Az ólomkatona hadifogsága

Toljuk a talicskát, és közben tele torokból énekelünk:

 

Kisis-ko-lánk-tetee-je-te-teeje – rá-száá-lottegy-cinee-ge-ci-neege!

 

Fújja az egész udvar, én is; de én csak a saját lihegésem hallom. Már nemcsak az ing, hanem a fehér szvetter is hideg a hátamon, beleizzadtam a hancúrozásba. Az udvar nyüzsög és csörömpöl. Vagy húszan lapátolnak, a szedett-vedett talicskák döngnek és kánonban csikorognak. Oda tele, vissza üresen, támadni lehet vele, mint egy kétszarvú, egykerekű tankkal. Kassai kezdte. Ülj szépen! – nyögjük ki menet, ha teherrel kapnak, de vigyorgunk, ki tudja miért, és nekifutásból taszítjuk, telibe, a szembe jövő sorból akárkinek, mikor megkönnyebbülve a patak felől nyargalunk vissza. Mi vagyunk, akik hordunk, és mi játszunk, megszakadásig. Nem szól ránk senki.

 

Hess-lee-róóla-ci-neege-cinee-ge – beszaa-kaa-daaa – – – Hess le, hallod, Cinege! – Ülj le, mert megtöröllek!

 

Ez volt az iskola. A vakolaton repesznyomok, mint a preckelés, tégláig vöröslő sebek. A törmelék nagy része tetőcserép, de por és égett fadarab, száraz nád, poros ablaküveg is.

 

– Cinege! Hess le! Cinegeee! Hess leee! – Kapsz egyet! – Tőled? Hess le!

 

Az orgonabokrok alatt a porban a Simonffyék ijedt tyúkjai. Most a világért nem tipegnének elő a porondra. Valósággal egymásra ülnek, beássák maguk a lehullt levél alá és figyelnek. Egy iskolaudvaron a gyermeklábak szakadatlan trappolását még megszokták, de mostanában annyi szokatlan lárma volt, minden élőlény ugrásra kész. Megint égzengés és földindulás van itt körül. Cserepet hajítunk közéjük. Kárálásuk jajveszékelés.

Mikor elhatároztam, hogy megírom a „Világháborút rajzban és képben”, ez a tavalyi félig betelt spirálfüzet volt kéznél. A műnek, egyetlen hét munkájával, a négy első fejezete készült el, bőven illusztrálva. Többek közt a negyvennégy őszi iskolakezdés, három lapon. Ha az eredeti tervek alapján folytatom, sok jeles akkori dolgot megmentek az örökkévalóságnak, amolyan családi lexikon kerekedett volna, melyhez csak eligazításul szolgálna az egyetemes történelem jelenkori kötete. Ó, esendő emlékezet! Ennek is szántam. Ha valaha valamit képes lettem volna végigcsinálni, befejezni. Az örökös tervek, ötletek, a felizzó lelkesedés benn, a holnapi leckék lázító, nyomasztó árnyékában, egy távoli majd egyszer számára melengetett nagyszerű tennivalók! Olyan hamar felzárkóztam a világhoz: nemhogy kínozzon, de meg sem legyintett annak a közérzete, hogy a történelem egyik nagy újrakezdésének időpontja számomra legfennebb a legeslegelső nekibuzdulás. Mint a roppant, az évszázados toronyórák közt egy valamivel később felhúzott karórácska, egyszerre és magától értetődően vettem fel a ritmust, és mérni, taposni kezdtem velük együtt az időt a végtelen irányába. Közben ösztönös élvezettel fedeztem fel és érzékeny füllel figyelni, hallgatni kezdtem a ketyegést is. A dobogást. Ennek eredményeképpen, mintha csak valaki lehetetlenül önérzetes szakértelemmel vizsgálná, vetné össze a pillanat összes kronométereit a házban, a városban, az országban, Európában, a világon s a világmindenségben – rövid idő múlva elfojtott izgalommal megállapíthattam és leszögezhettem, hogy az enyém működik a legpontosabban. Ehhez kellett tartanom magam!

