Kulcs, cukor, erény
csendben, mi visszhangzik |
a papírmenyország falairól? |
Bezzeg amíg fiatalabbak voltunk… |
Ezt mindenesetre vedd magadhoz… |
Azt majd én kiviszem a szeméttel… |
Végre megjelent egy mosoly… |
Olyan súlyos és egyszerű, mint egy körülmény… |
Nagyon szép kort ért meg… |
Na igen, igen, de ráz még… |
Az ajtót hagyjátok nyitva, lehet |
hogy későn jövök s nem hoztam |
A szolgálatos palack-postán évezredek |
óta írják kis cédulákra. Jön az |
embermagasságnyi égből-óceánból, |
|
Korok
Aranykor, vaskor, papírkor: |
nagy tanításaim szétszóródva |
feküsznek, mint egyébként |
minden tudnivaló a fizikáról. |
|
Az elosztott és összegyűjtött
Nézzétek ezt a kék eget a falakkal, itt |
A koraeste az emlékezésé. |
|
A tavaszokat a gömböknek adtam. |
Az őszöket a történelemnek. |
|
Az ezerszázak csörömpölnek. |
Az ezerkétszázak követ hordanak. |
Az ezerötszázakba visszasüt. |
Az ezerhatszázak égnek borús időben. |
|
A júniusokat a víznek adtam. |
A délutánok kijönnek valahonnan |
és éppen nagyidő közeleg, a délután az egeké; |
csak körülnéz a délután s benne minden szín |
már tudás, már kész van addig a nap, naponta |
készen van minden: az ezerkétszázak követ hordtak, |
leégett, esőben, ezerhatszáz, a szeptember az ol- |
vasásé lett, a holnap dél a Máriák leánykora, s |
minden délután egy délutáné. |
|
|
Olvasó
Álmom volt: ősök ébrenléte időnként |
ez az álom. Olvasó hegylánc a szobában: |
utolsó lámpafénynél fekszem a |
mindennapi ágyon. Az éjszaka ölében |
világos földgolyó forog nekem, velem |
s halott len, gyapjú, kender őszhajszálaiba |
csavarodva percenként születik életem. |
|
Zajban
Hull, hull a reggeli hang, ez a |
kék ébredés-menedék, ahova naponta |
beér a háromszáz spártai vonatkerék. |
Kétoldalt sziklák a téli égen, amelynek |
utazó szoros vagyok, ahol |
nem tör keresztül a nyugalom perzsa |
|
A vezeték
Azelőtt csakis álom lehetett s benne |
néma voltam. Aztán két nagyapám |
bicskával faragott sípjai |
csont nem engedte énekelni |
a hártya a szürkeállományt. |
Egyetlen kiáltás operálta meg |
testet, és kivette belőle |
csak eddig növő faroknak, |
mint a bicskával faragott |
minden-fűnek-fülnek-faroknak, |
köreit, a felcsavart vezetékét |
a világon átfutó, körbefutó |
nagyapám bicskával faragott |
sípjai jönnek, az első gyerek- |
kori hangok, mint értelmes |
|
Vagyok
Mit fenyegettek az elmúlással, a mindig |
fájdalmas elmúlásotokkal! Úgyis mi élők |
egymásközt – mi meg fogjuk tartani |
egymást! Úgyis mi holtak egymásközt: |
voltunk és leszünk. Csakis mi őrizünk |
meg mindent. A mindenben aztán – |
hol volt, hol nem volt – van egy világ is, |
egyik szépséges cserepe annak a teljességnek, |
melyre végül is senkinek nem lehet szüksége, |
mihelyt úgysem kapja meg soha. Semmi a minden |
és minden a semmi ott, ahol lehetnek. Vagyok. |
És ehhez már nem sok köze lesz annak, hogy |
|
Szünetek
Sistereg kinn az éjszaka, behúnyt |
szemmel lépked a víz, még |
1885 van nemde ma is, Edison |
későn feküdt le, izzik ezer |
koponyáján, dolgozik tovább |
titokban az egész, titokban |
együtt van, együtt maradt, csak |
