Rendben van, utóvégre a dolgoknak, tárgyaknak is kell lakniuk valahol. De ahogy a maguk hiába kérlelt valóságában ide gyűltek, itt állnak, itt laknak, egymáshoz is tartozva immár, az mégiscsak beözönlés, még hogyha én is hívtam, hoztam egyenként ide őket, most már kicsit mintha az élők ellen volna. Most már annyian vannak, hogy együtt – szinte egyenrangúak, ha már nem ők az igazi lakók itt. Ki él itt, ki lakik, hol az a pont, az az idő, az a határ, ahol még valóban lelkesen és összetartozva együtt lakhatunk? Nézd csak: a csészék. Képek, bútorok, könyvek. Nézd csak, a csészék, porcelánok, poharak fehér sorát a sötétben is, villanygyújtás előtt, ahogy ugyanúgy ébren vannak, teljes tartásban, jó erőben. Én kimerülök, én sóhajtok, munkába temetkezem, elalszom, elfordulok. Ők azok akik ezt a színhelyet változatlan figyelemmel nézik, őrzik, lakják és kitöltik. Birtokolják. S nem csak a tér, nem csak az elfoglalt hely kérdése már. Az is. De valami fényen, tehát nappalon, tehát életen kívüli. Én elfáradok, én érzek, örülök, kiáltok, elmegyek s megjövök. Ők egy finom és előkelő, egy elit, arisztokratikus természet keménységével és szabályosságával, ellentmondást nem tűrő nyugalmával, sérthetetlenségével, vitathatatlanságával, közönyével, és igen: fölényével állnak már itt is, akár egy sziklaszorosban, akár egy mezőn. A gyűjtemény. Az álom egyre nagyobb gyanakvással, egyre erősebb szorongás után gyűr le s egyre nehezebben – mert ki tudja mit tehetnek ők (bár hihetem: nem képesek ilyesmire éppen ellenem), mialatt én öntudatlanul fekszem, ernyedt vagyok. Mert mikor én alszom, akkor – most érzem – náluk is erőtlenebb és élettelenebb vagyok, bizony. Lehet hogy nem engem, nem most, nem a közeljövőben, de végül is az emberiséget… hiszen olyan régen jönnek, készülnek, gyülekeznek, hogy nem lehet, mintha nem lenne véletlen már. És mi magunk segítettük az egészet. A dolgokat, tárgyakat, éppen mi, miközben tudtuk jól, láttuk, hogy mi viszont elpusztulunk. Élünk, de elpusztulóban! Jaj, ők gyűlnek és gyülekeznek. S meg sem állíthatjuk ezt a gyülekezést, amíg csak élünk.