, nem annak valamelyik drogált karikatúrája. Különös paradoxon az is, hogy mint verebeké a por – agytorna és nem agymosás az emberi teremtőképességek igazi fürdője, és hátrányos helyzetű mindenki a Földön, akit az értékek létező korszerű eszményi rendjéről lebeszélnek, attól megfosztanak vagy félrevezetnek. A felelősség az értékek rendjének védelmében és nyilvánosságrahozatalában még mindig az irodalomé is, a Gutenberg-galaxisé. Mert az értékrend maga a megtartó ígéret. Az ember szerkezete olyan, hogy mindig fontos számára a lehetőségek ismerete még azokon kívül is, amelyek közül adott keretben, adott időben, adott esetben választhat. A tudás (és a szépség) öntudatot – önbizalmat indukál, energiát szabadít fel, tartást épít, erősít. Az ember az egyetlen ismert lény az anyagi világban, aki önmaga előtt kénytelen a legfelsőbb méltóságot: az értelem tartását és szerepét felvenni és gyakorolni. A leleményes Odüsszeusz, a széplelkű Arion, a peches Prométheusz, a makacs Laokoon, a körmönfont Eukleidész óta mindenre kiterjedt a figyelme a lehetséges „galaxisok” körül. Paul Valéry szerint Leonardo már olyan ember lehetett, aki azonnal egy hídra gondolt, ha szakadékot látott.

Valóban milyen megható és „vidékiesen” bölcs, biztonságos, ahogy a megfelelő pillanatban, az épp erre való fázisban, arra aktuális ponton az egyéniségek, az atyamesterek megvívják a maguk hihetetlen csatáit, és klasszikusakká lesznek, s felbecsülhetetlen etikai értékű, ugyanakkor hasznos műveket hagynak hátra. A cselekvő ember, az elfoglalt ember néha felnéz és elképedve látja, hogy mint valami bukott színielőadás után az elkeseredett direktor parancsára, már bontják is felette a kulisszákat, hogy a szegényes és sértődött továbbhurcolkodás ekhós szekerére pakolják, továbbállni – kicsit „ál-haladni” valahova. De hova? Halló, megálljanak! Hiszen csak ez a világ van – és ő még itt van, él és dolgozik, számára kedve és jóíze van a munkának, az alkotásnak, az elvégezhetetlennek és befejezhetetlennek, a skatulyákba, stílusokba, szekerekbe, korokba bevagonírozhatatlannak.

Tételek és támaszpontok

Mindig a fegyelmezett rendszeresség, a célirányos tevékenység bűvölete vonzott. A zanglai zimankóban maga alá húzott lábbal, monomániája fölé hajló Kőrösi Csomát éreztem oda, ha valakit az ideális szellemi munkához elképzeltem. Lettem fegyelmezetlenül kapkodó, rendszertelen úszója a betű óceánjainak, aki egyetlen nélkülözhetetlen készletnek, muníciónak örülne: igazi nyersanyagának már csak az időt kívánja. Amennyi hátra van, annyi még titok. Életem biztos meghosszabbítására tehát egyetlen irány adódott: a múlt. A történelem. Az éhesen érzékeny Én-nek az általános emberidő.

Szeretek szimultán több mindent olvasni, több munkán dolgozni. Egyiknek hangulatából a másikba menekülök; egyik fáradtsága odaát kedvvé válik.

 

*

 

A Fuzsijama látképeit tartalmazó nagy művéhez minden idők legnagyobb fametszője, Hokusai 1834-ben maga írt előszót: „Hatéves koromtól kezdve festésre ösztönöz minden, amit látok, de amit mindmáig, hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdek megérezni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban belelátok a dolgok titkaiba. Százévesen bizony elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és már száztíz leszek, mikor minden, amit alkotok, élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat.”

 

Régi, század eleji újságlapon találtam ezt a bekezdést; annyira elkopott, elrongyolódott a felső széle, hogy a dátum, a cím se azonosítható: …a görögök nem az éjszakát érezték rejtélyesnek, hanem Pán óráját, a verőfényes delet. Nincs másképpen ez a kritikai értelemmel sem, mely a kaotikus bőségű tények és gondolatok között még csak eligazodik, de nemegyszer megtorpan a nyilvánvalóságok előtt…

„Az egyetlen, amivel értelmem nem tud mit kezdeni – mondta Hegel –, a magátólértetődő, az itt és a most!”

 

*

 

Már a legendák madártávlati bátorsággal és bölcsességgel beszélnek az emberi szerkezetekről, mondják ki a legnagyobb, az örök érvényű tanulságokat. Si Huang-ti – azaz „Első császár” – Kínában időszámításunk előtt 213-ban egységes birodalommá akarta kovácsolni a széthúzó törzseket, ezért elégettetett minden könyvet; a könyvrejtegető írástudók közül pedig vagy fél ezret (ötszáz, akár a velszi bárdok) élve eltemettetett, a többi a Nagy Falat építgette haláláig.

Aztán ott van az örmény legenda arról az ősi, szent könyvek könyvéről, amely egyszer, amikor nagy veszélybe került, laponként szétszedték, rejtegették, megőrizték a legkalandosabb módon, az egyetlen kaland sokszorozódott meg tulajdonképpen, annyiszorossá lett, ahány lapja volt a könyvnek, de az esély is megnőtt, és végül a veszély múltán fegyelmezetten összeállt a könyv, sőt újabb erőforrást gyűjtött körülötte a diadal aureolája. Mert mindezt állítólag nem egy, de több nemzedéknyi idő alatt kellett és lehetett véghezvinni.

Ember és könyv viszonyát a legendák, ember és legenda (múlt) viszonyát a könyvek vigyázzák: bonyolítják vagy segítik.

Mindig van, volt egy régebbi könyv, mely egy régebbi legendát is tud, s mindig van egy régebbi legenda, mely egy még régebbi könyvről is beszél. Layard a XIX. században megtalálja Asszurbanipál két és fél ezer éves könyvtárát, s benne egyes agyagtáblákat mikor összeillesztenek – egy szó ismétlődik rendszeresen a szövegben: „olvashatatlan” – mivel már régebbiek másolatai csupán ezek a nagyon régi, ma legrégebbi források is.

Csak a szerkezetek s az ő fontos titkaik nem változnak. A már több galaxist átütő mai tudás, az új meg új technikák bűvöletében támadt gőggel, néha ugyan már legyinteni hajlamos: a „Gutenberg-galaxis” alkonyáról beszél, elég tapintatlanul az eleddig utolsó, nagyon modern könyvégetések és könyvtár-razziák évszázadában. Csak majd ne kelljen jeremiáskodni valahol az alexandriai-galaxis romjain, amikor mégis újra elönti majd az emberiséget „a semmihez se hasonlítható melegség, amit mindig érzek, ha sok könyvet látok együtt” (Szerb Antal).

 

*

 

Utólag olyan szelíd: „kultúrapártoló” víztükrök… Például a nagy XIX. század. S nem is valahol a gyarmatosításra érdemes kannibálok között, hanem Párizsban! S nem holmi koraszülött avantgarde fenegyerekek, ricsajozó huligánok, hanem Flaubert az áldozat. A Bovaryné szerzője elleni hajsza „lényege”: ha ismert ilyen esetet, miért nem jelentette a hatóságnak, az igazságszolgáltatásnak; ha pedig nem ismert, csak kitalálta… mégis ki merte találni, hát akkor ő egy minősítetten minősíthetetlenül szennyes, utolsó firkász, pernahajder stb. De szép is volt, de bájos, de ragyogó ehhez képest egy bátran, beismerően buta, korlátolt „középkor”, mentségére mindenképpen pár évecskével közelebb Neander-völgyhöz!

 

*

 

„Feleségem és kutyám helyett a világot zaklatni: úgy látszik, ez az író dolga. Egyik dolga” (Déry Tibor).

 

*

 

„Ha éreztem, hogy indulataim elhatalmasodnak felettem és veszélyeztetni kezdik egészségemet vagy tisztánlátásomat, védekezésül kihelyeztem őket magamból, és műalkotássá kerekítettem ki izgalmaimat.” Pontosságában végleges megfogalmazás a Goethe megfigyelése; ennél többet és ennél tisztábban aligha lehet regisztrálni a szerkezetről, melynek jóvoltából az író „kétszer élhet”, olvasója, kora, irodalma hasznára és díszére. Ugyanakkor az effélék alapján, egyszerűsítve, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, a közhit minden műalkotást egyben személyes „vallomásnak”, emlékezés jellegűnek is tekint.

 

*

 

A költői digresszió (kitérő, elkalandozás a tárgytól), nem homályosítja el a mű menetét, a költő, az író nem vét szükségképpen a tömörség követelménye ellen sem, mivel a művészi digressziónak sajátos mondanivalója van (Fónagy Iván).

 

*

 

A költő (az alkotó) „szerepe” tisztázása során a sakktábla összes sarzsiját viselte a paraszttól a bástyáig s a futótól a lóig! (Ha a részletezés fontos: igenis még királyné is volt, lásd: Navarrai Margit.)

Az anekdota szerint a messzénei háborúban, időszámításunk előtt 640 körül, a spártaiak segítséget kértek Athéntől, s ez – a görög szellem leendő fővárosa – katonák helyett csupán egy sánta iskolamestert küldött: csakhogy ez az iskolamester Türtaiosz volt, aki lelkesítő költészetével győzelemre vitte a seregeket. Már ismerték ezt a képességét, nyilván ezért küldték. „Újra” igazolódott valami, ami még ősibb tapasztalat lehetett már a költő, a költészet hatásáról. A Marseillaise-ek születésének, szerepének előképe, mintegy összecsukható, hordozható modellje valahol a történelemben, ahol – madártávlatból – mindig olyan világosak a frontok jó és rossz, gonosz és nemes, fekete és fehér sakk-csataterein. Ám az is valószínű, hogy Türtaiosz bácsi küldetését csak jóval később Spárta és Athén ellentéte, elalakuló aránya élezte ki, dobta fel, tette szimbolikussá, a szellemi fölény metaforájává.

Mert a költők s a költészet nagy és végtelen sorsában a szakma s az eszmény nemegyszer mondott látszólagosan vagy valóságosan, elsődlegesen vagy harmadlagosan ellent egymásnak. Közelről, konkrétan, feloldhatatlanul! Társadalmi indíttatás dolgában milyen különbözők ugyebár a Gorkijok s a Flaubert-ek, a Balzacok s a Nyekraszovok, a Kafkák és Huyzingák. A Karthauzi-ban sóhajt fel Eötvös: „gondold meg, hogy az embernek minden pillanatban szükséges a szabadság ahhoz, hogy boldog lehessen”. Dosztojevszkij „apolitikus”, de „leíró értelemben” (hm!) kikerülhetetlen tananyaga az ember szerkezetének, ami a legvehemensebb szabadságvágyat s -harcot illeti. Turgenyev pedig, még mielőtt az „engajé” bölcsen tág fogalmát kitalálták és bevezették volna, már ült: Gogol nekrológjáért! És Baudelaire művészileg, szakmailag nem lesz kisebb attól, hogy ezen ars poetica-képes nyilatkozata: „így hát a költészet fő elve, szigorúan és egyszerűen véve, nem egyéb, mint emberi áhítozás valamely magasztos szépség felé; ez az elv jut érvényre a lelkesedésben” – szigorúan véve nem azonos a türtaioszkodással.

 

*

 

Lehet, hogy az alkotás izgalmasabb, mint a mű. Szorult helyzetbe került író utolsó ajánlata: „Országomat egy szóért!”

 

*

 

A szövetségek – az „egyszerű” társkereséstől a nagy, legendás barátságokig. Goethe és Schiller világirodalmi termelőszövetkezete; Ilf és Petrov javíthatatlan, idomíthatatlan, felszámolhatatlan, pajzán, sőt vásott, ám demonstrált következetessége a bírálat jogának és tisztességének szüksége mellett; és a nagy társtalanok „líra-értékű” nyafogása, akik örökké a magányra panaszkodtak a közönség s az utókor előtt, miközben a kulisszák mögött mindenkit elmartak maguk mellől, és mindenki elől, még feleségeik és fontosnak bizonyult múzsáik beláthatatlan sora elől is megszöktek mindig. Pedig: mindenki tartozott valakihez, valakikhez – azokhoz, akik hatottak rá, élők és holtak. Persze nehéz ügy: egyszerre valamennyinek bűvöletében élni, valamennyi bűvöletét felszínen is tartani, okosan, hasznot hajtón és közben legalább a szellemi függetlenségnek, önállóságnak, eredetiségnek deklarálását, annak szakadatlan és hajlíthatatlan védelmét keresztülvinni! Nem is lehetett másképp, csak összeborulva és civakodva. Imádva és pocskondiázva. Folytatva és megtagadva. Egyszerre mindent, mindenkit. A képen látható eredménnyel.

 

*

 

Nem minden klasszikus, ami régi! Tacitus: „Nyíltan bevallom, hogy egyes régiek olvasása közben alig tudom leküzdeni a nevetést, máskor meg az álmosságot.”

 

*

 

Hosszú az út a klasszikusi státusig. A kettős kép, melyet a hazai s a világkultúra képernyőjén hagy az alkotó, sokszor vagy sokáig, vagy végleg nem esik egybe. És ugyan melyik fontosabb, miért lenne valamelyik fontosabb és rangosabb, mikor mindkettő életbevágó mennyország. Nem az alkotó, hanem népe életébe, avagy a népek, az emberiség életébe „vág”! Ám mint minden hosszú útnak, ennek is van kezdete, melyet első köhintése közlésekor, valahol valami vidéki „zeitungban”, „journalban” kezd el a titánpalánta, s titokban ama pillanattól elkezdheti a számolást, hogy ugyan most még csak az 5.697.873.911-ik író ő a világirodalomban, de „ha minden jól megy”, egy-két hónap, év, évtized alatt a megyében akár erős hetedikké léphet elő, és minden újabb (elő)lépésnél meglegyinti majd ama szédítő érzés (az egykori jó tanulóé), hogy most már igazán, forrón közeleg a cél, a halhatatlanság sorszámozott babérkoszorújából egy! Mint mindenre, erre is akad kijózanító kádencia az előidőkből: „Itália harmadik költője küldi a másodiknak az első művét” – állítólag e szavakkal küldte meg Boccaccio Petrarcának Dante Divina Commediáját, mire az így válaszolt: „Miután az első hely már valóban foglalt, vegyed te a másodikat, én megelégszem a harmadikkal is”.

De akad közelebbi ragyogása is a szerénységnek. A Napok hordalékában Déry Tibor nyilatkozata Németh Lászlóról: „Valahányszor találkoztunk, mindannyiszor sort kerített rá, hogy – még ép fél szemét felém fordítva – megkérdezze: te, ugye, még dolgozol? Gyermekesen irigykedve háromszor akkora művel a háta mögött, mint amekkora az enyém valaha is lehet.”

 

*

 

Az egyszerűség rejtélyes is. Például Petőfi mindenható „egyszerűsége”, mely viszont azonnal megszűnik, mihelyt vizsgálni kezdjük.

„Vigyázz, ha hozzányúlsz, mert már másról beszélsz” – tanácsolja dünnyögve Epiktétosz is.

 

*

 

Tulajdonképpen a legbonyolultabb dolog az egyszerűség kérdése a szakmai oldal felől nézve. Mert bizony az író szemével, számára „az életben nincsenek egyszerű dolgok, az életben csak bonyolult dolgok vannak!” – mondja ki tételesen is legújabb korfestő regényében a hírneves írónő, s ez nincs ellentmondásban egy teljesen ismeretlen költőnő csak kéziratban olvasható, „vidéki” ars poeticájával: „És elmondjuk helyettük azt, ami a mélyben megvan bennük is, de nem találnak hozzá szavakat, kimondjuk világosan úgy, hogy megborzongjanak.” Mármint az olvasók. Csakis miután az alkotó megborzongott a felismerés, a megformálás, a kimondás örömében. Enélkül nincs befejezett mű.

Az önemésztés, tépelődés, alkudozás normális „pszichózisok” mint az alkotó folyamat részei: egyik véglet a kétely, hogy jól van, nem lesz remekmű, de hát legalább elfogadható? – másik az önmegnyugtató eufória (hogy: „bizony ez majdnem, majdnem…”), mely csak a felajzottság csaló vaksága. Ugyanis a mű két szuverén valóság szenvtelen találkozásának: ütközésének terméke, következménye mindig. Műfaja tehát csak halmazállapot, keletkezése maga a dráma, melynek mélységeibe a szavahihetők is csak elemlámpányi fénnyel világítanak be időnként. Mondjuk Virginia Woolf egyetért Montaigne-nyel abban, hogy: „A lelkünk, vagy a bennünk lakozó élet egyáltalán nincs egyetértésben a rajtunk kívüli élettel.”

 

*

 

Schiller: „Az emberiség szolgái lettünk volna, néhány évezreden át rabszolgamunkát végeztünk volna érte, és megcsonkított természetünkbe belevéstük volna e szolgaság megszégyenítő nyomait – hogy a későbbi nemzedék boldog henyélésben ápolhassa morális egészségét és fejleszthesse emberségének szabad növését! De lehet-e az ember rendeltetése, hogy valamilyen célból elmulassza önmagát? Lehetséges volna, hogy a természet a maga céljaival megfoszt bennünket olyan tökéletességtől, amelyet az ész ír nekünk elő a maga céljaival?”

 

*

 

Terek az időben, vagy idők a térben? Számtalan idő és tér van – egyre több –, de mindig egyetlen ÉN az, aki ezt érzékeli. Látszólag kiszolgáltatott partner, egyenlőtlen fél egy olyan kíméletlen óriás kihíváshoz, mint a lét, de ezen aligha tudunk szépíteni bármilyen teleologikus vagy gyakorlati kollektivizmussal. Az ember különlegesen magas fázisa az értelmes létnek, de csak énként felel meg neki; az én-ek összegei, többesei a világ elkerülhetetlen kontemplálásában, megértésében, legalább szellemi quasi-legyőzésében – még ha azt szuggerálják is – nem jelentenek minőségileg más tényezőt. Egymillió írástudatlan se tud írni. És két zseni se összeadható!

 

*

 

„Nem a szubjektivitás puszta önkénye, hanem gyakorlatilag szükségszerű tendencia, hogy az ember eredetileg mindent, ami vele történik, saját kis emberi világa felől néz, igyekszik azt saját életének célszerkezetébe beilleszteni” (Hartmann).

 

*

 

„Úgy lennem úrnak magam fölött, ahogy a természet úr fölöttem: ez a civilizáció.” (Ignotus). Érdekes módon ehhez nem kellett nyolc-tízezer éves technikai fejlődés, kényelmi készenlétek kényeztetése – a gondolkodó fők, alkotó elmék a paradicsomi állapotban már ismerték azt az opciós lehetőséget, melyet jól megtetézett ellensúllyal így metaforásított Démokritosz: „Szívesebben értem meg valaminek az okát, mint hogy Perzsia királya legyek!”

 

*

 

Vérité vagy fiction; valóság és képzelet; az igazi és a valódi – mennyiféleképpen lehet szembeállítani, ami csak különálló! És csak a műelőttiségben! A műben már nem is kell és nem is lehet „tetten érni” csak a hatást. József Attiláról írja Ignotus: „Hogy a hazugság szép lehet, ezt egyszerűen nem hitte el. Dogmatikusan ragaszkodott a való tényhez – egészen addig a fokig, ahol a tények látszata is megszűnik, s elkezdődik a sejtelem.” Ezért nem kicsinyeskedés (még ha szó szerint vennénk is), hogy „kóklernek tartotta az olyan költőt, ki a kedvesét a hangulat vagy rím kedvéért szőkének dalolja, holott a valóságban barna. Ő, bármilyen vadul száguldott képzelete, úgy ragaszkodott a valóság minden porcikájához, mint a leltári tárgyhoz, melyről fejvesztés terhe mellett kell számot adni… Ha valahol azt írja, hogy hazafelé menet nézte a jázminokat, akkor mérget vehetünk rá, hogy nem orgonák voltak.”

 

*

 

Flaubert azt tanácsolja: „Igyekezz ragaszkodni a tudományhoz, a tiszta tudományhoz; szeresd a tényeket önmagukért, tanulmányozd az eszméket úgy, ahogyan a természettudós a szúnyogokat tanulmányozza.”

Az esztétikai eszmék, felfedezések, tételek, felfogások, divatok sorrendjének persze van egy szenvtelenül objektív katalógusa: történetük. S van minden időben: minden pillanatban – most is – mindennek együtt, egymással, egymásban ama utóélete, születése, halála, feltámadása – mely szintén divat, felfedezés, néha a spanyolviaszé, és felfogás, mely aztán, ha elmúlt, kidolgozta, kidühöngte magát, szintén történetté, katalógustétellé válik. Ám NB: menet közben, röptében, két megálló közt, gyakorlatilag szóhoz-szerephez jutnak afféle esztétikán kívüli szempontok és szubjektív vonások, hogy „rokonszenves”, „mutatós”, „megnyerő”, „ma is alkalmazható” stb., és ezek a kerubok, gyászhuszárok, ültetőnők nemegyszer a kívülállók méltatlan mindenhatóságával intézik behemót, de magatehetetlen kategóriák további sorsát, utóéletét.

Jártasnak, műveltnek lenni fontos iránytű; ám érzék nélkül ne is szálljunk tengerre!

 

*

 

A provincializmus vidéken se kötelező! Egyetlen dologban nem illik s nem szokás elmaradni semmilyen sanyarú körülmények közt a világszínvonaltól – tehetségben.

 

*

 

„Objektív, az egyén jellegzetességére törekvő leírás olyan követelmény, mely a tizenkilencedik századbeli romantika és realizmus célkitűzéseiből következik, de azelőtt nem létezett… A reneszánsz és barokk elbeszélő irodalom egészen más típusú elvárásoknak felel meg, a gyönyörködtetés barokk ismérve lassú, a részleteket kidomborító olvasást igényel, melynek elsőrendű célja nem a megoldás ismerete, a kifejlet mielőbbi elérése” (Kibédi Varga Áron).

 

*

 

Különös dolgok, különös arányok, különös matematikák. Sainte-Beuve korában orákulum volt, példátlan tekintélynek számított, rettegtek tőle. Pedig nem is volt kíméletlen kritikus, csak „maga a kritika”. Hallatlan felelősség! Mindössze három ítéletbeli tévedés terheli a számláját: Stendhal, Victor Hugo és Baudelaire félreismerése. A „többit” tisztán látta!

 

*

 

Richard Wagner: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

 

*

 

Egy igazán rosszmájú észrevétel: jellemző humorunk szellemi színvonalára, hogy míg Ulenspiegel vagy Naszreddin Hodzsa az egész világot, Rózsa Sándor csak a lovát ugratja.

 

*

 

A nyelv az író hordozható műhelye és csigaháza. Megnyugtató és megcáfolhatatlan metafora. Az író kiváltságosnak érezheti magát ennek az eszmei és eszményi közegnek a bérbekapása által. Semmilyen más művész nem kapott ilyen, „anyagtalansága” miatt (elméletileg) könnyen kezelhető juttatást az emberiség alapfelszereléséből. Ugyanis a nyelv meghatározóan alapfelszerelési tárgya, izéje az embernek. Egy, a neander-völgyi ember beszédéről értekező tanulmányban olvasom: „Röviden azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember azért emberi, mert mondani tudja, hogy az.” Ám ha el nem is riasztanak, de megborzongatnak, szédületbe kevernek azok a mélységek, melyek körülötte, önmaga támasztotta gravitációk mentén nyílnak. „Az a képesség, hogy életterét szimbólumokon keresztül dolgozza fel, az egyetlen nyilvánvaló különbség az ember és a többi főemlős között.” Nem olyasmi rendít meg, mintha több nyilvánvaló különbség létében reméltem volna. Hanem ahogy ennek a boszorkánykonyhának a boszorkánykonyhájába bennebb merészkedem, elborzadok, hogy miközben nem én, de a Balzac meg a Molnár Ferenc itt csak úgy sütögeti (ki) a maga kisütnivalóit, a Homérosszal egyetemben holmi kis alkimisták, tudatlan hályogkovácsok a legnagyobb stiliszták is azokhoz képest, akik igazán tudnak „nyelvül”. Szakosodunk, szakosodunk, a temetők meg üresek! Ismerkedés a szakkifejezésekkel – árnyalatok és árnyalatok nevei: alexia – az olvasott szó jelentésének felismerési zavara; holofrasztikus kommunikáció – a gyermeki nyelvelsajátítás egyik egyetemesen megfigyelt szakasza, amelyben az egyes szavaknak mondatértékük van; kompetencia – nyelvtudás, az anyanyelvi beszélő által elsajátított szabályrendszer, amely lehetővé teszi, hogy a beszélő végtelen számú hangjelet kapcsoljon össze az annak megfelelő szemantikai tartalommal stb. Olcsó humorizálásra is csábít némely frappáns, célzásnak is érthető, értelmezhető, ám nyilván véletlen egybeesés azzal, ahogy például az irodalom iránti süketséget is meghatározhatnánk holmi alexiaként. Inkább lehajtott fejjel ismerem be, hogy mi minden tisztáznivaló, tudományosan megfogalmazandó akadt itt lám, ama isteni eszköz körül még, melynek segítségével a bűnnek s a bűnhődésnek, az ivániljicsség halálának s a semmiért-egészen-nek a meghatározását is el kellett végezni, nem is akárhogy. Akadémia akadémia hátán, olümposz olümposz hátán, parnasszus parnasszus közelében! Alig tesz hozzá valamit a dologhoz, ha egyes versekben is egyes szavaknak mondatértékük van, megint egészen más törvényszerűségeknek engedelmeskedésből, s hogy ezt felismerni még egy rokon munkatelepet nyitott szüksége esetén az emberiség, aki megengedte, engedélyezte, avagy csak tudomásul vette végül, hogy ezt az izéjét, ezt az alapfelszerelési tárgyát egyik bedolgozómunkása, vándorcigánya, házicselédje: az író hordozható műhely gyanánt használja.

 

*

 

Ez a bölcs megfogalmazás figyelmeztetőlövés mindenféle újítás „elméletével” bíbelődőknek, akik mert nem akarnak idegen vizeken hajózni, ezért beltengerüknek tekintik az olvadt spanyolviaszt is: „Az új művészi formák létrehozása nem az invenció aktusa, hanem a felfedezésé, annyiban, hogy ezek a formák a korábbi korszakok formáin belül elrejtve hevernek” (B. Eichenbaum).

 

*

 

„Figyelemreméltó” Lukács György ifjúkori „titkos” kis kritériuma az irodalmi hatásról és értékről: vigyázat, amit én magam meg tudok írni, az bizonyára még gyenge, rossz!…

 

*

 

Ó, a zseni! Persze, a zseni!

A szellem egész kulisszarendszere, ama bizonyos műveltség (a kultúra) olyan, mint valami apokaliptikus színházi raktár, ahol a már nem játszott darabok s az éppen műsoron tartott összes eddigi előadások díszleteit és kellékeit megőrizték. Technikailag efféle gigantikus lerakat csak ebben az egy régióban: a szellemében lehetséges; itt ugyanis idő és tér összecsukható, „mindössze” fogalommá sűrített rétegei, kötegei, tárai és tékái, machinái, gépsorai, üzemei dióhéjba gyömöszölve elférnek. A világban való fáradalmas és figyelmes járkálás produktuma ez az igazán mesebeli zsebvilág: amannak „égi mása” – mint felszerelés a világban való további kellemes és épületes járkáláshoz.

Ebben az értelemben tehát szellemi „világunkban” – Mezopotámiától máig – a való világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója, működő „modellje”, megkaparintott szindrómája minden.

Az ember szerkezetén átszűrhető szentenciák közül viszont végső soron egyedül a zseniké igazán érdekes. A zseni a telített, betáplált, felfokozott, felingerelt, túlhajtott szellemi vitalitás – mely pillanatonként ontja a szentenciákat; persze nem feltétlenül folyamatosan ugyanahhoz a témához, és nem feltétlenül valamely pragmatikusan hasznos, gyakorlatias áttekinthető koherencia sorrendjében. Inkább szimbolikusan és potenciálisan, lévén inkább állapot, mint bármi más.

Személyes és közösségi haszna is ki van téve az iránta (még a faj bokros „történelmi” tapasztalatainak birtokában is) még mindig közömbös „körülmények” játékának; ettől lesz ő aztán rendszerint „korát megelőző”, aki menhelyen végzi, ha nem mártírként.

Érdekes, hogy a legnagyobbszabású szellemi ambíciók esetében a legérvényesebb, hogy ha ami van, ami már kész, azt mind nem ismered, ez nyilvánvaló gátlást jelent a megnyilatkozásban. Tehát módszeresen előbb „akkumulálni”, aztán „produkálni”… Ha valaha is ez a minduntalan belekeveredő lelkiismereti aggály, „erkölcsi” szempont hagyna igazán fontos opust befejezni!

Egyedül a zseni teszi túl magát mindezeken, amennyiben esetében született képességek és érzékek gyorsabban és láthatatlanabbul, nyomtalanabbul elvégzik azt a betáplálást, mely külsőségeiben a szüntelen, a végtelen, az elvégezhetetlen tanulás eredménye lehetne csak.

Ám szorgalom teremtette zsenialitás nincs. Gyermekeinket, a szellemi teremtés novíciusait ezen a téren minden „józanul gondolkodó”, tisztes, jó szándékú kor és nemzedék kénytelen becsapni. Ez nem baj és nem bűn, hiszen a szellemi munkások vannak, lesznek többen, nem a zsenik. A baj és a bűn a zsenit fel nem ismerni és bármilyen okkal, ürüggyel zavarni, megakadályozni, hogy a köz javára és díszére „vulkánkodjék”. Ikaroszka még nyíratlan szárnyakkal is le-lezuhan, hát még ha módszeresen stuccolják!

 

*

 

A valóság mint „regényíró”. Újsághír, riport, helyszíni közvetítés. Valaki megrendülten veti papírra, aminek véletlen szem- és fültanúja volt itt, a századvég közelében, nagyjából fél évszázaddal az „utolsó” világháború után: veterán-találkozó a parkban, kitüntetések kavalkádja; ősz-öregasszony a bejáratnál jó magasra tart egy fakult fényképet, serkenő bajuszú legényke és elég nagy betűkkel egy szám, egy hajdani katonai egységé. „Ki tud valamit a fiamról?” – motyogja el percenként. Ott van az összes efféle ünnepélyeken. Csak egy eszelős nénike, vagy egy eszelős korszimbólum. Van, VAN, aki amíg él – remél?

A mindentudás szerint csupán enzimek parancsának engedelmeskedik az anyai érzés s a megszokásnak a gyermeki szeretet. Nem viccelünk, csak demitizálunk. Szerkezet vagyunk, nemdebár, mely bizonyos logika szerint persze az értelemnek kellene hogy engedelmeskedjék. Ám bizonyos más logika szerint, melynek érvényesülését a természetben – a „valóságban” is tisztán megfigyelték: a „nem gazdaságos” helyzetek kiküszöbölődnek, a természet nem áll rá a sorozatgyártásra. Tisztára szentimentális okoskodás, hogy csak őrült vagy költő lehet, aki nem tud lemondani holmi bordalokról, holott Petur bán, Szókratész, Eugène Scribe, de még a sokgyermekes sarki hentes esetében se vezetett jóra a sűrű poharazgatás.

Kis hatástörténelem

Az ábrázolás története azonos a hatások történetével, magának az irodalomnak, művészetnek legbelső, házi történetével: megtörténésének regényével.

A nagy, katalogizált stíluskorszakok és irányzat-sorozatok után nagyjából ugyanannyi égető probléma esik korunkra is. Nem bonyolultabb emberi lényt kell ábrázolni, nem csak „más” világot – és nem különb technikával; nem az új embert, hanem egyáltalán az embert fontos és nehéz ábrázolni mindig.

Egy művészet csakis a benne megtalált öröm által él – s ez máris „ábrázolási probléma”, hatás-gond, mely újabbakat és újabbakat vet fel, vonz, feltételez, tol előtérbe, hoz a fejünkre.

Az irodalom örök indítéka – és alapproblémája – a megtudás, a megértés. A pszichosztázis: a lelkek mérlegelése (a kép egyenes és átvitt értelmében egyaránt) homéroszi hagyomány, és „Jól gondolkozni olyasvalami, mint jól megfogózkodni” – tanítja Németh László. Ennek az ívnek a mentén történik meg minden; a legnagyobb tanulságok azt súgják, hogy a legcélszerűbb együtt vizsgálni, gondolni át: az alkotó s az élvező szempontjából ezt a probléma-köteget, szellemi DNS-kábelt, érzékenységünk egyik legfontosabb, történelmi meghatározottságú és mindig megterhelt idegpályáját.

A képzeletbeli emberiségben a programatikus humanizmus szerint a művészet termelője és fogyasztója ugyanazon az emelvényen áll; ám eddig ritkán és vajmi rövid időre volt ez elérhető, megvalósuló képlet, még a tizenkilencedik században is, hát még a huszadikban!

Nem tudni, milyen közönségre gondoltak termékeny magányukban az ókori auktorok, élen a görög filozófusokkal, az újabbkori alkotó is egy elvont emberiséggel vigasztalja magát.

A művet fogyasztó kortársi közönségnek főbb bajai a stíluskiesések s a fogalombábelek körül keletkezett mágneses viharokból származnak. Az ismeretek ugyan eddig felülmúlhatatlan rendszerré alakultak minden téren; a kétszerkettő egyre nagyobb biztonsága azonban a művészetek dolgában nemigen segít. Pedig ezek „rendszere” is egy adott horizont, egy lehetséges láthatár, s az ismeretek bővítése itt is egyenlő a rendszer bővítésével. Az idő nagy ajándéka, hogy a kép mindig tágítható. Minden elmozdulás viszont már más horizontot hoz létre; itt sajnos szeszélyesebb, nehezebben követhető törvényszerűségek szerint, mint az egzakt dolgok esetében.

Maga az alkotó sem kivételezett, egyetlen kedvezménye a talentum, egyetlen menedéke a tudományból végleg száműzött magány és önállóskodás lehetősége. Ez itt a játékszabályok közé tartozik, néha annál jobban zavarba hozva a partnert – a műélvezőt. Ugyan itt is, ahogy a horizont nő – a tét nő meg vele, de csak az alkotó számára kötelezően: tudnia, értenie (ábrázolnia) kell önmagát és – minden előzőt! Mert az új eredmények itt nem érvénytelenítik automatikusan az előzményeket; egymás mellett él minden, ami volt s ami jött (a biológiai burjánzáshoz némiképp hasonló hibridekkel, változatokkal, átmenetekkel egyetemben), mert itt tulajdonképpen, sőt par excellence nincs is elhalás. Erre viszont csak a XX. század művészeti tényei szolgáltattak a megdöbbenéshez elegendő támpontot.

Ám közben, ahogy természetes is, az alkotó is, a fogyasztó is, az író is, az olvasó is a művészet, az irodalom elé képzel különböző korfeladatokat, melyek nagyszerűségével csak kicsinyességük, tehetetlenségével csak kívülállóságuk képes vetekedni. Így aztán a hatékonyság s a közérthetőség néha szemérmesen arra redukálódik: ki mit fektet bele.

Pedig az irodalom eredendően nem megvetendő eszköze, fegyvere a megismerésnek. Tapasztalatrendszerének bölcsességével még azt is meg lehet „érteni” pár ezer éve és jövőbe ható érvénnyel, ami önmagát nem érti: magát az eszmélő emberi lényt.

Egyszerű, mondhatni nagyon olcsó laboratóriuma: a nyelv. A gondolkozás és a nyelv pedig elválasztatlanok ugyan: de ha a művészet régióiban irányzatszámra vetekednek a nyelvezet felhasználásának magasiskolái, bizonyos távolságból, külső tekintettel szemlélve ezt a légiparádét, érdemes leszögezni vele kapcsolatban egy lényeges tényt: egyetlen irányzat se nyert s nem áll nyerésre. Nem látnoki erő, hanem a józan ész elég volt hozzá, hogy már a XVIII. században Rameau megállapítsa: „Egyik művészet nem úgy győzi le a másikat, hogy szembeszáll vele, hanem úgy, hogy magába szívja és felülmúlja.”

A dolgok formai oldalán túl, a tartalmi oldalt illetően is téved, aki úgy véli, hogy az író szerepe valami nagy szavazásban egy igen vagy nem kimondása csupán, a jó, a helyes, az eszményi, a béke, a munka a stb. mellett, hisz ennél bonyolultabb az ő felelőssége a legáttekinthetőbb korokban is. A végcél valami lebegő tolerancia álma, mely ott sugárzik az őseposzok s a szerelmes szonettek felett egyaránt: az értékeket magukba foglaló „rendek” megkeresése folyton, szüntelenül. Megkeresése, vagy meghirdetése legalább. „Micsoda felfedezés lenne egy rend, mely nem a kizáráson alapul” – sóhajt fel Virginia Woolf.

Az irodalom, a művészet a legvalóságosabb lebegő szövetség az értelem igaza és rendje érdekében, egymásnak ismeretlenek rokonsága, a bizalom ősi internacionalizmusa az alkotás, a teremtés nevében. Menet közben hányszor lehetett úgy megteremteni ennek folytonosságát, az új alkotási eszményt és formát, hogy ne is keressék a régivel való barátságot, a sima átmenetet, a kötőanyagot az azért érvényben maradó logikákhoz; mégis, ami túlél mindent, ami a koherenciát biztosítja, az újra meg újra összeomló szerep feltámadását – az tiltakozva és tisztulva, önpusztítva is egyetlen tradíciót épít: az alkotásét, mely a Neander-völgyből magunkkal hozott munka édestestvére, társa. Témájuk, tárgyuk is lehangoló dísztelenséggel egybeesik, pátosztalanul közös: a világ és az ember.

Persze a kor világháborús légterében szellemi hirosimák is megestek, de pozitív katasztrófájuk termékenyebbé tette a művészeteket, mert valamit megtagadva, lerázva, elpusztítva, ők is ugyanazt akarták, csak másképp, „különbül”, amit a megtagadottak. Az avantgarde kísértete is bejárta a maga Európáját s a világot.

„Ne a világ képét, hanem a lényegét!” – követeli a robajlás elején kiáltványában 192l-ben Kassák egy (művészeti) forradalom letéteményeseként. És mostanában úgy hallszik, hogy egy kibontakozó neoklasszicizmus a művészetekben is a technikai megbízhatóság kora lesz „végre”.

Különben a témák megélnek évezredekig; úgyszólván plagizálják önmagukat: a „jó” s „rossz” párharca, erények birkózása, Oidiposzok, Antigonék, bűn és bűnhődés, Romeo és Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök világ, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket még fogalommá nőtt, véglegesen tökéletes példányokkal is! Valamennyi megoldás, elintézés ugyanis helyhez és időhöz kötött, a hely és az idő előjoga.

Egyesek szerint amolyan jó öreg XIX. századi elképzelés megpróbálni egyetlen műben – vagyis egyáltalán megadni, összefoglalni a lét, a kor, a történelem értelmét; és nincs hőbb vágya – és hiúbb vágya az újabb koroknak sem, mint egy ilyen varázstükörkép.

Egyesek a humán dolgok felől várják az emberiség megváltását az eltechnicizálódástól, míg mások éppen a humaniórák visszamaradottságát, gyengén fejlettségét, konzervativizmusát panaszolják fel.

Tolsztoj mondja a józan észről, hogy olyan morális varázsvessző, mely mindenkinek keze ügyében áll. Ha kitöltünk egy csésze forró teát s egy pohár hideg vizet, mindkettő azonnal elkezdi a változást a környezet uralkodó hőmérséklete irányába: egyik lehűl, másik felmelegszik, míg egyenlő hőfokúak nem lesznek. A józan ész is a szellem koronként lehetséges alaphőmérséklete, avagy egyáltalán a szellem alaphőmérséklete ezen a Földön, ebben az Emberben, ebben az emberiségben.

A szélsőségek funkcionális súlya tagadhatatlan a haladás mozgásforrásai közt, és „maradandóságuk” káprázatát semmilyen közeg nem élte át szebben és szenvedőbben, mint a művészetek régiója. Pedig a művészetek önmagukban: önmagukként nem éltek át semmilyen fejlődést. Korszakaik egymásutánja nem fokozódás, értékteremtésük kezdettől egyenletes és végérvényes. Adott! Altamira és Picasso, Praxitelész és Henry Moore, Bach és Bartók, Aiszóposz és Brecht egy szellemi Mengyelejev-táblázat önmagukat sorra felfedező társértékei: elemek, nem emelkedő címletű bankjegyek, bélyegsorozatok.

A művészi az, ami elegendő sejtelmes: olyan jellegű információt hordoz, hogy lebegésre késztet valami semmi egyébre nem való, de fontos kis iránytűt az érzés s a gondolkozás, a gyöngédség s a finomság láthatatlanul ágaskodó kis tengelyei mentén. Dimenziói kis csillag alakú keresztjére feszítette már a vadembert is, nehezen magyarázható izgató örömével. Egy látszólag készen kapott érzékünk rajongásának tárgya a művészi. Hogy is szól Bod Péternél ama nürnbergi kőökör felirata: „Mindennek megvan a maga eredete és növekedése // De íme ez az ökör, amelyet látsz, sohasem volt tinó.”

Hatalma mégis előrevivően fontos azoknak a dolgoknak, melyek nem egy logikus (ki)fejlődési sor mentén működnek. Az emberi meghatározóinak egyik állandója, együtthatója a titokzatos művészi.

Mikesnél már szellemileg, nyelvileg, formailag, technikailag megvolt az európai hang, stíl, színvonal valahol majdnem – Ázsiában: „A XVIII. század első felében már olyan a prózája – írja Cs. Szabó –, amely a Kosztolányié mellett máig a mintánk. S tette egyedül, lelkileg fel-feltöltő intellektuális környezet nélkül, kristálytiszta, eleven nyelvében magasan az erdélyi földiek: rokonok, írók fölé húzva. Nincs rajta egy szemernyi penészfolt. Szebben, természetesebben, elegánsabban ír, mint bárki.” Ugyanis: „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod” – vallotta Brâncuşi.

A tehetség öntudata lehet az egyetlen „merev”, kész, végleges tényező, a megértése, a kíváncsiságtól az elsajátításig viszont mozgékony kell hogy maradjon örökké. Az avantgarde szerepe ebben gyökeres: ettől mutat önmaga elé és túl önmagán – a végtelen fogékonyság hirdetésében.

Míg számosan rendre szakszerűen kifejtették, szaporították a formákat, egy-egy alkotó szinte tiltakozva szűkítette, szorította vissza a maga meggyőző egyedi gyakorlatával a szerinte „fölöslegest” (például egy Mestrović). A művészetek története és elmélete viszont nyilvántartja, katalogizálta mindazokat a (lehet már többé elő sem vehető) formákat, megoldásokat, melyeket valaha valakik megmutattak, kimutattak mindazon lehetőségek kombinációja, variációja, permutációja alapján, melyeket a valóság, a fizika s a pszichikum megenged. Az igazi modell végig az egész világ, a teljes lét lehetett csak. „Olyan ember, akinek nincs jó emlékezőtehetsége, hogy a természet hatásait megtartsa, igen jó másoló, igazi fotografáló gép lehet, de sohasem igazi művész” – véli Ajvazovszkij, a művészettörténet legnagyobb, legrealistább „tengerfestője”.

A művészet a maga képzelt élet mivoltában meghosszabbítója is az életnek, kitágítója az átélhetőnek. Ebben az áldásában részesül mindenki: alkotója és fogyasztója egyaránt. A művészet emlékezetesen eljátszik másodszor ugyanazzal a világgal, s néha ez a képzelt élet teljesebb és kellemesebb. Valahol, valahogy maga a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois.

Az alkotó képzelet működés közben nemegyszer a kinti, a való világ minden logikáját ignorálni látszik, vagy csak felfüggeszti életteremtő, képteremtő jogának gyakorlata érdekében.

Van az a nem nagyiparosítható, nem gépesíthető, nem automatizálható „háztáji” kutatóprogram, melyet Homérosz kezdett és Shakespeare meg Flaubert próbálkozásai is fémjeleznek. Nem is lesz más művészet, irodalom, csak ami emlékeztetni képes erre az egészre, magunkra, s már önmagára is. Minden művészeti tény egy kar nélkül maradt hölgyakt s egy már egyenesen kar nélkül koncípiált Vénusz kortársa véges-végig. A dolog humanocentrikusságán egyelőre nem eshet csorba. A művész bennefoglalt kommentárjai a többletek, a hozamok, az adalékok.

Ha időnként önmaga fertőképével is meg kell ijeszteni, érdemes ébresztgetni a világot; megtalálni az egyensúly, a harmónia lehetőségét, ez a humánum álma. Hogy milyen is az ember, Dante képe erről szinte azonos már a Dosztojevszkijével: nem tudni miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) magasrendű lakóinak közös erényei és közös bűnei. Egyenként s koronként való vizsgálásuk, szemből-profilból fényképezésük viszont nem rendíti meg és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának józan tényét. Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálkoztak bebizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy az emberben ott az ember is.

Egyesek a líra halálát jósolgatják, mások a sztori feltámadásában reménykednek, mikor még ki se pusztult. A világról mutatható képek közül mindenik lehetséges „történet” nagy esetrendszerek része. A könyvtárak szerencsére már roskadoznak a művek súlyától s még mindig minden hiányos. Képzeljük el, ha a Romeo és Júliát „csak” Boccaccio írta volna meg; vajon még volna esély erre a véglegesen, egyszerien tökéletesre is? Egy-egy néma pillanatra érdemes áhítattal gondolni a még meg nem született remekművekre is. A hatás története még nem zárult le. A hatás a maga szépen berendezett elképesztő kulisszáinak mennyországával az ember mellett áll. Érte akar s fog komédiázni ezután is. A szellem továbbra is a semmit ismeri a minden mögött, tud az elmúlásról a lét mögött, látja az elnyomatást a szabadság helyett, a szent meggyőződésből önmagát bántó embert; mégis csakis a harmóniát szereti és vallja és hirdeti. Mert a gyöngeség jele volna lemondania, a mindig pillanatnyi erőviszonyoktól diszharmóniába, ingerült depresszióba esnie. A szellem pedig erős. Fontos és tiszta hatások keringenek halhatatlan, mégis emberi vérköreiben.

A világolvasó Rotterdamiról

Teszek-veszek a nyári íróasztalon. Elnézem Dürer metszetén a könyveket, írószereket; hogy ugyanúgy állnak ki a kicsi cetlik, cédulák, könyvjelzők a kötetekből, fokos fóliánsokból, hogy a szellemi munka festői rendetlensége, ez a megingathatatlan rend, biztatóan üzen fél ezer év távlatából is. Rotterdami Erasmusnak, a legnagyobb Hivatásos Olvasónak kerek évfordulója is van az idén. Vajon mennyi könyv állt már készen, éppen épen a korban, körülötte, s azon túl, hogy akár az emberek: bőven születtek s elhaláloztak azóta a könyvek is, vajon mennyi sorakozik a mai emberiség keze ügyében! Talán nem kimondottan költői ízlelés annak átgondolása sem, hogy lévén a papír nem természetes nyersanyag, a betűk kis repülőterének végtelen kiterjedését építni, egyre építeni, ez is komoly erőfeszítésbe, energiába kerül a világnak. Az ENSZ Kulturális Bizottságának egyik ülésén megállapították, hogy például csak a New York Times nyomtatásához 17 hektár erdőt kell kivágni. Erasmus idején, vagy korábban-későbben, relatíve másképp állhattak ezek a dolgok, de a szellem háztáji kertjéhez évezredek óta ki kell teremteni a csoda alapját, mely maga is csoda.

A levelezés rekordját nem Erasmus, hanem egy bizonyos, különben érdektelen bizánci tartja; az íráskényszer pedig nemcsak az emberi képességek, hanem az emberi képességtelenségek velejárója is a világon. Nyilván valamikor a XIX. században és egy angol készítette el annak statisztikáját is, hogy „aki naponként 3 órányit társalog és beszédjét kinyomtatnák, abból ötvenkét kötet kerülne ki egy élet hosszán”, s állítólag egy-egy ilyen kötet 420 lapra terjedne. Az írásdüh s az írás szükséglete kínozza és kenegeti is a szellem szerkezeteit fűzfapoéták papírhalmaitól Silvio Pellico üvegszilánkkal újra meg újra lekapart és teleírt híres asztallapjáig.

Szóval időnként valahol vásároltak egy konc papirost, melyet aztán Erasmus mester odaülvén kis, ablakhoz tolt asztalához, éles penecilussal vagy valami ott heverő életlen gyilokkal (a késeknek is megvan a maguk sorsa!) alkalmas darabokra szeletelt, hogy a levelek, a balgaság megcsiklandozása s a kis, filologizáló cetlik alapanyaga előálljon. Nem gondolt, vagy gondolt ő ilyenkor itatósra, indexre, inkvizícióra, egyet már bizton megakadályozhatatlannak és megszervezhetetlennek érzett és tudott: az emberi gondolkozás emelkedettségét; sokat foglalatoskodott, fogalmazott ő ekörül, bár többek közt Pasteur fogalmazta meg évszázadok múltán azt végérvényesen, hogy ebben a dologban mennyire nincsenek véletlenek: a szellemnek mindig felajzott állapotban kell fogadnia a világot. Európa s a világ egyik első elismert tanítómestere azon sem rágódott sokat, hogy végig a világ vidékein éldegélt, lapult, húzódott meg előszeretettel, amitől az a vidék olyan központtá lett, melyre fél évezred után is odafigyelnek érte. Azóta fényességesen bebizonyult, hogy a provincializmus nem a provinciában s a provinciából van; Ovidius is ott lakott; a Karenina Anna s a Bovaryné is vidéken történik, s a szellem önbizalmát, fölényét mindig helyreállítja az az ironikus összefoglalójáték, hogy miről is szól a Romeo és Júlia? – két engedetlen, szófogadatlan gyermekről, s ugyanúgy mit is tárgyal a világ kultúrája szempontjából döntő legeslegelső mű? Bizony a trójai háború a világtörténelemben jelentéktelen csetepaté volt, maga a provinciális hadakozás.

Az Erasmus-ság, melyet csak meg kellett egyszer-kétszer testesítni valahol, valamikor, rendre esetleg mindenütt, éppen abban kísérője, kifejezője ennek az öntudatnak – ott van egy Arisztotelészben, egy Marcus Aureliusban, egy Ágostonban, egy Kantban is, még a náluk törpébb auktorokban is, hiszen „a bölcs, mint a szent, állandóan gyakorolja magát, és állandóan készül valamire” (Németh László). Montaigne úgy tesz, mint aki önmagával levelezget a toronyban, hogy kiderüljön, az igazi partner egy képzett, művelt emberiség. Kell valaki, akivel, mint önmagával, beszélget az értelem, s erre a legkisebb távollét, az ál-távolság vagy az áthidalhatatlan elszakítottság egyaránt fontos alkalom, mint Cicero írja hosszú hűséges levelezésükben Atticusnak, aki mellesleg a világirodalom első ismert könyvkiadója lesz ennek révén.

Mindez, minden a papíron, papiruszon, agyagtáblán, falapocskán, viaszfelületen, állatbőrdarabon, ha nem már a barlangi sziklafalon! A papirusz nem valami tartós anyag, akkoriban „legfeljebb” 200 évre garantálják; a cserzett bőr valamivel jobb, a pergamoni könyvtár forradalmi újítása óta: pergamen, de eredeti ógörög neve: diftera. (Vajon miféle összefüggésben, rokonságban a difteritisszel?) A papiruszból, ha tele van írva, elindul a büblosz a bibliotéka felé: de ha csak tiszta nyersanyag, akkor még: hartesz, s ükunokái között ott van az egyik legnépesebb nemzetközi szócsalád egész pereputtya, a carte, a hártya, a Magna Chartától a chartistákig s a postai levelezőlapig.

Mennyi fér a hártyákra, azok csömbölyegére vagy kötegére? A nagy Hivatásos Olvasó mindent tudott ezekről a balgaságokról, az arányokról s az irányokról, a szükségről, szabályról és véletlenről, melyekből konvenció, rend, rendszer, szokás születik: a tagolás, még valahol az alexandriai könyvtár fénykörében, bűvkörében, ahol józan ésszel a tartalmi egységet először igyekeznek egyeztetni a térbeli egységgel, s feldereng a kötet fogalma, egyáltalán az azóta akkora fontosságra verekedett könyvszerű könyv, miközben 24–24 énekre osztják az Iliászt, az Odüsszeiát, 9 könyvre Hérodotoszt.

Különben minden és mindenki kásahegy. Azóta is. Olvastad ezt meg ezt? Igen. Nem. „Olvastad” – annyi mint: megtaláltad-e benne azt, hogy… Igen? Nem? A szintézis mindig is egyszer, ott, egyetlen elmében jön létre a többi elme gyönyörűségére és tanulságául, tanulságára. Mert mindenben van, minden kásaszemben, bármelyik kásaszemben valami, ami a másikéval együtt: lényeg. Összefüggés! A szintézis ezért nem kompiláció. Az Erasmusok soha nem hat könyvből egy hetediket hoztak össze, hanem azt a hetediket, mely előző hat után épp következik. Farkasfogak ezek, lebonthatatlan varratok a hártyák, charták, hárták egymással érintkező, egymást világbeborító végtelenséggé kiegészítő területén. Ott, ahol megszületett, vagy legalábbis felderengett végül az emberi én továbboszthatatlanságának, fontos alapegység mivoltának eszméje és eszménye: a világegyetem lehet legfontosabb értékének fogalma.

Különben minden és mindenki kásahegy. Nagyon régen akkora már a könyv halmaza az Olvasás Hivatása körül. A nyomtatás előtt ezer évekkel Rómában az olvasottabb művek példányszáma legalább ezerre tehető – „kiadásonként”. Képzett rabszolgakézzel lekörmölve. S egyben növekszik a hibahatár, az értelmezés s az értelmes továbbgondolás gondja és gondolatszabadsága: a másolatok s a másolatokról készült másolatok másolatai, a véglegesnek szánt, kívánt mű végtelen változásai a változatokban, már-már a feloszlás felé. Hiszen a felismerhetetlenségig elváltozottak véglete elméletileg: akárha újra betűkké bontva visszadobálták volna őket a tudás még nem is létező betűszekrényeibe, ki-ki találja meg, szedje ki őket! Félelmetes a gondolat is: s ha csak ezekből a romlott változatokból maradt fenn egyetlenegy példány?… Mert hány műből semmi, egyetlen sornyi se, csak a híre, emlékezete, halványulóban.

Erasmusék tudományos forradalma ott a könyvnyomtatás technikai forradalmának közelében ezért óriási: a szövegek hitelének, az eredeti üzenetnek újra-kibányászása az idő szutykából. Egyetlen titáni hibaigazítás a világ addig megírt elmeműveinek végén, utolsó lapján. Errata. Mivel errare humanum est. De még mennyire, hiszen az emberi kultúra egyik első nagy felvirágzása az intolerancia első nyilvánvaló emlékével is egybeesik: Athén virágkorában, i. e. 411-ben a város piacán Prótagorasz műveit vetik tűzre. Az első csúcson az első könyvégetés is. Hogy jó messzire lássék. A könyv soha nem csupán a hadi körülmények s az éhes egerek, molyok révén fogy, romlik, semmisül. Pedig anyaga is megbecsülendő, igazán nem a természet adja.

Állítólag az alexandriai könyvtár maradványait Konstantinápolyba vitték, s a később, Bizánc eleste után innen nyugatra, Itáliába vándorolt könyvkincsek voltak a reneszánsz, a humanizmus leghathatósabb előmozdítói. A képletesen kormos hősök. Persze közben intenzíven égettek tovább, vagy csak felfűtötték itt-ott, mint a Húsvét-szigeteken a fatáblákat, melyeken ami írva vagyon (amennyi megmaradt – 26 darab!), ma sem tudják, tudjuk, tudja a nagyérdemű tu-do-mány kiolvasni. Izgató és megalázó, hogy ez már így marad, esetleg örökre rejtély marad, hogy még ezt a látszólag mellékes helyen (lásd provincia) történt mellék-könyvégetést (igazán nem esik bele az „és mégis mozog” nagy disputájának máglyadrámájába) – lám még ezt sem lehet kiheverni.

Az Erasmus-ság ősi és megingathatatlan méltósága éppen ezért fontos mindig. Szókratész börtönében az utolsó napig Aiszoposz-mesék versbefoglalásával foglalkozott. Persze az auschwitz-ok totális égetése más megoldás kihívását dobja a világ elébe. Ugyanis az emberi méltóság valóban lelkierő kérdése, és nem lehetetlenség, amíg a kiszolgáltatottság nem százszázalékos, ahol Dantont nem péppé verve vagy a parókájánál fogva húzzák a vérpadig, hanem „lépked”, mint Hunyadi László az operában.

A szerencsés emberek élete eseménytelen. Mint az Erasmusé, a Kanté, Kőrösi Csoma Sándoré; tulajdonképpen az Arkhimédészé is az lett volna, a heuréka-ügy jóvoltából még némi világra szóló derűtől se mentes, ha nem ront el mindent a végén egy katona. Szerencsés írástudók, akiknek sorsa szándékuk szerint egyhangú – mert a munkáé, egyetlen témája: a világ, szemben azokéval, akiké úgy tele lesz eseménnyel, tragédiával, hogy már maga is téma, az igazságtalanságok és balszerencsék illusztrációja. Mert hiszen az írástudónak a világ folyásáról és jobbításáról gondolkozni: ez a dolga, vallotta Erasmus, s még akkora eseményektől, a „haladás” irányába vonó, vivő dolgoktól, kedvező fordulatoktól se hagyja kicsalni kedélyét a maga megtalált Baseljéből, mint a körülötte elkezdődő és évszázadokig fonódó-indázó újkori forradalmak lánca. Mintha azt mondaná: mindezek valóban érdekesek és ki tudja, mióta esedékesek, ám ha nem most következtek volna be, nekem akkor is bírnom kellene külön lelki biztatók, késztetők, ajzószerek nélkül. Én csak egy szegény erasmus vagyok, akinek madártávlatból logosznak, szónak látszik ép és már leégett könyvtárak sok kezdőbetűje. Egyetlen szavacskának valamelyik nyelvén az értelmes emberségnek.

Einstein-breviárium

1. Nappalok és éjszakák választanak el önmagamtól, alig láthatom tulajdon állapotaim, közérzeteim az évtizedekből; jobban emlékszik rám Rubens vagy Dosztojevszkij, mert meg tudták őrizni: fogalmazni a részleteket, melyekből nem esetlegesen, hanem szabályszerűen állok.

 

2. Aligha látható előre alakja annak a szavakból, számokból faragható emlékműnek, mely valamely emberen kívüli, emberen túli közönség számára felidézhetné még szükség esetén a Földet, de végtelen a mi örömünk, valahányszor a maradandóság egészének ízével kecsegtettek a felismert részletek.

 

3. „Relativitás (címszó): a modern elméleti fizika legjelentősebb alkotása, Albert Einstein német fizikus műve. Kétféle R. elméletet különböztetünk meg, az egyik a spe…” Mikor elkészült a relativitás elmélete és levezetése, egyszerű matematikai kuriózum lehetett; hosszú hófehér napernyővel sétáltak nemtudatában és girardikalapot emeltek előtte, mint akármelyik helybeli méltóság, a jegyző, a plébános, a szépen zongorázó angolkisasszony előtt. Ma felismert haszna és érvénye alatt a világ még mindig jövőt és középkort vajúdik, ugyanazon ágyban.

 

4. Az elme kinyílik s elborul, sajnos vagy szerencsére nemcsak személyesen. Az emberiség a naptárak egységesítésén töri a fejét, nevében szervátültetéseket és híres zeneműveket hajtanak végre legkevesebb öt világrészen, van néhány Hold-modulunk, és eléggé világossá vált, hogy amiben élünk, csupán egy a számtalan kozmikus lehetőség között, senki se vonja kétségbe immár, hogy a dolgok másképp, sokféle más módon is mehettek volna Utnapistim és Kolumbusz szépen megúszott vízi kalandja óta. Szép a szép, csúnya a csúnya, szép a szőkeség, csúf a pápua, szép a pápua, rút a sápadtarc, szép az ember, rusnya a marslakó. Szép a marslakó, rút a kétlábú. A kör ahogy tágult ugyanis, visszatér más korok „végleges” ítéleteire a kor.

 

5. A tények szaporodása jellemző az életre. Ebben eligazodni nagy, világos rendszerek segítenek. Csak aprócska dilemma, hogy szakbarbár vagy dilettáns lesz személy szerint az ember. A reneszánsz ember válsága és vágya még egyszerre tör fel a nemes kebelből, mielőtt konkrét dolgai, érdekei után látna, elmerülne utca, házszám, mellbőség, hajszín különös ismertetőjegyeinek megkülönböztethetetlenségében, négymilliárd példányban. Sokan törik rajta a fejük a lehetőségek kínjában, hogy ez helyi, esetleges, időszaki, vagy elkerülhetetlenül törvényszerű, s hogy kontempláció-e a megismerés, vagy tettsorozat, vagy a kettő együtt, ám akkor miért akarna mindkettő külön kizárólag üdvözítő lenni.

 

6. A Föld másodpercenként 30 kilométeres sebességgel (vagy lassúsággal) „mozog” a Nap körül; a fény háromszázezeres sebességgel terjed. Csak költői dolog elmerengeni ezen a 3-mal kezdődő izén, vagy lehet valami egzakt emögött is? Bosch, Baudelaire, Bartók másképp közelítette meg az ilyesmiket, mint Paracelsus, Linné, Darwin és Mengyelejev, és egyaránt emberek voltak, kiváló koponyájuk csak ezzel volt igazán tele, személyes boldogságukat hozó hitvesi csókok is mellékes mezei virágok a képen. Ugyanis a megmagyarázhatatlan teljesség megmagyarázása volt és maradt a tét. Megállapodásaink játéka, hibahatára, hogy mikor valamire ráadta fejét egy ilyen emberiség, legyen az statikai tévedés vagy tudománnyá erőltetett téveszme, maradt utána valami maradandó. Nemcsak a kihűlő máglyák hamujában a justismord fehérlő csontjai, hanem például a gótika.

 

7. Valahol, valahogy a képzelet is csak az anyag meghosszabbítása – állítja Roger Callois, és sokan annyira hittek neki, hogy megelőzték ennek megállapításában, szépen, elfogadhatóan adagolva. Ez is csak látszólag játék az idővel, mert az idő se játszott – végig – velünk! A fikció és a reális viszonyának válságai és házasságai, melyek a mi novellánk cselekményét teszik ki, lehet, hogy nemcsak a Föld helyi érdekű magánügyei végül. Italo Calvino se tud egyebet hazudni Platónnál, és Lukianosz már mindent tudott, amire Kant s Laplace még magyarázatot kerestek, és Beckett, Albee meg Mrożek úr formabontó színhelyet keresgél Shakespeare után. Tudni néha csupán annyi, mint hinni; egy kor lehet befejezett, ha úgy dönt, hogy nem is keresgél tovább. Elmúlik úgy is. Eszerint Einstein se lehetett „egzaktabb” Leonardónál, Galileinél, Newtonnál, Bolyainál abban, ami már elérte a véglegest. S Neander-völgy, úgy tetszik, kedvező klíma volt öntudatlanul a szintézisre való mindenkori készség háttereképpen.

 

8. A helyzet tehát tiszta sor: az, amelynek végén erre is, arra is, mindenre rá kellett jönni! De mennyivel megrövidítette mindig a titokig vezető utat, aki olyan mesebeli fordulatokat eszelt ki, mint a fiatal Einstein! Mindennek végeredménye egy modell, melyben információértékkel bír minden, az is, ami nincs benne. Az elején több volt ebből a negatív információfajtából, ugyebár, mindössze ennyi az egész.

 

9. A sapientia egyenes következménye, hogy a tudás néha a rettenetekre nyíló ablaknak bizonyul. Ezt az ablakot mélységes személyes csendben nyitogatják, miközben a többi békésen alszik az elmélyülés egyszemélyes kínzókamrája, alias műhelye körül. Ott van ez az ablak Szent Jeromos szobájában, ahol Dürer látnoki pontossága, részletezése szerint a lábunknál hever a hozzánk tartozó oroszlán, és kezünk ügyében a körző, a papír, az ólomkarikás ablakon besütő korok napvilága. Egy legalább tízezer évig tartó délelőtt. Ezt a csendet a zaj infantilis türelmetlensége látja el kísérőzenével. A zaj játékos rekviemje, mely szívesen betöltené a teret egészen, a számok fasora felett, mint figyelemelvonó boldog szennyeződés. Csak egy-egy rövid szakaszra tűnik fel valami összhang, mikor aszkézis nélkül lehet hinni az életben és a hivatásban ugyanakkor az esendő egyszeri élet tartama alatt. Például valahol a XVIII. század tájékán. Pedig folyton tanulni kell hozzá, tudni minden előzményről. A Homo Doctus különben öreg és örömtelen. A jelenkori emberiség újdonsága, hogy később született, ám annak, amit végrehajthat, újdonsága abban áll, hogy az elektronikához ismeri az egész kőkori előzményt végre. Egyfolytában tartják ébren ezek a dolgok lábkeltétől fejnyugtáig (Határ Győző). Miközben leng vele, kileng a Föld.

 

10. A világ pedig kileng, vissza a középkor felé s a jövő felé is. Sci-fi és feredzse elménk egyre szebb arca előtt. Álmok, háborúk, metaforák, pillangók – folyton olyan dolgokat tanulmányozva, melyeknek látszólag semmi köze egymáshoz, rájönni a konvergencia titkára. A személytelen vallomás ettől gyöngéden személyes időnként; akár nevekhez is fűződhet, csak kitudódjék a világ. A költői sosem a szándékban van, hanem a megvalósulásban kellene hogy legyen, ha nem feledkeznénk meg, hogy emberiség vagyunk. Erre mindenki, jelezvén, hogy megérti, felkattintja a keze ügyében álló villanykapcsolót. Mintha néha már este volna, a pihenésé. Einstein emlékműve a még nem légkondicionálható eszméletben van, valami kis történelmi terecskén, melyen naponta átvágunk, jöttünkben a verőfényes földi látszat-reggelből a valóságos szép csillagos űri éjszakába. Boldogok, akik tudják, boldogok, akik megfeledkeznek róla.

A kép képességei

„Történt ezután, hogy amint mendegéltem egy ösvényen, kristálytiszta folyóvíz mellett, hirtelen oly hatalmas vágyam támadt a szólásra, hogy rögtön el is kezdtem töprengeni a módján” – vallja Dante egyik híres költeményének keletkezését magyarázva.

A költők közül a többség valószínűleg nem is a képpel viaskodott, birkózott meg („a képen látható eredménnyel”!), mert az bizonyára jött (jön), csak úgy áradt, ömlött magából, rejtélyes kis beépített műhelyében adva volt (van), hanem lehetséges tartalmaival, ama megvalósítnivalóval, amit meg kellett fogalmaznia. A költő ugyanis általában akkor van kész, mikor belső apparátusa is megvan ahhoz, amit megérez. A kép tehát mindig egy egyéni látásmódé, s amennyiben létezése nyilvánossá válik, annyiban (egy konkrét korra vagy az irodalom egészére érthetően) létezik egy képi kultúra – képi civilizáció is, amelynek általánosíthatósága mögött már egyéb, a filozófia, a megismerés tartományába tartozó szükségek, szabályok és törvények munkálkodnak.

A költői képfajták katalogizálhatósága az „egyszerű” metaforától a szinekdochéig, a hasonlattól a hiperboláig – inkább egy, a költészet felverte s maga előtt tolt hullámzáshoz tartozik, mintsem olyan tengermozgás, mely a költészetet eredményezi. Egy képi látásmód – maga a képi látásmód tehát bizonyos korban bizonyos fokig domesztikálható, polgáriasul, elfogadott lesz, s csak a (jellemzően) képtelenségnek nevezett marad a feltárandó, felfedezendő „tatárpuszta”, ama örök vadászterület, melyről a kép, a képpel látás további újdonságai származnak.

Elméletével Arisztotelésszel kezdődően, Horatiuson, Scaligeren, Boileau-n keresztül Hegel fenomenológiájáig még csak nem is „inkluzíve”, immár külön életet kezdő és a költői gyakorlatra vissza nem ható (vagy alig, alkalmilag, a divat, a sznobéria szintjén visszaható) hatállyal foglalkoztak, foglalkoznak, fognak foglalkozni.

Lévén a költői kép a költői gondolat kiállításának egyik módja, a költői hatás kiszámítása versíráskor belső formák és tartalmak automatikus érvényesüléséből áll; mikor a költőnek magának kell vallania erről a kérdésről, akkor is legfennebb külön ilyen irányú megfigyelései alapján teheti bátorságosan (vagy inkább óvatosan). Mert, hogy csak egy hasonlatot vegyünk alapul: a „gyakorlott” költő számára éppúgy nem létezik már tankönyvbeli vegytiszta állapotában az alliteráció, a metafora, a hangsúlyos verselés, mint a jó sofőr számára a gépkocsivezetés részmozzanatai. Persze ettől még a sofőriskola számára továbbra is műveletekre bontva áll a húszról negyvenre kapcsolás technikája.

A tartalom és forma igazi harmóniája, egyetlen kép erejéig is, az – amikor egyik se tűnik fel. Hiszen külön mindkettő csupán holmi „forrás” – s mindkét forrás esetében a természet és társadalom, a színhely és az idő nyers tényezőiről van szó, ahol az előbbit a jelenségeknek a kor szeme előtt újból, „eredetien” egységesülő szemlélete, a másikat a jelenségek sokkal kevésbé individuális tükre: egy előzőleg egységesített nyelv nyújtja, közvetíti.

A sikerült költeményben (mint minden sikerült műalkotásban) tartalom és forma eggyé kapcsolódása, összetartozása sokkal magasabb rendű az egyszerű összeadódásnál, fizikai egyesülésnél, akár kémiai egyesülésnél; amolyan biológiai szintű egyesülés a kettőé. Ezért roppant nehéz csak az egyik elem gyártási folyamatát felderítni; az efféle vállalkozásban mindig van is valami a kívülállók, az avatatlanok gyanútlan buzgalmából, mert a művelet legfennebb tanulmányi jellegű. Nem számítva azt a gyakori esetet, hogy mondjuk a tudatosság helyett a műgondot derítik fel, az eredmény mindig többnyire belemagyarázás, jobb esetben találó önmegnyugtatás – amit sikerültebb mű esetében szinte tálcán kínál a „tartalom és forma példás összhangjának” kidolgozott dogmatikája. Általában kevesebb segítséget nyújt az egész művelet a szakembernek, vagy akár az olvasónak, mint a recepteket leső fűzfapoétáknak.

Vagyis kertelés nélkül felvetve az örök problémát: a költői/művészi képet nem lehet megfogalmazni másképp is, sosem azonos az így „lefordítható” képről-beszéddel, még akkor sem, ha leszakíthatatlan levél ő bizonyos családfáról, amennyiben nem minden megfogalmazás kép, de minden kép megfogalmazás is.

A kép utáni nyomozást különben nem véletlenül, nem annyira a poétikák kánonjaiban, mint az elvont fogalmak kialakulásának ősködében érdemes elkezdeni – az első konkrét képi ábrázolatoknál, altamirák és neanderthalok, tasszilik és kukutyinok tér-idő zónájában. Az egyből és örökre érvényes már eme ősmozzanatokban az, hogy azokban a dolgokat úgy-ahogy utánzó eszményi izékben, valami védekező ellentámadás: a leigázás céljából, egyetlen alakzatban való összevonás folytán, a sok egyféle dolog közös, lényeges jegyeinek elvonása megtörtént, s az eredmény: a „lélek”, már a mitológiák fázisában, a dolog legfőbb mibenlétét sűríthette. E máig futó ív gyönyörű paradoxona, hogy az eredetiség követelményének eredeténél egy anti-eredetiség szüksége trónol. A téves nyom valami fontos és „helyes” eredményre vezetett: a dolgok lelkének felhajszolása fejlesztette ki az elvonóképességet. A természetbefolyásolás szándékával az ember alaposan befolyásolta önmagát mint a természet részét is, öntudatlanul munkálkodva az abból való kiváláson, a szellemen – éppen a képen keresztül önkéntelenül felfokozván, egyre fennebb fokozva a jelenségek hatásformáit.

Ami a „megismerést” illeti, közben iszonyatos kitérők és bukások voltak, ám egy eredmény épp ebből a mozzanatból már kétségtelenül megszületett, elsősorban az ábrázolás hasznára, mert igazolására: végleg felismertetett a kép közlő értéke, effektusa. A megjelenítés hatásának felismerése a maguk külön útján elinduló művészetekben az érzékletesség tudatos követelményévé (időnként kényszerzubbonyává) nőtte ki magát.

Hogy hogyan vezetett ez a művészet mai tudatosságához, akkor érthetjük meg, ha arra gondolunk, hogy az immár jelentéses formák igazi közvetlen forrása ma (úgy ötezer éve!) már az alkotó tudata, eszmélete. Az az egyetlen hiteles hely, ahonnan kiindulva bizonyítni lehet a mindennapos tartalom-és-forma szoros egységben való jelentkezését.

Képek vesznek körül, s képpel látjuk meg, amit a képek képezhetnek számunkra: a világot. A nyelv – ez az univerzális ős-kép – azon a napon született meg, mikor az egyénben létrejött alkotó kombinációkat, asszociációkat sikerült átadni másoknak is, amikortól kezdve ezek nem haltak el az egyénnel – mondja ki Jacques Monod. Mint ahogy az is bizonyítható, hogy a tagolt nyelv megjelenése nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez. „Csoda ez? Bizonyára, mert végül is a véletlen művéről van szó. Azon a napon azonban, mikor a Zinjantropus vagy valamelyik társa első ízben használt tagolt szimbólumot egy kategória jelölésére, ezzel óriási mértékben megnövelte annak valószínűségét, hogy egy napon felbukkanjon egy olyan agy, mely képes felfogni a fejlődés darwini elméletét.”

A nyelv – s a formák „nyelve” – maga is egyetlen óriási kép. Ugyanaz a szellem, mely a művészi alkotásokban oly bonyolult és kifinomult szinten mutatkozik – ezer mindennapi dologban: szerszámok és épületek, ruhák és evőeszközök, bútorok és hajviseletek, hidak és virágcsokrok olyan-amilyenségében is ott van körülöttünk, egymásba gyűjtött, költöztetett korok összképeként. Ha a stílus egy adott kor elfogadott „írásmódja”, a stíluslátás érzéke, képessége a forma immár időn és téren felülemelkedett madártávlata. A festők, szobrászok, zeneszerzők, költők pedig az emberiség szemei. A trópusokkal a sarkoktól a trópusokig átkutatták és szemmel tartják a világot.

Ahogy a költészet is kommunikáció, a költői kép a kommunikáció fontos eszköze. De míg a költői önkifejezést nem gátolja, mert nem gátolhatja gyakorlatilag semmi, a korszerű versfunkció, képfunkció érvényesülését sajnos mindig, bármely korban bármi. Nem új, de még mindig érvényes vélekedés, hogy a világ teljesen szakképzetlen arra a művészetre, zenére, költészetre, amelyet pillanatnyilag legfelsőbb szinten produkálhat. Félő, hogy még arra is, amelyet – legfelsőbb szinten – produkált! Sőt: a kettő összefügg. Ezt az állapotot, ha lehet, még súlyosbítja az is, hogy az eddigi dolgok teljes és rendszeres ismerete se ruház fel csalhatatlansággal a további: a művészet újabb tényeinek, ajándékainak, tendenciáinak megítélésében.

A költői kép történetesen szóból építkező szellemi látvány. Módszerek és technikák legalább annyira jellemzik a költemény-teremtést, mint az az emberi nyersanyag, mely – végül is – az örök nagy emberi helyzeteknek mint témáknak egy koronként új, mélabús vagy kihívó, megnyugtató vagy szenvtelen átgondolásából származó, egyetlen alkotói ÉN műhelyében keletkező végtermék… mely újra és újra nyersanyag: a feldolgozott közeli és távoli emlékezet szélrózsáiból ültetett kert, éppen az emlékezés emlékezetére. Ilyen értelemben emlékmű is a kép.

A költészet (s valamennyi művészet) bizonyára kifogyhatatlan a képből, a képben. Ami az újabbakat illeti, nem is az az új bennük, amit csak azért nem lehetett (volna) előző korokban előadni már, mert valami kezdetleges volt hozzá az alkotás oldaláról.