 

*

 

„Világháború rajzban és képben”, nyolcadik, kilencedik és tizedik oldal:

…Reggel kilencre mentünk fel az iskolába. Kiosztották a lapátokat és nekifogtunk a takarításnak. Sok volt a törmelék, mert a templom tetejéről is ide az udvarra zúdult le a rengeteg cserép. Hogy vidámabban menjen, a harmadikosok tanítónője azt mondta, kezdjük el a tavaly tanult énekeket. Itt októberben lett vége a háborúnak. A tanítás három napja kezdődött, az idén másodszor, mert egyszer már rendesen is megkezdték, még a front előtt. Egy rossz hírt is megtudtunk már. Szegény Vass Andor igazgatótanító bácsi meghalt tífuszban. A pincében kapta. Teréz néni, Borbély, Juhász, Orosz, Palczer Béla és Horánszky Győző nyitották meg az évet, lenn a kolóniabeli óvodában. Mert óvoda nincs. Mindennap a nagyteremben gyülekezünk. Ott a padló frissen van petróleumozva, rettenetes volt a szag, minden ablakot nyitva kellett hagyni. Mindennap megtartanak két órát, onnan kettes sorban vonultunk a romeltakarításra. Nemcsak a gimnazisták, mi is. Adtak talicskát is. Nagy a zaj. De már csak a leányok nyekeregnek, és mind csak ugyanazt fújják: „Kisiskolánk teteje, teteje, rászállott egy cinege”. Bee! Egyszer elénekeltük mind, az elég lehetett volna. Pataki Misi már úgyis elkezdte volt a kötődést, mert engem hívnak Cinegének, otthon is, amiért cingár vagyok. De neki nem szabad, csak akinek én engedem. Aztán szájon töröltem, hogy kijött a taknya, el is ment bőgve beárulni. Nem baj, ha valami történik, Isti majd úgyis elveri jobban. Borbély tanár úr lett az igazgató, ő minden órában szól Orosznak, a tornatanárnak, aki belefúj a sípjába, és az a csengetés: tíz perc szünet! Ilyenkor fogót játszunk, és mindenüvé fel lehet ugrálni, csak a falak közé nem szabad bemenni. Nagyszünet nincs, de nem is kell, mert akármikor meg lehet állni. Csóka talált a patakban egy vaskalapot, két helyen át volt lyuggatva, és tele volt iszappal. Visszadobtuk, és elsüllyedt rögtön, ugyanazon a helyen, közel a parthoz. Azt mondta, majd mikor nem látják, ki fogja szedni, és jó lesz otthon vizesedénynek a rucáknak, de Holunzerék, a nagy bölcsek tegnap oda kezdték borítani a törmeléket, és eltemetődött végleg. Még majdnem verekedtek, mikor szóltunk, hogy ne oda öntsék. Kassai ép gránátot akar találni a törmelékben. Szétszedve jó lesz halászni. Ma borús idő van, Orosz Endre a legszebb férfi. Díjbirkózó volt fiatal korában, tehát erős is. Most már huszonnyolc éves. Csak elég alacsony. Mutatja is az erejét, nemcsak pofoz, de dolgozik is, emel. A hatodikosokkal a gerendákat bontják, kötéllel húzzák le a tetőről, és az udvar végében, a Bartáék kerítése mellett sorba fektetik. Már elég nagy a farakás, fel lehet mászni rá, megbír; csak a gerendák tele vannak rozsdás szegekkel. Többségük nem ép, de így is volt mit cipelni rajtuk. A fahulladékból tüzet raktak. Borbély megengedte, hogy tüzet rakjanak, mert tulajdonképpen hideg van, és nincs hova bemenni. De senki se megy oda melegedni, csak hogy valamit belehajítson s lássa, hogy ég. És mindnyájan meg vagyunk füstölve. Ha eljövök onnan, akkor is, mikor csak szippantani van kedvem, érzem az arcom, a hajam felől is: füstszagú. Pedig nem látszik senkin. Valami rettentő szürke szag úszik a levegőben, azt hiszem, égszag (nem égésszag, hanem a mostanában sokáig égetett égnek a szaga)…

 

*

 

