Kulcs, cukor, erény

 

 

 

 

Kulcs, cukor, erény

Na és mit mond a
Költemény? Legyetek
csendben, mi visszhangzik
a papírmenyország falairól?
Bezzeg amíg fiatalabbak voltunk…
Ezt mindenesetre vedd magadhoz…
Azt majd én kiviszem a szeméttel…
Végre megjelent egy mosoly…
Olyan súlyos és egyszerű, mint egy körülmény…
Nagyon szép kort ért meg…
Van ám ereje a bornak…
Na igen, igen, de ráz még…
Nincs benne cukor…
Az ajtót hagyjátok nyitva, lehet
hogy későn jövök s nem hoztam
kulcsot magammal…
A szolgálatos palack-postán évezredek
óta írják kis cédulákra. Jön az
embermagasságnyi égből-óceánból,
jön, úszik, hull, üzen
a költészet, az egyetlen
megtörtént remény.

 

 

 

Korok

Aranykor, vaskor, papírkor:
mikor
nagy tanításaim szétszóródva
feküsznek, mint egyébként
minden tudnivaló a fizikáról.

 

 

 

Az elosztott és összegyűjtött

Nézzétek ezt a kék eget a falakkal, itt
mindig este hat óra van.
A délután a tereké.
Az alkonyat az ablakoké.
A koraeste az emlékezésé.
A délelőtt a hidaké.
A délután a templomoké.
A tegnap dél az autóké.
A délután az emlékezésé.
A tavaszokat a gömböknek adtam.
Az őszöket a történelemnek.
Az ezerszázak csörömpölnek.
Az ezerkétszázak követ hordanak.
Az ezerötszázakba visszasüt.
Az ezerhatszázak égnek borús időben.
A májusok a délelőttöké.
A júniusokat a víznek adtam.
A délutánok kijönnek valahonnan
és éppen nagyidő közeleg, a délután az egeké;
csak körülnéz a délután s benne minden szín
már tudás, már kész van addig a nap, naponta
készen van minden: az ezerkétszázak követ hordtak,
leégett, esőben, ezerhatszáz, a szeptember az ol-
vasásé lett, a holnap dél a Máriák leánykora, s
minden délután egy délutáné.

 

 

 

A homokóra

Szomorú vagyok.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Szomorú vagyok.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Öregszem.
Iszom.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Öregszem.
Cigarettázom.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Öregszem.
Szomorú vagyok.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Öregszem.
Fiatal vagyok.
Makkegészséges.
Öregszem.
Makkegészséges.
Öregszem.
Öregszem.

 

 

 

Olvasó

Álmom volt: ősök ébrenléte időnként
ez az álom. Olvasó hegylánc a szobában:
utolsó lámpafénynél fekszem a
mindennapi ágyon. Az éjszaka ölében
világos földgolyó forog nekem, velem
s halott len, gyapjú, kender őszhajszálaiba
csavarodva percenként születik életem.

 

 

 

Zajban

Hull, hull a reggeli hang, ez a
kék ébredés-menedék, ahova naponta
beér a háromszáz spártai vonatkerék.
Kétoldalt sziklák a téli égen, amelynek
nincs ege: még mindig az
utazó szoros vagyok, ahol
nem tör keresztül a nyugalom perzsa
fergetege.

 

 

 

A vezeték

Azelőtt csakis álom lehetett s benne
néma voltam. Aztán két nagyapám
bicskával faragott sípjai
jöttek. Idült anyag: a
csont nem engedte énekelni
a húst, a hús a hártyát,
a hártya a szürkeállományt.
Egyetlen kiáltás operálta meg
kinn a mezőn, a fájdalom
vagy az öröm másnak igen
nagy maradéka, egyetlen
kiáltás operálta meg azt
a beteg, ember-előtti
testet, és kivette belőle
a fájdalom
vagy az öröm
köveit
köveit
köveit
köreit, köreit, köreit
kioldotta belőle a
csak eddig növő fűnek,
csak eddig növő földnek,
csak eddig növő fának,
csak eddig növő faroknak,
mint a bicskával faragott
sípból, az egymásbanőtt
minden-fűnek-fülnek-faroknak,
oldja belőle végtelen
köreit, a felcsavart vezetékét
a világon átfutó, körbefutó
szónak, beszédnek. Két
nagyapám bicskával faragott
sípjai jönnek, az első gyerek-
kori hangok, mint értelmes
részei a beszédözönnek.

 

 

 

Vagyok

Mit fenyegettek az elmúlással, a mindig
fájdalmas elmúlásotokkal! Úgyis mi élők
egymásközt – mi meg fogjuk tartani
egymást! Úgyis mi holtak egymásközt:
voltunk és leszünk. Csakis mi őrizünk
meg mindent. A mindenben aztán –
hol volt, hol nem volt – van egy világ is,
egyik szépséges cserepe annak a teljességnek,
melyre végül is senkinek nem lehet szüksége,
mihelyt úgysem kapja meg soha. Semmi a minden
és minden a semmi ott, ahol lehetnek. Vagyok.
És ehhez már nem sok köze lesz annak, hogy
nem éltem mindig is.