Könnyű volt látnokokra és krónikásokra osztályozni a poétákat, mint ahogy könnyű volt minden időben egyszerre követelni az udvari szórakoztató és dicsőítő tribútumát s a betegről lemondó filozófiák vigasztaló korrigálását a költészettől is, mikor már mindkettőhöz hatásosan és rutinosan ért és egészen mást kell akarnia. Whitman, Ady, Majakovszkij és Éluard, Arghezi és Eliot egysége a tényállító különbözésben, és különbözése a példát statuáló továbblépésben csak az olvasó egyed szintjén hozott burjánzó „zűrzavart” is. Mert Breton, József Attila és Brecht és Sandburg és Hikmet csupa megveszekedett hagyományfolytató a lényeget illetően a lírának mint „logikának, de nem tudománynak” évezredes testében. Akkor is, hogyha akad olyan alkotó is, ki már csak olyan „mélyre” képes beásni magát a világba, a nyelvbe, a létbe, hogy megint a meztelen alakoknál lyukad ki: kattan a szó, s ő beleérez mindent. Ezek szinte továbbíthatatlan versigénye – a „tiszta vers” – alig különbözik már a nyelv magányos, szintén még egészen meg nem értett költészetétől, mivel már teljesen általános, és annyira személytelen, hogy „érthetetlen”. De hát a képkeresés és teremtés csak kivételes: teljes szabadsággal rendelkezhet forrásainak kiválasztásában. Minden emberi észlelet, embert ért hatás, számaránybeli általánosíthatóságától függetlenül, reá tartozik – akár egyetlen halandóé is. Ugyancsak e sajátos szabadság védelme alatt szabad neki elrugaszkodnia a valóság bármilyen szilárd konvencióra épülő kombináló törvényeitől is. Végleteik csak felerősítik a felelősség ingerét ama törékenységében is oly fontos meggyőződés, tartás, hozzáállás körül, hogy a lét bonyolultsága felfogható és uralható a nyelv bonyolult rendszerének teljes birtoklása révén, „költő” és „olvasó” mint ember és ember között összhangba hozott elgondolások útján. Ugyanaz áll bármilyen formanyelv esetére: zenében, képzőművészetben is hasonló mágneses terek feszülnek a „kép” körül. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés szüntelen megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

A legegyszerűbb mondat nemcsak egy gondolatot fejez ki, hanem egy-két-három-sok másiknak lehetséges részét is. Ez a láthatatlan és potenciális monstrumszövetség egyáltalán nem olyan elméleti, mint amilyennek hinnénk. Aki egy versidézetet folytatni tud, az egy kommunikációs rendszer része. Minden, de minden részben egy-egy anyanyelv, részben az egyetemes műveltség dolga. Valami hatalmas, összecsukható közös emberi nagyság részei vagyunk. Egy romantikus szerzőtől kölcsönzött patetikus, de találó képpel: az ember akkora, hogy „ha teste csupán egy pillanatra is magára ölthette volna lelke méreteit, nyomban leomlottak volna körülötte a börtönfalak”. A kép képességeiben óriási biztonsági készenlétek és kiutak kísérték az emberiséget történelme folyamán. S a kép riasztó „magánkalandjai” (amilyeneknek az izmusok burjánzása is tűnhetett első látásra a huszadik században) sem voltak s lesznek megbomlott, céljavesztett, öncélú dühöngések. „Mind világosabban kiderül, hogy az új világot, melyet a régi helyett létre óhajtunk hozni, elsősorban a költők által képnek nevezett valami teremti meg” – vallja maga André Breton egyik „bomlasztó” kiáltványharsogású szövegében 1925-ben. A megoldások egyáltalán nem „mi lenne, ha” alapon hozták úgy, hogy a költői kép megfestve, a zenei megírva, a festett megzenésítve is elénk tárul a hatások szorgalmas továbbépítkezésének egy-egy új fordulója mögött, hanem maga a tisztázás, elrendeződés, a minden lehetséges variáció, permutáció, kombináció kipróbálása, levezetése. A lehetőségek parancsoló hívása. S a műfajok határai, a kép határai nem korunkban bomlottak fel, szenvedtek módosulást; mint könnyen kideríthető, a maximum bűvölete és lehetősége már megvolt, ott volt „Ádám és Éva” óta.

Addig mondogattuk, hogy nincs új a nap alatt, míg egyszer csak Verne Gyula és Jókai fantáziájának épp olyan logikusan fantáziadús elődei is elő-előkerülnek a feledésből. Athanasius Kirchner (a laterna magica és egyéb ördöngösségek feltalálója) 1664-ben, a vasvári béke és Zrínyi halálának évében egy föld alatti világ leírását adja, elképesztő részletességgel és szemléletességgel, mely a felszíni óceánok s vulkánok közlekedőedényrendszerét táplálja; s még a liliputiaktól lekötözött Gulliver szabályszerű ábrázolatát is meglelhetjük kétszáz évvel korábbról, mint Swift halhatatlan látomása. Szemérmesen titkolózó tudósok is a látnokok hírébe keveredtek a kutatások fényében, mert a látomás és játék joga csorbítatlanul uralkodott a felszínek korabeli kulisszái mögött, álarcai alatt. Egy amszterdami metszeten 1705-ben a mai New Yorkot „ábrázoló” felhőkarcolósor áll a tengerparton. Kiderült, hogy technikai készség és elméleti tudás híján, az emberi képzelet parttalansága magát a természetet „látta” annak a végtelen ügyességű és teremtőképességű geométernek, mérnöknek, vegyésznek, optikusnak – és festőnek, költőnek, muzsikusnak –, akivé későbbi korokban immár érzékeinek „végtelensége” jóvoltából maga az ember kibontakozhatott. „A fiktív kép egy sajátos igazságalappal rendelkezik” – figyelmeztet Giordano Bruno egyik mondata egy évtizeddel „sajátos” tudása és tartása miatt elszenvedett mártíromsága előtt. Vannak örök visszatérő témák, mint például a Hold ügye, melyek Cyranótól az Apollo-programig nem kerültek le terítékről. Huygens, akinek a világ az ingaórát köszönheti s a fényelmélet megalapozását, a valószínűségszámítás egyik elméletét, a közelítő törteket stb., tehát kockafej volt a javából – utolsó művében a bolygók lakhatóságáról értekezik… Kép, kép, kép. Fantázia, vagy csak előrerohanás. „A fantasztikus az elismert rend megszakítása, az elfogadhatatlan, a tűrhetetlen betörése a megmásíthatatlanul törvényes mindennapiba, és nem a kizárólagosan a rejtélyessel való helyettesítése az »ismert« világegyetemnek” – tisztázza Roger Callois. Ebben az értelemben pedig bizony, hogy „A kép nem arra való, hogy nézegessék: magában az életben kell újra fellelni” (André Breton).

Amilyen világos tény, hogy korunk művészete és irodalma a legszélesebb körű kísérletezés révén és jegyében tágította a művészi kifejezésformák és eszközök tárát, annyira világos, hogy nincs kor, melynek művészeti, irodalmi életében az alapvető, ars poetica értelmű és értékű, a folytonosságot jelentő vonulat ne a korabeli valóságot, a kortársi embert kívánná tükrözni, megörökíteni, kifejezni, közvetítni a lehető legelmélyültebben. Míg az alkotó egyéniség esetében mindez elsősorban alkat és tehetség függvénye, az egész kultúrateremtés viszonylatában a mértéket az a hatalmas sodrás jelenti, mely Homérosztól Dantéig, Goethétől Dosztojevszkijig, a népköltészet gyönyörű őskáoszától máig igazolta ezt az emberközpontúságot, a humanizmus eszményének éltetését a születés s a pusztulás történelmien véres valóságának lüktetése felett, alatt. Ama nagy, a klasszikumba begyűlt hatalmas, áhítatot támasztó s a tökéletesség áhítatát árasztó eredmények ugyanúgy tartalmaznak mára már elévült és az idők madártávlatába elmerült közeli konfliktusokat, disputákat, megharcolt harcokat a keresés körül – akárcsak az élő világirodalom teste. Elcsitult harcokat. Ezért tűnik úgy sokszor, hogy a mai irodalom és művészet kevésbé hasonlít a régi jó „egységes” világirodalomhoz, már egységnek látszó művészettörténethez. Pedig bizonyára szó sincs a világirodalom, az alkotó kultúra bármelyik ágának felbomlásáról azért, mert eleven tekintetünk előtt egy eleven, most születő alkatelemekből támadó szétszakadozottság látszatának képe is kísért. A tartalmi és főleg formai hagyományok elvetése egyaránt mindig az egészség, az életképesség jele az élő irodalom minden táján, minden pillanatában. A tagadás és elvetés is sokszor nagyban segítette a mindig helyi és csak végeredményben nem helyiérdekű korszerű irányzatokat, a kísérletezést, és viszont: a hagyományokra esküvő törekvések folytonossága se célozta mindig a világirodalomnak valamiféle „régi jó” egységbe való visszaparancsolását. Az új hagyomány, melynek ezek a törekvések kedveztek, különösen a századforduló óta, egyaránt volt nemzeti hagyomány és új közös emberiség-tudat, sőt már kozmikus-tudat, egész a tudományosság bűvöletében élő fantasztikumig. Az Ember hangja szól belőle, s persze külön észak és északkelet és dél és délnyugat emberének hangja. Ki félti a humánumot, a humanizmust mindezektől, látván, hogy mennyire csak viszonylag idegenek és egzotikusak az egymás számára egymás szemével felfedezett új és új világszínhelyek, emberi otthonok, kultúrabölcsők, hogyha ezt a hirtelen kitárult földkerekséget, no meg világűrt jobban birtokba tudja venni általuk az egész – öntitkait feltáró – korunkbeli emberiség, melynek még annyi, de annyi közös problémája van a kenyérgondtól a rejtelmes csillagos égig, a békességtől a boldogságig. Nem is a kitágult kép, a megnagyobbodott színpad, hanem az új meg új színjátékok, melyeknek tere lett – ezek jelentik a többletgondot a szellem fűtőanyagának, a művészetek lángolásának főnixkedése terén, melyekről ma is a lehető legfontosabb tudni, hogy mindig is a valóságos pusztulás veszedelmes tüzeinek valóságos ellenszerei voltak és maradnak, úgy: kép, fantom, látomás mivoltukban is.

Cserépről, papírról, pergamenről

Hogy vagy, ezer éve nem láttalak! – üdvözli a kedélyes klisé a rég látott ismerőst. Életünkben akiktől távol kerülünk, vagy csak más útvonalon, utcán járunk le a piacra – azért tudnak rólunk, emlékeznek reánk, még hogyha hónapokig, tényleg évekig nem is találkozunk. Vagyunk valahol. Ám mennyire más az a sajgó emlékezés, mely halálhírünk vételének pillanatában kezdődik el. Hogy lehet? Hiszen még alig egy, két, három éve… száz éve… köztünk volt!… Mennyire más ez már, telve a fájdalmas kapkodás után beálló zsibbadással. Az apák, a mesterek után elbizonytalanodik a lélek lépte ugyanazokon a megszokott belső ösvényeken is, melyeken a nyelv jóvoltából pillanatonként visszajárunk eszméletünkbe.

A nyelv is motyog tovább magában, magában beszél, mikor efféle árnyak ülik meg az íróasztalt, mint atyamesterünk, Szabó T. Attila frissen fájó hiánya. Számunkra nyelvtudományunk Erasmusa volt. Volt, marad, most már múlt időben beszélhetünk róla is, mint Bod Péterről meg a többiről. Már mondanám is mélabúval, hogy látjátok, feleim – ha nem tudnám bőségesen, hogy nem is a por, hanem az idő az, amiből igazán vagyunk. Az idő egymagában is dolgozik, de mindig kell még valami csoda, az özönvizek mellett olyanok is, mint a gyönyörűséges véletlenek meg a szerencse. A nagy, hosszú, emberiségnyi életekhez s a mellette porszemnyinek tetsző szép nagy emberi sorsokhoz is. Ma is, mikor higgadtan állítja a tudomány, hogy az ember kialakulása a koponyaüreg fejlődésén, ezen a kis negatív glóbuszon alapul, hiszen a mai emberszabású majmok koponyatérfogata egyáltalán nem nagyobb néhány millió évvel ezelőtti őseinkénél, tehát évmilliókig tartó szelekciós nyomásra volt szükség, hogy a növekedésre képes agy elfészkelődjék bennünk s velünk a világban.

Annak idején Darwinnal szinte párhuzamosan August Schleicher, aki botanikus és hivatásos nyelvész volt egyszemélyben, három évvel azelőtt, hogy Darwin már publikált eredményeit megismerte volna, felhívta a figyelmet a „létért való küzdelemre” a szavak között – a primitívebb formák kihalására, s arra a hatalmas differenciálódásra és expanzióra, melyet egyazon nyelvcsaládon belül is létrehoztak egészen mindennapi okok. Ő valósággal természeti organizmusnak tekintette a nyelveket, ami ha csak metafora értékű, akkor is fontos kép; de tény is, hogy a természet embert is előállító műhelyében és vegykonyhájában meghatározott fizikai meg egyéb hatások szerint kialakultak, fejlődtek, öregszenek, elhalnak és születnek nyelvek, szavak, jelenségek, jelenségsorok, melyek imázsa már-már olyan, „mint az élet”!

Manapság – ahogy mondani szokás: a tudomány állása szerint, rendkívül szuggesztív ősrégészeti támpontok révén, a beszédképességet legalább százezer évre datálhatjuk, de egyesek, a hevesebbek, avagy óvatosabbak, mit lehet tudni, utólag minek bizonyulnak, a jávai s a kínai koponyaleletek alapján ezt az időpontot jóval távolabbra, esetleg az alsó pleisztocén periódusra utalják vissza, ami időszámításunk előtt félmillió évet jelent. A nyelvtan nyilván a nyelvvel együtt „lépett fel” – a beszéd szabályok nélkül csak makogás volt még, éppen a szabályok révén válhatott nyelvvé –, ezek szerint a -tanok és -lógiák közül a nyelvtan talán az egyetlen, melyet nem kellett utólag „megalapítani”, hogy visszamenőlegesen vizsgálódjék, csak művelni kellett folyamatosan, jött szépen velünk, velünk jött a világra. Velünk, emberekkel, akik az írás, a rögzítés előtt annyi irdatlan idővel már annyit beszélhettünk, annyi mondatot röppenthettünk fel, ahány madarat riasztottunk fel, hajkurásztunk az estéli tüzeken sistergő vacsorához; iszonyúan kezdetleges mancsunkkal még nem tudtuk volna felcsippenteni egy meisseni porceláncsésze fülét, de már be tudtunk tartani rémesen elvontnak tűnő hangadási szabályokat – hogy kommunikálni lehessen. A kulturális bizonyítékok meggyőzőbbek minden egyébnél: megélesített kovakövek és nyílhegyek létezése, a tűz használata nemcsak a technika történetéhez vallanak, hanem arra is mutatnak, hogy ama sokat hivatkozott neander-völgyi nagytata legénykorában a fogalmi és szimbolikus gondolkozás olyan fokán lehetett, amely összeegyeztethető (milyen elővigyázatosan pontos ez így, amíg a tudomány megint nem lépik egyet!) a nyelv birtoklásával.

Ám sok Robinson- és Péntek-tapasztalat ellenére, ritkán gondolunk bele az ilyesmibe is: a XX. századra a nyelvtudomány egy fontos elvi felismeréssel is gazdagodott – annak tételezésével, hogy nincsenek primitív és fejlett nyelvek, hogy a kultúra és a nyelv fejlettsége között nincs megfelelés, bármilyen kezdetleges is egy közösség anyagi és szellemi kultúrája, nyelve semmivel sem primitívebb, mint a leghaladóbbra iparosodott társadalmak által használt nyelvek. Ezt különben a költészet: a népnyelv és a folklór teljesítőképessége már réges-régen demonstrálta. A megismerési funkciók gazdagsága és finomsága a Homo sapiensnél természetszerűen csak a nyelvben és a nyelv által találta meg létének alapjait. Ma nyugodtan vallhatjuk tehát, hogy a tagolt nyelv kezdettől nemcsak a kultúra fejlődését tette lehetővé, hanem meghatározó módon járult hozzá az ember fizikai fejlődéséhez is. Az ehhez társuló képklisék a „fáról való lemászás” tárgykörében kaphatók.

A legendás időktől a történelmesen szorongattatott időkig valahányszor a grammatikusok jelentették az emberi szellem leállíthatatlan kis műhelyeit, melyekben Rómától Tibetig pislákolt a mécsesnyi láng, mely inkább a fény folytonossága akart lenni, mint a tűzé. A tűz a könyvek ellensége, a fény a szellem barátja. Mikor mint a homokóra nyakában, az idők szorosain evickélt át az ókor felől a héber, a latin meg a görög nyelv is, arra: Lorenzo Valla és Giovanni Pico della Mirandola, Erasmus és Agricola irányába, mint valami Távol-Keletről csempészett selyemgubót vagy ritka fűszert, egy Boetius, Cassiodorus, Jordanes, Fortunatus bízza a küldeményt a korai kódexlapokra körmölt vánszorgó betűbogarakra. A csendesség megkövetelte önmegtagadásban és cellamagányban épp úgy, mint majd egy Kőrösi Csoma esetében, ők mindig és mind a cédulák, kutyanyelvek, hártyák, fecnik tintapacnis hópelyheinek milliárdjain gyűjtik és szórják, gyűjtik és szórják embertől emberig vezető legfontosabb és legtisztább földi és mennyei ösvényekre, ég és föld, test és szellem, érv és értelem keresztútjaira segítségül a szabályt. Ők, az örökké papírlomb-hullató óriásfák. Közülük még a névtelenek is pótolhatatlanul fontosak láthatatlan és bizonyíthatatlan eredményű szorgalmukkal és kitartásukkal. Emberek az embertelenségben a szabályt a szabálytalanságba. Tulajdonképpen semmi, csak a kódok kódja volt rájuk bízva, mely nélkül azonban mesebeli marslakók jöhettek volna valaha dizájnosan-villanyborotva alakú csodakészülékekkel megfejteni az olyan nyelveket is a földön, melyek nem jutottak, mondjuk, az etruszk sorsára. Csak ennyi, mégis caesar non supra grammaticos, csóválja meg ősz fejét a tanári történelem.

Mert azért az is, mint minden spanyolviasz és kolumbusztojás, csak lassan derült ki, hogy miért is kell tudomány is az idiómához, a beszéd egyszerű eszköze mellé, melyet látszólag a gyermekek is azonnal „kezelni tudnak”, a csöppnyi, tétova biztonsággal, de tüstént megszólaló purdék. Az ócska anekdota az egyszeri világjáróról, aki azon ámuldozik, hogy bezzeg Párizsban már a hároméves kölyök is folyékonyan tud franciául!… A nyelvek Ágnesasszony-leplét végig tisztázni, tisztálni kellett, miközben a futó hab éppen úgy folyton elkapdossa. „Örök nyelvújítás! Egyet jelent ez nyelvünknek a múlt időtlen távolából induló, az arasznyi jelenben és a jövő végtelenségében folytatódó élniakarásával” (Nyelv és irodalom) – kiált fel Szabó T. Attila, akinek már fiatalon kialakult módszere, stílusa, az, amit tanulmányírói modornak nevezhetünk, a tömörség és töménység iskolapéldája. Miként Pápai Páriz Apáczaitól, Ő Kelemen Lajostól származtatja kedve és tudása szellemi családfáját. Ám sokkal több ideg és kedély, késztetés és szükséglet belső pókhálószála válik szövevénnyé mindig az efféle zsenialitásban, mint ahogy a célok heterogóniájának elve mondja: a már elért cél magától ismét új és újabb célokat eredményez. Különösen egy olyan nyelvtudósnak, kinek figyelmét pályája kezdetétől leköti az a csak a vérkeringéshez hasonlítható csoda, hogy a nyelvállapotok zökkenőmentes átmenetei jóvoltából, mint valami Möbius-szalag mentén közlekedik a múlt a jelennel, élő a holttal, miközben a két végpont tanulságosan különbözik egymástól s mégis egység. És van még egy törvény, mely minden kultúrában érvényesül: minden emberi közegben, közösségben egyetlen dologgal lehet feltétlenül imponálni, olyasmivel, aminek ráadásul hatalmas összetartó ereje van: a műveltséggel. A műveltség a minőség nevében uralkodik akár trónfosztottan is. Mert szerencsére nemcsak fegyverkezési verseny van szüntelenül a korokban és világokban, hanem a minőség versenye is, melyet a nyelv árnyalatnyi kincsei támogatnak minden nép wigwamjaiban és palotáiban. Pedig a tudomány azt mondja, kimondottan hangsúlyozza is, hogy a nyelvet másodlagos, sőt parazita funkciónak kell tekintenünk: nincsenek sajátosan a beszédképességre jellemző agyi struktúrák! Pusztán az agy mégoly aprólékos tanulmányozásából lehetetlen volna eldönteni, hogy az illető alany több nyelven beszélő személy, szónok, író vagy írástudatlan, sőt süketnéma volt-e. Volt – nincs, agyunk Alpesei, Csomolungmái, Kilimandzsárói, Cordillerái a boncasztal madártávlatából, légifelvétel-távlatából nem árulkodnak, bányamélyükből sem lehet kicsikarni erre vonatkozó információt. Hát még elporladt agyaink porából valaha is! A nyelv, mint a víz, örök körforgásban van mégis, immár a tapasztalat jóvoltából, a tudás fizikája szerint is. És nemcsak domborzatot, de kultúrtájat varázsol – Asszurbanipal cserépkönyvei és Alexandria tekercstárai óta – az emberi világra. Egyelőre csak önmagunk elé – a sokszor hálátlanul tekintetbe nem vett tekintélyét az értelemnek. Ilyen domborzati elemek, tájépítészeti szaknyelven: műtárgyak ott alant az elkészült világ szellemi térképein immár a Szótörténeti Tár egyelőre csonka piramisai, meg a másik kötetsorozat kis kínai fala, melyben annyi minden foglaltatik végleges érvénnyel, még a virágének-mondás középkori alkalmainak, időpontjainak és társadalmi környezetének tisztázott körülményei is, egyáltalán nem holmi poétikus forrásokból, jobb híján XVI. századi törvénykezési töredékek alapján, meg egyéb nyelvbe bújt csodái az emberi értelemnek és értelmetlenségnek, sóhajtó, suttogó, ordító, dadogó, síró, mosolygó, közlekedő, beszélni, kitárulkozni vágyó szerkezetünknek. Drága professzorunk aktatáskába tette utolsó gondjait, gondolatait, és elutazott. Mint valami utolsó integetést, elkallódott cédulát, a Königsbergi Töredék koszorú-szalaggá vált foszlányait, lengetem utána a mondatot, mellyel valaha Kemény Zsigmondot is búcsúztatták: most már múltunk nagyjait szaporítja, de jelenünk örökre elvesztette.

Szövegek szövetsége

„Könnyű Voltaire-nek – mondta Goethe – mindig kéznél volt a tehetsége.” Egyik jelentős kortársa Kosztolányival kapcsolatban ismétli meg ezt az építő irigységet sugárzó megállapítást. A helyzet, a „jelenet” valószínűleg ezerszer ismétlődik a kultúra történetében: érték az értékre hivatkozik, azt mutatja fel a világnak, annak mélabús tudatában is, hogy korántsem az értékek tudomásulvételével, nyilvántartásával, folyamatos beépülésével történik az újabb meg újabb fordulat, ügyintézés, „kutatómunka” az emberi dolgok körül, hiszen a világ mindig krízis-állapotban volt. A művészet, az irodalom a maga módján, mintegy külön könyvelésben adta meg a maga válaszait a megkerülhetetlen kérdésekre, hogy honnan és miért van annyi rossz a létben s a történelemben. Az ősi felismerés, hogy aki öregbíti a bölcsességet, öregbíti a szenvedést is – csak látszólag van ellentmondásban a művészet, az irodalom ősi és örök értelmével, céljával, hogy a megismerés, a megörökítés, a megértés, a felmutatás, a biztatás, tiltás és tiltakozás útján csillapítsa az emberi lét szenvedéseit. Ezeket a válaszokat, az eredményt, melyre ezeknek az értékeknek a létrehozása útján jutottak, általában csak közvetve, csak később, csak részben veszi tekintetbe a világ folyása. Miközben minden kor emberéről megállapítják, hogy képtelen már visszatérni a természethez, ugyanakkor képtelen kivédeni a természet (és tulajdon természetének) csapásait, nagyon lassan jönnek rá, hogy a világot mindenekelőtt meg kell érteni, tanulni. Hályogkovácsok paradicsomi ígéretei terelik el a figyelmet arról, hogy általában a létnek s nem a mindig épp aktuális időnek, „modern” világnak vannak látszólag feloldhatatlan vagy látszólag feloldható ellentmondásai, s az emberi élethez benne iszonyú lassan kibontakozó csodára: öntudatra volt szükség s az öntudathoz folytonosság: ama iszonyú mennyiségű idő türelme kellett. A türelmetlenség ezt soha nem érti, mert azt nem fogja fel, hogy a Homo sapiens szerkezete az elsődleges tényező s nem az, amivé élesre töltött pillanatok alatt változtatni vélik. Nem mi lettünk nagyok a tudomány által, hanem a tudomány lett nagyhatalommá az emberi agyvelő révén. Nem mi szépültünk meg a művészet által, hanem benne megtestesülhetett az a megfoghatatlan többlet, melynek természeti megfelelője az ember előtt s az emberen kívül nem létezik: a szépség és a kellem. Nekünk ma már kellő távlat és tényanyag áll rendelkezésünkre, hogy helyes arányokat lássunk. Az igazi művészet, költészet mindig azt kereste, ami az embert emberré teszi, azt védte, azt vélte helyesnek, logikusnak, igaznak, annak követésére próbálta rávenni kora élőit és utókora eltöprengő olvasóit, ami a megmaradáshoz vezetett, a szellem tisztaságának és tisztességének nyilvánvalóságához a helyüket „zajban-vasban”, vérben és robajban kereső egyéb emberi dolgok felett, nemegyszer azok ellenére. Mert amennyire igaz (vagy nem igaz), hogy inter arma hallgatnak a múzsák, annyira világos, hogy elporlottak, odalettek, nevetségessé törpültek azok a nézetkülönbségek, melyek Dantét életfogytiglani száműzetésbe kényszerítették, de írásművének „isteni” jelzőjét azóta se vonta kétségbe a világ. Az emberi létet felmutató művek minőségének s nem az indítékaikul szolgáló vélemények és eszmények pillanatnyi erőviszonyának van köze a „haladáshoz”. Mindig voltak, akik az egészséges emberi létezésben gyönyörködtek, annak valamennyi festői és megpróbáló velejárójával, és voltak a nagy panaszkodók, örökös vádaskodók, akik nagy szerencsétlenségek közeledtét kiáltották világgá, s mivel a világ mindig „lángban égett”, válság állapotában leledzett, nem volt nehéz látnoknak bizonyulni, hogy másképpen lesz holnap. A nagy kasszandrák s a vásári jósnők egyaránt igazolódnak e közhely légterében; amivé lett, az pedig megint az emberi lét nagy és gyönyörködtető freskójává tágult, ömlött el a világ arcán, nem utolsósorban az értékek létrehozóinak sugaraitól. Így kerültek mindkét hozzáállás régiójából halhatatlan értékek az emberiség szellemi örökségébe, szellemi tartásába. A kultúra alapszabályává vált, hogy állandóan emlegetni kell azokat, akikre építkezünk, akiknek szellemi összefüggése és együtthatása az emberiség egyetlen megingathatatlan birtoka immár: békés és építő nagyhatalma. A szövegek szövetsége ez. Mert mi is a mű, egy mű eszmegazdagsága? A legnagyobb felfedezések se mások, csak az ember körül már valahol felmerült, hallott, megértett, megtanult dolgok. A legzseniálisabb alkotó számára is kötelező játékszabály az állandó megismerés, tanulás, az egész világot senki nem „találhatja ki”, s nem is szükséges kitalálnia. De tudnia egyre inkább muszáj. Az igazi újításhoz is ezért volt fontos az elvégzett dolgok ismeretének folytonossága. Ilyen értelemben az újítás értéke is vándor érték: egy elmozduló, de fontos helyzeté, a legjobb látószögé, melyet nem is lehet csak felelősséggel megközelíteni; amennyiben a szépírás is mindenekelőtt nyelvi tevékenység, a nyelvben, a nyelv által véghezvitt hatások eredője, melyben a megteremtett eredmények újra és újra konvencióvá válnak (egy-egy kor befejezettségeszményének külsőségeivé) – szükségképp váltja ki mindez az újabb lehetőségek felkutatását. Tény, hogy a világ valamennyi „klasszikus” táján kialakult művészetek és irodalmak klasszikusságát nem az ember biológiai értelemben beteges, satnya vagy társadalmi nyomás következtében állandósult serdülőkori zavarai, félreértései, félresiklásai, primitíviái érdekelték, hanem a teljes, a szabad, felelős ember foglalkoztatta, a lehetséges és egyre jobban megközelített conditio humana akár negatív közegében is a pozitív reagálás. A történelem mélyeiből ideragyogó értékek bizonyítják, hogy a kategóriák romantikus kedélyű keverése, az etikum és esztétikum köreinek összekapcsolása csak újabb láncokkal gazdagíthatja a szempontok bűvészetének túlzsúfolt kínzókamráit, miközben a napnál világosabb volt már az Antigoné szerzőjének korában, hogy egy költőnek legfőképp nem szabadnak, hanem elsősorban költőnek kell lennie ahhoz, hogy értékeket teremjen. Ugyanis az alkotások erkölcsi ereje és hatékonysága is minden korban a művészi értékükben leledzik, nem másban. Ideális érték volna az, ha egyetlen igazság fogantyújánál fogva függne a Föld a tér és idő karácsonyfáján; immár évezredek óta nyilvánvaló, mennyire szeretnénk hinni, hogy az emberi igazságoknak is olyan folytonossága van a világban, mint a természeti törvényeknek. Ám többek közt már Arisztotelész nem a cinizmus okából tanít meg mindent ízekre szedni, hanem hogy soha ne válhassunk saját eszméink rabjaivá. De milyen jó, hogy a permutáció, variáció, kombináció legkülönbözőbb irányaiba elvezették egymást a dolgok, az eszmék, eszmények, igazságok, elgondolások, adatok s így bennem, mint emberi egyben kiváltották egymással máshol össze se jövő hatásukat: az emberi én eszméletét, öntudatát, világtudatát! Ezek a puha és láthatatlan pályák az értékek áramlásának vérkörei. Ettől a legigazibb érték az ember az ő végtelenségre nyitott képességeivel és kíváncsiságával, az egyed: a történelem mindig újragyártott és végig működésben tartott kis/nagy akkumulátora. Ennek önérzetét és önbizalmát, ennek méltóságát hirdeti minden igazi érték a kultúrában.

Napszél a nagymama sifonjából, avagy életközelben a tárgyak

„Hova lesznek a regényhősök?” – teszi fel a szónoki kérdést épp Krúdy, egyik kis remekében, mely mint cseppben a tenger, hordozza egész hangulatát, összes technikáit, s „válaszképpen” egy festői, a többi Szindbáddal rokon figurája körül elvégzi egy életke kis nagytakarítását, összecsomagolását, hogy összecsomagoltságában bizonyítsa aztán, mennyire ott van minden mégis végig az ember körül, csak ami kint volt, kint történt, kint vala látható, az egyszer csak bent van már, ott, ahova eltűnnek eme szépséges mutatvány közben a regényhősök, egy önmagába beforduló-kiforduló kesztyű könnyed mozdulatával.

Hányszor lehet eltöprengeni azon, hogy vajon minden korra érvényes, vagy csak valami történelmi villanyoltással, villanygyújtással rajtakapott korokra, figurákra, egyes embercsoportokra, családokra, hogy környezetükben, berendezésükben olyan dolgokat, tárgyakat, például könyveket, hangszereket találni, melyek az övéktől gyökeresen különböző szellemi, anyagi, civilizációs szintet jeleznek, miközben békésen egymás mellett élnek az új, épp olyan messzemenő következményű dolgokkal, tárgyakkal, könyvekkel. A használhatóság itt nagyon használhatatlan, mert tág fogalom a megközelítéshez. Mert a nagymama préselt virágokkal tele emlékkönyve, plüssbevonatú naplótöredéke az élet előzményeinek egyik érzelmi dokumentuma; ám az enyvgyártásról ki tudja, miért megmaradt, ittragadt keménykötésű német szakmunka a maga Verne Gyulás világával csak porfogó a mindig agyontömött könyvespolcokon, ahova hetente érkezhet új lakó; mégsem szabad durván megválni attól sem, hátha egy szép napon éppen a mi ajtónk előtt állnak majd sorba a kutatók, szaktudósok, a világ tudományos akadémiái, mivel az emberiség tökéletesen felderített múltjából már csak ennek a kis árnyalatnak a tisztázása lesz hátra, s az egyetlen forrásmunka egyetlen példánya épp nálunk, a mi jóvoltunkból, valami Arnold bácsi iránti kegyeletünkből vészelte át egy kozmikus nagytakarítás végnapjait.

De hát ezen a patetikus lehetetlenségen túl is élnek a modern kor emberében, az ő regényhős-lelkében az érvek, affinitások. Szerencsére mindig divat is a múlt. Milyen gyönyörű ez az öreg szekrény is, a rohanásban meg se állunk előtte, pedig készítője, az a biedermeier asztalos-költő belekalkulálta bizonyára ezeket a gyönyörtámasztó ránézéseket, mikor kigondolta és elhelyezte a lehelet-finom intarziákat, reáadta, mint valami áldást, holdfénylő hálóinget a fára ezt az ujjbegyekkel csiszolt fényességet, hogy annyira benne vagyon már foglalva a múlt század, mint egy csukott, szép kötésű könyvóriásban.

Igen, körülbelül effélékből, a mindennapok szépérzékéből és költészetéből bontakozik ki az, amit nyugodt lélekkel nevezhetünk Buddenbrook-komplexusnak, mely azért nem zavarja meg soha az újabb nemzedék saját használatra kialakított értékrendjét, hiszen a tapintható egykori érték éppen az egymás ujjbegyét sorra érintő nemzedékek biztatását, világmegtartó üzenetét hozza, közvetíti a vigaszt és igazolást, hogy más kor is milyen hosszú, zsúfolt, ügyetlenkedő és eseménydús volt. A világ látszólag oly egyeztethetetlen hangulatai rögtön egységet képeznek, ha a korokat kell egymással vagy a Földet kell más világokkal összevetni. A huszadik századi ember világképe állandó jelleggel ki van téve az előző emberi fejlődés egész önérzetét mozgósító kihívásoknak, próbáknak, hogy technikai civilizációjának néha ijesztő paradicsomában is boldog, büszke, fölényes, rokonszenves lénynek tudhassa, érezhesse magát. Nem elég a DNS-spirálokra gondolnom, hogy ne érezzem árvának magam a kvarkok, pulzárok, feketelyukak új dzsungelében, ki kell ülnöm az élet megszokott udvarába, ahol az életnek s a halálnak ókori, reneszánsz, rokokó és jó vidékiesen XIX. századi lugasaiból érzem, hogyan kígyóznak felettem azok az indák, azok a csövek, melyekben az én egyetlen, ismerős családom életnedvei vándorolnak felém, borulnak reám, mint valami növényi Laokoón-csoport. Örök újításra szomjas, eredetiségre törő, ágaskodó becsvágyaim és tehetségeim számára egyik fontos erőforrás, különös édes inger, hogy ma is, bármikor csak ismétlés lehet már, ami emberszabású, ami emberi. Így nem kap apokaliptikus méreteket a gonoszság árnyéka, az elmúlás fenyegetése sem. Ez annak a bölcsességnek a forrása, mellyel a legújabb kor „regényhőse” egy-egy fintort tud odavetni a világ megértésében lemaradókra, és tenni képes, teljesen, a maga világépítő dolgát azzal, hogy én már tudom mindezt, én ezt is tudom, én láttam s nekem láttak, számomra megnéztek mindent, s ha nem mondanák, mutatnák, üzennék pillanatonként, mindenből, mindennel, hogy kik voltak, nem tudhatnám oly pontosan, hogy ki vagyok. Továbbra is elsősorban az a hely vagyok a világegyetemben: a megfigyelésé. Efféle regényhősök imbolyognak változatlan naplementékben, szerelmesükbe karolva és elképesztő képleteket tárolva vadonatúj homo-sapiens-koponyájukban. Mindössze nehezebben feledkezhetnek meg róla, nem utolsósorban az eddig begyűjtött regényhősökben felhalmozott információmennyiség jóvoltából, hogy szinte senki sincs már a földön, aki csak önnön testének határai közt van jelen vagy hiányzik.

Az emberi eszmélet egyik legnagyobb képessége a képzelet, másik az emlékezet. Bennünket már nem az ösztönök emlékeztetnek alkalmanként, hogy nemcsak akkor, ott élünk, vagyunk, létezünk. Mi testünk eme testtelen kiterjedésében is ott lehetünk, akármikor akaratlanul is ott vagyunk. Még veszélybe is kerülhetünk; nagy titkok, meglepetések ránk szakadása idején a lélek kiszolgáltatottsága sem kisebb a tehetetlenül kiszolgáltatott testnél. De mindent azon belül állít elő a fantázia is, amire valahonnan emlékezhet az elme. A kétszer-kettőtől a pokolig. Képet látott róla. Óriási hengerpalástként, gömbfelületként ott van tehát énünk új (szilárd?) magja körül ez a nagy, de hordozható részünk is. A Szindbád-dimenziónk. Ez a körkép. Mindössze világ a neve. Mégse jut eszünkbe soha, hogy Világnak szólítsuk egymást. „Kedves Világ, legyen szíves még egy kanállal abból a hosszúlaska-levesből! Köszönöm. Én tudom, hogy maga a legjobb feleség (anya, leány), és mérhetetlen örömök, szenvedések lakoznak letudva s le nem tudva magácskában. Hiszen ugyebár maga is, amilyen csinos, olyan végtelenül (és láthatatlanul) kerek!…”

Persze ez a távlat iszonyú mélységeket is megnyit „regényhősünk” körül, hiszen maga az idő hurcol magával, székestől, betegágyastól, íróasztalostól, mint valami szelíd és lassú, ezért ártalmatlannak tűnő tornádó, amelyben azért, még hogyha nem is mindig szirénaüvöltés közepette, hanem néha a Kék Duna hangjaira, de csak elkeringőzünk egymás közeléből, anyák, gyermekek, szerető szívek, hitvesek, gyámoltalan vének, barátok, s hiába nyújtogatjuk kétségbeesetten a kezünk egymás felé, mint Ádámék a Michelangelo freskóján, már csak az ujjaink begye érintkezik, aztán már az se. Két kezem elfehéredve szoríthatja a karosszék könyöklőjén a lakkozott gömböt, mint ijedt utasé, akit a támlához lapít már ez az elképzelt gyorsulás is, hiszen önhibáján kívül viszik most, taszítják, lökik a szembezuhanó messzeség irányába, tudom én pontosan, mi történik, miféle spirálok örvényei mentén fúródunk bele az időbe, mint a kivilágított vonat, a kilőtt rakéta, az elsötétített Föld az éjszakába.

Ám szerencsére a regényhősök „magánéletében”: odabent a regényekben, a legeslegújabbakban is, a mindennapok meteorológiája nagyobb szerepet kap, mint a napszél, jobban érzik a virágillat, mint a stroncium nem-tudom-milyen szaga; ott fontosabb, ha a szomszéd határból a már levert, meghasogatott bürök szagát hozza át egy nyári jégeső sötétkék előszele, ott mindig az a fontos: hogyan viselik el az emberi kapcsolatok a szenvedést, az árulást, a szenvedélyek lángolását s olykor a boldogságot.

A birodalom legnagyobb kiterjedése

Hobbim – ha önmagam előtt már tagadnám is, mert életidőm saját „költségvetésébe” nem olyan arányba fér be, mint korábban hinni szerettem, lassan semmilyen arányban nincs jelen – a gyűjtés. Gyűjtés a legtágabb értelemben: ahogy a vitorla „gyűjti” a szelet, úgy igen, úgy megmarad lassan beálló öregkoromig, és úgy értelmet kapott, értelmezni merem a legkétséggelkísértőbb pillanatokban is, amikor minden egyéb gyűjtését már hajlandó lennék csak hívságnak, csak elpazarolt időnek s anyagi energiának tekinteni, ama „semmit nem viszünk a sírba” bölcsessége alapján. Mert ez a tágabb gyűjtés éppen arra ad magyarázatot, amit titokként a sírba is szívesen elviszek: miképp a Római Birodalom is valahol, egy pillanatra volt a legnagyobb, aztán egy másodperc múlva már láthatatlanul elkezdődött a zsugorodása, ama „északfok, titok, idegenség” birodalmának is egy ponton aztán, lehet, észrevétlenül, többnyire észrevétlenül áthaladunk a legnagyobb kiterjedésén, a gyűjtemény fénykorán, még hogyha marad is belőle elég a világban hátralevő napjaira. De sem azelőtt, sem azután nem volt többet akkora.

Ugyanis a gyűjtésnek is megvan a maga „homokórája”: kezdetben itt semmi, ott túl minden, végtelensége a megszerezhetőnek, aztán megindul a vándoroltatás errefelé, s egy idő után itt már sok, amott is még rengeteg, lehet még több, egyre több a begyűjteni való… És tetszik látni, ez így megy reggeltől estig, váltakozó sikerrel. De hát mindennek – mondom – idő, életidő az ára. A gyűjtés legfontosabb nyersanyaga és terméke az idő! Csupa ellentmondásos, paradoxális jelenség veszi körül a gyűjtést.

 

*

 

Apámnak egyik kedvenc mutatványa volt kirándulások alkalmával, hogy miután kihívott versenyre: ki talál előbb négylevelű lóherét, s mi egy idő után már türelmünk veszítve hajlottunk arra, hogy nincs is négylevelű lóhere, ő könnyedén felmutatott egyet. Mindig talált négylevelű lóherét, ami ugyebár a közkeletű újesztendő-köszöntő szimbólumok közt is a szerencse egyik előkelő felségjele. Ő, a szerencsés kezű, s mi, a kishitűek pedig még nem is sejtettük, amit én ma, mert műveltségem szorgalmasan a tévéből is szedem, már tudok: él valahol az országban egy bácsi, aki már 45 000 (!) négylevelű lóherét talált életében, de a bemutatott gyűjteményben hét-, nyolc-, kilenclevelűek is voltak és egyetlenegy tízlevelű; amiből máris az a tanulság, hogy azért lám a legnagyobb gyűjtők is ütköznek némi korlátokba. Szerencsére! Ugyanis a gyűjtőt, függetlenül attól, hogy kis területre szakosodik vagy a leghosszabb pórázra engedi a vágyait, hatalmasan befolyásolja a szerencse. Szinte legalapvetőbb szabályozója, mely adagolja az örömöket, tartalékolja a kellemes (és kellemetlen) izgalmakat, és némi határt szab neki. Lett légyen ő pápa a Vatikánban, vagy maga a halhatatlan koszorús költő, Petrarca (aki mellesleg a kultúrtörténet egyik első numizmatája volt).

A gyűjtés világa a világ gyűjtésén alapszik: a világ maga egy hatalmas gyűjtemény, melyben mint valami vasárnap délutáni múzeumteremben, a nem gyűjtő is kellemes és hasznos időtöltésül bolyonghat, nézelődhet, s ha annyira nem gyűjtő, hogy még némi spontán rendszerező képesség sincs benne, akkor is észreveszi, hogy ide begyűltek(-nek) a legszórakoztatóbb különlegességek. A kuriózumok ugyanis a lét (a lehetséges) ritka eseteiből indulnak, abból, hogy harsányan egyszeriek, érdemes felfigyelni rájuk és esetleg megbecsülni őket, vagy legalább fejet csóválni rajtuk.

Efféle elképesztő dolog a borostyánkő-zárvány, a kétfejű tehén, a fehér holló vagy az, hogy például létezik egy „költészeti világdíj” is (nem azonos semmiféle egyéb Oscar-, Nobel-, Goncourt-, Fipresci-, Dawis-, UEFA-díjjal vagy kupával, és állítólag egy bizonyos Knouck-le-Zoute nevű helyen adják ki, Brüsszel közelében, mely a káposzta, a NATO s a költészet önkinevezett világközpontja). Hasonló cseles csalafintaság, hogy mégis van fából vaskarika: valahol Vjatkában, melyet ma Kirovnak neveznek, élt egy órásdinasztia, melynek tagjai az évtizedek, sőt évszázadok alatt több tucat zsebórát fabrikáltak fából. A múzeumban megtekinthető példányok között a legelsőt maga a dinasztiaalapító Szemjon Bronnyikov mester még 1837-ben állította elő. Valamint fölösleges, de nem haszontalan tudni, hogy a világ legnagyobb fametszete a Feszty-körkép Morelli Gusztáv-féle változata: 5 és fél méter hosszú és 12 500 négyzetcentimétert kellett hűen megmunkálni hozzá, s a levonathoz természetesen külön papírt kellett meríteni. A világ egyik legsúlyosabb könyvsorozatát az egykori kolozsvári anekdota szerint az Unitárius Kollégium könyvtárában mutatta meg Brassai Sámuel egy tudós franciának, aki rögtön résztvevően fel is hívta a figyelmet, hogy a teher alatt beroskadni készül az állvány. Ó, legyintett Brassai, ezek a fóliánsok más trónusokat is lapítottak agyon!

Hogy lassan komolyra forduljon a szó: kezdetben vala a nosztalgia, aztán, hogy megfoghatóvá legyen – egy tárgy a kedvenc, már hangulattá szubtilizálódott időkből… Hogy mi mindent lehet gyűjteni a madarak hangjától a használt koporsókig, arra a legelokvensebb példa annak a (csak) látszólag hóbortos amerikainak a kitűzött célja, aki elhatározta, hogy kizárólag az utcán talált kártyalapokból fog összehozni egy paklit. Ez kereken húsz esztendő alatt sikerült is neki; nyilván csak azért kellett hozzá ennyi idő, mert volt, amikor egymás után három makk alsót veszítettek el valakik, akiknek halvány fogalmuk se lehetett, hogy az már van a gyűjteményben…

Itt lépjünk egyet, fontosat: a gyűjtés ugyanis a gyűjteni való anyag állandó áramlásának köszönheti esélyeit. Hogy azt háborúk forgószele vagy csereberélő kedvű csendes gyűjtőtárs veti utunkba, az a lényeget tekintve nem számít. Akinek pénze van, az világszinten jövedelmező üzletté fejlesztett szakbolthálózat szolgálatait veheti igénybe. Ennek nesztora a világ első igazi régiségforgalmazó cége, kinek árverésein szoktak azok a hírhedt árak felfutni egy-egy márkás mester körül, a londoni Sotheby-ház az idén „kerek” 240 éves, tehát akár maga a mesebeli Jonathan Swift úr is a vásárlók közé tartozhatott.

 

*

 

Egy 1973-as adat szerint (s azt hiszem, ezt nem elég tízévenként számba venni) 4182 gyűjtési ágat sorolnak fel a Gyűjtők Könyvében. A hasznosak „eltartják” a haszontalanokat is: elvi létjogot biztosít bármi gyűjtésének az, hogy az ember(iség) egykor lényegében a bogyó és kagyló gyűjtésével kezdte a kontinensek, az elemek, a filozófiai kategóriák, a Louvre, az Uffizzi, a Prado összehordását, begyűjtését is.

Lám, lám, hogy a végtelenségről mindjárt a végesre ugorjunk – van-e úgy, hogy a gyűjtemény kikerekedik, teljes lesz, hogy gyűjtője üdvözülten teheti le a lantot? Hát persze hogy van; hiszen a világrészek begyűjtése is milyen fontos volt az emberiségnek, meddig eltartott, de most már teljes a gyűjtemény; – ám tulajdonképpen nincs, hiszen (Madách után szabadon) az élet célja a gyűjtés maga!

Nos az egészhez lényegében két tényezőt kell keresztbe fektetni s kész a „térkép”: az első és legfontosabb az idő. (Mert ugyebár ami ma még mindennapi semmiség, az egy óra múlva értékes használt villamosjegy lesz a huszonhét-per-bé járat korából, első napi bélyeg, kordokumentum, műtárgy, antik érték. Melyik numizmatát nem heccelték azzal, hogy szerezzen örömöt utódainak is: ásson el egy-egy mai piculát – valaha régi pénz lesz az is!) A másik, hogy hova, mibe gyűl. Nos végül is az emberiség koponyájába, de a közbeeső állomás a könyvtár, ahonnan majd elolvassa, s a múzeum, ahol megnézegeti. Oda pedig valakitől (-ből) kerül, aki megtalálta, megszerezte, megőrizte, leírta stb. Természetesen a fél kezünkön elsorolható legősibb munkamegosztás itt is érvényesül, hogy az egyik elmegy nyulászni, másik elhajítja a mammutpecsenye csontjait, harmadik kiemeli egy kotrógéppel, negyedik ellopja valamelyik világhírű múzeumból s az ötödik majd kétszázezer év múltán disszertációt közöl az esztétikus agyarról. Éppen ezért a legpontosabb a másik tényezőt az emberi-én fogalmában megadni.

Minden gyűjtés egyéni indítékokból, hajlamból, vágyból, nosztalgiából, reményből, ambíciókból, célokból indult és indul. Ez annyira kiiktathatatlan, mint a valódi méz termeléséből a méhecske, legfennebb a méhekkel való gazdálkodás és bánásmód tekintetében térnek el időben és térben a metódusok. Ha Petrarca régi pénzeket gyűjtött, mellette még százezrek adták effélére a fejüket a középkor alkonyán, az újkor hajnalán, s ennek nyomán az elsüllyedt antik világ egyszer csak szobraiban, szövegeiben, szellemében feltámasztva, beköszöntött a reneszánsz. S ama Római Birodalom egykori legnagyobb kiterjedése hirtelen, mikor már régen nem is lélegzett, még hatalmasabb, termékenyebb, tanítóbb, civilizálóbb szerepeket, határokat, méreteket kezdett ölteni. Máig s még sokáig ezeket a rugalmas, lebegő későbbi határokat bővítgeti minden újabb adalék.

Maga a régészet megalapítójának tekintett Winckelmann is amatőr éremgyűjtőként kezdte. Nem minden gyűjtőből lesz profi tudós, de minden sikeres összegező, feldolgozó, szintetizáló „tartalmaz” legalább egy megszállott gyűjtőt is a maga ágazatában.

A legmindennapibb dolgok, mint egy pohár, mint az öltözék, a bútorzat, óhatatlanul pusztulnak, kimennek divatból, elkallódnak, eltöredeznek, feledésbe merülnek, s ami kevés megmarad utána, értékes ritkaság lesz. Ha minden megmaradna, a korok teljes készletei sorra, nem volna hova tenni, fölösleges volna. És ha minden odaveszne, süket, tájékozatlanság betölthetetlen sötét űrét, hiányérzetét hagyná maga után. (Az írók hányszor pótolták fantáziából egy-egy kor életformájának még feltáratlan vagy örökre feltárhatatlan realitásrészleteit!) Sajnos nem feltétlenül a legszebb, legjellemzőbb, legművészibben megmunkált példányok maradnak meg, de a nagy számok törvényeiben bízva ami megússza, abból ki lehet okosodni. Más a helyzet a konkrét darabokkal, egyedi esetekkel, ott valóban máris nagy az örökre szóló veszteség, s a kis gyűjtő szenvedélye és szerencsés keze óriási szolgálatokat tett és tesz az emberiségnek. Mert az emberiség igazán fontos dolgai egyedi darabok, többnyire véletlenül úszták meg, ha megúszták, a végpusztulást, legalább egy pontig, amikor végre valakik számba vették, feljegyezték, leírták őket. És sajnos ma sem szűnt meg a pusztulásuk. Még in situ – a lelőhelyen odalesznek a természeti csapások, fagy, szél, árvíz, földrengés következtében, vagy az újabb emberiségnek jelenbe feledkező ambíciói, problémái következtében (városképek korszerűsítése, völgyek elárasztása, lásd Abu-Simbel híres sziklatemplomainak esetét s megmenekedésüket valóban nemzetközi összefogás útján). Az idő vasfogától a műkincsrablókig megannyi „titkos féreg foga rág” rajtuk ma is.

Vegyük csak a könyvet. A könyvritkaság úgy is keletkezett, hogy az egymással civakodó eszmék közti tettlegességeket a könyvek bírták legkevésbé. Pedig a könyvégetés a rabszolgatartáshoz hasonlatos főbűn az emberiség ellen.

Terentianus Maurus művének egyetlen kézirata elveszett; ma egyedüli forrás az editio princeps, az őskiadás (Milano, 1497), mely nyilván egy akkor még létező kézirat alapján készült… Mintha a Földgolyó görbületét követnénk… Ergo azután veszett el, avagy veszett nyoma – a reményt sosem szabad feladni. Néha nem gonosztevők, hanem szenvedélyes írástudók loptak el könyvet. 1456 augusztusában (!) például már egy Gutenberg-biblia szerepel egy ilyen perben. A schaffhauseni múzeum állagában viszont megszemlélhető egy teljes kolostori könyvtár a XI. századtól a XIX-ig, amelyből sohasem veszett el egyetlen könyv se. Az újabb korok ízlése szerint sok régi könyvet átkötöttek, s elveszett az ősi, eredeti címlap s vele az ódonság; néha ezen álruha miatt maga a munka esetleg másokkal egybekötve, ismeretlenül lappangott jó ideig. Nem egy, éppen Gutenberg műhelyéből kikerült munka került így elő. (Ma állítólag 41-et tartanak számon a világon.) Mekkora kincsek – ami már nem kárpótolja azt a kicsinyes tényt, hogy ott közelről, az emberiség egyik jótevőjének nem tapsolt, sorfalat állva, a nagyérdemű közönség: jórészt más pénzén kellett kiadnia a világkultúra első könyvcsodáit, Schöffer, a későbbi veje pedig kénytelen volt egy-két nyomtatványát francia földön befejezni. Pedig már dúlt a páratlan quatrocento, Medici és Kolumbusz mama várandós volt a nagyra hivatott csemetékkel.

Ezek a korabeli papírhulladékokkal beragasztott-bekötött könyvek és táblák egyéb meglepetéseket tartogattak, mint valami időzített sorsjegyet: nyelvemlékeket (mint számunkra a Königsbergi Töredék és szalagjai), egy-egy sebtében befalazott, ma már kincset érő adatot vagy kézvonást, spanyol nyelvű levél pergamenjének hátán német levelet, német levél hátán spanyol üzenetet, mondjuk épp Kolumbusz első útjáról. Elképesztő helyekről kerül elő a világ talonba került passzív tudása: a gyűjtemény legaljáról, a levéltár pókhálós szegletéből, ahol szerencsére soha nem sepernek – egyszer csak itt egy hajótörés! Árnyalatnyi adat a történelemből: addig jár a hajó a kútra… a Santa Maria Haiti partjai körül süllyedt el, valahol ugyanott a Pinta is; a Nina ellenben sosem süllyedt el, élve került nyugdíjba, mikor kivonták a forgalomból. Tengerészeti lelet az ilyesmi, vagy könyvészeti?

 

*

 

A bútor a dolgok mosolya, mondta Le Corbusier. Bonanza Európában, koloniál az északi villák teraszán, jugend stíl Amerikában: egymás mosolyával szeretnek berendezkedni a tájak és korok, keletiek gótika-nosztalgiája, nyugatiak kelet-nosztalgiája gyűjtők kezén, ízlésén keresztül nyert kiegyenlítődést, hordta, szűrte egymásba – stílusokká – a divatok elemeit, otthonok berendezési tárgyainak külső-belső funkcióit, Meissenbe a kínai s japán porceláneszmény motívumait. Szédületes szegénység és szédületes gazdagság tenyészik a gyűjtés körül: a „dolgok mosolya” pénzbe kerül, mint az utcalányoké, s a kereslet érdekei szerint, mint minden mosolyt, mímelni is lehet. A dolgok mosolya, melyet az értő kénytelen nélkülözni, hogy átengedje az értetlen gazdagabbnak. Az ára itt beépül az élet mindennapjaiba, lisztté, tejjé, lakbérré változik, valamiből élni is kell; az ára amott vagyont gyarapít még mesésebbé.

A gyűjtő drámája, hogy „ars longa – vita brevis” alapon, a tárgyai óhatatlanul túl kell hogy éljék. Ha erre még életében gondolnia kell, kicsinyesen aprópénzre válthatja, vagy nagystílűen adományozhatja féltve őrzött eredményeit. Nincs borzasztóbb, mint mikor a gyűjtő élete végén felszámol. A dolgok rendje (?), hogy különösen az öregek kényszerülnek továbbadni, amit esetleg egy hosszú életen át féltő imádattal vettek körül. Nem csoda, ha cserébe néha gonoszul nagyot akarnak markolni. Minél nagyobbat, mellyel megvásárolják az elvesztett szépség árán az utolsó gondtalanságot. Ebben a folyamatban az a kincs már úgyis idegen kurzuson cserél gazdát, nem a kultúráén. S a dolgok tovább mosolyognak. Donációk alapoznak meg egy-egy attrakcióvá terebélyesedő múzeumot, és alapítványok fogynak, apadnak el, hogy magát a múzsák otthonát se lehet tovább fenntartani. Nemrég került nyilvánosságra Zane Grey jónevű amerikai író szülőház-múzeumának esete: ha rövidesen nem kap támogatást, a szó valamennyi értelmében – egyszerűen kénytelenek lesznek bezárni, sőt lebontani a kegyes, de megrozzant hajlékot. Pedig Zane Grey ma is egyik legolvasottabb szerzője Amerikának, s halála után még mindig évi 5 milliót keres – örökösei számára. Ezt már saját jog szerinti tulajdonuknak tekintik, s a szülőház-múzeum nem juthat belőle egy fityinghez se.

Az efféle „törvényes”, csak embertelen logika mindenfelé tenyészik az anyagi és szellemi kategóriái közé szorult világában. A pusztulás még akkor is fenyegeti a dolgokat, mikor már hivatásos „hivatalos” kézbe, közösségi megőrzésbe kerülnek. Egyre bravúrosabb a restaurálás technikája, sőt: művészete. De kis túlzással: már alig marad lassacskán valami eredeti is. Miközben az is divatba jött, hogy a nagyközönségnek, már csak biztonsági meggondolásokból is, csak élethű utánzatokkal kedveskednek a tárlók, a múzeumok birtokában levő anyag nagy része még sosem volt kiállítva. Az efféle múzeum-metropolisok, múzeum-erődök, múzeum-börtönök alagsorában, mint valami pokol-tornácán, életnagyságú ókori szobrok sokasága ácsorog. A magángyűjtők ügyességének gyümölcse a két lépés előre, fél lépés hátra lüktetésének ütemére lassan eltűnik abban az óriási nyitott garatban, ami a múzeum, ami elvonja, begyűjti, megmenti úgymond az anyagot, csakhogy ez korántsem jelenti természetszerűleg a nyilvánosság, a megtekinthetés többletét, nyereségét, még a kutatómunka számára sem. Csak a felhalmozást, melynek értékesítését beruházási meg egyéb gondok és meggondolások akadályozzák szerte a nagyvilágon. Lehet, hogy még így is, még mindig túl sok, ami megmaradt a múltból?

Holott még annyi mindent meg kellene menteni, örökítni, mert minden megváltozik, a városképeket lebontják és újjáépítik, de mássá. A múlt hetekben éjszaka az a szélvihar is, amelyről mi a reggeli meteorológiai jelentésből értesültünk szabatosan, – kidöntötte az évszázados platánsor balösszekötőjét, az magával ragadta a két közeli fenyőszál közül az öregebbet, melynek csúcsa, hegye aztán elérte s legörbítette a Pipacs utca 14 B híres klasszicista kovácsoltvas-kerítésének a sarkát. Azóta már látom, hogy szépen, rendesen pótolják – betonelemekből. Így könnyebb volt. Pedig örülni kellett volna, hogy annyi minden ellenére itt van épen, helyrehozhatóan. Miközben még a harangokat és rézmozsarakat is megtizedelte a világháborúk hadianyagszükséglete. Ahogy a francia forradalom eredeti programjában ez nem szerepelt ugyan, ám a jakobinusok nagy dühösen gótikus szobrokat is lefejeztek, csak mert századok óta halott királyokat ábrázoltak. Holott az enciklopédisták alig az imént harcolták ki lázasan a felszabaduló tudomány számára a teljes, szabad felmérés jogát.

Az emberiség önpusztítása versenyt kalapál az alkotás kovácsműhelyével. S néha igazán eredményesebb: 1945 februárjában egyetlen óra alatt bombázott porrá annyit, amennyi egy fél évszázad alatt építette fel Drezda barokkságát, benne a Zwingert s abban a képtárat, melyet előzőleg öt-hat évszázad festegetett össze szelíd-szegényes magányban, s igazán nem volt háborús bűnösnek nevezhető.

A XVI. században bizonyos Augusta Dorothea hercegnő nem táplált krónikási ambíciókat, csak felnőtt fejjel is szeretett babázni. Ötven esztendős uralma alatt mesteremberek százai készítették a legkülönbözőbb bábukat az úrnő gyűjteménye számára. A műgonddal előállított figurinekből 480 darab maradt fenn, egy kor teljes sokadalma, csupa korhű divatkép és jellemrajz, a környék lakói: a patikus, a koldus, a földműves, az iparos, a főúr, a szolgáló… akik csak most lakják igazán a teljes történelmet.

Malraux szerint: „Nem érezzük igazán, hogy éltünk, ha nem vesz körül a történelem.” A múlt hangulata már nemcsak művészet s nemcsak tudomány. És úgy mindenkié, hogy senkié többé. Az idő adta, s az idő egészének birtoka továbbra is; az idő elveszi. Ugyanis egy nép, egy nemzet s az egész emberiség bármikor adott élő állaga többet soha (potenciális értékteremtőként) se éri el, éri meg azt, amit kultúrában rendre összes nemzedékei alatt felhalmozott, kiböjtölt, összehordott már; és ezt nem szabad kockáztatni soha semmilyen pillanatnyi indíték nevében.

A gyűjtő is ritkán van tudatában, hogy pici, hajtűnyi csavarhúzójával ilyen kétszázezer voltos vezetékeken babrál önfeledten.

 

*

 

Legfontosabb gyűjteményem értéktelen cetlikből, cédulákból áll. Használt mozijegyek, megmentett pakolópapír-sávok, pincérszámlák hátára fuserált feljegyzések rendszere; a lehető legkönnyebben gyarapítható a végtelenségig: mindössze szünet nélkül találni s feljegyezni kell valamit, valami arra érdemest vagy érdektelent. A „témákat”. A világ úgyis kikapcsolhatatlan, mert ellenállhatatlan, szüntelen átgondolásának terméke ez – semmi más. S ez a gyakorlat még nem teremtés s nem is dokumentáció, csak közvetve szolgálhatja a kombináló-összegező-alkotótevékenység karbantartását, a képességek formába lendítését. Többnyire ennyiből is áll. Idő plusz egyén egy közös technikai lehetősége. Mintha valaha az egészből nekem kellene vizsgázni, az egész világot bemutatni és kommentálni egyedül az én dolgom lenne. S eddig eljutni nem is nehéz, valóban csak logika és némi céltudat kérdése. Ez még csak gyűjtemény. S mint minden ilyen magánvállalkozás: legfennebb tiszteletreméltóan komolykodó és hiúságában mosolyt érdemlő.

Mielőtt működésbe hoznám, hosszan és érzelmesen elgyönyörködöm benne. Lám, elmozdulnak a korok s a legideálisabb emberi miliők is bennük. Hol van már Homérosz (Seneca, Leonardo, Erasmus, Darwin…) műhelye, mely bizonyára már külsőségeivel is az alkotó ember nagyságát sugározta! Shakespeare házában jártam, s ha nem a libasorban mögöttem bámészkodó következő turista sürgető csoszogása sodort volna gyorsan tovább, akkor is észrevettem volna, hogy ez már művi, ez már csak úgy shakespeare-i, ahogy azt az a Móricka elképzeli, aki ezt múzeumnak berendezte, s ha én rendezem be számára, akkor bizonyára ő észlelhetné ugyanezt az artefactum-ízt.

Hogyan is ment végbe a nagy leltározási folyamat az életre-halálra komoly Crô-Magnon-i kőpengéktől madame Tussaud ironikus viaszbabapanoptikumáig; a Mezopotámiából megmentés ürügyén elhordott sziklaképek és agyagtáblák, a Velencéből s Budáról hadizsákmányként elcipelt bronzlovak és korvinák ügyének van-e egyéb tanulsága, mint hogy ez van, olyan idők jártak?

A kérdés(ek) ilyen(ek): – Mit is gyűjt, gyűjtöget a múzeum-felállító mindenkori emberiség, egyre tovább haladva az időben, mint tulajdon múltját, tulajdon múltjában mint jelenét s jövőjét? Miért van az, hogy a manipuláció következtében nagy emberi és alkotói dokumentumok nem kerülnek az építő hatás maximumának helyzetébe? Ha például az általánosan csodált dolgokat vesszük: mondjuk a múltjuktól valamilyen katasztrófák folytán megfosztott népek esetében is, valójában jótékony volt-e a mindent pótló „görög ábránd”, melyben legalább annyi önigazolást és biztatást véltek találni a művelt korok abszolutizmusai, mint demokráciái, az emberi nem belső ügyeinek végleges rendezésére? A leomló Bastille légnyomásának viharzó terjedésétől tartó Habsburg-birodalomban 1799-ben a cenzúra újabb megszigorításával együtt a hatalmas országfüzér valamennyi létező kölcsönkönyvtárát is megszüntették jó időre, für alle Fälle! Nem intézmények, de carbonarik köpenyege mentette át azt a szellemet, mely csak tova a XIX-XX. században találkozhatott újra a szerencsére másképp is értelmezhető, tehát cenzoroktól, kamarilláktól, vaskancellároktól békén hagyott tárgyi anyaggal, s most már egész más, újabb kirakásban és értelmezésben. Mint valami óriási gyermekszoba asztalán, íme építőkockák kombinációs játéka hát a nagyságos múlt? A haza s az emberiség fontossága rendszerint akkor kerül mindent elsöprően előtérbe, ha bajban van. Ekkor viszont érte képesek feláldozni nagyobb, örökebb emberi értelmeket és értékeket. Akár az igazságot is? Holott az az egyedüli legfontosabb, ami az eddigi összemberihez képes hozzáadni valamit, nem aki egy pontot, bástyát, izét, miegymást véd meg bármi áron. Mondjuk Shakespeare igazi nyomai árán is.

Amiért egyesek szerint a mesterművek ideje lejárt, minek a gyűjteményt bontani meg, mint valami nehéz időkre eltett utolsó konzervet, a már régen közös tökélyt, az egyetemest próbálni meg újra szétfeszítni s kiosztani azzal, hogy Velasquez mennyire spanyol, Dante mennyire olasz, Homérosz mennyire görög…

 

*

 

A világ értelmezése is a jellemünkhöz tartozik végül elkerülhetetlenül. S a túlfokozott tudat mint „végeredmény” újra egyenlő lehet a teljes spontaneitással. Remélni lehet, hogy meghozza azt. A stílusérzék felhangolása által a fogékonyságot növeli. Kifeszíti. Mint a szelek a vitorlát.

Még néhány utcában, például a hajdani belvárosban ott vannak azok az üzlet-tokok, melyek egy bizonyos korszakban, a gyermekkoromban is, hozzátartoztak az urbánus utcaképhez. Aki nem így látta, csak mai lakónegyedek bevásárlóközpontjából indul ki, nem is érzékeli, hogy eltűntek. Aki érzékeli a változást, az sem gyűjthet egész feleslegessé öregedett városrészeket, renovált temetőket, fatornyos tájakat. Valahol azért gyűjtve vagyon mindez, és megmarad bizonyára. Ha nem máshol, a véges életű halandóban, azon a határon túl, amikor már bármi értelmesen emlékeztetni tudja. Az emlékezet viszont olyan, mint valami lassan elhalványuló fénykép. S meddig „állhat fenn” – ötven-hatvan évig? De hát mit számít az örökkévalóságban ötven-hatvan év? Semmiség, kivéve, ha az az örökkévalóság első és egyetlen ötven-hatvan éve. Az enyém, az egyetlené, az egyé. Ilyen emlék-nosztalgia állapotok öntik a nemzedékről nemzedékre öröklött köztudatba a közös történelem mellett a magántörténelem, az életrajzok, a családtörténetek egész mérhetetlen epikumát. Ha valaha rögzítnék, lejegyeznék, kiderülne, hogy ez a cigánykaravánként a főút mellett ideg-ösvényeken lopódzó, vándorló folklorisztikus univerzum terjedelemre vetekszik a világirodalommal. Csak nem úgy fontos; de azért gyűjthető. Spontánul úgyis gyűjtjük, hordjuk. Ott működik – kotyog, fecseg – sorsunkban, jellemünkben, szokásainkban. Az írókéban rajta is fogható, tetten is érhető.

Ki hogyan csinálja? Van, aki „hozzá olvas”, van, aki felönt a garatra, biztos, van, aki sportol előtte. Különös, hogy tevés-vevéssel, nekem néha egész napi látszólag céltalan ődöngéssel, időpocsékolással kell előbb kifárasztani (feltölteni?) magam, hogy este aztán leüljek dolgozni hajnalig. Ez is „drog” valamilyen értelemben: olcsó kábítószer és nemes műtrágya. Délelőtt régi pénzekkel csörömpölni, délután egy kültelki moziban tingli-tangli klisé történelmi kalandfilmet megnézni, zsúfolt buszozás kíséretében, este belegyalogolni egy véletlenül eléd táruló naplementébe, otthon francia képkatalógust halászni elő kétujjnyi por alól, közben derekasan megbirkózni kicsinyes napi tennivalókkal, testi bajokkal, s máris annyi hangulat fordul meg körülöttem, bennem, saját terveim és falaim, egy holnapi feladat kilátása miatti idegesség előrerobbanásai stb., hogy őrjöngve menekülök magamból, míg magamba nem találok: abba a másikba, a szisztematikusan kiképzett üdvhadsereg-katonába és kommandó-töltelékbe, vasárnapi magamba, ama bűnös önmaga árán megkímélt, megváltott ép-emberbe, mely tényleg a nagy E-vel írandó emberiség alapegysége, mozaikköve. Nekem ehhez a fajta „kiűzetéshez a Paradicsomból”, Hektorom Trója körüli ilyetén megkergetéséhez segítség, eszköz az a sok kacat, amit gyűjteménynek is lehet titulálni. Most már minden emlékeztethet! Bármi taníthat! A silány, a giccs is. Nem számolhatok el, hogy honnan szerzem meg azt a feszültséget, mely észjárásként is csak erőnlét, erőnlétként is csak egyszeri, múló állapot, de állapotként végeredmény: kicsiben s villámgyorsan maga a Neanderthaltól máig megtett emberi golgota, és íme a következő mondatával is koherensen felelni képes a felmerült kérdésre. Mindent tudni persze csak akkor lehetne, ha ez a kegyelmi állapot állandóan bennünk lakozhatnék, ha az emlékezet valóban a fejben székelne. Jobb híján elég azt tudni, hogy mi hol érhető el. Nos, eme lehetséges minden kézügybe rendezett patikájának a neve lehet akár a gyűjtemény is.

Mások életéről olvasok, és a magam végzettjére és végzendőjére pislantok ösztönösen. Vajon mennyi van még hátra? Most már legszívesebben a puszta időt gyűjteném, halmoznám, tartalékolnám, mert a puszta időt féltem a legjobban, mintha valami valaha tetőző élvezetre tartogatnám, mely élvezet a teljesen elvégzett munka s a teljesen felszabadult játék egyesült jutalma lesz. Herkules és Sziszifusz közös mikulása! Ha igazán ironizálni akarnék, azt mondanám: hogy utókoromba megbékélten és hiányérzetek nélkül olvadhassak bele, annak egyetlen feltétele, hogyha valami felejthetetlenül felszabadult múlt-élvezetet kitombolhatok. Sokszor már-már a közelében voltam, vagyok, az odabent összeállt gyűjteményeim jóvoltából. Már bármi emlékeztet, sebaj, ha néha torlódik is már – a gyűjtés úgyis abszolút nyugalomban erény, abszolút szorultságban önvédelem. Így felhalmozódva minden egy célratörő munka része lehet. Helyben vagyunk: az alkotó nosztalgiája ugyanis valami újraberendezésé – nem más tehát, mint egy (megint csak) lehetséges gyűjtemény: a mű.

Ilyesmiken keresztül jöhettem rá tulajdon lelkületem árulkodó, titkos képletére: én abba a kombinálható látványokból berendezett világba vágyom, amely a már ismert, megismert, felismerhető képeket őrzi, hangulatokat árasztja, mindentől védetten, a természetes emberi elmúlásig. Tulajdonképpen csekélység: az egész máig élt emberiség részben átaludt, részben elérhetetlen álma is mindössze holmi illúziókeltően pingált panoptikum, pár jótorkú kikiáltóval, mint Shakespeare vagy Balzac vagy József Attila…

Persze, persze, mert ha minden élő és élettelen „végtelen” védettséget élvezett volna, egymást nem használhatták volna táplálék gyanánt. Én (a gyűjteményeim érdekében) lám hajlandó vagyok alkudozni: mondjuk legalább a kultúrát ne kelljen felfalni. Se éhségből, se unalomból.

 

*

 

És a múzeum mégis működik szépen. No nem olyan láthatóan, mint az akváriumba friss levegőt préselő kicsi zümmögvény, mint a bojler vagy a ventillátor. De íme időt buborékol belénk, szánalmas kétéltűekbe, akik azért három időben is élhetünk, hallom még a víz locsogását is, ahogy halott anyánk az üvegeket mossa a konyhában. Minden a helyén van, mindenki itthon. A gyűjtemény nálam lakik. Nálam csak a gyűjtés lakik. Megférnénk valahogy, csak egyszer már ne kellene sietni, kapkodni, csak élvezni a lapozást, az olvasást, a jegyzetelést és érezni annak meggyőző nagy hangulatát, hogy még mindig, hogy tovább is gyűjteni kell, gyűjteni érdemes, ahhoz, hogy majd egyszer… Behoztam a teát (húszfélét gyűjtöttem össze a birodalom legnagyobb kiterjedése idején), és még a szemüvegem is leteszem, érezni, hogy minden érzékem épségnek örvend, úgy fogadja egy tiszta korty forró vízben is az életet, mert ilyenkor ebben is megérezni és emlékezni kell, jós és történész lehetek egyszerre, a kávé-kantáta után kétszáz esztendővel Johann Sebastian emlékezetére elérezve a tea-kantátát.

Közben felállok, kétlábon járó múzeumként a könyvespolchoz lépek, ejnye, már megint nem ragasztottam meg ennek az 1896-os Vasárnapi Újságnak a sarkát, de hát végül kiderült, hogy úgysem lehet mindent megmenteni, csak a pusztulási, a ledőlési határidőket kitolni, mint a pisai ferdetorony vagy Velence esetében. Ha rövid a történelmed, toldd meg egy technikával! Igyekezzünk megtanulni a könyvtárakat. Mert ha arra kell gondolnom, hogy háború pusztíthat újra, vagy arra, hogy egyszer kihűl a Nap, hogy a Von Allen-öv időnként elforduló zsalugáterei közt, mint valami kellemes délutáni fény vagy fagy, majd besüt egyszer, befurakodik ama végzetes kozmikus sugárzás, melynek következtében az emberiség után és helyett különös mutációkkal más lények jönnek, elözönlik a Földet, s az is maga lesz az élet, bár még az értelem kontinuitása sincs garantálva, s akkor mi lesz a kódexekkel, a Notre-Dame-mal, a Peng-Csun pagodával és Machu-Picchu romjaiban a megoldatlan rejtéllyel és kiolvashatatlan bizonyítékkal valami előző kataklizmáról, akkor hirtelen pánikba esem, és kis hagyakozó programokon töröm a fejem, hogy mit is kell megőrizni feltétlenül az átvészeléséhez, mit is vigyenek, vonszoljanak magukkal az utolsó menekülő űrhajó mentőcsónakjába mint a birodalom legnagyobb kiterjedésének bátorító vagy csak melankolikus emlékét… S persze ez is mind-mind egy-egy lehetséges gyűjtemény lenne. Mert annak az esélynek elképzelésére, hogy teljesen megszűnjék az élet, mely már réges-régen úgysem lesz az enyém – ahhoz holtig tanulva is szegény és buta és süket a fantáziám.

Ám egyelőre még itthon vagyunk, egyedül összegyűlve. Tekintetem a nyugdíjas ceruzavégeimre esik. Ez nem gyűjtemény, csak aggmenház, obsitos íróeszközök menhelye, afféle asztali Invalidusok Dómja. Nos, ahol mindennek meg kéne maradni, ott utóvégre az eszmélet hű, de eszméletlen veteránjainak is joguk lehet egy dobozban meghúzódva eltölteni, ami még hátra van, érzelmi értékként beleszólni abba, ami még jöhet, esetleg átmenekedni más asztalok más fiókjaiba, mások életébe is. S hátha legvégül arany és márvány és nyomdafesték helyett csak ennyi, egy marék volt ceruza marad meg belőlünk, rólunk. Ebből olvassák ki, fejtik meg visszamenőleg mégis az egészet. De hát valóban ki tudja: ennyi álmodó nappalon és álmatlan éjszakán keresztül mi minek a tanúja volt, s miféle titkos technikái lehetnek még a logikának azt illetően, hogy miben lakozik maradandóan legtovább az ember.