Nagyon közel voltam mindenhez. Különös hajlamom, mely előbb csak játék: megfigyelni és képzelegni – tenyészni kezdett: leírni, lerajzolni mindent, ami erre a célra megnyeri magas tetszésem. Minden józan ész szerint, csakis ezt, legkülönlegesebb és legáldottabb képességemet kellett volna észrevenni és fejleszteni, elképzelhetetlenül tapintatosan és tudományosan, ahogy csak késő és szerencsés, távoli korok, megsejtésszerű, józan és nyugodt korok laknak majd együtt a gyermeklélekkel, semmi esetre nem a huszadik század közepén, világháborúkkal kínzott kisvárosok minirengetegében a szegényemberek, akiknek viszont szerencsére ama jövőbeli csillagtiszta hiperlaboratóriumhoz viszonyítva csak amolyan kőkorszakbeli és egyáltalán nem csupán erre a célra igénybe vett józan eszméletük áll rendelkezésre, hogy ablakhoz húzódó, esteledésekbe hosszan kibámuló kölykeikből maguk mellé s a maguk helyére embert faragjanak. De mert olyankor, amikor annyiszor viselik el az éhséget a gyermekek is, az éhes fantázia nem bűn, ha különben is ezernyi körülmény inti óvatosságra és fogja kordába, az önkiválasztott angyal, valamilyen kezdetleges, de hathatós varázslattal megkaparinthat olyan, mondhatni egészen normális és általános, csak különben rejtett és eléggé megfoghatatlan energiaforrásokat, mint a gyermekkori téli esték szaga, a család érzékhatáron kívül és felül sugárzott melege nehéz időkben, feszültség idején, és egyáltalán: a túlságos megterhelés alatt működő emberi lelkek mindig és mindenhol alig ásványi állapotban fellelhető uránérce. Ki elől eszi el vele a jussát? Milyen tolvajló hűtlenség bűnébe esik, ha ezt viszont dugdossa más elől?

Minden józan ész szerint, esetemben ezt fontosabb lett volna kultiválni, mint az első gimnázium tananyagának tetemes részét. Ehelyett – honnan is ébredtem volna rá ilyesmire! – magam is elhanyagoltam. Ehelyett, ugyancsak bennem foglalt ellentmondás folytán, képtelen voltam bármi mellett megmaradni, kiskorom óta köztudomású megfigyelésként élt a családban az állhatatlanságom, hogy képtelen vagyok bárminek kedvéért egy helyben ülni. Igen, mert az élet folytonossága hangulatokban nyilvánult meg nekem, a hangulatok folytonosságát pedig keresni kellett. Egyetlen késői, pontos fogalom van: egy narkomán gyermek futkosott apám-anyám és három testvérem lábánál, aztán dereka körül, aztán a vállukig érve. A legkisebb fiúk ágából való vagyok, visszamenőleg az összes mesékbe nyúlik a családfám: mindig izgágák és igazságszeretők voltunk, talán mert nem csupán egy – ostobák számára szükséges, hosszas demonstratív folyamat végén, hanem eleve megilletne a legkülönb hely. Nem valami jóízű igazságszolgáltatás következtében érni el oda, hanem onnan indulni: valószínűnek látszik, hogy ennek a nagy lehetőségnek az ingere nem hagy nyugton bennünket. Különben elviseltem és átéltem szépen, szófogadóan a testem: a dióstorták és verések egyaránt számon tartott és fontos emlékeimet képezik, de én – lehetetlen ugyan elhinni – valóban lélek vagyok, ezért történhetett meg, hogy nemcsak szertelenül szerettem a játékot, hanem akár a hasznosnak szánt targoncázásokat vagy házimunkát, gyomlálást, leckemagolást is annak tudtam venni, azzá tudtam alakítani; mindent annak tudtam tekinteni, de egyetlen igazán fontos és legkedvesebb játékom az volt, amiről rövidesen kiderült, hogy emberépítő, nagyon komor és kemény férfimunkának számít. Ez a játékom a szertelen szomorúság volt.

A spirálfüzet valahogy, talán nem véletlenül, átvészelte az idők levél- és falevélpusztító kedélytelenségét, időnként a felszínre vergődik és a kezembe kerül, lapozok benne. Íme, egy tíz év utáni, ma már húszéves bejegyzés: 1954. X. 19. vasárnap este 10 körül. Szentségtörés már minden találkozás. „Ki él itt?” – kérdezem belőle, onnan. Ilyenkor nem szabad jelentkezni. Inkább higgyék azt, hogy kihalt a föld!

