Kint és bent

Játék az életemmel: mit akar ez az ember, a természet határán primitív ez az ármány, mikor a tüdők szárnya a szélmalomba zárva, a szív naponta benn kél s benn is nyugszik le, bent él, mikor a fül falára a szem ír éjszakára s a vér városalatti csatornáiban lakni hörögve tűnök én el az öreg oxigénnel! Mit akar mégis kint is, akit halálra fáraszt lassan már ez a kettős, együgyű labirint is? Lehet, hogy ez a játék valamit megtalál még, tudom, a végigjátszott mindig is másnak látszott, lehet, hogy mégsem minden tűnt el a testen innen. Kapaszkodom a szóba, a nyelv mélyén valóba, a nyelv alatti kőbe temetett temetőbe. Itt nem múlik oly könnyen, nem oldódik a könnyben, nem marad fojtva vérbe, a kor oda nem ér be, ott nem nyugszik az ember. Játék az életemmel.