Diófa, családfa, értékrend

Ülök az asztalomnál, szemben a zöld suhogással, és azon morfondírozom, hogy egy levél a diófáról úgy is tűnhet, hogy levél a diófáról, holott csak folium, nem epistola, holott epistola, nem csak folia. Ám a levelet csak morzsolgatom, csak gyűrögetem szórakozottan. Ami megállított, egy Schiller-idézet: „Mert honnan van az előítéleteknek ez a mégoly általános uralma és a fejeknek ez a sötétsége minden fény mellett, amelyet filozófia és tapasztalat felgyújtottak? A kor felvilágosodott, azaz megtalálták és közzétették azokat az ismereteket, amelyek elegendők lennének legalábbis gyakorlati alapelveinek helyesbítésére. A szabad vizsgálódás szelleme szétfoszlatta azokat a téves fogalmakat, amelyek sokáig megakadályozták az igazság megközelítését stb. stb… Kell tehát, mivel nem a dolgokban rejlik, az emberek lelkében lennie valaminek, ami útját állja az igazság befogadásának…” (Levelek az ember esztétikai neveléséről 8). Szerkezeteink eldugulásának és kitöréseinek tűzijátéka a lehető legszemélyesebben, hol mélabúval, hol ironikus életkedvvel tölt el. Ülök az asztalomnál, s elégedett vagyok; pedig az idő telik, ami ingerelni szokott. De most nem baj: „jól” telik. Fontosan. Ez az íz jelenti nekem azt, hogy „élni”! Ez a munka. A délutánjaim értelme. Valami könyv után bejártam a könyvesboltokat. És kaptam véletlenül egy másikat, amelyről nem is tudtam, csak a szerzőjéről (ó, műveltség!) – s ami most visszakapcsol bizonyos hangulatokat, időket, korokat, gondolatokat, a munka kedveit és szomjait. Ellendít. Máris előkaptam hozzá Schillert, Lukácsot. Ma dolgozni fogok tőle, ennyi elég, hogy működésbe lépjen egy feltételes reflexszerű szerkezet bennünk, melynek puszta léte már elvi biztosítéka a gyarapodásnak: az értékteremtésnek. Nem feltétlenül most és nem feltétlenül én, ám Neanderthal óta valamennyit üzemelnie kellett, néha üresben is, ennek a szerkentyűnek ahhoz, hogy mai emberi méreteit és paramétereit elérhesse. Én egyelőre ámolygok. Egy V. századbeli Dávid-szövegben ások egy idézet után, ami fényévnyi távolságban van az épp esedékes penzumaimtól. De számomra mindig az a gályarabság, amit éppen muszáj; a legkedvesebb is az, ha kell! Így lötyögni: valami alkalmilag megtalált vigasszal, ebből támadó biztató befejezettségérzettel, jól-végzett-munka-tudattal, így kívántam volna mindig is élni. Mert ebben pislákol az a halvány és képtelen reményke, hogy egyszer mégis elvégzem, befejezem azt, ami par excellence bevégezhetetlen, csak halálom vagy szellemi munkaképtelenségem vethet majd neki véget valaha.

A könyvek jóvoltából naponta kell gondolnom arra, hogy közös tudás köt össze élőkkel s holtakkal is. Nemcsak a családi legendáriumot és szereposztást ismertük közösen, hanem Kleopátrát, Kolumbuszt, Edisont, Fedák Sárit és az egyszeregyet, a tűzön felfortyanó víz titkát, a tűbe fűzött cérna csodáit. És ez sem elég, lám, ennyi minden, hát nem elég semmi közös tudása, szeretete, összehangolható szenvedélyek szépsége, tisztasága se, hogy megtarthassuk egymást, a másikat is? Mennyi mindent juttathat eszembe egy mérsékelt égövi naplemente. Nincs siralmasabb, mint amikor a színhelyről érzik, hogy egyszeri és félreeső. Viszont az olyan színhelyek közelében még egyszeri életem külön örömalkalma, élvezet-esélye nélkül is szórakoztató tartózkodni, melyek az (egykori, akkori, mostani) EGÉSZ világot, a bármikori fontos időt és teret jelentik. Ennek felismerése egyik titka életünk meghosszabbításának, igazi kiterjedésének.

„Hogyan, ön nem hisz abban, hogy az értékek összeomlanak?” – tette fel egy kotnyeles riporter a kor egyik legnagyobb rendezőjének ezt az ostoba kérdést, a pesszimizmus sznobériájának legtipikusabb kérdését. És milyen hitetlenkedve! Mert az, hogy az értékek „felborulnak”, „devalválódnak”, „összeomlanak” – lassan autoszuggesztió útján terjedő közhellyé, sőt mítosszá válik – szerencsére változatlanul az értékteremtés és értékmentés közepette. Fontoskodó senkik szaglásznak az értékek „hullaszaga” után, és ezzel mintegy maguk terjesztik ezt a ragályt, csetledező légylábukkal megrúgnak egy-egy érvényesnek vagy igaznak tűnő etikai vagy esztétikai morzsát, és maguk támasztják azokat a görgetegeket vagy lavinákat, melyekről aztán lihegő és patetikus helyszíni közvetítésben számolhatnak be… Ha valóban bekövetkeznének a tények több ezer éves hegyoldalain lényeges csuszamlások, ha valóban olyan apokaliptikussá vált volna az értékek pokolraszállása, mint azok érzik, akik mert személy szerint se ésszel, se érzelemmel már nem tudják követni, mi történik, világvége hangulatba esnek, megtépik köntösük, szakálluk. De hát kit érdekelnek sokáig egy legalább szellemileg-lelkileg már jólöltözött emberiség műtoprongyai! Megmondta Wagner is, hogy: „Aki önmagában nem találja meg a szenvedést, az vagy plagizátor, vagy kritikus lesz.”

A legszörnyűbb dolgok egyike ezen a világon, amikor a remekmű jutalma a bánat. Nem feltétlenül és törvényszerűen következik be, s a „tettes ismeretlen”, amennyiben a megbuktatók, egy kor vagy csak egy fontos pillanat közönsége se tehet róla, ő se tudja, mi van vele, utólag megátalkodottan kitarthat véleménye mellett vagy szégyenkezve belátja, mindegy, utóvégre ő is szuverén: neki mutogatják azt a művet, azt az „értéket”! A közismert történet a Carmen bemutatójának estéjéről. Az előadásnak vége volt, Bizet látszólag nyugodtan, utolsónak hagyta el a színhelyet, de valójában erőszakkal szorította vissza szívébe azt a mély fájdalmat, amely eltöltötte. Uralkodott magán, amikor a részvéttel feléje nyújtott kezeket megszorította, és karon fogta Guiraud-t, leghűségesebb barátját. Csak azután engedett szabad folyást sokáig visszatartott fájdalmának, és hajnalig céltalanul bolyongott Párizs utcáin… (Pigot).

Kijózanító és elkedvetlenítő ez a disszonancia. Pontosan három hónap múlva Bizet örökre lehunyta szemét; a kezdet közönye s a kritikusi műfelháborodás nyilván siettette korai halálát. Minek is kellene az értékrendeket, értékeket felborogatni, hiszen olyan értelemben, bizonyos fejekben sosem voltak azok a helyükön. Miért jelentenek vigaszt számomra mégis ezek a sokszor megalázott nagyok puszta létük emlékezetével, az elmúlás melankóliájának olyan fehéremberi, európai ízeivel, amelyeket én ma érezhetek annyi fontos és zsúfolt trecento, quatrocento, XVIII. meg XIX. század után? Miért maibb és biztatóbb számomra ennek a múltnak most már madártávlatból éppen szilárd és befejezett, használható érték- és mértékrendként ízlelt érzete, mint akár a tulajdon családom, tulajdon életem eseményeié?

Az értékek körül érzelmi életünknek is folyton témái akadnak. S mindenre fordítunk időt (főleg a napi, kicsinyes kötelességekre, sokszor ostobább odaadással, mint képességeink éber és rutinos ellenőrzése alatt szükséges volna), csak legfontosabb érzelmi témáink kidolgozására nem.

Itt van például ez a diófa, ez a nagy zöld felhő, ősszel nagy sárga felhő, aranyfolt, a nagy csipke, átlátszóvá váló láthatárdarab lombjai hulltán egész télen át, itt az ablakom előtti képen, a látómezőmben. Én ezen a fán, mikor csak pihenésül is rápillantok, a Swift korabeli angol délutánokat érzem. De ez már akképpen történik, ha csak tört pillanatokról is van szó, hogy úgy nézem a fát, hogy a fa eltűnik számomra itt, s azonnal megjelenik amott. Az egész világirodalom fenyegető vagy vigasztaló (kinek milyen olvasott a lelkiismerete) jelenléte támad a helyén, a színéből, formájából. Mert ha valamihez érzéked van, az ellen épp olyan védtelen vagy, mintha nincs érzéked hozzá. Abban a pillanatban már nem vagyok fogékony a konkrét, a közvetlen élményekre, gyönyörűségekre; velem vannak eredeti, öröklött, primér érzékszerveim, s akkor mégis ez a személyesen kitenyésztett és betáplált lép működésbe!? S távoli életek vagy elvont dolgok kötnek le, kötnek vissza. Kötnek az élethez. Az én meleg életemhez is abban a pillanatban. Holt, hideg dolgok. Mert az egész világirodalom helyett egyetlen új, saját mű elképzelése, esélye, igénye dereng fel ilyenkor mindenkiben, igáz le – nemesebb, mert érdektelenebb vággyal holmi konkrét becsvágynál! Lidércfény, áltűz, mely csak világít, pokolnak és mennyországnak is nem több, csupán vetítés. Az egész addig tart, amíg kibök, megfog, megfogalmaz zörögve, avagy könnyedén egy néha csak árnyalatnyi észrevételt, nyalintásnyi bizonyosságot, borzongásnyi egyetemest. Ami értékek mintájára értékre akar hasonlítani. Mert a kultúra mindig és folyton integráció, továbbgondolás és továbbépítés – a megfigyelés megfigyelésének rögzítése és rögzítettsége.

Különös legfennebb az, hogy tulajdonképpen hernyó-báb-lepke mintájára a magunkfajta is lassanként szabályszerűen „művé” kellene hogy váljék egészen végül, nem ezerszeres nekilendüléseit egyre hisztériásabban viselő maradékká. Apropó: vajon mérhető lesz valaha, hogy az öreg fa már egyre szenvedőbben terem? Ki tudja, mire jók a mindenség szerkezeteiből a csak távolról hasonló analógiák is!

Fiúról atyára

 

Legendák atyja

Minden irányzat legnagyobbjai, legtisztább és legtökéletesebb példányai már a maguk megtestesítette, képviselte (vagy indította) irányzat felettiek, többek, egyetemesebbek. Mint mesterek. Mintegy igazolásaképpen annak, miszerint az egész új áramlatnak jóformán azért is, már azért érdemes volt létrejönnie, hogy őket kitermelje, létrehozza – a Nagy Halat –, úszkáljon előtte, mellette, közben, utána még megannyi benne…

A „romantika” tulajdonképpen régebbi törzskönyvezett önmagánál. Úgy is fogalmaznak róla, hogy a szellemi élet minden területén, tudományban, filozófiában, irodalomban, művészetben a XVII. század végétől a XIX. század közepéig ható, kiterjedő irányzat, szemlélet, áramlat. De romantikus elemek már az ókor irodalmában – s azóta végig – jelentkeznek. A fogalmat szó szerint állítólag Madame de Staël hozta forgalomba, mikor már nagyon is érzékelhető volt ennek a „valaminek” a klasszicizmussal való szembeszegülő szellemisége.

Lényegét jelenti tehát többek közt az, ami nem: nem zárt formák, nem lezárt látásmód, nem befejezett „befejezettség-eszmény”, nem szimmetriára épülő arányrendszer, nem maradéktalan megfogalmazás. Nem teljesség s nem véglegesség sugalló. Először, mióta kánonokba és teóriákba is kísérlik fogalmazni az alkotó eszméletet – valami először minden más, mint kánon. Olyan nyitás olyan idő- és térbeli csomóponton, mint újabb évszázad múltán az újabb lazítások, lázadások (impresszionizmus, stb.-izmus), s aztán újabb fél évszázad múltán az elkezdődő avantgarde.

A romantika voltaképpen tekintélyelvetés, tekintélyrombolás: annak felfedezése és állítása, hogy más tekintély nincs az alkotásban, mint az érzékenység, a tehetség.

Sok a rokon (képlet-értékű) vonatkozás a később még tovább feszített alkotói forradalmakkal. Máris leghangsúlyozottabb megnyilvánulása az individuum leláncolt Prométheuszának látványos felszabadítása. Embercentrikussága először éncentrikusság. Az emberi személyiség nem utolsósorban lelki-lelkiismereti felszabadítása eredményezte azt az eredetiséget is, mely eddig gátolt, művészileg gátlások alá szorított, leföldelt, elfojtott belső tárnák felé ásott, bányászott tovább, nyitott járatokat.

A romantika nem józanság, hanem vallottan merészség. Sok előzmény, egzakt és humán vívmánya a beérő időknek működik közre abban, hogy ezúttal a tények (csak szintén nemrég felfedezett) bűvölete helyett a képzelet csapongása kerül előtérbe. Miközben azért lényegéhez tartozik az adatszerűség is, különösen a múlt újrafelfedezésében, újraértelmezésében.

Egészében, ma már madártávlatából az újra felgyűlt időnek, nagyon is áttekinthető gátszakadás, jellemző módon abban a politikai szélcsendben, ami a Szent Szövetség ostromállapota, 1815 és 1848 között. Bizonyos vonatkozásban tehát a lehetséges – és soron következő – szellemi lázadás, további szétverése előbbi formáknak.

Különösség, rendkívüliség, fantasztikum, festőiség, nosztalgia. Egész termése – előfutárok és utóvédek között – ezernyi alkotó műve. Közülük, többé-kevésbé nem véletlenül egy alkotó nevéhez s egy meglehetősen dátumszerű eseményhez kapcsolódik kezdete. Művészeti időszámítása van tehát.

 

*

 

Az áldottak közül a legnagyobbak azok, akik születésével összefüggésben valami megszületik az emberiség életében. Victor Maria HUGO (1802–1885) francia író a romantika művészeti szabadságharca értelemszerű elindítójának tekinthető. Túlélte és túlalkotta „irányzatát”, a jelenség, a tünemény azonban életműve részének számít.

Apja Napóleon tábornoka volt, ő pedig csodagyerek, aki 15 évesen már akadémiai dicséretet nyert egy költeményével. Maga ez a tény romantikus: egy romantikus kor-közeg lehetősége. Addig matematikai tanulmányokat folytatott, de ettől kezdve csak az irodalomnak élt. S lőn iskolaalapító; az ilyesmi általában nem előre megfontolásból sikerül, s utólag kell kiderülnie. Kivéve romantikusabb eseteket! Minden hamar, szinte azonnal összeállt már. Úgyszólván a levegőben (s a sírban) volt már: Keats, Shelley, Byron – hogy csak három nagy nevet vetítsünk ki a háttérre…

Victor Hugo első verseskönyve, az Ódák és balladák (1822) máris két kötetben jelenik meg! S máris vezérré avatja a 20 éves költőt. Regényhős, regényes korban. Fabrice del Dongo, Julien Sorel, Rastignac hús-vér kortársa. Maga is prototípus. Regények jönnek, jelezvén, hogy az összes műfaj érdekelt abban, ami történendő. (Például az Izlandi Han 1823-ban.) Már teljes mértékben, úgyszólván kvintesszenciaként érvényesül bennük a romantika szelleme: „ijesztő” témák, erős hangulat és minuciózus helyismeret, heves pátosz. 1827-ben újabb műfaj: a Cromwell című tragédia előszavában megkísérli az elméleti megalapozást is. Ám „szürke minden elmélet” amellett, amikor a tények valóban beérnek. Egyelőre ő maga is sűrűn szállítja, műben, az érveket. És még sokan mások… 1830-ban Victor Hugo Hernani című színművének bemutatója a Théatre Français-ben a francia irodalom nagy eseménye lett, amennyiben itt vívták meg, a nézőtéren, a költő mellett és ellen tüntetve „döntő” csatájukat a romantikus s a klasszikus szemlélet hívei. Győzött a romantika. (Ami azzal a bölcs bólintással nyugtázható, hogy az ilyesmi fontos, ám sohase döntő, s főleg nem a klasszikus hagyomány folyamatosságának sorsát illetően, mely valamiben újra meg újra feltámad a valamiben éppen folytatódó, megtestesülő romantika ellenében, s viszont, azóta is.)

A siker, ami dönt, egyelőre igazságot szolgáltat, precedens értékű! Victor Hugo pályáján pedig tovább sorakoznak azok a mestert avató művek, melyeknek köszönhetően írói csúcsai messze kilátszanak a romantika meglehetősen ködbe veszett hegyláncából. Következik A király mulat (mely a Rigoletto librettójában válik „alapművé” majdan), s jelentéktelenebbek után a másik halhatatlan opus, a Ruy Blas (1839). De akad itt olyan is, mely a szertelenségek miatt nagyot bukik. Ám már sem a szerzőt, sem az irányzatot nem rántja magával. Tény, hogy ezek a darabok hozták azt a mindent elfedő (jobb szó nehezen akad:) új divatot, mely szét tudta feszíteni a klasszikus (francia) dráma hármas egység szabályát, mely a grand siècle (Corneille, Racine, Boileau) óta uralmon volt. Új esztétika ez, vagy egyelőre tények az elmélet igazolására? Tény, hogy odalesz a lírai nyelv merev pátosza – más pátosz van soron; s a tragikum a komikummal kénytelen vegyülni („mint az életben”), sőt polgárjogot szerez a rút ábrázolása, de szabadabbak lesznek mindezek által a versformák is. Mint (az ingamozgás törvénye szerint bekövetkező) kellemetlen plusz, itt van a szertelen túlzás, a szónokiasság, az új klisék. Még egy máig visszhangos cím: A párizsi Nôtre-Dame, a hangulat-regény, a nosztalgia „kilencedik hulláma”, az igazi retro, ahogy ma divatos fogalommal fedhető. Az övéivel hozzávetőlegesen párhuzamosan a kevésbé „világirodalmiak” is születnek már. Eugène Sue ontja Párizs rejtelmeit s aztán Dumas apó a soktestőrös mitológiát, Théophile Gautier a maga szivárványló románcait.

Victor Hugo személyes sorsában és pályaívén a fontos, hogy felfogása a forradalmi, a szociális érvek és mondanivaló felé fordul. Ez az igazi személyes szemléletbeli többlet, műszerének, látókörének minőségi többlete a csak álmodozni tudókkal és akarókkal szemben! Test szerint válik forradalmárrá, s hű is marad mindvégig a XIX. századközép értelmében meg-tűz-keresztelt szabadságeszményéhez, mely azért – lássunk tisztán – nagyon talált, passzolt is a romantikához. Kölcsönösen táplálták egymást. Hugo ebből a bűvös körből egy centrifugális erő mentén ki tud szakadni, a tett irányába: a kis Napóleon államcsínye után száműzetésbe ment, és éles küzdelmet folytat a Második Császárság megtestesítette sötétség ellen. Itt a száműzetésben találkozik sorsa, életútja, eszmélete a levert 48/49 magyar forradalmáraival, s a szintén emigrációban létező és küzdő olasz Mazzinivel, az orosz Herzennel.

Íróasztalán megjelenik a kedvenc XIX. századi nagy téma, az emberiség feltartóztathatatlan haladásának (nem minden romantikától mentes) dikciója: A századok legendája című elbeszélő költeménymonstrum (1859–1883), és elindul útjára a francia epika, de a világirodalom egyik csúcsműve, szintézis-regénye: A nyomorultak (1862), mely mellett, ha jelentősek is, árnyékban maradnak A tenger munkásai s A nevető ember.

1870-ben visszatér imádott Párizsába, s a politikába is belemerül: a szocializmus mellett foglal állást, történelmi regényeket, röpiratokat ír (melyek közül kiemelkedik a társadalmi átalakulások nagy, tragikus ellentmondásait árnyaltabban felfogó 1793).

 

*

 

Az ember, akinek sorsa szimbólumértékkel összefonódik a kortársi történelemmel, Liszt, Bolyai, Marx, Darwin, Stephenson, Chopin, Dosztojevszkij, Heine, Petőfi kortársa: óriások tömegében titánkodó óriás. Akinek életidejében csak a francia irodalomban olyan kiválóságok hemzsegnek, mint Lamartine, Musset, Beranger, Sainte-Beuve, Baudelaire, Verlaine, Flaubert és Stendhal és Balzac. Elindulnak az epika olyan új boccacciói, mint Zola, Maupassant. Új utakat vágnak sokan, diadalra jutnak a realizmus, a naturalizmus mesterei, akik ugyancsak a lélekábrázolás s ugyancsak az életábrázolásból elmaradt vagy még fel nem fedezett belső csillagzatok s társadalmi szerkezetek felfedezői, feltárói. Ezek között az emberiség lelki-testi valóságáról, külső-belső útjáról felvett egyik első és halhatatlanul éles daguerrotípia műtermi mestere, intézmény-vezetője, nagyüzem-igazgatója – a legendák atyja és gazdája – a jó, öreg, örök, romantikus Victor Hugo – száznyolcvan éve született.

Fiúról atyára

Kezdetben minden apa fiú. Van tehát ez az irány is, létezik a dolgoknak ama lejtése, melynek mentén, mint egy Petőfi-versben csörgedező kispatak mentén a vándorlegény, reményekkel és ambíciókkal feltarisnyálva elindul az inas, hogy valaha atyamesterré legyen a céhben. A végén végül ott állhat teljesen kifosztva: egy szál dicsőségben, holmija nem vész el, csak átalakul.

 

*

 

POMPEJI KASZÁRNYA. Titus császár óta eltelt megint vagy kétezer év. Csak mindig, örökre a vártán. Leváltás nincs. Felmentés, segítség nincs. Te tartod válladon az egészet: őrzöd a dolgok kapuját. Mint valami cerberus vagy hétfejű sárkány. Időnként jánosvitézek és inkvizítorok érkeznek ostromolni, keresztüllőnek, hétbe hasítnak, máglyára vetnek, ott rothadsz el a tömlöcök szalmáján, de el nem mozdulsz a helyedről. Még szerencse, ha időnként ősszel (télen, tavasszal, nyáron) úgyis kitör a Vezúv, s rátok borítja ezt az egész római világot.

 

*

 

Sokan indulnak, aztán nem mindeniket veti be a sors. Vannak készenlétek, melyeket egyszerűen nem használ fel az idő; akkor is kifogástalanok kell hogy legyenek!

 

*

 

Akiket be se vetnek, azok készenléte hiábavaló volt? Van egy megalázóbb variáns: mikor aztán nem holmi nagy ügyért, elvi küzdelemben, nem eszményi eszményekért, hanem saját kicsi létkérdéseiért, önvédelemből kell felőrlődnie, esik el.

 

*

 

A történelem egészsége ez az inercia – sokat indít, s néha ottfelejti őket. Sokszor évtizedekkel társadalmi formák, esztétikaszükségletek, divatok, irányzatok, képletek szétrobbanása után is termeli még azokat a típusokat, művészeket, politikusokat, tanítómestereket, akik még az azokkal-teljesben, az „egészben” gondolkoznak. Mint amputálás után még sokáig az egész-ség érzete. Eregeti tovább a buborék-kerek elemeket, akiknek kín a nem-az-egészben létezni, működni. Viszont máskor feléli, felhasználja, elpazarolja, amit nagy türelemmel és céltudattal nagy időkre, nehéz időkre kuporgat. Valóságos tűzijáték holmi semmiségekért…

 

*

 

Tested jelene s fikciód jelene: munka közben vannak átmeneti helyzetek, melyekre ne ébredj rá, fel, ki – mert csak bizonytalanságot, reménytelenséget, kiúttalanságot jeleznek (vagy lepleznek le) a mérőműszereid olyankor; akkor vagy benne mélyen, legmélyebben, legbelül anyagod világában, számodra a legvédettebb helyen, teremtés alatt álló tulajdon világodban. Épp ezért akkor csak törj tovább a cél felé. Ő világfióka lesz, őt már védi a külvilág, mely veled mostoha. S ő esetleg meg tud majd védelmezni téged. Ha akkorára sikerül.

 

*

 

ERASMUS FEJEDELEMSÉGE. Délig a trónteremben üldögélsz, olvasgatsz, írkálsz, papucsod hajó, lábad a tengerekben és akkora Damoklész-kardok lógnak a fejed felett! Igen, hát ezzel a természettel… Időben, rendre ismered meg, mint egy útvonalat, mint egy olvasmányt. És egyre csodálkozol – van úgy, hogy más fordulatra számítottál… Már saját magamtól is „örököltem” mást, mint amilyen vagyok.

 

*

 

„Körülvettem magam hegyekkel” (PZ). Fogaim közt a kávé csikorog, melyről mint a homokról a gumipitypang, leszívtam a híg levet. Kiszáradás ellen völgyemet körülvettem könyvhegyekkel, a középkori építészetről szóló frissen fordított francia tanulmánykötet címlapjáról színes gótika mosolyog, mint valami elveszett paradicsom, és csak úgy árad a régi kötetekből az „ősi” munka folytonosságának hangulata. Ez is épp olyan első, ősi mesterség, mint ama másik. Most már csak az én erőm kéne, mely elszivárog délre, életdélre, elszédül egy tüdőre szívott cigarettától, egy visszaderengő vitamondattól, gyöngéd emléktől vagy sérelemtől. S bizony megreszket a biztos kéz, elalakulnak az írásban elvarázsolva feszülő idegrendszerek.

 

*

 

Egy olyan világban, mely az egész összeomlásával is fenyeget – eltorzul vagy felfokozódik a közeli veszély: az elmúlás, mely szeretteinket elviszi és az ifjúságunkat, a könyveink, irományaink féltése, tűztől, kora haláltól, már nem is helyi, nemzeti szinten, hanem emberiség viszonylatban. És mindezeket a bugyrokat bejárva, naponta végiggyalogolva, s aztán közelhajolva mit munkálkodik az elme? Miféle fejedelem tehát Erasmus? Ki előtt ismeretes? Hiszen olyan evidencia ez a hatalom nélküli rang.

 

*

 

AZ ÉN MEGHATÁROZÁSA. Valaha az volt a (vulger?) meggyőződés, hogy mind többet kell megtudni, összehordani az emberről, plusz-mínusz mindent, hogy a ráció győzhessen. Ma minden cinizmus nélkül már az is felmerül, hogy ez a többet, majd mindent megtudás használ-e.

 

*

 

Az ember: meghatározás sok mindenre. Ma már nyilvánvaló, hogy tiszteletbeli, megfelelő hőmérsékleten tartósított, tartalékpadon várakozó kozmikus fogalom. De mit fed, mi a fő anyag itt? A tény, ama „legmagasabb fokon szervezett”, melyet megcsiklintani lehet, mintegy tüsszentésre ingerelni – avagy a terméke, ez a mérgében, görcsében megcsobbanó „semmi”?

 

*

 

Dante képe erről szinte azonos a Dosztojevszkijével: nem tudni, miért kellene előlegezni az összes erényt vagy gyanúsítani az összes bűnökkel! Igenis vannak a világ (Föld, Terra) lakóinak potenciális közös erényei és közös bűnei. Egyenként való vizsgálásuk, (szemből-profilból) fényképezésük viszont nem rendíti és nem erősíti meg az emberi nem milyenségének, olyanságának tényét.

 

*

 

Minden „történet” esetrendszerek része; (de ami fontosabb:) vagy a természet, vagy a társadalom nem tartja be úgysem a megállapodást, saját játékszabályait, s a megszegés nehéz helyzetbe hoz egyedeket: konfliktusba kerülnek, erőfeszítéseket kell tenniük, hogy kivágják maguk, s ez vagy sikerrel jár, vagy tragédiába fullad. Egyéni tragédiába. A teljes esetrendszert a világirodalom tartalmi kivonata egyre inkább megközelíti. Bizonyos korokra lebontva is össze lehet állítani az ő jellemző buktatóit: a pikareszk-klisét – mindössze bele kell helyezni, besétáltatni, mint valami csapdába, labirintusba az egyedet, mely mindig valamelyik (társadalmi) helyzetű emberfajta képviselője.

 

*

 

Azt mondja a szociobiológus: az emberiségnek már csak bizonyos korlátozott ideje maradt arra, hogy megértse és irányítni kezdje társadalmi fejlődését; talán már el is jött a pillanat, hogy az etikát egy időre kivegyük a filozófia kezéből és biológiai szempontból szemléljük… Ennyi minden után azonban elég kínos lenne a meglepetés, hogy mégis így állnak a dolgok. De, istenem, annyi mindenről kiderült valami, lehetőleg az ellenkezője. Demitizálunk, demitizálunk, s a temetők is tele vannak…

 

*

 

Például Victor Hugo nagy érdeme, hogy míg annyian próbálták bizonyítni, sikerrel, hogy az emberben ott az állat, neki sikerült azt is, hogy azért az emberben ott az ember is. Például!

 

*

 

Egy szem egres, egy szem cseresznye, egy ember. A lét teljes zsákutcája például a növények élete; és azért az, mert nem az individuum érdeke kerül előtérbe. A növények mindössze ismétlődnek (reprodukció), nem példány – hanem egyed nincs!! (egyed onnan kezdve létezik, ahogy lelkivilága támad, érzelmi „különcsége”) – együtt élnek vagy halnak, nagyon lassan maga a faj mozog, jobb vagy rosszabb helyzetbe kerül azzal, hogy alkalmazkodik a nehézségekhez. Az „egyedük” zokszó nélkül viseli: megtestesíti azt, ami; összege, tömege a fontos, a fennmaradó, méghozzá erre a sivár létre. Mely mintha átmenet, túlélés volna. De nem az. Szomorú ügy… Az emberé épp onnan ment tovább a mind „emberibb” felé, ahonnan egyre inkább az egyed kezdett számítani; mert követelőzött. Az emberegyed épp azt mutatja be – bizonyára mint (kozmikus) biztonsági szelepe az élővilágnak –, hogy miközben a kötelező alkalmazkodást a faj meg nem sértheti, mégis lázadhat. S ettől mozog. A fáról a földre. (S a Földről a fára?)

 

*

 

Az egésznek – amibe te, kicsi egér, beleszagolsz – nagy örök hangulata van: mint valami óriás folyosó vagy szép nyári este huzata; – ettől érzi úgy a naiv halandó, hogy ő is örökre fog élni. Pedig mennyien halnak, de te ezt is úgy veszed, szerencsére, hogy igen, ez hozzátartozik a lét tragikusabb ízeihez, kalandként, cselekményként, mint valami középkori olvasmányban vagy olasz operában. Mert mindig – addig mindig – másokkal történik. S innen a szerencse: hogy a hosszú életből olyan öröklét-közérzetünk támad, hogy ítéleteinkben is inkább ez tükröződik.

 

*

 

Ismeretlen testeink a századvégen. Már előre tudjuk, hányan fognak éhenhalni s hányan lesznek analfabéták az ezredfordulóra – a még meg sem született emberiség-részből… És máris elháríthatatlan. Máris tehetetlenek vagyunk vele szemben. Olyan ez, mint valami előre meghozott halálosítélet-sorozat. Valami eredendő bűn alapján (megint). Nem is: mintha egy előre meghozott halálos ítélethez szülnék meg, szállítanák a testeket. Előre megfontolt testeink!

 

*

 

SPANYOLVIASZGYÁR. Még művészet is nehezedik a jelenkorra. A kultúra súlya, diktatúrája. Ez is hatalmaskodás. A kornak mindig tűrnie kell, mert ha elveti s téved, nagy értékek veszhetnek oda. A sznobéria s a szűklátókörűség közti óvatosság védi meg a pillanatnyilag nem tetszőt, nem tetszetőset; hogy átvészelje a kedvezőtlen szakaszokat s utólag dicsőüljön. Sajnos, ezen az úton egy darabig a konvojhoz csapódnak silányságok is, menekültet tettetve. Az igazán illetékes zsürit, vámhatóságot viszont iszonyú nehéz összehozni. Eugénie császárné lovaglóostorral vágott végig Courbet iskolaalapító festményén; Petőfi megtagadta Goethét; Kazinczy „csak” Csokonait. Adyt, hajnali kakasszóig háromszor, sokan.

 

*

 

A nagy alkotók nagy erőszakosak voltak. Megvolt bennük az a mindenen átvivő lendület, melyet nem tör meg semmi, a dolgok fizikai oldala sem, csak egyszer, a legvégső pillanatban. Mindent átvágtak, átrágtak, áttörtek, átőröltek, mint valami mitikus hatalmú malmok, s létrehozták tehetségük hercegségét, nagy, egységes, egységnyi, országnyi életműveket. Ezek köré (vagy ezekbe) telepedtek aztán a folytatók, utánzók, iskolák, stílusok, s ezekkel együtt néha birodalommá tudtak alakulni. Más vezérelv, nagyobb kohézió nincs – ez a maximum, amennyire „egységesedni” volt képes a világ.

 

*

 

A világ annak a legszebb, aki szabad választásával tájékozódik benne. Szövetséget köt társakkal és dolgokkal, társak műveivel. Mint szépítő, mint építő. Jelenkorától kezdve az örökkévalóságig terjedhet szolgálata. A múltat ugyanis csak élvezni lehet, szolgálni már nem. Ám az embert nem is más korokban elérhető csodák utáni vágy keríti hatalmába mint alkotót. Az alkotó ideje egyirányú.

 

*

 

De milyen különös: hányan együtt vagyunk, s nincs közös célunk, hozamunk; mással meg külön utakon járunk, s mégis egyazon célért vagyunk, létezünk, termünk. Még ha nem is akarnánk. Persze nem biztos, hogy kellemes: a nagy „művészeten” belül Dürernek Demis Russosszal együtt hatni, vagy Palestrinának Elvis Presley-vel.

 

*

 

Brahmsról mondják, hogy órákig elnézett egy-egy régi metszetet. Lehet órákig gyönyörködni olyan művekben is, melyek közvetlen hatása már első percekben feltárul. S viszont: ahogy az emberiség „egy életen át” ógörögözik.

 

*

 

Altruizmus, aszkézis, aritmia – mikor a közöset, az aktuálist, az általánosat próbálod kifejezni még akkor is, mikor alkatilag és választott utaidon-síneiden már nagyon messze vagy tőle?

 

*

 

De figyelem: nemcsak megtanulók vannak, hanem spanyolviasz-feltalálók, újrafeltalálók is. Az emberiség útja ismétlődik folyton és igazolódik ezekben az újrafeltalálókban. „Szükségtelenül?” Amennyire szükségtelen, annyira elkerülhetetlen, bizonyítják a tények. A körülmények s az életkorok úgy hozzák állandóan, hogy kisebb értékű „kongenialitás” is beleszól a menetbe. Vagy nagyobb szabású szintézis.

 

*

 

Fő, hogy perszisztáljon a rendező értelem uralma az anyag felett. A forrongó anyag felett. A kínálkozó, de szétszórt anyag felett. Megint egy axióma: a mélységet nem a bonyolultságban kell keresni, de a bonyolultságban van néha mélység… A labirintus is egyenes vonal ahhoz képest, amit az anyag megtett addig, hogy agysejtté váljék; aztán most már az egyenes vonal is labirintus ahhoz képest, ami a tehetségtől az alkotásig végbemegy. Hurrá! Győzelem! Győztünk! Csakhogy…

 

*

 

Aztán milyen nyugtalanító lehet a gyengéknek, hogy semmi se biztos, sohase elég jó! Itt van például, mikor a kikezdhetetlennek tűnő értékeket is leöljük, feloldjuk kénsavban, hogy táskafület öntsünk belőle – jó, van, aki nem inog meg tőle, az ilyesmitől, hogy teszem azt „Balzac molyette, fűrészporos”, meg hogy Jean Gabin rossz színész, Mátyás király nem igazságos, anyuka nem jó stb. Divatos mindent-jobban-tudás vagy sznob idegesség, vagy előzőleg valóban elkövetett hibák, pozitíven kodifikált tévedések helyrehozása, avagy egyszerűen tatáros kardélrehányás, üsd, vágd, nem apád alapon? Izgágák vagy igazságosztók? Sajnos, mindenik lehet köztünk.

 

*

 

A „rendesek” mindig gyanakodtak a „rendetlenekre”, s a rendetlenek mindig gyanakodtak (vagy irigykedtek) a rendesekre:

 

*

 

…iacta est – azaz a sulyok el van vetve! Egyesek szerint profi vagy amatőr kérdése az avantgarde is. Mások a másik oldalon a „borotvált lapítót” (tabula rasa) emlegetik fenyegetően; nyaktilók biztosítják, hogy ne akárki merészkedjék a nyaktilosba. Csak a bátrabbja… Mindenesetre NB: a sikerült kísérlet sem teljesítmény még; csak a kész mű teljesítmény… Ámbátor attól függ, hol, ki előtt számít annak. Stbstbstbstbstb.

 

*

 

Mondjuk a XVII. század, csak egyik legádázabb a sok közül, már jól ismerte, akárcsak a XX. század a mohó étvágyat s a kétségbeesés kísértéseit. És számolni látszott vele, hogy a végletes érzésből a kifejezés végletessége következik. Boileau bácsi pulpitusa alatt már ott dobognak, fütyülnek, dübörögnek az első formabontók… A klasszicizmus pedig valami egyre újrakezdődő győzelem, a szellem méltóságának szabadságharca ancien régimek kissé kopott és vidéki díszletei közt. S persze festett pálmafán nem teremnek csodálatos mandarinok! (Közmondás a Nincs-dinasztia idejéből.)

 

*

 

Az égbekiáltó egyéb. Míg a profik egymásból szorítják ki a szuszogót, a dilettantizmus észrevétlenül kisettenkedik, besettenkedik, az amatőrködés meg szeretné haladni a vasárnap délutáni kuglizás szórakoztató, időt agyonütő igényeit… Pedig Voltaire már megmondta a betörőnek, mikor meglepte, hogy a fiókjait feszegeti: – Barátom, maga optimista! Ugyan mit remél ott álkulccsal, ahol én a valódival se találok már semmit!

 

*

 

Menetrend, étrend, órarend, napirend – értékrend. Lovagrend. „Rend a romokban…” Lesz, aki a végsőkig kitart – például egy versformába zárkózva, temetkezve. Újabb metafora az apokalipszisről: az utolsó, ostromgyűrűvel körülvett szonett…

 

*

 

„A bűnt, a csalást megértem. De a csalást a szavakban? Ott, azon a szinten, ahol minden bűnös valamiképp megfürödhet, megfürödhetne a szókimondás kései, de sose késő forrásvizében…? Aki ugyanis a szavakban csal, nem az életét sikkasztja, sinkófálja el, hanem a vallomás lehetőségét, azt a pillanatot, amiben még a vesztőhely is kisimulhat, mint egy szeretett arc, amikor megbékélt álomba hajol” (Pilinszky János).

 

*

 

IDŐIGÉNYES MUNKA ÉLETFORMÁJA. Az ember léte mindennapi szinten nem más, nem több, nem kevesebb, mint egyensúlyban tartja a dolgait s maga körül az életet. Attól is függően, mekkora kitárt lelkének fesztávolsága. (Legalább mint a kondorkeselyű szárnyaié.) Időnként megereszt, bedob egy ötödik, hetedik, kilencedik szimfóniát. Egyszerű!

 

*

 

Életidő, restanciák. Intézet az emberben. Egyszemélyes intézetünk munkakezdő órája. Jelen vagyunk már valamennyien, akik ebben a szent szkizofréniában együtt kell hogy működjünk a legalázatosabb személyes adalék, eredményecske létrehozásában. Mihez is fogjunk? Valami alapítványi ösztöndíj kéne, hogy ne az legyen a fontossági sorrend, melyet kívülről határoznak meg, mintegy beadnak, mint valami cellaablakon a kenyeret és vizet. Hogy szóhoz juthasson a belső kötelesség is, melyet – míg számottevő valamivel észre nem véteti magát a közérdekkel – csak ambíciónak nevezzük. Időnként nagyravágyásnak. Ilyen fontoskodó viszketegségből születtek nemcsak a furcsa rekordok enciklopédiájának adatai meg Hérosztratosz tette, hanem mind a közkincsnek számítók. Egyébként vae victis, jaj a legyőzötteknek!

 

*

 

Tulajdonképpen egy időalapítvány segíthetne csak.

 

*

 

Boldogok a régi polihisztorok, mert övék a mártogatás országa! Hatalmas tudású aggastyánok hervadtak el a tudogatás viasztáblái mellett. (Ki ne gyönyörködne a híres metszeten Szent Jeromos szobájában, ahol minden karnyújtásnyira van, a kapcsos könyv, a frissen roppanó pergamentekercs, a kihegyezett lúdtoll, vagy nádtoll, a nevezetes stílus, a kalamáris, az ólomkeretes ablak, a besütő sötét középkor, no meg az oroszlán!) Manapság már nemcsak az egzakt tudományokban, ahol a π-mezonos úgysem érti már a μ-mezonost – hanem még a humaniórákban is folyton körmünkre ég a gyertya. Ebben a huszadik századi fázisában a dolgoknak, mikor percről percre születhetnek mindent egész más fényben feltüntető eredmények, ha felmerült, nagyon is kínos volt, hogy nyelvi meg ideológiai akadályok is tornyosulhattak a mindentudás útjába. Szinte sose mondhatod már tudásod konszolidáltnak, mert ma hajnalban is rájöhetett valamire valaki s egészen új iskolát alapított. Iszonyatos lenne, ha téged abba nem engednének járni, mint valami mezítlábas, palatáblás szegénygyereket az úri osztályok hajdanán…

 

*

 

Shakespeare 33 évesen: 8 komédia, 20 dráma – és már Shakespeare. Tetszik ismerni ugyebár azt a keserű szájízt okozó vádaskodást, hogy biztosan az apukája csinálta… De ki csinálta az apukájának az apukájáét? Nyilvánvaló: apáról fiúra. Csak a legszegényebbek csinálták maguk. Kényszerűségből.

 

*

 

A Verne Gyula-i, a századfordulós, vagy a Cyranói elképzelések, Münchausen báró „technikája” – milyen kár, hogy azok a világok nincsenek meg, milyen mulatságos volna: a zord valódi mellett a változatok Disney-landjei, melyekbe kis kikapcsolódás, feltöltődés, egy séta erejéig bemenekülhetne, lelki menedékjogot kérhetne az ember. Van, akit már csak a kíváncsiság éltet (s egy kis lehetőleg élve megért klasszikusság reménye) – félünk 2000-től, vagy már nem is félünk –, be kell teljesednie, még ha mindent visz is azoktól, akik ezt a századot kapták meg. Ha megérjük, már 19 évesek, 63 évesek, 99 vagy 101 évesek leszünk éppen. Dicsőség és persze anyagi függetlenség végre, a gazdag emberiség bőkezűbb lesz, mint II. Gyula pápa! Miközben szomorú mementó, hogy hányan végezték, mielőtt ennek csak közelébe jutottak volna – bár haláluk után már közvetlen utókoruk is mindent a lábuk elé helyezne… Táncsics, Krúdy, József Attila, Szisz… Az ám, hazám!

 

*

 

„Nekem nem mi, öregek vagyunk reményem és gyönyörűségem, mert mi már azok se leszünk, a kik voltunk; ifjainktól várok mindent, kik irtva találván az utat tovább mehetnek mint mi” (Kazinczy levele Kis Jánoshoz, 1831. III. 9.).

 

*

 

Tanácsok fiataloknak. Az élet bizonyos szakaszában nem kell a plusz súrlódási felület, lesz elég; akkor lehetőleg önuralmas légy. De máskor ne tűrj s ne szegénylegénykedj. Ha múlik már, elkezded szégyellni a hepcia párbajait. Önmagad tekintetében mindenképp ismerd és ismertesd, hogy számítani lehet rád, mert számítasz: nem vagy elhanyagolható szövetséges. Legtöbbet s legmélyebben önmagaddal ismerkedjél. Ez könnyen egyeztethető programoddal és meggyőződéseddel is: hisz legderekabb s legtehetségesebb fickónak magad tartod. Aki egyszer és ezredszer is az igazi (lelki) arcát mutatta, azt jegyzik meg az emberek. Ne higgy benne, de tudj róla, hogy az erény végül kitör. Ha nem egyéb, méltatlankodásban. Leggazdagabb akkor leszel, ha minden erőidet művekre költötted.

 

*

 

ÉLETIDŐ. SAJÁT TECHNIKÁK. Aki mindig mindent megért és ha belegebed se csodálkozza magát magatehetetlenné, hogy a többi már valósággal gyanakvással néz rá, bár némi hasznot húz belőle, hogy ő ilyen – az annak az ősembernek az utóda, aki mindig a barlang bejáratánál álldogált, üldögélt, és minden újabb mozgást meglátott – ha bokor zörrent hirtelen, s ha levél sárgult szabályos időközönként –, s mégis ösztönösen tudatában volt már, hogy még neki is nehéz mindenről tudni, ami itt velük történik.

 

*

 

A zseni felmenőági őse egy 22 éves, korán elhalt lézengő ritter, borzas, kedves, szélhámos vala, aki felelőtlenül megcsinálta a gyereket (is) s aztán kereket oldott vagy eltűnt a következő ütközetben. Egyáltalán nem számított az előd magas tisztességére, s nem is tudta volna elképzelni magát holmi köztisztelt ős pozitúrájában. Villon és Bartók suhanc nagytatája. Első Bach és Homérosz bácsi…

 

*

 

A tehetség mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros fázisai, állapotai. Megfeszülésük vérömléshez, gutához hasonló állapot. Ez egyébként „normális”, „rendes”, törvényszerű. Ez a szabályos. A művészet nem a kiszámíthatóból jön. Csak a tehetség mérhető. És hosszútávon! Az nem, hogy abban a pillanatban mit termel, milyen szinten működik. Az csak zavarható!

 

*

 

A művek sorrendje. Az ember mikor tervezi a nagy műveket, sorozatként, még nem tudja elképzelni se, hogy amire rá fog érni, az kerül majd ki kész áruként a keze alól, s ami kikerül, azt hiába tekinti ő ideiglenesnek a tervezettekhez képest, mégis az lesz az életműve. Egy darabig még fejcsóvál: azt hiszi, hogy na még egy kicsit valamivel kedvezőbb helyzetbe kellene kerülnie, a bal lábáról legalább vegyék le Palmyra romjait, jobb válláról a Westminstert meg a csecsemőhalandóságot, aztán majd ő megmutatja… Egyszerű gyakorlatlanság.

 

*

 

Feci quod potui, faciant meliora potentes… Lélektani axióma (vagy közhely), hogy az alkotó kedvence mindig a legújabb műve. Igenis szereti azt az izgalmat, hogy még mivé is alakulhat az életműve. Ám időnként szeretne valami bizonyosat is tudni, érezni, hogy maradandóság, érvényesség dolgában mire jutott… Tettem, amit tudtam, csinálja jobban más…

 

*

 

Szabad-e Erasmusnak elbizonytalanodni? Ilyenkor eszik meg az állatszelídítőt az oroszlánok… Mindegy. Ha magam nem leszek megelégedve, nincs olyan akadémia, melynek elismerése megvigasztaljon!

 

*

 

Viszont szörnyű, hogy néha a legképtelenebb helyzetekben, a végiggondolás, a kifejtés, sokszor még a rögzítés tisztességes körülményeitől is távol (mint Silvio Pellico esetében) születik meg, érik be, hullik ölbe a nagy mű. „A dolgokat nem nehéz megcsinálni. Minden azon múlik, hogy abba az állapotba kerülj, hogy megcsinálod!” (Brâncuşi)

 

*

 

A BIRODALOM LEGNAGYOBB KITERJEDÉSE. Mit olvasol, dolgozol annyit, megerőltetett szemmel éjszakázol, mintha ez az utolsó könyv lenne, amit még el kell olvasni! Avagy a legfontosabb volna. És ha az?

 

*

 

Volt egy méretlen s lehet, mérhetetlen pillanat, amikor a római birodalom a legnagyobb volt, a legérettebb, a leggazdagabb, a leg-… Valószínűleg ezek valamennyien nem estek egybe. Az ÉN életében is ott van ez a pont, pillanat, ez a határ, ez a vasárnap-hétfő vonal, ez a hajszálrepedés, hegycsúcs, nyári napforduló, melytől kezdve már nem akkora, olyan többé. Valószínűleg több felvillanás, duzzadás, tetőzés, hódítás, csúcs is létezik egy alkotó életében. De nagyjából van a birodalomnak egy legnagyobb kiterjedése, mely többnyire csak utólag, távlatból mérhető, belátható igazán.

 

*

 

Egyre nehezebb, mondja kórusban nemzedékem; olyan elképesztően régen küzdök a restanciával, a szegénységgel s vagyok félálomban a kimerültségtől! De akkoriban még többet reméltem, hatalmas tartalékaim lehettek, nem is törődtem az adagolással, s azt hittem, hogy a mindent is el lehet érni, annyi időm van.

 

*

 

Elnyűhetetlen voltam, életem fix, beton, stabil bármilyen fölindulásban; amit pedig megtermeltem, abba meg se remegett – pedig akartam volna, figyeltem, vágytam ilyesmire, hogy a mű tartósságát bizonyítsa a kőműveskelemenség lerótt adójával is… Most már szépen ingok ezen a meg sem földrengetett Akropoliszon; most már minden: egyéni életem remegése, berezgése, reagálása mű is; most már a mű statuál, stabil, köt, kell, marad; csak egyre nehezebb; s egy különös szakmai „hormonzavar” tünetei mutatkoznak reneszánsz-polihisztor-ógörög programom Bábel-romjain – egyre rohamosabban közeledem ahhoz, mikor már csak szellemi munkára vagyok alkalmas, ezt is még egy darabig, mintegy a végleges leállás inerciájaképpen. Ahol most állok, onnan már ellátni magam után a jövőbe. Diagnózis: világvégeérzet személyes okból.

 

*

 

És egyre többet gondolok a Toldi estéjéből arra a szakaszra a „jó tollas botról”, mellyel felháborodottan beront Lajos királyhoz.

 

*

 

Már mindig, bármikor úgy teszem le a ceruzát, a szivarvéget, hogy lehet, mások találják meg, s kis megilletődéssel, kegyelettel mormogják: – Nicsak, nem is gondolta, hogy… Gondolta!

 

*

 

„…Bocsánat, ha gyakorti leveleim által ne talám terhére vagyok – de nem tehetek rolla – nem jút nekem is már minden mindjárt eszembe. Kezdek már én is, mint hajdan a néhai Csucsuj nevü cigány muzsikus minden nap egy-egy nótát felejteni” (Kemény József levele Mike Sándorhoz, 1853. november 23.).

 

*

 

ZÁRÓKÖZLEMÉNY HAJNALBAN. És mégis még csak most kezdődik a nap. Kezdete a tóduló tennivalóké, közepe a gyűjtésé, délutánja a kegyes megfeledkezésé olyasmikről, hogy végül is egyéb nem lehetsz, mint egy anyanyelv Don Quijotéja vagy Kurázsi mamája s legfontosabbnak számított eszméleteddel egykor majd úgy bánik, méltán, néped, mint Dsuang Dszi a lepkével: úgy érzi, ő álmodta. S akkor boldog lehetsz. Akkor lehetsz boldog!

Egy szövetség természetrajza

Klasszikusok szövetsége – mint a világkultúra egyik érdekes, fontos pontja; a távoli szellemi utókor szemében, különösen az olyan tanulásra és újratanulásra hajlamos időkben, mint a XX. század, már nem is tűnik olyan „romantikusan” nagy dolognak. Ennek a barátságnak, szövetségnek, melynek már a kortársak szemében is országra-világra szóló súlya, tekintélye volt, azokat a vonulatait hozza elénk a Tékában megjelent válogatás, mely csak a műhelyen belül működött és hatott, a kellőképpen kíváncsi és megilletődött nyilvánosság elé csak jóval később került, hatását a korban kifejtett hatás eredőihez, eredményeihez adva-fonva hozzá. Az egész úgy működik, ahogy a kötet gondozója bevezető esszéjében szabatosan megfogalmazza: „Mert az írók nemcsak a címzetthez intézik leveleiket, s nem akarják tudomásul venni, hogy – mint az emberi élet bármely relikviája – a levél elkallódhat. Az írók a szerelmes leveleiket is oly körültekintően, mintegy a messzeségbe meredve fogalmazzák, mint a közjegyzők a végrendeleteket.”

Ennek a híres szellemi „szerelemnek” dokumentációja, egy lehetséges válogatás szempontjait követve, ezúttal is nem annyira a személyesre, mint az írás, az írói műhely dolgaira hangszerelve juttatja el a kötet (s a kérdéskör) újabb olvasóihoz, megismerőihez a szövegek bizonyos hányadát, lévén már előző válogatások válogatása. Ha olvasmányként talán a magánvonatkozások túlsúlya lett volna vonzóbb, most már feltétlenül tanulságosabb ehhez alkalmazkodni, s az elvi régiókban maradva, merengeni el Goethe és Schiller emberi és írói szerepének bizonyos vetületein.

Ez a levelezés, a teljes anyag ismerői szerint, különben sem volt olyan jellegű, hogy belőle valaki kiolvashatná: milyen volt a kortársi világ; ez a legendás társulás különben is alig egy évtizedes barátság. Egyetlen évtizednyi egy hatalmas sűrűségű korból!

A kor Swift és Defoe, Diderot, Rousseau és Beaumarchais százada egyaránt. Szellemi és technikai csúcsteljesítményei körülbelül úgy aránylanak a benne megnyilvánuló szükségekhez, mint a Gulliver látomásossága a Robinson valószínűségéhez. A kor Voltaire és Casanova, a liberalizmus s a liberalizmus meglovagolása, szabadkőművesség és szélhámia, az utolsó inkvizíciós botrányok s az önmagát is sikerrel lefejező guillotine. A kor persze Goethe és Schiller kora, akik a maguk pászmájában olyan biztonsággal intéznek el vadonatúj szellemi képződményeket, mint mindent szokás abban a korban, stílusok és ízlések mezaliansza idején, mintha a török is valóban Mozart hercig indulójára menetelne. Függőleges és vízszintes feltámadások kora; a német irodalom is feltámad, hétszáz év után, bemutatván e nagyszerű szellemi tornaünnepélyen, hogy nincs par excellence nagy nyelv, nagy nemzet, csak nagy egyéniségek és nagy körülmények szinte stratégiai találkozása a kultúra is, a kiáltva parancsoló nagy szükségeké s a harsanó válaszoké.

Schiller Austerlitz esztendejében hal meg, nyolc hónappal az Európa- és dinasztia-rengető esemény előtt, melyhez már egy évtizede bizonyos Bonaparte nevétől visszhangos a világ, de nem ez a levelezés! – mely éppúgy ignorálja Washingtont és Haydnt, mint Beethovent s a rosette-i kő megtalálását.

Goethe életében a Schiller-barátság lelki környezetrajzához tartozik, hogy egyik, tudatos elhatározásból születő „pályamódosítását” hajtotta nem régen végre: megszüntette aktív részvételét a nagyvilág eseményeiben; valóban, hátralevő évtizedeit a (ha tetszik, szentségtörés:) szűk weimari körben tölti el, néhány magánutazás, vizit, kirándulás erejéig változtatva csak környezetet. Se Bécset, se Párizst nem látja meg, különben is egyetlen külföldi nagyváros szerepelt életében: Róma.

Tény, hogy Goethe legjelentősebb belső vezetékei ebben az életszakban – mely mint valami különös, különálló tündöklő évszak szerepel hatalmas és korántsem egyhangú lelki éghajlatának meteorológiájában – szinte kizárólag Schiller felé és Schiller felől közvetítenek igazán jelentőset, fontosat. Az is különös benne, hogy hatalmas és alkatilag másokat hatalmába kerítő énje, mintegy meghosszabbítja, kiterjeszti féltve őrzött határait a nagy barát, a méltónak érzett társ irányába, ahogy soha senki felé. Hogyne volna hát még különösebb, hogy még ez a lényegében két nagy pillérre: a poétika körüli elméleti agytrösztködésre s az alkotói önelemzés mélytengeri kutatásaira támaszkodó együttélés sem volt feltétlenül és olyan értelemben idillikus, ahogy azt az utókorban alapjában véve közérthető, hasznos és nevelő értékű, építő klisévé tették és tehették sokáig. Ami mára már közismert ebben a vonatkozásban, az nem félegesíti, hanem csak árnyalja, igazítja különben azt az „imázst”, mely továbbra is eszmény értékével és súlyával vesz részt a nagy világirodalmi örökségben.

Goethének különben mindig volt, ha nem is ilyen nagyságrendű és lelkiekben ily heves barátsága, szolgálatos (önkinevezett vagy elfogadott) társa vagy vetélytársa, mint ahogy a kor egén nem ritkák más hírességek páros csillagzatai, sem a német literatúrában, sem máshol. A közelükben ott a Fichte–Hegel páros, vagy a két Humboldt, akiknek jóformán történelmibb szerep jut a nagy kortársak, az „iskola”, szellemi irányzat megszervezésében, ami nélkül a német kultúrának ezekről a gazdag humán és egzakt irányulású nemzedékeiről aligha képzelhető el az az egységes kép és tartós hatás az oly fontos XIX. század eszméletében.

Különben Goethe sok mindenkit lenyűgözött, s nemcsak elméleti variánsok adódnak más hatalmas barátságok vonzásáról; hogy mindjárt a Humboldt fivérek egyikénél, épp a természettudósnál állhassunk meg: Alexander és Goethe kapcsolata szintén nagy, tündöklő egyéniségek beszédes szimmetriája volt, elsősorban csak az; hasonlítottak egymásra abban a lelkületben is, hogy talán az utolsók, akik a reneszánsz embertípus módján, még az egész univerzumot próbálják átfogni. Humboldt még évtizedek múlva is úgy nyilatkozott, hogy Goethe természeti nézetei „valósággal új szervekkel” látták el. A megtermékenyítő hatás regisztrálása a fontos itt, annak tudatában, hogy mennyire volt természettudományosan is zseni Goethe! Ám ha Goethe szellemi nagyhatalmi helyzete, trónja megingathatatlan, Alexander Humboldt is (aki egyszerűen, könnyű cipőben, mert épp az volt rajta, megmászta a Csimborasszó 6000 méterét, és mindmáig tartja a rekordját az egy tudós által egyedül kiadott természettudományos publikációknak) megszervezett egy meteorológiai és földmágnesességi jelenségek megfigyelésére alkalmas nemzetközi obszervatórium-hálózatot, amely ma is fennáll, sőt soha nem sejtett jelentőségre tett szert.

Ám az is világos, hogy Goethe, jóllehet vesszőparipái az egzakt területek felé is elragadták jócskán, nem ezeken a vadászmezőkön találhatta meg igazi társát. Szellemének kitartó makacssága sem hidalhatta át azokat az alkati hiányokat, melyek a humán dolgok területén fontos erényekben folytatódtak. Az ő igazi területe (ahol Schiller hasonló, de mégis más arányú képességkészlete üdvösen kiegészíthette) csakis az lehetett, ahol nem hiba, sőt termékeny előny, ha valaki, mint ő: „a feltevés és a tény különválasztását” „nagyon nehéznek” tartja, mivelhogy, „még annál is nehezebb, amint azt általában vélik, mert minden előadás, sőt minden módszer már eleve hipotetikus jellegű”. Ilyen terepen a gyakorló költőzseni s az esztéta legfennebb egy „világirodalmit” téved, s még tévedése (feltevése) is örök érvényű-értékű lehet.

Schillerrel sem voltak rokon lelkek, mindössze abban és addig, amiből tényleges, termékeny szövetségük kinőtt. Schiller már hét éve Weimarban élt, mielőtt közelebbi kapcsolatba került volna Goethével, sőt, vagy inkább: előbb némi csalódások is érték. Találóan mondja Friedenthal, hogy „kapcsolatuk inkább amolyan fegyverszünet két nagyhatalom között, akik rendkívül tiszteletben tartják egymást, és demarkációs vonalukon át érintkeznek egymással, sok levelük diplomáciai jegyzékváltásnak hat…” És hogy a találó képekkel való megközelítések számát szaporítsuk, rendkívül szemléletes a bevezető írójáé is: „akik a nagy ügyekért vívott közös küzdelmekben is oly idegesen, önuralmukat igénylő és próbára tevő, nemegyszer fogcsikorgató kitartással vállalták egymást, mint az angolok meg a franciák a két világháborúban”.

A társadalmi „súlycsoport” különbség kisebb szerepet látszik játszani ebben a kölcsönös-különös egyensúlyban, mint az alkati tényezők. Schiller világosan tudta, hogy az írásból kell megélnie, s a nagy barát, mint kenyéradójára is hatni tudó pártfogó, nem volt a túlzások embere, úgyhogy nem Schiller volt az egyetlen szűkölködő tudós, író, egyetemi káder a Goethe-idill közelében.

Ebben a barátságban, mégis belekalkulálva az összes, az ilyen jellegű tényezőket is, minden valószínűség szerint a Schilleré volt nehezebb helyzet, kimutathatóan, közismert diplomáciai érzékén s a korabeli társadalmi érintkezési formulákon túl, ő az engedékenyebb és udvariasabb, aki résen lenni látszik, aki a külső-tekintet visszapillantó tükrét jobban használja önmagát kontrolálandó. Goethe őmindensége nehéz partner lehetett még azok számára is, akik annyira megnyerték, amennyire Schiller megnyerte őt. És Schiller óvatosságát igazolja az is, hogy Goethe csodálatának igazi megfogalmazása csak a nagy barát halála után hangzott el, őszintén, nyíltan, a szükséges szóbőséggel.

Abban találkoztak (a véletlenek utólag szépen nyomon követhető törvényszerű szövevényében), hogy Goethe is, Schiller is az elméleti tanulmányok téreire kívánt visszavonulni, egy személyes alkotáslélektani fázis s egy környező történelmi-anyagi valóság rejtelmesen parancsoló indítékai következtében. Schillertől is a Goethe szemében már-már vetélytárssá emelő országos sikerek után elfordulni látszott a közérdeklődés; Goethének pedig lassan tíz-tizenöt éve nem volt már szerencséje a közönséggel.

A köztudatban Goethe a hosszú élet s a fényes sors letéteményese. Azon túl, hogy ennek a fényes és hosszú sorsnak itt-ott tátongnak örök hiányai és feketéllnek keresztjei, a kor s az a Németország, melyben élnie adatott, nem különösebben kedvez annak, hogy pusztán a hosszú élet s a viszonylagos anyagi szerencse boldoggá tegyen egy igényesebb elmét; sőt, ami a korabeli nyílt elméket biztató energiákkal látta el: a nagy forradalom s annak lefutása, következményei még egyértelműen lelkesítő fázisában sem ragadták magukkal, annyira sem, mint Schillert. A kor német társadalma közelről tehetségek sínylődésének és többé-kevésbé némi aszkézis árán végrehajtható kitörési kísérleteinek szövedéke (Kant, Lessing); nem kevésbé bosszantó a senkik szokásos erőlködése, hogy többnek látsszanak; a kicsinyesség s a „konkrétumok” dagálya az értelem ingerküszöbét büntetlenül ostromolja. Mounier, a Weimarban élő francia emigráns mindössze Kantot akarja „szétrobbantani”; Goethe tulajdon sógorával olyasmin veszhet össze egy életre, hogy a derék és öntelt polgár szerint a matematikának, ennek a merő számolgatásnak semmi köze nincs például az optikához meg a színelmélethez. Ám Goethe nagy koponyájában is mindez a forradalom átkos következményének látszik, mert felfokozta a kedélyeket, s mindenkiben elültette az önhittség és renitencia bűnös magvait. A kor öndiagnózisa jellemzően romantikus (és optimista), de egyben magyarázat is a nagy szellemek lázadó kitörésére és szövetségére, holmi „minőség forradalmára”. Ezt a diagnózist Wilhelm Humboldt mondja ki emlékezetes szabatossággal: „Úgy vélem, az emberi nem végre elérkezett arra a kulturális fejlettségi fokra, ahonnan már csak az individuumok kiművelése útján tud magasabbra lendülni; s ezért mindazok az intézmények, amelyek akadályozták ezt a fejlődést, és az embereket még inkább tömegekbe tömörítik, ártalmasabbak, mint valaha.” A közvetlen következmények meg az azóta eltelt történelemdarab ismeretében nem nehéz – dévaj anakronizmussal – a „reakciós” s a „haladó” elég perverz elméletkeverékét látni ebben a fontos elmék szellemiségét a hit erejével átható meggyőződésben. Pár évtizednyi eltolódással valami hasonló „építően zavaros” helyzetben, közérzetben leledzik Kazinczyék kis világa is; nagyrészt ugyanazokból a társadalmi okokból és politikai tényezőkből kifolyólag, immár a napóleoni háborúk kihűlt hamvain táncoló Habsburg-hangulatú környezetben.

A csoda itt a kitörés iránya: az alkotás, és nemcsak a nyelvet és szellemet ellátó, takarmányozó szépliteratúra, hanem a gondolkozás purgatóriuma felé! Valóságos filozófia-járvány harapózott el a németek között: minél nyomorúságosabb volt az anyagi helyzet, annál szenvedélyesebben keresték fel a lét-, kiút-értelmezések régióit. Hogy a tömegből Kantok és Hegelek emelkedtek ki, nem tételezi ugyan, hogy jelentkezésükhöz tömegnyi filozófuska almára lett volna szükség a teleológiai Betlehemben, de így Németországban egyedülállóan más háttér és közönség, átlagszínvonal keletkezett az egészhez. Ezúttal megjegyzendő, hogy a nagy kettős egyik tagja, Schiller (mesterét követve, aki erkölcstan szerzője és terjesztője volt) a felelősségvállalás és a szabadság aktív hirdetője lett, így is számon tartja a világirodalom. Legalábbis az érzelmek jogát és szabadságát, a józan ész honpolgári rendet alátámasztó szabad működtetését feltétlenül felkarolta. Tény, hogy amit közös megegyezéssel kitűztek – Goethe meg Schiller –, a német kultúra felemelését az akkor is érzett, megérzett világszínvonalra, azt valóra is váltották ez alatt az évtized alatt. „A kettejükben megtestesülő művelődéspolitikai hatalom – a fogalom máig érvényes értelmében – a polgárságot s általa a megújhodott nemzetet szinte erőszakkal kényszerítette a legmagasabb szellemi igények elfogadására” (D. T.).

Hogy ennek az ideálisan működő „kritikus tömegnek” összehozásakor ki kit győzött meg, annak levezetései ezekben a levelekben is olvashatók: „Ha kölcsönösen tisztáztuk azokat a pontokat, ahová ezidáig eljutottunk, annál folyamatosabban tudunk majd együtt működni” (Goethe). „Most már nyilvánvaló, hogy annyira különböző életútjaink éppen most és nem előbb találkoztak mindkettőnk hasznára” (Schiller). „Újra meggyőződtem arról, hogy bennünket nem csupán azonos tárgykörök érdekelnek, hanem legtöbbször a szemlélet módjában is megegyezünk” (Goethe). „Ön arra törekszik, hogy kiterjedt eszmevilágát egyszerűsítse, én pedig változatosságot keresek csekély kincsem számára” (Schiller) stb.

Schiller az, aki sarkall, biztat, ösztökél; Goethe lelkesedik és visszaigazol; Schiller a határozott, a szabályokat megalkotó, Goethe az, aki szentesíti, hogy a hatásuk: a klasszikus esztétika évszázadnyi időre meghatározó értékű és súlyú lesz Németországban. A némileg épp elakadt Goethe önmagát találja meg Schiller őt elemző megfogalmazásaiban, és soha többé nem akasztja el már semmilyen személyes csapás sem. Schiller kettőjükből, még ha csak bravúrosan udvarolt is néha, de pontosan célzott, egy nagy íráskultúra kedélyét és önérzetét bányászta ki nemzedékek hasznára.

Mikor Goethe hagyakozik, akkor mereng el igazán az utókorbeli olvasó is olyasmiken, hogy mi lett volna, ha életidő dolgában fordítva rendelkeznek a párkák? Akkor nem marad, a végzetes igazolást el nem nyerve, csupán patetikus póz ez az egyébként minden halandó esetében oly jogos előrelátás, hogy a legközelebbi munkatársra testálja, amit úgyis az ő vállán hagy majd a kegyes (kegyetlen) sors. „Mivel nagyon erősen érzem, hogy vállalkozásom messze felülmúlja az emberi erők mértékét és földi időtartamukat, sok mindent Önnél szeretnék letétbe helyezni…” A tények, mikor aztán megmerevednek egy kronológia mentén, tulajdon rétegnyomásuk alatt különös új tényeket képesek produkálni: fénytörésként, délibábként fantom-múltat – íme mintha Goethe életművéhez természetesen hozzátartoznék a legfontosabb szövetségeket is túlélő hosszú idő is, egyedül! Így lesz a legnagyobb szövetségesből az individuum prototípusa. Mind messzebbről: egy szerelem, egy barátság, egy sebhely már csak ág, aztán csak fenyőtűnyi a szálfa testén.

Se vége, se hossza az apró adalékoknak, melyek azt a nagy viszonyt jellemzik s igazi méreteit emberközelben tartják: Goethe sohasem szánja rá magát, hogy letegezze Schillert, pedig másoktól nem sajnálja ezt a bizalmasságot elismerő külsőséget. Állítólag naplójában sehogy másképp le nem írta a nevét, mint „Schiller udvari tanácsos”, s ez még az ő cím- és rangkórságának ismeretében is fura. Schiller viszi bele Goethét a harciaskodásba, a híres-hírhedt epigrammaháborúba. Ez sem volt olyan egyértelmű diadal, s lehet, hogy nagy és pozitív hatása is (miszerint mint valami zivatar, kitisztította a német irodalom egét) inkább holmi inercia következménye, a kész legendából visszavetített önmeggyőzése a későbbi, a kikristályosodott erő- és tekintélyrendszerekre esküvő nemzedékeknek. A valódi tisztázás s a divatos demitizálás határai mindig zavarosak… Voltaképp valóban rendet akartak s konszolidálni azokat az elméleti eredményeket, amelyekre jutottak. Schiller a határozottabb: „A versbírálatban még mindig uralkodó anarchia miatt, és az ízlésre vonatkozó objektív törvények híján a kritikus mindig nagy zavarba jut, amikor állításait érvekkel próbálja alátámasztani, mivel nincs törvénykönyv, amelyre hivatkozhatnék. Ha becsületes akar lenni, akkor vagy egészen hallgat, vagy […] egyszerre kell törvényhozónak és bírónak lennie.” Goethe hol gőgös, hol rezignáltan nagyvonalú az ilyesmit illetően: „Mivel azonban a jelenségek birodalmában nem szabad oly hajszálnyira pontosnak lenni, és már az is eléggé vigasztaló, ha egy csomó kipróbált emberrel együtt – saját magunknak és kortársainknak inkább hasznára, mint kárára – tévedhetünk…”

Miközben az elmélet tudorai is ők voltak, a legszélesebb olvasótömegeket tudták megmozgatni ugyancsak ők: Schiller a Haramiákkal, Goethe a Hermann és Dorottyával, mely a szó szoros értelmében a Werthernél is népszerűbb lett, szabók, varrónők, szolgálólányok olvassák; Goethe „hazát ment” és köztudatot formál vele oly korban, mikor az évezredes keret, a Német-római Birodalom végérvényesen ízekre szakad, s kétségbeejtőn bizonytalanná vált minden, s a napóleoni háborúk hadai másfél évtizeden át trappolnak ide-oda az országban. Goethe szimata jobb, inkább a művészé; a Tell Vilmos motívumát is ő csípi fel egy svájci barangolásán s engedi át Schillernek, akinek tolla nyomán a történet újra szabadság-fogalommá válik, míg Goethénél, lehet, örökre terv maradt volna.

Kettős Gulliver ez a két iszonyúan gazdag óriás, akiknek megalkotott s csak elképzelt műveiben – még a magánleveleiben is –, mint lebegő új világegyetemben, a megélt történelem s az emberi lét folytatásának, folytonosságának békéje, humánuma tiszta légáramlásként átfúj a századokon.

Aki menekült a délutántól

És kellene szomorú-viola

és téglabarna és kék is, de halvány,

akár a színes kapuablak árnya

augusztusi délkor a kapualján… – Részlet a híres tinta-leltárból, amely a színekből hallgatja ugyanazoknak a képzeletangyaloknak a sikolyát, akik később Ilonát énekelnek, s amelynek alapján, lelki öntőformáiban készül folytatólagosan az összes lehetséges ámulatok lírai számbavétele, a számadás arról a rövid vagy hosszú 51 esztendőről, mely alatt a szépség valamely óriásának, az életnek vendége volt, 1885. március 29-ikével kezdődően.

Az ifjú Werthertől a Szomorú vasárnap koráig alig van mélabúsabb kisfiú s kisfiúsabb melankolikus a világirodalomban, aki viszont a nyelv játékaiban s a lét örömeiben úgy tudott megfürödni, mint kevesen a legderűlátóbbak közül is.

Valami bölcs angol határozott állítása szerint „a kultúra az, ami megmarad, amikor az ember elfelejtette, amit tanult”. Ennek a nem csupán személybe, hanem már a nembe szervesült-beépült pozitív „feledésnek” az exponense a Kosztolányi-féle költői alkat, ama enervált tündérfajta, a fújtató vagy jeremiáskodó poéták között, akinek sosem izzad át az inge, s fehér marad a mandzsettája, miközben nem unalmasan végig önmagáról értekezik, ám az az Én maga a történelmet átélt, átvészelt humánum, a megtöretések és máglyák emlékezetes nyomait csak belül viselő ádámkosztümben. Ugyanis Ő is „nem középiskolás fokon”, hanem valami jóértelmű belső fegyelem akadémiájának szintjén hajlandó csak értekezni a korral. Az egyik legszemléletesebb és legpontosabb jellemzést maga az ifjú pályatárs (aki nevét egyik legfontosabb eszmei összefoglalójába, a Thomas Mann üdvözlésére készült költeménybe is belevette) készítette róla: „Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, űzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyút, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar se mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon.” Azt is megállapítják róla, hogy sokan nem szeretik, mert a költészettől legtöbben meg akarnak hatódni, s ő erre nemigen ad alkalmat. Az érzéketlenség ellen világfájdalommal, de az elérzékenyülés ellen valami ellenállhatatlan bölcsesség meggyőző erejével itatta át költészetét, mely a köz- és magánmegpróbáltatások krónikái helyett szívesebben igazodik a kozmikum naptárához. Ha egyedül találod magad a hajnalokon a hívságok és gyarlóságok felfokozódó undorában, nézd: az égben minden este bál van; ha azt hiszed, hogy már játszani lehet, akkor halált fogok veled játszani. Játszótársa, az olvasó könnyen és kellemesen igazodik ezekhez az „örök érvényű” szeszélyekhez, melyek bizonyos értelemben biztatóbbak, mert a lehető legnagyobb távlatok leheletével vigasztalnak, ezért minden helyi érdekű perpatvart a csillagos űr megsemmisítő vagy fellelkesítő fókuszába emelve mindig könnyű feloldani, elsüllyeszteni, az eszmélet paradicsomian titkos billentyűinek ismeretében.