A madarak rejtélyes tájékozódó képességével húztam ide-oda az őszülő-tavaszodó Valami egében, közegében a többiek között, a többiek körül, a többiek felett, önmagam cinkos támogatásával, aki a látszatot arcizomrezdülés nélkül, olykor egyenesen gyanúsan ártatlan képpel őriztem ott; vagyis azalatt, mialatt mindenkin átrepültem, mindenki lelkének légterén, fürödve felhőzetben és napsütésben, és csalhatatlan biztonsággal odataláltam a megfejtést, megértést váró bánat és nyugtalanság kis helyi időjárásába. Ezek voltak az én Afrikáim, miközben itthonról eltűnt a cukor, a kenyér, a fedél, a bátyám, és eltűnt az ólomkatona.

 

*

 

Egy évszak ujjlenyomata, egetlen nap ebből az évszakfajtából, valamikorról. Ülök az ablaknál, s mintegy pihenésképpen nézem a főteret. Épp azt játszottam, hogy béna vagyok. Egyetlen, a mozgásképig feltüremlő formát nem engedélyeztem a dologhoz, mert félreérthetetlen precedens lebegett előttem, jó néhány éves emlék, amikor apánkat pont rosszkedvében kapta a bátyám, Józsi, miközben nekünk, kicsiknek valami hasonló komédiában produkálta éppen magát. Apánk ránk se nézett, csak valamit kért tőle, ő pedig, minek kiesni a játékból arra a fél percre, az éjjeliszekrényig s vissza, merev térdekkel vágott neki; az első lépésre felcsilingelt a folytatásos kacagásunk, apánk csak erre pillantott fel, a maga ki tudja milyen hangulatából: Mi ez a cammogás? A te korodban én már repültem, háromméteres kerítéseket ugrottam át, ha apám szólított! – s akkora pofot kent le neki, amekkorát máskor nagyobb vétségért se szoktunk kapni. Csak ott belül játszottam éppen a tökéletesen bénát, aki csak tolókocsiban közlekedik. Ülök tehát az ablaknál, én, a béna, s mintegy pihenésképpen naphosszat nézem a főteret. Valamit csak észreveszek évek alatt ebben a képben – mondom a játékban. Olyan egyhangú és sivár és az unalomig ismert minden – mondom, miközben nem győzöm szelektálni a kínálkozó irányokat: kereszteslovagok vagy tankok kavarják meg a történetváró állóvizet? Később megfigyeltem, hogy rögtön az erős és tiszta hatások felé lököm azt, ami felsejlik. Valamit elképzelek, azonnal megtámadom, hogy miért nem igaz; ebből: hogy miért mutatja azt, hogy nem igaz, mikor igaz! Sohasem képzelődöm, és bármikor azonnal valami, sajnos, azóta elnőtt, ártatlan, de elemien kérlelhetetlen cinizmussal bontakozom ki a játékból, kapcsolom ki a műsort, és kelletlenül, de szófogadóan engedelmeskedem annak, ami elszólít: majd legközelebb! Ez az emlék- és hangulattolongás se új már akkor sem: gyermekkoromban is úgy tekintettem már, hogy gyermekkorom régebb volt! Ami könnyen tűnhetett bármikor nyilvánvalónak a testvérek állandó, néhány évnyi korkülönbséget rögzítve továbbhurcoló csillagzatában, ahol én a göncölke leghátsó ülésén, mit! a saroglyán ülvén, magam mögött mindig valamennyiünk gyermekebb gyermekkorát láttam elmaradni. Akkor, a régi gyermekkorban nagyon szerettük a vasárnap délutánokat. Gyermekkorunkban vasárnap délutánokon a játékasztalra terített zöld terítőn volt egy színhely-hálózat, s a legkülönösebb: mintha soha szét nem szedhető, soha el nem törölhető tervrajza mindannyiunk fejében kitörölhetetlenül ott lett volna. A nálam hét évvel idősebb legnagyobbtól lefele mindenkiben. Nyilván, ha