 

 

 

Szünetek

Sistereg kinn az éjszaka, behúnyt
szemmel lépked a víz, még
1885 van nemde ma is, Edison
későn feküdt le, izzik ezer
saját idegszál, átsüt a
koponyáján, dolgozik tovább
titokban az egész, titokban
és hiába, pedig minden
együtt van, együtt maradt, csak
az ÉN hever kikapcsolva, a
papírhalomra dobott ceruza,
az az én, kinek hiába tudok
meg mindent, mert az sincs
tudva örökre, mégis mintha
csak kilencven éves lenne a
világ, amennyit nagy ritkán
ember is élhet: nélkülem
hiába ég, izzik még tovább a szál,
a kísérlet reggelig szünetel.

 

 

 

A folytatás

Az én szobámban már nemcsak
könyvek, de képzeletbeli könyvtárak
laknak: az idő, ki velem olvas,
ismeri valamennyi majdani szerzőt, néha
a jövőből emel le megálmodott
megoldást, vigaszt és biztató igét
a maiaknak, a tegnapiaknak.
Máig a teljes igazság felhatalmaz
a hitre, eltölt a belegondolt
vörös, a mozgó zöld, az álmodott
lila – én élek, és ha Gutemberg
végigélt esetén figyelem meg a
folytatást, zárt sorokban vonul fel
a játék játéka, az élet élete, a
nyelv nyelve: a legnagyobb
emberiséghez hozzáálmodott ember,
a legnagyobb könyvtárhoz hozzáálmodott
könyv.

 

 

 

A gyűjtemény

Rendben van, utóvégre a dolgoknak, tárgyaknak is kell lakniuk valahol. De ahogy a maguk hiába kérlelt valóságában ide gyűltek, itt állnak, itt laknak, egymáshoz is tartozva immár, az mégiscsak beözönlés, még hogyha én is hívtam, hoztam egyenként ide őket, most már kicsit mintha az élők ellen volna. Most már annyian vannak, hogy együtt – szinte egyenrangúak, ha már nem ők az igazi lakók itt. Ki él itt, ki lakik, hol az a pont, az az idő, az a határ, ahol még valóban lelkesen és összetartozva együtt lakhatunk? Nézd csak: a csészék. Képek, bútorok, könyvek. Nézd csak, a csészék, porcelánok, poharak fehér sorát a sötétben is, villanygyújtás előtt, ahogy ugyanúgy ébren vannak, teljes tartásban, jó erőben. Én kimerülök, én sóhajtok, munkába temetkezem, elalszom, elfordulok. Ők azok akik ezt a színhelyet változatlan figyelemmel nézik, őrzik, lakják és kitöltik. Birtokolják. S nem csak a tér, nem csak az elfoglalt hely kérdése már. Az is. De valami fényen, tehát nappalon, tehát életen kívüli. Én elfáradok, én érzek, örülök, kiáltok, elmegyek s megjövök. Ők egy finom és előkelő, egy elit, arisztokratikus természet keménységével és szabályosságával, ellentmondást nem tűrő nyugalmával, sérthetetlenségével, vitathatatlanságával, közönyével, és igen: fölényével állnak már itt is, akár egy sziklaszorosban, akár egy mezőn. A gyűjtemény. Az álom egyre nagyobb gyanakvással, egyre erősebb szorongás után gyűr le s egyre nehezebben – mert ki tudja mit tehetnek ők (bár hihetem: nem képesek ilyesmire éppen ellenem), mialatt én öntudatlanul fekszem, ernyedt vagyok. Mert mikor én alszom, akkor – most érzem – náluk is erőtlenebb és élettelenebb vagyok, bizony. Lehet hogy nem engem, nem most, nem a közeljövőben, de végül is az emberiséget… hiszen olyan régen jönnek, készülnek, gyülekeznek, hogy nem lehet, mintha nem lenne véletlen már. És mi magunk segítettük az egészet. A dolgokat, tárgyakat, éppen mi, miközben tudtuk jól, láttuk, hogy mi viszont elpusztulunk. Élünk, de elpusztulóban! Jaj, ők gyűlnek és gyülekeznek. S meg sem állíthatjuk ezt a gyülekezést, amíg csak élünk.

 

 

 

Dolgok

Kakukkos óra szól néha
egy ajtónyikorgásból,
egy kő-moccanásból.
A rigó, mintha az álmon
túli szilícium csikorogna.
A kinn s a benn
határán egyedül
hallgatózom.

 

 

 

Festmény

A föld itt hamuszín,
az ég itt indigó,
az ezer jegenye
körében kicsi tó.
A kicsi mindenség
lapul, szorong, remeg,
körülveszi a Föld
és lassan fojtja meg.