Kosztolányi – már nem a gőzhajó vagy a lokomotív, hanem a filmtrükkök s a villanysziporkázás kortársa – technikás, nagy és értő megrendezője a képzelet önmentő, énmentő kis- és nagyjeleneteinek. Homo (poeta) aestheticus Ő, szemben – vagy csak elkülönülve – a homo (poeta) oeconomicustól s a homo (poeta) moralistól, a társadalmi jóra figyelmező költőtől és embertől. A költő feladata szerinte szemlélődni az élet és halál kérdésein – mely feladatot feltétlen hűséggel és hallatlan biztonsággal személy szerint teljesíti is! „Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma a másfajta, szociális természetű álmodozások idejében” – állapítja meg lapidárisan és pontosan ugyancsak József Attila. Kosztolányi sosem fogadta el, hogy nem volna jogos s ne lenne elég a költőnek szemlélődve élni át az időt, mely úgyis a legfőbb tragédia: az elmúlásunk felé visz, ragad, vezet. Szemlélete egy (élet)stílus hozama vagy egy betápláltsági szint várható terméke? Egyik lehetséges szemlélet, mellyel nagymértékben azonosulni tud bármelyik kor értelmes emberi lénye. Csak türelmetlenség nézhette közönynek ezt az ars poeticát. A költő mindig is szabadon gyakorolt türtaioszi jogainak javára egyszer csak háttérbe szorultak ama petrarcai jogok, melyeket a XVIII. századtól kezdve, végig a tizenkilencediken, egyoldalúan a nagy barikád-megmászók példájára való hivatkozással, egyesek szerettek volna egészen megvonni a költőtől, aki nem „a néppel tűzön-vízen át” közelíti meg a maga lírai úticélját, hanem csak mint valami alkonyi sétán andalogva, egyedül. Pedig kevesen érzik át s gyűjtenek össze annyi fontos érzelmi érvet arra, hogy az ember egyedül van, az embernek nem volna szabad egyedül lennie, de sajnos a világban vannak a közösség varázserejét meghaladó dolgok, az ember még a hasonlóan gondolkodó, megérteni látszó társak között is magányosan didereghet, mintha a létnek egyetlen átlag-évszaka volna, valami éppen embert kínzó, eszméletet próbára tevő, érzékenységet kihívó, ép eszet kikezdő kozmikus vagy csak belső klíma jegyében, melyet nem feltétlenül lehet materiálisan – még a nyelv mindenre képes és alkalmas materiájával sem – rajtafogni, megfogalmazni, felderíteni. Így lett azzá a didergő Horatióvá Ő is, aki gyöngéden ott áll történelmi indulatoktól és társadalmi látomásoktól gyötört Hamletje mögött, s ezúttal ő teszi vállára a kezét, csillapító szándékkal a jeles figyelmeztetésre célozva, miszerint több dolgok vagynak…

Mint minden igazán jóban, kiválóban: van benne valami a világ minden előző költőjéből – benne van az a valami, ami mögött sejthető, hogy nemcsak cigánynépek vad sihederkedése, hanem egy Európa van a költészet mögött, melyben megszólal egy szép napon, s bármelyik szép napon azóta olvasható. Lírája felől egy meghitt, rendezett otthon illata, egy rajongva tisztelt alma mater akusztikája s egy kultúrtáj ismerős távlata leng a fülünk, az orrunk, a szemünk felé, mindig lehetőleg összes érzékeink felé valami! Totális figyelmünk birtokában aztán derűs-ironikusan effélével fizet ki: „és nőnek a bűnök s a kisleányok” vagy „a délutánoktól mindig futottam” vagy egyszerűen „Ilona, Ilona, Ilona”. Ő az a költő, aki arról is nevezetes, hogy már oly rafináltan hatásvadász módokon bánt a „mikrofonnal”, mint évtizedekkel utána a démoni pop-sztárok és isteni rock-királyok, vagyis már kitenyésztetten, kitanultan, „romlottan” modern volt, tulajdonképpen kinevetett mindent, ami nem XX. századi, de még költő volt, olyan régimódian lantok, papírok, tinták, rímek, ritmusok megbűvöltje, mint Orfeusz óta bármelyik emlékezetes mester.

Egy különös párbaj emlékezetére

Ma már nagyon könnyű pontosan megfogalmazni: Bernd Heinrich Wilhelm von Kleist, a XIX. század első felének elismerten legnagyobb német drámaköltője százhetvenöt évvel ezelőtt, 1811. november 21-én tett pontot életére. Az utolsó írásművek, melyek kezéből kikerültek, némi búcsúlevelek, s hogy a nagy piros, avagy fekete pont odakerült mindössze harmincnégy éves életére, abban legnagyobb szerepe minden bizonnyal épp annak lehetett, hogy szinte egészen ismeretlen és főleg elismeretlen volt.

Sokgyermekes katonatiszt fiaként jött a világra Odera-Frankfurtban 1777-ben; szüleit korán elvesztette, s tizenöt évesen már katona ő is, bár csak hat-hét esztendeig bírta a mundért, a századfordulón már szülővárosa egyetemén filozófiát és matematikát hallgat. Ám egész életében, ha abban a kisebb-nagyobb Frigyesek óta közmondásos porosz világban presztízsre van szüksége, aláírása mellé valahányszor odakanyarítja, hogy „a gárdaezred volt hadnagya”. Ez a legtöbb, amit annak a környezetnek a szemében elért.

A Kleistok katonagenerációkon kívül más értelmes főket is adtak a kornak. Egyik rokona, Ewald Christian Kleist, aki csatában szerzett sebeiben 44 éves korában halt el, ismert költő, aki a Seneca-drámán kívül egy Tavasz című idill szerzője többek közt, mely műnek első magyarra fordítója Csokonai; de fontosabb alapja volt hírének-nevének a jelleme, és hogy barátja, Lessing a Minna von Barnhelm rokonszenves Tellheim őrnagyát róla mintázta. Egy másik Ewald nagybácsi, a kammini kanonok ismert fizikusa a kornak, 1745-ben feltalálta a később, második „felfedezésekor” leideni palacknak nevezett elektrosztatikai műszert, mely a XIX. század végén, a XX. elején, az első rádió-kísérletek idejében nagy szolgálatokat tett a parókás koroktól messze rugaszkodott emberiségnek. És költő volt a családból egy Franz von Kleist is, aki fiatalon hunyt el, és Wieland becsülte nagyra.

Heinrich sorsát, létét, pályáját mindezek nem érintették, legfőképpen jellemét, tehetségét nem, mely az alkotó érzékenység s a polgári beilleszkedni-nem-tudás külön mesterműve volt a Kleist-okat sorozatban gyártó természet részéről. Elemzőinél közhelyszámba megy ennek oly módon való feloldása, hogy beteges becsvágyat állapítanak meg, miközben azt is tényként kell számba venni: mily méltánytalan sikertelenséggel kellett ennek a bármekkora becsvágynak szembesülnie egész életében. Nyilvánvalónak éppen elég, hogy eredményei alapján kockázatmentesen sorolható be zseniálisnak, s mint ilyen valami nagyot kívánt produkálni kezdet óta, többször, leveleiben megfogalmazott alkotói programja szerint is, mely az etikától, politikától a művészetig elég sok mindenre kiterjedt, noha persze mindössze a Kleist-ságig vihette a német s a világirodalom „berkeiben”; no meg az, hogy mint sikertelen zseninek a „havi kétszáz sose telt”, ezért nagy nyomorban élt.

A Sturm und Drang és a romantika közötti (pontosan mindig csak utólag mérhető) irodalomtörténeti pillanatban tűnt fel, s ha egyiknek csak hullámtaraja vagy porlasztott tajtékja érhette utol, a másikon (még annak nagy kifutása előtt) kénytelen volt, a maga személyes életidejétől szorítva, máris túlnőni. Beskatulyázhatatlan tehát, mint valamennyien a valamire való „hullámlovasok” akkoriban és mindörökké, a Lermontovok, Petőfik, Rimbaud-k, hiszen nincs is csodálatosabb, mint mikor a világirodalom legitimizált áramlatainak tetején jön egy helyzettudattalan fő, és tehetsége ingeréből következik, hogy ő már megint mindent akar, mindennek jött, és úgy fuldokol, hogy mire tetemét valahol az utókor partjaira veti az ár, egyetemesnek agnoszkálható. Fenegyerek, akit megesznek a fenék. Fő, hogy korszakot, netán iskolát alapít, miközben életideje rövid s ő maga regényesen szerencsétlen; az egész a szakszerű terminológiák előtt jóval már romantikus, mint egy Catullus, egy Villon, egy Balassi esetében.

Kleist higgadt madártávlatból diagnosztizálható tragikuma: hogy művei még a szakmai köztudatban is csak jóval halála után nyerték el az őket megillető helyet és elismerést, ám azóta hatása oly töretlen, hogy még a XX. században is akadnak „feldolgozói” (R. Wagner-Regény 1937-ben Az eltört korsóból balettet; H. W. Heuze 1958-ban a Homburg hercegéből operát; Sütő András a Kohlhaas Mihályból drámát). De nem merült feledésbe a Hermann csatája, az Amphytrion, a Penthesilea vagy a Robert Guiscard sem, melynek eredetijét egy kétségbeesett pillanatában még maga semmisítette meg. Életében mindössze két műve került színpadra: a Heilbronni Katica Bécsben, s még előbb Az eltört korsó Weimarban (1808).

Maradjunk ennél a jellemzőbb sorsú bemutatónál, mely egy Goethe dirigálta udvari színházban bukott nagyot. Az eset kapcsán Kleist össze is különbözött a Mesterrel, akit már jó fél évtizede ismert személyesen, ám aki nagyvonalúan félreismerte őt, és akinek bizony némi szerepe volt is a fiaskóban. Ugyanis Goethe „színházi küldetéséről” főleg ő maga volt meggyőződve, hisz mindig is magától értetődőnek tekintette, hogy rendelkezésére állnak azok az eszközök, melyek lehetővé tették, hogy hajlamainak, szeszélyeinek, álmainak éljen, legendás kivételként a históriában. Weimarban Goethe teljhatalmú művészeti vezető s a kis társulat „nevelőnője” is egyben; ez csak egy cím, feladat, amellyel még Itáliából való visszatérése után a hercegi barát megbízta. A legendás udvari színház – egyben a világirodalom egyik legfontosabb udvara – tulajdonképpen egy pajtaszerű épület, ahol bár a Mester Napóleonként kormányoz, viselkedési kódexet szerkeszt a színészeknek s ha előadás alatt a nézők olykor olyankor is felnevetnek, amikor szerinte nem illett volna, feláll a páholyában, és rendre utasítja őket: „Ne nevessenek!” – nos egyébként igen szerény repertoárral működik, gerincét Kotzebue darabjai alkotják (akit Goethe különben gyűlölt), meg szalon-darabok, daljátékok, melyeket Vulpius úr, a sógor alkalmaz színpadra, és ha a házi színikritikus, Böttiger helybeli gimnáziumi tanár egyszer bírálni merészeli az előadást, egyszerűen távoznia kell Weimarból. „Sajnálatos, hogy Goethe így szabadjára engedi nyugtalan természetét, hol ebbe, hol abba fog bele, és semmire sem koncentrálja energiáit… Ha Goethe hinne valami jónak lehetőségében, és ha lenne némi következetesség cselekedeteiben, akkor még véghez lehetne vinni egyet-mást itt Weimarban, a művészet terén általában s különösen a drámában. Létrejönne valami, és megszűnne ez az áldatlan pangás. Egyedül nem megyek semmire. Sokszor már azon vagyok, hogy más lakhely és hatókör után nézzek a világban. Elmennék, ha csak valahol is tűrhető helyet találnék.” Így festhetett közelről a német klasszicizmus virágkora? Hiszen ezt a legnagyobb barát írja, amikor elveszti a türelmét – Schiller Humboldtnak, 1803-ban.

Öt évvel később Kleist ama porszem, akinek sem természete (amiről tudomása van), sem életideje (amely még titok), nem engedi meg a luxust, hogy eme fennkölt fogaskerekek közé keveredve csak csikorduljon. Goethe a jelek szerint úgyszólván mindent felvállal, kivéve a felelősséget. Kleist nyilván elrohan, tovább kapkodni és őrjöngeni; nyilván még nem tudhatja, hogy Hebbel majd évtizedek múlva úgy vélekedik, hogy Az eltört korsó olyan kiváló mű, mellyel szemben legfennebb a közönség bukhat meg. Kleistot különben is nehezen lehetne megszelídíteni, letelepíteni; a későbbi modern világcsavargók, vándorlelkek egyik archetípusa ő; darabjai pedig realizmusuk révén tudatos ellentétei Schiller irányzatának, ám mindez ilyen tisztán csak madártávlatból látható. Hogy ő más emberi méretek, erények és indulatok mérnöke; az erős, korlátot nem ismerő nagy egyéniségek és nagy, vészt hozó szenvedélyek előharcosa a maga művészetében. Mert alkatilag is ilyen. Hol nagyon magányos lázadók, hol afféle „Rettenetes Ivánok” ezek a kleisti hősök, akik előbb elkövetik a tettet, aztán kiáltanak égre. Két remekműig vezet lépcsőzetesen (az időrend is így rendezi őket) a drámai, illetve epikai munkák sorozata. Valami Romeo-és-Júliás meg Mayerlinges tragikum párhuzamai végig ott kísértenek a mű és az életrajz felett, amazon királynők és hadvezérlelkek külső-belső poklaiban. Ambíció? – mily finomkodóan enyhe fogalom itt, ahol a megélt és megírt tragikum lényegében egyetlen állandó lüktetés, vergődés remény és kiebrudaltság, áhítat és dühroham, eszményítés és képrombolás közt: valahol az új időkkel beköszöntő, lehet, a világ új dimenzióira csak szétrobbanva ráfeszíthető új emberi lelkület nevében, madártávlatokból nem nehéz az analógiákra rátalálni: Ady gőgjében feszült úgy ott a „mindennek jöttem”, ahogy Kleist önmagát a fizikai összeomlásig, megsemmisülésig hajszoló abszolút szomjában a világ, a lét, a tudás, az alkotóképesség abszolút birtoklása. Így lesz az emberinek, a lét és lelkiismeret tragikumának egyik legpatetikusabb, de legemelkedettebb hangja is az övé, és örökre „divatos” a benne is megtestesülő Én-koncentráció, mely perzsel, példáz, lázít, világít, tanít, valahányszor az alkotó egyénnek választania kell önmaga vagy műve integritása közt, s eme szent kettősségének gyönyörű lassított robbanása végül leleplezi, hogy mennyire fortyogó vulkán volt, ami műként maga a jéghideg tökély kívánt lenni.

Kleist meggyőzően és ragyogóan önmaga tudott lenni; ezért nemcsak eredeti, de meglepően egységes is az életműve – jellem és mű, személyiség és alkotása egyébként nem kötelező egységének mintapéldája, az önkéntes megszakítás, a vállalt torzóság pecsétjével lezárva, önkényesen és saját kezűleg hitelesítve.

Ehhez már csak rossz romantikus dráma az a remek rögtönzés, kései katarzisok időzített appendixe: a vérnász a közös halált előre megfontoltan vállaló utolsó vagy egyetlen nagy szerelmével, a férjes asszony és anya Henriette Vogellel, a valószínűleg szabályosan fanyar avarillatú és kéken ködlő Wannsee parti sétányon, ahol más mindenki mély és friss lélegzettel a tüdejében felsóhajtana, hogy de szép is az élet! – ők egy-egy gyöngyházfényű pisztolylövés után lehanyatlanak, ahogy illik akkoriban, egy magányos párbaj végén, melyet magával a világgal vívott és veszített el a költő. Kívánsága szerint azon a helyen is temették el őket, együtt, amint az az emlékkövön mindmáig olvasható, immár semmilyen különös tanulságul.

Arghezi évszázada

Legértékesebb és legritkább könyveim, emléktárgyaim közt őrzök, tartok számon egy kisméretű piros kötetecskét. A címe is olyan egyszerű, mint a borítója: ARGHEZI – VERSURI. A Biblioteca pentru toţi népszerű sorozatában a 20. számot viseli és három évtizeddel ezelőtt jelent meg, 60 ezer példányban. Nyilván nem ezek miatt ritkaság és érték számomra, hanem az első oldalára írt dedikációtól: „Pe cartea colegului Lászlóffy Aladár o mîzgălitură. Bucuresti 27 decembrie 1960. Tudor Arghezi” (Egy firkantás L. A. kolléga könyvére). Az egymondatnyi nagylelkű ajánlásban is benne van az Ő jellemző humora, emberi melegsége, nagyságának szerénysége és az a nyitott szív, mellyel mindenkor fordult az újak, a fiatalok, az indulók felé, amilyenek abban az időben, mikor Ő a pálya végéhez közeledett, éppen mi voltunk.

Azóta íme betelt az évszázad is, mely az akkor még élő, alkotó, nyolcvanéves mesterből mára emlékké nemesedett centenáriumi fogalmat, elsőrendű állócsillagot véglegesített a román költészet egére.

Tudor Arghezi, mint minden nagy költő minden korban, az alkotó energiák csodája, szakmai és etikai csoda egyszerre, mert elmerülten művész és ugyanakkor egy új korért küzdő tisztán látó elme. Életműve hatalmas épület, hangja, stílusa többek közt azzal és attól forradalmi kora irodalmában, hogy teljesen készként jelentkezik, a tökély jegyében indul, s végig következetesen kitart mellette ez a tökély, mint valami nem is a személyt, hanem az alkotás jó ügyét kísérő szerencse. Arghezi életműve tíz versben is összefoglalható, lényegének teljes ízeivel, és végtelen elágazások mentén is felvázolható, sorakoztatható, akár valami óriás tölgy ágrendszere.

A Testamentumtól (Testament) a Feliratokig (Inscripţii), a Fehér kéményseprőtől (Coşarul alb) A nagy szárazságig (Seceta mare), a kétsorostól az eposzkísérletig a vers méreteitől függetlenek a dimenziók nála, mintha akár óriáskapun, akár kulcslyukon kukkantanánk be, ugyanabba a sajátos mindenségbe látunk, mely egyedül az ő világa, életérzése, hangulata, az ő költészetének varázslata. Mint ahogy nála a játékosságtól a balladás elmerülésig nem a hangvétel szabályozza és határozza meg a mélységet s a komolyságot – mint általában a nagyok életművében –, hiszen minden gond, gondolat azonos hőfokon, azonos nyomás alatt született, gyémántosodott, emberi, költői, honfiúi felelősségének teljes tudatában összes megnyilatkozási formáiban. Arghezi költészetének egyik csodája ez az egység, melynek hordozója az ő egyszerre hasonlíthatatlanul egyszerű és gazdag nyelve, mely egyike a jelenkori román költészet legnagyobb eredményeket termő, láthatatlanul megannyi iskolát teremtő és befolyásoló költői műszereinek.

Pedig Arghezi egyszerűsége, derűje, mosolya is a nagyon mélyre való merülés hordozója, művészi eszköze egy szemléletnek, mely a világot, a kort, népe, nemzete helyét, küzdelmét és törekvéseit a maguk XX. századi bonyolultságában látja. Mégis egyszerű és világos, mindent felforgató és elbonyolító újítások, keresések, izmusok művészkedő forradalmai közepette egy olyan avantgarde ez, mely a hagyományok továbbépülését, a továbblépés következő, igazi állapotát tudja jelenteni.

Arghezi a szakmai tudás és erkölcsi tartás impozáns fölényű alkotója, nagysága a tudás s türelem tanítóképességéből táplálkozik – ez népszerűségének s olvasottságának titka; s ez a titka annak is, hogy számos nyelvre lefordítva sem veszít ez a költészet a maga eredeti koncentrációjából, s mint ilyen, egyike lett azoknak, akik magyar nyelven is, számos jeles költő átültetésében, megismertették és megszerettették a kortársi román lírát a magyar olvasóval.

A világirodalom történetében a legnagyobbak mindig egybe tudtak olvadni népük eszményeivel, megénekelték a harcot, a reményt s az új, a haladás, a tökéletesedés emberi motívumait. Arghezi a lehetséges költő egyik nagy megtestesülése egy nép, egy nemzet, egy irodalom életében. A nyelvben él, a történelemben, népe, nemzete lelkének megtestesüléseként méri az időt, éli az időt, élteti át a kort legnagyobb műveiben, amilyen Az ember megéneklése (Cîntarea omului) is.

Boldog a költő, kinek centenáriumára nagysága csak egyre jobban kibontakozhat, s nem fellegként, de fényforrásként ragyog utókora irodalmának egén. Boldog az az irodalom, kinek kertjében ilyen virág terem, kinek megbecsült tanítómesterei között olyan egyéniségek hirdetik a nemzeti nyelv, a nemzeti alkotó géniusz értékeit, mint Tudor Arghezi, a maga halhatatlan humánummá, üzenetté nemesedett költői évszázadával.

„Elalvó város már a lomha én”

Mikor egy költő verssé mondja, a legmélyebb magány-érzet pillanatában, hogy „Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom” – ez az abban a pillanatban meg is történt robbanás már eltünteti a magányt, hisz virtuálisan olvasók millióival, egész nemzedékekkel kapcsolja közösségbe a költőt. Ezek persze távolról és visszamenőlegesen nem tudnak konkrét bajain, bánatain segítni; néha még a szerelmét nem viszonzó drága társat se indítják meg.

Mindezzel nem akarom éppen Tóth Árpád centenáriumán azt sugallni, hogy ne higgyetek a költők magányának, hanem azt, hogy a leghalkabb szavú, legérzékenyebb, hát legkiszolgáltatottabb lírikus hangja is milyen messzire hallszik ipardübörgéssel és bombazajjal megtelt századok közegében is. És ennek a varázslatnak gazdag szegénye volt ő, a csupa-csend nagymestere, a száz éve született Tóth Árpád. A test valós magánya, az egyszeri élet esélyeinek beszűkülése a nyelvben, a képzeletben, az alkotásban, a szépség zenéiben mint emberi kiutakban való hitben oldódik fel – a költés perceiben bizonyára számára is, olvasói számára pedig örök tanulsággal. Többnyire jelzők a fontos kulcsszavai: bús, bágyadt, halk, puha, lágy, selymes, hervadt, fakó, langyos, melyek társaságában a látomások ezerszer megfogalmazzák, hogy ő az élet kisemmizettje, egészség dolgában a természeté is, de soha nem azt, hogy az élet volna kisemmizett a földön! Az értelmes emberi élet, a világ teljes gazdagságának és békéjének élvezete az ő vállalt és hirdetett álma is, olyan többszörös korszakfordulón, hogy lehetetlen el nem tűnődni: miben volt talán még, mégis a XIX. század utolsó s miben itt indulása idején, halkan és nagyon erőteljesen már a XX. század első modern magyar lírikusa; hol rajzanak, hullámzanak még csendes örvénylésben körülötte a költés olyan szent, de romantikusan ósdi és pózos kellékei, mint a lant, a babér, a múzsa, s mi az a legfontosabb varázslat, a lényeg sugárfegyvere, mely az ő versmondatainak típusában már a ritmus, a rím, a kötött forma legnagyobb tökélye alatt a pontosság, a kerékbe nem tört, a természetes emberi eszmélet áradásának csodálatos érzékkel megtalált aránya, maga a felszabadított nyelv, melynek emelkedettsége feledteti is éppen ezt a tökéletes formát, annyira új lírai forma már!

Ettől lehet ő ritka költő, amennyiben kevesen vannak azok, akik más költők számára is kedvenc olvasmányok, már ott, életükben is, anélkül, hogy megfeküdnének egy kort, iskolát alapítanának s külsőségek epigonseregét szabadítanák rá a költészetre, új modorok, divatok, kizárólagosságok bilincseivel kötve meg azt, miután az imént még épp maguk szabadítottak egyet rajta, titáni erőfeszítéssel. Tóth Árpád az a fajta költő, akinek nem egy versénél érezheti az ember, hogy ha csak azt az egyet írta volna, akkor is…

Babits zokogva temette, mondta el felette a gyászbeszédet; Kosztolányi a halotti maszkját írta meg; Szabó Lőrincről a kortársak feljegyezték, hogy a második egyetemi félévre nagyon kis poggyásszal érkezett, de ebben a csomagban benne volt Tóth Árpád Lomha gályán című kötetének 10–12 példánya; még otthon vásárolta, s a fővárosban akarta eladni, hogy kedves költője hírnevét terjessze. Akkor, a húszas évek fordulóján Tóth Árpád, akinek még nyolc rövid beteg esztendőt tartogatott az élet, vidéken tengődött, a kor költőinek életében is obligát nyomorban, mikor persze a havi kétszáz sose telt, s egyeseknek legfennebb „aradi” vagy „debreceni” nevezetesség és „rímfaragó” volt még.

Pedig annak idején, 1908-ban, 22 évesen már munkatársául hívta a Nyugat, s máig minden irodalomtörténetben és iskoláskönyvben a Nyugat első nemzedékének jelentőse ő, csak visszamenőleg nem lehet már igazságot szolgáltatni neki akkori omlások, csalódások, hányattatások, halálos betegségek ellenében. 1921-ben a legnagyobb fordítói triász van alakulóban, mikor a tét Baudelaire lefordítása, melyet „harmadrészben”, Babits és Tóth Árpád mellett, első jelentős és egyből jelentős erőpróbájaképpen Szabó Lőrinc végez. „Legelső műve, mely elém került, egy Baudelaire-fordítás volt a Nyugatban” – emlékezett Szabó Lőrinc, akinek diákkori lelkesedése a költőtárs iránti örök megbecsüléssé lényegült, és Tóth Árpád korai halála után is ő lett életművének egyik legfőbb gondozója, neki köszönhető költeményeinek és műfordításainak többszöri sajtó alá rendezése. „Régóta és jól ismertem a francia szöveget, de a szavak igazi érzékletességét még elfátyolozta, bágyadttá tette számomra a szótárból tanult értelem. Tóth Árpád magyar szavaiból hirtelen egy vers-múmia kapott előttem vért és életet. És hogy tündökölt, mennyi fegyelmezett erő és rejtett gazdagság volt az eleganciájában, milyen műgondot árult el minden részlete! Azokban a diákévekben kezdtem – Babits költészetével is ismerkedve – megsejteni a költői forma teremtő elvét. […] Tóth Árpádnak ebből a nem is nagyon fontos munkájából azon a könyvtárban töltött debreceni délutánon többet tanultam, mint hetek és hónapok töprengéséből, többet, mint az összes stilisztikai és poétikai tankönyvekből.”

Nem parnasszusi idill ez a mindig tökéletesebb előidőkből, hiszen az alkotók, az írástudók ilyetén szövetsége soha, azóta sem illúzió, nem véletlen, és szándékosan hirdette mindig a maga folytonosságát, teremtő erejének tanulságait, mint az emberi értelem egyik legfontosabb, örök és elpusztíthatatlan iskolája.

Fegyelmezett erő és rejtett gazdagság; mintha Tóth Árpád egyetlen csöndes lírai délután aranyló buborékjában függne ott a jelenkori költészet nem akármilyen szemekből álló gyöngysorán, ahonnan nézve ha néha „elalvó város már a lomha én” – álmaiban az emberiség örök eszményei, a humánum, a szépség, a tisztaság, a szerelem, a béke találnak méltó örök menedékre.

Európa csendes rokona

Krúdy avagy a helybenutazás? Egy óbudai ház előtt vörös postakocsi vesztegelt, vagy csak a gyászkocsi? Egy korabeli napihír fél évszázados évfordulója ez: 1933. május 12-én – Móricz szavaival: – „Krúdy elaludt.” És micsoda elalvás volt ez! A bélistás kistisztviselőé, sírógörcsig csalódott kiscselédé, a lejtőre jutott bonviváné, a kiöregedett bokszolóé; minden idők egyik legnagyobb magyar írója zárta le életművét ezzel a tétova és örökre tisztázatlan elalvással, majdnem ötvenöt esztendős korában, miután előző napon helyi hivatalokkal került kicsinyes összeütközésbe, előző hónapokban kórházi ágyon hevert egykori atlétateste, előző években megalapozta végleges anyagi bizonytalanságát; villanyát levágták, lakbérét követelték, s egy fél liter savanyú bor mellett falnak fordulva találták másnap, holtan, mint Bárczy Benőt, csak a tőr volt benne láthatatlan. Olyan halál, melyet legfennebb egy Krúdy tudott volna épületesen végiggondolni. Érdekes elgondolkozni azon, hogy amilyen szabályszerűen befutnak aztán a rehabilitációk, annyira robbanásig feszülnek az elszámolhatatlan körülményektől. A kor bizonyára kifizette helyette a villanyszámlát, a lakbérhátralékot, de ez már nem varázsolt új Krúdy-művet a nyájas s a nagyérdemű asztalára; valamint az sem egészen vigasztaló, hogyha később, utólag, lehetőleg más nemzedékek, a maguk újabb, szinte elkerülhetetlen süket tévedései és műveletlenségei közepette, derekasan beismerik az előzők tévedéseit. Ám efféléből alakult a dolgok ritmusa: Katona József felmagasztalása, gyűjtés Vörösmarty árváinak, hitviták, ömlengés Madách körül, utca, tér, természeti környezet és lakótelep elnevezések a szellem vonatszerencsétlenségei nyomán. Nagyjából nem több e kis irodalmi esemény fél évszázados tanulsága sem, az életrajzi dátumé, mely egy kivételes alkotó egyetlen életére akasztotta oda (idejekorán) a második zárójelet. Az életmű pedig akkora, hogy összegyűjtése – tehát alapos számbavétele – még be sem fejeződhetett. A legkülönösebb feltevés vele kapcsolatban, hogy ettől az idővel ugyan dacoló írásművészettől a korabeli közönség abban a pillanatban annyi minden – a ma madártávlatából már lassan kibogozható körülmény összejátszásaképpen – más felé fordult; talán kicsit a szakközvélemény is. Tűnjék ez bár ostoba méltánytalanságnak, tényként fogadható el, miképpen tény az alkotó örök kiszolgáltatottsága is, amennyiben közelről az óriás is csak egy Krúdy az albérleti szoba recsegő ágyán, csak egy villany-, víz-, gáz-, rádióelőfizető, egy villamosjegyváltó járókelő. Krúdy különben is a század irodalmának egyik nagy magányosa volt: bár közölt mindenütt, s nagyon is fogékony volt mindazokra a hatásokra, melyek a kor atmoszférájából az epika fölött gomolyogtak, nem csatlakozott egyetlen irányzathoz sem; bizonyára mert nem az irodalmat akarta célba juttatni, hanem mindazt, amire jó maga az irodalom. A szakdiagnózis szerint: pályája a XX. századi magyar irodalomban sajátos jelenségként egyesít valami késői (?) romantikát s az akkor még vadonat-modernnek ható irodalmi impresszionizmust. Tény, hogy mindezt nagyon is realista társadalom- és lélekábrázolássá egyesítette, minden bizonnyal nem elméleti spekuláció, csupán zsenije alkatából következőleg. És milyen nyugtalan dinamikával! Krúdy, aki talán ki se mozdult hazájából, szüntelenül utazik olvasójával: keresztül az életen-életeken, s az élet(ek) álmán, mely a lét egyik/másik eszméleti állapota, és keresztül hazája időin s térein, elképesztő megfigyelőként, szavát nem felejtve a részletektől, s az érzékletességet nem tagadva meg a nagyban sem, oly könnyedén adva vissza a lényeget az újabb átgondolásnak, amilyen nehezen megközelíthetően vagyon az oldva a földrajzi és történelmi mindennapokban. A világ, egy kor világának fizikai és szellemi, architekturális, természeti és társadalmi állapota nála a festmény s a zenemű, a látvány s a kontempláció, a fénykép s a mozgófilm, a béke s a dráma műfaji és műformai keveredésében és egyik lehetséges mega-koncentrációjában marad fenn az írásban. Az, ami Krúdy írásművészetében a magyar epikában beérett, olyan nyelvi és szemléleti alap, melyre nem felületi jegyekben megnyilvánuló folytonosság, legkevésbé külsőségek fárasztó epigonizmusa épülhet, de amely nélkül – matematikailag kimutathatóan – utána nem létezhet tőle független ábrázolás. Krúdy egyik hidunk az írásművészet európaiságához: az önmagát emberiség-közérdekűen elmesélni képes táj, jó értelemben vidék, rész, partium méltóságához, értékéhez. Krúdy egy olyan goethei egyetemesség kísérlete, melytől számon lehet kérni az örök itt és most jegyében teljesített legvégső szolgálatot is. Helybenutazásának kultúrája elvisz a világhoz, és elhozza nekünk a világot, a világét. Nagy példája nem a jelzők repkényeiben, a stílus arabeszkjeiben, a cselekmény folyondárjaiban kúszik tovább, hanem ama totális művészi észjárásban, mely nála az epikumot megtalálja, létrehozza. Az ilyen lant minden korban, a föld minden irodalmában Odüsszeusz íja, Frundsberg kardja, Toldi buzogánya: kezelése titáni erőnek próbája, ez áhítattal már belátható csendes, esendő falnakfordulása ötvenedik évfordulóján.

Krúdy világ-újra-mesélése a magyar irodalom egyik legnagyobb szabású világteremtése. Mint a legnagyobbak ennek gyártási titkát, személyes emberi szerkezetét, se vihette sírba, ott van az, akár kiválaszthatóan és kiemelhetően, milliárd képének szövevényében. A korok azokon keresztül tudnak legjobban kommunikálni más korokkal, akiknek alkata kedvez mindkét kor lelki alkatának. Szindbád, miközben saját lélekvesztőjén végig értelmes éberséggel küzdött a végzetes hajótörés ellen, folyton az eszmélet számára időben-térben valaha teljes látóhatárt fürkészte. A nagy írót arról is fel lehet ismerni, hogy mérhetően egyenlő távolságban marad műveiben a kortól, melyet ábrázol, és az utókortól, mely bírája és haszonélvezője szellemi kalandjának. Krúdy hangulati telitalálatainak ez az egyedül a kiválasztottakra jellemző alkotói szimmetria egyik fő forrása: talán senki se szomorúbb nála az idő múlásától, és senki se üdvözültebb az elmúlás tudomásulvételétől; senki se néz hosszabban az idő után, mely mintha örökre tudna elrobogni a valaholból (mint ama postakocsik), és senki se hisz jobban az idő eljövetelében, hiszen folyton hozzá beszél, végig neki írja fel, őrzi meg elmenetelének fájdalmát, elvonulásának látványos semmiségeit, miközben tulajdon elmúló testében az időnek kiszolgáltatott életet s az életnek kitett időt tapintja folyton. „Vajon ki lehetett az a tréfás fiatalember, akinek huszonöt esztendő előtt abban telt passziója, hogy fiatalsága ködjét és harmatát, fosztóka-hangulatú mesélgetését és kisvárosias ábrándozását az én nevem alatt elkövesse…?”

Kevés életműben van akkora örök-aktuális szelíd szemrehányás a múlttól elforduló mindenkor felé, ha netán valamelyik mindenkor szerint az idők folyamatosságán elmerengeni, elődök világán elmerülni – nem épülés, hanem bagatell nosztalgia. Végül is az idő múlásától magát elárvultnak érző ember intelme, védekezése ez a magát jeleneiben túl otthonosan érző ember önmagát bántó, megfélegesítő érzéketlensége ellen. Végül is Krúdy, a nagy derűs-szomorkás-magányos, akit tulajdon máskorjai is cserbenhagynak – valóban magányos. Hogy magányát választott tennivalója, írnivalója erőszakolja ki, avagy személyes belső társtalansága hozta fel látványát, látomásos látványát egy a maga egységében is páratlan (élet)műnek a társkeresésről – szinte csak szakmai kérdés. Vajon minek nevében indokolt egyáltalán eltöprengeni az alkotók magányáról 50 évnyire benn (végül is diadalmas) utókorában a műnek? Mert ez a magányérzet személyes ugyan, de döntő, alkati indítéka mindennek külön s az egésznek, amit alkotott: érzelmi szűrője, etikai látószöge: eszméletének állandó, örök szemüvege. (A részletkutatás számára izgalmas felderítnivalók: csatlakozások X, Y, izé stb. felől.)

„Tehát itt sétálgattak a ligetben a vár alatt, s azt a hangot hallhatták meg a maguk életéből, amit akartak…” Az ő boldogsága mint valószínű végcél, személyes álom is – valami ilyen csend-család-mennyországú. Mintha mindent letudván, teljesítvén aztán az ember, valami olyan délutánokra vágyna, mintegy jutalmul, mikor semmit nem kell már sürgősen átélni, befejezni, hátralékképpen behozni, elrendezni, semmi sem égető, nem fáj, hanem csak sétálni, szemlélődni kell, esetleg észrevenni az évszakhoz illően szelíd naplementéket. Innen és ide a nosztalgiák, a körülhümmöghetők, a megkérdőjelezhetők, az értelmezhetők és újra ellenőrizendők, ha egész életmű épülhet rájuk. A művészet bizony sokszor építkezik nosztalgiákból. Jelene, közérzete pontos megfogalmazásához, egyetemessé fogalmazásához nosztalgiákat gyűjt maga köré. A nosztalgiák csak az egy kijáratú lelkek és korok számára terhesek, a türelmetlenek számára, akik nem tudnak eljutni az árnyalatig, mely bizonyít. Az árnyalat pedig bizonyít. Az ember körül – nemcsak a szép világában, hanem az egzakt világában is – fontos szavazati joga, döntő szava van pár ezer éve az árnyalatoknak. Krúdynak már-már „irodalmon kívüli” működése az, hogy mint egy eltűnt kor nagy és koncentrált alkotópéldája, példánya megerősít az árnyalatok döntő és humánus szerepét illetően, egy közkedvelten rohanónak titulált másik századvég közelében. Melyet nemcsak ÉNek élnek át ekképpen, hanem a MI is. Ha az ilyesmi is egy halott nagy író esztétikai értékei közé sorolható: jelenségének Legfőbb EMBER–SZAKMAI Tanulságai is vannak. Krúdy, a teljesség nagy átérzője, a teljesség nagy átérzésére biztat. Azzal is, ahogy nem tudta soha elfogadni, hogy az élet alapfokon ezt jelenti: csak az énbe zárva lenni! Mélységes türelemmel fejti ki s bizonyítja ezer változatban, mennyire szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, a többnek, a másnak, az egy érzékelhetően kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Még a világ se legyen egyetlen világ-személy-azonosságba zárva! Hogyne volna ez fontos árnyalat, alkatrésze az egyik legfőbb emberi tulajdonságnak, a sok és mély értelmű megértésnek. Hiszen az érzékelhetőn kívül eső dimenzió már, illetve még – a múlt és a jövő is. Művének sugárzó alaptónusa valami szüntelen ébrenlét: ébrenlét álomban, emlékezésben, tervezésben is, a valótlanság valóságában is, megpróbálandó megőrizni bármikori önmagunk, mely nemcsak mulandó, de porszemnyi is, mégis ki tudja, mikor mire kell majd valami egészhez. Nem regionális gond és észrevétel az ilyesmi, az ennyi! A mindig izgága s jelenével elfoglalt Európa csendes rokona, Krúdy a maga külsőségekben alig rajtafogható tanításával erről azok közül való, akik költői szintézisével, annyi mint érzelmi megmentésével próbálkoztak az addig nyilvánvalóan csúcsteljesítményt nyújtó, de mindenképpen szépségesen és okosan, megejtően zsúfolt XIX. század összes tudható tanulságainak, amikor az új századból jóformán még csak egy rettenetes világháború és a leverhetetlen forradalmiság, a mindent-megváltoztatás szándéka vált nagyon közelről bizonyossá. Kultúrtörténet és helyrajzi ismeret, lokálpatriotizmus és sajduló hazafiság maga-előírta arányokban keveredik egyetlen novellán s az egész életművön belül a szenvedő s alkotó korok és népek, jelen-múlt-jövőbeliek létére, értékére való, költőire fogott, de mindig pontos utalásokkal, formailag olyan kép- és hasonlatcsaládfák erdejében, mely nagyon nagy költők életművében is ritka.

A költői eszközök epikusa ő, bárki másnál hangsúlyosabban, hasonlatoké és metaforáké, melyek nem egyszerűen eszközei, hanem elsődleges megvalósítói világmegőrzésének, az élet átélhető ízeinek az egyetemes írásművészetben hihetetlenül magas szintű, pontos továbbítói. S méghozzá nem is fordíthatatlanok!

„Én az álmaimban kerestem társaságot” – hazudja kegyesen, kegyelmesen, mert így mondja ki legpontosabban azt az igazságot, melyet Vojtina ars poetikájától József Attila Thomas Mannt üdvözlő verskiáltványáig vallottak, alkalmaztak az igazi felmutatók és továbbépítők valamennyien. „Modern lírai” vívmányok „előfutára” Ő a prózában (amennyiben a műfajhatárok fontosabbak s nem egy irodalom valakiben újra megtestesülő egyik élete). Írói műszere félelmetes pontossággal és éberséggel működött jelenben és múltbeli jelenében, melyet színpadnak választott a comedia ráeső részének, felvonásának előadásához, megtanításához. Nála az élet mindenestől maga az egyesült három idődimenzió. Tündérgyorsan és egyszerre esteledik és hajnalodik is nála, ahogy a lélek, a szellem örökké nyitva tartó szemének éppen kedvesebb, alkalmasabb a megvilágítás.

Mert történelmivé forduló, forradalmassá váló, személyes sorsát is magával ragadó jelen-idő eljöttekor se elvakultabb, se restebb nem volt a látóknál, leírta ő azt is, hogy „Elballagott a régi idő!…” Valósággal Adys, ahogy az őszirózsás forradalom hatására fogalmaz: „Tudtuk, hogy bús, becstelen kártyás-élet a történelmi múltunk nagy része, hogy mindig a szegénynek volt igaza s nem az úrnak… Nem kell félni az új történelemtől… Csak pusztuljon, omoljon, vesszen a régi világ… A népnek, sokáig bolondított, jelszavakkal vágóhídra vagy követválasztásokra vitt népnek kell legelőször felnyitni a szemét, megmutatni neki a történelmi hazugságokat…”

Egyszerre személyes és szakmai az ő múlthoz kötöttsége. Ez a nagy álmodó, megőrző – egzakt történelmi érdeklődésű is volt, és mindig ébren. „Izgalmas, vergődő, siralomház-kedvű napjainkban nincs időnk megállni a szélverte futamodás országútján, hogy tiszteletünket bemutassuk kővé válott nagy szellemeinknek, nincs érkezésünk hátranézni a megpróbáltatások kínjában, nem figyelhetünk a harangszóra, amely a dicsőséges múlt idők tündértavának mélyeiről hangzik utánunk” – írja Petőfi kapcsán 1920 táján. És ebben a tisztánlátásban volt ő is az egyik ország-megőrző, egyik el nem merülő bója, akár figyeltek rá közelről, akár nem. „Végsőhelyi Kálmánok” és merengő házak, olyan szürke falakkal, mint az örökké máris tegnapelőtti múlt századok, az ő választott szimbólumai, fegyverei, stílusbeli és tartalmi stigmái. Töményen egyetemes aktualitásúak és töményen nemzeti fogantatásúak. Végső győzelmének titka ez a végső koncentráltság. Ha szintetizáló és előfutár valamiben, iskolaalapításának kérdése a vele kapcsolatos súlybeli, értékrendbeli kérdésekkel egyszerre tisztázódik lassan.

Mert Krúdy maga a közelről döbbenetesen kevéssé észrevett, érzékelt rendkívüli nagyság, erre már nincs kultúrtörténeti bocsánat, s talán ez reneszánszának, reneszánszainak titka, most és majdan. Ahogy (csak?) következetességében, egységében felismerhető úttörő modernségével, mindenre figyelésével, mindent megtartásával jelenti azt az iskolát a magyar literatúrában, mely azelőtt is, azóta is úgy ajándékozza oda újra meg újra a világot eszméletünknek, hogy éppen a gesztust képes mellékessé, láthatatlanná és ellenállhatatlanná oldani, finomítni: nem kell ittmaradni, de a múló idő minden pillanat jutalma, és itt lehet maradni mégis, a megmaradó világ az emberiség legfőbb, idegtépő és idegépítő jutalma.

„Egyedül könyveim maradtak a télre”

Könyv lelke, szó lelke, írás lelke – sirályfejű széplelkű szent öreg, aki már életében emlékké vált lassan, mert bálványságát egyesek megunták, megutálták, s mások a mindig új idők mindenkori beatles-zsivajából már meg se hallották. Mégsem jaj annak, aki a rétegek mentén halad, és ahol azok a talaj szintje alá vezetnek, barlangba, börtönbe, alagútba is követi azokat, s csak majdan a sírba.

Lehet, így se nehéz ráérezni, vérmérséklete, élete maga rajzolta, maga diktálta későbbi ritmusa szerint – hogy egyből bölcsnek s öregnek jött a világra, a Partiumban, 1759. október 27-én. Mindenki felveszi rendre az életkorok típus-arculatát, de mondják, hogy kihez-kihez csak egyik talál igazán, abban futja ki valódi formáját. Lehet a fiatal tanfelügyelő úrban is már kész az ama kolera sújtotta vidék goethei korba hanyatló ősz írófejedelme.

Az emlékezés első sóhaja mégis a születésnek szól, az érkezésnek. Körül valami menüett-hangulatú, önmagának is idegen világ kavargott. Tetszik tudni, ez az a kor, melybe csak post mortem érkeztek meg Rodostóból a levelek. Tízévesen kerül a sárospataki skólába, ahol tíz évet töltött, s nem annyira az akkor rossz lábon álló híres kollégiumi tanuláson, mint inkább saját önképző ösztönein vált önmagává, a későbbi fogalommá, Kazinczyvá. Ez történt pedig épp kétszáz évvel ezelőtt, 1779-ben. A self made szellemek mindig maguk fejezik be a saját nevelésük s a nemzetét.

Hullnak a levelek, ősz van, Kazinczy születésnapja. Annyi levél aligha hull le egy őszön, amennyit ő írt volna, ha minden még jobban halad. Így is rengeteget írt 72 életéve alatt. Elképzelhetetlen következményű csendes, halk, udvarias leveleket, melyek az őszi lomb pontos tapintatával értek címzettet: fontos talajt a külső eseményekben oly gazdag, hát látszólag oda se figyelő kor-töredékekben, melyeket egyetlen egységes életként élt végig tiszttársai és porkolábjai oldalán, barátai és szerettei körében, ama fertelmes-nyugalmas aggkori koleraágyig. Munkásságának rendkívüli jelentőségét a nevéhez fűződő nyelvújítás adja meg végül is. A magyar nyelvet alkalmassá akarta tenni minden irodalmi műfaj, minden műveltség és gondolat kifejezésére. Hihetetlen és hallatlan személyes vállalkozás, amihez képest Fulton hajója s Stephenson lokomotívja már érett meglepetésként pottyant bele a korba. Egy példa arra, hogy ami akkor ott valahol jó és fontos, nem fontos örökre: például ő állapította meg először a magyar irodalomban, hogy minden műfaj más-más stílust kíván. Sokáig így volt (legalábbis) hasznos. Mikor a fehér foltok nemcsak beutazatlan egzotikus földrészek térképén tátonganak még, de a kultúrában s a tudományban, az emberiség lelki önismeretét jelentő irodalomban is fehér folt még Heine, Berlioz, Dosztojevszkij, Röntgen neve, s egyáltalán az egész XIX. század.

De előbb még jön a nagy kaland, a koré s az egyetlen életé is. Még előbb megyei kishivatalnok, majd megyei tanfelügyelő. Közben – szinte mellékesen – 1787-ben Kassán Baróti Szabó Dáviddal és Bacsányi Jánossal megindítja az első magyar irodalmi folyóiratot.

A hivatalnok úr! – mint ilyen különös módon II. József korának „kreatúrája”. A kalapos király és reformer császár akkoriban adván ki nyelvrendeletét, a hivatali élet s abban különösen a nyelv egyszerre megváltozott: a latin s részben a magyar helyett a hivatalok nyelve a német lett. Abaúj vármegye tisztviselői közül egyedül Kazinczy bírja a német nyelvet, s így a nagy munkabírású vicenótárius lett a vármegye hatósága. Orczy Lőrinc, a főispán levélben azon élcelődik: „Hát hogy mint vagyon Kelecz úr? s mint Zombory és a többiek? Valjon a teuton nyelven tudnak-é torzsalkodni?” De a higgadt hivatalnokot és tudós tanfelügyelőt – mielőtt felmentik állásából s visszavonul Regmecre, hogy teljesen a literatúrának éljen – nem az anekdoták foglalkoztatják. „Elmúlhatatlanul s mindenek felett az kívántatik meg, hogy az Oskolákban magyar nyelven taníttassék az Ifjúság. Mely annyival könnyebben megeshetik, mivel már ekkoráig is sok magyar könyveink vannak, s a szükségeseket pedig Tanultjaink el-készíteni készek lesznek. Él Dugonits, él, s Rozsnyón az én igen kedves Barátom, Páter Lovasi Benedek tsak intésre várnak, s rész szerint írni, rész szerint fordítani készek lesznek” – írja egy beadványban 1790-ben.

A tanfelügyelő úr! Már akkor túl volt a világ azon, hogy az értelmes fejeket csak úgy le lehessen csapatni holmi véleménykülönbség miatt, amit rendszerint az ő javukra döntött el a történelem, az utókor. Túl – amennyiben Pascal, Descartes és Newton után vagynak, ellenben Voltaire s az Enciklopédisták csak megkezdhették a háborúskodást, mely elszabadítása volt a repülő fejek igazi parádéjának is. Kül- és belhonban egyaránt. A Martinovicsé mellett majdnem a Kazinczyé is elszállt a tennivalók csak később virradó századfordulós egéről. S homlokegyenest ellenkező justizmord-besorolásban, mint mondjuk a Lavoisier-é Párizs piacán! Mert nemcsak a régivágású abszolutista, totalitárius rendek vették így a dolgot. Ezért bocsánatot lehet kérni a históriától, de nehéz megmagyarázni, hogy a világ haladásához a vízbontás kémiai felfedezőjének fizikai pusztulása feltétlenül kellett. A lényeg, hogy Kazinczy feje is majdnem oda került a történelmi fűrészporos kosárba, a hulladékba, s akkor mára – az addigiak alapján – bizony mindössze egyik mártír lenne.

2387 napot ült – ez volt végül is, a csak a végén nyilvánosságra kerülő számla, melyet eredetileg „biancóban” töltöttek ki. Ferenc császár kegyelmet gyakorolt, de a biztonság kedvéért meghatározatlan idejű börtönre változtatta a halálos ítéletet. Végül is ez is nagy szó; ki volt akkor még, addig ez a Herr Kazinczy? S különben is még csak 1795-öt írtak, azokat a Robespierre-éket vállalkozóbb szellemű polgártársak Párizsban kiirtották, de a jakobinizmus kísértete még bejárni látszott Európát, s ama Bonaparte nevezetű tisztecske még nem verte szét közmegnyugvásra az utolsó forrongó tömeget. Ugyan ki ez a Kazinczy – ez fontos szempont! Ha sejtette volna a császár, kivé lesz, talán azt a kegyelmet nem látja szükségesnek. A különben se nagyon derűs lelkű Habsburg-ház legsótlanabb hajtása így is túlélte őt négy kerek évvel. Ám előbb a kedélysenyvben szenvedő uralkodó majdnem vele egyidőben tett erdélyi utazást. Egyazon birodalomban egészen más vizeket zavartak.

Kétezer-háromszáznyolcvanhét nap. Szép, hogy azalatt legalább időközönként irodalmi munkáin is dolgozhatott, dolgozgathatott, olvasgathatott, leveleket is írt. A Szent Szövetség korától számítható talán, hogy később az ilyesmire jobban vigyáztak. Elvégre valaki vagy író, vagy politikai fogoly. Silvio Pellico – még Kazinczy él – amikor a hírhedt velencei ólomtetők alatt már csak az üvegszilánkkal lesikált asztal lapján élhette ki oly kínzó írásdühét, melyből egy másik egyetemesebben ismert mementó nő ki: Le mie prigioni.

Ebbe az életbe sok minden belefér. Legendás barátságok és élve hallgatásba-temetkezések, akár olyan emberek elől is, mint a lángoló barát: Kölcsey.

Pedig ő még a tanítványtól is tanulni akar. „Én véghetetlenül köszönöm Uram Öcsémnek, hogy nekem leveleiben olyanokat szokott írni, a melyekből tanulhatok. Így segélli eggy fő a másikat… Széphalom, Apr. 8 d. 1809.”

„Egyedül könyveim maradtak a télre s talán némelykor Uzának barátsága…” – írja még az összhang idején a fiatal Ferenc tekintetes úr az öregebbik Ferenc tekintetesnek. Ez az Uza Pál még sárospataki ismerős, majd együtt „utaznak” – Munkács, Spielberg, Brünn, a föld alatti cellákban szomszédok, valahol le is rajzolja őt Kazinczy. Görögös, mondhatni akkoriban nagyon divatos arcél, tiszta, nemes, erős lélek, „gyönyörű növésű” harmincegy éves férfi, mikor bekerül a fogaskerekek közé. Kortünet, kortünemény. Sosem lesz író, nem költ, nem nyelvújít, csak fontos fix pont a nagy barát életében. Jóval később szabadul, s erről ilyen képpel számol be azonnal Kazinczynak: „27-dik Febr. napján az Sánták és az Bénák, a Vakok és az Világtalanok engem is kilökdösének az várból.” Mivel minden a levegőben van, az átlag sorsokat is a romantika pátosza lengi be, s nagy dolgok valósulnak meg föld alatti csendben. Kazinczy mindenre figyel.

Egy évre rá, hogy szabadul, már a méltán jó hírű Teleki-féle tékával is bíbelődik: gazdagítani tudja a gazdag gyűjteményt. „Gróf Teleki Sámuelnek… Érsemlyén, 1802. Aug. 6.… Az én könyveim között kettő van a miről azt merem hinni, hogy Excellentziád hazafiui lélekkel állított Bibliothecajának öregbítésére lehetne.” S oda is ajándékozza mindkettőt. (Minden valószínűség szerint ma is ott vannak.)

Sosem lesz divatjamúlt s idejét múlta példáinak kútjából még egy dolog. Kazinczy egyik különös titka, kimeríthetetlen erőforrása a családja volt. Különösen az, melyet ő meg Török Sophie, a szerelem s a szeretet teremtett. Még a kezdeti nehézségek is harmonikusak. „Nekem nagy szerencsétlenségem, hogy ott, a hol körültem mozognak, dolgozni nem tudok. Nevetnél, mint járok, midőn ez az angyali lelkű teremtés, nem gondolván vele, akár jő alkalmas pillantásban, akár nem, mint kezdi el olvasni a mi a lelkét nagyobban megillette, vagy mihelyt ablakom alatt gyöngy tyúkja, vagy gór csirkéjinek egész nagy serege csak eggy hangot ád is, hogy szökik-fel s mint hint nekik morzsalékot s székemet mint mozdítja ki.” Öccsei közül László, aki óbesterségig vitte a császár szolgálatában, külön utakon járt, s megtagadta, amikor éppen Damoklész kardja függött felette. Édesanyjuk előtt tagadta meg ezzel a kiáltással: Keine Gnade den Revoltanten! (Nincs kegyelem a lázadóknak!) Másik öccse, a kicsi, kit tévedés folytán vele együtt hurcoltak el a családi fészekből azon az emlékezetes decemberi éjen, később maga is a német irodalomból fordít és „Schiller a barátja”, s ő mindenkit túlél, félig elhülyülve, vendégeskedés közben hal meg majd, valahol az új évszázad közepén.

Sophie az ideális feleség abban a korban, ahhoz a hivatáshoz s abban az életkorban. Nyolc gyermekük születik, egy gyermekhalál s az állandó anyagi gondok nélkül felhőtlen ez a família. „S irtózatosság, midőn nevekedő gyermekeimet koplalni, rongyosan látom a más istentelensége s a Madam Miczi miatt.” Különben szeret és tud panaszkodni, sopánkodni is, amint az évek múlnak.

Kazinczy szenvedélyes író volt, s mindig terveken törte a fejét. Mammut-levelezést folytat az ország csaknem minden írójával, írogatójával, irodalomkedvelő és műkedvelő urakkal, tanácsot ad, bírál, dicsér, lelkesít, szervez, mecénásokat szerez. Aztán ami elkerülhetetlen volt a mégoly lassú víz partot mos taktikával is – a vita kitört, háborúvá fajult. A lényeg: a legjobb írók Kazinczy mellé álltak, s ez döntötte el a nyelvújítás sorsát. Ez is különös – szinte szomorú – így. Pontosabb úgy tekinteni, hogy a nyelv mellé álltak, kevesebb benne az utólag hátborzongató kockázat. Mert a kaland vállalása segített át a nyugalom öbleibe. A biztonságba, amit egy első számú korszerű kultúreszköz birtoklása jelent egy népnek, egy irodalomnak. Ludak százait, ezreit, ha nem tíz- és százezreit lehetne visszaöltöztetni azokba a hófehér toalettekbe, melyek – darabokra fosztva, forró hamuban edzve, penecilussal hegyezve – elkoptak kezükben a nemes cél érdekében. És Kazinczy hosszú ideig, a csata eldőltéig, néma, de nemes fenséggel elnököl. Vörösmarty, Bolyai, Wesselényi, Katona József csecsemőből kiváló s kiválni képes ifjúvá érik közben. Egyesek egyenesen úgy érzik, mire befutnak, hogy sajnos, megelőzték őket a legkedvükrevalóbb tennivalók elvégzésében, megvalósításában. Azelőtt nem ismert tömegű érdekelt ügye volt ez az egész. Pedig a legfontosabb még szerencsére hátra van. Mindig a legfontosabb van még hátra. Csak a fantáziátlanok nem tudják soha csak utólag „kitalálni”, ismételgetve.

Az Ő türelme sosem fantáziátlanság; kívülrekedése, elkopása nem bukás; maga a szükséges elmúlás, mely – szintén rendbontás, balesetképpen – néha megelőzi a testét. Az ő kezdeményező szerepe irodalmi téren épp olyan döntő jelentőségű, mint később a Széchenyié a társadalmiban s Petőfié mindkettőben.

Ám ekkor már minden kész – csak a világ befejezetlen, de ez már nem az öregek dolga. Egy más koré, hova beélni majdnem veszedelmes, a legcsendesebb körmölés közepette is, hiszen játékszabályai se a szellemnek, se a testnek nem valók. Nem úgy kellemetlenek, mint a budai siralomház, mikor a férfi még csak 35 éves, és bilincsben van ugyan, de minden idegszála legalább figyel, remél, és megörökít. Nem holmi századforduló volt az a kerékvágás, mely kettébe, háromba metszhette volna egy ilyen sodrású élet állagát, nem is a Bécsi Kongresszus vagy a nekilendülő reformkor. Belső órája úgyis másképpen mérte végig a fontosat, a szentet. A folyamat egységének szent őrületét nála senki se fojtotta el sikeresebben: erényesebben, önmegtagadóbban ottan, Danton és Kossuth közt, incroyable-ok, huszártisztek és carbonarik tumultusában, senki se fogta jobban egyenletesen lejáró óraműbe, emberszabású erőműbe. Mely viszont lejárt, s már csak a lényeget nem érintő, bármikor esedékes külső esemény maradt hátra.

„Mély bánattal kell jelentenem a szegény atyám halálát, mely Augusztus 23-dikán nekünk nagy szomorúságunkra történt, a rettenetes Cholera betegségbe esett 21-dikén s harmadnap múlva elhagyott bennünket örökre az áldott; pecsételetlenül találtuk ezt a levelet, ez volt az utolsó, mellyet írt életébe. A legmélyebb tisztelettel maradok alázatos szolgálója: Kazinczy Eugénia.” Véletlenül nyárutó volt, vagy kora ősz. De lehetett volna bármi. Nem az övé volt már, hogy aztán – csendesen kitartó szándékaihoz híven a bőven maradt sötétség ellen bevesse, továbbadja. Egyedül könyvei maradtak a télre.

„Emberségről példát, vitézségről formát”

Valahányszor megpillantom azt a domboldalt Esztergomban, mint valami mai szélesvásznú filmváltozat realisztikus megjelenítése, feldübörög egy pillanatra a jelenet, a teljes csatakép, ágyúk dobbannak bele a napsütésbe s ezer torokból ordít a roham s a rémület kiáltása. De csak egy pillanat az egész; a várhegy alól lefele loholó utcákban olyan szeppent, ügyefogyott a csend, mintha a helyszín azóta se tudná feledni, hogy ilyen tisztes, vidéki fészekben olyan országos, vagy éppen világra szóló csetepaté folyhatott, amibe belepusztult egy költő is. Negyven esztendős volt. Hogyan keverednek az ilyen matuzsálemi kort megért középkorvégi költők olyasmibe, amelytől kétszeresen is belekerülnek aztán a tankönyvekbe: az olvasókönyvbe és a történelemkönyvbe?

425 éve született Balassi Bálint, első igazi költőnk; különben nem is első: első tudatos költőnk; igen, mivel a többiek nevéről nem tudunk, csak a műveikről; első tudós költőnk; amennyivel tudósabbak nála meg nem járták már Pisát, Páduát; első és utolsó Balassink született hiányzó egynek, elsőnek hányadszor, mire végre sikerült, hányszor-egynek, éppen kapóra annak, költőnek, katonának, valahol, jó helyen, lehető legjobb pontján a sornak, időnek, Pannonius és Pázmány, a mohácsi és a nagymajtényi mező között. Bölcsőjében, vagy mikor apja először lóra ültette, aligha dőlt el, hogy egy végvári vitéz vagy egy poéta hiányzik jobban – azt hiszem, poéta után néztek körül ritkábban akkoriban, őszi reggeleken a zúzmarás füvekkel borított palánk alatt. Meg is látszik: tulajdonképpen ez a habozás szülte igazán. Valahányszor valamely zsarnokság zúzta össze a fegyvert, mindannyiszor újult erővel lángolt fel a népek szellemi honvédelme: románé, szerbé, szászé, magyaré, franciáé. Nagy reneszánszait a zengő szó a jajok égrekiáltó kacskaringós violinkulcsával nyitja a Himalájától Hispániáig, ebben is egytestvér a nemzetek igazi szelleme, az építkező, a megőrző. Tudjuk, hogy mindmáig senki se tudja, ki volt tulajdonképpen Shakespeare, minthogyha számítna egyáltalán egy álnév, ha valódi elmét takar. Homérosz rabszolgalány volt, s nem is élt, csupáncsak néha „ideje volna énekelni”, s olyankor úgy összeállnak a munkára, harcra kész emberiség feje fölött nemcsak a hadra, döfésre alkalmas dárdaerdők, de a metrumok, hexameterek csatarendje is. Tudjuk, szavak és anyanyelvek tízezres, százezres hadseregeit látták, hallották népvándorolni a kiégett Termopilék és letarolt Szarmata-síkságok felett a csodálkozó tekintetű túlélők; tudjuk, hogy a szellem folytonossága is megszakíthatatlan, egy hiábavaló, hitvány kis születéssel kezdődik, névtelen, csak később nevessé váló családokban, színhelyeken, haszontalan irkafirkával foglalkozik lázasan, s tulajdonképpen legtöbbször megtűrt és kiszolgáltatott, senki se fogja fel jelentőségét ott közel, csak majd az egyetlen hál’ istennek éppen a szálat, szót, szentséget, szövetséget önként továbbító, úgy 80 vagy 800 év múlva, pedig mit kellett szenvedni, megszenvedni azért a képért, igéért, állásért, állításért, célzásért, hadat, hideget, havakban lovagolva, lehelettel melengetett köröm közt libatollal, nevetséges játékszerével az idők szelének, kötözőhelyeken fetrengeni, börtönben, éhségben, lázban és belső lázban, de minden jutalmazva leszen, elnyerendi a pályabért, legalább más testekben, úgy az egésznek megmaradó egészségében, mégis. Tudja ezt s dehogy tudja az első tudatos költő, tudós költő. Tudja is, nem is. De hát szolgálat-é, avagy öröm végül is az, amit állandó riadókészültségben vagy csupán álombeli alternatívájában: sütkérező tündérországban papírra vet a talentum, beteljesült szerelmek bársony ölében nyugtatva fejét? Még azok a majdan piedesztálra kerülő boldog ideálok sem értik, könnyedén dobják el még a költők életében az özvegyi fátyolt. Özvegy férfiak gyülekezete, ez az esztendők alatt összefényképezett család. Mintha csak keresztül-kasul gondoltak volna egymásra, mégis; legalább maguk; a mindig észtől villámló magányban. Ül tibeti hidegben a priccs szélén Csoma Sándor; üldögél Kufsteinben Kazinczy; ül Déva várában Dávid Ferenc – és Balassira gondolnak. A langyosokat pedig kiköpi az úr; így válnak száműzötté a cellában történő egyetlen igazi történelemből az alkalmi citeráslányok, hűtlen hitvesek, közömbös jelenkorok. Ha egyszer az alkotás magány akkor is, ha rivalgó seregek közepette lovagolsz, ügyükkel összeolvadva, Esztergom alatt, a fehéregyházi csatatéren. Mert nemcsak kardcsörtetve, de mindig fejcsóválva is. Szerelmetes haraggal a nyilvánvaló bűnökért, hibákért, bármilyen hetyke és utánozhatatlan örömmel azért, hogy semmi, de semmi nincs „ez széles föld felett szebb dolog az végeknél”. Nem a szófogadatlanságért, oda se neki, mint ahogy nem igaz, hogy csak akkor szóltak érvényeset, amikor feddő szavakkal szóltak a romlásnak indult hajdan erősről. Mint ahogy egyedül ők nem hitték komolyan, Arany János-i gondolattal, hogy kihalnak sújtotta népek hirtelen, visszamenőleg is berzsenyisen, adysan, a szőnyegszál úgy dicsért mintáit kiadó, nem is olyan nagyon bujkáló motívummal, vissza és előre. Tibeti, zólyomi, dévai hidegben ülnek villanyfényben, az asztalomon kiterített papír fehéregyházi síkján a próféták és mesterek, és egymásra utalnak, s a szellem fegyelmében és tartósságában is Európára, a világra, hol Dunának, Oltnak egy a hangja, öt ujjú gondolatokkal ők fogják ceruzámat, miközben jön a golyóbis, süvít a soha nem éppen Balassinak szánt ágyúgolyó, de nem is egy török Münchausen báró ül rajta, hanem a tréfás elmúlás. Valódi születésre valódi halállal felelnek. De zöld erdő harmatát, piros csizmák nyomát hóval lepi be a tél – szóval lepi be a tél.

„Ki és mi vagy…”

Elgondolkozunk-e azon, ami csak utólag látszik: Arany életét pontosan kettéosztja az 1849-es fegyverletétel. Lehetetlen, hogy két alkotói szakaszra ne. Pedig Ő hagyja el medrét legkevésbé, mindenképp mutatván alkata fajtájának sodrát, melyet nem úgy befolyásolnak zivatarok, országos esőzések, végzetes olvadások se, hogy lényegében: partjaiban kárt tennének. Ha van költőfajta, ki a villámlásnak, égzengésnek, fergetegnek metaforájába öltözik – Ő a hajózható, megbízható, állandó, örök és végleges folyók rokona, melyek a tájon voltak s maradnak, jelentik, őrzik és éltetik a földet. Elgondolkozzunk-e ezen? Mint azon, hogy ezt a költésbe zárkózott fontos életet még több száz dátum, esemény, képlet osztotta az intellektus aranymetszés-szabályai szerint. Mohács és Catalaunum, Várna és 67, és Juliska halálának dátuma. Úgy, azzal élt az összes lehetséges jelen- és jövendőbeli övéi helyett, hogy átélte számukra a nyelv falán kivetíthető kis és nagy, közeli és távoli, részlet és teljesség életüket, a többek közt magyar életet, népe egész sorsát. S abban a száz éve bekövetkező csendesen személyes pillanatban már azok közé tartozik, akik egyedül is az egész műsort tartalmazzák, adják, sugározzák, immár örökre lebonthatatlanul a „műsor” tudomásulvételének és továbbításának legfontosabb tényezőiről, eszközeiről, az örökös formai kérdésekről, az állandóan aktuális nyelvművelésről, az észjárás kliséiről, a stílus eszményi elokvenciájáról, az utódok nevelésének és képzésének változó, konkrét szükségleteiről, a történelem mindig tovább örökölt s nemcsak fennkölt hangulatáról s főleg a „nagy” XIX. századról, mely az Ő bölcs és nem szürke nyugalma nélkül számunkra, hetedhét határon túli utódok számára se létezik. Mindez máris a lehető legtöbb, amit költőnek el kell érnie. Ez az egy keservesen emlékezetes dátum köré különös, tanító szimmetriával felsorakozó többi – Arany életművének etikai lényege: az idő költője ő különben is, de végleg megerősödve, miközben eredeti alkatához csendesítve egy nagy közös csapás által: meggyőződéssel vállalja egyszeri élete elméleti lehetőségei közül az egyetlen megvalósulót – a helytállást. Így lett az Arany-életmű annyira fontos. Mert van egy szint s azon a szinten, ahol a politikai programbeszéd s a grammatikai tankönyv kevesebb, kisebb, hatástalanabb – csak ez (nevezzük költészetnek) állja a sarat az idő emberi eszméletet ostromló állandó kihívásaival szemben. Az Arany-életmű egyszerűen: használható – azon a szinten az, ahova minden okos és nagy problémája fellebbez egy népnek, nemzetnek s az őt alkotó egyedeknek: ott lesz Ő szertartásszöveg, kútfőket meghosszabbító kútfő, ilyen értelemben nem avuló törvénytár és mementó, s mellesleg mintegy breviáriuma a maga módján a statisztikának, flórának-faunának, lelki morfológiának, szellemi fenomenológiának, a napi hírnek s a históriainak egyaránt. Kaland és próba és metamorfózis. Maga a nyelv is az ilyen költőkből visszabomolva lehet az, ami, szolgál tovább. Ezeket a nyugtató varázsfürdőket szabályosan tartalmazza minden nyelv létének kronológiája. Még csak azon kellene eltöprengeni: „mély művészi komolysága” személyes jegy, avagy hozzátartozik ahhoz, hogy ez a típus így eredményesebb? A nagy, a gégeátvágó metszésvonal másik oldalán is feltalálva, újra megtalálva teljes önmagát, közösségi hozamát, mert van ereje keresni, a benne expediált tehetség- és energiakvantum a megkeresésre van betáplálva? Végre egy nem csonka, befejezetlen életmű – avagy üresjárat-e nem meghalni, összeomlani, lemerülni, Mohács, Majtény, Világos után? Aki egy irodalom kultúrszínvonalát emeli, bizonyos értelemben szintetizátorként a kellő európai magasságba, az tudva tudja is ezt. Arany tudatosságát nagy világirodalmi, mások értékeire is szeretettel és áhítattal figyelő tájékozottsága is segítette. Beszélnek a költészet alkonyáról: pedig ha csak egyetlenegy az igazak közül, mondjuk Arany János ma még olvasható és olvasott, máris nincs igazuk.

Ami megmarad – az élet nem művészi szándékból megmutatott arcából marad meg mindig. Egy-egy aztán névről ismert Arc tükrében. Ezek az arcok antik komédiás-maszkok, ezek a komédiás-maszkok tükrök. A XIX. század tudata Goethét, Beethovent, Faradayt és Darwint játszott az emberiségnek; Verne Gyulát és Dosztojevszkijt – s ezek a komoly játékok közelről és kezdetben nyíltszíni rögtönzések voltak, mint minden előttük is, hogy aztán klasszikummá váljanak, a tudat megdicsőült normáivá, aranyalappá.

A kor magyar irodalmából, eszméletéből ami ide tartozik, elválaszthatatlan két szétválaszthatatlan névtől: Petőfi és Arany. A köznapi s az emelkedett egyaránt e két, különösen egyező és különböző mester daguerrotípia-műhelyéből, gyorsfényképészetéből került fel a falakra.

Ünnepeltünk: Arany János, ki mindig a második e felsorolásban – első abban, ami csak reá tartozik végül és azután, hogy igazán és sokáig egyedül maradván a Petőfi utáni időszak Petőfi-utánzóinak fárasztó vonulása közepette, kitartóan jelenti ama maximumot, melyen szerencsére egy kor kultúrája méretik. Egy már XX. századi ízű metaforával: Ő volt az a pilóta, aki a találatot kapott gépet társa holttestével együtt épségben visszahozta fél szárnnyal is. S még ámulatraméltóbb, hogy mindez nem is volt kényszerleszállás.

Petőfi, akinek kora tovább tart, mint személyes élete! S Arany mint korszak a korszakban, melyet maga hordoz korként, végig! Még Petőfi meghatározó létének, mega-robbanásának idején egyszer csak ott a Toldi is, s ez nem Petőfi-hatás, nem Petőfi-ihlet, kreatúra – legfennebb Petőfi-program, Petőfi-szövetség. Az egyetlen figyelemreméltó! „Ki és mi vagy, hogy így, tenger mélységéből…?” Tulajdonképpen ez volt a lényeg – a „második” is így érkezett! Véletlen? Szerencsére több, mint ahogy az is szerencsénél több: az életképesség biztos jele, hogy a társadalom minden osztálya és rétege hirtelen megtáltosodik, mi több: hosszas tévelygés és lapulás után konvergens célratörésben ontja a tehetségeket, a kiválóságokat, iskolaalapítókat, csapatkapitányokat, gróf Széchenyiék Stefferljétől a Petrovics mészárosék fiáig, s még a leszegényedett hajdúivadék földművesek tizedik gyermekében is nagy szellemi reformátort tartogat a „sors” már-már megint éppen veszni látszó népének s hazájának. Nem marad más hátra, mint bizonyítani az éppen ilyesmire éppen figyelmes nemzet, a nagyérdemű közönség előtt: csak ama tojáshéjat kellett áttörnie, s attól kezdve „költői pályája emelkedő irányba halad…” Egyszerű, de igaz is, eladdig, hogy „korán megöregedve, de megbékélt rezignációval szállott sírjába”.

Ami közte van, az utókor száraz szemével hogy is néz ki?

Többnyire csak az lesz klasszikus, aki előbb közben egy kicsit belekeveredik az újításba. Azt is hihetné az ember, hogy ilyenkor a biztonság, a személyes háttér valóban goethei rendezettsége kelletik – s azt is, hogy csak a színesen romantikus végnyomor sajtolja ki a fülemüle szeméből a télen át befagyott gyöngyöt. Mivel mindkettő, a biztonság s a hajszoltság is lételem, s egyik se tévesztendő azért össze saját külsőségeivel, a tehetség, mint a sziklára hullott mag, mint a sivatagi pálma ugyebár, megszerzi magának őket, s megmerítkezik mindkettőben. A sorrend se fontos.

Arany, a centenarizálók mostani hőse, közelről örüljön, hogy ép bőrrel megússza s viszonylag tisztességes kenyeret kap két pulyájával a provinciában. „Én sokszor vágytam már, hacsak annyi tengert is látni, mint a Korhány egyik mocsárja, vagy a Geszti tó a kertben… aztán panaszkodjanak, hogy a magyar költő nem bír oly széles világnézettel, mint például egy Byron” – írja az ötvenes években Nagykőrösről. És az se eléggé köztudott, hogy például 1865-ben az anyagi bizonytalanság érzetében vállalja el az Akadémia titkári funkcióját, nem mint méltányosság és méltóság jár ki neki, hogy ilyen irányba és arányba mászhassék fel valami szamárlétrán. Ezt is csak miután megindította a maga kis lapocskáját, mely egy év múlva már más címen fuldoklik, mivel se így, se úgy nem kapta meg se az íróktól, se a közönségtől a megfelelő (értsd: minimális) támogatást, s három esztendő alatt meg is szűnt. Pedig nem más Ő se, mint az európai értelmiségi, aki élete értelmét találta meg azoknak az értékeknek élvezésében, ápolásában és folytatásában, melyeket ez a földrész szellemi történelme folyamán szellemesen létrehozott a vérfürdők szünetében. Lásd: klasszikum.

Ma már még jobban tudjuk – hiába vannak az évezredek során felhalmozott tapasztalatok: egy bizonyos összhang megteremtése mindig új, újra és újra aktuális és experimentális feladat. Ez pedig az (igazi, az örök) avantgarde. Attól, hogy valami „akadémikus” vagy „újító”, még nem jó vagy rossz. Miért is rontaná el Vivaldi vagy Krúdy, ami jót megtalált? Valami következetes lehet, hogyha egyenletesen jó – csak a rosszat kell szüntelenül javítani, arra fér rá az „elmélyítés”. A mindenáron való elmozdulás a jó kész helyzetének tovább bomlását is jelentené, s rögtön felmerülhet, hogy hányszor érinthetjük a tökéletest és nyers nyugtalanságból tovább rohanunk. Az eredeti cél szem elől tévesztése mindig a megtévesztés lehetőségének zavarosát is hozza.

„A forma, ha mégoly játékos is, rokon a szellemmel, mely a társadalmi haladás keresésében is vezetője az embernek” – állapítja meg Thomas Mann. A tehetség s a minőség önvédő összhangjáról van szó; s az igazi meglepetés magának a kultúrának az egészséges folytonossága – bennük, az utólag nagyoknak elismert alkotókban, amennyiben a tehetség biztosítéka mindig a minőségnek, s az igazi minőség aztán emelkedő arányban autonómiát jelent: minél nagyobb egy művész, annál inkább képes felülemelkedni a kánonokon, konvenciókon, alapkliséken, a kényszereken. Shakespeare a kor „köztudatában” cirkuláló történeteket kísért be végleges formájukba, mely kizárólag tőle származik. Raffael Madonna-ábrázolásai látszólag olyanok, mint kortársaié; piktor „tömegek” festegették a témát ott körülötte, de csak ő volt, akitől más tartalom került e ridegen kanonizált formákba. S a feldolgozások bartóki, brâncuşi-i, kodályi példái! Nem a sablon veszedelmes – az csupán egy-egy kultúrkör lelki öntőformája, puszta technológiai lehetőség –, hanem annak találkozása a tehetségtelenséggel; olyan, mint napjainkban a sikertelen rakétakísérlet, mikor az égi szivar nem száll fel, hanem visszahull.

Ám az integrációs elvek ott közelről (ma is) olyan sokfélék, hogy nem modellálhatók darabról darabra, műről műre. Webern szerint az egész zenetörténet nem volt más, mint mind távolabbi kapcsolatok (kapcsolások) állandó keresése és megtalálása. S ez áll valamennyi művészetre. Bízhatunk hát abban, hogy az információ-áradat (azon belül a kultúra iránti érzéket csiszoló tudásrész) a kompenzálódást is jelenti mindig s állandóan „egységesebbé” lesz az emberiség? Talán. Elvileg feltétlenül. Addig is örüljünk annak, ami bizonyosság már.