egyszer kollektív alkotás volt; saját gyermektörténelmünk stílusa, melyet tulajdon gyermekakadémiánk szentesített, és éppen úgy jellemezhetett egy kort, azt a kort, mint bizonyos gótika vagy barokk a magáét, s amely egyedül a közismertebb másik, történelmi tekintélyű stílussal mutatott némileg közeli rokonságot, különben önkényesen egyedi volt. Az én részem ebben kevés, valószínűleg a legkevesebb lehetett, én a kicsi voltam, aki nagyjából készen kapta a többiektől, részleteiben kidolgozva, az egészet. Amit én tehettem volna hozzá, annak megszületéséhez már nem volt értő közönség a közelben. Pillanatnyilag már nem volt! Ennek is megvan a törvénye: valamit valakinek továbbadva, megtanítva, valakinek működés közben bemutatva, demonstrálva születik meg a személyes szín, az egyéni hozzáadás. Valamilyen kísérletet azért megpróbáltam tenni én is; ha kell, megfordítva a leszármazási nyíl irányát: felfele hatni. De biztos sikertelenül, mert később is mindig tapasztalnom kellett, hogy a játékokban is a közismert, az általánosan elfogadott konvenció örvend a legnagyobb népszerűségnek, hiszen az otthonos keret biztosítja a legteljesebb felszabadulás érzetét, s minden változtatási kísérlet, ha nem áll mögötte legalább a korkülönbség hatalma és tekintélye, elsősorban azt a bizonyos jobban tudást ingerli, s ennek az ingernek az idősebb és erősebb mindig nagyobb eséllyel talál levezetést, mint a kisebb, tehát a gyengébb. Különben nem voltam gyengébb, annak ellenére, hogy cingár és Cinege lettem (talán egy kis szülői gyöngédség hozzáadásával) mint legkisebb. Mivel nővérem alig két évvel nagyobb, hamar sikerült kivívnom valami vele egyenlő státust, ami nem abban állt, hogy én emelkedtem, hanem erőlködésem eredményeképpen őt sikerült megingatnom nálam elismerhetően nagyobb, tehát különb mivoltában, és lehúznom az én „kicsike” szintemre. Így aztán ketten lettünk kicsik, s bár én csak Cinege maradtam, a zöld asztalterítő, amelyik minden játékunk színtere volt, a megmondhatója, hogy látványos győzelmek nélkül hányszor és hogyan érvényesült ekképpen az én hozzájárulásom is a játékvilágkép működéséhez. A játékvilágképet, magukkal a játékokkal együtt a játékosládának nevezett játékhalomból szedtük elő és nyitottuk fel, mint egy ernyőt, ütöttük fel, mint sátrat, alkalmanként a játék fölé, hadd védelmezze a felnőttek furcsamód elütő világától, melynek kulisszáit, eléggé igazságtalanul, nem volt muszáj naponta többször is lebontani. Nincs számon tartva dátum szerint az utolsó alkalom, mikor ez az értékes és kidolgozott játékvilágkép a bizonyára, mint mindig: a sietve elpakolni, szétszedni parancsolt játékhelyzettel együtt sajnálatos módon véglegesen beszüntette szereplését, majd feledésbe merült. Ilyen parancsoló szükséglet, az esetek többségében, az esti könyörtelen és általunk feleslegesnek érzett asztalterítés volt. Hogy miért jelentett ez egyszer csak végzetesen utolsó takarodót? – hát istenem, az idő eljár. Például az az óvatlan pillanat is, amelyik az évszakokat hozza-viszi, egymáshoz illeszti-pászítja őket, valahogy így következik be, mint a gyermekkor utolsó, még az igazi sorozathoz tartozó játékszezonjának vége, függöny és trombitaharsanás nélkül, de történelemformáló eréllyel.