 

 

 

Az erdő

Az erdő itt volt, mindörökre itt,
itt élte át a szelek éveit.
Öt fa lobog, mint öt nagy köpenyeg
az égre-rajzolt betyárok megett.

 

 

 

Tiszta

Heti fürdés után a katonák, favágók, foglyok,
mikor a férfi tiszta, mint a tél, és
forróbbnak érzi magát, tulajdon karját,
bizsergő öklét, hanyattfektében leszegett
állát, homlokát, mely a plafon felé bök
az öt perc rendelt szünetben, és térde
remegve szárad és hasa süpped, melle
gőzölög – akkor a legkeményebb robot után is
azt érzi, hogy most jöhetne az az
asszonyi isten és csak fáradt mosollyal
ki kellene nyúlni érte, mert ahogy
ő ég most, ég, ég, most ellenállhatatlan.

 

 

 

A tenyeremre emlékeztetően üres.
A gyermekkoromra emlékeztető mély.
Pedig csak kerestem a tájon, pihenve
kerestem, nem vártam választ.
Miért nyílt meg nekem a föld?

 

 

 

Építők

Héttörpe, hetven óriás valahol
a világ kezdetén ugyanitt
építkezett, a feltúrt utakat
belepte fehér füvével a fenyves.
Szertartásuk egyszerű volt:
a környéket berendező munka.
Nagy vasládákban fehér havat
temettek el a sötétség ellen.
Ezért világít mindig ez a föld.
Megjön a fagy s még mindig erdőlő
nagyapák játszanak itt valami
székely Shakespeare néma
forgatókönyve szerint. Nagy
lapátjaikkal fekete földet,
fehér havat, telet, nyarat
a sötétség ellen.

 

 

 

Óda

Gyertek most velem, lehet, hogy csak is
a meztelen nyelvbe utazunk el, annak
ránkszabott ritmusába, amit így ésszel
felérnek, gyertek, a legelső boldogság úgyis
a pihent eszmélet, a győztes, a lélegző,
mondó, kimondó, a nőket, hazákat
nevükön szólító szabad megértés, az
egyetlen életünk állandó, szerelmes kedve,
a ragyogni képes művet mindig a szép
közös nagyságért meghozó szellem, akit csak
együtt tanulhat, világtól világig utazva,
együtt tanul meg embertől ember, mert
lehet, hogy tízezer leírt és kimondott
igétől alakul, öregszik tovább a
megszelídített természet bennünk, olyan
nagy a hatalma a látható s láthatatlan,
a testünkre egyenlő örök eséllyel
rábízott költeménynek.

 

 

 

Tizenkét hónap

a leghalkabb esztendőből
I.
Január volt a távoli rokon;
arcképe visszasüt
a falakon.
II.
Mára szabályos, mozdulatlan, ép,
mint por és fény,
e régi télközép.
III.
Száraz szemét száraz-ezer egen
tükrözi tenger-emlék
tengerem.
IV.
Jó-április rossz-április fölött,
mint metszetekről
Dürer-ösztönök.
V.
Kétfülű virág hallgat éjszaka –
a gyermekőrző gyermek
évszaka.
VI.
Egy köralakú esőszál iránt
athéni oszlop homlokán
a pánt.
VII.
Ember kiált, harminchat hangjegyen
tetőz eddig a
hangos egyetem.
VIII.
A cséplő ritmus-suhogás alatt
valami Bartók-búza hull
és Rilke-mag.
IX.
Szálán az ész fut, ágtól ágig éles;
van aki ért, van aki
még csak éhes.
X.
Tündér a táj, nem is emlékszik másra:
bronz-Mars mögött
a barokk borulása.
XI.
A leghalkabb esztendő, mint a köd:
a homlokod és
a szemöldököd.
XII.
Egyik a tiéd, tenyerem a másik;
két hópehely keze
az elmúlásig.

 

 

 

Hol én, hol idegen

Itt tudok legjobban, lehajtott fejjel ott lenni,
ahol az erő s az értelem egyszerre AZ. Valaki
azt panaszolta, hogy
soha senki nem lehet AZ!
Én is idegen vagyok magamtól, mikor megértek,
mikor éppen értem ezt az egészet s gondolok
valamit, amit fel is lehet érni.
De itt. Lehajtott fővel.
Nem akarok tudni semmiről már, ami árnyékot
borít ezekre a gondolatokra.
Ne kérdezze semmilyen kételkedő, hogy nemlétező
szavaimat mikor egészítem ki a semmi pontos
olvasata szerint. Tudom én mi történik.
Ez alatt a lapom alatt se megtanulni, se elfe-
lejteni nem lehet semmit. Olyan egyszerű: itt
tudok legjobban lehajtott
fejjel mindenütt lenni.
Hol én, hol idegen –
s dolgozunk mindahányan.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]