Amennyiben az erkölcs nem egyszerűen és öncélúan holmi szabályok csapdája, hanem a megmaradás feltétele, aminek mindig szembe kell néznie a létet fenyegető veszélyeztetettséggel – bizonyos történelmi helyzetek kultúra-vetületének sajátos értékrendje szerint a magatartás erkölcse is esztétikai szerepet kap. Korunk, az Arany-centenáriumé igazán ünnepélyes érzékenységgel rezonálhat arra, hogy Ő egészen, mint tünemény, ennek egyáltalán nem elméleti felismerését és igazolását: bizonyítékát jelenti, testesíti meg a maga helyén, maradandóan.

„Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”

Nagyítóüvegét a halál kegyesen odaemelte arra a XX. századi tömegsírra, melyben Radnóti Miklós megtöretett teste s mellette a legendás noteszben, mely „R. M. magyar költő verseit tartalmazza”, az ő utolsó üzenete indult az örökkévalóságba, amilyen szeszélyesen nem emelte oda soha arra a tömegsírra, melyben Petőfi széttiport teste porlad, ki tudja, milyen utolsó lapok közelében. Rokon értelmű történetük evangéliuma azért is örök életű, mert mögötte nem egy sors, egy eseménysor, hanem az Egésznek, a dolgoknak a szerkezete válik főszereplővé a lelkiismeretben. A személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig, mindenben, kezdve a dolgok ördögi kronológiájától a borzalmak s az emberi állóképesség mutatószámaiig, addig, hogy az áldozatok számát abban a pusztulásban, mely nekünk egy Radnóti Miklósunkba is került, ahol egy Radnóti Miklóst is egy akármilyen főként kezeltek, örökre csak plusz-mínusz egy milliónyi emberéletet jelentő eltéréssel lehet megállapítni. Ha elgondoljuk, hogy a világtörténelem visszhangos háborúiban, például a peloponnészosziban az athéni lovasság száma mintegy négyszáz főnyi, s még Napóleon hadjárataiban is maximum félmillió ember moccan, a XX. századra valóban ijesztővé válnak az arányok, figyelmeztetően megnőttek, megközelítve egész népek, kontinensek, az egész élő emberiség méreteit. Nem egyetlen igaztalanul megkínzott áldozat, nem csupán egyetlen meghurcolt nép, hanem a teljes emberi kiszolgáltatottság fogalma immár, aminek Ő is áldozatul esett; az emberi jogok eddigi legdurvább felfüggesztése azért is mementó, mert az európai szellemiség eszméletzavarának, lelkiismeret-szünetének árnyékában, valami strucc-szellemiség közegében tombolhatott, pedig a fasizmus sohase volt s lesz belügye egyetlen térségnek, hiszen végcélja nem valami betartásának vagy be nem tartásának függvénye, hanem programszerűen a megsemmisítés, nyíltan a történelem erőszakos „befolyásolása”, eltérítése, meghamisítása. Radnóti Miklós sorsa nem külsőségekkel világít ki ebből a merő izzásból is. Még csak a Reichstag égett le, még sehol Spanyolország, abesszin háború, Anschluss, Csehszlovákia lerohanása, II. világháború, Bor, Don-kanyar és Auschwitz, mikor a szeizmográf érzékenységével a csak elkezdődő borzalmak feldübörgésére fő szava, összefoglaló jelzője: „Afrika, Afrika, Afrika!”… Nem okosabb altatót bevenni és aludni, kérdezi tőle valaki egy konkrét kis estén, 1938 szeptemberében, s az egyszerű „konkrét” válasz a bekövetkező történelem akusztikájából felhangzó tízszeres visszhangban tágul iszonyúan jelentésessé: „Nem, igyekszem túlélni. Az ember tiltakozzék, mondjon nemet az egészre, de ne altatóval!” A pátosztalan tisztaság, mely egész költészetét beragyogja ebben az idegek mélyén oly rosszul bányászó korban, végig ott van a halál eshetőségének emberi méltósággal teljes latolgatásában, s abban a feszült reményben, hogy minden jóra fordulhat. „Szemem alatt ugrál az ideg” – de soha nem szűnik meg fegyelmezni a testet a szellem szolgálatában. Babits halálos ágyánál is az értelem szövetségének gyengülése rándul bele: „ki védi most már azt (milyen nehéz meghatározni, hogy mit!), azt, amit védeni kell”… Az össze nem roppanó költő Radnóti Miklós, akiben példát találhatnak minden gonosz káoszban, elvadult törvénytelenségben, akik nem adják fel a humánum pusztán túlélő testként, puszta létként való folytonosságát, pusztán abból levezethetően, ahogy benne is megélte nagy történelmi tapasztalatát a költői tökély mögött az emberi tartás tökélye is. Valaki rászól: „Ilyenkor írni tudsz?” „A kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír – válaszolom.”

Az Ő egyes szám első személye is, mint legjobbjainknál mindig, a többes elsőt jelenti. Mormogása a magban elrejtett morajlás nála is. „Hisz bűnösek vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk, miben vétkeztünk, mikor hol és miképp, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem.” Logikája madártávlatából: „ha valóban van még elvégezni való munkám itt, nem pusztulhatok el.” Nem mesebeli elsuhanásai ezek a halál árnyékának az élet, a jó vég mohaszőnyegén. Az értékek igazi, megingathatatlan rendjének létét azokban az araszolva papírra vetett remekművekben éppen úgy az életével hitelesítette, mint Petőfi a maga magyar- és világszabadság hitét. Az eszmélet szigorúan szomorú, József Attilánál, Adynál végig megőrzött konok kitartását. A lét még a halál közvetlen közelében is idill, igenis „ekloga”, mert nem tulajdon életét tudja elpusztíthatatlannak, hanem magát az életet, a szellem számára csak egyet követel: az ellenállás jogát az emberi test és lélek elleni agresszióra. A felelősség s az utólagos igazolás távolságán át egy szál öntudat borotvaélén, Niagarák felett gyalogol, közlekedik, közeledik a megkeserített múlt felől a tanulság. De vajon van-e úgy, hogy a rossz örökre megbontja, elrontja az egyensúlyt, jóvátehetetlenül tragikussá teszi az egész ízeit, hangulatát, igaza lehet Adorno hiperbolájának, hogy azok után már nem volna szabad mosolyogni soha többé? Nagy halottaink se ezt a gyászt, ilyen gyászt, ezt a megoldást kívánnák soha; igazi „gyászunk” is a humánum harmóniájának létrejötte lehetne, szögesdrótokkal, lövészárkokkal szabdalt szép testén a világnak. Évezredes próbáknak tűnnek az évtizedek is, melyek mögül Radnóti halk, határozott bölcsessége örök érvénnyel biztat, csillapít csendesen: „Ó tarts ki addig, lélek, védekezz!”

A távol közelében

Negyven éve volna már annak a József Attila-decembernek s a különös öregségnek, mely így, a föld alatt éri be mégis a költőt. Ha még ilyen egyszerűen lehetne mérni az időt! Egyszer csak centenárium következik be, mint valami bányaomlás, az igazi nyomokat ünnepi nyomok fedik el, onnan kezdve forrásértékkel, és utókorvízió kerül az egyetlen hiteles arckép helyett a galériákba. Pedig csak néhány rongyos év! Nagy sűrűségű közeg a mi sorsunk: egy fél évszázad alatt már kész volt, odalett Ady és József Attila. De egy évszázadnyiba Petőfivel mind a hárman belefértek. A rezgésbe hozott emberi minden valamennyi szimfonikus következményével! Forró ólmot akartak fülükbe öntetni, és nem akartak ágyban, párnák közt meghalni: mennyit foglalkoztak a testükkel, miközben éppen test szerint hanyagolták el őket. „Az ám, Hazám!” Valóságos klisé, hogy az átkos múlt csak a kamarilla vaddisznóit uszította rájuk, mi meg virágesőket, új időnek új meteorológiája szerint. Nincs nagyobb inger az értelem számára, mint folyton utólagos beismerésben látni a világot. Mire egyik eljut a bőrkötésig, az összes művek már alig csonkított számozott példányáig, más, jobb, bölcsebb nemzedékek elől már nem kell menekülnie, természetesen, hiszen akkor éppen már mások vándorolnak ki a Nagyonfáj kapuján, a halottak élén. Mert nem ért véget az élet s az irodalom nagy befejezetlen disputája. Valahol „negyven éve” van már örökre, mint madame Tussaud híres panoptikumában, önmagát hosszan kitartva látható ez a borzongató képária is: József Attila a síneken. Mondták már azóta, hogy véletlen baleset volt, megvizsgálták a menetrendet, és felmutatták a kórlapot. Elég egy pillantás a század menetrendjére, hogy evidenciának tűnjék a vonatszerencsétlenség. Ahol az összeütközés bekövetkezik, a sínek mellett rendszerint ott hever Európa, ez a szétszaggatott kényszerzubbony. Az akarat műve ez már, nem futás. Nem futamodik meg éppen az, aki egy életmű flóráját, faunáját, emberiségét szülte, teremtette, átkozta-áldotta ide a kortársak közé, megoldásul és segítségül. És nem a dicsőség örök, hanem az örökség dicsőséges. A hadak útján vörös jeleket látó, a forradalmak tiszta világszabadságát jövendölő, a költői pontosságtól csalhatatlan időérzékű, melynek az is kevés, ha ENSZ-mennyországot lehetne végre varázsolni a földre, hogy pillanatonként tehessen panaszt a tudásnak, a józan észnek. Műveinek utóélete életünk valóságos része. Iskolapadban és esztergapadnál ott van az ő végleges helye az eszméletben, láthatatlanul a megszólaló épkézláb mondatunkban, kultúrájában mindannak, amire jutottunk. Úgy lakja ezt a meg nem várt, be nem várt jövőt, mint szellemi nagyhatalom. A szellem másfajta nagyhatalom, érdekei, útjai néha szinte egyeztethetetlenek a testtel, de nem az élettel.

József Attila – valóságos és enunciált súlyára nézve – egyelőre sorozatzáró költő: az óriás triász harmadik nagyja, történelemre visszaszámítva, társadalmi tekintetbe ágyazva elismert forradalmár. Politikai és esztétikai újító, megújító. Petőfi–Ady–József Attila háromságunk tudatba sulykolt és tudatban helyet kapott sajátságos klisé, fontos konvenció, száz százalékon túli igazságfedezettel. József Attila, „esetére” nézve, a párnák-közt-meghalni sikeresen nem akaró s az ágyban-párnák-közt kimondottan szerencsétlenül végző mellett, a kettő valamilyen tábori kombinációjaként a társadalmi és személyes kór önkézzel beteljesített áldozata. Statáriális ítéletként: az egy egészséges és két nagybeteg triumvirátusában csak időrendben az utolsó, erőszakos halál tekintetében a középső.

Fontos erre igét vesztegetni, mihelyt híres betegsége összefügg „szervetlen” pályazárásával s az akörül folyó filoszi, szakorvosi, családkutatási, önképzőköri és pszichiáteri vitákkal. A zseniség nem önmaga számára fokmérő, hanem az emberi szellem teljesítőképességének stádiumaiban alulról alkalmazott tisztelettudó űrmérték. Jobb híján személyes dicsőség díszéül válik, de ez rendszerint utólag éri agyon az ünnepeltet, mikor már haszna is általánosan ismertté, elismertté válik. Különben sem abból áll, hogy tenger mélységéből támad, valakire is! Ez megint fogadtatásának tömegpszichológiai velejárója („A lét dadog…” ugyebár). Mert különben nem lehet ok nélkül, egyből, egyedül, egyszemélyi esélyből az égig ugrani sehol a vizsgálható művészettörténetben. Ugyanis: „Egy eszme lehet üres, pudvás, alacsony egy néphez (tessék ezt rábizonyítani), de sose lehet magas. Azzal, hogy egyik tagját föl tudta emelni az eszméig, maga is elérte, megérett rá” (Németh László).

József Attila újító, nem iskolát – egész „tanügyet” alapító avantgarde költő. Az ilyesmiben rendszerint némi szerepe szokott lenni alkatnak, a természet önmentő-önmegvalósító, a szürkeállományt néha furcsa körülmények köré összekuporgató, koncentráló esélyeinek, valamint annak, hogy amibe készként beleszületett, a zseni csak épp azt nem tudja ott folytatni, ahol abbamaradt, de tudja rögtön az egészet, tud mást, s hogy ez a más mennyiben esik egybe valami lehetőséggel, épp a „fejlődés” vonalában. Itt-állok-s-bizony-annyiféleképpen-tehetek alapon nyílik, épül aztán a maga választotta nagy út. Melyet járni megint csak némi sajátságosan felhalmozódó inercia segít neki. „Az értelemig és tovább.”

Ott tovább várhat a költészet időleges – mert kiválasztott – magánya, világot beváró magánya, de részvétlen, amorális magánya soha. A nyelvi, képi, formai és tartalmi eredmények, a költészet számára meghódított új régiók felől nézve mindmáig legmesszebb törő és valóban eljutó avangardunk e harminckét éves „töltőtollkoptató”. Helye semmi esetre sem azok közt az atyák közt leszen, akik a lényeg mellett elrohanó játékként, akadémiákra morgó reakcióképp holmi permanens újítást, oszlást-sorakozást tennének kizárólagossá, hanem azok közt, akik valósággal konzervatívvá zsugorodnak (amennyiben másat, de formát vesznek fel végül) annak koncentrált ismeretében és tanításában, hogy ez az egész, amin belül a költés is csak jó, alkalmas valamire, egyáltalán nem babra megy, „az ám, Hazám!”

A zseniről legszívesebben azt hisszük, hogy fütyül az előzményre, en bloc, hogy nem ismert semmit, sőt óvakodott is, csak zavarta volna stb. sőt, ő mondta meg (el) igazán először, hogy milyen, hogy mi is a világ. Hogy kitalálja és eltalálja a dolgokat, még a múltat is ő nevezte néven igazán, csak semmi építkezés! Pedig hát Petőfiről is tudjuk, hogy nemcsak ismerte, sőt többször olvasta Schiller, Heine, Lenau verseit, de a „fájdalmas hangú” Mathissonért (?) rajongott, a „temetők, sírkertek és romok angol költőjéért” (A hó a holt föld téli szemfedője…). Adyról még többet tudunk; vele kapcsolatban valósággal mazochisztikus hévvel tanulmányoztuk vélt és valódi idegen ganglionjait, idegelágazásait.

Ám vessünk egy pillantást a dialektikusan mozgékony utóéletre, mely talán csak sejtelem még, némi logika és vízió.

Szóval a helye itthon, lelki-szellemi otthonában, fészkében, hangárában (a méretek nemtetszés szerint változnak úgyis) megvan. A helye a világirodalomban (Goethének köszönhető fogalom, mely most borul csak igazán az írásművészet adminisztrációja fölé!) is alakulgat – mondják az optimisták, és felmutatják a világnyelvi fordításokat. Sajnos J. A. nyelvi közegén kívüli utóélete rajta, művén kívüli törvényszerűségeknél és folyamatoknál fogva ütközik gyakorlati akadályokba. Ki lehet mondani: a pusztán szellemi érték nem mindig elegendő indíték még a XX. század végén sem a cirkulációhoz. Egyéb, alkalmiságában is törvényszerű indítékokra érdekes példa, hogy az „Itt a nyilam, mibe lőjem, királyi szék áll előttem…” kezdetű vers perzsa (farszi) fordításban végre esetleg elindította Petőfit például, hogy a mai Irán egyik ismert, „nemzeti” költőjévé váljék, az utca ajkán zengjen.

A világbajnoksági elvre épülő ranglista, ahova méltányossági alapon tájak, országok, irodalmak legelsejét gyűjti össze a szervezett, néha manipulált, nobeldíjasított „köztudat” – nemegyszer az értékek összezavarását segíti. Sajnos, olyan mértékben szaporodnak az elkönyvelendő tételek, tények, hogy immár lehetetlen is a méltányos megméretést, összevetést, elrendezést elvégezni, még az egyén tudatának szintjén is. Ott szinte már szükségtelen is. A jövő még nagyobb eltolódásokat hozhat. Szakemberek dolgává fajul, mondhatni süllyed a tájékozódás kérdése, akik a köztudat (értsd: mind általánosabb műveltség) számára hivatalos ranglistákat, kivonatokat, comicsokat, digesteket, irányelveket, sűrített, az áttekinthetőség kedvéért torzító „térképtávlat” információkat állítanak elő – nem gonoszságból, csak kényszerűségből –, s így a tünemény lassacskán már csak a névre s a két alapadatra szorítkozhat; no nem az egyes alkotókéra, hanem lassacskán az irodalmakéra: Udmurt Irodalom, szül. kr. e. 1001 körül, kihalt 1988-ban…

Mindebből nem holmi krízis-jelenség a megjegyzendő, hanem hogy krízisek láthatatlan, de a tudatban összefonódó vektorainak liliputi kötélzetével a nagy művészet eme sajátos kis ága-bogát, a költészetet időnként kimondottan az átvészelés önfenntartó ösztönével saját kikötőjében horgonyozza le: abban a nyelvben, amelyből vétetett. Meggyőződésem, hogy az elmúlt fél évszázad még nagyon sok kis népének irodalmában lappangó kiválóság várja igazi, „rendes feltámadását” – ama fogalmi Emberiség s a valóságos egybeesésének eljövendő aranykorában. József Attila csillaga el- és kimozdulni látszik erről a holtpontról.

Még mindig nagyon fáj, ami nagyon fáj, „sebed, a világ ég, hevül s te lelkedet érzed, a lázat”. Pontos diagnózissal szolgálni s a művészet biotikumával is, egyre sürgetőbb tennivaló abban a XX. században, öröklött anyagból tenyésző emberi világban, mely még mindig nem annyira épül az egzaktra, a cselekményre, mint amennyire a pszichikumra, pszichózisra, a manipulációra és rávehetőségre. A József Attila korabeli kedves, pici abesszin és spanyol válságok post mortem, az életmű életében a lényegig szennyezett apokalipszis légkörévé tudnak válni. Hetvenötödik esztendejére szinte naivnak volna tekinthető konfliktus-tapasztalata, sajnálnivalóan egyszerűnek az az idegketrec, kutyaszorító, melyből lám máris nem lehetett szabadulni, pedig mi ez az azóta átélt, személyes életekbe koncentrálódó és emberiség-életrajzba belestresszelő több és borzalmasabb mellett! Szerencsére ilyesmiről szó sincs, akkora személyes szenvedések és művészi értékek fedezetének védelmében, amekkorától Ő nem egy évszázadszilánk vidéki notabilitása, hanem a jelenkor egyik Nagy Menthetetlenje, Mementója.

A költő Aki A Tudásnak Akart Panaszt Tenni. Erre biztatott, ezzel érvelt és fenyegetőzött. Észjárása, mely ilyesmire ragadtatja a költőt, a legnaivabbak és leglogikusabbak közül való: embercentrikus, emberi méltóság centrikus. Nagyon rossz kor az, amikor már meg se teheti, legtöbb helyén az időnek-történelmi térnek még hagyják, hiszen gyakorlatilag úgysem ér egy fületlen gombot valóságot átszövő apparátusokkal, tankokkal, még testvéri tankokkal szemben sem, melyek rímeit dübörgik szerte, vagy sem, valamit itt-ott csak letaposnak, hogy aztán újfent legalább költők szavát kell felemelni ellenük, meg az újonnan letört kalászokat, ledöntött falakat, fiókokból kiszórt kisemberi holmit. Ez az észjárás mégis az egyik kiutat jelentő konvenció marad. Csak természetesen: „költői” megoldás. Ám manapság már legalább maguk a költők átgondolják, hogy ugyan bizony mi lenne, ha önszavukat komolyan vennék s aszerint kezdenének élni, amilyen magas eszményekről tesznek, a versben egy tapodtat sem engedve, tanúságot. Mégsem póz ez, és mégis szomorú.

Ki is a Tudás: 1935–36-ban „már három milliárd”, ma már négy, az ezredfordulóra, mondjuk, hét lesz – ha nem volna többnyire megfélemlített kisemberek összegének végösszege, akkor valóban valami jóindulatú óriás lehetne, ám nagy bütykös ujjaival úgysem tudna odanyúlni minden megszegett szerződésért, meghurcolt áldozatért, belehullt szőrszálért a be nem avatkozás sok kis levesébe.

De bár a logosz közös, úgy él a sok-sok ember, mintha külön gondolkodása volna – mondja melankolikusan már Hérakleitosz. A költők pedig úgy tesznek, mintha egyetlen gondolkozásba fogható volna a világ, csak egy-két szép meggyőző szóra van még szükség. Ebben hasonlítnak a diktátorokhoz, az egyedül üdvözítő paradicsomok erőltetőihez. Szerencsére hatalomtalanok, lúdtalpasok, zseniálisok, s nyugalmat nem lelnek, csak papot. Az észjárások s gondolatmenetek pedig úgy különböznek, mint az ízlések és pofonok. Montaigne, jól benn az árnyalt eszeveszettségek sűrűjében, már pontosabban pedzi: „Az igazat mondom. Nem úgy, ahogy tudom, csak úgy, amennyire merem. De ahogy öregszem, évről évre egy kicsivel mindig jobban és jobban merem.” Kettőjük között, mintegy a dolgok ritmusának láthatatlan szimmetriatengelyében ott van Róma bukása, mikor egy Odoáker bácsi globális kultúrfölénye ellen először volt tehetetlen a haladó világközvélemény. Annyi minden után, egy újabb szimmetriatengely szaggatott vonalánál, ott, ahol szakadni szokott, ott bátorkodik az utca és föld fia, kinek nem volt azúrkék paplana, és költeményben, zseniálisban, érvényesben, szinte megismételhetetlen teljesítményében egy önmagát nagyon komolyan vevő kis kultúrának, nyelvnek – tehát versben elkészíti újra az etikai leltárt: „Az ám, Hazám!” De hát csak költészet az is. „Nagy ég! Negyven éve prózában beszélek, és nem tudtam róla!” – égbekiált Molière úrhatnám polgára. Mert hát az észjárások és gondolatmenetek különböznek. Valamint a korok. S a sorsok. Ilyen különbözés az Ő személyes sorsa is, benne az Egész borulása újra. A vasúttól kicsit távolabb. Még egy, romlandóságon múló kísérlete a kozmikus logikának! Pedig egyre megengedhetetlenebb a megfutamodás. Kivégzőosztag elől a halálba. Vagy a sifrírozott értelmetlenségbe. Mindkettő végzetes. Nagyon ritkán engedhetjük meg magunknak, hogy az állandósult konfliktushelyzetben ne legyünk józan ítélőképességünk teljes birtokában. Ez a nagyon ritka még sohasem fordult elő. Annál többször az olyan helyzet: „Légy fegyelmezett!” A Don-kanyar napóleoni idővé változott: körülbelül annyira van, mint a napóleoni idők negyvennyolc-negyvenkilencben. A költészet feladatait különböző bizottságok és tekintélyek hozzák, ünnepélyes lassú gyászzenével a költő hetvenötödik születésnapjának talapzatára, koszorúzni. Elöl a költészet horatiusi feladatai. Aztán a költészet rilkei feladatai. Valahol hátul a költészet jenőkei feladatai, helyi szóvirágkertészetekből. Az idők szépen megkülönböztethetők: vérzivataros, daliás, régi szép, békebeli, satöbbi idők. Van, ami, sajnos, nem talál, annyira nem talál egy-egy alkotóhoz, mint az olyasmi, hogy dr. Petőfi. Ennyire nem talál nagy költőnkhöz az utólag is közel merészkedő helyiérdekűség. Jól van, hogy ott tetten érve J. A. alkalmi hómunkás vagy bútorszállító, ha költőként nevezi meg magát XY hatósági közeg, alispán, államtitkár, esetleg főszerkesztő előtt, nem hiszik el neki. És a mindig főleg kikapcsolódni kívánkozó köztudat számára figyelemreméltóbb, miszerint Márta, Gréta, Hanna toalettje bájos volt a leányszövetség, a nyugdíjas ítéletvégrehajtók idei, kétvilágháborúközti jótékony célú estélyén; de hát utólag is, a helyreállítás, a jóvátétel, az ismeretterjesztő vándorkiállításokon bemutatott mélyrétegek, az elnevezett utcák, terek, lakótelepek, díjak, akadémiák, izék után is, és meddig?

Aki hetvenöt éves, de történetesen vagy szerencsére már nincs, még fiatalon elhunyt, sajnálatos, ám esetleg nagyobb tragédiákat, személyes és össznemzeti megaláztatásokat megtakarító körülmény közt – az mégsem „nagy öreg” ugyebár, valamelyik vidék elmaradhatatlan védőszentje? Talán. Hisz „oly rövid dal a lét” (Határ Győző), alig elég világrengetésre, hogyan lehetne szomorú új stílust teremteni – triste stil nuovo – a kornak, ha folyton a régi hangulatában kell sírva-nevetve fürödni, abban forgatják meg a szót, a színt, az élet játékszíneit. Inkább módot kellene találni rá, hogy ne csak utólag, emlékiratból és adomából derüljön ki, hogy is bántak a költővel s miért… Mint minden negyed, fél, háromnegyed és egész centenáriumon, arra koncentrálva folyik a szó, hogy mennyire szeretjük, értjük, vállaljuk, valljuk. Még azokat is, akik nem voltak minden mércén hibátlanul „haladók”, s ezért száműzettek a hidegháborús tankönyvekből: a koka-kolával együtt rehabilitált jelenkori Ovidiusokat.

És milyen érdekes, nem ma van április 11., de a ¾ centenárium ma lesz, itt van, itt is van, ebben is van. Ők, azaz mi, tegnap és holnap ünnepelnek. Akkorra készültünk el az ünneppel. A vaníliás koszorúkkal. Úgy elképzelhető azért, hogy aki valóban RÁ akar gondolni tisztelettel, kegyelettel és némi szófogadással, hogy nos ma épp hetvenöt éve volt, hogy kinyitotta pörös kis száját, az itt áll s bizony annyiféleképpen tehet, mennyi minden amatőr, civil fura formában, elképesztő érzelgős és primitív szertartások közepette teheti – akárcsak a nagyérdemű nyilvánosság, mely a lényeget még mindig aligha fedezheti fel hangosan is J. A.-ban, -ben, -ból, -ből. Ezért azt is el lehet képzelni: hogy az elidegenedés itt szükséges rossz; hogy hányan, de hányan vannak mégis szerte a világban, akik otthon és önként, olvasva, fellapozva ünnepelnek. És tanulnak, készülnek. Szárszóra, Széphalomra, Kerepesire, Házsongárdra. Tiszteletet kivívni, méltóságot, nyugalmat megőrizni, a megpróbáltatásokban s a diadalokban, az üldözés s az ünneplés közepette egyaránt erkölcsi bátorságot tanúsítani.

Mert ugyebár frigid, aki nem tud részt venni, minden körülmény közt is, az áhítatban. Csak mert esetleg nem feledheti, hogy még mindig a semmi ágán ül szíve, azért szomorúan és hatalomtalanul üzeni: a XX. század végén már valóban nincs bocsánat semmilyen inkvizícióra, a tudás várja a panaszt, de nem ígér magyarázatot. A többi néma csönd, hamleti sápadás, áprilisi illat vagy tréfa, húsvéti vonatfütty, ünneprontás, annak, ki mindig fűtve lakik öt szobát és szélmalomharc, medvetánc. Miért szabadkoztok? A humanizmus (a költészet s minden egyéb nem kívánt törlendő) nem az informatika technikai tökéletesedésében működik tovább. Hanem a meghagyott fejekben.

A próféta Galápagoson

 

Félszárnyú főnixek

Nyilván nem egyedül én élem át annak ámulatát, döbbenetét, aggodalmát, hogy iszonyatos gyorsasággal és tömegben támadnak, szaporodnak naponta a „témáim”. És milyen elképesztően, szertelenül, szinte kihívóan különböző fogantatásúak, másfelől s másfelé vonzottak és más-más hangon parancsolók és követelőzők. Éppen ez az egyik nagy látszat, ami megzavar: feladataim, elvégezni valóim mind benne vannak abban, amivel rendre szembekerülök. A másik fontos látszat, hogy minden, amihez eszem, eszméletem, értelmem nyúl, nekem is témám. Pedig hát milyen szegényes az az életidő-adag s az az egyszemélyes intézet, mely nekem (neked, neki, nekünk, nektek, nekik) rendelkezésre állhat, hogyha valóban minden éppen az én egyetemes hamupipőkeségemre, vidéki erazmuszságomra vár! Ezt tehetséggel lehet bírni, de szorgalommal aligha; ezt szorgalommal bírni lehet, de tehetséggel aligha…

Pedig hát, igenis, a nagy (és örök) probléma az átfogás, átfoghatóság kérdése: a lét teljességét megérteni, érteni meg – és helyesen értelmezni: ugyanaz ma, mint tízezer éve, kétezerötszáz éve, ötszáz éve. A teljesség, ez a terebélyes hölgy, akkor sem volt karcsúbb derekú, csak ebből a derékból, egykori táncosai számára, jóval kevesebb látszott: egy karcsúságnyi, majd legfennebb egy molettségnyi. És éppen ez a probléma aktuális vetülete – azt, amit a létből akkor tudtak, ismertek, könnyebb volt átfogni, csak hovatovább válik „lehetetlenséggé” s veti fel az afféle sóhajokat, hogy manapság már vagy dilettáns vagy szakbarbár lehet csak az egyed.

Hát igen, a polihisztorságnak már a XIX. században befellegzett. S manapság a mennyiség gyakorlatilag nem is átfoghatatlan, hanem egyszerűen kimeríthetetlen, vagyis „bemeríthetetlen” egyetlen Én szellemi-érzelmi-gondolati közegébe. A munkamegosztás fizikailag és életidő dolgában is félelmetes már. Tényleg választani kell, nem is hogy az ember fizikával avagy irodalomelmélettel akar foglalkozni alaposabban – hanem, hogy ha fizikus, akkor teszem azt a π-mezonokkal vagy a μ-mezonokkal akar „komolyan” bíbelődni és esetleg egy hajszálnyival továbbvinni a maga erejéből a dolgokat, abba az egyetlen hajszálérnyi irányba! Így aztán szinte természetes, hogy míg egy jobb tudós két-háromszáz éve mindentudó lehetett mindenben, amiről tudni tudtak, manapság a kiváló zeneesztéta nem is tud arról, hogy például „jogi romanisztika” is van a világon, valahol arrafelé, amerre a történettudományok hegyláncai (!) tornyosulnak, s a jogi romanisztika megszállott kutatója a zeneesztétát nyugodtan nagyjából valahol az ércfúvósokkal egyirányban érzi kultúremberi horizontján, tudósi eszmélete szélrózsáján, holott még az ércfúvósok sincsenek „önmagukkal” egyirányban, hanem legalább kettőben: a discóban s a filharmónián…

De hát akkor mi tudja ilyen körülmények közt – „betéve” – az egészet? Hol az a Tudás, melynek panaszt szokás tenni? A „művelt olvasó” már pontosan olyan vidéki és XIX. századian naiv álma a szintézis lelőhelyének, mint a filozófusok személye (akik korunkban többen vannak ugyan, mint a többi Hérakleitosztól Marxig együttvéve), csak mást jelentenek: szíves idegenvezető személyzetet a filozófia múzeumának ismeretterjesztő rendezvényein.

Marad még a szépíró, az örök jelenben ámolygó mindenevő, aki közelről szintén nem lehet egy Goethe vagy Villon, hétpróbás klasszikus, hiszen még éldegél, gyertyalángeszét a kritikusok ide-oda fújják, s ugyan mit oldhat meg a benne szorult szusz vagy ihlet? Ő is csak afféle társadalmilag engedélyezett szellemi visszfény tehát, ha egyszer nincs, nem lehet új a nap alatt; ahol nincs is más, csak annyi minden.

„Vouloir comprendre le présent par le passé, c’est vouloir comprendre le connu par l’inconnu”¹ – bólogat szerényen, valahol Kant korában egy Rousseau-tanítvány (Sieyès abbé), és a korában divatos aforizma alakját öltő sóhaja eléggé sejtelmes és eléggé pontos is, hogy gondolatokat ébresszen, a gondolattal való telítettség, a tudással való „jóllakottság” érzését állítsa az állításba foglalt szorongás kérdésével szembe; és igaz is, amennyiben végül a „múlt” nyer a dologból, a jelen pedig mindig okul: azzal, hogy általában és most akarunk megérteni, mást, valamit, mindent – őt, a múltat, a készet tanulmányozzuk és „értjük” meg jobban. Hiába volt, van annyi minden, ha nincs jelen állandóan, valóságos vagy lényeges méreteiben, arányaiban, a tudatban, újabb döntések szüksége alkalmával. Itt csattog, tátog hát folyton íróasztalunk penna-és-papír fészkei körül a minden-plusz-minden-plusz-minden szellemi birtoklásának és felhasználásának éhes főnixcsibéje.

Az elemző képesség éppúgy, mint a szintézisre való hajlam nyilván személyes alkati korlátok és határok között van jelen minden alkotó gondolkodásra képes egyedben; szerényebben, vagy „zseniálisabban”, ez közelről a teljesség átfogásának ingerében és görcsében mindegy, mert mindent úgyis csak az Egész Emberi Elméje fog fel és lát át, ez a mi konkrét érzékeink és teljesítményeink nélkül mindig vak (és elvont) Polüphémosz, aki körül kezdeményező Odüsszeuszok és kivitelező statiszták tömege lebzsel. „Az értelemnek annyi a formája, hogy szerencsére azt se tudjuk, melyikhez tartsuk magunkat” (Montaigne).

Ezért van, hogy hol a lángelméket csodálja irigykedve a bukdácsoló elme, hol a dolgok „szürke eminenciásait” fedezi fel növekvő venerációval, mint valami kapkodó vidéki Nobel-díj-bizottság. Pszichózis, mely néha részvétből, máskor rajongásból táplálkozik. Ugyanis a kor, a megért és beérett körülmények összjátékának szerepe mindig bármilyen egyéni képességek fölé kerekedett és kerekedhet, s a tulajdonképpeni „haladás” mindig is araszolva és alacsonyan, földközelben szárnyaló, megbízható részmunkán is alapult, sőt múlott. Az ilyen szürke, de fontos kapcsolások, elemzések, mérések, feltárások elvégzése nélkül a hivatottak vagy csak jelentkezők közül a választott, a zseni, a látnok, az alkotó, a táltos is csak örökre sürgetni, előírni, eltervezni (lett volna) képes a tennivalókat egy-egy éppen kéznél levő kornak, egy fejletlen, ergo arra még alkalmatlan emberiségnek, a még tudástól üres hombárok és könyvespolcok előtt álló, de már a hiányokat és igényeket felismerni képes nemzedéknek! A félszárnyú főnixnek tehát megvan a másik: a láthatatlan szárnya is. A Mindent Megértés, sajátkezűleg elvégzés, megalkotás szomja és kísértése, ingere még a szintézistől látszólag és valóságosan legtávolabb munkálkodók képzeletében, közérzetében, eszméletében, becsvágyában is az emberi természet adottsága: áldása vagy átka. „Valahonnan, Isten manzárdszobáiból zongoraszó hallatszott, Chopin…” (Dino Buzzati). Folyton meg kell hát kísérelni a lehetetlen ostromát, – miközben azért bármilyen, minden sikertelenségért a felelősséget bármire, mindenre át lehet hárítani. Márai pontos észrevétele, hogy „az ember az életben nemcsak a világ lármájától siketül meg, hanem attól az állandósult kiabálástól is, amit tulajdon személyisége művel kifele és befele”.

Ha valahol a tények sivár strandjain félszárnyú főnixet látunk, hiába hasonlít valami vonuló rajból lemaradt sebesült madárhoz, lehet csak a Vivaldik időnként szélnek eresztett zenekarából kikerült obsitos, aki a tapasztalatok és felismerések kegyetlen zárórái után is, mégis, azért is viszi, vonszolja hóna alatt kis kopott hangszerét a Valami még hátralevő lehetőségeinek személyes hajnalai felé; teljesen mindegy, hogy tudós vagy művész, kismester vagy maestrissimo-jelölt – abban a páratlan „hajnali részegségben” szenved, mely most frissiben ugyan az ezredforduló kultúr-meteorológiájából csapódott ki „vénájában”, különben öröktől való öröklött ihlet. Afféle építő dühe az alkotásnak, azért is, amilyenről József Attila beszél (egy „esztétikai töredékében”), mondván: „AZ IHLET NEM JÁTÉK. Hasonló jogon szintúgy állítható, hogy játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked nem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, mert akkor nem volna az, ami. Nem szükséges, hogy én írjak verset – de úgy látszik, kell, hogy vers írassék, különben meggörbülnének az adamant rudak…”

A képzelet corvinái

Az epikus az, aki nem felejti el közben: miért is kezdte elmesélni. Az idő üledékes; lakni többnyire rajta szokás, nem benne. Benne ugyanis nem érzékeink, hanem eszméletünk a hal-a-vízben. A legkiválóbb epikusok tudják ezt, Szabó Gyula tudja. A beláthatatlan világról – amin viszont (a ki tudja, hányadik megszilárdult tengerfenéken) kivétel nélkül valamennyien élünk – csak helyi, ha tetszik: provinciális „áttekintést” lehet adni. Kivéve hogyha az idővel, mint buksi ősmedvével bánni tud az ember. Csak így nem devalválódik az örökkévalóság. „Mert a minőség ideje alapvetően más, mint egy vekkeré” (Pilinszky). Az igazi realizmus idő (és tér) kérdése. Ugyanis: csak részleteknek lehet ugyanannyi ideig tartaniuk a műben is. A szellem világa összecsukhatóságából viszont kinyitható. A remekművek nem unalom előttiek, hanem unalmon túliak. (Például Bach.) Más utakat kell tehát keresni. Megkockáztatni ama más, megkeresett és megtalált utakon ezt a fogadtatás szempontjából veszélyeset – az élet unalmon túli éreztetését, többszörös feltámasztásban is. Mindenek széthullásának immár egyáltalán nem rejtett tanulsága az emberi jellem, egy nép jellemének egysége és folytonossága lehet, hogyha igazi művész tanítja. Sosem lesz azonos tehát a helyreigazítás s a demitizálás, a bűntűrés vagy a cinkosság, válasszák el akár tanulságokban gazdag vagy szegény korok a tényt megmagyarázójától. „Néha az Igazság részlet-tévedései szembenállnak a Tévedés részlet-igazságaival” (Kosztolányi Ádám). Az epikus tudata szuverén, mert a tehetség a legfüggetlenebb jószág. Szabó Gyula legújabb, méreteiben is lenyűgöző – különös rá a kifejezés: avantgarde vállalkozása egyike irodalmunk nagylélegzetű kísérleteinek. S félre a kísérlet szó fösvény értelmezésével, mikor a jéghegyből már ennyi emelkedett a felszín fölé. A felszínen pedig mindig szétvert szövegek, könyvtárak, levéltárak, búcsúlevelek és szállóigék mentőcsónakjainak szilánkjai úszkálnak. Mert közben helyi és összeurópai időjárás vala a szétszóratás. Alapolvasmányok az időből: a Daun grófok hagyatékából került elő például Zrínyi Miklós 249 darabból álló könyvtára, mely Kende bécsi derék XIX. századi antikvárius kezén át végre talán Zágrábba került, ha szét nem szóratott, ugyanis a Nemzeti Múzeum könyvtárának épp nem volt elég pénze az aukción. Jó, a corvinákat szétrongyolta a török, széthurcolták vallon zsoldosok, pernyévé hamvasztották a háborúk. De volt még a kicsinyesség, s az örökre elveszett érvek és bizonyítékok nagy része különben is: elpárolgott konkrét kis emberi élet, sorsok felszáradó vizenyője, akár a partra verődő medúzák. De valaki mindig akad, aki „víz alatt”, idők alatt úszva összegyűjti a képzelet corvináit. S épp szülőföldünkön, mely nemcsak történelmi s földrajzi entitás, hanem szellemi forrásvidék is, ahol a gondolkodók titokban mindig a szépírásra s a szépírók a filozófiára készültek. Az író könyvtára fejben folytatódik, mint valami tükörfal nemcsak csalóka képében: a valóságos könyvsorok a visszatükrözött könyvek, szövegek visszatükrözésével megsokszorozva válnak végtelenné. Az asztalon pedig mindig egyetlen könyv fekszik kinyitva. A megírandó. Ezért olvasunk lassan, évszázadok telnek, s még nem végeztünk a források forrásaival sem. Mert ezt olvassuk, a láthatatlan betűkből állót. Nem a toll nyomán – sokkal előbb kerül sorbarázdáiba az írás; az indíttatás, irány, jellem sok ezer láthatatlan szedőszekrényéből kelnek útra a világ legkeményebb álma: az elgondolt következő mondat felé az ilyen epika betűi; megbízható ideg-ösvények ezek a sorok a világ semmi kis Homoródjai mentén. A száguldás korában egyetlen konok örök gyalogló marad – az író, jövet a történelem szülőfalujából. (Persze „civilben” azért ő is gépkocsit használ; és tessék mondani, ne legyen az ember babonás, látván, hogy a véletlen is milyen „bábolnás” számmal áldja meg például éppen a Szabó Gyuláét: az övének rendszáma ugyanis 1437-es…) A legnehezebb talán annak, aki az általános jelenre figyelő alakulásban és napi felfordulásban mindig a sajátját, végig az eredetijét próbálja végezni, folytatni, véghezvinni, még a sporthírek és infarktusok se lendítik ki a sodrából. „Ne zavard könyveimet!” Ugyan, elégedett lehet-e egy fáradt, beteg, öregedő férfi, aki éppen egyszeri életének egyéni problémáival is küzd, fellélegezhet-e az alkotó attól, annyitól, ha egy reggel, mondjuk törvényszerű véletlenként vagy beérő következményeként a kitartásnak egy fontos tény, árnyalat, helyzet véglegesnek tűnő megfogalmazásával foghat neki a következő napok, idők rációra-nevelésének, befolyásolásának? Micsoda siker ez, mekkora esély, mekkora hatalom? Pedig éppen a nagy nyomás idején kell a körülmények szerencsés találkozásává válni, az átmenetiben bölcsen állandónak bizonyulni; kinél nagyobb a szomja és készsége ennek, mint az írónál minden időkben és korokban! „Aki a reménytelenséggel áll elő, azt felelem neki: én pesszimistább vagyok. A nagyobb reménytelenség nyúlt itt nagyobb eszközökhöz. De fegyverletételre nem ok a reménytelenség, a leonidászi harcolva esik el” (Németh László: Szalamisz). A szorosban, melyet tények és szövegek világnyi sziklái vesznek körül, a szorosban, mely az alkotás magányában már alagúttá szűkül – az epikus egyedül van. Ami történt s ami történhetett, ami tanít tehát az emberi dolgokból, az mind csak testén-lelkén keresztül törhet át. Az epikus tehát az, akiről nem felejtik el, miről szól történetünk.

Ballada a költősorsról

Hirtelen váltja temperamentumait az idő, pedig csak előreballag. Beballag az idei májusba. Mindenestől. Mindenkistől. Hozza a költészetet is, az újat, a régit, a könyvtárakban elraktározottat s az újszülött fehér orgonákon felcsendülőt. Nagy regisztereiben megremeg a föld és az ő lakói. Az ágakon s a lapokon vastagon május hava: a virág, az élet s az élet emlékei. Az élet emléke most három költő betelő évfordulója, utóélete népe, anyanyelve közegében. A „magyar koravén”, az „ész és bűbáj” s a „lázálom gyönyörű sorsról” a jeligéjük. Ketten a Házsongárdban s a jeltelen sírok házsongárdjában a harmadik, az emeletesen elveszett a szokásos centenárium-töredékenként kiadott veszteséglistákon. Dsida Jenő – 1907. V. 17. – 1938. VI. 7.; Szabédi László – 1907. V. 7. – 1959. IV. 18.; Salamon Ernő – 1912. V. 15. – Sztári Mihajlovka, 1943. II. 27… Egyszerű régi születések és halálesetek, s látszólag oly távol esnek egymástól, eszébe nem jutna az embernek összekapcsolni őket. Mégis, mint valami emberiesség ellen elkövetett botrányt, együtt látom őket, megbocsáthatatlanul. Akik élhettek volna még, ha a természet aztán nem szól már bele a legmagasabbrendűen szervezett anyag további sorsába kicsinyeskedve, akiket barbárul elpusztított a mindig türelmetlen ütemeket verő vastalp, és akik önként vetettek véget az egyszemélyes Musza Dagh negyven napjának. Esetrendszert fednek távoli eseteik; szabályszerűség nyilatkozik benne. S mi az, hogy távoli? Egyazon galaktikában, egyazon Földön, egyazon korban, lényegében egyazon kalandban vesztek oda: az egyszeri életben. Sajnos: alkotni tudó áldásában a tehetségnek. Ez mégiscsak nagyon számít. Különben minden ott számít, ahonnan látszik, ahova ellátszik. A humánum eminenciája az ember evidenciája. Álvilágok fedte tényvilág szereplői ők is – a kései utódnak esetleg olyan már, mintha csak színpadon, filmben, regényben látta volna őket, beszédes fikciók, finom összefüggések, elegáns igazságok hálózatában vergődve. Tanulunk róluk, tanulunk tőlük. Csak vigyázat: az ész mintha más helyett tudna, mint akiért az érzékeink tíz körömmel küszködnek Neander-völgy óta s egy rövid életen át. Csak idő kérdése minden, és mivel múlik – a legvehemensebbek szégyenülnek meg ettől legjobban. Mi kíméli hát a költőket, akiket közelről akár ignorálni, egyenesen gyűlölni vagy megölni is lehet, miközben rongyolt munkaszolgálatos egyenruhában lázrohamukban aztán végre elszánják maguk nekirohanni a világ-valóság kérlelhetetlen falainak – de távolból, kellő távlatból a kegyelet lecsavarja a vadgesztenyelombok puhazöld hangszóróiból zengő rigózenét is arra az ünnepélyes pillanatra, mikor megrendülten állsz beroskadt ágyuk mellett. Ha van még. Miközben ő maga küld el, bölcsen az elgyengítő elgyengülésből: „…feledd el arcom romló földi mását…” S jó professzorom életbe indító-lökő magánbírálatait, a megfordított képet, melyen a szakadék felett átívelő hidacskáról az őrangyal zuhan le történetesen. A látszólag erősebb. Nagyjából mindent megtud a kortársi emberiségről, aki csupán e háromnak szenvedéseit megismerte, a fizikai küzdelemtől a fuldoklással, a leálló szívvel, melybe nem lehet szükség esetén újra tintát szívni, mint a pillanatnyilag kiürült Tintenkuli-töltőtollba, csak mert még volna mit elmondani, miközben máris kéretlenül megajándékozzák a közt s annak erkölcsöt s termelést tartó tudatát csupa olyan értékkel, mely majd és mindig lélegzethez segít másokat, mely csillagtávlatokból se tűnik semmiségnek a később még jobban világra kinyíló világban, a század második felében, sőt egyetemesnek, tűnhetetlennek és törhetetlennek, legalábbis annyira, mint az elhagyott mezei csigaház. Ott ballag a történelem a mezőkön, s mint a dér, kis gyémántkoponyák roppannak talpai alatt. Mint elhagyott csigaházak, Szárszótól a Kányafői útig. Mondják, hogy az Ispánkútnál körös-körül tele volt szórva a talaj fehér papírlapokkal. Aztán valakik látták, mint ellensegesvárt, szimmetriaképet a Don-kanyarban azt a hóbuckát, ahonnan harmadnapon a szanitécek egy félholtat ástak ki, körülötte is tele a véres hómező papírlapokkal: Bálint György volt az. Avagy Kuncz Aladár nem koncentrációs láger foglya volt, két évtizeddel a nácik uralomra jutása előtt? Iszonyú folytonosság kezdődik bizonyára még az első Paradicsomban, de csak Szókratész koncepciós peréről tudunk, fogalommal ajándékozta meg az emberi szellemet, mely folyton a bőség kosarából készül kotorászni, s csak bürökpoharat nyomnak a kezébe. És Zola betömött kéményéig még megérkezett a selyemzsinór, melyet Aliser Navojnak küldött a felbőszült kalifa, és vérpadra lépett André Chénier, Kufsteinben kiköpte tüdejét Szentjóbi Szabó. Megtörtént, ami történt: Zrínyi, Kleist, Eminescu, Gyóni Géza, Nikola Vapcarov, Radnóti, Lumumba, Labiş. Árnyaik ott ballagnak vállra vett kabáttal a maguk májusában, októberében, decemberében a láthatáron, vagy megpróbálnak egyszerre égbe szállni a tizedik emeletekről, miközben magához vonzza őket, mint Newton almáját az örvények középpontja. Az anyag személyekre oszlik-szaporodik, folyton meglátogatja önmagát a földön. Az egész olyan, mint nyári esteken a lemenő nap után az ismerős, édes illatú táj felett a szúnyogok helyben-lebegése. Bármi és bármerre volna kiút – csak egy pillanat mentőötlete volt az is az egyenként való elmúlással szemben. Hát még a siettetett halál. Pedig van kiút, közös kiút kell hogy legyen. Földben elásott kulcsok a csontjaik is. S a kulcsok – kulcsokba temetve-zárva – kulcsokon gondolkoznak. Az élet szilánkjaiban az élet teljességéről, a halál szilánkjaiban is az élet teljességéről, a világ szilánkjaiban is csak arról. A költők, ezek a fontos gyermekek, már amúgy is a teljesség agyonkínzott betegei, mire ki tudja, milyen golyó érkezik milyen csőből, hogy megáll a szív eltalált vonata, néha pontosan saját széttiport tetemei felett. S ami a szent részletekből az egészre hárul, az nem lehet soha égre futó kutyaugatás. Különben jaj a részleteknek. Sajnos, van az emberiség észjárásának egy máig ható, kivehető logikája, s van egy közönségesen közönyös fizikája a dolgoknak, a társadalmi dolgoknak is, mely nem ismer etikát. Van, amire nem a véglegesnek megalkotott humánum-modellek elméletéből nem telik, hanem a modell lehetséges gyakorlatából. Az emberi társadalom, a humanoszféra itt a Földön végül is a túlélési konvenciók szövevénye. Nagy ritkán a költők is élhetnek vele. A világ állandó bel- és külháborúkban fetreng, mint valami lázas beteg, s gyakorta igazán nem az alkotás, csak a túlélés foglalkoztatja. Megszakadt tárgyalások mindenütt; a lelkiismeret odabent épp olyan, mint az erőszak odakünn: ő kezdi el a tárgyalást, de akkor ejti el, mikor neki tetszik, s különben is, semmi se biztos, végleges, semmilyen megállapodás, az ő kezében van mindig a béke ideiglenes vagy nagyobb szabású felrúgása. Bármeddig belemennék, elfogadom, hogy hátrább vonuljak, szoruljak, úgyis utánam nyomul és tovább szorongat. Az intolerancia s a világ valódi felfogásának, megértésének higgadt vágya nehezen talál egymásra Bábel óta. Pedig ez mind hozzátartozik a költészet belső földrajzához, melynek tektonikája egészen más tájjal szeretné övezni a költők szülőföldjét, kedvenc városát, ablakát, íróasztalát, s ha csak a költés kínjaival kellene szembenézzenek, oda se hederítve a kötelező elmúlásra, férfiasan feloldódva a közös emberiben – bőven elég volna az is. De íme mi lesz belőle „költősorsra” átszámítva, lefordítva. Mégsem eshet ki szerepéből, amíg az idő engedi szerepelni. Hinni a munka megtartó erejében, a nyugalom értelmében akkor is, ha a vehemencia rád süti az elpusztítandó szívbetegek, a gyenge, tehát erős szívűek sárga csillagát, hinni az értelem vihar-differenciálokat játszva megoldó erejében, a higgadtság ógörög romoszlopában. Különös idegenség, a lényegé, melyhez csak előgyakorlat minden etikus, etikás, atyafiságos, családias, törzsi, nemzeti harmónia, humánum, rokonszenv és annak reneszánszai. Ezt kimondandó kellett mindig meghosszabbítani az életet s megrövidítni a halált. Nehéz napjaik nem estek egybe, mint ahogy ugyanazon parcellában egyszerre kikelt-kinőtt növények szárán nem ugyanott fakadnak az elágazások. Dsida küzdött meg legelőbb az alkotás kötelező szép kínjain kívül az elmúlással, a meztelen halállal, aztán Salamon Ernő s legvégül, elérvén az ötvenéves kort is, Szabédi. Ami közös bennük, mégsem csak az életkor évfordulókba foglalható matematikája. Minden világvége akkor következik be, mikor az érzelmi szem- és fültanúk kihalnak. A költők létének szem- és fültanúi csak egy nyelv, az emberi kommunikáció megszűnésével együtt halhatnak ki. Végül is legnehezebb annak volt, aki mindenről tudott. Ők a maguk pillanatában mindenről tudtak már. Együtt vállalni őket, az örökséget s ezt a testtelen öregséget, melyet még az emberi életkor lehetséges határán belüli utókorukban sétáltat most meg közös születésnapjuk, a május – kicsit ennek a megszenvedett mindentudásnak a vállalása. Verseik kint lebegnek a szárnyra bocsátott költészetben, s néha e kinti hang újra párbeszédre vágyik odabent, a még dobogó, le nem zárt életben, a mienkben, a másokéban, a mindenkiében, aki van és következik, de lehet előbb érzékenyre kell élnie, szenvednie magát egy-egy korban ahhoz, hogy kellő tisztelettel emlékezzék a halálban, a költészetben is az életre.

A próféta Galápagoson

Tizenöt újabb novellát adott ki a Boszorkánygyűrű című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, 1982) a szerző, s epikájának egy jó évtizede nyomon követhető „egysége” immár a megtalált, a végleges: az életmű érvényes egységének tekinthető mind szemlélet, mind megformálás tekintetében. Hatékony módszere és műszere birtokában a legkülönbözőbb témák „nyersanyagából” bizonyos értelemben azonos fajta, azonos minőségű prózát hoz létre, ami markáns alkotói egyéniségét újra világosan körvonalazza. S újra bizonyítást nyer, hogy van egy pillanat – vagy inkább fázis –, melyen túl az író fejlődési folyamata jó értelemben véget ér, mert ugyancsak jó értelemben kitölti és betölti szerepe és készenléte immár egybeeső határait.

A szerző ma már a romániai magyar prózának, legalább – minden relativitástól függetlenül – egyik feltétlen mestere; ennek megállapíthatósága nem a kritikán felüliség kezdetét jelzi, hanem annak felismerését, hogy írói megnyilatkozásai ezentúl mint téma s mint technológia egyaránt beható érdeklődésre tarthatnak számot.

Nehéz őt hatékonyan „bírálni”. Irodalma folyamat: olyan szöveghömpöly, melybe kétszer is beléphetsz és bárhol ugyanaz, ugyanolyan. Volt szakasza, mikor elemzése volt tanulságosabb, ma talán összefoglaló megállapításokkal megközelíthetőbb. Értelmezésének eredményeit és magának ennek az íráskultúrának összefüggéseit egyre inkább madártávlatig hátrálva lehet csak átfogni.

Jelen novellagyűjtemény alapján is megerősítőleg szembetűnik az értékeléséhez elengedhetetlen jellegzetes és aktuális viszonylatok három legfontosabbika: P. és műfaja; P. és a történelmi idő; P. ars poeticája. S e három egymástól dependens.

Már többen és többször leírták róla, hogy eredeti novellatípust művel. Hogy nem utolsósorban a nyelvhez mint építőanyaghoz, eszközhöz való viszonya alakította így a dolgokat, az nyomon követhető a Hétfőn és kedden… Hiúzszemet… stb. korszakától a paradox módon már a megtalált formát fenyegető, mert egyre jobban szétfeszítő megoldásokig (Elszabadult lelkek, Nauszikaa…), ahol már a kollázs-montázs minden ismérve jelen van – mégis: az elemek felhasználásában annyira autonóm, hogy a szöveg szervezettsége végül is teljesen sajátjának tekinthető. Nyilván azért, mert szerzőnk kimondottan koherens „modern”: következetesen a mind hatékonyabb kommunikáció céljával keresi és aknázza ki a közlésforma számára az új esélyeket. S természetesen egyáltalán nem csak formai oldala van a kérdésnek: tudatosan vállalván, hogy találkozási ponttá teszi a magáét olyan elemek közt, melyek együvétartozásáról s így megvalósuló minőségi változásáról meg van győződve, tartalmi újítónak is beválik. Névmutatót lehetne szerkeszteni arról a 200–250 névről, akit említ, idéz, akikre hivatkozik magában a szövegben, és szépirodalmi kötetben eléggé külön(ös) életet élő lapalji jegyzetben. Tény, hogy sajátságosan pontosan simulnak stílusába az egymástól különbözők is, avagy ez a kísérleti stílus, a nyelvtudás magasiskolája jóvoltából épp ígyen jöhetett létre.

Leírták róla, hogy viszonylag cselekménytelen. (Ami különben még a „külső” cselekmény vonatkozásában sem igaz.) Sose mond le a cselekményről, nem mintha az epika sine qua nonjának érezné; de „monoton” novellatípusa bizonyíték rá, hogy mennyire világosan látja: mondanivalójának sorsa egy bizonyos mozgalmasságtól függ. A jó író épp azáltal jó pedagógus, hogy nem legyint az olyan beidegzett igényekre, melyek változása nem tulajdon esztétikai meggyőződésének függvénye, hanem kielégülésüket másképp, más módon, saját más módján meg tudja oldani. Ezt szolgálja előadásmódjának ciklikus pátosza-álpátosza-ellenpátosza-iróniája-pátosza stb. – mely áll a lét puszta szóvátételének, számlavételének egy olyan nyelv hordozta dinamikájából, amitől az afféle mindennapi dolog, mint a „gondolkozás” (pl. egy belső monológ) is cselekménnyé lép elő; áll csapongónak tűnő, de nagyon is célra törő asszociálásból az emberi kultúra s történelem területéről, melytől az egész hangulati színhelye valami nagyon tág plafon, nyílt s kozmikusan csillogó ég alá kerül. A „külső” cselekmény lehetséges változatai (bármilyen kis párezeréves végtelenen belül) végül is számszerűleg limitáltak, tipologizálhatók, ezért elkerülhetetlen a klisévé kopás is, hiszen az epika erről a területről gyűjtött be többet kezdet óta, felélte. A „belső” cselekmény ügye később kezdett virágzásnak indulni, főképp a bonyodalmaikon túl bonyolultságukra ébredő korokban, korunkban, s akinek tollán a dolog se az agyonegyedítés, se a stilizálás hibájába nem süpped-süllyed, attól még van remény, hogy új dolgot tud meg önmagáról az olvasó s az emberiség (Hi-fi, A próféta távolléte, Galápagos-játék).

Igen, ő „intellektuális” író és intellektuális olvasmány, miközben ars poeticája egyáltalán nem effélékről álmodik és intézkedik. De a névmutató „szüksége” ellenére egyelőre nincs túlhajtva a dolog; ő csak valóban építkezik!

Akik szívesen építkeznek a történelemből (-re) és ennek mint alkotási kérdésnek az elméleti oldalát is megpróbálták körüljárni, azt vallják, hogy az irodalom szemszögéből a történelem nem örökre rögzített tények és történések birodalma, tárháza. Jósikától Sienkiewiczig, Gravestől Peter Weissig alapelv: a történelem ismert alakjaiból, eseményeiből, helyzeteiből, korszakaiból előhozni egy bizonyos „gondolatra valót”, melyet az író kora gondolkozásmódjában is előtérben lát vagy szívesen látna előtérben, s ezért maga próbálja beoltani vele kora gondolkozásmódját. Persze jelent ez a lehetőség ennél többet is, amint az egyedi indítékok, célok, megoldások árnyalatainak skálája mutatja. Szerzőnk is valami ennél többet vett észre, amióta gyakori, kedves témája lett a történelem (is). A régi problémát, hogy mennyire szabad hozzányúlni a „téma” feldolgozása ürügyén – úgy dönti el, hogy ő is „hozzányúl”: szempontjai szerint szelektál, mert hiszen éppen annyira távol áll tőle a romantikus nosztalgiázás, mint az utópia vagy az allegória s mint a naturalista restitúció. Tény és jellemző, amint ezzel a módszerével (műszerével) bármilyen témának – akár a történelemnek is – nekiállva ugyanarra a sajátos epikai eredményre jut (Szerelem sebző ideje, Boszorkánygyűrű).

Szerzőnk ugyanis mintha valami hatalmas felmérést folytatna, – anélkül, hogy holmi ütemterv jelei árulkodnának efféléről, pusztán a téma s a kicsengés konok ismétlődése alapján feltehető, hogy „bevezette” a maga kutatási programját: leleplezni mindent, ami az emberi kedvet és szabadságot megsértette és megszorítja a kosztümös és kortársi társadalom múló és múlhatatlan szerkezetében, a magándiktatúrától, konyhában, ágyban, párkapcsolatban a közostobaságig az ezeregyéjszaka tízezer parancsolatában. Ez különben egyértelmű és következetes „eszmei mondanivaló” egész eddigi életművében. A megidézett szellemi előzmények és érvek növekvő száma pedig bizonyítja, hogy mennyire: szinte kínosan ragaszkodik nem a történelmiség, hanem az abból áradó szellemiség, tehát az abból meríthető állításai hiteléhez. Különben nála is áll az aktuális bál: a dokumentum vetélkedője a fikcióval, a valószínűtlen dialógusa a valószínűvel, hogy mindketten alkotó módon megszégyenüljenek, amennyiben nem tudnak mégsem összeférni végre. Mint óriások feltúrta táj, olyan „marad” a terep e módszer és munka nyomán a „megszokott” elbeszéléshez képest, miközben a próféta jelenlétében a felmérés fárasztó vagy magával ragadó szakadatlanságot árasztva, indukálva, folytatódik.

Hogy mélysége az „élet” adott mélysége maga: hol csupán hercig, hol pokoli és könyörtelen – ez kifejeződik abban is, hogy a kötet mint entitás egyenetlen súlyú és értékű novellák halmaza: ez a legfrissebb termés, ezt és így találta, lelke rajta. A fontos az, hogy a maga egyéni teljesítményével és teljesítőképességével valami az irodalom idegzetében tárolhatót „avantgarde érdemmel” előre vetít: bizonyos vonatkozásban ez már a 2000-es évek prózája, a jelen és a közeljövő epikájának eszközével, műszerével. Nem feltétlenül és egyszerűen a modernségben, hanem az epika lehetőségein belül megtalált új látnokiságban, az epika lehetőségei közül kiválasztott megfelelő mementóban s az ehhez kifejlesztett eszköztárban, apparátusban, mely elveti a nyelvezet külön életének permutációjában, variációjában, kombinációjában leledző formális mágiákat, az olcsó „kísérletet”, és megtartja a nyelv örök funkciójának permutációjából, variációjából, kombinációjából kibontható további varázslatot, mindig a szürkeállomány szükségének, éhségének csillapítására.

Egy távoli-közeli Apollinaire

 

A költő, aki a századforduló-századelő nagy művészet-, költészet-megújító mozgalmainak új emberért és új világért kiáltó háborúiban egy kis lábon járó fővárost jelentett – barátja és harcostársa volt azóta áhítattal kiejtett nevű nagyságoknak, kiknek életében ő az áhítattal kiejtett nevű barát, vezér, nagyság – hatvan éve, harmincnyolc éves korában a falnak fordult a betegágyon. Egyike volt a nagy spanyoljárvány áldozatainak, kiknek száma állítólag felülmúlta az első világháború áldozatainak számát. Ez a második sereg, melyben elvegyült ez a mindig kiválni képes szellem. Az első a katonáké volt: sebesüléssel megjárta ő is a frontok poklát, akaratlanul segítvén győzni és veszítni a semminek, a pusztulásnak, az értelmetlenségnek, az őrjöngésnek, melynek különben halálos ellensége volt. Wilhelm Apollinarius Kostrowitzky – Guillaume Apollinaire francia költő az egyetemes avantgarde nagy alakja; költészetének radioaktivitása kortársak és utódok sokaságának életművében végezte el a fontos mutációkat. Talán tőle származik az az árnyalatnyi megállapítás is, hogy a költőknek van egy tudatos költőélete és egy nem tudatos. Újító mivolta tehát közös titka a mára már történelemmé szelídült akkori mindennapoknak s az idők éber madártávlat-felmérésének. Sorsával dönt, szavaz az örök nagy kérdésben, hogy ki a jó tanú: aki csupán néző, kinek egyetlen érdeme és magyarázó körülménye, hogy túlélt időket, melyeket mások nem – avagy az, aki kockázatot is ezerszeresen vállaló harcos. A kor művészete maga a szent szkizofrénia, a művileg mélyített tudathasadás már; minden, ami azóta tart, történik szakmai normák és etikai evangéliumok dolgában, csak folytatása az ő kávéházi és kiállítótermi hadüzeneteiknek. A türelmes tanítás és a lemaradt közönség megvetése közt ível az a lehetséges ars poetica, melynek nevében alkot. „A szigorúbbak kedves, lefegyverző modorát férfiatlannak vették, nem vették észre, hogy nála ez csupán az emberekkel való érintkezésnek egyik módja, míg alaptermészete – mely felváltva erőszakos és szomorú – változatlan marad és érintetlen a találkozások gyenge fuvallatától” – írják róla évtizedek távlatából. Mentségnek? Magyarázatnak? Az újítás hol művészi szélsőségben dühöng, egészséges ellenállásból táplálkozik, hol csakis polgárpukkasztásért liheg. De az az emberi ÉN és MI, melynek felszabadításáért, pontos megfogalmazásáért kirukkolnak, felvonulnak Cézanne-okból, Picassókból, Aragonokból álló arkangyalseregei, az már kemény emberi valóság, arra egy új századnak, új kornak kell majd felépülnie, a maga ellentmondásos nagyságában és nagyszerűségében. Az ő összeférhetetlen jövővállalásai, közösségvállalásai erre a kulcsra nyílnak. Különben mára már a nagy idézettek, a nagy közérthetők, a nagy szertartás-szövegmondók közé tartozik egy egész emberiség köztudatában. Átkai és jóslatai helyzetdalok, melyek alól éppen a helyzet nem mozdul el, és szimfóniák, melyek előtt örökre tovább vándorló cél a szintézis, az összefoglalás, a bevégzés mennyországa. A költői személyiség súlya, értéke sajnos halála után csikordul igazán nagyot a történelem fogaskerekei között, de csikordul, igazi méreteivel juttatván szóhoz, szerephez azt az 1-et, mely a dolgok közvetlen matematikájában olyan elhanyagolható számocska mindig mindenben. Úgy gondol rá is ma is, aki rá se gondol, amikor a mának költ, ahogy ő gondolt, miközben rá se gondolt az előzők azért is megtagadott és soha meg nem tagadott kincseire. Az Apollinaire-épület a maga szimmetriátlan szimmetriáival így válik az idő tenyerén távoli fehér klasszikus görög templomává a szellemi múltnak, egy múltnak, mely mindig közelbe szökken az idegek távcsövéből – ez is a költészet szép, nem szűnő játéka, tanulsága, tanítása.

Költő a Montblanc örök havába fagyva

Vajda János (1827–1897) kilenc testvér közül lesz egyik életben maradó; azzal az örök incselkedő kérdőjel-indával a startvonal felett: a természet nagy és vak géngazdálkodása azért vajon hány százalékos, ezrelékes, tízezrelékes hibahatárral képes vigyázni a maga esedékes koncentrátumaira, hogy lehetőleg valóban „a férgese” hulljon el? És olyan idillien szerencsés, boldog gyermekkorból indul ez az örökletesen, alkatilag szilaj, az összeférhetetlenségig robbanékony és az élettől aztán végig csak hergelt, ingerelt lélek, hogy saját letisztult emlékezete szerint is akkoriban nem is sejtette még, mi a gyűlölet.

A kor a költői lelkek nagy gyújtogatója szerte a világirodalomban. A kor titánjainak életútján szinte kötelező vándorszínészepizód és a beutazott élettér, szülőhon sírig tartó természeti-hangulati élménye sem hiányzik, sőt a legnagyobb férfias tűzpróba is kikerül az életidő legfogékonyabb periódusában. Útja az első megérdemelt irodalmi sikerek s az érkező századközép levegőjében lógó pozitív politikai romantika révén egyenesen vezet a márciusi ifjak közé, egyenesen a szellemi vezérkarba, Petőfi, Jókai, Vas Gereben meg a többi galériájába, onnan a csatatérre, a szabadságharc bukása után pedig büntető besorozással az osztrák ármádiába. Idejében keveredik a versifikáláson túl a sajtó életébe is mint újabb iskolába, és maradandó szerkesztői babérokat szerez egyebek közt a kitűnő családi lap, a Nővilág hétesztendős szerkesztésével; publicisztikájában akkor és élete végéig, pályája minden pontján az „európai polgárosodásra akarja nemzetét erős, szenvedélyes, rohamos nyelvvel és eszmékkel inkább sodorni, mint tanítani”, miként aggályoskodva már a kortársi kritika megállapítja. Persze, mint pályáján annyi mindennek, ennek se volt meg az a hatása és sikere, amit remélt. Az „eredeti észjárás”, „emelkedett világnézet”, „magvas ötletesség” és „erőteljes nyelv” nem volt elég hozzá, úgy látszik.

Nyilván, mert – akárcsak költői munkásságában – a hatalmas pátosz szeszélyes arányban vegyül a keserű szarkazmussal is.

Vajda János a Petőfi utáni XIX. század örök dühöngője, de elsőrendű költőcsillaga marad a magyar irodalomban, míg csak tananyaggá nem szelídül a többi gólem és kertitörpe tanulságos panoptikumában akkora távlatok szemében, ahol tananyagnak maradni se kevés. Az afféle érvek, mint a „szertelenség kultusza” meg egyebek, melyeket „bukásaiért” annyit okoltak, kerülgettek mondván, hogy „ez a költő önmagát dúlja fel, hogy teremthessen” (ugyan melyik nem?), érdektelen szaggatott vonallá simultak az idők és szempontok változott szeizmográfján. Mégis: Ő Vajda János, s annál fogva, hogy az ember nehezebben választhatja, jelölheti ki utódait, kik még sehol sincsenek, mikor neki tábort jelenthetnének, amikor fontos mozgáshoz elődöket választanak az újabb izgatottak, Adyék megfogták a kinyújtott szellemkezet, és felmutatták az eszmei s művészi hidat is, mely tőle a jövő lírája felé vezet. (Csak érdekesség, hogy még Szabolcska Mihály is, aki majd Ady ellenlábasának képzelgeti magát egy újabb zavarosban, nagyon mélyen tépett a húrba a Vajda halálhírére, mintegy illusztrálván, hogy a halott oroszlán körül könnyebben létrejön a legalább ezópuszi egységfront.)

Se kárpótlás, se vigasztalás, de a harmónia, mely életében teljesen hiányzott, csodálatosan jelen van életművének emlékezetes remekeiben. Ha Kisfaludy szerelmi líráját „lyrai regénynek” nevezhették a kortársak, Vajda szerelmi költeményeit összességükben „lyrai drámának” mondhatta egyik értékelője még életében. Tény, hogyha heves, küzdő, háborgó, önpusztító szenvedélyű magánsorsában teljes az összeomlás, a lírai eredményben e fájdalmas áron teljes a diadal, ha csak a Gina-versekre gondolunk. Ahol feszesen tökéletes öntörvényeit betölti a kor befejezettség-eszménye, lírának tartott eszme-állaga ellenében, messze kimagaslik a kortársak költői hozamából, még ha elgondolkoztató is, hogy innen „A rakodópart alsó kövén ültem” nyelvi eleganciájáig és vershelyzetének természetességéig, a korig, mikor a valóság s a poétikus közé már nem szükségesek azok a patetikus zsilipek – mintha nem negyven-ötven év telt volna el, de legalább száz. Persze az Európáéból! Más szerencsétlen szerelmek és politikai gondok-szorongások ezek, az övéi, még inkább közelebb a lélek ancien régime-jeihez, mint a halála után rövid három évvel elkezdődő XX. század bármilyen, atavisztikusan konzervatív, nosztalgiázó költői visszatérései, lírai rezervátumai és elefántcsonttornyai amilyenek lehettek bárhol, bárkinél.

Valahogy olyan ez is, mint egy halotti maszk: ez van akkor, ez szilárdul rá s marad meg aztán az egészről. A „tanulság” is, melynek iszonyú személyes szenvedés lehetett az ára – már csak ilyen a tegnapok s mák már alig billenő mérlegén, befejezvén a könyörtelen, józan újraolvasást: igen, tessék megnézni, milyenek voltak ők, a nagyok, a szép és lánglelkűek, s milyen értékűek a nők, a múzsák, akik miatt szenvedtek. Enyhítő vagy súlyosbító körülmény, hogy Gina az özvegyi fátyolt még fel sem tehetők klubjához tartozik, a szinte öntudatlanul „szívtiprók” seregéhez?

„Gina Vajda életének az a pontja, ahol a valóság és lírai valóság alig elválaszthatóan egybevegyül, de ahol alig észrevehetően a külső történés fölött egy belső történés veszi át az uralmat” – idézhető a helyzet és a folyamat leheletpontos megfogalmazása Széles Klára Vajda-monográfiájából. – „Nagyon homályos és hézagos mindaz, amit a költői képzelettől függetlenül tudunk Gináról” – aki végül is főúri szeretősködés után világjáró cirkuszi műlovarnő lett és: „Állítólag öregkorában, már ágyban fekvő betegként mesélt a házmester kislányának arról, hogy III. Napóleont is ismerte, Eugénia császárnéval együtt lovagolt ebben a fénykorszakban…” Gina, aki soha nem is tudja meg, hogy ő „Gina” – ismerős ikerpárja például Lillának, aki tudhatta is. Sőt Ginának mentségére szolgál, hogy „Magyarul is alig tud, a költő világa idegen és érdektelen neki”. Különben is miért lenne érdekes? – Vajda ekkor meg nem írt olyasmiket, hogy Mint a Montblanc csúcsán a jég…, meg ezt, meg amazt, amitől valóban nagy és figyelemre méltó poéta lenne, és ha Gina netán rögtön a kezét nyújtja a napidíjas kishivatalnok házassági ajánlatára, hogy velencei tükrök helyett tükörtojásos albérletekben kiköltsék a pár esedékes utódot, esetleg meg se írja ezeket. Gina csak a Kratochwill-lány marad, nem lesz ő még faramuci meggondolásból (vagy meggondolatlanságból) eltaszított s így örökre tisztázhatatlanul egy hálátlan, negatív szerepkörbe utalt, kényszerített Fráter Erzsi, de még hálátlanul túlélő „feleségek felesége”, se Csinszka; az özvegyi fátyolt eldobók lényege – legalábbis valami vásári elképzelésben – minimum valami szimbolikus „bűnhődés” végül, mely legalább valami utólagos összefüggésbe hozható az elszalasztott nagy eséllyel, hogy ne csak alkalmi, szürke mezei múzsa, de a nagy ember életének társa, részese lehessen valaki.

Gina esetében nemigen lehet mást tenni – tényként azt kell elfogadni (és megköszönni, sajnos), hogy ilyen tüskét, tövist, homokszemet hagyott hátra szerencsére (!), mely a költőt, ó, jaj – irritálja ugyan, de a dalra. Az egyenlet világos. Maga Vajda tisztán kimondja (a Sokat gyötörtél… kezdetű darabban), hogy te állsz rosszabbul, mert bár mindenható vagy felettem, ám egy szép napon elmúlsz, s az marad meg, amit én itt őrjöngve megőrzök rólad: a kép, a mű, a köl-té-szet! A probléma sanzonosabban megoldva, de ott kísért tovább Heltainál is a „magára vessen, kis Kató” szintjén, mert ugyebár ez a tragikomikus macska-egérjáték, melynek egyszerű neve: viszonzatlan szerelem, örök és általános konfliktuális helyzet a nemek közt, korántsem a költészet privilégiuma, s ugyan hol van az megírva, hogy maga az alkotói mibenlét kötelező érvényű hódító kvalitás, melyet nem lehet nem viszonozni; hogy csak még egy példát idézzünk: Az esticsillag is ekörül forog, és Eminescu sem tudja egyébbel kivágni magát, mint a végső soron cáfolhatatlan vigasszal: az alkotó halhatatlanságával. Talán ez is a XIX. századé, mondaná az ember a rengeteg kézenfekvő analógia láttán, ott ért be igazán a toll alá! Ugyan. Az ókortól a Ronsard- és Shakespeare-szonetteken át a ma még meg sem született hölgyeket (remélhetőleg még) majd ostromló jövőbeli költőkig minden újabb nekifutás csak oldja, tágítja, „hígítja” az egyedinek a tragikumát és sűríti a kihívást: hogyan oldható fel valaha is.