Mégis, mégis! Én kibúvót kerestem: valamit nem tartottam be ezzel kapcsolatban sem, valami íratlan, annál tiszteletre méltóbb törvényt. A gyermekkorból ki szokás érni, el szokás fogadni az élet normális arányait, melyek szerint ez csak egy kis szegelet, egy tenyérnyi tompa tér. Jóllehet onnan kinézve: az egész hallomásból ismert emberiség, a múlt, a család múltja, a nemzet, az ország múltja megfoghatatlan, s a jövő is ott nem a nagy, a teljes, a fontos, a berendezendő, a máris zsúfolt – belülről mégis döntő szerepet kapnak, fontosak ezek a fogalmak, méretek, események. S az élet hajlandó bizonyítani, hogy azok is voltak: rettentő fontosak! Ott találtak valakit, akivel értekezni lehet már, akivel érdemes szóbaállni, éppen azért, mert érti, de nem tudja még, hogy mit szabad elfogadni, mit kell jobban megnézni, meglátni, megtartani, megtanulni, megtenni. Hát tanítják. Én emlékszem ezekre a tanítókra, akkor, lehet, nem vettem észre a jelenlétüket, de aztán emlékszem. Bőségesen, bizonyosan, részletesen. Pont úgy, vagy jobban, mint a későbbiekre. Egy este-hangulat, egy dátum, egy film, egy ház, kert, színhely vagy ruhaszín. Látok egy dátumot, és hirtelen tudom: mi volt akkor velem, velünk délután háromkor. Sokszor visszariaszt: hogy tud a mostnak olyan tömény máskor-hangulata lenni!

Fontos árnyalat: én gyermekkoromban úgy tekintettem, hogy a gyermekkorom régebben volt. Ott már az van, hogy játszunk – zöld asztalterítőn építőkockát, arctalan királyok és királylányok rikítóan színes történeteihez, vagy a felfordított konyhaszékek bombázórepülő-belsőt képező labirintusában konzervevő pilótát, ott játszunk, eljátsszuk a gyermekkorunkat. A felnőttek ezt nem így érezték, és nem érezték éppen sehogy. Saját gyermekkoruk éppen nem foglalkoztatta őket, hogy analógiával segítse a nem tudom mi megértését. A felnőttek, mint a fejünk fölött messze elnéző hegyek, állták körül ezt a világot, vidéket, az alattuk elrepülő konzervevő pilótákat, miközben felettük valóban repültek a pilóták, akiket egy filmhíradóbeli képsor keltette képzetek alapján, könnyen lehetett akárkinek örökre konzervevés közben látni maga előtt. Vagy másképp. Egyáltalán nem az volt a fontos. Mi folyton több hangulatban éltünk, a felnőttek csak egyetlenegyben; az ő közérzetüknek egyetlen hangulata lehetett: a jelené. S még nem is volt háború, vagy ide még nem ért el. Apánk, s az odakinn az udvaron disznót ölő vagy járdán jeget vágó, havat seprő felnőttek, akik érthetetlen módon nem akarják játéknak tekinteni ezt a sok csodálatos tennivalót, minket pedig, akiket mérhetetlen örömmel és izgalommal töltene el, nem engednek a közelébe! (Kivéve Józsit, őt gyanús bizalommal már sokszor maguk közé fogadják.) Ha pedig a magunkéba szeretnénk bevonni őket, mert szeretném ott tudni, társnak tudni az építőkockás élvezetben, akkor türelmetlenül tiltakoznak, leintnek vagy egyenesen megdorgálnak, kioktatnak. És szerintem érthetetlen, hogy miért, hiszen minden új, minden történés, az információk egyszerre és ugyanonnan jönnek közénk, reánk: a rádióból, az újságból, az érkezőktől, látogatásokból, a képekből és könyvekből. Mi ráadásul még az általuk hűtlenül elhagyott és oktalanul lebecsült mesékkel és régi történetekkel is jóban, szövetségben, baráti viszonyban vagyunk; még! Onnan pedig akkor is szívható valami, ha a világ éppen szünetet tart. Akkor meg miért? A miénk a régi történetek vagy a néven is nevezett történelem valami borús, sötétkéken beborult hegyen-túliságából, a temetőtetőn túlról érkezik, ezt pontosan éreztem, az „amikor még a világon se voltunk” idők felől, ahol kétséget kizáróan sokkal több dolog történt egyszerre, mint manapság, ahol gazdagabb és békésebb, nyugodtabb és bölcsebb volt minden, az élet, a világ, a család is, ezért történhetett meg ott annyi minden, elhatározó és befejezett dolog, ami mára már a lehetetlenséggel határos. Talán ezért lehet, hogy a gyermekkor hangulata is régebbi korokba költözött észrevétlenül, elmozdult alattunk, és mi egyszer csak már mellette, mögötte, utána találtuk magunkat. Az a város nincs már, az a ház nincs már meg, az a király nem él, az a nagytata már akkor öreg volt, mikor ez a nagytata még csak iskolás gyermek lehetett. Akkor lehetett Róma is, ahol a számtant kitalálták.