az ÉN hever kikapcsolva, a |
papírhalomra dobott ceruza, |
az az én, kinek hiába tudok |
meg mindent, mert az sincs |
tudva örökre, mégis mintha |
csak kilencven éves lenne a |
világ, amennyit nagy ritkán |
hiába ég, izzik még tovább a szál, |
a kísérlet reggelig szünetel. |
|
A folytatás
Az én szobámban már nemcsak |
könyvek, de képzeletbeli könyvtárak |
laknak: az idő, ki velem olvas, |
ismeri valamennyi majdani szerzőt, néha |
a jövőből emel le megálmodott |
megoldást, vigaszt és biztató igét |
a maiaknak, a tegnapiaknak. |
Máig a teljes igazság felhatalmaz |
a hitre, eltölt a belegondolt |
vörös, a mozgó zöld, az álmodott |
lila – én élek, és ha Gutemberg |
végigélt esetén figyelem meg a |
folytatást, zárt sorokban vonul fel |
a játék játéka, az élet élete, a |
nyelv nyelve: a legnagyobb |
emberiséghez hozzáálmodott ember, |
a legnagyobb könyvtárhoz hozzáálmodott |
|
A gyűjtemény
Rendben van, utóvégre a dolgoknak, tárgyaknak is kell lakniuk valahol. De ahogy a maguk hiába kérlelt
valóságában ide gyűltek, itt állnak, itt laknak, egymáshoz is tartozva immár, az mégiscsak beözönlés,
még hogyha én is hívtam, hoztam egyenként ide őket, most már kicsit mintha az élők ellen volna. Most
már annyian vannak, hogy együtt – szinte egyenrangúak, ha már nem ők az igazi lakók itt. Ki él itt, ki
lakik, hol az a pont, az az idő, az a határ, ahol még valóban lelkesen és összetartozva együtt lakhatunk?
Nézd csak: a csészék. Képek, bútorok, könyvek. Nézd csak, a csészék, porcelánok, poharak fehér sorát
a sötétben is, villanygyújtás előtt, ahogy ugyanúgy ébren vannak, teljes tartásban, jó erőben. Én
kimerülök, én sóhajtok, munkába temetkezem, elalszom, elfordulok. Ők azok akik ezt a színhelyet
változatlan figyelemmel nézik, őrzik, lakják és kitöltik. Birtokolják. S nem csak a tér, nem csak az
elfoglalt hely kérdése már. Az is. De valami fényen, tehát nappalon, tehát életen kívüli. Én elfáradok,
én érzek, örülök, kiáltok, elmegyek s megjövök. Ők egy finom és előkelő, egy elit, arisztokratikus
természet keménységével és szabályosságával, ellentmondást nem tűrő nyugalmával,
sérthetetlenségével, vitathatatlanságával, közönyével, és igen: fölényével állnak már itt is, akár egy
sziklaszorosban, akár egy mezőn. A gyűjtemény. Az álom egyre nagyobb gyanakvással, egyre erősebb
szorongás után gyűr le s egyre nehezebben – mert ki tudja mit tehetnek ők (bár hihetem: nem képesek
ilyesmire éppen ellenem), mialatt én öntudatlanul fekszem, ernyedt vagyok. Mert mikor én alszom,
akkor – most érzem – náluk is erőtlenebb és élettelenebb vagyok, bizony. Lehet hogy nem engem, nem
most, nem a közeljövőben, de végül is az emberiséget… hiszen olyan régen jönnek, készülnek,
gyülekeznek, hogy nem lehet, mintha nem lenne véletlen már. És mi magunk segítettük az egészet. A
dolgokat, tárgyakat, éppen mi, miközben tudtuk jól, láttuk, hogy mi viszont elpusztulunk. Élünk, de
elpusztulóban! Jaj, ők gyűlnek és gyülekeznek. S meg sem állíthatjuk ezt a gyülekezést, amíg csak
élünk. |
Dolgok
túli szilícium csikorogna. |
|
Az erdő
Az erdő itt volt, mindörökre itt, |