A fő-fő szerelmen kívül Vajda János is goetheien magas korig versben udvarló gavallér, de nem ginátlan itt már semmi. „Hol azonos Gina sorsa az övével? A saját vesztébe rohanással?” (Sz. K.) Minden bizonnyal. Elvégre Gina a fél életét s majdnem az egész költészetét betölti, kitölti, jelenti, hiába tűnik olyan civilmód egyszerűnek az az alapdiagnózis: a viszonzatlan szerelem. (Sokat gyötörtél, öltél engem, s én csak nagyon szerettelek – mondja végül is minden hasonló helyzetű férfi, akármelyik parasztlegény vagy borbélysegéd nevében is a költő.) Az már izgalmasabb kérdés, hogy egy ilyen alkatból, mint Vajda, vajon nem ugyanazt a heves indulatot hozta volna ki (végül, aztán!) az ellenkezője is: ha Gina a nyakába borul végül. „Vajon nem éppen ebben a belső világban rejlik az eredendő vétség? Hiszen még nyoma sincs a közönség érdektelenségének, a mellőzöttségnek, a rágalmaknak akkor, amikor már felbukkannak természetének azok a vonásai, amelyek élete során egyre jobban elhatalmasodnak és elmagányosodásához, elvadulásához vezetnek.”

De hát mi is volt kezdetben – a boldog gyermekkor, a sikeres, majd megkeseredett honmentés után: a felháborodás, avagy a szerelem? Valóban képtelen, embertelen, azaz akkori emberi csapások érték, hatalmas veszteségek, sérelmek sorra. Szülei szörnyethalnak, ifjú hívei, Zilahy Károly és Bajza Jenő elhalnak hirtelen, egészsége megrendül, s mikor segélyért folyamodik az írói segélyegylethez, hiába teszi. Ahogy az efféle poétaéletrajzok képletében elő van írva: megélhetési, krajcáros gondok megaláztatásaival, küzd, már-már elmerülve. És győzi, miközben szinte mindenkivel összeakad a bajusza. Ami nem minősít, csak jellemez. (Különben szimbólum értékű, ha igaz, hogy az utolsó írásműve ez a feljegyzés: „Egyetlen krajcárral sem vagyok adósa senkinek. Január 16. reggel félnégy. Vajda János” – és 17-én meghal.)

„Ilyen a légkör, amely végül körülveszi, s amely nem ad helyet a természetéből fakadó magatartásformák egyikének sem.” Eközben persze „Aránytalanul hatalmassá nő benne saját értékének tudata” (Sz. K.), s még azt is megismétli a történelem, hogy Vajda János, mint Stendhal, álnéven maga ír kritikát saját művéről. „Magát dúlja fel, hogy teremthessen” ugyebár.

Vajda Jánosnak még életében meglehetősen sok híve (olvasója, kritikusa, barátja) volt, és a korabeli Vajda-irodalom sem szegényebb viszonylag, aránylag (persze roppant kínos ezt utókorból eldöntögetni klasszikussá vált auktorokról), mint a különben állandóan kör-csihi-puhiban összeakaszkodott többi klasszikus, a Kemények, Gyulaiak, Aranyok aranykorában és egyáltalán mindig az irodalom (politika) életében ez dívott, miközben madártávlatból ehelyett jó volna úgy látni, hogy egymás vállát átölelve körmagyart járnak a nagy egymásratalálástól. Mégis: „Vajdát nem feledték el: sohasem ismerték” (!) – kockáztatja meg Bóka László (alighanem az aforizma csábításának is engedve). Persze ameddig a homályok eloszlatásának reménye él, nem szűnik meg szaporodni a szó.

Tehát akkor a számadást a Harminc év után, A váli erdőben vagy a De profundis jelentse? S csak fele a honért, a közért, vagy igazán mégis azért a nagyobbik fele, ha már az élete úgyis ráment a Ginákra? (Második komoly szerelmi kezdeménye, egyetlen frigye, öregedőben a húszesztendős Bartos Rózával mindössze pár éves kínos epizód.) A Nyári éjjel s az utolsó, befejezetlen nagyobb szabású költemény „filozófiai” vagy csak poétai tétele Kosztolányi Halotti beszédéig elvezet. A számadás kínjaiban, önkínzásában megható konzekvencia: hogy ha már nem lett az enyém, azt a pillanatot, fázist eszményíteni a „múzsában”, mikor még másé se lett; s megrendítő a tételesen is kimondott két „végeredmény”: Gina is, a hon is legalább általam (is) meg fog maradni! A virrasztók, Hajótöröttek észrevétlen próféciái örök fénypontok annak a hosszú szellemi-politikai évszázadnak a „Világos utáni” Petőfi nélküli sötétségében, s ha Ady Néhai Vajda Jánosát a Credo folytatásában olvassuk végig, a holt költők ige-gerince impozánsan kiadja lelkünk közelmúltjának fehérlő brontosaurus-csontvázát. Az újabb megidézéseket bevezetendő, Tóth Árpád Száz év utánjára már csak bólogathatunk, akár el is andalodva költőügyben, mivelhogy mindig így volt e világi élet.

Madártávlatból a gondolás, avagy mit is láttat a látszat?

Egy butácska anekdota motoszkál napok óta a fejemben, miközben az olasz reneszánsz lelki látványaiban próbálok elmerülni valami esedékes megírandó kapcsán; teszem-veszem, asztalom szélére halmozom a forrásmunkákat, és lecsapó tenyérrel tartom vissza a nyári huzatban folyton szárnyra kelő cédulákat. De hát nem ritka, hogy mikor a „világ megértése” a tét, a világ félreértésének műnaiv, angyali kacsintása beleincselkedik az áhítatba. A vicc pedig így szól: az egyszeri turistát megkérdezik, mi tetszett neki legjobban Velencében. Hogy bár az árvíz valósággal elborította a várost, az embereknek még van kedve énekelni.

Persze hogy pihentetőbb, szórakoztatóbb, mint a lusta gyermeknek lecke helyett, ezt szedni szét, akár valami hecces kis egérfogót, csattogtatni, rugóit csikorgatni – és közben ráérzek, hogy ennek a bumfordi kis elmecsapdának egyszerű szerkezetére nyílnak-csukódnak nagyobb csapdák is. Hát madártávlatból nem szakasztott így néz ki maga az emberiség is, mint valami érthetetlenül kedélyes Velence az ő árvízben is áriázó gondolásaival? Milyen hihetetlenül csodálatosan önállósította magát a látszatoknak a művészetekbe menekült része; az igazi „árvíz” s a velenceség közt sokszor már csupán a beavatottak tudhatják, hogy egyik conditio humana, a másik meg színház. Az ember a tűzért a tűzzel kénytelen nem játszani, de viaskodni nemzedékenként többmilliárdnyi testtel, ez a kőpattintó kezdetek óta annyimint vagy ötvenmilliárd ember, ám ez kicsit sok; nos akkor, hogy átfogható, felfogható, hogy kifejező maradjon, egyszerűsítsünk is gyorsan 50 milliárddal: ehelyett bőven elég egyetlen test-kép, megszenvedettség-metafora, annyimint a prométheuszság.

És az ember értekezik, beszélget, nagy pillanataiban hibátlanul dolgozik ezzel a megtalált kommunikációs lehetőséggel, a látszatot mesterien meglovagoló adottsággal, ami a lét „művészi képe”, megfelelője, hordozható készlete, a történelem nagy elsősegélynyújtó doboza. Tulajdonképpen az a több ezer éves kettős maszk-szimbólum – az ógörög színpadé – égisze alatt tartja az összes többit: a regényt, a festményt, a zenéket, a szobrot, a lírát, a hattyúk tavának expresszív körültipegését. Miközben a kalapács meg a kard jegyében folyik ugyebár a másik, a komor, de éppolyan hatékony alapmegmunkálása a világnak. Az egyik gyönyörű látszat szerint pedig mintha csak nemes verseny is folyna a kettő között, melynek állását olümposzokon és otthonokban egyaránt népes zsüri méri, méltányolja.

Számunkra a fontos: hogy megtartotta, használja az emberiség ezt a jelrendszerét, továbbfejlesztette, elrontotta ezerszer, földhöz vágja és újra meg újra kitalálja, és tényekre halmozott újabb tények tömkelegével élteti, hasznosítja: ez az ő művészkedése. Annyira tökéletes, hogy harcolni és hazudni is tud vele kezdetek óta, hogy időnként a fejére nő, és időnként nyereg alatt puhítja, félrerugdossa, úgy tesz, mintha meg is ölné, mert annyira bízhat immár rugalmas csodálatos-mandarinságában. Hisz halála és feltámadása mindig fontos gesztus, a gesztusok önmaguk által árnyalatokkal gazdagodó nyelve, nyelvezete. Suttogni és ordítni tud rajta, olvas és koncertezik vele, általa, játszik, hempereg önmagával, megfürdik benne és mindig megújul abban: a legnagyobb hódításokkal és technikai találmányokkal párhuzamosan a megértve felhasznált látszatok remekművesítésében. Ujjong és elfordul tőle komolyabb kalandok, felfedezések, kitalációk, leszámolások, forradalmak, törvénykezések, sivatag-öntözések nélkülözhetetlenségei felé, hogy első szabad pillanatában, a tábortüzek, csillárok s a képernyők kigyúlván, rájöjjön, hogy ez a még nélkülözhetetlenebb, ez is nélkülözhetetlen.

Madártávlatból persze adódik az a kérdés is, hogy ugyan mit lehet várni az újabb remekművektől, ha a már meglévők sem hoztak egyensúlyt és békét; ám ezen a holtponton mindig hamar átlendíti a kételkedőket az idők múlása. Az emberiség minden egyes helyi, tehát kozmikus hajnalon héttörpe-csákányát marokra fogva rohan a bányácska szájához, hegynek fel, és közben elképesztő varázsigéit mormolja a kifulladásig, hogy aszongya „a-hárs-fa-á-gak-csen-des-ár-nyán…” vagy „ki-itt-be-lépsz-hagyj-fel-min-den-re-mény-nyel” meg „dé-moll-toc-ca-ta-és-fú-ga” vagy egyszerűen „ti-ta-tiii”! És minél jobban kifulladt, annál szomjasabban, megbánóbban kívánja, követeli a zuhatagként áramló, a ki tudja (mára talán már mindenki sejti), milyen forrásból odavezetett, reávezetett hegyi patakját, friss vizét, kristályfürdőjét a himnusznak, elégiának, concertinónak, vonósnégyesnek, szimfóniának, tájképnek, zsánernek, naturalizmusnak és romantikának, nosztalgiának és futurizmusnak, regénynek és márványaktnak, torzónak és totalitásnak.

Ott ül elképesztő skandináv decemberében a vidékiség legvérszegényebb Petrarcája az el-nem-hivatottság fűtetlen padlásszobájában az utolsó gyertyacsonk előtt, és divatjamúlt kis szonettjén bütyköl ceruzarágva – van-e ennél fölöslegesebb ezek után? A látszatok harsogó demagógiája szerint nincsen – és mégis elkerülhetetlenül fontos fázis még az ő nyomorult játéka is abban a didergéstől a világrengetésig terjedő rezonációban, ami által az ember alakítja a világ nyers anyagát. S e bársonnyal csiszolt gránitszikla végül is enged az emberi szellemnek, korszaknyi gleccserdarabokat vet le, dob le, repeszt le magáról az utolsó fölösleges elégia kis mélabújának az adott lét gyönyörű elviselhetetlenségéből támadt hőemelkedésétől is. Mert ember melege az. És csak ő tudja, hol verte le cölöpjeit a megcsendesült lagúnákba, s építette rájuk quattrocentóit, palástos palotáit és szellemi szélmalmait, garabonciás girlandjait, gitár- és gordonkaszólóit, úgy, hogy a Holdból vagy a Marsról idepottyant kívülállónak minden látszat szerint méltán az az érzése, hogy ezek vagy meghibbantak, vagy oly törhetetlenül, elpusztíthatatlanul optimisták, hogy a tomboló árvizek kellős közepén is énekelnek.

Bizony a részek a maguk provinciális termékenységében, bőségében gyakran elviselhetetlenül éktelenkednek. Viszont ha az egészet, ha mindezt nagyon sokáig elnézi az ember, akkor ébred rá, érzi meg, érzi át tisztán, hogy mennyire nincsen a többi helyett lévő, az egész helyetti egyetlen soha, hogy igenis a sok, a még több adja csak az egészet, hogy minden egész együtt egy még teljesebbet ígér, és tulajdonképpen ez az igazi végtelen emberi egész-ség.

A varázslift utasa

Beskatulyázásánál a kínálkozó „humorista” címke annyira megkönnyítette a dolgot, hogy különös életművét a halála óta eltelt fél évszázad se emésztette meg. Különös is, hogy valaki nem különösebb formaművész, miközben vagy száz író stílusát, modorát mímeli csak úgy félkézből, heccből, hogy derűt keltsen vagy netán elgondolkoztasson; s különös, hogy valaki egy életen (életművön) át nevettet, kacagtat, röhögtet, mert ellenállhatatlan érzéke van a komikum, az irónia iránt s azt bőven ki is éli, s akkor egyáltalán mélységeket, horribile dictu filozófiai mélységeket keressenek nála, mert vannak is. A paródiák, hát igen, ezek révén vált népszerűvé pályája kezdetén, mikor bármilyen népszerűség még jól fog, s koncentrikusan bővítve az Így írtok ti maradt a legismertebb oldala életművének, s ezen keresztül az, hogy élvezetesen szellemeskedett, hogy hihetetlenül gunyoros volt, hogy üdítően humorizált, hogy fáradhatatlanul kifigurázott mindent és mindenkit. Végig. Hiszen mikor végül a nagy tragikusok közé is felzárkózott a tulajdon koponyája körül tett utazással, mint aki saját létének tragikusra fordulását, a maga elmúlását se vette komolyan, avagy annyira komolyan vette, hogy végig helyszíni közvetítést vállalt örök emberi mementók nevében, már ott tartott a köztudat, hogy a kacagj, bajazzó áriába is a halhatatlan nevettető, a közönség megtartó kedélyéhez mindig kötelességtudóan hozzájáruló ünnepelt clown bizalmas kacsintásait látta csak minden maszkja mögött.

Különös, hogy az a Karinthy, aki a XX. század egyik nagy irodalmi „újítását”, a parttalan közvetlenséget, lélekelemző kitárulkozást, önelemző őszinteséget alkatilag is hozta, jelentette, felkarolta – a maga választotta maszkok mentén talált el legkönnyebben a kor közönségének tudatáig. Pedig mindössze az írói lehetőségek, a hányféle módon lehet írni permutációja, variációja, kombinációja izgatták, a korszerű (és korszerűtlen) irodalom lehetséges formáinak végigpróbálása, kifordítása, leleplezése. Ez a nagyon komoly „komolytalanság” fontos alkati jegye életművének, ama fontos képességének tartozéka, hogy proteuszként fúrta, vetette bele magát a már gyermek-naplójában olyan komolykodó ünnepélyességgel megőrzött, megérzett, fogadott új évszázad életérzéseibe, eszmélet-lehetőségeibe. Hogy később is következetesen mennyire a változatosságban és a végtelen lehetőségeiben is a tisztánlátást, a tisztázást kereste, bizonyítja ama soha el nem készült saját nagy enciklopédia álma, terve, töredéke, melyhez csak hozzá-hozzákapott, a fogalmaknak valami új szellemiség alapján való tisztázása. „Mondatain szinte meztelenül jött át az, amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben. Talán ő volt a legkomolyabb írónk” – mondja róla Babits, aki ugyanolyan rendet, szellemi tisztaságot teremtő programokkal és szomjúságokkal a háta mögött, alig pár évvel élhette túl, ugyancsak gyógyíthatatlan betegségtől megalázva és leterítve.

A kutató értelem pedantériája jellemző az ő írói hozzáállására, ami a maga körében sokkal több, tágabb program, mint maga az írás. Az elemi dolgok örök felbukkanásai, összefüggései, nagy egyenletei éppen úgy izgatták, a férfi és nő, egyén és tömeg, ösztön és értelem viszonya, mint a tudás legújabb vívmányai, no meg a rendkívüli helyzetek kalandjai, melyekben folyton, szívesen és szervesen megfordul, megfürdik az emberi sors, az emberi elme. Tisztán megőrzött gyermeki kíváncsiságában leledzik a meglepetés eleme s a humor bő forrása is. Talán legmaradandóbban hordozza ezt a vonatkozást a Tanár úr kérem novellafüzére, a kinyíló emberi értelem örök fázisainak pontos feltérképezése, az ütközések és rácsodálkozások, a vásottság s az üde álmodozás esetrendszerének lélektanilag hiteles rajza, mely végső soron „csak” felülmúlhatatlanul szórakoztató, időtálló gyermekirodalom. Egyébként kedvvel alkotott kedvenc műve, mert lényegét is kifejezi. Őt ugyanis végig egyedül a világ nonstop vetítése köti le úgyis, az egyetlen, amiért élni, figyelni és írni érdemes, az, amiről Moravia évtizedek múltán mondja ki, hogy nem más, mint kulcslyukon át nézni az apokalipszist, kicsit rémülten, kicsit izgatottan, mivelhogy „a világ vége se a világvége” persze. A tragikomikum ettől oly szétválaszthatatlan az ő szemléletében, s a képtelenség ettől válik természetes dimenziójává a szemléletmódnak, mely szerint olykor nyugodtan álmodhatom, hogy két macska voltam és játszottam egymással; az irodalomban mint artefaktumban ugyanis hagyományosan az ilyesmit adagolni illik, míg ő (s azóta egész irányzatok) a lét receptkönyvében fellelhető primér, tehát természetesebb dózisokat tartja meg, veszi tekintetbe, mikor effélékről fogalmaz; nincs tekintettel semmire, az irodalomnak éppoly kevéssé van tekintélye előtte, akár az életnek mint nem feltétlenül ünnepélyesen körüljárandó témának. Karinthy pályaesete – függetlenül, hogy milyen műfajban, hogy minden műfajban excellált – egy fogalom visszaérkezését példázza önmagába: kezdetben is az volt a költő, aki költött; s aki kiötölt-kitalált, mindenki az volt, jóval később az újabb korokban „szakosodtak” csak a dolgok; az eredeti értelemben tehát bizony hogy költő ő a javából.

Olyan XX. századi pillanatban, mikor az emberiség éppen kozmikussá táguló igazi létproblémáit, dilemmáit a tudásnak, technikai haladásnak, társadalmi ütközeteknek valahogy efféleképpen gondolkozva lehet csak felfogni, átfogni, megfogalmazni, hozzájárulni a megoldások kereséséhez: a szellem nemes izgalmi állapotának fenntartásával, az író fejében kipattant ötlet, eszme szerkezeteit is átültetve az olvasó, gondolkodó emberek tömegének a fejébe, Karinthy ars poeticája, alkotói észjárása nagyon is korszerű volt. Mert ennek egyetemes kitekintésű mestere, és kabaré-varázslója, és nagy tiszteletű professzora Ő, aki kapkod, aki fuldokol, akinek elakad a szava tulajdon hol ilyen, hol olyan műforma maszkjában előadandó monológjától, valósággal tóduló felismeréseitől, melyeket ha meglegyintette annak melankóliája, hogy nem mondhatja el senkinek, olyan lefegyverző bájjal és lélektani érzékkel kiált szét mindenkinek, miközben arcához simul valami örökké vágyott, ismerősen ismeretlen szerelem, asszonyi, emberi szolidaritás arca, lázasan hozza, szerzi, ontja a megoldásokat, de egyszer csak hirtelen ehhez szoktatott érzékei nem engedelmeskednek tovább a biztató, a fékező, a megoldó gombokon, gondokon, s a lift feljebb, egyre feljebb száll vele sejthetetlen-megfejthetetlen nagy, embert ingerlő vonzások mentén, és madártávlatból még bizonyára látja, hogy madártávlatból mi bizonyára tudjuk, mi történt vele.

Reneszánsz ars poeticák

Kevés olyan fogalma van az egyetemes kultúra történetének, mely olyan egyértelműen az emberi szellem gazdagodását, fejlődését, szárnyalását vagy egyszerűen s szimbólum-szinten a nyomás alól való szabadulást tudja jelenteni, mint a reneszánsz. Ezért is van, hogy tanulmányozása befejezhetetlen, fogalma szüntelenül bővül, gazdagszik, és egyre árnyaltabb az az időtartomány és ténysorozat, melyet fogalmával meg szeretnénk határozni. Szigorúan véve a fontos társadalmi-gazdasági, szellemi mutációknak azt az évszázadát értjük rajta, ami a XV. század közepétől számítva végbement s alapját képezte annak, hogy az emberiség újabb pár évszázad alatt eljusson mai civilizációjáig. Ám a reneszánsz bizonyos értelemben egész kultúrkörünket átjáró erjedéshez hasonlatosan terjedt, mintegy kötelező fázisnak bizonyult, mely ha a részidőket is tekintetbe vesszük, nem egyetlen évszázad ügye volt, jóval hamarabb elkezdődött Itáliában, s utóhatásaiban a XVII–XVIII. század fordulójáig eltartott, immár más kultúrtörténeti mozgásokba ékelődve, keveredve, felszívódva. Az igazi mérce tulajdonképpen a szakítás a középkori örökséggel, a pangás egy nemével, valamint a merészségnek az a fajtája, mely a hatások sugárkévéjéből látszólag véletlenszerűen kibontakozva áthatja egy-egy kultúrkör legjobbjait.

Szemmel láthatóan ezt a bölcsen rugalmas szemléletet alapul véve rajzolták fel terjedelmes és értékes munkájuk körvonalait a reneszánsz ars poeticák kötetének összeállítói, szerkesztői, fordítói (Arte poetice, Renaşterea. Editura Univers, 1986). A testes kötet a kiadó 1971-ben elkezdett ilyen jellegű sorozatának újabb darabja. Gigantikus vállalkozás, tudósi munka a javából, melynek törzskara a címlapon szerepel: a tárgykör hazai szakembereinek értékes gárdája. Hozzáértésük és a rálátás szöge határozza meg az eredmény tartalmi mélységét és könyvkiadásunkban eddig példa nélkül való újdonságát. A 700 oldalas kötet felöleli a poétika, retorika, stilisztika korabeli szakirodalmát és a témakörre vonatkozó összefüggő vagy elszórt elméleti kísérleteket, ars poetica-értékű és -jellegű megnyilatkozásokat. Sorra véve Európa nemzeti irodalmainak állapotát abban a korban, a szövegközlő részek bő válogatással szemléltetik; előttük egy-egy eligazító tanulmány áll, s e bevezető esszék máris körvonalazzák a lehetséges szintéziseket, melyek nyersanyaga viszont csakis ez lehet: a hazai kutatás számára most román nyelven hozzáférhetővé tett alapszövegek, melyek döntő többsége először került lefordításra.

Minden korszak poétikája a korszak irodalmi önátgondolása is egyben – figyelmeztet a könyv bevezetője. A kötet tartalmazza az olasz reneszánsz poétikai irodalmát Dante, Petrarca, Boccaccio munkásságától Giordano Brunóig; a franciát Rabelais-től Montaigne-ig; a spanyolt, melyből kiemelkedő név a Cervantesé; a portugált, aztán az angolt Shakespeare-ig; a németalföldit olyan egyetemes hatásúak képviselik, mint Erasmus és Hugo Grotius; a németből megjegyzett Melanchton; a magyar humanista irodalmat Vitéz János, Janus Pannonius, Zsámboki és Rimay képviseli, a csehek után a lengyelt többek közt Kochanowski és Rybinski; és a kötetet zárja a román irodalomban reneszánsz hatásra kibontakozó filológia szemléltetésének fejezete, Udrişte Năsturel, Milescu, Miron Costin és Dosoftei munkásságával.

A hihetetlen gazdagságot csak a hallatlan, vagyis éppen hogy helyénvaló pontosság, tudományos műgond és tisztesség, az apparátus megbízhatósága múlja felül. Ezen az összképen bántó szeplőt alig találni néhány kifogásolható, a fogalmazás rosszul értelmezett tömörségéből fakadó dolgon kívül, mely főleg a jegyzetanyagot érinti; az olyasmi ugyanis nem kifogás alá esik, csak hangos együtt-töprengésre késztethet néhány olvasót, hogy a nevében ugyan szülővárosát (a korabeli tudósnév-szokásnak megfelelően) hordozó Erasmus mennyiben a németalföldi humanizmus terméke és pláne képviselője.

A hetvenöt szerző szövegét húszan gondozták, fordították, előszavazták. A kötet eligazító tanulmányainak közös pozitív vonása, tehát tekinthetjük a világos szándék, a koncepció, a következetes hozzáállás jellemzőjének, hogy tájékoztatni akarnak, a lehető legpontosabban, sokrétűbben, részletesebben, hermeneutikai kérdéseket nem érintenek, a bonyolult vagy ehelyütt inkább bonyolító esélyű elméleti síkok csábításainak nem engednek. Beszél az anyag önmagáért.

E fontos és gazdag szöveggyűjtemény anyagát, ezeket a reneszánsz ars poeticákat és irodalomelméleti megnyilatkozásokat olvasva pedig felötlik a nagy paradoxon is: hogy miközben a csapás egyik fő iránya, a fontos tét az egyéniség felszabadítása, az egyéni alkotó-teremtő energiáknak valami vegytiszta, már-már túlidealizált emberbaráti átélése és kultusza – aligha van még egy kor, amelynek esztétikája annyi buzgalommal, ekkora apparátussal, szinte lihegve, mit szorgalmazza! követeli a bevált, a bevett minták szolgai, alázatos utánzását. Ám az ábra történetének utólagos ismeretében az igazi érdekesség az eredője ennek a sok száz, sok ezer nekifeszülésnek, törekvésnek; volt, aki csupán ókori minták felmelegítője, s valami piszmogó bürokráciával akarja ráerőltetni az írásmű onnan elvont ismérveit az újabb korokra; s van, aki hévvel hiszi egyedül üdvözítőnek, amire maga jutott, miután mindent bevágott, megtanult vagy kiagyalt szépen. Mindezek ellenére avagy mellett a keletkező új literatúra akkoriban is olyanná lett, amilyenné. Döntő többségükben a maradandó művek nem a kánonokra, hanem a teljesítményszabályzó tehetség belső parancsaira figyelve születtek. Ez az objektíve érvényesülő szélesebb látókör, tágabb horizont, ez a gyakorlati liberalizmus, mely nem sokat teketóriázott, közelebb áll Giordano Bruno elveihez, aki szerint az alkotást felszabadítni kell, nem megkötni; ám a literátusok jelentős hányada nem bánta, vagy egyenesen szükségesnek tartotta a szabályok jól kiépített csatornarendszerét, melyben minden „szabályosan” lefolyhat, így aztán például Arisztotelész jó öreg hármasegység-szabálya korlátlan tekintélynek örvendett, nagyobbnak, mint bármely eredmények igazolta külön út. Mivel éppen Arisztotelészben használhatóvá és megengedetté dicsőült az antikvitás szellemiségének egy jelentős hányada már az előző évszázadokban, az ókori források programszerű felfakasztásának lázában hogyne lett volna, vált volna paradox módon a leendő s újra megcsontosodó konzervatív elképzelések trójai falovává épp az ő poétikája! Itt, e könyvben is látható, tapintható: őt mindenki ismerte, idézte, reá mindenki hivatkozik, egymásnak diadalmasan ellentmondó értelmekben, még legalább pár száz évig. Eufóriák kerekednek a legjózanabb elméletek fölé, mint rendszerint. Hisz Róma bukásától (ha nem korábbról) „barbár” évszázadoknak kellett eltelniük, míg az Európa születése körüli lelki-szellemi eseményekkel elfullasztott, telítődött emberi értelem előtt a látható, a kipróbált biztonsággal reprodukálható, már valaha megtapasztalt antik formák, a görög-római szépség- és praktikusság-eszmények újra értékként bontakoznak ki.

Ehhez előbb a majd ezer évig lappangó, előkerülésükkor lám mégsem idegen tartalmakkal kellett „újratalálkozni”, melyek kifejezése, hibátlan hordozása volt a bizonyíték ama formák használhatósága (ha nem egyedüli tökélye) mellett. A reneszánszban mégiscsak az a lényeg, hogy egy teljesen soha feledésbe nem merült régmúlt eredményei kapnak újra erőre. Amit ez kivált: a sűrűsödés, a tumultus, a csomósodás, az okoskodás és tisztázás vágyának példátlan, az ókori kultúra kezdeteiben se lelhető görcse. Ugyanis egy megmásíthatatlanul uralmon maradó egészen más ideológiával kellett és lehetett végül is egyeztetni az egészet, alázatosan munkamódszerré degradálva vagy annak álcázva naivak és kitanultak számára egyaránt. Az eredmény: a dolgok új, ilyetén alakulásának hozama az egyedülálló csoda, amit lehet, hogy igazán csak az egészen felébredt utókorok madártávlatából lehet belátni, átfogni, értékelni, mint részben logikátlan, de mindenképp törvényszerű, még időpontjában is menetrendszerű, végtelen nagy földi szerencsét. Ettől is elbűvölő olvasmány ez a szöveggyűjtemény.

Majdan kialakuló intézményhálózatok, alig megsejtett, még félálomban már erőltetett kutatási irányok előképe ott minden. Mint az adott körülmények közt legkézenfekvőbbről: az egyszemélyes intézetekben, műhelyekben, az egyéniségekben felhalmozódó (főleg filológiai) tudás, elképesztő poliglott nyelvismeret csomópontjainak ős-internacionáléjáról van szó; ki-ki a kor színvonalán (és álláspontján) álló kollégák továbbképzettje és tudós-utánpótlása egyben, bezáruló és be nem záruló körök mentén, miközben mégis ki-ki extrém mértékben autodidakta, épp abban, abban is, amiben újat, eredetit tesz aztán hozzá az egészhez. Még ha nemegyszer, sőt többnyire gyorsan hervadó, elporló eredményt is! Olyan ez is, mint amire még szintén nincs kádencia, ilyen mérvű tömeges példa sehol az előzményben. Aztán itt van az életrajzi adatokból folyton kirajzolódó típus: a vándortudós (mint a vándorlegény), maga a hordozható, bárhol felállítható s máris legmagasabb szintű egyetem, mozgó katedra. Látni, hallani, megvitatni. S persze publikálni is lehetőleg. Az utazás maga egyik nagy iskolává lép elő a világ megismerésében és helyesebb értelmezésében utazók számára. A világkép földrajzi értelemben is kiterjed hirtelen, talán az sem véletlen már, hogy éppen akkoriban, párhuzamosan az időből kibányászottal. Ezek kölcsönhatása a fejekben s a szövegekben kibogozhatatlan oksági viszonyba kerül egymással. És mindennek a látszólag véglegesen megoldott, begyűjtött dolgok feneketlen zsákjába kell kerülnie. Ezt a fajta becsvágyat nem szabad elvitatni épp az ilyen hétmérföldesen haladó koroktól! Ezt maguk az ars poeticák is megérzik és éreztetik. Mert mi is az az ars poetica? Valaminek, az irodalomra nézve rettentő fontosnak a rögzítése – anélkül, hogy magának a költőnek hasznára volna. Akár a saját magáé is. Az igaziaknak ugyanis nem kell recept. Maga Ronsard vagy 50 000 verssorral az aktíváján mondja ki híres elméleti „munkátskájában”, hogy jóllehet a költő művészetét se megtanulni, se továbbadni, mi több: megérteni se lehet, mindazonáltal ő néhány szabályt most lerögzít…

A példamutató nagy tisztázás a nagy csihi-puhi ideje is. Ám itt nem egyszerűen a „szabályosak” és szabálytalanok, a rendesek s a rendbontók disputája folyik, hanem mindenkié mindenkivel; hiszen az utólag üresjáratnak bizonyuló nekiveselkedések is végső soron előrevittek, mint a folyónak a saját völgyével meglehetős szögeket bezáró kanyarodásai erre-arra. Az az útszéli tiszteletlenség – mármint a mi szemünkben! –, amellyel Scaliger fordul Erasmushoz a hírhedt Cicero-vitában – még ha igaza volna is, fejcsóválásra ingerelne. De hát ott, közelről, ő meg a vele tartók meg voltak győződve, hogy igazuk van a dohos kis vidéki öregúrral szemben; mint ahogy Bruno elhamvasztói sem egyszerűen holmi megátalkodott garázdák, akik cinikusan tudják, hogy mekkora világnagysággal, szellemi kinccsel bánnak el, hidegvérrel, mint valami Truman Capote-hősök. Csakis a tolerancia s az intolerancia váltakozik az alkotás körül, az alkotás felett, mint minden időben, a reneszánsz felhőjátékában is.

Mi a különleges mégis a reneszánsz s a szál újabb felbukkanásaként majd a felvilágosodás, a klasszicizmus szerkezeti működésében? Hogy míg különböző arányban és hangsúllyal, de tartalmazzák a szociálist, tehát a politikumot is; a sodródást a nagy, az emberiség életében elodázhatatlan s mindig elodázott társadalmi rendeződés, a polgárosodás irányába; a hanyatt-homlok irányulást ki a feudális, a szellemiséget értvén: főleg a teológiai kötöttségek totalitáriusan befészkelődött uralma alól – lényegében persze, hogy etikai síkon is, de esztétikai „fedőnévvel” végbemenő folyamatok. A könyvnyomtatás megjelenésével sem egészen véletlenül esik egybe a humanizmus (Erasmusék kezdeményezte) szöveg-tisztázó, forrás-karbantartó forradalma, a kútfők kiásása, elérhetővé, nyilvánossá tétele. Itt s innen kezdve az egész, a világ sora már óhatatlanul az írásbeliségre támaszkodik; nem kis mértékben még az is, ami marcona gepidák és vikingek idején csak a csatatereken s a termőföldeken dőlt el. Az irodalom pedig, mindezen belül a maga birodalmában, örökös respublikájában, a tekintélyelvet egészen meg nem vetve ugyan, a konkrét áru, az igazi termék, az eredeti alkotás mellett a maga technológiáinak szabályrendszerét keresi, fogalmazza újra meg újra, a végtelenségig. Vagyis az egymást követő ars poeticákat.

Ami a magyar irodalomban jelentkező reneszánsz és humanista hatások fejezetét illeti, amely Molnár Szabolcs szakavatott, körültekintő és mindenben kényesen pontos munkáját dicséri, a négy nagynevű és nagy hatású literátor kiragadott szövegeiben s szövegösszefüggéseiben sikerült példázni azt az importból jött felszabadító hatást, melyet a honi egyetemalapító kísérletekben tetőző itáliai egyetemjárás jelentett ebben a még viszonylag sem békés korban, kül- és belháborúktól nem mentesebb helyi időjárás alatt; főleg Mátyás udvarának viszonylagos oázisa körül ki is használtak kellőképpen a kiművelt fők; ténykedésükre a reneszánsz egészére jellemző újdonsült optimizmus és önbizalom, az új szellemi aranykor igézete már rányomta bélyegét a köz és a személyes tragikum fordulatai felett, s ez sugározza általuk is a következetes kultúraápolás révén megtartó kedélyt. Az eligazító tanulmány alapossága nemcsak az irodalmunkat kevésbé ismerők számára nyújt világos képet, tisztáz fontos erővonalakat és mutat fel beszédes adatokat a korból, amilyen például az, hogy 1570 és 1600 között megjelent hozzávetőleg 118 kötetnyi széphistória és virágének már tömegpéldányszámban járult hozzá az irodalmi ízlés pallérozásához, hanem a magyar irodalomtörténet reneszánsz-kutató mikroterületeiről példamutató tájékozottsággal tömöríti a lényeget, kimutatván a továbbiak szellemi eseménytörténetére is kiható legfontosabb poétikai momentum jelenlétét: a tehetség, a mesterségbeli virtus s a tudományos tájékozottság háromságának első jelentkezéseit.

„Utazás a mozdony forró külső felén”

„Míg himnuszt ír a Naphoz a lélek / örvénylenek bennem sötét sötétségek…” Már évekkel ezelőtt elmondhattuk róla, hogy Vásárhelyi Géza abban keresi és találja meg biztos kézzel a költőit, ami már nyilván túl van a költőin: a teljes valóság értelmezésében. A XX. századi conditio humana feszültségei: ez a „minimális” horizont. Hogy az emberi én új meg új dimenzióihoz és reagálási képességeinek intellektuális erőforrásaihoz nemegyszer éppen a játék (látszata) vezetheti el a költészetet, ennek demonstrációja okozza az egyik legnagyobb élvezetet e verskötet olvasóinak (Álomtalanul már az örök éjszaka. Versek. Kriterion Könyvkiadó, 1983).

Egyáltalán ez a csupa-kép, csupa-metafora költészet mégis a legpontosabb beszéd: csupa belső visszhang és csupa segélykérő, az irodalmi előzményből igazolást hívó visszhang. Van egy fojtott ünnepélyesség, mely Vásárhelyi Géza kedvenc vershelyzetét, versindítási pontját jellemzi. Maga a nagyon-fáj-értelemben felfokozott érzékenység, maga a sebzettség kedvéért és védelmében mozgósított nyelv, maga a látszatra spontánul, különben a költői kibernetika mindenttudásával kiválasztott hatásfok. A jó művek spontaneitása.

Épp ezért nehéz ezt az eleven, gyönyörű „fájdalomüvöltést”, ezt a részleteiben fülben maradó, összhatásában gondolatébresztő dinamikát szakszerűen és fegyelmezetten megközelítni. Csupa meleg melankólia ez a poétikus bátorság, és korszerű emberi bátorság ez az építő melankólia, mely oly kertelés nélkül közli, jelzi a maga harmóniájának vissza- és megszerzéséhez a humánum feltételeit.

Vásárhelyi építkező költő. Ciklikusan építkező fokozás figyelhető meg legutóbbi három kötete címeiben is: szerves triptichont képeznek – Az 1001. éjszaka, Én ezt már úgyis álmodom, Álomtalanul már az örök éjszaka. S ez kitetszik abból is, amilyen érzelmi egység van ennek a kötetnek az anyagában: egyazon fűtöttség hőfoka. Ha belső szerkezetei mentén figyelmesen megyünk végig, felfedezhető azoknak a megfeszülő vezetékeknek az érrendszere, melyekkel V. G. tudatosan kapcsolja, helyezi, szereli be a maga költői diagnózisát a nagy előzménybe s a kortársi közegbe, szellemi források és szövetségek rendszerébe. A tisztán felismerhető replikák, parafrázisok, visszhangok, feleselések, utalások, Berzsenyitől, Petőfitől József Attiláig, Apollinaire-től és Nagy Lászlótól Farkas Árpádig jelenvaló költői töltete hatóerővé fogadja azt az emlékezetanyagot is, melyet megidéz, tökéletesen újjászervezve, szervesítve, saját új értelemmel felruházva. Így történik meg, hogy a látszatra egyszerűen mítoszromboló Goethe-képe, összhangban mondjuk az Alázat-öltözettel, összhatásában a költői etika Vásárhelyi-féle értelmezésének metaforáját szolgálja. A „költővel” mint státussal különben tételesen is többször foglalkozik, nyilatkozik róla szép és világos, iróniamentes tételekben: „költő, a túlélő fajta”, a költő „fuvolázik – nem szelel”, „pedig a költő a fény maga” stb.

Ám a költő-költőség-költészet etikai vonatkozásainak súlya csupán része, fontos, de részkomponense egy tágabb emberi attitűd metaforájának, mely egy olyan kritikusan kérlelhetetlen tartást, tisztaságigényt hirdet, amely szeretné a világ arcáról eltávolítni mindazt a magánéleti és közjogi szennyet, melyet történelmi és történelmietlen jogán még mindig rákényszerít a lét. A kötet számos darabján kívül egy nagy lélegzetű, összefoglaló erejű vers, az Amikor még nagymama csipkét horgolt… című hoz újabb támpontot ahhoz, hogy V. G. költészetében már egész szimfónia van kibontakozóban erre a dühös dezszolidarizálásra mindennel, ami embertelen. Mint ahogy a kötet másik maradandóan nagy verse, a Világ-égés után is a képalkotás lélegzetelállító bőségével és pontosságával, irányítottságával bizonyítja egy békevers-kampány-áradat kellős közepén, hogy a remekművek mennyire maradandóan hordozzák az alkalmit is. Az Emlékezés egy nyár-éjszakára, az Ember az embertelenségben, az Ős patkány terjeszt kórt… méltó költői szintű párja ez a költemény.

Alkatához rendkívül talál az a feszültségekre tudatosan épített ív: a csodálkozástól az átgondolásig. „Lassan változott s váltott színt a világ…” Vásárhelyi az az ingerült költő, akinek meditációja alatt, a megidézett nagy értékek nyugalmában is egy másfajta humánum feszül ugrásra készen, a föld- és festékrétegekkel, látszatokkal és elhallgatásokkal elfedett nagy emberi eszmények és igazságok vulkánja dohog, s ő csak ezen a remegő padlón hajlandó filozofálni, monologizálni és tárgyalni.

A költő adottan a lehető legérzékenyebb ember: korába szerelt műszer, övé a kitenyésztett hangos lelkiismeret státusa. Az érzékeny ember pedig az eszméletzavarig képes csodálkozni, nem unja meg ezt az érzést keresni újra meg újra, hát még a lét kihívásait! Csodálkozni mindenen, azon is, amit állítólag tudunk, amire magyarázatot adtak természetben és társadalomban, biológiai és ideológiai magyarázatot, mert csodálkoznia kell a mérhetetlen komplikációkon, melyekben a végleges magyarázatok után és ellenére vergődik a világ. Ha tetszik, hibbant, naiv, nevetséges, képtelen, komolytalan, gyermekes ez a „normálishoz” képest, amelytől persze elválasztja, hogy az nem csodálkozik ennyit s ilyen méretek mentén, mert „szerencsére” nincs hozzá ilyen ingerküszöbe, ezért tudomásul tudja venni az első kézenfekvő, kéznél levő, hivatalos válaszokat, magyarázatokat. A csodálkozás hozza a feszültségeket ilyen állapotba, ebbe az állapotba; a feszültségtől szabadulás eszköze pedig az átgondolás, a megfogalmazás. Ennek egyik lehetséges útja a költemény, a mindig itt és most születő vers, melynek öntésre kész nyersanyaga, ez a láva mindig megkeresi, amennyiben felveszi végül a formát. Vásárhelyi (a formákkal különben sokat nem teketóriázó költő) a nyelvben találta meg a maga most már felismerhető, felmérhető feszültség-teremtő és -levezető formarendjét. Képei jó értelemben ismétlődnek: értelem szerint, koncentrikusan, stilisztikai súlyuk szerint. Építkezési vezérelvük az a belső indulat, mely a költőt fűti: az élet érzelmi nyersanyagával való ütköztetésből újra meg újra feltámadó, most már tudatosan is feltámasztott, harcias, fenyegető csodálkozás. „Engem egy más világ talált ki / egy fordított emlékezet.”

Így teremti meg a diszharmóniák számbavétele, felmutatása árán a maga humánumának harmóniáját: a költői művet, melyet így megteremteni nagyobb lelkierő kell néha, mintha egy költő alkatilag inkább a lét szebb, szelídebb, kihűltebb oldalára érzékeny, a test szenvedéseinek és szenvedélyeinek fortyogása helyett az ezek árán már megteremtődött anyagi kultúra márványfolytonosságának biztatóbb bizonyosságára. V. G., amint az érzékletes gyermekkori emlékképben megőrizte, inkább a mozdony forró külső felén megtett utazásra vállalkozik, az ennek kitett utazás kemény élménye kísérti jobban. Sajnos az omnia vincit tétel fanyar fintora, hogy amoron kívül a költő az, aki győzhet még mindenen, még saját veszedelme árán is, a minden pusztuláson felülemelkedő, a megmaradó költemény érdekében.

Az értelem színhelyén

Nemrég forró délben „nyílt pályán” megállt velünk a zsúfolt városközi buszjárat, kereket kellett cserélni. A sofőr ideges, sokan nézzük, de nem enged segíteni; valakinél egy táskarádió nyekereg. A pontos idő: egy óra. A hírek. A századvég kedves és megszokott borzalmaiból. Utána tánczene. Az első száma az Ej uhnyem! – slágerfeldolgozásban. Divat a „klasszikusok” dzsesszfeldolgozása, ugyebár. A volgai hajóvontatók iszonyú munkadalát is elérte a sorsa; a sorsunk. El kell-e még merengeni: mi marad meg, milyen nyom, milyen igazságtalanság, milyen szenvedés, milyen nyomor nyoma szent még, ha mindent old, felold, elold helyéről az idő? Adorno azt mondja; Pilinszky azt mondja… Gyermeteg lelkek! Úgyszólván „költői” orrunk előtt az újabb nemzedékek ugyanolyan emberiség-jogon – nem felejtenek, rosszabb: ad acta tesznek. Hiszen vagy tízezer év háborús bűnei, megpróbáltatásai úgyis elavultak. Nem is tartja őket számon más, csak a jó öreg könyökvédős értelem. Az értelem ugyanis nem oldódik az időben. Az értelem nem oldódik a legkoncentráltabb korokban sem. És nem igaz, hogy állítólag csak egy kedélyes, kényelmes, mindenre odaadó áhítattal és figyelemmel váró, éppen arra váró világban adhatná végre igazán, amit adhatna, egy ellenséges világban nem tud igazán megméretni, néha még átvészelni is alig. Mindennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja a fáról való lekászálódás óta eltelt pár ezer év.

Mindezekre nem csupán abból az alkalomból gondol az ember egy ilyen színhelyen is, hogy úti olvasmányként az ölében nyugszik szép őszi, vidéki, világ-vidéki napsütésben éppen Szilágyi Júlia könyve; de azért is, attól is (A helyszín hatalma. Esszék. Kriterion Könyvkiadó, 1979.) A jó megfogalmazások fölényének, érvényének, egyszeriségének mindig világa van. Szilágyi Júlia szellemi szélrózsája, melynek személyes konferenciáján elnököl ebben a 220 oldalnyi szövegben, mindazt idézi meg, amin kívül még sok minden idelátszik és ellátszik a XX. század utolsó évtizedeinek szellemi piedesztáljairól vagy kulturált vérpadjairól, de ami egy nagyon is lehetséges közérzet és meggyőző erejű tisztázókedv alapjául szolgálhat. Szolgálat ez a könyv, nagy szolgálat, becsülettel elvégzett számadás, melyre szomorú lenne, hogyha műfajánál fogva kevésbé figyelne fel „irodalmi köztudatunk”, mint egyéb indokolt szenzációinkra.

A kultúra szemmel láthatóan, szemmel olvashatóan nem valami elegendő ürügy (jobb, mert több az idegen szó): pretextus Szilágyi Júliának, hogy így, könyvnyi egységként jelentkezzenek az annak idején alkalomszülte, ám távolról sem az összeollózottság összhatását sugárzó kritikusi, gondolkodói leendő életmű-részletek. Az ő ürügye az élet, az életünk.

„Az író szerepe a könyv” – idézi Méliuszt. A könyv pedig a kultúrának egyelőre olyan pótolhatatlan egységkonvenciója, alapegysége, mint az egyén, a személy, az én a tömegnek, az emberiségnek. Maga a kultúra is nagy általánosságban a környezethez való alkalmazkodás rendkívül fejlett eszköze, a fennmaradás egyik legfőbb biztosítéka. Az író szerepe ennek az eszköznek a kezelésben a fenti pontos vállalás. Könyv-szerep-mű egymást tárgyasító háromsága az élethez közelítette, kötötte mindig az igazi gondolkodót. „Mert… maga a mű korántsem műközpontú, mint ahogy nem irodalmi az irodalom se. Valóságos viszont a valóság.” „Egyéni sorsok példázatával Shakespeare intézmények felett bíráskodik.” S ezt teszi Madách százvalahány esztendős mementója és ezt Thomas Mann is „első évszázada” végén.

Egyik jelszó: a világot nem magyarázni, hanem megváltoztatni kell; a másik épp fordítottja ennek. Különben a teljes tudást, a szellem teljes apparátusát csak (láz) álom, hogy kizárólag egyik, egyáltalán valamelyik valami szolgálatába lehessen állítani vagy leszoktatni a kérdezésről, a kételkedésről s rászoktatni az engedelmességre. A tudás csak a tudásnak engedelmeskedik, a szerep csak az emberiség egészével van szövetségben, a könyv szóljon bármelyik korban, bármilyen műfajban, bármiről – csak az egészről szólhat.

Ezt az egységet tartalmazza önmagaként s mutatja fel összefüggésként, összhatásként, alapinformációként Szilágyi Júlia eddigi kritikusi és esszéírói tevékenységének eme sikerült foglalata: ettől reveláció. Tudása, tájékozottsága, irálya egyaránt és (most csak) egységként ragad meg – ami nem háttérbe szorítja, hanem – így tekintve, ezúttal másodlagossá teszi a pedig alapteljesítményt, szükségtelenné, hogy egyenként mérjük le: kiről milyen „okosan” írt s azon belül mivel értünk, nem értünk egyet. Különben is igaz, hogy „a tévedhetetlenség köztudottan nem erőfeszítésből származik, de még csak nem is képesség eredménye; nem teljesítmény, hanem kegyelmi állapot”. Számos, kiváló és alapvető meglátásokat, megfogalmazásokat, hozzájárulásokat tartalmazó írás szól művekről, problémákról, a fikciótól a fasizmusig, a krimitől a mítoszig, a példás (még mindig nem olyan könnyű „műfaj”) verselemzéstől a pályaképig. Munkák, napok, arcok s „a részletek filozófiája” – egyben olvasmányosan, szellemi élményszerzőn. Szomorúan állapíthatjuk meg Szilágyi Júlia elméleti érzékének és példás felkészültségének apropójából is, hogy a tudatlanság, a lemaradás, természetesen a kritikusi főleg (mely egyeseknél már-már „endokrin alapvetésű”), milyen kínos helyzetbe hozza, kellemetlen kátyúban hagyja nemegyszer irodalmi életünk egészét.

Pedig a műhelyt – valamint a világot – illik rendben tartani, s főleg: hagyni aztán, minden kornak, minden nemzedéknek. Akiben ez reflex szinten van meg, megvan, csak az képes valóban tanítani. Ennek érdekében nem szabad véka alá rejteni, hogy „a kultúra közegellenállása, vagy amit annak érzünk, rendszerint egyénekben, személyekben testesül meg”.

Ezt a rendteremtést szolgálják az ilyen tisztázó szólamok, szintézisek, mint a Szilágyi Júlia munkája, néhány alapvetően fontos folyamatra irányítva újra és kellő szakmai súllyal a figyelmet. A kor körülkerített, bekebelezett, skatulyába, börtönbe zárt titkaival sem könnyebb elbánni, mint a még befogatlanul, szabadon kószálókkal. Lovas kell hozzá, nem meglovagoló. A dolgok nyitja pedig mindig is a tudás volt és lesz: a szaktudás, a hozzáértés. Így mítosz sajnos az is, hogy az újabb forradalmak és avantgarde-ok „átlendítettek valamin”, ezen, azon a szerep-könyv-mű dolgaiban. A tanulságot mindig a legeleje óta lehet csak újraszámolni, mint a szegény gyermek perselybe gyűlő pénzét. Minden ilyesmi azért rafináltan veszélyes, mert a világ nem irodalomközpontú, mert a legújítóbb művész s a legnagyobb tudású elméleti fizikus is halandó, mert „az egyén alkotóképességének hamar elérjük a végső határát”, de alapegység mivoltának határai közül nem lehet s nem tanácsos „kiszabadítani” a világot, ezért a józan ész konyhaszolgálata, közszolgálata, sztrájkőrsége is épp olyan érvényes és szükséges, mint részt venni a legújabb genetikai vitában vagy csillagászati kongresszuson. Mert az „Arbeit macht frei” s a legdrágább tőke egyéni, egyenkénti sorsának egyes párhuzamai még elég sok szinten elvégezetlenek, elintézetlenek tulajdonképpen. Ezért a szubjektumközpontúság valóban előképe néha, koronként, különösen az egyén életének, súlyának, jogainak, szerepének rohamos, kormeteorológiává váló devalválódása esetén – valóban előképe és menedéke annak a könyv-szerep-mű által fennen lobogtatott, meghirdetett állapotnak, annak a világnak, amelyben az ember már valóban cél, nem pedig eszköz; eszköz mi mindenre és hányféle formában, „feldolgozásban”, mint tömeg, mint bérgyilkos, mint sztrájkoló, mint sztrájktörő, mint sarkkutató, mint szekértoló, mint szakoktató, mint kiképző altiszt, mint rohamosztag, mint vallató s mint vádlott.

Egyetérthetünk Szilágyi Júliával: ez lenne a legkriminálisabb kor? Ugyan! „Ha meggondoljuk, a thrillerben nem folyik több vér, mint a görög mitológiában vagy a Shakespeare-tragédiákban, nem folyik több alkohol sem, mint Hemingway regényeiben, kevesebb a hátborzongató pillanat, mint Hitchcock filmjeiben, s a büntetőtörvénykönyv, illetve a tízparancsolat megszegését a krimi szerzője sokkal nyomatékosabban rosszallja, mint Dosztojevszkij, Thomas Mann, Gide, Camus…”

De ha már ilyenek vagyunk: mindig találtunk mítoszt és teremtettünk ellenmítoszt, mítoszba bújtunk és bújtattuk a kétlábú tollatlan állatot, a beszélő szerszámot, Švejket, Swannt, Shylockot, van némi lehetősége, hogy „a legrettenetesebbnek nem kell elkerülhetetlenül bekövetkeznie”. Hanem azért csak tenni kell valamit, legalább azért, annak a veszély-esélynek új és mindenkori meggondolásáért, átgondoltatásáért, amit P. Z. megfogalmazásában idéz ebben a könyvben Szilágyi Júlia: „Tegyük fel, hogy a marathoni futó csakugyan megérkezik, de nincs, akinek elmondja a hírt; napokig a környéken cselleng, senki sincs otthon, lassan már feledi ő is, hogy miért sietett úgy, mielőtt holtan rogyna össze, végre otthon talál néhány embert, de azok nem értik: ők az emberiség.”

A helyszín hatalma nagy, a helyszín, ez a tiltott-mindenség-átlépéssel kacérkodó pirinyó bolygó egyelőre – mint színhely – nem fog változni. Könyv-szerep-mű letéteményesei számára is marad kiút: „ebben a században a legnagyobb kaland: megmaradni ott, ahol születtünk” (P. Z.).

Napló az utolsó ars poeticáig

„Az írók olyanok, mint a nagyfigurás flamand faliszőnyegek, amelyek csak messziről hatnak igazán!” – Rotterdami Erasmus megállapítása nemcsak szellemes, de örökérvényűen pontos is. Az olyan alkatokra, akiknek nem csupán műveik, de művészeti életet mozgató szerepük is hullámzásba hozza a tapétát, ez kétszeresen jellemző. Kassák Lajos ilyen egyéniség volt. Abból az első évszázadból, mely születése óta eltelt, a halála óta összegyűlt két kerek évtized se mondható kassáktalannak; utóérett viták peregnek tovább körülötte, kritikai értékelések korcát húzzák meg betakarított újabb zsák búzáik nyakán, hogy egy-egy újabb vehemencia sarkantyúja megint belehasítson. A viták Oka élete alkonyáig büszke volt rá, hogy a fiataloknak ugyanazokra az alkotási eszményekre fogékony csapata, amit ő joggal érezhetett a maga utánpótlásának is, nem szakadt el tőle. Mások szerint az idős mester csak gőgösen tudomásul vette azt a rajongást, mellyel körülvették kicsit exhibicionista lényét, melynek kikezdhetetlen vonzereje maradt azért végig. Ám a „Kassák-probléma” körüli kavargásban az igazságtalanságig menő értetlenség végig nem hiányzik, ezért méltán jegyezhette be naplójába három esztendővel a halála előtt, mikor a példátlanul hosszú zavar és szilencium után valóban kezdenek rendeződni a dolgok körülötte: „Meggyőződésem, hogy egész életművemben nincs annyi ellentmondás, mint amennyi ezekben a bíráló és értelmező cikkekben hemzseg.” Kassák végig nem fáradt bele, még hogyha sorsa gyakori mélypontjai érdekes módon épp öregségére, eszményei uralomrajutásának korára estek is. A tizenkét éves lakatosinas annak idején olyan mély lélegzetet vehetett, hogy a szó szoros értelmében kiböjtölte agg mester koráig s mester-korán át végig annak a hullámverésnek a partigfutását, melyet ő ifjúkora világának vélt állóvizében támasztani merészelt. És elég korán merészelte, ha bekalkuláljuk, hogy tizennyolc évesen sztrájkokat szervez, tüntetésekben vesz részt és először máris feketelistára kerül. Alig is szerepelt más listákon, ami hivatalos fogadtatását illeti, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyászjelentésének is fekete volt a kerete. Mégsem méltatlanságok áldozata, kisemmizettje, afféle meg nem értett nagyság Kassák Lajos, aki legalább olyan fontos kezdeményező és meghonosító volt, mint amilyen alkotóművész. „A magyar avantgardizmus 1915-ben jelentkezett A TETT című lapom hasábjain, valamennyi kelet-európai ország avantgarde mozgalma előtt […] Úgy gondolom, hogy ma már minden komolyan érdeklődő ember meggyőződéssel hiszi, hogy a modern művészet körül folyó összevissza beszéd belátható időn belül leülepszik, és felszínre kerülnek azok a művek, amelyek ma már nemes, klasszikus értéket képviselnek.” Ez a hit maga felért számára minden formájával a sikernek, mindannak vitaminjaival, amit a legsimábban megkapott diadalérzet szállíthatott volna egy olyan alkatú és akaratú alkotóművész lelkébe, amilyen Kassák volt. Szerette és állta a küzdelmet, mert korán felvállalta a társadalmi igazságért való harcot, korábban, mint magát a művészkedést. 1915-ben jelent meg első versesfüzete, de abban az évben már folyóirata is startol a szocialista eszmék jegyében, mindegy, hogy szinte azonnal betiltják, máris más címmel újraindítja. És indít, indul újra meg újra, mostohábbnál mostohább közegben is. Saját kárán-kosztján, de erős, tántoríthatatlan szervezőegyénisége révén így játszhatott szerepet többször is annak tudatosításában, hogy bizonyos égető társadalmi problémákat nem lehet megkerülni. Hamarosan a lázas újat akarástól fűtött fiatal baloldali művészek csoportjának vezéralakja lett, s később mások felkarolója; neve fél századig az avantgarde darucsapatának mindig valahol az élén szimbólumkodik. Ám Kassák esetének példája, írói érése az újítás örök jogának és szükségének, de a nagy előzmények sorába való ésszerű beépülésnek a tanulságát is hozza. Aki nem annyira egyes kiemelkedő költeményekkel tette magát jelessé (bár a Mesteremberek antológiadarabbá nőtte ki magát szinte azonnal), mint új utakra törő költészetének (s piktúrájának) egészével, az a végtelenül tudatos alkotó a hatás szükségének és értelmének örök, izmusok és irányzatok érvénye feletti követelményének engedve nő önmaga programjainak is klasszikusává végül. „Milyen fáradhatatlanul keresem azt a kaput, amin átjutva hozzám hasonló emberekkel találkozhatnék.” Az ehhez hasonló nyilatkozatok korántsem a megfáradás sóhajaként értékelhetők a pálya egyetlen pontján sem; a művek tömegközelből emberközelbe kerülését kísérik bonyolult eredőjű személyes érzelmi viharok és teoretizáló nekifutások közepette. Ahhoz közeledik, ami aztán madártávlatból is maradandó és művészi lesz minden bizonnyal. Jellemző erre a folyamatra, hogy ő, aki ott közel már a Nyugathoz képest is máris valami újat, újabbat akar, lendít meg, szervez, hegedül ki az alkotóképességek dzsungeléből, és az izmusok burjánzó virágzása idején képzőművészként is az úttörők közé keveredik, ha tetszik: valahonnan a provinciából – évtizedek múlva hogyan dezszolidarizál a csupán „az okoskodó értelem szüleményé”-nek érzett művekkel: Ferenczy Béni annak idején szinte osztatlan (avagy sznob) elismerést kiváltó kamaszos Petőfi-szobráról már így nyilatkozik: „Hogy ismereteink szerint Petőfi inkább esetlen, vézna ifjú volt, mintsem dalia és titán, ez igaz, ezzel szemben az is igaz, hogy költészete erőtől duzzadó, szinte emberfeletti nagyságot szuggeráló művészet volt, s bennük nem Petőfi tüdőbeteg véznasága, hanem alkotóképességének hatalmas méretei, tartalmi sokrétűsége, monumentális hatása örökítődött meg. Gondoljunk Michelangelo Mózesére, Rodin Balzacjára, és láthatjuk: egyik nem a pusztában elcsigázott zsidót, másik nem a pocakos, fogatlan polgárt mintázta meg. Ferenczy ellenem vethetné, hogy ő Petőfit, az esendő embert akarta elénk állítani, erre én azt felelném, a szobrásznak nem embercsinálás, hanem szoboralkotás a feladata. Lehet, hogy az öreg Petrovicsnak rosszul sikerült csemetéje Petőfi, ezt a balsikert tudomásul veszem, sőt a költő verseit elolvasva könnyen meg is feledkezem róla, de nem tudok egy jó szobrász rossz szobra mellett szó nélkül továbbmenni…” Továbbmenni. Aki a művészetben lépni tud, mindig világosan látja és láttatja a pillanatnyi állást: Kassák elemzése ezért lesz a realizmus egyik legtisztább, legpontosabb ars poeticájává abban a pillanatban, a virulens sematizmus és fontoskodó avantgarde végletei közepette. Ipszilon alakú életművének másik szára, hogy mint festőt, a képarchitektúra keresztapját és apostolát a konstruktivizmus egyik úttörőjeként tisztelik ma is, és festményei ott függnek a párizsi Musée d’Art Moderne, a baseli Kunstmuseum, a bécsi XX. Jahrhundert, a nürnbergi Kunsthaus és több más európai galéria falain. Örök példamutatása az is, melyet művekkel, elvekkel, elméletekkel szüntelenül polemizáló, saját műveket magyarázó mellékkörülményként kísérő gazdag, öregkori naplófeljegyzései őrizgetnek az utódok számára, fontos tanulságul: „Megtértem önmagamhoz, a költőhöz, s ha művészetről szólok, valóban művészetre is gondolok, minden idegszálammal, érzésemmel magam kifejezésének tökéletesítésére törekszem…” Nyolcvanesztendősen is.

A Reménytelen Alapvető

Élve és holtan, egyikünk-másikunk élete, halála esetén is, életmű-ügyben számtalan – talán így pontosabb: szüntelen – sajtóértekezletet tartottunk Szilágyi Domokossal. Ezekről se jobb, se rosszabb feljegyzések, naplók, jegyzőkönyvek nem készültek, nem maradtak az utódló irodalomkutatásra, mint 1. befejezett munkáink; 2. mindazon gondok és gondolatok, melyekről, hogyha én nem lennék már, pontosan így szükségesnek, hasznosnak, kötelességének érezné beszámolni valaha valahol.

Valahol és valaha vagyunk; velünk együvé zártan, a Házsongárd kazettájában van, marad ő is. Irodalmunk élő része a holt barát. Ebben az iskolában a tanítás nem szünetel az ő óráin sem.

Soha nem alkottunk véd- és dacszövetséget, soha nem léptünk borotvaélre és platformra a mutatvány kedvéért, soha nem fogalmaztunk programot. Mégsem voltunk (meg) külön, eleitől fogva. Más, kevésbé szerencsés, vagy egymást szerető, vagy széthúzó, szétszóródó nemzedékek, vagy éppen szövetkezetek, klikkek után és előtt mutathattunk valamit a csapatjátékból is. A Reménytelen Alapvető ez. Ez is. Nemzedéktársakkal, más nyelvben, hazában író, élő másokkal megvitatott tételnek tekintem. Játéknak, ha tudomány támadja, életnek, ha az elmúlás kezdené ki.

A Reménytelen Alapvető sejtelmes nevet a formát illető „kutatások” viselik. Soha elméleti, a megírt vagy éppen írandó írástól független jelleget nem öltöttek. A Reménytelen Alapvető azt a felismerést üzeni, tartalmazza, tanítja, erősíti, hogy a kultúrateremtésben (költésben) azért lehet minden szigorúan folyamatos, mert semmit nem lehet változatlanul örökölni. Legfőképpen a formát nem; hacsak nem azt (annyit) tekintjük mi is formának, amit (amennyit) a középiskola alsó osztályaiban is meg lehet tanulni, következésképp minden grafomán kliséként meglobogtathatja.

Itt következik annak a gyanúnak a megfogalmazása, hogy a klasszikus mára már inkább hangulat, mint formavilág kérdése. Alkotói közérzet inkább, mint mérhető kánon.

A művészet nosztalgiákból is építkezhet. Szükségét is érzi, tudatát is annak: a többinek, többnek, másnak, az egy érzékelhetőn kívül levő világnak, a világ többi változatainak. Evidencia: az érzékelhetőn kívül eső már, illetve még a múlt és a jövő is.

Egyébként mindig is befejezettnek, véglegesen befejezettnek tűnt a világ (művészete is), a homo sapiens történelmi horizontja valami derűs alkonyként leszállván. A nagy napokkal, népekkel, sokáig és messzire irradiáló művekkel eltelt korokban annál inkább. A klasszikum fogalmának forrása inkább ennek a befejezettségnek a hol tehetetlen, hol kielégült tisztelete. Nem építő és nem károsabb sosem, mint amennyire a legtudatosabb, legvilágosabb elmék tudomásul veszik.

Valaki a hangverseny szünetében azt mondja a fiatal és ekként is borzas (de még nem süket) Beethovennek: „A műve rossz, mert megengedhetetlen, hogy valaki márványba vésett szabályokat megszegjen.” „Én ezennel megengedem!” – felelte ő.

Annyi minden eshet a hőskorokban. Pöfögő fazék adta az ötletet a gőzgép feltalálásához. Az alapóceánnak tekinthető emberállapotból iszonyú csobogással és recsegéssel emelkedtek ki a különbek kontinensei – avagy csak utólag látszik ilyennek a szellem geológiája is? Még mindig derűre hangoló ambíció, hogy az új ellen a klasszikusokra hivatkoznak. Örök trükk. Annak idején ellenük is a „klasszikusokra” hivatkoztak. Amatőr trükk. A kor kis házi bűvészmutatványa mindig. Mert lassan-lassan az amatőrségnek nemcsak az egzakt dolgok világában, de a humaniórák terén is lejárt. Maholnap már amatőr műélvező, olvasó sem lehetséges.

Az idő és a tér a felületen felfogható hasonlatosság, s nem a lényeg alapján való tény-családok elszaporodásának kedvez. Egyáltalán: az idő és a tér önmagát is szüntelenül, folyton növelve, gyűjtve, sokszorozva – a tények (el)szaporodásának kedvez. Az eligazodás nehézségei közepette a „szellem” olcsón is segíthet magán: az embernek (csak) klisék kellenek, s máris könnyebben tájékozódik. Hiszen a klisé látszólag nem „szaporulat”, hanem egyszerűsítés.

Lassan-lassan szakterületté vált minden: olyaná, ahol azoknak a modelleknek az előállítása folyik, melyek az előzmények logikája és építkezése folytán vannak soron. Főleg szintézis-meghatározottságú a szellemi mozgás. Vagy bár az lenne.

A költészetben a szellem építkezésének ilyen „megoldásait” nem lehet elfogadni. Ez is reménytelenül alapvető.

A szintézis igénye jogos. Névhez, személyhez kapcsolódó most már jóformán úgy is csak a művészi szentencia marad. Bár már itt is minden szintézis bizonyos értelemben. Az egyén súlyának csökkenése még ebben is tükröződik. Sőt: ez egyik formája. A személyes élmény átadhatatlanságának krízise kezd a XX. században mindenféle kommunikációs formák, tehát a művészeti formák krízisének bökkenőjével azonosulni. S mindez az információ és informatika szkizoid fejlődésének úgyszólván a peremén megy végbe. A Gutenberg-galaxis látványos „kicsavarodása”?

A klisészerű formai elemek el nem fogadása alapvető attitűd minden induló képalkotó-nemzedék számára a Reménytelen Alapvető felismeréséhez. A klisé nagyon rövid ideig kép, és kétséges, milyen mértékben alkalmas a kommunikációra. Milyen szintű kommunikációra.

Bármelyik kor vagy század művészi nyelvezetének megalkotása, kialakítása senkinek nem volt kiváltsága, és mindenkinek kötelességévé, szükségévé nőhetett, egyszerűen hivatásvállalása következtében. Még vidéken is. Vidéken sokszor, érdekesen, inkább.

A XX. század művészi nyelvezete sem egyszerűen az összes előző korok „nyelvezetének” összege vagy szintézise. Az sem! De az összes előzőé alapján valami! És ez máris mint külön forma(világ, -elem?) is számba jön, latba esik, munkába lép – „dolgozik”.

Minderről – együtt és külön-külön – nagyjából (így) semmit és mindent tudtunk. Nem készültünk, mert nem készülhettünk, nem nagyon készülhettünk még. Semmiképpen nem újításra, avantgarde-ra.

Több mint anekdota, hogy miképpen kaptuk meg a választás lehetőségét és milyen választásét. Mivel akkor is megmondtuk, hogy eljön az ideje, mikor az ilyesmi kiderül, nyilvánosságra kerül, nem meglepő felhozni, hogy azok, akik „hátrább” valának esztétikai eszmények és művészi gyakorlatuk dolgában boldog emlékezetű Reviczkynél (akit egyébként a modern magyar líra megalapozójának kezdenek tekinteni végre) – vádként olvasták fejünkre, hogy a húszas-harmincas évek „zagyva” izmus-forradalmait melegítjük fel, úgy írkálunk, mint Tzara vagy Breton. Választhattunk, hogy bevalljuk: nem egészen a mi hibánkból nem volt szerencsénk még megismerkedni e jeles zűrkavarókkal, s akkor műveletlen spanyolviaszfelfedezés a diagnózisunk, vagy vállaljuk ezt a „gyanús eszmeiségű” örökséget. Számít, hogy nyilatkozatként mit választottunk, mit válaszoltunk?

Dolgozó fiúk voltunk. Mint minden szorgalmas társaság. Amit lehet, felszippant a fiatal fej légüres tere. A fiatalok mindenért lelkesedni szoktak, ami új, amiről azt hihetik – itt a szellemi környezet higiéniája viseli az elsőrendű felelősséget –, hogy új. De ennek mégis, ennek a naivságnak, „rövidlátásnak” be-bejön a haszna is. Annak ellenére, hogy… Ide elvi keretek mellé konkrét, életrajzi tények sokasága illeszkedik. Közeledni a „természeteshez”, a gondolkozás „szövegéhez”, a mi megérzett huszadik századi emberünk belső monológjának pátoszt és pózt lehetőleg vagy szerencsésen kerülő „stílusához” – s még ez sem volt összebeszélés. Kölcsönhatás mindenesetre. És korántsem belterjes, nemzedékjellegű. De ez már tudatos volt, nagyon is tudatos. És elég hamar világos: Szilágyi Domokosnál Szilágyi-Domokos-szerű. Kibeszélni a KÉP-ből, az öröklöttből. Senki se kért rá. Másra kértek. A kép: a kor, a költő adott, bevett elfogad(ható) hiposztázisa. Minden, minden adott. Csupa adottság! Plusz „adottságként” nemsokára ránk szakadt: a nagyobb testvérkére bízott kistestvérkék pelenkázása. (Nem veheti senki blaszfémiának; vannak családi emlékek, melyeket tisztes, őszes halántékkal sem volna szabad szégyellnie az embernek!) Annyi mindenki idézése közepette, az állandó mottózás és intelmek reglamája alatt telitalálata valakinek közülünk, a pillanat hevében és lendületében a szükségesnek (ez is, ennek felismerése is már a magunk-megtalálás egyik formája: a használható jelszó), nem emlékszem, ki és mikor kiáltotta el, csak a szelleme ragadt meg: „Gyerekek, gyerekek, nekünk egy napunk, mit! egy óránk sincs, amit diadalmámorban tölthetnénk el!” Nem készültünk. A másnapi órákra készültünk. Volt, aki arra sem. Domi jó tanuló volt. Tudása is alapos volt, a fölöslegest is alaposan átvette. Nem is fogták rajta máson, mint egyszer végre azon, hogy ő Szilágyi Domokos.

Ugyanaz a tehetség bizonyos korszakokban nagyon szükséges, máskor elmennek mellette. Az ő költészete „mellett” nem mentek el. Ez már a korszaké; sajnos a „kor” úgyszólván egyetlen hozzájárulása ez a dolgokhoz, a kezdet kezdetén. Mert a szempontok így is beszélnek. Bennem így él a Reménytelen Alapvető megkeresésének közös históriája. Hol kezdődnek a személyes tragédiák, mint az övé! Csak az övé, már a művéé sem. Művének sorsa nem tragikus. Még ő sugározza a legnagyobb erőt.

Befele figyelt, mert legolcsóbb és legfontosabb modellje a legközéletibb költőnek is mindig, minden korban önmaga. Önmaga emberisége!

Ez a leghallgatagabb ember a legkitárulkozóbb fogalmazó volt, a kitárulkozás (érvényes) alapvető formáját teremtő. Érzékenység, mely az én és a mi etikai rangsorolását tisztán érezze, de ha nem engedik önmagában mélyedni el, kiáltson. Mi más a művészet, mint a koncentrált odafigyelés? Nem lehet kizárólag befele figyelni? vagy befele kell figyelni, miközben azt ott kinn szolgálod? Mindenképpen, minden körülményben megkövetelte és kiverekedte (áldozatok, a mű, az eredmény szempontjából lényegtelen áldozatok árán) az odafigyelés jogát, amint azt mindig a legtisztábbak és legnagyobbak, akik tisztában vannak önkinevezésük társadalmi súlyával és történelmi következményeivel – ez a te munkád, ezt tiszteljék benned, veled kapcsolatban!

Az az ÉN a miénk volt, a koré, igenis a kor nagy emberi megvalósítása. Lehetetlen volt, hogy bármilyen önfogalmazás árán ne a törvényszerűt találja meg, hozza felszínre, azt a mindössze nem egy bizonyos logikus sorrendben, de a felszínre kerülő érvényeset. Ehhez aztán a továbbítás érdekében azt a „csatornát” veszi igénybe, mely a még nem rendezett, meg nem oldott, ki nem csapódott közérzetre, koreszményre, eszméletre volt irányítva az egész (hazai és elérhető kortársi, egyetemes) költészet munkafrontján. A költészet az emberiből az egyetlen visszacsatolás, mely nem az egyre technikásabb kultúrutakon jön, jár, jut vissza az ÉNből az ÉNekbe. Ennek tudata határozta meg Sz. D. összes „formai” kísérleteit.

Ezen az alapon, költészete lezárt teljességének tudatában, birtokában már lemérhető, hogy milyen arányokra figyelt, milyenekre sikerült figyelnie. Mennyi elvégzett munkájában az elsődleges, az egzisztenciális érzelem-regisztráló „lírai” elem odaengedésének, szóhozjuttatásának, felmérésének eredménye, s mekkora valami nagyobb felvállalása? (Lásd nagy összegező, a formát döntő és fontos szemszögből érintő terjedelmes költeményeinek sorát, egy egész kötetet erre a témára: „Búcsú a trópusoktól”.) Feladatként körvonalazódik: dialektikusan, az időrend feloldásával figyelni, fejteni meg, mi az, ami a kezdet kezdetén mindössze ráhibázás, keresés, (közös) érzék volt, s mi az, ami végül a kétkedő, visszatérő, koncentrikusan épülő átgondolás tényanyaga.

Mert a szempontok így is beszélnek. Szép lendületesen, egyenletesen dolgozni mindig, a legnagyobb közeli (személyes) csapások, földindulások idején csakúgy, mint világrendek felbomlása és forradalmi átalakulása közepette; mi ez: kötélidegzet a pókháló-idegrendszer látszata ellenére, „érzéketlenség” adta védettség, vagy impozáns bölcs aszkézis, önmegtagadás, vagy minden együtt? Még ha annyira alkati, hogy már embertelen, emberfeletti, akkor is feltárandó, döntő forrásvidéke az energiáknak és eredményeknek. Hát még hogyha önfegyelem, lelkierő, áldozat eredménye maga is.

Az átmeneti helyzetek feszültsége a kibicek, a kívülállók miatt is válhat fokozottan elviselhetetlenné. Nehéz nem felsorolni, hanem legalább megközelíteni azokat, melyek ennek a fontos és sikeres önmagán túlmutató, mert nemcsak irodalmi műnek, de helytállásnak is jelentős és tiszta személyes létnek a sötét, a reménytelen, a negatív vonatkozásait hozhatták előtérbe, tették meg a döntés, a (belső) kormányzás fő kritériumának végül. És nem hagynám ki az érzékenyebbek számára másként latba eső, időnként harsogó erőszakot a provincializmus felől. Egy életmű, még alkotója életében, nemcsak jön, érkezik, származik valahonnan, hanem tart is valahová, saját tekintetünk előtt, a véges horizontján is. Hányszor kell mérnie, vizsgálnia, hogy a belső és külső nyomás eredője nem deformálja-e a műszert csakúgy, mint a pályaívet.