Hát ezzel a gyermekkorral együtt el kellett volna engedni ezt a gyermekkort is, az iskolakezdéssel és sok kellemetlennek, terhesnek érzett feladattal zsúfoltat. Ha lett volna szívem hozzá. Úgy tettem, mint aki belátja, és nem tettem meg. Ösztönösen és önkényesen ezt nem teljesítettem. Nem ismerem be, hogy csalás lett volna. Még csak lázadás sem. Kinek-kinek az ő dolga, hogyha az első szóra engedelmesen belement ebbe az egyoldalú cserébe: odaadni mindent, ami addig összegyűlt szépen, és nem kapni érte semmit; mert annak egyre világosabban átérzett tapasztalata, hogy nem vagyok én már kicsi buta – ezért lehet engem olyan dolgokra is fogni, mint iskola, olvasás, udvarseprés, küldözgetés –, egyáltalán nem tudott eltölteni semmilyen elragadtatással.

Én tehát játszottam tovább is – azt hittem – ugyanúgy; nem mintha nem tartottam volna már büszkén magam nem-gyermeknek, hanem, mert felfedezett gazdag emlékanyagom maga nyújtotta a régiben az új játéklehetőséget: azzal, hogy nosztalgiát ébresztett bennem a régi iránt. Ezután mindenhez a régi gyermekkor-hangulat feltámasztásának igényével közeledtem, újraélése és továbbdédelgetése jegyében. Emlékanyagom, amint az törvényszerű volt, egyre halványodott, az újbóli, a többszöri előhívás, felidézés következtében, és eközben új hangulatok tapadtak rá észrevétlenül, maguk is emlékanyaggá válva; így lassacskán nem az anyag, hanem a vele való bánás technikája lépett előtérbe és vált egyre fontosabbá. A játék a játékkal. Sejtelmem sincs róla, mindez hogyan ment végbe a többieknél; a legkisebb lévén, náluk velem egyidőben vagy később nemigen mehetett végbe. Tapasztalatokat kicserélni pedig eszünkbe se jutott, mivel megfogalmazni ezt úgysem lehetett, csak ingerét érezni, elviselni, hatása alatt megtenni, átélni azt, ami akkori gyermekkedélyem és játékstílusom tényeit képezi. Utólag pedig, már rövid idő múltán se nagyon lehetett erről megkérdezni, ilyesmiről faggatni őket. Testvérek, játszótársak közül egyszer csak néhányan már nem voltak sehol.