itt élte át a szelek éveit. |
Öt fa lobog, mint öt nagy köpenyeg |
az égre-rajzolt betyárok megett. |
|
Tiszta
Heti fürdés után a katonák, favágók, foglyok, |
mikor a férfi tiszta, mint a tél, és |
forróbbnak érzi magát, tulajdon karját, |
bizsergő öklét, hanyattfektében leszegett |
állát, homlokát, mely a plafon felé bök |
az öt perc rendelt szünetben, és térde |
remegve szárad és hasa süpped, melle |
gőzölög – akkor a legkeményebb robot után is |
azt érzi, hogy most jöhetne az az |
asszonyi isten és csak fáradt mosollyal |
ki kellene nyúlni érte, mert ahogy |
ő ég most, ég, ég, most ellenállhatatlan. |
|
Tó
A tenyeremre emlékeztetően üres. |
A gyermekkoromra emlékeztető mély. |
Pedig csak kerestem a tájon, pihenve |
kerestem, nem vártam választ. |
Miért nyílt meg nekem a föld? |
|
Építők
Héttörpe, hetven óriás valahol |
a világ kezdetén ugyanitt |
építkezett, a feltúrt utakat |
belepte fehér füvével a fenyves. |
Szertartásuk egyszerű volt: |
a környéket berendező munka. |
Nagy vasládákban fehér havat |
temettek el a sötétség ellen. |
Ezért világít mindig ez a föld. |
Megjön a fagy s még mindig erdőlő |
nagyapák játszanak itt valami |
forgatókönyve szerint. Nagy |
lapátjaikkal fekete földet, |
fehér havat, telet, nyarat |
|
Óda
Gyertek most velem, lehet, hogy csak is |
a meztelen nyelvbe utazunk el, annak |
ránkszabott ritmusába, amit így ésszel |
felérnek, gyertek, a legelső boldogság úgyis |
a pihent eszmélet, a győztes, a lélegző, |
mondó, kimondó, a nőket, hazákat |
nevükön szólító szabad megértés, az |
egyetlen életünk állandó, szerelmes kedve, |
a ragyogni képes művet mindig a szép |
közös nagyságért meghozó szellem, akit csak |
együtt tanulhat, világtól világig utazva, |
együtt tanul meg embertől ember, mert |
lehet, hogy tízezer leírt és kimondott |
igétől alakul, öregszik tovább a |
megszelídített természet bennünk, olyan |
nagy a hatalma a látható s láthatatlan, |
a testünkre egyenlő örök eséllyel |
|
Tizenkét hónap
|
Január volt a távoli rokon; |
|
|
|
|
Mára szabályos, mozdulatlan, ép, |
|
|
|
|
Száraz szemét száraz-ezer egen |
|
|
|
|
Jó-április rossz-április fölött, |
|
|
|
|
Kétfülű virág hallgat éjszaka – |
|
|
|
|
Egy köralakú esőszál iránt |
|
|
|
|
Ember kiált, harminchat hangjegyen |
|
|
|
|
A cséplő ritmus-suhogás alatt |
|
|
|
|
Szálán az ész fut, ágtól ágig éles; |
|
|
|
|
Tündér a táj, nem is emlékszik másra: |
|
|
|
|
A leghalkabb esztendő, mint a köd: |
|
|
|
|
Egyik a tiéd, tenyerem a másik; |
|
|
|
|
Hol én, hol idegen
Itt tudok legjobban, lehajtott fejjel ott lenni, |
ahol az erő s az értelem egyszerre AZ. Valaki |
Én is idegen vagyok magamtól, mikor megértek, |
mikor éppen értem ezt az egészet s gondolok |
valamit, amit fel is lehet érni. |
Nem akarok tudni semmiről már, ami árnyékot |
borít ezekre a gondolatokra. |
Ne kérdezze semmilyen kételkedő, hogy nemlétező |
szavaimat mikor egészítem ki a semmi pontos |
olvasata szerint. Tudom én mi történik. |
Ez alatt a lapom alatt se megtanulni, se elfe- |
lejteni nem lehet semmit. Olyan egyszerű: itt |
tudok legjobban lehajtott |
|
|