Szilágyi Domokos ismerte a Reménytelen Alapvetőket. Iszonyú energiákat fektetett bele abba is, ami nem tulajdon költeményteremtése volt közvetlenül, hanem a költés költése. Poeta doctus lévén, világosan látta, hogy a költészetben, miközben „mindent meg szabad tenni megint” – csak azt az egyvalamit kell megtenni. Kezdet óta tisztánlátásunk egyik, állandóan mért, vizsgált feltétele volt: különválasztani saját szubkultúránk problémáit, feladatkörét, elvárásait az egyetemesben, a világban soron következő nagy leckétől. Azon túl, hogy nyilván minden beépül, s ezt hinni is kell, és elviselni ígéretének tonnáit!

Ha az élet szabályosságát, arányait, a precedensek és előzmények ritmusát tekintjük, soha nincs késő talán, és már késő van bármikor.

Első számú öntudatos és öntudaterősítő ijedelmünk, a fontos rémület: ennek szabatos átgondolása, átérzése, átbeszélése volt. A kozmikum. Az igazi kozmikusság, a méreté, nem azé, amelyért induló-korszakunkban elismeréssel vegyesen lesajnáltak, sőt kárhoztattak.

Hova és hogyan kell ide bekapcsolódni? Itt legfennebb, de mindenképp: elsősorban alkalmazkodni kell! Azzal folytatsz s azzal változtatsz is!

A fegyelem kilátása a fenyegető. Pedig a fegyelem nem a mindent elrendezve találó és elrendezve hagyó, a véglegest véglegesen tudomásul vevő „bölcsesség”. A fegyelem nem a mindenről lemondásban, az elit-aszkézisben van. De a kín ilyenkor azé az első személyű emberiségé, aki a lírai én megszüntetve megtartásának programjára ébred, egyszerűen önmagából, tehetsége jellegéből fakadóan.

llyen értelemben volt par excellence közéleti költő Ő is. Az egyszeri én, tehát az elfelejthető, az esendő premisszájából kiindulva az ÉNekre tört emberi világból kell megérezni és megőrizni a nemcsak az egyén, az egyik én számára érvényeset – testben, tudatban azt a tartást, mely emberszabásúan viseli sorsát, a mai világot.

A „meghal-e a költészet” jeligére gyüldögélő paksamétát bontogatom a legnehezebben. Meghal-e a költészet – és ha meg, fájdalma hogy aránylik ahhoz, mikor meghal a költő?

A világ milliárdszoros életében kórusban zeng velünk, rólunk is a fölöslegek balladája: a költészet nem, a költő fölöslegesnek érezheti néha önmagát, anélkül, hogy kikérné vagy visszautasítaná az őt immár mindenestől elfogadók szeretetét. Ha nem mentene mesterségünk törvénye és szabálya, öreges motyogáson kaphatnám magam, amint még mindig halottammal beszélgetek, vitatkozom annyiszor, veszekszem: Te, aki szólni se szólaltál meg fölöslegesen és szükségtelenül, sírtál-e, sírtál volna, ha átgondolod, ha csak egy kicsit megsajnálod magad, de már nem segíthetsz, érted te, de nem tehetsz semmit, nem tehetsz mást, mikor megtudtad önmagadtól, hogy nincs kegyelem, nincs kegyelmed a magad számára, a világon úgyis megmaradó életben éppen magadra nincs, hiszen a többi marad, jó vagy rossz, a minden marad úgyis, annak nem árt, amivel nem is annak akartál ártani!

Tehát meghal-e a költészet, és ha igen, visszamenőleg értéktelenedhetnek el valaha a Reménytelen Alapvetők? Világnézetünket és koreszményeinket, tehát jövő-tippjeinket is meghatározzák nemcsak a társadalmi kilátások, hanem a tudományok mai állása is. A világ a kozmikus kor „küszöbén” áll, s ez nem klasszikusan hat máris a lélekben. Az egész kép-átállítás lehet, hogy sokkal több érzelmi és szellemi energiát von el a következő emberiségektől, semhogy még az átállást szekundáló humán dolgoknak (a „kozmikus” költészetnek is például) kegyelmezni tudjanak maradék vagy új lelki energiakészleteikből. Tabula rasább következhet bármilyen eddigi váltásnál a civilizáció több ezer éves történetében.

A precedensek, az analógiák néha szalmaszálszerűek csupán: hogy eddig is folyton így volt, folyton nagy átmenetek rázkódtatták meg az emberi alakulás immár kozmikus értelemben is külön világát, „plusz természet”-jellegű képződményét! És eddig is voltak még fel nem fogott, „felfoghatatlan” érzelmi, szellemi területek, mert hiszen ténnyé csak az tette magát, amit már elvégeztek, begyűjtöttek, felfogtak. Ténnyé – eddigivé, és törvénnyé – jövőbelivé. Vagy egyszerűen úgy kell érteni az egészet, hogy a természetben vannak objektív törvények és folyamatok, melyek mégis csakis akkor hatnak az emberre, ha már rájött, ha már felfogta, ha már kóstolja őket, tehát a léleknek, a szellemnek volna egy ilyen külön „vízgyűjtő medencéje” is, melyből neander-völgyi korunkban még semmiképpen nem ihattunk volna, sőt a szomjaitól is mentesek voltunk? A mi mai, tulajdonképpen Arisztotelészekre és Arkhimédészekre visszamenő biztonságaink sorsa bizonyítja ezt. Minden meginoghat. Euklidész sem érte meg 1900-at, a nagymama fehér esernyőjét, az indázó Jugendstílt, az európai nagyvárosok szecessziós architektúra-egyenruháját, Adyt és Lédát az ócska konflisban, és mindezt innen vidékről hiúsította meg egy kvietált tüzérkapitány. Fura hősei a fura fejleménynek; ki merné mondani, hogy mindez az egzakt dolgok dolga csak, nem az énekesek énekéé is?

A költészet megpróbált korszerűnek maradni, és makacsul nem próbál mégsem feladni mindent. De korszerűek maradunk-e akkor, ha a „költészetnek”, hogy majd legyen, az az ára, hogy lemondunk a kommunikációról? És Gutenberg-galaxis, és futurológia, és sci-fi!…

Ezt nem tettük még akkor sem, mikor a legvehemensebben vádoltak a heveny közérthetetlenséggel: hogy a legreménytelenebb alapvetőket ne tekintsük tulajdon szilárd bázisunknak! A ma „szélsőségesen” kísérletező költő például csak betűket ír, legfennebb szavakat, valahol szintagmákat, lehetőleg semmiképpen se mondatokat, de érvei vannak hozzá, melyeket összefüggő és meggyőző mondatokban mond el, tehát meg lehet és meg kell hallgatni. Aki a kísérlet korértő és korértelmező jogát valaha is valahol bevonja, az sajnos nem komoly vitapartner, az kívülálló. A „megoldás” variánsainak, bármelyiknek kizárása nem megoldás. És különben is NB: a kommunikáció nem a közérthetőség elemi vágya, hanem a fontos közlekedésé, a lényegesé – amin egyébként az egész áll, alapszik „már az ógörögök óta”. Hadirend. A mindenkori hadirend. Az értelem hadirendje, melyre eleget világítottak már a máglyák és krematóriumok. Ahogy telni fognak az évek, ha vagyok még, ezek vén vallója és őrzője maradok, Szilágyi Domokossal, a fiatallal, közös Erasmus-maradvány, Goethe-rom és Apollinaire-kövület, most már azzal együtt, hogy utána milyen a világunk, a költészetünk; annak emlékezetére, hogy néha annak eufóriája kapott el, hogy mégis, igenis mindennek van értelme, de csak ama személyentúli nagy elméleti megoldásban, melynek alárendelt a sok sors, a legérzékenyebb is; máskor meg annak hite, hogy ama Nagy Megoldás azért kell, lehet és lesz, hogy aztán a sok-sok sors boldog lehessen az egyszeri életben. Nem akarok még költői igazságot se állni. Gyermeteg leszek és egyszerű, nyugodtabb és szelídebb annál, amilyen az indulást megelőző legöntudatlanabb és önfeledtebb pillanatban lehettem, lehettünk, s kezem ha kinyúl, ha kapaszkodik, könyvbe, könyvek sorába kapaszkodik, melyekben írva van, írva marad az Ő Reménytelen Alapvetője is, amíg valaki is életre ébred, nyelvet, anyanyelvet tanul meg, és emberszabásúan áll ott a csillagok alatt, melyek dolga nemcsak az űrfizikára tartozik soha, hanem a költészetre is.

Echó és szimmetria

 

Az idők kútkávája, avagy egy kis filológia a mennyei csapszékben

A hírneves ős-komikus, Jancsó Pál koldus-szegényen halt meg, mindössze egy Horatius-kötet maradt utána, amit még diákkorában vett, és haláláig forgatott. Most azt olvasom, hogy a kor divatja szerint a teljesítményre orientált mai Japánban azt is pontosan meg tudják mondani, hogy az olvasók átlagban évi 18 könyvet „fogyasztanak”, s egyáltalán: ott a legmagasabb a világon az egy főre jutó nyomdai termékek aránya. Pedig bizonyára a technikai csúcsteljesítmények szintjén konkurrál már (még?) a nyomtatott szóval, képpel a film, a video, a magnó és minden ördögi újdonság a rögzítés technikája környékéről.

Szerencsére bizonyos emberfajta számára az élet, a múlt, egy kis kor s a hatalmas kultúra hangulatát a kézzelfogható dolgok, tárgyak közül legjobban a könyvek testesítették meg. Tibettől Tamás bátya kunyhójáig, lassanként Timbuktut is belekapcsolva. S hosszú távon úgy látszik, ez a bizonyos emberfajta testesíti meg az emberiséget. Hogy mikor ért rá elolvasni azt a tengernyi művet, mely mondjuk csak 1799 szilveszter éjszakájáig megjelent – fogalmam sincs.

Viszont vannak fogalmak, melyek többször is összeérnek, vagy legalábbis ott lebegnek egymás közelében, a tartalom és forma patkó alakú mennyországában, ahol a patkóidom két végén, a két pólus között az izzó ívfény vagy csak a láthatatlan mágneses tér keletkezik. Ilyen a humánum s a humanizmus megannyi alak- és értelemváltozata is. „Mai nyelvhasználatunkban mindenfajta, az emberi értékekkel kapcsolatos törődést »humanistának« nevezünk” (P. O. Kristeller pontos megállapítása). Holott az egyszerű, derék, általános emberség és az emberközpontú tudományos gondolkodás terén már lezajlott egy-két virágkor, aranykor, s egy-két reneszánsz is; a világ pedig azóta is töprenghet, hogy mikor mivel, egy-egy széleskörű gondolati hagyomány reprezentatív kifejezésével van dolgunk, vagy pedig egy nagy elme, egyéniség elszigetelt teljesítményével, avagy csupáncsak szürke mezei jószívűséggel. Csakhát minden egyes korszak másként válogat a múlt (és jelen) szövegbizonyítékaiból és tényállományából, mikor önmaga számára tisztázandó, megszitálja a tiszteletreméltó előzményeket, miközben a szegény filológusok töretlen tévhite szerint a „modern” klasszicizmus, mely a XVIII. században született (vagy csak újjászületett), nem szűnő hatással van arra, ahogyan bárki azóta a klasszikusokhoz közelít.

Európa bizony hiába nevelkedett évszázadokon át a római antikvitás közvetlen hagyományain, kínlódva alakuló „középkora” és „újkora” közepette mindent elkövetett az emberi testtel-lélekkel, csak azt nem, amit humánusnak lehetne nevezni; s az írott szöveg, könyv, könyvtár dolgaiban is a máglyák gyorsabban szüreteltek, mint kertészkedhettek a körmükre égő gyertyával görnyedő humanisták vagy legalább másolók, szövegmentők.

Cicero és Horatius, Dante és Petrarca, Erasmus és Voltaire tekintélyük által méltóságot adtak a tudásnak, az írásnak. A humanisták vezették be a köztudatba az olvasottság, az irodalmi tájékozottság, az ismeretek értékének kultuszát. A felvilágosodás ezt szélesítette ki, mikor az erudíció helyébe a valódi megismerést, a mindent-tudni-akarást, az ész és az értelem értékeinek elsődlegességét tette, immár a természettudományok nevében, jegyében, égisze alatt. Persze emögött még ott lappangott ama polgári (korabelien: laikus, azóta: „amerikaias”, ha nem már „japános”) utilitarizmus, a hasznossági elv: azért kell művelődni, mert használunk vele magunknak, s másnak is, mondjuk a köznek, a világnak.

Végérvényesen maga Goethe kapcsolta bele a művelődésfogalomba a tájat, a képzőművészeteket is, a történelmet, és az európai kultúra neki köszönheti egyáltalán a művelődés eszményét, annak mélyebb értelmét: hogy a szellem révén építjük ki gazdag és harmonikus személyiségünket. A Goethéből szétsugárzó emberi méltóságeszmény ezért sokkal egyetemesebb és általánosabb, mint a költőfejedelmeké lehetett addig valaha is: a gazdag és harmonikus személyiség pontja nélkül azóta nincs is világot megváltani készülő program, hisz mindenki, aki olvas, képet néz, zenét hallgat, mindig mindenütt valami magasabbrendűnek a szolgálatában áll, többé nem tekinthető ugyanolyan kiszolgáltatottnak, mint amilyen örökletesen és valójában továbbra is, mivel fogalmában a humánumot erősíti, gazdagítja, teszi esélyesebbé, reményteljesebbé; mert megtestesülése ő is valaminek, ami láthatatlanul parányian, mint a fehér vérsejt, de védi az embert, a humánumot, mint fogalom a fogalmat a fogalmak régióiban. „Az ember legfőbb kincse mégis a személyiség” – kiált fel diadalittasan Goethe. Ezért oly fontos és véget nem érő folyamat, az elvégezhetetlen herkulesi munkák egyike ez a világ számára, a filozófiától a költészetig: a legelmaradottabb emberrel is megértetni, hogy sorsa nem megváltoztathatatlan. Ezt a magyarázatot a gyermekeknél kell elkezdeni és hinni abban, hogy ők képesek is lesznek a változtatásra.

Egy nagyon távoli jövő felől nézve bizonyára még mi is az idő iszonyúan mély kútjának valahol a fenekén vagyunk e pillanatban, mely ugyan már maga is évezredek áttetsző vagy kevésbé áttetsző vízoszlopain nyugszik, de még legalább ekkorák települnek majd reánk. Én nem hiszek a Gutenberg-galaxis letűntében, mint semminek a feledésbe merülésében; ami pontos, fontos, hasznos és találó volt az emberiség keze ügyében. Ezért nem hiszek a könyv eltűnésében, a könyv szívrohamában, a szóhalálban, a megnyíló örvényben, melybe mint süllyedő hajóroncs a reátapadt korallépítményeket, magával ránthatná az efféle fogalomcsaládokat, a filológiától, felvilágosodástól az emberiségig, humanizmusig. Átéli, túléli az még ama pár ezer évet, amire mi is csak valami neander-völgyiséggé töpörödünk a jövő ragyogó szemében, ezzel a két tábla közé kötözött kezdetleges bunkóval a hónunk alatt. Többször volt már mélypont a humaniórák dolgaiban, csak egy kicsit mindig kitartsanak, akik nem hisznek az elembertelenedésben, a mindig és újra mindentől, könyvtől, kultúrától való elrugaszkodásban.

Ahogy azt a Shakespeare-t ismerjük, a híres mondatot, amit aztán egy dán királyfi szájába ad, ő is valahol a sosem paradicsomi paradicsom valamelyik bárányfelhőkbe burkolt proletár csapszékén csípte fel, ahol az égi nyomdászok a mennyei szerzőkkel isznak műszak végeztével, s ahol egyszer nevezett Gutenberg szedőmester maga vigasztalta ekképp a szomszéd asztalnál a kicsit könnybeázott, vékonydongájú éjjeli korrektort: – Hagyja el, Horatius úr, higgye el, ezek itt körül nem is tudják, hogy több dolgok vagynak égen és földön, hogysem…

Goethe noébárkáján

Százötven évvel ezelőtt, a tavaszi napforduló utáni napon, Weimarban egy aggastyán ajkán elhangzottak ama szállóigévé válandó szavak: „Mehr Licht!” – Több fényt! – melyekkel, bár utolsó mondatnak bizonyultak, nem búcsúzott Ő az élettől, hanem valamit kevesellt, éppen kevesellt, még mindig kevesellt még benne, a folytatás valami magától értetődő közérzetében. Pedig nagyon hosszú és gazdag élet készült kihunyni abban a kívül bőséges, belülről már fogyni látszó fénymennyiségben.

Johann Wolfgang Goethe, a német irodalom s a világirodalom óriása, ekkor nyolcvanhárom éves. Élete nagyszabású, dús, szép, a legszebbek egyike az ismert emberi életek közül. Megannyi közül két vonatkozás emelkedik ki: megismerte és átélte az emberi lélek s szenvedély minden nagy változatát – és mentes volt mindazoktól a kínzó megaláztatásoktól, melyek a tehetség útját szokás szerint kísérik, annyi nagy ember sorsát tették tragikussá. Nála nincs szegénység, alantas társadalmi helyzet, függés, félreértés, Őt egyből elismerik és felismerik; a családban elsőszülött, az udvarban első miniszter, a literatúrában első poéta.

Talán csak a boldogtalan szerelmet ismerte meg némiképp a halandóknak kijáró kellemetlenségek közül, bár ez se kínozta meg annyira, mint fogalommá vált Wertherjét. A barátai, barátságai, sőt a szerelmei is mind-mind világirodalmi nevezetességek. Bronzkézfogása Schillerrel, valahol Európa földrajzi közepetáján egy talapzaton, nemzedékek számára demonstrálja és dicsőíti a legnemesebb eszményeket. S teheti ezt a szinte csak tőle megszokott és elfogadható fensőbbséges méltósággal, melyért – ha egyáltalán támadták vagy irigyelték életében és halálában – többet támadták, mint műveiért.

Goethe élete mintha maga is egy óriási, megtestesült emlékezés volna: benne él az egész emberi előzményben, mint tulajdon életanyagában él a történelem, az elmúlt és összegyűlt idő hangulatában, közegében, egy teremtő önbizalmával tekinti tulajdon szellemnyúlványai kis akváriumának a térben távolit, a régmúlt öbleit. Így válik, szinte először, ha nem legelőször a világirodalomban – Goethénél az én nem személyes névmássá, hanem az ember általános alteregójává. S valóban: megint csak először – valaki beszélhet végre az ember nevében, lelkivilága valahogy úgy az ember matematikai bonyolultságú és pontosságú előfordulása, ahogy az ógörögöket szoktuk az emberiség normális gyermekkorának tekinteni.

Van olyan emberi munkatempó és program, mely szinte nem is fér bele a halandóság megengedte keretekbe; ilyenkor mintha a sors is bőkezűbben mérne. Goethe alkatánál funkciója lett, hogy szinte korlátlan életidő-mennyiség állt rendelkezésére. Az ő példája alapján is beszélhetünk egy az élet teljességének megismerésére serkentő ösztönről. Goethét tudósi komolysága is a Leonardo-féle reneszánsz emberek fajtájába sorolja. A tudásért, a megismerésért s az abból való újraalkotás öröméért, nyugalmáért tett jóformán mindent, korán beálló s nem változó következetességgel: utazás, gyűjtés, kutatás, szerelem, költés, teátrum, geológia, Itália, ókor…

Nyilvánvaló hát – lévén korának, a XVIII. századnak is hű meghallója –, hogy az embert a legmagasabb piedesztálra állította. Ez az önmagát megvalósító jóslat az emberről mindig nagyobb eséllyel küzd egy zuhanni látszó világ megfékezéséért, felemeléséért, mint ellenkezője, mely az emberben leledző egzotikus állatot kerülgeti – ez mindig a legmagasabb rendű művészet folytonosságának bizonyul. Goethe cselekvő világelemnek tekinti az embert s annak egyszeri életét; a közös, a mégiscsak folyamatos esélyt látta meg és fogalmazta ars poeticává, miközben azt is kevesen tudták jobban nála, hogy az emberi mivolt nem más, mint a tudat különböző szintjén működő, dúló erők csatatere.

Erről szól életének és nagyon gazdag művészetének szimbóluma, jelképe, summája, a főmű, mely ama világkép-eposzok sorába tartozik, ahol a homéroszi, dantei, shakespeare-i mitológiák sorakoznak. Középkorból fennmaradt népkönyvek alapján készült, melyek „hézagait” (abból a szempontból, ahogy Ő teljességgé álmodta s írta vagy három évtizeden át) saját hangulatával, tapasztalataival, bölcsességével töltötte ki. Így alkotta meg a Faustban az ember szenvedéseinek és szenvedélyeinek, bűneinek és eszményi fellendüléseinek, csalódásainak és jogos reményeinek, zord végzetének és bájos ellágyulásainak, az érzelmi s erkölcsi élet menetrendszerű válságainak csaknem hiánytalan modelljét. Életének s művének, összefüggésben, oly hatalmas sugárzása van, hogy kései korok megszorultjai is szívesen menekülnek hozzá. S ennél az életén túl is nyújtott szellemi menedéknél többet nem álmodhat alkotó.

Mielőtt több fényért kiáltott, előbb elvilágítgatta a magáét, a kifogyhatatlanul gazdagok gőgjével, egy olyan korban, mely nem szűkölködött a figyelmet magukra vonó erős fényjelenségekben. Goethe élete ott úszott végig e kivilágított vagy lángokba borult part előtt, mint a magát menteni tudó szellem noébárkája. Kora a koron belül áll s kívül áll rajta: hiszen belefér az egész, Robespierre-estől, Napóleonostól, Lafayette-estől, Washingtonostól, Bolivárostól, s Marat vehemenciája sokkal veszélyesebb lett volna a történelem számára Goethe kultúrnyugalma nélkül. Érvényben marad a törvényszerűen véletlen utolsó parancs: több fényt!

„Cosi fan tutte”

Mikor ez a „csoda”: az írott mű létrejön, születésének egész „biológiája” arra determinálja, hogy tiszavirágéletű legyen. Ugyanbizony mi az, hogy a lét mindennapi szükségén kívül szükségtelenül vagy vélt szükségek szerinti célra is használja a valóságos értekezés eszközeként kialakult nyelvet valaki? Teszem azt jelen se lévőkkel dialogizál, elmúlt dolgokat mond el jelenidejűként, ráadásul láthatatlan közönségnek, kéretlen önvallomásokat tesz stb. Múló bolondóra! Mégis: az a rendkívüli állapot el is múlhat, az írás jóvoltából ez a nyelven kívüli nyelv „beszélőképes” marad. S leolvasásakor kifejtett hatásfokát mindössze egyetlen dolog szabályozza döntő módon: a bolondórás ezirányú képességei – a tehetség.

 

*

 

Ráadásul e konzerv-szöveg, beszéd-befőtt, előre regisztrált szertartás-replika objektív súlyát tekintve nem kisebb adott helyzetben, mintha „direkt adásban” jönne. A lehető legtárgyszerűbb, legtömörebb és legszabatosabb volt Arkhimédésznek a rómaihoz intézett mondata: „Ne zavard köreimet!” s eredménye, hatása ugyanannyi, mintha ezt idézi neki: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok…” Miképpen Radnóti hóhérait is hidegen hagyta volna, ha egy őrangyalka az égő csipkebokorból odasikítja nekik, hogy kivel van dolguk. Viszont a készen álló, kéznél tartott nagy szövegekkel már támasztottak s csillapítottak alkalomadtán tengereket.

 

*

 

Az író társadalmi szerepét évezredek határozták meg és el. Lehetetlen is lett volna másképp: az élet felmutatott képének-tükrének társadalmi szerepéről volt szó. Az a szerep tehát a fogalom „definíciójának” része. Az író társadalmi bátorsága az egyetlen, esetenként létrehozandó „jogi állapot”, az ama megújítandó íratlanul is írott, írottan is íratlan szerződés, mely egy-egy adott korhoz, konkrét életrajzhoz tartozik. S még ez sem magánügy.

 

*

 

Konstatáljuk, hogy bizonyos „mélységig” a líra funkcióit átvette a dal, a sláger, az ún. könnyű műfaj. Mindössze a mélységet kell megvizsgálni. Mert mi is egy kor teljes emberi történés és átélés nyersanyaga? Montaigne bányászmunkája s a három testőr felületessége egyhalomban? Így sem igaz. A felületen futó „akció” és a szellemiben való elmélyülés aránya a valóságban körülbelül ugyanaz, mint a róla születő alkotások esetében. A közeli fogyasztás – ez immár történelmivé öregedő tény – nem irányadó, a szakma s a hosszútávú fogyasztás csak Montaigne-eket „fogyaszt”. Más kérdés, hogy boldog az a lovagkor, ilyen kor, olyan kor, aki házizenészként éppen egy Walter von der Vogelweidét élvez egyenes adásban. Mást nem mondhatni: szerencse kérdése, és mondhatni: megfelelően éber felfogás kérdése, hogy ennek tudatába is kerül. Olvasónak is születni kell ugyebár.

 

*

 

S a tanulságok sokfélesége! Például, hogy témák megélnek évezredekig, úgyszólván plagizálják egymást! A „jó” s a „rossz” birkózása, Oidipuszok, Antigonék, a bűn és bűnhődés meg a Romeo-és-Júlia-ság. Épp úgy tenyészti őket az örök valóság, mint az örök gabonát s az állandó gyümölcsöt. Lehetetlen letudni őket fogalommá nőtt véglegesen tökéletes példányokkal is. Valamennyi megoldás, elintézés időhöz kötött. Idejéhez is. Akárcsak az ember. Még az Ember is.

 

*

 

Jó tanácsok fiataloknak. Sose alkoss azokra sandítva, akik „fogyasztani” fogják! Mindig valamivel kevesebbet tudnak róla, ettől van úgy, hogy te beszélsz s ők hallgatják meg, miért diktálnák hát ők bármiben a mértékeidet? Ezzel természetszerűen magadra vállalsz felelősségnek nevezhető keretkonfliktusokat. Ám az alkotásnak mindig és csakis a maximális tolerancia a közege, lehet a bölcsője, szülőföldje. Különben torzszülöttek jönnek létre, melyeket még egy kincstári utókor se fogadna már változatlan helyesléssel. Neved, „ha van neved még egy”, csak ettől lehetett.

 

*

 

„Cosi fan tutte”? Sőt! Egyébként is mindenki másképp csinálja. Elképesztő, hogy annak ellenére, milyen sokan, rengeteg a kiváló és maradandó mű.

Feleségek felesége

A tovatűnő idő, persze, mindent a tovatűnő idő intéz, megvéníti vagy fiatalon elragadja a múzsákat! Sebaj, mire odalesz a tavalyi hó, a szép fegyverkovácsné szerelme és szépsége – már úgyis megörökítve, művekké merevedve várja a következő ámuló korokat a Mona Lisák Mosolya… Indokolja is, nem is a szomorú iróniát, igazolja is, nem is az effajta bölcsességet a valóság, a megtörténő. Mert így van, így éppen: fiatalon elhalt kedvesét siratja örökre egyik, s a könny halhatatlan fehér márványba fagy, avagy túléli emlékiratíró koráig a matróna-özvegy a nagy alkotót, s együtt gyászolja a világgal holta napjáig.

Szendrey Júlia „halhatatlan kedves”-tragikumát, a sors igazságérzete úgy intézte, úgy ítélte, hogy rejtélyesen és legendásan eltűnt férjével együtt hunyt ki a glóriája – utólagos sorsa, élete szinte hangsúlyozottan nem számít hozzá a legendához, melynek új glóriája, immár a valódi, egyszerre süt fel mindkettőjük alakjára, a költészetből.

Nem, ezt a kérdést nem lehet megkerülni: a világirodalomban legszebben s előre felkínált özvegyi fátylat talán ugyanilyen nagy, merész gesztussal dobta el, szinte azonnal; de hogy nem olyanformán, mint Hamlet királyfi anyja, nem aprócska gerjedelmekből, annak megértéséhez ezeregy, ma már, utókor-szélben érezhetetlen indokot kellene valóban igazságosan mérlegelni, átérezni.

„1849 augusztusának elején érkezett meg a tordai papilakba a hír, egy lovastiszt hozta, szinte még a csata ágyúszagától kormosan.” Hogy mit szenvedett a sors szabályos, de rettentő csapása alatt Júlia, ölében a gyermekkel, ez az, amit örökre és nyom nélkül elvitt magával a tovatűnő idő. 1849–50 őszét, telét itt élte át Kolozsváron, s bizonyára mellette állt húga, Gyulai Pál fiatalon elhalt felesége. Később az erdődi apai házba ment. A tanúság szűkszavú; maradnak tehát a szinte csak terhelő tények: egy (ildomos-szabályos „gyász”) év után, 1850 júliusában férjhez ment Horvát Árpád történész egyetemi tanárhoz. Még két évtizednyit élt, nagyon fiatalon halt meg, 1868-ban; legalább nagyfia nyomorult sorsát, korai halálát már nem kellett megérnie.

A Feleségek felesége, Juliskák Juliskája mindössze negyven évet élt. 1828. december 29-én született, s jóformán gyermeklányként élte és éltette azt a nagy szerelmet, mely nélkül Petőfinek sem lírája, sem forradalmas egyénisége nem lett volna ennyire teljes, tragikumában is befejezett és világító. Nem puszta játék a variációval, hogy abban a szerelemben, annak külső erők, akadályok felhozta poklában és annak belső mennyországában egy pillanatra is komolyan gondolhatta-e a költő, hogy így alakul majd ama özvegyi fátyol sorsa? A nagynevű költőszomorítók, a mégis a halhatatlanságba dalolt, udvarolt múzsák: Losonczi Anna – kiben Balassi Júliára talála, Vajda Júlia – kiben Csokonai nem talált echóra, Vajda János Ginája, Reviczky szerelmei sorába azért nem talál mégsem Szendrey Júlia, mert ő a megvalósult boldogság, a megtalált és mindenben magát igazoló társ tudott lenni. Sorsa leginkább a Csinszka későbbi sorsához hasonló, az ifjú Ady-özvegyéhez, aki ezt a rokonságot érezte, tudta, vállalta, meg is írta gyönyörű versben.

Szendrey Júlia élete fiatalon vált késő délutáni tájjá, ahogy hirtelen lement a napja. Nem szakadt ő el semmitől, a korabeli, közelről sok méltóságteljességre, történelmi színpadi tablóra alkalmat nemigen adó körülményekben nem tett ő semmi olyant, melyért egy illúzióvesztésen toporzékolva joga lenne őt elítélni az utókornak. Különben szidták és mentegették elegen.

Ugyancsak a tények: életében jó néhány elbeszélést, verset írt, melyek a XX. század első harmadában aztán elszenvedték a kegyes, centenárium-gyanús sajtó alá rendezést; naplót vezetett, és ami talán a legmaradandóbb irodalmi érdem, kulturális tett, 1858-ban, még a nagy meseköltő életében az ő fordításában jelent meg Andersen meséinek első magyar kiadása.

Évfordulókon kívül is él ő annyi nemzedék hangulatában, mint társa, tárgya, kincse, örökre hordott diadala a világirodalom egyik legszebb szerelmi lírájának, életművének, Szendrey Júlia, az asszony, akinek megszólításánál győzelmesen elfullad a költészet mindentudása: „Minek nevezzelek…” Ebben a csúcsban bennefoglaltatik mindenre a megengedés s a megbocsátás, mindenre, amit más, kisebb mértékek, normák szerint valaha az idők és idegenek még számon kérhetnének Petőfi örök özvegyétől.

Tíz Arany

„A vásárban jártam, száz aranyat leltem, abból egyet-kettőt el is verek menten” – hadarja a régi mondóka. Az Arany-életmű is afféle fenség, aki elő- és utószó nélkül már aligha mutatkozik még a mi olvasói magán-fejünkben sem. Alkalmi udvaroncai ezek a széljegyzetek is.

 

*

 

Irodalomtörténetünk, mondja ki némi gúnnyal az Arany halála körüli években Heinrich Gusztáv, csak igen csekély részben tudomány, nagyobb részben csupán felszínesen hozzávető alanyi vélekedés, sőt anyagának egy tetemes része egyenesen mitológia, és éppen a mítoszok öröklődnek a legbámulatosabb szívóssággal. Az ereklyék között egymás mellett foglalnak helyet rabbilincs és aranytoll, börtönben megőszült hajtincs és ezüstkoszorú… Az irodalom irodalmon kívülisége! Arany János irodalomszemléletében, író-értékeléseiben a legmélyebb indíték éppen a belső fejlődés rajzának kimutatása, a pontosság, annak elkerülése árán, hogy a fától ne lássuk az erdőt. Miközben mások (sajnos a legjelentősebbek is!) nemcsak elhanyagolták a szövegkritikát, hanem még bele is javítnak a költői munkákba, akár a nyelvemlékekbe is.

 

*

 

Arannyal nem, de azzal, aminek bálványává (a költő őszinte sajnálatára) egyesek megtették volna Aranyt, szembefordultak aztán Zilahy Károlyék. Kurzusok, klikkek ideje ez is, az önismeret és önámítás birkózásának egyik fontos fázisa. Hogy a legszélsőségesebbek szerint a legnagyobbak is állandóan megkérdőjelezhetők voltak, ez nem egyszerűen, feltétlenül és kizárólag holmi helyes dialektika folyománya, hanem a külön úton járás örök ámokfutásának jegyében is történik. Ezek szerint Zrínyi idegen minták után idegen eszméket hozott csak, s Az apostol Petőfi életművében szociáldemokrata szörnyszülemény… Az egykori szembenállások, részben, mára már szövetséggé emelkedett távoli hadmozdulatok; részben fekete-fehér klisék. Ha valaki valakivel, akit pozitíven könyvelünk, bármiben szembefordult, hát az egy „Horger Antal úr”! Arany a fejét csóválja.

 

*

 

„Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki…” és: „Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, / Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!”

S mi lett belőle? Mikor egy „új nemzedék” rohamot indított, jó, persze, nem Arany személye, hanem Gyulaiék bálványai ellen, zászlajára Petőfi nevét írta. Arany és Petőfi – barátok és rokon lelkek – szembenálló hadsorok irodalompolitikai jelszavává válhattak. De hát történt ennél több is, amikor Adyék már egyenesen a „polgári reakció hivatalos költőjét”, kvázi exponensét láthatják ugyebár, a lendület dicséretes hevében, éppen A walesi bárdok költőjében!

 

*

 

A soha be nem fejeződő „világleírás” aranyi fázisa egyből a legnagyobb, legmagasabb mérce szerint való, és azt a mércét jelenti a magyar irodalomban azóta is. Érdekes elgondolkozni közben egy tüneményen: a háttér, a siker stb. nem esztétikai kategóriák „csak” afféle nagyhatalmak a művek életrajzában. Arany írja végszavában a Toldi estéjéhez, 1854-ben: „…a körülmények nem azok többé, melyek befolyása alatt első Toldim született s napfényre került. Jelen mű lehetne éppoly kielégítő, anélkül, hogy hasonló fogadtatásra tarthatnék számot.” – És gondoljunk csak a Bánk bán, Az ember tragédiája sorsában e háttér-körülmények szomorú szerepére.

 

*

 

„Monda nélkül pedig – vagyis legkisebb támasz nélkül a hagyomány vagy história részéről – egész epikai költeményt csak mintegy az ujjamból szopni, ha tudtam volna is, nem akartam…” (Előszó a Toldi szerelme első kiadásához, 1879). Elszakadni a legendától nem akart, ebből elvi kérdést csinált. Épp itt a bökkenő. Ugyanis ez volt a „tarthatatlanabb”. Úgyis kénytelen eszményíteni, hisz a források szerint ez-az nem látszott „méltónak”! A költő pedig eszményt kívánt adni, és azt is adott. Függetlenül attól, hogy az eredeti Toldi épp olyan feudális úr volt, lehetett, akárcsak a szigeti Zrínyi, a Nagy Kirohanó Szimbólum, akiről hajmeresztő deheroizáló rém-részletek is fennmaradtak, persze nem a köztudat számára.

Viszont aligha megkerülhető, hogy korunkig bezárólag a Toldi sematikus értékelése és értelmezése mennyi újabb ostobaságot hömpölyget, mennyi alkalmazott prekoncipiált klisét, történelmietlenséget, propaganda- és ellenpropaganda-mítoszt. Hatalmas irodalma közepette és ellenére a Kép képe még meglehetősen hiányos.

 

*

 

A legkedvesebb és legkedélyesebb, hogy helyi, „szalontai népmondák-hiedelmek” – jellemzően a nép évszázados történelemtudatára – Toldi Miklóst összemossák Kinizsi Pállal, mintegy egyszerűsítnek kettővel. Valóban érdekes, csak a mitológiában elvégezhető összemérés egy ilyen összemosás: ha ők ketten, a mesebeliek találkozhattak volna, mint egymás „Holubárjai”, mit kezdhettek volna egymással, melyik a „toldibb”?

 

*

 

Különböző lelki alkat és ugyanazon kaland: a vándorszínészet. Mintha szabályszerű volna, hogy az is egy lépcsőfok, divatos „oskola” a korabeli ifjú talentumok útján. Se Petőfi, se Arany nem elég tehetséges hozzá – még drámaszerzők se lesznek!… Aztán mire minden „kész”: 1882-ben Petőfi is 59 éves lenne. Sebaj, valamiképpen benne Arany elfojtott ifjúsága tombolta ki magát, és Arany pátriárkasága kárpótolta Petőfi férfikorát. Az életidő is ismeri a „horror vacui”-t.

 

*

 

„Tudod-e, miért siettem ide, s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, »Toldi« szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta…” (Petőfi levele Kerényihez, 1847. VI. 17.) A leltár szárazabb és adatszerűbb: a „szalontai másodjegyző” többek közt Arisztophanész és Shakespeare fogalom-értékű fordítója, az ő Toldija pedig megjelent azóta németül, románul, oroszul, finnül, kínaiul, japánul, franciául, angolul, olaszul, szerbül, szlovákul, arabul és vendül.

 

*

 

„Ki az? mi az? vagy úgy…” A költő s a költészet sokat emlegetett nyelvalkotó erejére, energiájára nincs nagyobb példánk. Arany a „csak a fölöslegeset kell eltávolítani” alapon kibányászott a nyelvből néhány mondatmárványszobrot. Hány kezdőmondata s szentenciája, fordulata vált közmondás-súlyúvá! Nyelvünknek van egy aranyi sávja. „Ki kopog, mi kopog…”

 

*

 

Arany híres önmarcangoló kételyei. Szemérmes, mert óvatos is! Egy életnek lehetnek szelíd órái, napjai, de maga az élet alapjában mégiscsak roppant veszedelmes. Kacagható, hogyha Bencét lovastól emelik vállra a rajongók, de maga az a dicső nap is nem rosszul végződik? Vidámkodik az életünk, de egy ilyen rettenetes történelemben? Arany a humorról: „Nevetséges álarcba rejtett sírás…”

Echó és szimmetria

Eljöttem anyaföldet szórni a holt költőkre, hisz mije marad a mennyei nyelvnek, ha ők elmennek sorra – kezdi Kolozsvári elégiáját Ştefan Augustin Doinaş. Az ünnepélyes fájdalmak és tiszta humánumok költője Ő, a kor egyik világosfejű átgondolója és átgondoltatója a jelenkori román lírában. Visszhangok és megfelelések gyönyörű örök táncában, megzavarhatatlan szféra-zenéjében, a költészet szerkezetének klasszikumcsikorgása közepette néha a nemzetközi figyelem, a tiszteletadás sugárkévéje is egy-egy alkotó arcára, egyéniségére vetül, összpontosul, akiben megdicsőülhet minden, feloldozást és megváltást kap, ami a legjobb, legkülönb, hibátlan és maradandó abban a gyarló pillanatban egész küszködő környezetéből. Ilyen pillanat varázslata koszorúzta meg Majna-Frankfurtból a Goethe-díjjal Ştefan Augustin Doinaş kitartó életműépítő és hídépítő munkásságát, elsőrendűen értékteremtő műfordító tevékenységét. A műfordítás az az állandó hídépítés a népek, nyelvek, irodalmak, kultúrák között, mely az értékek vérkeringését, a kultúra lélegzését, az eleven mindenkori humanizmus lelki higiéniáját szolgálja ebben a mindig dübörgő világban, az egyéni elmúlás kivédhetetlen vérveszteségének lassú tragédiája mellett a keletkezés biztató igazi csodáival vigasztal. Hová lesznek a költők és költemények, ha nem önnön lehetséges megszázszorozásuknak, ezerszerezésüknek tűzijátékába temetkeznek, átlendülve a nyelvek csak látszólag elválasztó szimmetriatengelyein! Ahogy egy kultúra birtokba veszi a másikat, ahogy a kultúrák birtokba veszik egymást, újra önmagukat ölelik át, ölelik bele a közös teljességbe. Önmagukat s általa az Embert így teszik óriássá: egymás visszhangjaiban. Az eszményi XX. század szemüvege, nagyítóüvege alatt az eszményi emberiség kezében a folyton tovább és tovább írt könyv jelenti a megmentés, a továbbmentés óriásműhelyét. Eme nagy rejtekhelyünk is az elmúlás szeme előtt van, mégis tehetetlen ellene. Mert ez az egymásban vert visszhang s a szimmetria biztató tudata, öntudata mond ellent mindig az őrületnek, az elzárkózásnak, a rombolásnak s a gyűlöletnek. Más igazságokat is meghallani, érteni, hallgatni, miközben a magadéval vagy elfoglalva és el nem hallgathatsz soha. Doinaşban is a tiszta és megingathatatlan léleképítők fajtáját jutalmazza, erősíti a rangos, tekintélyes irodalmi elismerés, – aki Saint-Denis-i elégiájában is a csodálatos mandarinok görcséig érzi meg, láttatja, fogja képpé az érzéknek érzékkel, alkotónak alkotóval, gondolatnak gondolattal való összefogását, szövetségét, egy bruegheli érzékletességű és szépségű képben, hogy mint a béna, ki a vak hátára kapaszkodik, hogy ki ne maradjon a táncból, soha azértse – a humánum figyelme és fegyelme le nem teheti a szolgálatot. Echó és szimmetria biztat elzarándokolni az Igéhez, hogy az egyetlen Orgona a többszöröset visszhangozhassa.

Egy zárójel csigaháza

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró, csak közvetett emlék is. A sziszifuszi felelősség-játék mementói.

Második, híressé szentelő kötetét lapozom: Herceg, hátha megjön a tél is, a Nyugat kiadása, 1911. Az örök emlékezetűnek bizonyult versek közül már ott van legalábbis az Esti kérdés, s az egésznek mindent felvállaló komolyságában ott a költés komoran és konokul kezdettől végig ragyogtatott mestersége, a mesteri szint, melynek minőségi egysége a fogalom gőgjében fürödhetett, mert eljövendő ajándékai az egyetemesség álmának segítettek megtestesülni: tulajdon életművén kívül egy tökéletes Dante, többek között, s az európai irodalom történetének gondolatébresztő eredeti víziója.

Habent sua fata libelli – ezt a fűzött kötetecskét valaha évtizedekkel ezelőtt pontosan hat fagylalt akkori áráért vettem az antikváriumban. Egy kegyes kéz könyvjelző gyanánt egy újságkivágást is hagyott benne; mint valami préselt virág, a sárgult cetli: egyik oldalán hosszában kettévágott arckép, a világ legszomorúbb férfitekintetének fele, mélyén a szenvedés titkolt parazsa, a kihunyó világítótorony utolsó fényjelei, valahol az egyetemes háborgás fölött; a másik oldalán egy interjútöredék szúró szilánkja: (miért éppen ez a mondat menekült meg ki tudja miből?) „… – A vágyaid? – Semmi. Egy jó szivar. Becsületszavamat adom rá, hogy nincsenek vágyaim. Ha csak az nem, hogy szeretnék nagyon hamar fájdalom nélkül meghalni, mert kíváncsi vagyok arra, hogy később mi történik az emberrel. Ezt nem szomorúan mondom, csak azért, mert ami van, az már rettenetesen unalmas és megalázó…”

És ez még a beszélő Babits. Később, mintha a nemezis ábrázolni akarta volna, hogy az értelem utolsó leheletéig el nem hagyja önkéntes őrhelyét, mikor már nem beszél, akkor is ír, jöttek a beszélgető füzetek; a pompeji költő a hercegi télben, mely végül is bekövetkezett, mint egy jóslat, tulajdon iszonyú estéje valaminek az előestéjén, melyről tudta, hogy ha az erkölcs s az igazság s a szellem szava „végképp elnémul a földön, oly ború szállhat az emberi világra, mely minden nemzet lépteit megvakítja”.

E két derengő zárójel közti űrben pedig ott van a XX. századi európai irodalom egyik legtisztább elméjének vergődése: a gyöngykagyló héja alá szorult kínzó homok.

„A csillag az égből s a tündöklő szó az időből mindig görbén hull a földre” – írta Tamási Áron, mikor azon töprengett, hogy mennyivel inkább világítótorony ama babitsi elefántcsonttorony, ahol a csalhatatlanság érdekében minden és mindenki felett az értelem uralkodik.

Különös, ingerlő, kínzó dolog minden apró közvetett emlék, mementó is az olyan megszólalni képes relikviák világában, mint a betűk. Mivel a költők végül mind elnémulnak rendre, mégis egyedül a tűzálló betűk végérvényes rokonsága, a megmásíthatatlan felelősség visszhangja lakik, zúg, zeng sorsuk zárójelében, mint kiürült kagylóhéjban, csigaházban.

Monológ szélrózsára

…Új akusztikai noébárka, a zenei avantgarde enciklopédiája, hangfal, melyre még szöveg is fért, került fel, évszázados balladákból s az éppen újonnan fábaszorult etikából; óceán, melyben a túlterhelt s már annyi rekordért futott hang-Titanicok elmerülnek; trójai fa-összhangzattan, melyet a logika hideg bosszúval évezredek óta készít a szférák (operett) zenéje ellen, csak megfelelően hangolt emberiséget keresett hozzá; mennyi minden ez az Amerikába exportált személyszállító magyar műemlék-koporsó, szárazdokkban, teleaggatva már a sznobéria zizegő pezsgőskoszorúival is.

Száz éve született Bartók. Bartók ma van. S már nemcsak a zene emlékezetében. Sok minden emberrenövő eredmény biztosította be ezt a halhatatlanságot. A zene az emberiségnek csak egyik emlékezete; anyagba kódolt anyagtalansága fontos és megfoghatatlan adatok hordozója a három (esetleg négy vagy öt) dimenzióról, a kozmikum visszhangjairól az egyesben, melynek látszólag haszontalan és kiszolgáltatott, valósággal (el)pazarolt érzékenységét léleknek is lehetett nevezni, s a sokaságban, melyet népnek, kultúrának, etnikumnak neveznek és hordozója mindannak, amit a természeti s a társadalmi csak rárakhatott a sivatagi teherhordóként hurcolkodó emberire, a szemszögelettől a hajfürtök gordiuszi-csomójáig, a fülnek kedves harmónia lépcsősorától a virágok, fák, füvek, hegyormok, szarvasok és héroszok nevének villogó fogsoráig; Bartókra az emberiség összes többi mozgósítható és behívott emlékezete vigyáz, szellemi jelentőségek hadifoglya Ő:

elfáradtak a stílusok, mire magára talált az értelem; magánvállalkozásként már meg volna fejtve a világ, de az egész ragaszkodik valami játékszabályhoz: átélni, felfogni… Tudni és kifejezni – e két pont közt időnként épülő pontonhíd, hús-híd, csont-híd, ideg-híd egyik neve Bartók; Ő is megálmodta a kétségbeejtő tökéletességet a halál ellen, mely mégsem lett személyes mentség, lakható menedék, s hangos álmának kottazáporában kúszó utód-közönségének tovább kell keresni a közösség valódi akaratát, az egység szemüvegét, a testvériség dallamait, az igazság pihentető fejtartását.

Lelki-vasárnapdélelőttönként, mikor a dómban (a gyárban, a gyümölcsösben, a csatatéren) megszólal az orgona (az olló, az ágyú, a klarinét, a légkalapács, a celeszta), s áhítatos emberiséggé verődik a száz kontinensen rajzó süket és nomád homo sapiens atomicus, van, aki reá emlékezik, van, aki reá esküszik, van, aki benne talál feloldódást a többi, az egész, a minden nevében is. Ez a Bartók már idő. Ez a Bartók egy kicsit hosszúra nyúlt és vissza is kísértő kor: kétvilágháború-köztiség; mértéke annak, meddig is idegfeszülhet az alkotó ember egy olyan korban, ahol minden önmaga ellentétét is jelentheti, mikor a félelemtől se a bölcsesség, se a jóság nincs felmentve; a teremben a vetített háttér előtt, ahol épp robbanófélben levő híres cirkálók és filmhíradókon tátogó vezérszónokok fekete-fehérén valóságos golyósorozatok szinkópái pattognak, közeledő ágyútűz üstdobolása rázza a mennyezetet, egyszer csak a kulisszáktól a dobogóig – a kiürített nézőtér előtt is – higgadtan, ünnepélyesen átvonul a humánum eminenciája, s egyedül is megtartott utolsó vacsorára leül a zongora ébenfekete asztalához, melyet aztán vagy azelőtt házsorok romhalmazából, polgári otthonok üszke alól mindössze sérült tárgyként lehet kimenekítni.

Bartók a miénk: számunkra közeli bölcsője körüli, ismétlődő s így már szinte érdemnek számító szerencsénk (valamint metaforázó hajlamunk) folytán – Ő a zene Bolyaija, miképpen annak idején Bolyai a geometria afféle Bartókjának számított bizonyára. Két (ilyen) ponton keresztül tehát már párhuzamost lehetne szerkeszteni hozzánk: Bartók a mi Európáért bármikor tűzbe tett kezünk, melyet sértetlenül húzhatunk elő, felmutatni, ujjai közt a harmatos szélrózsával.

Persze túl sokat, mindent talán úgysem gyűjthet össze az emberiség sem, s lassacskán már lázadni sem lehet eredetien a művészetekben. De legalább Bartók már mindenkié, miután sokáig, ahogy illik, volt Ő a művészet megtestesült magánya is, a szokásos és esedékes nagymonológ ama történelmileg berendezett pusztában – s vigasztalásul magának s nekünk csak annyit ígérhetett végül, hogy itt lesz a következő világ is, a megszenvedett emberi mélységek közelében.

A kétszer álmodható álom álma

Bizonyos Pierio Valeriano, abban az időben, mikor mindent igyekeztek lajstromba venni a humanisták, tudósok, áltudósok, valahol a századok mélyén publikált egy könyvet, mely – De literatorum infelicitate – a literátorok boldogtalanságáról tárgyal. A szobatudós szorgalmas fejcsóválásával, miközben megállapítja, hogy a sors ritkán volt kegyes a poétákhoz, s a pusztulás minden lehetséges változatát kipróbálta rajtuk, felsorolja, hogy kiket vitt el a méreg, vas, kötél s kikkel végzett a gyógyíthatatlan kór, betegség. E kiapadhatatlan menetbe sorakozott fel a múlt század első felében honfitársunk, Lenau is.

Bánsági születésű, 1802. augusztus 13-án látta meg a napvilágot; ma emlékmű s szülőfalujának új neve – egyaránt éltetik emlékét. A sápadt, sötét hajú s néha sötétlő tekintetű fiú, teljes nevén Nikolaus Niembsch von Strehlenau, aki a mindennapi élet iránt vajmi kevés érzékkel bírt, sorsában végig nem azt kereste, ami hasznos és előnyös lenne jövőjére, hanem ami egyezik lelkületével, eszméletével. „Fölötte állok mindazon örömöknek, amelyeket a jólét és előnyös állás nyújtanak, sőt élvezetet lelek abban, ha minden anyagi vágyakozástól menten, korlátlanul követhetem szívem, lelkem sugallatát” – írja 19 évesen egyik levelében anyjának. Első költeménye az Aurora zsebkönyv 1828 évi kötetében jelent meg, még Niembsch aláírással; 1830 után azonban már csakis a Lenau nevet használja. Az ő közérzete is egyik eleven cáfolata annak, hogy kora, a XIX. század oly romantikusan megbecsülte volna a költőket: Lenau úgy fogalmaz, hogy Ausztriában a költő a szivarokkal van egy sorson az értékek ranglistáján. Bár életműve arról is nevezetes, hogy egy második, kevésbé sikerült Faust mű születik meg benne ugyanabból a legenda-forrásból, költészetének legkiválóbb részét lírája képezi, melyet kora német lírájában nagyra becsülnek ismerői. A mélabú, a hangulatok, a nagy érzelmi mélységek, meredélyek költője volt, aki kétszer szerette volna megálmodni kedvenc álmait, melyek lassanként teljesen elborították, hatalmukba is kerítették lelkivilágát, elméjét. A negyvenes évek végén a döblingi elmegyógyintézetben egy darabig egy fedél alatt él Széchenyivel. Ez már a vég, melynek ő maga már nincs is tudatában. Közben csapongva tanult, kapkodva kereste a szerelmet, a társat, megjárta Amerikát, ámult, feszült és összeomlott. Mikor már a legközelebbiek sem remélnek gyógyulásában, Ludwig Frankl, a végig kitartó jóbarát festőt visz hozzá, méltósággal üli végig a képet, mint aki eszmélete utolsó, keserű fellobbanásával megérti, hogy megörökítették, így, s nem mindig kétellyel befejezett vagy be nem fejezett műveiben marad meg. Egy éjjel hangosan sír, mint a gyermek, ápolója riasztja az orvost, mikor belépnek cellájába, a költő könnyben úszó tekintettel csak ennyit mond: „Szegény Lenau nagyon szerencsétlen…” Ezek voltak utolsó szavai, drámáját mintha a romantika valamelyik „vegytiszta” mestere vitte volna színre, a szó minden értelmében észbontó és lehangoló. 1850. augusztus 22-én megszabadítja a halál. A boncoláskor felvett orvosi jelentés hozza ugyan a rejtélyesen tragikus anatómiai magyarázatot, szerény adalékként az alkotó ember végletes érzékenységéhez, a helyrehozhatatlan fordulatok örökké fenyegető esélyei ellen, de ezekből főleg a tudomány szokott okulni. Mert van érzékenység, mely nincs arányban eredményeivel, de minden személyes érzékenységben maga a kor, a világ csiszolódik mégis; a lét sokkal kitartóbban, eredményesebben és erkölcsösebben kísérletezik a tehetséggel, mint a természet az ő aranyával s mindkettővel a társadalom. A mementókkal sajnos mindig csak késve, utólag példálózik a kultúra önmaga érdekében éber emlékezete.

Tavaszi séta

Tavaszi séta a Házsongárdban, a csend egyetemessége mindig a temetőkben a legköltőibb, pedig nincs banálisabb szöveg, mint egy név, alatta két évszámmal, a legelemibb emberi adat, legminimálisabb koordináta, de itt a szépen, folyamatosan, szelíden ellentmondó madárfüttyben lélekbe vágó közlemény, mint valami híres, még gyermekkorban örökre megtanult vers szentenciája. Mintha ez lenne a rigóhang szövege: valakik neve, valakik kora, valakik utolsó nyoma. Az elmúlt évtizedekben is sok mindenkit kísértem ki ide, sok mindenkit látogatok meg itt. Asztalos István, akitől első, tavaszról szóló kis lelkendező írásomért a lelkesedő biztatást kaptam s az első közlés örömét. Bartalis János, Horváth István, Nagy István, és Földes és Bretter és Domi, a barát és nemzedéktárs, az intő jelek, az elmúlás legközelebb levágó csendes villámaival. És apám. Az apák nemzedéke nagyrészt eljött már, feljött, felhoztuk rendre, úgyis kiváltak már és elvegyültek, kiváltak lassan az életből is, nevük halkan elimádkozható litániává duzzad, önmaga írta költeménnyé. Csak bámulunk utánuk, mikor idő van megállni a mindennapi rohanásban. Szabédi sírjánál állok. Jó professzorom, aki után kerek húsz esztendeje néztem le a magát mindenütt íme szájjá nyitó anyaföldbe, akkor hagyott itt, mikor az egyetemet elvégeztem. Tanulmányaim befejeztével – mondhatnám, ha befejezhettem volna valaha is a tanulást, melynek rendjéhez, értelméhez, szelleméhez, hangulatához olyan sokat és elhatározót kaptam tőle az első egyetemi naptól az utolsó, áprilisi záporesőben együtt tett péntek esti sétáig. Valahol benne van azóta is minden megkezdett papírlapomban, minden cédulám adatolásában, minden költésre, politikára, nemzetiségi létre, szolgálatra vonatkozó gondolat megforgatásában és elraktározásában, egy majdani, talán soha egészen el nem készülő személyes világértelmezéshez. A pontosság bűvöletét parancsolta rám, ahol csak a költői hév akart elragadni, s a fantasztát erősítette bennem, ahol a hideg ész figyelme tört előre. Jól fogott fiatal forrongó elmécském mellett, s jól van öregedő, vergődő tollam emlékezetében, gondjaim közelében, a különös közérzetben, a századvég hangulattenyészetében, az itt és most ingerében. Valamennyi tanítványa elmondhatná, hogy mindig a rendteremtést s az értelmes testvéri összefogást, a fegyelmet tanította és kérte számon. Kazinczy halhatatlan meghatározásánál alig lehetne pontosabban összefoglalni: „Ki nem fárasztható résztvevés a tehetség bármi kísérlete – s türelem vétségei iránt; hív megadás, élő hit az igazság istenében.” Nagy képességű ember volt, és befejezett munkáján érzik, hogy töredéket hagyott csak, betöltvén valami századok óta üldöző törvényt, mely különben sem nagyon kedvez az utolsó reneszánsz-embereknek. Egyszerre jellemezte a szenvedély s a visszafogottság, a szélsőséges fantázia s az alapos teremtő tudás, a tudós bölcs elvonultsága s a társadalomépítő s -bíráló kiállása. Életműve a tételes politikai költészettől az elméleti árnyalatig mindenre készenlétben tartja az értelem legnagyobb fegyverét, a szót. Túl sok erő már biztos gyengeség, mert a világgal szemközt koronként a legszűkebb személyes arcvonal is nehezen védhető. Ma már úgy tűnik, etikai és művészi érzékenység egymásnak ellentmondó eredménnyel működhetett volna csupán, lévén a kor értelmiségének ama fajtájából való, mely mindhalálig hisz a feddhetetlenségben, a legjobban, legnemesebben, az eszmények életté-fordíthatóságában és csendes iróniával emlékeztet mégis, hogy ha jól meggondoljuk, Giordano Brunót ugyanazon a tűzön égették meg, amit Prométheusz lopott el nekünk. A házsongárdi föld, mely szemem, szám, fülem, orrom számára a legszebb és legprimitívebb információkat küldi el újra, hadd fonjam meg belőlük egyszemélyes szertartásom kegyeletét, az élet, a reménység, a munkára buzdítás egyszerű és együgyű közérzetét, a megtartót, a föld tavasszal újra maga a megtestesült, az élőt még tiltó, az engem még kitiltó, távoltartó idő. Neveztetik a halál bátorságos álomnak. Neveztessék a munka bátorságos életnek. Mert, mint mindig: „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértet esett rajtatok.” Akik már itt vannak valahol, nagy, szívesen ugyan el nem vetett, de odaadott magjaiként a sorsnak, minden kincseik és terheik itt hagyták különben, még gazdag vagyok, mégis gazdag vagyok tőlük, csak erőm legyen viselni, hordani, eljuttatni a voltból a majd felé.

A lélek hajóharangja

Az emlékek hangulati energiája és meghatározó ereje, mind az emlékezőre, mind közönségére nézve, műalkotások esetében meghaladja információs értéküket. Amennyiben – a műfajból is következőleg – ideális arány, egyensúly mutatkozik a lelki s a szellemi tananyag dolgában, lehet, hogy nem egyszerűen szerencsés véletlenről van szó.

Nem a szerencsés véletlenről van szó Majtényi Erik emlékek ürügyén írt új epikus művében, epika ürügyén beutazott fiatalkora könyvében sem (Hajóharang a Hold utcában. Kriterion Könyvkiadó, 1976). Most is lemérhető, ami mindig: abból az indulásból más felnőtt kor is jöhetett volna, annyi más felnőtt sors és annyi korai halál; akkor ez kinek a felnőtt kora; és kinek a gyermekkora után? Kié itt ez, ahol egy író, tetőtől talpig kristálytiszta eszméletben, már a századvég jó varázslója, kinek térdéig érnek az egykori veszélyek, a legnagyobb szenvedések, s úgy jár-kel, most éppen látogatók csoportját vezeti ebben az elmúlás naplementéjében szundikáló vagy nyüzsgő magán-Liliputban, személyes Disneylandben, mint a lelki ismeretterjesztés, a lelkiismeret-terjesztés egyik legavatottabb, kiváló professzora; s miközben a kelleténél sohasem meghatódottabban és sohasem jobban eltávolodva (mindössze saját életeként tisztelhető) tárgyától, a tények és tényértékű emberi halmazállapotok egzakt anyagát adja elő – mintegy rágyújtás közben maga elé is mormog valami ilyesmit: „Úgy látszik, nemcsak élni születik az ember…”

Vannak meleg könyvek, családi könyvek, melyek mint valami bárhol azonnal felüthető cirkuszsátor, azonnal 36 fokosra fűtve várják a közönséget. Ez az írásmű, azzal együtt, hogy lényegében és alapvetően a második világháborúról szól, ilyen családi könyv. Az erős ember állandó melegségét, gravitációját üzeni, sugározza. Az emberség ízei, ereje, az erő melege ez, a szülőföldé. És ez a legtöbb, amit valaha és végül üzenni tudunk, a megszenvedett művészet útján, árán is.

Igazi szülőföldünk pedig egy kor. Ez a szülőföld-idő az ő ideje is: az a bizonyos egyszerre-idő, a Teljes Lehetséges Időpontja. Szerkezete, a hullámhossz, melyen ad, az információhalmaz, amely egyenesen és áttételek útján hatni képes, az üzenet, melyet palackjában hordoz – minden erre épül, ezt a hordozható-összecsukható, bármeddig tágítható személyes világegyetemet tiszteli alapként, ez egyben művészi szabadságának s művészi értékeinek is egyik legfontosabb forrása.

Ez a bárhol kinyitható könyvek fajtájából való előadásmód, az emléktől emlékig haladás, repülés teszi breviáriummá, a szenvedés és a túlélés enciklopédiájává Majtényi hangos-hangtalan emlékezését. Bárhol arról szól, és az egyetlen méltó szenvedély megvalósult, tudatosan létrehozott hangulatában, hőfokán, közegében. Szakmai szempontból és az olvasó érdekeit tiszteletben tartó kritériumok felől egyaránt elsőként ezt a megtalált nyelvet, kommunikációs módozatot kell és lehet észrevenni, értékelni. Ez teszi, ez engedi, hogy üzenet, szertartás, leltár, korrajz, bölcselkedés, tanítás szüksége és célja szerint változtatható, állítható legyen a dikció terének mérete, gyermeksuttogás és embertragédiás hangszórók között. S ez bármelyikfelé tanulmányozható, boncolható, dicsérhető mint szerkesztés, mint megismerésmód, mint korrajz, mint korszerű műfajprobléma újabb példája-példánya, modern próza, divatos epika ésatöbbi. De persze tartalmától, tartalma megfoghatóvá, felfoghatóvá, ezzel az igénnyel továbbíthatóvá tételétől el nem választható ez az egységként hibátlanul megvalósuló formai megoldás. És úgy igaz, hogy bárhol felüthető ekképpen (újra)teremtett egykori világok fedele – hogy feltétele ez: elejétől végig, egészen adja igazán magát, az összhatást tartogatja legfőbb érvnek és legfőbb jónak, logikus, szakmai és tudományos eredményeképpen is a módszernek. Természetesen tud mindenről szólni egy könyvvel! Ez csábítja olvasóját is az élvező érzékelés egyik lehetséges végletétől a valamit megtanuló leltározás másik véglete felé; ez a fajta próza más olvasásra tanít, és legalább akkora megújulás az epikában, amekkora elrugaszkodás előző verseszményektől a kortársi líra úgynevezett kísérleti, avantgarde fázisa: keletkezési folyamatának másik végén más közönséget feltételez.

A hullámhossz beállítása pedig könnyen sikerül Majtényinek már abban az első mondatban, melyben bejelenti, hogy „amikor eljött az az elkerülhetetlen pillanat” – mert emléktényei az utolsó mondatokig úgy lebegnek, úgy helyezkednek el ebben a szövegszövetben, hogy sorrend és időrend összes dimenziók felé folytatódhat és mégis mindig minden folyamatos.

 

*

 

Legnagyobb, szinte máris összegező dicséretképpen mondható el az ilyen írásművészetről, hogy jó értelemben megfoghatatlan, átfoghatatlan, kiszámíthatatlan, mert végtelenek a hatásvariánsoknak, személyes élményre épülő olvasói reakcióknak, értékeléseknek (implicite: a mozgósító erőnek) a lehetőségei. Az emberi élet legkedvesebb színhelyei s a szörnyű veszteséglisták, a humánum szenvedélyes polémiája a békén sosem hagyott világért, a személyes kis egyszeri életért a háborúval, az embertelenséggel, a megbékélt test és lélek bölcsessége, a történelem igazi tudása: költészete, a kultúra mint építkező anyag és megtartó erő – egyszerre töltete itt a szónak, a képnek, mely végeredményben éppen úgy egyetlen történetet, egyetlen „regényt” mond el, mint a legesleghagyományosabb eddigi módszerekkel, és mindössze háromszáz oldalon – lehetetlen észre nem venni, mennyivel tárgyszerűbben és korszerűbben, személyesebben és általánosabban mégis. Gyűjtő- és gyújtóközpontként egyszerű fogalmak fényforrását használja: könyv, pénz, halottak, enni, nyelvek, látványok, szegénység, rabság, munka. Ezek is maguktól „nyelvvé” válnak rögtön, segítségükkel jár le a kép egyszerű, ésszerű poklába a képen túlit, a képen felülit megfogalmazni, társadalom, politika, osztályharc, biológia, lélektan ezernyi feszülő húrját vagy kottavonalát metszeni, pengetni, hangolni, az igazi íróművész biztonságával és átárasztható fölényével, nyugalmával a legfontosabb emberi képességnek: ÉRTENI. Csak ezért mellékes kiszámítani (jóllehet fontos szépészeti struktúrák kimutatásához megannyi biztos útnak kínálkozna) – mennyi tárgy, mennyi bútor, mennyi élelem, lőszer, ruhanemű és könny, mennyi játék, illatszer, újság és könyv, mennyi tó, patak, harangszó és házsor, vasútvonal és indulat, név, valóságos élő és szemünk láttára elmúló test szerepel, halmozódik, hogy kiszámítható legyen: körülbelül mennyi tartozik bármikor egy világhoz valójában, s tulajdonképpen mennyivel festhető meg egy korkép.

Másodikként a könyv legfontosabb, elvi értékű érdemei közül hangsúlyoznunk kell azt az információgazdagságot, melyet igazi szülőföldje: a kor felidézése kapcsán áraszt. A szó művészi értelmében észrevétlen csatornákon pontos és különben általában már feledésbe merült dolgok kerülnek be a működőképes tudásba, műveltségbe, árnyalatok és árnyalatok árnyalatai (mondjuk: olyan fölöslegesnek tűnő apróságok, hogy miképpen neveztek egy jobb hajótársaságot a harmincas évek elején!), ha nem volna bizonyos, hogy a világ értéséhez, egy kor megértéséhez túl sokat nem, legfennebb túl keveset szoktunk tudni. Ilyenformán a mellékes, a máshonnan nem is tudható ugyancsak a szülőföld adott órájának, percének képéhez tartozik, valami egyetemes időjárásjelentés döntő adata, hogy „Cunard”, valamint az, hogy „következett a Novotny harangöntő Hold utcai cégére, az utolsó hajóharang…” A közismert egyszerűen felemlítve, máskor parafrazálva, átlényegítve (ez egyben jellemző sorrendje is a „nyers” információanyag sorsának) – beépül, a megfelelő pillanatban lép működésbe; sokszor lehetetlen nem ámulni el ezen a véletlennek nehezen nézhető szerencsén(?), inkább bravúron – tehát technikán. Adatok, motívumok, emlékszilánkok ismétlődnek, bővülnek koncentrikusan, mintha keresnék, s nini! egyszer csak nagyon is megtalálnák végleges, fontos, igazi helyük. Sok mindenre magyarázatot ad persze az író „technikai” lelkiismeretessége ennek a könyvnek a megírásakor, hangszerelésekor. Ahogy a motívumokat követte, utalt rájuk, szóba hozott, célzott, bővített – és kívül a kéziraton nyilvántartást vezetett róluk, címszavazta magánenciklopédiáját, hogy ha már közérdeklődésre tart számot, ebből a szempontból is megközelítse a tökéletest. Az alkotás egyik kedvenc csodája, újra: a feltétlen, éber tudatosság, a pontos számítás, az órák, évtizedek és kilométerek eredménye a műben: a végtelen pillanatszerűség, természetesség, spontaneitás. Az órákig festett villám tizedmásodpercnyi villanás illúziójával működik. Különben éppen innen származik viszont a könyv néhány gyengéje is, nem annyira szakmai, szerkezeti balfogások, legfennebb következményükben: adagolási hibák – a hibát a többlet képezi. (Emlék, melyből nem derül ki semmi, vagy több, mint hogy megtörtént; tehát még annyi se, amivel ennek a szülőföld-kori, vásári, világi sokadalomnak a falait kárpitozzák.) Nem annyira az író követi el őket, inkább a mindent a helyén látni kívánó emléktulajdonos mohóságából következnek; mégis ettől van olyan oldal, mely életleltárnak úgyis hiányos, műnek viszont zsúfolt. A kerek, elintézett, de súlytalan, szinte személytelen elemek keltik az érzetet, mintha valami kiállna a felületen, ezen a csodálatosan megmunkált szövegszöveten.

Végül szólnunk kell az információs érték kapcsán arról a gazdagságról, mely a gyermeki lélek rajzát jellemzi Majtényi könyvében. A világ logikájának – s a művészi logikának fontos része a gyermeklogika, demonstrálja egy egész kötetnyi olyan érvvel, melynek számbavételekor csak azt nehéz eldönteni, hogy a gyermekpszichológiai árnyalatok, a tények, összefüggések felfogható példaanyaga az elsődleges, az értékesebb itt, vagy a világosan is kicsengő tételek elegáns pontossága.

 

*

 

Idézetekkel érvelni annyi, mint másodszor is a szerzőt beszéltetni; mégis lépten-nyomon kézenfekvőnek érezném tőle kölcsönözni az igazán találó érveket, levezetéseket; legfőbb mondanivalójával, az idővel kapcsolatban pedig máris elkerülhetetlen. „Európa országai most zökkennek új kerékvágásba, s az élet egyre gyorsuló ütemében magas gyermekkocsik napfény locsolta küllői villognak ezerszám, tízezerszám a kontinensen, s bennük a késlekedő, a lemaradt gyerekek, akiket a vitaminhiány hátráltat abban, hogy saját lábukon iramodjanak neki a harmadik évtizednek s tovább, a negyedik felé, amikor majd olyan hamar – még a sorozásuk előtt – minden újrakezdődik…”

M. E. gyermekkoráról, lelki-testi szülőföldjéről, szűkebb pátriájáról, saját szögesdrót-élményeiről vagy egy eléggé közismert világháborúról szól egy újabb tanúvallomás? A veszteséglisták a gyermekkorban elkezdődnek, ez mégis a derűs indulás világa: „Süt a nap, semmiképp se tudok egy esős vasárnapra visszaemlékezni…” Mivel azonban (visszaemlékezéseink pillanatában nemcsak a „műformában”, de a valóságban is) sosem jöhet már vegytiszta időrendben elő semmi, itt már minden, ami megesett, megtörtént – átcseng, átsüt, átfeszít, átfáj és átmosolyog a többiébe –, Majtényinál is egyetlen időrend van: egy fejezetenként, motívumonként, szinte mondatonként újrakezdődő; a gyermekemléktől, az első emléktől, mely valamivel kapcsolatos, a legkeserűbbig ugyanazzal a szóval, névvel, fogalommal, hellyel, időponttal kapcsolatban. A derűs indulás szólói után pedig a világháború hangszer-hangzavar kánonjai dörögnek fel a legcsendesebb emlékezet apropójából is. Nem ő tehet róla; igazi szülőföldje egy kor volt, melyben a személyes érzékek magánpoézise s a humánum megtöretett teste egyformán ebben a bölcsődaltól a vallatás zajkínjáig terjedő akusztikai élményben részesült. Minden újabb ilyen alkotás bizonyítja: még mindig nem mondtunk el, írtunk fel bizonyos dolgokat erről a tanulságos korról, élményről. Mennyire szól csupán vagy éppen a II. világháborúról s mennyire minden ilyesmiről, minden ilyesmi, valamennyi elnyomás ellen ez a dokumentum értékével is megrendítő írói-művészi teljesítmény? A játék, a képzelet, a bánat, a hullámzás az, amiről gyermekként, az addig átéltek, megtanultak alapján is tudta már, hova tegye; s aztán az, amivel szinte örökre nem tud mit kezdeni egyetlen érzékeny, értelmes lélek sem. A kettő között pókhálófonalnyi telefonhuzal feszül, mindössze tovább szerelve ugyanaz a hálózat, mely összeköti Homéroszt Engelsszel, Dantét Tudor Arghezivel. „Üres és semmivel be nem tölthető őszi délutánnak kell lomha uralma alá vetnie egy máskülönben is vigasztalan bérház gangjait, tizenhat éves falusi kislánynak kell lennie, aki beleénekli a visszhangzó csendbe ezt a dalt, és egy pöttöm, magára maradt fiúcskának kell hallgatnia valahol a húszas évek derekán, hogy szinte öt évtized múltán is varázsszóként idézhesse fel a megnevezhetetlen bánatnak azt a szomorú sejtelmét, amely a lustán megállapodott időben eltöltötte.”

Aztán az idő mozdul meg, vagy a gyermek szokott végre mélyvizekre úszni, egyszer csak ott ébred, ahol „nem tudom elképzelni, hogy hajszolták-e valaha dühödtebben, vicsorgóbban a csordává alázott embereket”, ahol ötszáz rab közül mintegy négyszáznak nincs nadrágja, ahol télen is mezítláb állnak, ácsorognak havas-jeges latyakban a műhely, az étkező, a fürdő előtt, melynek farácsos, lépcsőzetes polcaira fektetik a holtakat, míg egyszer egy héten értük nem jön a kordé, és a craiovai börtönben ez az egyetlen tájékozódási lehetősége az élvemaradottaknak, olyanszerű számunkra, mint a bulvármagazinok társasági rovata. Könyv, melyben az élet lüktet és világít. Azon túl, hogy minden kép szépen, pontosan mutatja a maga akkori bevilágítását (délután volt, visszasütő nappal, nagymama konyhája téli reggelen, börtönudvar, Bega-part strandidőben) – az egész világítása: a szellem szemrehányó, számonkérő fénye; a dolgokra nem véletlenül, nyafogó emlékezés ürügyén fényt is derítő, hanem a kíméletlenül, kibékíthetetlenül odavilágító szellem műve, hogy ennyire látható és tapintható ez az olvasott világ, ez a szavakból-lüktetés. A valóságos veszteséglistákból és képeslapokból montírozott, az ismétlődő, életről életre, korról korra, szülőföldből szülőföldbe vonuló emberi dolgok, örömök emlékezetére való: „a telhetetlen, a kapzsi halál egyáltalán nem szorítkozott a tűzvonalra. Ahol nem ezerszám, tízezerszám pusztított, mint a földrészünkön végigvándorló gyilkos sávban, ahol nem emelt magának öldöklő üzemet, mint a haláltáborokban, ahol nem százszám tarolt, mint a bombaszőnyeg alatt magukba roskadó házsorokban, ott orvul, egyenként, de mindvégig kitartóan és módszeresen szemelte ki áldozatait…” Ezek közös emlékműve ez a könyv is, szertartás és tanúvallomás, végleg lezárult dolgok kongó koporsófedelén és a még folyamatban levő nagy per emelvényéről. „A férfiak pedig akkoriban fehérnadrágosan és szalmakalaposan, merev testtartással kerékpároztak bele egyenesen az első világháborúba…”

A legszelídebb és legszilárdabb mindig minden világok közül az indulás világa, mely másoknak már a szenvedésé vagy az alkonyé. A szelídség s a borzalom, a végzetes csapások nagy együttállását, együttviláglását bizonyítja félelmetes, mert költői pontossággal. „Ha ezeket olvasta az ember – s más híján én hányszor el nem olvastam őket –, azt is hihette volna, hogy 1914 és 1918 között a történelem leghosszabb kabaréelőadását tartották. Mert hogy is mondta csak: Hej, sok-sok tonna liszt van ott / És sok-sok angol tiszt van ott…”

Az egyetlen és soha mással nem pótolható gyermekkor tulajdonképpen egyik legközelebbi és legkedvesebb első halottunk, melynek pusztulását még át sem élhetjük az élet felgyorsuló rohama közepette, ha a miénk történetesen a történelem egyik esős, zivataros vasárnap délutánjára esett. „Mert a síkságon úgy éreztem, hogy folyvást áll és örökké állni fog az idő. Épp a harmincas évek elején, mikor pedig már olyan súlyosan döngtek a léptei.”

 

*

 

A gyermekkorral szoros összefüggésben és (az írásban) közvetlen szomszédságban, szinte minden folyamat hangulati végeként, befejeződéseként ott gyűldögél a szenvedés és túlélés enciklopédiájának anyaga. A halál kínai falán nem jár át szenvedni a test, de átjár a lélek: a látottnál nagyobb, az érzékeltnél mélyebb szenvedést viselő, a megértett valóság foglya, az eszmélet. A szinte azt mondjuk rá: „szokásos” megpróbáltatások sorozatán átvezető út, a test sorsa itt is egyik kis világ-vidéki bizonyítéka annak, hogy egy kis Papillonért nem megyünk mi sem a szomszédba; de mindez csak egyik útvonala a pokoljárásnak. Másikon a szellem halad; a megaláztatások föld alatti emeletein nemcsak fizikai fájdalmakat, s nem azokat állja ki nehezebben ez a fajta. Ennek ábrázolása, demonstrálása a könyv negyedik fontos és eredményes törekvése, megoldása, vonulata. Illusztrálni az élet vonalát, persze egy olyan korban, melyről csak a Saját Életünk Tudománya tudhat még olyan fontos és titkolt dolgokat, melyeket eddig valahogyan és érthetően nem hozott nyilvánosságra senki; illusztrálni a végletek logikája szerint, elfogadva végül ezt a maga teremtette, szakmai fogássá fejlesztett, idomított rezonanciát. Mert így a végletek logikája szerint illusztrálva, felnagyítva, részleteiben oly módon kidolgozva, hogy közel hajolva és madártávlatból szemlélve egyaránt a helyén vannak az árnyalatok is – éppen a kor lehetséges ritmusát éri tetten az író. „Vajon jár-e az ilyesmiért bocsánat?” Mert a korok, a boldog gyermekkorok és mit sem sejtő felnőtt sorsok logikája alapvetően a védekezés a harmóniát, hangulatot, miegymást megzavaró „kivétellel” szemben, az óvakodás a lázadótól, a forradalomtól, a megtorlás kínjába fulladótól, mert nem szép, mert olyan, mint valami buborékba zárt utolsó lehelet, mementó, mely a felkavart mélység, igazság fenyegető üzenetével a felszínre tör, „s közben éjszaka bizonyára nem hallják az inkvizíciós hangzavart, talán még azt sem tudják, hogy ilyesmi van, hogy ilyesmi lehetséges…”

Az eredetiség, avagy egy kérdéskör dzsungele

Minden mindennel összefügg; ennek axiómája ott homéroszkodik az emberileg alkotható, tehát a művészileg alkotnivalók legelején. Lényegében az eredeti is kombinációk, variációk, permutációk végeredménye lehet csupán: valahol „megvan”. A kérdés csak az, hogy a hozzá vezető út olyan, mint a feltalálás, vagy mint a felfedezés.

Mert ha feltalálás – akkor a zseni érdeme a változatok kitermelése, előállítása, hogy közelébe jussunk ANNAK. Ha felfedezés „csupán”, akkor minden jobb, célratörő és hatékony „kutatási program” előbb-utóbb végére járna.

 

 

Először is mindent nemcsak számba kellene venni, de megtanulni, valósággal bevágni, folyton számon tartani, valami kozmikus agylebeny zölden sistergő képernyőjén – hogy csakis hozzátegyünk, ne ismételgessünk, ne találjunk fel spanyolviaszokat.

Hányszor érinthettük a tökéletest, de a vaslogika néha puszta inerciából, unalomból már vitt is tovább. Ellipsziseink egyik pontjának közérzete az eredetiség.

Legfőbb számonkérője – az emberiség, nem tartja számon az eddig betakarított teljeset. Vagy számon tartja, de más, kicsinyes vonatkozásokban. A copy right negatív érdekében százszor szőrszálhasogatóbban, mint a szellemi épülés elégtételének pozitív öröméért.

 

 

Az eredetiség pedig nem más, mint a szellem egysége – azonossága önmagával. Mindig is az az eredeti, ami az általános érvényű emberit egy kor jellemző észjárása (festői logikája!) szerint adja elő újra meg újra.

S minden bizonnyal egyik kor kánonjából átdobva másik koréba, ugyanazok bizonyulnának a „legnagyobbaknak” ott is.

Eredetiség? Eleve csodálatos, hogy az ember beleolvashat Homéroszba, Dosztojevszkijbe, s még van mersze magának is tollat ragadni, stílust fogni, pennát hegyezni, elpötyögni az írógépen. De úgy látszik, nem az első 2500 helyre pályázik, az más! Ez a megnyerő szerénység, igénytelenség már feljogosítja akár módosítni a következő évezred topját.

Eredetiség… különben lehet, csakis a középszer ismeri igazán jól a szakmát. Egészségére is válik. A másik ugyanis nem a szakmát ismeri, tudja tökéletesen.

 

 

Ha a kívülállók tudnák, mennyi nem művészi munkából áll a művészi munka!… Minden alapja, tehát a mesterségbeli tudás, miközben a mesterségbeli tudásra különben semmi nem építhető, semmilyen módszerrel és szisztémával;

de ennek birtokában a teremtő elme biztos lehet, hogy a megfelelő pillanatban ugrik keze alá a szükséges részlet, elem, darab, alkatrész –

illetve, hogy ami a kezébe kerül, mindabból képes előállítani a szükséges, a hiányzó elemet, részletet, alkatrészt –

hogy bőviben termeli, állítja elő ezeket a részleteket, elemeket, darabokat, előtanulmányokat –

hogy ami útjába kerül: ez a kor, az a kor, börtönfal, szabadság, szegénység, gazdagság, boldog szerelem, bánatos szerelem, dicsőség, megalázás, egészség, betegség, rövid élet, hosszú élet – abból építkezik –

s amije készül, ahhoz bármiből ugyanazt gyártja, hozza létre… A szabályokat a középszer is ismeri, az mégis csak alkímia marad. A szabályok ismeretében Nagy Frigyes is írt elfogadható zenét és verset. Az alkotó keze más anatómiáknak a szülötte: itt a dimenziók végtelenében fürdő, működő rejtett csuklórendszerek biztosítják, hogy a varázslat nemcsak bűvészmutatvány.

 

 

Az eredetiség, hogy biztos lehessen a dolgában, néha láncreakciószerűen tör utat: Bolyai–Gauss–Lobacsevszkij – – – – Avagy amikor valami a levegőben van, lásd az égbekiáltó párhuzamok zsákutcáit Tolsztoj és Ruskin életrajzában, összehasonlíthatatlan társadalmi talajon ugyanaz a matematikai közönyű megmutatkozása az esedékes változatnak.

Miképp Walt Whitman egy életen át koncentrikusan bővítette az Egyetlen Művet – a legnagyobbak képletesen és szimbolikusan egyetlen témát variálnak eredetien, és ennélfogva egymás egyetlen rokonai a legszentebb plágiumban.

 

 

Ilyen szempontból minden nagy alkotás összművészeti és mindent-újra-magábafoglaló: ebben eredeti. Hogy ezt eléri.

A líra logika, de nem tudomány, mormogja figyelmeztetően József Attila. A tehetség működésének, mozgatásának, mozgósításának a legtudatosabbak esetében is vannak zavaros, beláthatatlan, átláthatatlan fázisai, állapotai – megfeszíttetéshez, elvérzéshez, gutához hasonló állapotok.

Wagner egyik nagy példa rá, hogy amikor transzba merül az alkotó, akkor ignorál minden előzményt, egyetlen kedélyt és tudást ismer – a magáét, abból is az éppen akkorit, az aktuálisat – és olyan primitív, primér mélységekig érez le a mű, egyetlen újabb művecske után ez az önkény, amilyen csak az ős tabula rasa idején lehetett a pálya.

 

 

Megtörtént a világraszóló szerepcsere: a látó Homéroszt vakok ülik körül boldogan, pár ezer éve – a nyelvért. Kis nyelvekért és nagy nyelvekért. A nyelvek egymásbaáramlásának egészségéért – a kisvérkörért s a nagyvérkörért.

Az eredetiség: két egymásba mélyedő szerelmes tekintet – az alkotóé s a közönségé. Párezeréves illúzió… Állítólag a nyelvnek ezen a hipnózison kívül aztán nem is adatik többé léteznie a művészet számára. Ugyanis:

a szavak rövidesen mindent, bármit fognak jelenteni, bólogat melankolikusan Hegel, aztán Brecht…

Pedig az eredetiség mindig a „szem” intellektusa: egyedül ő látja meg és egyedül ő mondja el, amit látni kellene.

A szem s a másik öt érzék intellektusa szólalt meg „egyszer csak” – ő a nyelv! A nyelv intellektusa aztán az árnyalat. A poézis. A kultúra bölcsessége. A kényes gyümölcs.

 

 

A bölcsességgel még azt is meg lehet érteni, aki önmagát nem érti. Például az emberiséget, s annak egyelőre rokontalan értelmét a mindenségben. „Megmenekültem, noha az istenek nem akarták” szűköl megkönnyebbülten Ajax. A költészet isteni jósága szemet huny: engedi a féregnek befúrni magát a homokba. Hirosima homokjába. Hold-homokba. S újra kert-homokba.

A zseni az eredetien jó ember kell hogy legyen, mivelhogy ő a bölcs ember. Dante KÉPÉNEK tízparancsolata azonos Dosztojevszkij KÉPÉNEK tízparancsolatával. Nem tudni, miért, előlegezni lehetett nyugodtan az összes nagyoknak az összes erényt. Ugyanarra használják.

Az irodalom a legtöbbet tette a világért; többet, mint maga az élet; mert az embert építette tovább.

 

Utnapistim és Winnetou között

Minden igazán halhatatlan könyv mint a pók üldögél a kultúra idegszálain, a maga végleges helyén, körülményeinek hálójában, és távoli vonatkozásokig mozgásba tudja hozni az ismereteket s a képzeletet. Érdekes elmerengeni azon: hogyan hatott a korabeli olvasóra, miközben a bennünk ma támasztott reflexiókat vesszük számba Marco Polo utazásai új válogatását forgatva (Kriterion, Téka-sorozat – 1986), Dáné Tibor kitűnő értelmező és kísérő apparátusával. Az első képzet a kelet-európai tudat számára, hogy íme a tatárok otthon de „békések” voltak; nagy és megszervezett a birodalmuk, melynek életműködései mennyi csodával szolgálnak az emberi szerkezeteket illetően, miközben máshol annyi vért és szenvedést okoztak más, meg nem értett világoknak, hogy azok csakis a meg nem értés feltételes reflexével viszonyulhattak hozzá hosszú évszázadokig, megbélyegző elutasítással: a „kutyafejű tatár”-tól a „Tatárpusztá”-ig a kegyetlen primitiviák fogalmává tették az emberiség tudatában; holott ez a Marco Polóék által közvetített világ, mely abban a pillanatban kulminált, öntörvényei szerint fejlettségben, gazdaságban, még szociális megoldások, toleranciák s tán tudományos kérdések terén is egyik csúcs volt, amikor a római birodalmat követő ezerévnyi visszaesés idején a klasszikus színhelyek és szerepek megfordultak egy időre és a Kelet vált valójában „Nyugattá”, Európa születésének bonyolultan vajúdó, sötét évszázadaiban. A több századra terjedő török-világ aránylag friss közemlékezete meglehetősen takarja, hogy előtte volt egy arab-roham (Roland-ének, Cid-legenda, majd a vizit visszaadása a keresztes háborúkban) és egy rövid, ám meglehetősen heves tatárjárás is, mely alaposan felbolygatta és visszavetette Európa addig elkészült állagát a keleti gyepük közelében (Igor-ének és Rogerius sirámai). De hát ez a tatárság, mongolság, melynek hírét szinte lelkendezve hozza és rögzíti a három Polo kalandja, egészen más, másképp, mert más képben monumentális, nem a borzaloméban, és messire Marco, aki bár utolsónak csatlakozott a triászhoz, s csak a második menetben – elsővé, főszereplővé növi ki magát az ügy igazi történelmi és kultúrtörténeti jelentőségének kapcsán. Marco Polo (illetve Rusticiano, aki könyvvé, művé tette a nagy kaland szellemi hozadékát) mindezekre nem gondolhatott, a maga anyagát más, fontos korabeli normák szerint szervezte véglegessé az utókor számára is. Hogy mi is tulajdonképpen „mestersége címere”, elég bonyodalmas meghatározni. A világirodalom tisztes szereplője és a földrajzi felfedezések „nagy öregje” ő, miközben egyszerűen kereskedő, nagyon is, kiemelkedően, eredményesen az volt. Mert ebben a fázisában az emberi érintkezésnek, annak a napi sajtóból a tudományos tapasztalatcseréig annyi mindent helyettesítenie adatott. Selyemgubó és iránytű utazott, a batyuban és a fejben, technológiák titkai és a megfogható tények emlékezete, krónikája; minden, ami ingerelt, csábított és egyáltalán gondolatot ébresztett, a legelképesztőbb dolgok – áruként – keresztül az ismert és a még ismeretlen földrajzi térségen. De hát végül is kié a mű, melyet hat-hét évszázad múltán is olvasnak, tudásvágyból és szórakozásból az emberiségek: azé-e, aki tollba mondta, vagy aki eme formába öntötte? Rendkívüli tartalmi újdonsága akkor, ott önmagára szorítkozhatott, ma ezerszer többet tudunk mindezekről, ezerfelől, és mégis ez „Marco Polo utazása”!… Talán épp ezekért, az a rendkívüli, gazdag újdonságú a kortársak szemében aligha vált el a mesékétől, a hazudozó kalandorokétól, a háryjánosokétól. Ama Selkirk nevezetű matróz is mondogatta részegen a magáét, és végül Defoe hozta tető alá, „írta meg” a Robinsont! És ha nem adódott volna a véletlen, hogy egy szkriptomániással zárják össze valami obskurus, alkalmi vizsgálati fogságban? Semmi jele, hogy egyébként is meg akarta örökítni hatalmas tapasztalatait, melyeket forrásértékűnek tekinthet az utókor, mert azóta a felgyűlt tudás is igazolta sok mindenben pontosságukat és mindenképpen fontosságukat. Egyébként Utnapistim és Winnetou között mindig éppen égetően aktuális volt tutajra szállni, tevére kapni, vagy csak bocskorra, bakancsra, mokasszinre és valamit felderíteni – csak a szomszéd kertjét, avagy Punt országát, vagy a préri, a sztyepp titokzatosan párába vesző túlsó szegélyét, ahol ugyancsak emberek lehetnek s errefelé kémlelnek, bámészkodnak, készülnek ők is. Néha bizony husánggal, karddal a kézben, sebaj, ez hosszútávon megtermi az ellenbizonyítékot is a bölcsességre, hogy inter arma működnek mégis a múzsák is. Minden efféle küldetés életveszélyes előbb ott kinn, a terepen, utána a hitetlenkedő akadémiák előtt. Számtalan körülmény szerencsés találkozásának eredménye, hogy ennek – úgy tűnik – hittek is, hogy ez megmaradt, s hogy ez maradt fenn; mert különben nem volt az első, úttörő a nagy kánok környezetében sem, ergo az odajutásban sem. Hogy ne vegyük Julianus barát két kisebb útját, történetesen akkoriban utaztak tatárügyben más olaszok is, például egy Piano Carpini nevezetű franciskánus is ment IV. Ince megbízásával a mongolok közé (akik ugyebár szintén azokban az évtizedekben tették emlékezetes első ide-utazásaikat…) s még a nagy kán beiktatási ünnepségein is jelen volt: 1246. július 22-én. Ilyen pontosan tudható, ugyanis két műve is tengődik, a Polóétól háttérbe szorítva, az ismeretlen(ebb)ségben: a Liber Tartarorum s a Historia Mongolorum. Mert amiben nagyobb, különb Marco Polo, abban mutat túl korán, attól egyetemesebb, attól lett könyve egyik legjelentősebb következményű mű a világ anyagi és szellemi kultúrájának történetében, a kiválasztott dióhéj, a nagyra hivatott lélekvesztő, az újkori Pandora-szelencéje, amiben elődje, rokona Polo Kolumbusznak, akit éppen az ő leírása s egy térkép „győzött meg”, hogy vesszőparipáján végig kell lovagolnia a semmi üvegmezőin, még ha mást is talált, mint amit keresett, és Schliemann-nak, aki eltökélte, hogy akár átszitálja Kis-Ázsiát, de Trójának meg kell kerülnie, vagy Kőrösi Csomának, aki szintén mást keresett és mást talált, egyetemesebb haszon vigaszával egy vigasztalanul megpróbált, sivár életért: abban, az elpusztíthatatlan álmodozásban, mely legfőbb segítője az elpusztíthatatlan emberi valóságérzéknek. Az előre megálmodott Nagy Út megvalósításában örök emberi példa ő, Marco Polo, maga a szimbólummá szublimált siker, melynek fényében aztán másképp ragyog fel a többi, a másként-is-megtudható is, a tévedés vagy tódítás is, az Odüsszeusztól, Szindbádtól Gagarinig, Armstrongig vezető végtelen vadászmezőkön.

Hervay lelkének családja

Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk. A tehetség lappangó évei, mikor még se az egyedet, se a nemzedéket nem tárt karok és borostyánok hívták-hívogatták, hanem ő maga kívánkozott ama öröktől való szemérmes szemérmetlenséggel kitárulkozni. És mikor bizonyos örök logikák meteorológiája szerint néha derült ég borult ezekre a pályarendszerekre is: kiderült, hogy sikerült. Hervay Gizella egyik dísze volt annak a nemzedéknek, melyhez nem csatlakoznia kellett, hisz kezdettől fogva megtestesítette, jelentette, nyújtotta. És azután is – tehetsége volt az egyetlen, aki-ami semmi körülményben, soha cserben nem hagyta, megmentette a mélypontokon, átmentette a még mélyebbek felett. Végig. Mert görög tragédiákhoz hasonlatos az a fekete szál, mely az Ő magánsorsát is át-meg-átütve, beleszőtte az egészet a nagy elmúlásba. Most, markunkban megint ama isa-por-és-hamuval méricskélhetünk: ez hát az út az életen keresztül. Annyi a tét és ennyi volt a pálya! Megint halálhírt harangozhat a naponta annyiszor felszökő szív. S ha már belekeveredtünk az elmúlásba, megint nem az emberi életkor felső határán valahol kell búcsút vennünk valakitől. Hányszor kínozzák a korai elválások, korai halottak a megmaradót, a még maradót, aki ha odafigyelne jelenére, így is állandó kedélykrízisben élhet, azért, ami eltelt s ami itt múlik a szeme előtt, s olyan egyszerű dolgok, mint az idő, felizgathatják; ha dolgozik, a munkábamerülés narkózisában csak utólag veszi észre, hogy az idő alig elég, s hogy mindenképpen ugyanaz az élete telik, gondolhat bármilyen alkotó eredményű, kimenetelű gondra, tervre, fordulatra, vagy sírban porladó szeretteire, barátaira. Ennek a titkos féregnek a foga rágott az Ő életének – immár – alkonyán is. Mégis fel tudtak zengeni ujjai alatt még többször is azok a futamok, a mélység-felettiek, a feketét is fénnyel-kutatók, melyekkel a korszak kiemelkedő költői közé számított indulása óta. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk… – És mi a kedvenc álmod?… – Nincs kedvenc ezem, azom, volt egy kedvenc életem, melyből mindent itt akartam hagyni, a boldogság emlékét és ízeit is. Sajnálom, ha csak az újra elárvult költészetet sikerült. A mindig csonkán maradó igazi életműveket. Még egyet azokból… Különös, hogy a világ megtörténik, itt vidéken is, a magasságos csillagrendszerekben is, és nem múlhat el, megőrzik, méghozzá azok, akik elmúlnak, akik megrokkantak bele, hogy a világot, az életet megőrizni is kell, nemcsak átélni, kipergetni az ujjaink közül, mint a homokot. Hervay örök asszonyi elégiáinak tárgya nem a személy szerinti vonzás és szépség elvesztése, hanem a világ képéből álmodott örök hangulatú otthon és humánum elmúlása, veszélyeztetettsége. Ezért jajongott, kiáltott, nyelt, várt és varrt a szavak gyémánttűivel a formabontott szükség és sürgősség szerint ennek olajágacskáiból és elhullatott, kezet-lábat átütő szegeiből hordta össze a magánlíra s a közös kultúra tűzmadara alá a fészket a táj kéményeire. Könnyek közt nevetve, az ő már rendetlenséget súroló nagyvonalúságával hirdette kis vándorleadóján, hogy ilyen az életünk! És hogy a nagyvilágba beolvadni egyáltalán nincs kedve annak az eszméletnek is, melyet újból és újból becsaptak a látszatok, a kedves szép és a durván rideg emléknek valók. Lényeggé ingerelte hát magát az élet lehetőségein belül, és úgy, hogy ez is életeszközzé lett, s mikor már el-elérte – a nyugalmat vagy a megbénulást –, újra repesve visszakiáltozott a többinek. Ne feledkezzetek meg az erejéről ennek a gyengének! Sok betegsége közül az élet vitte el végül, sok mostohán komoly közül a végig legmostohább bánt vele legőszintébben és leggyöngédebben. Maradnak a fehér lapok fehéren, a be nem járt utak, át nem virrasztott éjszakák, melyek mindig tudnak még hozzátenni a máris zsúfolt lelkiismerethez és -ismeretlenséghez, a személy szerint is megszenvedett világhoz, most már maradnak, álmon-kívüli fogamzásukból ezután mindig mások üzennek az ő vállalt nevének védjegyével is. Maradunk ezzel a megint fürgén beálló álösszhanggal, állóképpel: melynek családtagjai az elmaradt találkozások, az elmaradt beszélgetések, az elmaradt egyetértés a világ s a literatúra dolgai felett, az a láthatatlan és kezdettől mindig feszülő szövetség, melyet nem is kellett formálisan megkötni, se megerősítni, se megújítni. Volt egyszer, hol nem volt egy ifjúságunk, az élet keretei s az alkotás keretei, melyek csak úgy kikerültek, többnyire önnön idegrendszerünkből pótolva azt a nyersanyagot, amit a valóság nem egyszer, majdnem mindig, végig oly szűken mért. Volt egyszer s most hirtelen megöregedett egy költő keze, ráncos lett, mint az ősgyíkok feje s mint légi felvételeken a sóvidék, s többet nem ér a ceruzához. Az övé se. Az ő elárvult anya-keze, az ő szövetségekből most mégsem hűtlenül kicsúszó költő-keze.

Utazó itt és most

Az egyszerre térbeli és időbeli utazás – mozgás, mozgékonyság érzelmi és értelmi élményével ajándékozza meg olvasóját Szász János legújabb könyve, a Felhőjáték Franekerben című; látszólag „csupán” útleírás, útirajz, más látszatok szerint regény a kor újabb befejezettség eszményei szerint, a szerző műfajmegjelölése szerint pedig „egy utazás eszmerajza”.

Minden értelemben rendkívüli könyv, ízig-vérig mai írás és olvasmány, mely magával ragad, gondolkodásra késztet, együtt épülő és épített eszmerendszerek átgondolására, válasz-kísérletekkel megannyi, a történelemből is visszacsengő, idehallatszó és ma is aktuális etikai, kultúrtörténeti, társadalmi probléma elmélyült megértésére. Mint minden jó könyv, olvasmány esetében fontos, hogy a vele töltött idő megsokszorozódik olvasójában, tovább gyűrűznek tanulságai és tanításai, a mindennapokig érnek, szellemi higiéniánk tartozékaivá lesznek.

A felgyorsuló idő élménye, azt tartjuk, tipikusan korunk, a száguldó, szüntelen változást hozó XX. század élménye. Ebben a külső-belső rohanásban felfokozódik az élmények megemésztésének igénye, a szellemi-gondolati zsákmánnyal leülni, ízlelni, áttanulmányozni. Ehhez tankönyvszerű példamutatással segít hozzá az „időt megállító” oly kísérlet is, mint a Szász Jánosé. Az író – nevünkben is – mindig teljes vértezetben, fegyverzetben utazik vagy töpreng; az író teljes apparátussal van jelen az érzékelt és odakapcsolható dolgok rengetegében. Ez az apparátus nem feltétlenül egy valóságos, magával cipelt intézet, hordozható könyvtár, összecsukható elmélet vagy érvrendszer. Ez az apparátus a tudás rendteremtő képessége; ez működik, nyilvánul meg és tanít e könyv oldalain.

Közelről minden kor rohanó volt, félig-kész, éppen alakulóban leledző, forró, formát kereső és formáiból kilöttyenő. A kép a nagy metafora, mely ebben a könyvben egy nonstop vetítés bőségével átfogja a századokat és korunkat – ennek az élménynek a felidézése: mesteri ábrázolása. Annak, hogy az emberi történés zsúfoltsága nem látszat ugyan, de nem is lehetetlen tájékozódni benne. Szász János mint konkrét, a mai Hollandiában kalauzoló – és mint „költői”: az elmúlt korokat hozzánk kalauzoló idegenvezető, egyaránt hatalmas szolgálatot tesz a kortársi olvasónak.

Korunk épp annyira a műfaji áttűnések, műfajkeveredések kora, mint amennyire a maguk újult funkcióját kereső és elfogadó műfajoké. Az útirajz sem kivétel, még hogyha új divatja a tények nagymérvű szaporítása által néha a lényeget takarja el éppen. Ama lényeget, mely szerint az utazás értelme mindig és mindenkor épp a kiindulópont iránti hűség volt és marad, és hogy a nagy utazások a legnagyobb visszatérések. Maga a szerző egy másik, előző könyvében „a hazagondolás művészetének” nevezte ezt a tüneményt, melyből a Felhőjáték… oldalain messze kiható, maradandó új „vizsgát” tesz.

Szász János több ezer kilométerre találta meg a hazai gondolatok búvópatakainak, medreinek sodró irányait, onnan hozza haza az időben több száz esztendővel ezelőtt számunkra feladott leveleit, válaszait és kérdéseit, melyekre csak mai tudásunkkal és tudatunkkal tudunk úgy válaszolni. Könyvének szerkezeti lényegéhez is tartozik annak felismerése, hogy minden útleírás lényegében két nagyobb feladatot teljesíthet: megőrizni, felmutatni, hogy mit gondolt az utazó, ez a közösség által is kiküldött kis eleven műszer egy konkrét útvonalon; valamint egy ennél is közérdekűbbet, hogy egy bizonyos útvonalhoz, szellemi és valóságos tájhoz, talajhoz milyen asszociációs rendszer tartozik immár örökre, mozgat és mozgósít, valahányszor felmerül újra tudatunk láthatárán.

Ennek az utazásnak kettős talaja van: a színhely maga – és a történelem. S az időben való elmozdulás, változás rétegei, emeletei következtében ezúttal a színhely is, a történelmi idő is kétszeresen nyílik meg, nyilatkozik, az akkor és a most, az ott és az itthon kettősségében. Számunkra ezt a kettősséget Apáczai Csere János alakja teszi elérhető, megfogható, kontemplálható eggyé.

Szász könyve tehát útirajz, de történelmi esszé, műfajelméleti példatár, és eleddig egyik legfontosabb breviáriuma, szinopszisa egy potenciálisan teljes, teljesedő Apáczai-életrajznak, életregénynek; melyet végül is megírni – már nem hiszem, hogy – más módszerekkel is érdemes volna. Egyáltalán lehetséges volna.

A színhely Hollandiái – mert időbeli megsokszorozottságuk külön szerepet kapott íme – és a történelmi idő folyamatossága a Szász János írói bravúrjai révén egyetlen szellemi színhelyet képeznek végül, és ez paradoxálisan: a miénk, egy hazai színhely, a haladásért vívott humanista küzdelmek és erőfeszítések óriásivá táguló teátruma. A szervesen megidézett (mert hiszen a konkrét utazás élmény-részei) XX. századbeli képek és események, az útitörődés mindennapi apróságai így nőnek szimbólumává, ábrájává egy évszázadokkal ezelőtt megtörtént folyamatnak: némely tanulócéllal megtett fáradságos utazásoknak, peregrinációknak, melyek eszmei középpontjában (innen az azonosíthatóság lehetősége is) ugyancsak nagy etikai korproblémák itthon is értékes, érvényes megoldása állt. A kép „festése”, előadásmódja az író külön érdeméül: a higgadt, a mindenre figyelő tárgyilagosság, az odafigyelésnek és hazagondolásnak szerepéből (funkciójából) ki nem eső állandósága és állandó szinten tartása. Legkiválóbbjaink közt tarthatjuk számon azt az intellektust, mely ezt szellemi feszültséggel és nyelvi feszességgel végig hibátlanul bírta. Bizonyítékaképpen annak, hogy az a szellemiség, mely a lehető legmostohább korkörülmények között is egy Apáczait adott, melyet Apáczai jelentett akkor, ott, él mindig is, mindmáig töretlenül, teljesítőképesen, hogy alkotó és kultúrát védő európaiság, szellemiség része, ennek egységét és szövetségét, a népek és kultúrák szövetségét, a haladást jelenti ma is. „De élni csak erre a kérdésre válaszolandó érdemes: tehetünk-e valamit világméretű nembeli meggyaláztatásunk ellen” – mondja Szász a sötétség huszadik századi erőinek vulkánkitöréseitől megrendülő világunkban, és történelmi példaanyaga ugyanennek a tartásnak és kitartásnak létét bizonygatja, Apáczai szellemiségét, aki 350 évvel korábban már felismerte és hirdette, hogy „egyetlen ország se lehet erős, gazdag, szabad és boldog, ha nincsenek jó iskolái” s hogy amit az iskolára költ egy kor, az ezerszeresen térül meg a tudás és tájékozódóképesség erejével felvértezett nemzedékek munkája által.

Ennek az Apáczai-modellnek, mely olyan cél és eszmerendszer, melyben iskola és anyanyelviség egymástól elválaszthatatlan, csupán az utóbbi évek hazai irodalmában megannyi értékes vizsgálatát végezte el Szász Jánoséval párhuzamosan Bretter György, Sütő András, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Gáll Ernő, Balogh Edgár, Szabó Gyula, Szilágyi Júlia, esszében, regényben, szépirodalomban és tanulmányba oldva. Ez a sor egészül ki a Felhőjátékban magas információértékkel, roppant ismeretanyaggal, melyet Szász nemcsak összehalmoz, hanem összefüggéseinek vizsgálatát is nyújtja. Esszé-modellje viszont már nemcsak hazai, hanem világirodalmi példákkal illusztrálható kitekintésű, szintű, Thackeray, Virginia Woolf, Taine, Kosztolányi, Bálint György szellemi „világát”, annak megvalósulási szintjét idézi.

A formai megoldás bravúrja, fegyelme és álomszerűsége, századévek közötti cikázva-tanítása magas művészi, írói teljesítménnyé emeli ezt a felejthetetlen könyvet. Sokfelől szólító és sokfelé vezető utak, tények, hírek, hangok, idézetek fókuszában mindig ott van a szavát nem felejtő utazó. Az utazás tehát mindig hic et nunc, itt és most történik, amíg csak a szellem, az értelem élni fog.

Alberto Moravia

Napi hírek a mindennapok cserepeinek fontosságáról az irodalomban. Divat vagy diagnózis? A francia könyvpiacon könyvsiker lett egy eredeti családi levelesgyűjtemény egy megesett kisasszonyról. Amerikai néger író a „gyökereit” ássa ki keservesen, de felderített dokumentumokból. Díjazott filmnovellák alig változó alapsztorija a „valódi” semmiség. A XX. század is kelettől nyugatig, északtól délig halálos komolyan vette az élet mindenkori képének megőrzését, feltámasztását, krónikáját. A modalitások kitombolt misztikája és alkímiája után és közben a középkori körmölő krónikási „kamerakezelés” ha nem is kizárólagosan győzni látszik, de nem is kerül le napirendről, munkarendről. Tragikum forrása, komikum forrása, vagy csak „egyszerűen” vég nélküli adatgyűjtés, adathalmozás, felleltározás, annak felmutatása, hogy milyenek vagyunk – mindenütt kortársi realitás ez a világ irodalmaiban. A realizmus realitása. Alberto Moravia 1907-ben született Rómában, eszmélésének idején az olasz irodalom, már vagy megint, egyike volt a politikai és esztétikai forrongás igazán hangos katlanainak, egy d’Annunzio „korlátokat nem ismerő hedonizmusával” keltett feltűnést, egy Pittigrilli a nyílt s még szokatlan (s kissé olcsó) erotikával, egy Bontempelli fantasztikumával, egy Pirandello az eszmélet drámáival. Futuristák, neoromantikusok, neoklasszicisták, majd neorealisták kavalkádjából a literatúra végül is úgyis ama egyéniségekben csapódott ki, maradt meg, vészelt át retrográd politikai restrikciókat is, akik a tehetség cenzúrázhatatlan menlevelével érkeztek az olaszok vehemensen változó szellemi éráiba is. Kortársai, kik között nevet szerezni, márkát jelenteni és világszerte olvasottá válni nem kis dolog volt, mára már többnyire eleven (vagy korahalott) „klasszikusok”: Buzzati, Montanelli, Calvino, Pasolini, Pratolini, Levi… Moravia, egy keserű kedély filozófusa, abba a Boccacciótól, Masucciótól kezdődő sorba vonult be szolgálatra, mely soha nem tagadta meg legfőbb szövetségét és szerencséjét: az adott valóságot. Legismertebb művei: novellái, a felejthetetlen Római történetek (Raconti romani) és világhírű regénye, az Egy asszony meg a lánya (La ciocciara), meg a többi hosszabb-rövidebb epikai alkotása a századközép írásművészetének maradandó darabjai, a korban sodródó testek-lelkek eszméletszintjének félelmetes diagnózisai abban is, ahogy a világháborúk és gazdasági csodák kellemetlen vagy kellemetes tanintézetéből kikerült cittadinók még hinni tudtak, hinni akartak, hinni kínlódtak, emberi lényükön az alvilág s a promiszkuitás, a lelkiismeret s a lelkiismeretlenség stigmáival, jóhiszeműen, naivul vagy önbecsapások és kompromisszumok közepette a nagy gyógyulásban, miszerint a világ ama biztos és kényelmes viszonyok visszatérésében találja meg a maga újabb nyugalmát (is), amely a mesebelien keringős-tangós békeidőké volt, s melynek divatja múlásán akkor mindenki önfeledten tapsikolt. Moravia az egyaránt kérlelhetetlen és megértő ábrázolók fajtájából való, akinek szenvtelen iróniája mögött az olyasmik komor realitásérzéke működik, hogy a kétezres év autókarosszériáit már megálmodtuk, az áraikat aligha, ezért az éjféli hírek s a kriminalisztikai rovatok éppen úgy a kortársi író vakáció nélküli magánegyetemei, mint az utca képe, szaga, hangja és hangulata egy olyan korban, amikor a statisztikák már előre tudják, hányan fognak éhen halni, hányan maradnak analfabéták, hányan züllenek el a még meg sem született emberiségből egy emberi jogokkal körülbástyázott és agyongarantált ezredfordulón. Írásművészetének világa, telve egy szemérmes, pártoló derű bölcs és személytelen kultúrájával, nem a rózsás olvasmány-világok közül való, de beszédes és ébresztő. Ismeretlen, kisemberi sorsokból elnevezett névteleneket hoz közel, állít elő furcsa razziái eredményeképpen, és vall róluk, velük, értük, helyettük egy helyzetről, mely nyilvánvalóan közege, előzménye, mára már csupán „őse” a mai vergődő olasz valóságnak. A nagy írók rendszerint egyszerűen és gyakorlatilag döntik el mindig a realizmus és egyéb izmusok, menekedő művészi kísérletek vitáját, arányát, viszonyát: megőriznek, felfoghatóan és megrendítőn. Egy éppen kezük ügyében leledző kort. Mert nem is igen érnek rá másra.

Ketten

„A zenével nemcsak zenét tanulunk” – figyelmeztet Kodály, s Vojtina ars poeticájá-val a kultúra társadalmat tartó lánchídjának, acélsodronyának szétbonthatatlanságát bizonygatja Arany. Tételesen és túl a tételen – s azon a véletlen adta szimbolikán, hogy ahol befejezte egyik, ott kezdődik a másik útja – Arany és Kodály tanításának összefüggései mélyek, közös vonásai nyilvánvalóak. A rendkívüli tehetség parancsoló tekintélye mindenkor az irányadó lelki formák megteremtésében és megtartásában segítette a népeket. Mindketten a formát és a rendet tisztelő, a tisztázást eszménnyé emelő alkotó elmék, akik a népek sorsában mindig meglátták, ami közös, ami a közösségre utal, meg a kölcsönösségre. A szó legszebb értelmében voltak nemzetiek és egyetemesek, az otthon s a szomszédság szeretetét, megbecsülését egyaránt megszerezve. Egész életükben tudatosan őrizték és ápolták a múlt hagyományait, nemcsak tulajdon népük múltját, miképpen nemcsak a maguk eredményeivel gazdagították a szellemet, hanem iskolát teremtő munkásságukkal. Arany a nyelvben alkotott, Kodály a hangban – és a nyelvben. Szellemük nyoma maradandóan ott van anyanyelvünkön. A nyelvművelés kezükben korántsem csak elméleti, hanem mindenkor gyakorlati stúdium, életnek és tudománynak természetes, szoros összefonódása. „Csak röviden említem, hogy nyelvünk sajátos hangrendszere, kötelező hangszerelése az egész magyar költészetnek… a beszéd szinte a nemzetért való testi kiállás egy formája… Ha nyelvünk harangszavát repedt fazékká engedjük zülleni, ne csodálkozzunk, ha senki se hallgat ránk, és elmerülünk a népek tengerében!” – fogalmazza meg Kodály; Arany egy egész életművet épített erre az alapelvre. A népzene gyűjtése, tudományos feldolgozása, kiadása, hangversenytermi elfogadtatása épp olyan hatalmas program volt, mint a félbeszakadni nem engedett Petőfi-féle program végigvitele: a népet uralkodóvá tenni az irodalomban… Egy történelmi hivatás folytatását, seregnyi el nem végzett munka, meg nem oldott probléma felkarolását vállalták ők ketten: Arany és Kodály.

Ballada az eltűnt költőről

550 éve jött a világra kortársunk, François Villon, sok foglalkozású klasszikus, akit nemcsak a cimborák, de még a párizsi hóhér is tegezett, tisztelettel, azért a közeli képességéért, ami egy fél évezred távlatából akár egy gyertyától is világirodalmi árnyékot tud vetni. Villon attól is kortársunk, örök barátunk, örök útitársunk, ahogy kegyelettel fordítói besorozták a félistenek legénységébe, mert közelről korában is szellemi hullámokat verő alkotó volt, minden sorspikantéria és társadalmi státus ellenére. A csavargó, mint a sokhercegű kor egyik koronázatlan hercege öntudattal viselte a literatúra lyukas köpenyegét. Ha körözvényt adtak volna ki legalább ellene, ma többet tudnánk róla, arcáról, mint a mulandóság mélabúját megtestesítő képzelt portrék nyomán. De nem adtak ki ellene körözvényt, ellene vagy érte, ki a kor westernhőse és Romeója, Casanovája is épp annyira volt, mint az enyém-tiéd feudális parancsolatokbeli nonkonformistája, óborok és jóborok szakembere; egy Anakreóntól Petőfiig meghúzható vonal, szál közepén ott egyensúlyoz át a XV. század legközepe felett, mint Shakespeare-hősök kortársa, mint Mátyás király és Gutenberg kortársa. Egyszerre romantikus, vásári és klasszikusan tiszta, egyszerre poeta doctus és megveszekedett avantgarde költő, sok mindent szintetizáló, véglegesen villonosító, típusteremtő, alkat-felszentelő, irányok beindítója, miközben jó néhány előzményét éppen ezekkel örökre takarja előlünk, minden mutatványának hálás közönsége előtt. Élete és műve egységét a tátongó szakadékok, erkölcsi kráterek ellenére, az idők igazi, már-már kozmikus madártávlatából nem volna szabad tagadni: a férfias költő egyik megtestesülése a több ezer éves folyamatban, a leleplezésig őszinte – tehát modern, ma is korszerű – líraeszményt életével megpecsételő előfutár. Bizonyára nem ezért kötötték fel, vagy törték kerékbe, vagy rohadt el vízikastélycsodák pincebörtöneinek vizes szalmáján, avagy múlt ki ágyban, párnák közt, valamelyik nyugdíjba élemedett Margója karjai közt, mikor már rajnai bort se tudott lenyelni, csak kora reneszánsz herbateákat… Ám ha nem úgy élt volna, nem az az életmű szisszen ki, mint kirántott párbajtőr, csattan ki, mint selyemharisnyás urasági kocsisok ostora, ordít fel, mint megsütött lázadó parasztok fájdalma a szép miniatűrökben megőrzött hercigen burgund, és flamand, és párizsi égre. Azért élt úgy, mert úgy szerette, s egy költőnél ez mérhetetlenül fontos, még a hanyatló feudalizmusban is, mert bármennyit lovagol, rohan, nyüzsög, fetreng, szeretkezik, ül a nyeregben s a kolostor-könyvtárakban, ama legbelső műszer: a talentum mindig és csakis egyféleképpen hever jól, fekszik helyesen, célirányosan benne – s végül is csak ez számít. Tehetsége, mely mindenen, ennyi plusz ütközési felületen, halmozott nehézségen is fölényesen átsütött, átütött, mint sebesült katonán a kötés, a jelekből ítélve megfelelő iróniával és fölénnyel lakta a kort, mely a lovagi erényeket csillogtatta kifelé, de a Borgiák machiavellizmusának álarcaként. S még ez se számított; sokkal fontosabb az, hogy a legkülönbözőbb miliők és társadalmi státusok küldte zseniáradatban egyik fő-fő volt: Leonardók, Michelangelók quatrocentójának Szajna-parti vézna óriása… Életrajzának zárójele csak nyílik, második dátum nincs, lehet, még most is él valahol. Nincs síremlék, a polgári kegyelet se áll jól. Leghíresebb sora az igazi epitáfiuma: „Hol van már a tavalyi hó…” Mintha csak a folyamatosan frissen hulló és rögtön olvadó élet lábonjáró metaforája volna, mindenestől, szép fegyverkovácsnék szerelmével, kicsorbult kardjával, tréfás lúdtollával egyetemben.

Háry János két keresztapja

Százhetven éve, 1812-ben született az egyik, kerek száz esztendeje, 1882-ben a másik.

Garay Jánost „madártávlatból” már nem szokás ünnepelni, nem úgy volt fontos poétája egy kornak, viszont mi valódibb szerencse az alkotóra, mint hogyha éppen a teremtménye nem engedi végleg feledni.

Abban az időben mindenki műkedvelőként kezdte, amennyiben valami „rendes” polgári kenyérkereset mellett művészkedett, míg egyszer csak nagy fizikus, nagy filozófus, nagy író nem lett; a kor egyáltalán nem tagadta meg a romantikus hősiség egyik alfaját a humán mesterektől sem. Garay is így kezd el nyelvészkedni és filozopterkedni, még orvostant is hallgat, egyikben se vitte a maradandóságig. Aztán abban az időben mindenki „valaki hatása alatt” kezdi el, innen az a némileg üdvös következetesség és jótékony folytonosság, ahogy egy legszerényebb életművet s egy éppen Aktuális Nagy Egészet is, az utódok bámulatára és tanulságára, végig is vittek. A jó művek tehát egy jó szellemiség, harcos céltudat és némileg kivihetetlen, mégis kivitt, végigerőltetett program részei, építőkövei lehettek. Ilyen lett rögtön (1843) Az obsitos – név szerint Háry János. (Az „Abschiedsbrief” vált „obsittá”.)

Eszméje népszerű közfogalommá ugyan pejoratívebb szükségek fedezéseként vált később, mint amennyit a reformkor hosszú és fontos pillanatában a mű egésze jelentett, de mára már az se tartozik gyakori olvasmányaink közé, ez tény. Vörösmarty örök izzásban maradt romantika-vezúvja és Arany balladás szintézise között Garay csak a keletkezett ívfény egyik sugárnyalábja lehetett. Ám ha egyéb relativitások mércéje is előkotortatik, az is tény, hogy Az obsitos jobb, mint például A helység kalapácsa, s világosabb, mint a Bolond Istók. Háry füllentése maga a mese. A kiszolgált vitéz nemcsak a csatákról mesélt, de megelevenedtek a közönsége számára sosem látható távoli vidékek, városok, országok, vagyis a világ, mely rendszerint mindig ott túl marad az Óperencián, mégis – jót, rosszat, érvényest, érvénytelent – valamit már jóval Homérosz és Hérodotosz „újításai” előtt is tudtak és gondoltak róla; a kor utólag külön hiába is vizsgált koherens tudatmechanizmusában egy (az) obsitos működése a korabeli esti híradó, folytatásos tévéfilm, kaland és krimi, még abban is, hogy egyszerre vérité és fiction, hol igaz, hol koholt információanyag. És Háry füllentése maga a diadalmaskodni kívánó igazságérzet és jóság; ez a füllentés végig valami Nagy Erkölcs nevében történik – a szülőföldjéhez, népéhez, hazájához való hűséget képviseli, aki mikor a „karrier” s az otthoni paraszti sor között adatik választania, népe sorsát választja: inkább nézi az abonyi kettőt… Úgy füllent tehát, mint a népdal, mint minden igaz költészet: azért nagyít fel mindent, hogy eszményei a maguk kemény realitásában feltétlenül hassanak!

Mindezek ellenére vitéz Háry bátya (miután szerzője végül nyomorban s vakon feleségének s gyermekeinek diktálta utolsó műveit, s csendesen, „valahol Világos után levonult a színről”) ott kuksolhatna valahol Simplicissimus és Münchausen, Gulliver és Tarasconi Tartarin, Naszreddin Hodzsa és Göre Gábor teljesen a gyermekszobának kiszolgáltatott galériájában. Ám hogy mégis halhatatlan, az is annak a bizonyos folytonosságnak, kontinuitásnak köszönhető: jött Kodály, és általa Háry-ügyben is minden megváltozott, immár véglegesen „jóra fordult”: műfaja átváltozott ugyan, ám a huszadik század szellemi elit-termékei közé emelkedett a feldolgozás folytán maga a téma is. Akarva, akaratlanul és elszakíthatatlanul – téma lett újra.

Mert Kodály létének és életműve értelmének hangulata merőben más, ha tetszik – minden folklórkultuszban való gyökerezés ellenére –, szöges ellentéte a Garay-féle Háry-világnak, ahol maga a kor is (utólag szemlélve) mennyire csak kedves, patriarchális provinciája volt még a jelenben kibontakozó vas-acél-atom világtörténésnek. Kodályt itt már maga a kinyílt nagyvilág, a jó értelmű közimádat és közfigyelem kilencedik szimfóniája zengi körül a valóban emberiség méretű nagyság hetedik mennyországában; nevével és elvei égisze alatt a távol-keleti Sapporóban a japánok rendeznek nemzetközi szimpóziumot a korszerű zenei nevelésről, s műveit New York-i meg mindenféle filharmonikusok előadásában hangversenytermek százai és hangfelvételek tízezrei visszhangozzák.

Hogy ebbe mégis belefér, beletartozik, s nem akárhol, egy eldugott zugolyban, a Háry – az a nagyszerűség, a nagyság, a nagy nyereség, a folytonosság, a folyamat igazi diadala. A daljáték-Háry már a XX. század egy első világháborút is viselt-megélt-megszenvedett új bölcsességének és művészeti (szakmai plusz szellemi) forrongásának, egy új esztétikai eszménynek a terméke, de mégis Ő – és így, zeneként (elsősorban a szvit-változat) az egész világon ismert hangversenydarab, ideális nemzeti jelenlét a nemzetköziségben: anyanyelvi hozzájárulás a szép örök eszméletének világnyelvéhez. Ez persze már kizárólag a második, a Nagy keresztapa érdeme.

A lant lilioma

Nem hetvenöt éves korában fedezik fel, hogy a költő „tünemény”, de aki 75 évesen még mindig nem a tisztelet jogos lelkinyugdíjából él, hanem egy sorban húzza a hajnali kaszásokkal, az még tetézi tüneménységét. A Horváth Imréé – hogy a mezei képnél maradjunk – abból is áll, hogy ő az, aki kézzel vet a vetőgépkolosszusok korában; ez az ő négysoros-technikája a gépesített és űrhajósított poézis világában. Írhatná elektromos írógéppel is – lant-pengésű maradna; se csak formai, se csak tartalmi kérdés, mikor mind a kettő, mikor halmozott tünemény! Például szellemi korszerűsége sosem szakított az összhanggal, mely az ókorhoz is kötötte, és szerénykedő formatisztelete, már-már monotóniája bármikor kiállja az akár „vers blanc”-ba fordítást idegen nyelveken, az aforizma-évszázadok emeletei felett is. S itt jön a másik tünemény: a szó dömpingjének korában a kihívó „formabontás” – a lehető legkevesebb szó-nyersanyaggal gazdálkodva megközelítni a mondanivalót, azt a bizonyos sajátot és sajátost, méltót és méltóságost. Szelíd költő az indokolt művészi és indokolatlan erkölcsi megvadulások korszakain végig, hetvenöt ilyen évig, melyek világtörténelmi vitorlarúdjához kötözött Ulyssesként megszabadította legalább önmagát és reáfigyelő, beléje feledkező olvasóját minden egyebek szirénhangjától. Különös kísérlet, csak a jó költőkkel végezhető el: milyen is lenne az élet költött képe, ha csak egyedül ő költött volna ezalatt? A maga módján teljes, magasztos és befejezett. Teljes és befejezett életmű az, melyet olyan whitmanosan, koncentrikusan bővítget szüntelenül, mióta már, mintegy személyes és világfájdalmak szünetében – a maga részéről folyton valamit még befejezve, lezárva a befejezhetetlen és lezárhatatlan szóáradatban. Senki ellen és mindenki mellett. Mindenki lelki és szellemi érdeke mellett. Az ő röviden leadott szavazatai csak jó ügyet, aktuális ügyet és problémát érintenek. S az egész tünemény mögött ott van valami félrehajtott főtartás: egy „mi lenne, ha egy kicsit gondolkodnánk!” Tényleg, mi lenne, ha a fáról lemásztató tízezer éveknek legalább a jaj-de-vége-felé főleg gondolkoznánk, akkora észhez illőn szellemeskednénk, kellemeskednénk a számba venni tulajdonképpen végig elfelejtett, igazán elfelejtett legfontosabb problémáról: az életről, melynek joga és szüksége mindennel elbíbelődni kifinomult értelmünk, nyelvünk, játékaink szintjén! Mondjuk „Hogy édesanyja a fekete föld, arra gondolt a liliom s letört” – alapon közelítve meg a kultúrát s a technika recsegését, a lélekmélyi barbáriát, s a lélek mélyére menekült jól nevelt, mert már agyonnevelt és tenyésztett civilizációt, a tudást s a tűnődést, a kötelezővé úgyse váló, de tekintélyt parancsoló telitalálattá fogalmazható sapiens-szentenciákat? Bizonyára – személyes irodalombeli történetének tudói ki se mutatják – mást is célba vett, másnak is nekifogott, nekifutott a nem biztos, hogy háromnegyed évszázadra futja személyes sors különböző pillanataiban és kanyaraiban; aztán megállapodott ennél; a most már reá-jellemzőnél. A hangnál, formánál, stílusnál, tartásnál. Nyilván, mivel bizonyára élvezte is, nagy gyönyörűsége tellett benne, terjedelmes életműve imígyen való összerakásában, e hajszálakból való hajókötélverésben, gyufaszálból épített katedrálisban. Egyike azoknak az alkotóknak, akiknek egész léte, lénye, technikája árasztja, sugározza a költést, akiken kitetszik a költés processzusának és procedurájának élvezete. Kedvet csinálóan költő. Költőnek és olvasónak kedvet csinálván az. Mert végeredményének könnyedsége, higgadtsága, kipihentsége teljesen eltakarja, feledtetni tudja a szülés kínjait, az alakulás zavarait, a szellemi bányamunka technikai mellékzörejeit. Ebben a bölcsességben és tisztaságban feltétlenül nagyon régi klasszikusokra emlékeztet, több emberiség-öltővel korábbi, már csak ésszel és főleg azzal ízlelt poeta doctusokra, áttételekkel megérkező üzenetekre. A legszikárabb szellemi érvényre. Miközben maga a modern, hisz hordozható és költészetként magának bölcs belátással a kellőnél és lehetőnél nem aránytalanabb helyet kiszorító összecsukhatóság. De épp ebben az arkhimédészi törvény illusztrációja is a szellemiségben. Amiben velünk vannak a latin, a görög, az ófrancia lokuciók előrántható szép kis pengéi, ismétlődő helyzetekre találó elkophatatlan fényességei – egész világokból annyi, ami úgyis maradandó. Igen, félelmetesen és aszkétikusan mintha csakis az érvényesre, az akár személytelenül maradandó esélyűre koncentrált volna. És mégis mindez élő és személyes erény és érdem, személyes babérok kertje, személyes szférák zenéje, melyért – mindig lesz, aki tudja, érzi, érzékeli, érti – tisztelettel könyvébe, agyába, szívébe fogadja Horváth Imrét a költészet még maradó és megmaradó közönsége. Éppen azért, amiért a tragédia elméleti esélye ellenére, a valódi liliom nem törik le – hanem illattá szervezi át a fekete földet.

Felirat egy hulló levélre

Lassan hivatalból megritkul s nyoma vész annak a nemzedéknek, melynek közvetlen élmény alapján „kedvenc színésze” lehetett Szentgyörgyi István. Mert már kerek fél száz esztendő betelt azóta, hogy örökre vállára kanyarította valamelyik legendás köpenyegét vagy cifraszűrét, s elballagott a rivaldafényből. A szó szoros értelmében. Hiszen azok közül a kultúrát szolgáló apostolok közül való volt, akinek a hosszú élet is megadatott – az élet általános divatméretével szemben –, s aki azt ki is használta becsülettel, az örömökre s a szolgálatra egyaránt: élete utolsó, 89-ik évében még színpadon látták, miután a hét évtizedes pálya folyamán többszáz szerepet játszott el, százával keltette életre – s nem akárhogy, ettől fogalom Ő is a magyar színház történetében – az alakok sokaságát, kik testünk s történelmünk képében előttünk jajt és üzenetet hordoznak, amint az írva vagyon. A krúdys kor egyik Szindbádja volt, megtestesülés s aztán a megtestesülés megtestesülése is, kóbor lovagja a mindmáig legszenvedelmesebb művészetnek, ki a dinasztiaalapító: az ős-Latabár társulatával került egyszer a színházhoz, annak idején, még 1870 táján, hogy örökre itt maradjon, itt kövesedjék. S íme itt is márványlik ábrázata, hulló levelek s pelyhek alatt, a Házsongárdi temető csendes panteonjában. Vele nyugszik a legendás testi erő, mely aggastyánkoráig hűségesen elkísérte, s vele a hivatás láza, mely míg élt, nem hagyta pihenni még a babérokon sem, vele nyugszik ama sok régi tél és nyár, kirobbanó siker, nemcsak korabeli fogalmak szerint kiváló teljesítmény, s a sok fojtott perlekedés a kulisszák megett, vele omlik le élettelenül megannyi színpompás kor, a történelem egész lelki-testi-szellemi ruhatárának tarka másolata, vele a jó borok imádata, egykor rózsaszirom színésznők futó csókja, szerelme s végső, öregemberes kőágyában vele hűséges oldalbordája, Restea Mária. Legendája maga az összecsukott „játékszín”. Benne ollóval kivágott figura immár, színes papírból ragasztott mentében, tógában Julius Caesar és Feledy, Jágó és Bánk, Gonosz Pista és Lucifer. A legnagyobb előadás pedig, mely épp azóta vette kezdetét: az emlékezet. Ezt tulajdon kistermében tartja meg, a koponya boltozata alatt mindenik nemzedék, a sok-sok nemzedék, és legalább a sétatéri színkör, a Farkas utcai játszóház legendásult tudatát, hangulatát, őrizgetett látványát, mely egyre inkább afféle hasznos látomássá nődögél önismeretünkben – egy-egy név, anekdota, szemcsillanás erejéig – továbbítja azóta is. Ebben a szálában a függöny sosem megy le immár, csak mintha kissé egyre messzebb kerülnénk az egykori, petróleumlámpákkal megvilágított dobogótól, az évekkel, évtizedekkel egyre szaporodó sorokkal egyre hátsóbb sorokba, de a havazás függönyén át egészen jól látjuk még Dérynét s Kótsi Patkót, Jancsót, Felekyt, E. Kovácsot, hát hogyne, Szentgyörgyi szépszálember alakját is…

A 65. paragrafus

Melyik költőhöz milyen kísérőzene illik a kor nagy hátteréből? Kinek szavába vág bele, dübörög bele ipar, bomba, harsona, gépkocsikürt, gépzene, Armstrong, későn nyílt elektronikus orgona fehérben, lilában és vörösben, tapsvihar; ki kire gondol, mikor felemeli a hangját: népre, szeretőre, barátra, utódló ifjúságra, elődlő, védelemre méltó korokra? Melyik költőhöz mikor hallanak ilyen vagy olyan kísérőzenét? Mikor fiatal; mikor észreveszik, hogy öregszik; mikor „mindig” van éppen az érzékek évszakrendszerében? Méliusz, egyike saját világot teremtő költőinknek, arról is nevezetes, hogy ezen a végzetesen a hatvanötödik születésnapjához vezető úton mindig kísérte a világ fölösleges csendjét felverők ama jótékony égzengése, mely nemcsak a saját lélekből kicsapó energiákra bízta a dolgokat, de igenis meghívta oda, a hatás pillanatára, mozgósította mindazt, amit ízlése, lelke, meggyőződése szövetségesnek érzett. Ezért kíséri őt, most az ünneplés néhány pillanatában is, a minden hangulatának, e század hangulatának kísérőzenéje. Bizony nem dicséretes magánügy, mikor a forradalmár megöregszik, mikor a költőt még illik is széles, biztató mosollyal felköszönteni: abból az alkalomból, hogy nem tud akkorát dobbantani és kiáltani már, amekkorára még bőven volna kedve is, haragja is, sajnos megesik az ilyesmi, minél összebújtabb családban, annál melegebben intézzük ünneppé az idővel való verekedésünk kerek évfordulóit. De hát még az hiányzik, hogy megbíráljam itt Méliusz Józsefet, testvéremet és apámat a kőkemény fejű, gyógyíthatatlan és békíthetetlen avantgarde-ban, csak azért, mert ebben az egyben nem tudott ő se szembeszállni olyan konzervatív dolgokkal, mint az idő! Nos, ha fizikai értelemben nem tudná azt a sziszifuszi gyermekjátékot, katonás balettet megismételni – melyről mellesleg egyesek etikai és esztétikai ütemérzéke, történelmi ütemérzéke annyiszor sóhajtott e hatvanöt év alatt elkedvetlenítő, elerőtlenítő, korán öregítő különvéleményt –, költői ereje, írói tisztánlátása, tízezer éves veséinkbe s egymillió éves szívünkbe látó doktorbácsi-szeme változatlan erejű, s ha érdemes valamit köszönteni, ezt kell köszönteni, ez a hatvanöt éves munkanap hőse, ez a hatvanöt éves költő-virrasztás eredménye: megszokta, az évtizedek nem fárasztják a magafajtát eléggé, az ilyennek újabb és újabb akadályt, gátat, próbát, csapást talál ki az idő, de a végtelen erőpróba és mutatvány előtt nem csoda ez sem, ha úgy érzi az ember: az ilyen, az erősebbje azért találta ki az időt magának, hogy aztán győzelmeivel, megmaradásával megmutassa, a többinek mutassa: ilyenek vagyunk, ennyit bírunk és ilyenek leszünk! Jótékony orgonaátömlesztés segíti a vascsikorgást, mely lassan elhal mégis abból a mérges kísérőzenéből, melyet – mindegy, melyikünk mikor született bele ebbe a korba – együtt választottunk, kottáztunk össze, mikor még azt kellett hinni, hogy hiába, hosszú távon legyűrnek a dolgok, aztán megnyugodhattunk abban, hogy nem fognak legyőzni, amíg ezt a roppant eredeti harcmodort: a szövetséget fel nem adjuk. Sok tanító között Méliusztól tanultuk a szövetségeket is, a szövetséget iparral, harsonával, bombával, Armstronggal, eszmék vöröslő életével s a mindig rettenetesen keményfejű ifjúsággal, a szövetséget, melynek hétfőn, kedden, szerdán, szombaton: a történelem munkahetében neve költészet, neve politika, neve nemzetiség, neve kultúra, neve emberiség, neve a meg nem álló szív egyetlen ógörög-avantgarde ritmusban írt verssora. A többi ünneplés: könnyű, mint a csipkés költészet. Mert a többi nehéz volt, mint a munka. Ejnye, mikor ismerik fel a költők teljes életét a mindennapok mindig éhes és hiányos, időéhes és igazsághiányos dobogásában! Sokan írtak, írnak itt ilyen ritmusban; mind; Méliusz is! És ha valaki törvényt mer látni abban, hogy a fiatal költőkből idősek lesznek, jegyezze meg, hogy a hatvanötödik paragrafus sem ír elő mást, mint az első, avagy a századik. Mint ahogy a költők szívdobogásának sincs rangsora, fokozódó programja. Időéhesek, igazságéhesek.

Hic et nunc

Mélyek az ember gyökerei, s itt a felszínen idegrendszerben folytatódik a történelem. Mint nagy időben a füvek, minden korban szélirányba hajlanak idebent is a szálak. S minden korban nagyidő, orkán, forgószél van, ciklon, melynek epicentrumában a világjelenség járja tizenkét fejű táncát. Igazi művész lennebb nem is adja, mint hogy el akar zarándokolni eddig a légcsavar-karú királykisasszonyig, akinek ölelése a halálon át a halhatatlanságot jelenti. Úgy tetszik, a mi utaink: a világ vidékeiről, a századok lapályosabb részeiről induló utak, hosszabbak, mert százszor kell bejárni a kanyarodókat, és ezer évekig kell várni a leengedett sorompók előtt. Mégis álma maradt a legjobbjainknak: az értől az óceánig. S a megérkezőket köszönti az óceán zúgása s a fenyvesek zúgása is. Mert aki meg tud érkezni, csak az tudott erőt venni a nappalok s az éjszakák fekete-fehér suhintásain, mert útján végig tudta, vállalta, érezte, hogy ez a föld szülte és küldte, ezek a hegyek, fenyők, ennek az országnak a nagykövete – de ott, fenn, kinn, a teljesben, az egész mindenség közepén berendezett kombinált könyvtár-, hangverseny- és kiállítóteremben: a világ fóruma előtt.

Az olyan művészeknek, mint Nagy Imre, akik mögött a négy évszak színeibe öltözött dombok és fellegek, mint tiszteletbeli tehervagonok, úgy hordozzák a tájakat, a fényeket – valóságosakat és megfestetteket, mint tulajdon termésüket, az ilyen művészek – az elsők közt a legelsők – most ballagnak haza követjárásukból, s kézen fogva hozzák végre a világ francia-figyelmét, angol-figyelmét, a világ gőgös figyelmét, a világ igényes figyelmét, a világ sietős figyelmét, a világ ensz-figyelmét, a világ világ-figyelmét a hegyek felé, amelyek szabadalmat kaptak a történelem s a földrajz láthatatlan logika-úristenétől, hogy hic et nunc egyszeri és tanulságos világot hozzanak létre, s bizony, nagyon is megérdemlik a figyelmet, ha tulajdon népdalaikon sírni tudnak, ha tulajdon szőtteseiken nevet a lelkük, miközben az anyag igazságot terem számukra a kert végében, az utcákon, a tereken, a végtelen csücskében felállított nagy állványokon.

Öregek s biztosak lehetünk, mint a föld, aki nyugodtan engedi, küldi virágait. Akik minket észre nem vehetnek, azok észreveszik őket, akik ugyancsak mi vagyunk. Ez a nagy, magát énhangon énekeltető szülőföld boldog most is a figyelem s a dicsőség napsugaraiban, mikor megöleljük a hetvenöt esztendős Nagy Imrét, aki legerdélyibb és legeurópaibb művészünk is, bizonyítván legfőképpen a fiatalok, a reményteljesek előtt, az úton menet közben talált jövendőpróbálók előtt, hogy az ember egyetlen illetőségi helye a föld: bölcső, sír, szülőföld, Európa, Galaktika – egyszóval a talaj, ahol munkaasztalod áll, ahol megvetett lábbal állsz, ahol állnak azok, akik a kezed fogják, ahol szép minden távlat, mint a madarak röpte, szép még az idő sötét erdői felé eső íve is. Hát még a jövendő aranyíve felé eső rész.

A teátrum áll

„A teátrum áll!” – jelenthette egyik reggelen az építész az építtető bizottság szekretáriusának. A szekretárius finom mozdulattal csendet intett, egy láthatatlan pillét lefuvintott a manzsettjéről, és bekopogott a szárnyas ajtón az intendánshoz. „A teátrum áll!” Az intendáns összevont szemöldökkel, de repeső szívvel átvonult a szobán, nyomában a szekretáriussal, a pallérral, átment a termeken, le a lépcsőn, kocsiba szállt, és elhajtott valakihez bejelenteni: „A teátrum áll!” Az utcán emberek ácsorogtak, összegyűltek az épület előtt és suttogták: „A teátrum áll!” Délutánig terjedt a szó, hatalmas tömeg gyűlt össze a terecskén, a szűk utcácskákban és mormogta csodálattal: „A teátrum áll!”

Egy teátrum, a teátrum fizikai valójának konstatálása, a látványtól a tapintásig, a birtokbavételtől a széksorok első lelkes és eleven feldübörgéséig, valahogy ígyen mehetett végbe. Egyszer és százszor. Talán százhetvenöt esztendeje is így.

Vajha ilyen lélegzetfojtott, aggódó figyelemmel követte volna valaki azt a folyamatot is, melyben a teátrum maga, az erdélyi színjátszás keletkezett! Az évezredekbe veszne a jelentő mondat. Az évszázadok mélyén visszhangzana újra és újra. Mert a teátrum tulajdonképpen mindig is állt. Jöttek az ekhós szekerek, harsogott az emberi elmékben és szívekben a kedv és a gondolat öröme, – és mentek tovább az ekhós szekerek. Júniusok zöldje és novemberek sárgája kísérte őket. Világnyi díszleteivel szekundált nekik a hazai táj, kisvárosok hangulatának hátterén lámpások halvány világa és az akarás gyötrelmei.

Százezrek tapsának madárszárny-csattogása szállt el az előadások felett, a hála és elismerés aranytollai hulltak Thália épülő fészkére. És hulltak kövek és szitkok is. Sajátságos páncélzatában a színház katonája töretlenül állta az idő ostromát: Hamlet sebesületlen maradt, míg maszkjából sorra pusztultak ki a színészek, a legnagyobbak is.

A várépítések korának végén, az Európára kiterjedő forradalmak és a majdnem világháború korának kezdetén épült fel nagy nehezen ez a vár a kultúra számára, mintegy jelezvén sánta késlekedését az időknek a világnak eme elnyomott sarkában. De felépült. Láthatatlanul vonultak az építés színhelyére rongyzászlós szekereiken, éhes lovaikkal és maskarák álcája alatt a császárok legrebellisebb alattvalói, a gondolat fáklyavivői, a történelmi távlatok tanítványai.

Valaki mindig kiválik a korok ormán, vagy csak látomás, hogy a legjobbak tettei örökre vihart kavarnak? A legragyogóbb folytatás is kezdetét ismeri valahol. A jelen minden világ-lélegzetű és világ-színvonalú, impozáns és uralkodással édes érdeme is azokban a csendes és kitartó nagyapákban fogant, akik első helyőrségét képezték a legrégibb színháznak.

Nagy, nehéz, portól és aranyló kegyelettől terhes függönyök takarják ama első előadások színhelyét, a világot jelentő deszkákat, a mesterség címerét, a tenyérre emelhető parányi színpadot, melyet most az ünnep pillanatában is tisztán és diadalmasan mutathat fel a jelen, a mi jelenünk: A teátrum áll!

Mózes Attila emlékkönyvébe

„Csak festett fal az egész” – szerénykedett Michelangelo, mikor elragadtatva dicsérték a freskót, de lehet, csupán maga is eltűnődött azon az igazán soha fel nem fogható, ám szerencsére makacsul ismétlődő csodán, hogy a világnak tükröt tartani képes alkotó műve: a csinált világ előtt áhítattal, vagy lelkesen, vagy megrendülten, vagy bosszúsan áll ugyanaz a szemlélő is, akit maga a világ, a lét, az „eredeti”, – jóval hidegebben érint. Más, félelmetesebb hatások adagolói, gazdái az alkotók, ahogy szépen egymás után jönnek, vándorkomédiásként caplatnak a valóság sarában vagy választott talpuk előkelően ropog fehér kaviccsal felszórt sétányain, de jönnek egymás nyomában, benépesítni kultúrákat, a képtárakat és könyvtárakat. A művészetben a világ és az ember többé-kevésbé ügyes és pontos reprodukciója minden, különböző fajsúlyú és halmazállapotú makett-világ ez, valami örök mutatványhoz az előterében. Az emberen átszűrhető szentenciák közül pedig egyedül a tehetségé érdekes: ő maga a feltöltött, betáplált, felfokozott intellektus, melynek érdemes nyilatkoznia, mely úgyis pillanatonként nyilatkozik. Közös minden nagy tehetségben, hogy erősen fejlett az Én-tudata. Az énnek ebben a regiszterben semmi köze az egoizmushoz, sőt! Az alkotói én nem más, mint a megtestesülés diadalmas önbizalma, melynek folytonossága nélkül a szellem egyszer csak, amnéziás Ikaroszként, visszazuhanna önmaga nyitott szakadékába, s kísértetkastélyokká válnának a képtárak, romvárosokká a múzsák kertjei s roncstelepekké a könyvtárak. Annak önérzete nélkül, hogy újból és mindig mire képes az ember, hiába maradna meg, egy sérthetetlenebb távolságban, a klasszikum, mert a teremtés ízeinek feledése gyommal verné fel a hozzá vezető utakat is. A teljesség programját csak együtt lehet tehát életben tartani az annyiféle testi, és lelki, és szellemi kísértésnek kitett humánum körül: együtt a régi s az új mestereknek. Itt folyton felelni kell, a szó mindkét értelmében. Lukács Györgytől származik, hogy az ember válaszoló lény is. Herczeg Ferenc vallotta, hogy az élet igazi tartalma is a könyvekben leledzik, ugyanis míg „a valóság tele van köddel, a könyv tele van valósággal”. Minden újabb fiatal mester érkezésekor azért tölti el az embert boldog áhítat, hogy lám az újabb könyvek is meg tudnak telni az észrevenni valók csodáival, a telitalálatok eddig ismeretlen kincseivel, a megőrzésre érdemes további dolgok aranytartalékával – hordalékával. Az írás újdonságával tehát. És akkor új igazán mindig mindez, ha a legrégibbnek igazi folytatása, mindaddig, míg egy újabb, embernek megfelelő lényt, hasonló szerepű állatfajt nem bocsát színpadára a világegyetem, a Föld. Persze addig ama 30-40 történet-típusban benne marad az önmagát permutáló-kombináló-variáló egész világirodalom. Sebaj! Az írás maga a legnagyobb megértés – megérti ezt is. Valamint azt, hogy a kiutak mutatása érdekében emberszabásúan kell gazdálkodnia az arányokkal. Ugyanis: jóllehet a jóság naivabb, a tisztaság tulajdonképpen papírforma, tervelőirányzat, unalmas utópia, s a gonosz a festőibb téma, a változatosabb, azért az emberi lélek igazi mélységeiben történnek a nagyszabású, a nagyszerű dolgok is. Nem árt megszívlelni az egyszeri ember tanítását: ez a muszájherkules, mindenmindegyjakab, elmondjajános, mintha csak tanulmányozta volna a világ legnagyobb alkotóinak a papírformát felborító, mert csupáncsak esztétikailag valóban meg nem közelíthető „ellentmondását” – miszerint káromkodtak eleget, fogcsikorgatva, hogy így meg úgy, az ember sárkányfog-vetemény, de az elmúlt pár ezer évben egészében véve valami olyasmiben maradtak, még „szépészetileg” is, amit ő hirdetett ex catedra egyetlen elkeseredett, ám megvilágosodott pillanatában, otthon a nyárikonyhában, lelombozódott pereputtyának: – Gyerekek, sokáig nem szabad a nyomorban se nyomorultnak érezni, mutatni, állítni magunkat, mert aztán már hiába jönnének jobb idők! – Ami a falrafestést illeti tehát, ugyanúgy fején találta a szöget, mint Michelangelo, meg ama ismeretes, ars poetica értelmű ősrégi közmondás. A falak, egy irodalom falai bármily régiek, új mester érkezésekor ünnepi fehérre meszelve várnak, rajtuk a kor, az itt és most freskókívánó vakolatával. Mózes Attila epikusi „kutatási programja” és ami abból egy rövid évized alatt megvalósult – reménnyel töltheti el az egészséges szellemiséget, mely mindig arra kíváncsi igazán: hogyan is lehet az egyetemest itthon is látni, a sajátunkat az általános és örök emberibe megüzenni.

Nabucco a lemenő napban

Az „ősz húrja” újra zsong, a természetben a harmóniák örök zenéje színben és mozgásban is jelentkezik. Mintha Vivaldi koreográfiájában – a szél láthatatlan madarai alatt megringanak az ágak, és frissebb ízű a tüdőnek ez a köddel öntözött sugárzás. Vagy csak a magunkba szívott kultúra vesz ilyenkor mélyebb lélegzetet egy naplementében, a korán derengő csillagok alatt. Mert órához szoktatták az élmények, az emlékek, a mindennapok s a világ múltjának s jelenének állandó körforgása: hogyne lenne érzékeny a legnagyobb, a legnagyvonalúbb órára, az évszakokéra. Ilyenkor, efféle futó eufóriákban hiszi el az ember igazán, hogy élni érdemes, hogy szárnyalni kell és lehet. Megszépülünk, mivel tulajdon tükörképünknek érezzük, látjuk azt az örvénylő aranylást, amit véghezvisz az ősz örömében a természet. Nem igaz, hogy csak a tavaszok hozzák s jelképezik a kezdést! Az ősz éppúgy a teremtés ingereitől terhes, teljes. Gondolkozni akarok és gondolatokat befogadni, érezni akarok és érzéseket kelteni másban – ébred rá hirtelen a legszürkébb lélek is valami reményre. Nagy és fontos emberi szerkezetek lépnek működésbe egyszerűen ama búcsúzónak tekintett ragyogástól, mely éppúgy az érkezésé is lehet. Ilyenkor olyan fogékonynak, okosnak, érzékenynek érezzük magunkat, mint az ember teremtette művészet legokosabb, legnagyobb, legfontosabb csodái, melyek most el tudnak tölteni, ha csak egyetlen percre, pillanatra, de annak varázslatából már szerencsére soha nem szakadhatunk ki, s ami bennünk marad, az a filozófiánk, esztétikánk, költészetünk és fő-fő tolmácsunk is mások, más népek keze felé tapogatózva, csak alkalmakat keres, hogy megszólaljon, hogy beszéljen, alkosson és építsen. Nézd meg az őszt: tőle a föld is gondolkozni, érezni akar. Vándorló érzékszervei, ezek a lelki egyiptomok, neandervölgyek és mezopotámiák hol itt, hol ott hozzák létre a fej, a fül, a szem, a nyelv létének zavart sejtelmét vagy büszke bizonyosságát, madártávlatokban és padlásszobákban. Egy ablakból zene szól. Csak egy ablakból száll a zene, de most betölti ezt a környéket, kertet, világsarkot. Mindenki külön olvas, tanul, élvezi a tudást és a művészetet, de mégis mindig csak együtt jutunk valamire ennek eredményeképpen. A gyermekek selymes hajjal borított kis koponyájában, mint a magban benne van, készül már a világ újabb megoldása és megváltása, miközben te csak simogatod szeretettel és szórakozottan. Az ablakból történetesen a Nabucco áradó kórusát hallgatod a lebukó napban. És érzed, hogy minden bűn és bánat, hiba és tévedés ellenére nagy, örök és szabad az ember, mert még a tündéri ősz mellett is nagy az ő szépségteremtő és jóságteremtő hatalma.