Különös hajlam a hangulatokra: kezdtek a részletek, árnyalatok, az elemek érdekelni, szögek és világítások fogtak meg. A cirkuszban például nem a fő, hanem a mellékes dolgokat figyelem: hogyan öntözi meg denaturált szesszel a mutatványhoz meggyújtandó tüzes karikát a rácson kívül, a félhomályban egy segéd; hogyan tartja lenn a kifeszült kötelet a tréner, miközben fenn az artista forog a reflektorfényben. A dolgok, melyek egyszerre történnek, együtt jelentik ennek a pillanatnak a testét, tartalmát, mégis egyik előtérbe kerül, a másik meg észrevétlen marad. Pedig egyenlő rangú tettek, dolgok, minden egyenlő. Nekem például a tüzes karika meggyújtása jobban tetszik, mint maga a tigrisugrás. „A notre-dame-i toronyőr” című filmet néztük meg egyik este anyámmal és Vika nénivel. A háború utáni korszak februárjában volt, újranyitott a város egyetlen mozija. Sok egyéb látvány, filmélmény előtti szemem látta, halálos pontossággal őrzöm az ilyen részleteket is, mint egy közelkép a földön fortyogó szurokról, benne egy görcsbe ránduló kéz, vagy az éjjeli ostromlók közeledő pici fáklyái a toronyból nézve. Csak akkor valahogy lassúbbnak tűnt az egész kibontakozás, az ostrom – és ez a legérdekesebb: máshonnan kapta a fényt a nappali s az éjjeli jelenetsor is! Máshonnan! És jártam így újraolvasott könyvvel is. Az ilyesmi kialakulásakor, megőrzésekor vajon az is latba esik nálam, hogy milyen égtáj felé fordulva nézek egy filmet vagy olvasok egy könyvet? Hiszen bennem a hét napjainak, az év hónapainak, sőt az évek, évtizedek, évszázadok sorozatának is sajátosan lejtő útrendszerhálózata van, s ez egész régen, még a történelem előtti emlékezetemben alakult ki így. Érzék, mely különbséget tesz a tompa s a hegyes tér között, s a derékszögben záródó síkok határolta szobát, ezt a mindennapian megszokott színteret például szorongó „hegyes” térnek, a kintet: a szabad ég alattot – egy mezőt vagy völgyet vagy hegytetőt – tompa, tehát teljes térnek érzi. Térgeometriám egyszer csak minden szubjektív eredete, jellege ellenére, közelebb állt a valóság szenvtelen és objektív tulajdonságaihoz, ösztönösen lett tudományos. Utólag jöttem rá, hogy az ezerszer nagyobb intenzitással átérzett gyermekérzések semmiségeken kitörő csatáiban is hányszor milyen fölöslegesen hajszoltam bele magam a düh- és gyűlöletrohamig menő vitákba, mint például egyszer alkonyattájt, az előttünk pompázó nyári kert ihlette kedvenc virágelosztó játékunkban, mikor a nővérem már egyezségre hajló mondatából: De a petúniákat én szeretem jobban, jó? – kerekedett az ádáz küzdelem, mert úgy éreztem, én ezerszer jobban szeretek mindent. Ami igaz is lehetett, csak másképp, nem múlékony virágok, hanem múlhatatlan színek és illatok hordozta közérzet igazságában, mely nekem, egyedül nekem már régóta bizalmas barátom volt. Így történhetett, hogy kinti nagy és fontosnak érzett szereteteket cáfoltam és sértettem meg, utólag mélységes bánatot idézve fejemre, hogy benn pillanatnyi kedveknek engedhessek: megütöttem Ilit, akit persze hogy jobban szerettem a világ minden virágszínénél és illatánál. És Ili, az a gyermek-Ili, aki azóta nincs már, mikor a petúniák még vannak, de már nem olyan fontosak, szinte egyáltalán nem fontosak nekem – annak az esti vitának a légbuborékjában kuksol és duzzog, kisírt szemekkel, szemrehányón néz örökre rám, amit nem takar el, nem véd ki, sajnos, semmilyen utána történt, végigélt mosolygó testvéri szeretet, lehet, csak azért, mert az Egész nagy története a két lehetséges közül a szomorúsággal akarta lezárni a petúniák ügyét is.

 

*

 

A valóság koncentrikus gömbjei sorra nyíltak meg, akár az iskolai évek, csak gyakrabban és alkalomszerűbben; egyszerre többen laktak bennem, mert a testvéreim s a szülőház és udvara mellé beengedtem rendre az osztályt, az iskolatársakat meg a várost s a környéket s a környéknél alig távolibbnak érzett nagyvilágot. Mennyivel fehérebb a fény a szobában havazáskor. Az ember feleszmél, és leteszi a leckeíró tollat. Az ember hajlamos rá, hogy odaszorítsa orrát a hideg ablaküvegre, és nézze, nézze, elnézze, ami éppen látható mögötte. Amíg rajta nem kapják az örökké valami kötelességet hajszoló nagyok, és rá nem kiáltanak, hogy Mi az, már megvagy a számtannal? – mire vissza kell kullogni szépen a kötelességhez. Nem mintha ezt csak úgy egyből abba lehetne hagyni, mintha olyan könnyen visszazökkenne a fej, amilyen könnyű kizökkennie! A tolltartó fedelén egy kisfiú, karján kosárral, ment egy furcsa ház felé, s utána kolbász lógott ki, melynek végét egy kiskutya ráncigálta. A kép, a külvilág lapos és silány kis képe, kapu lett, melyen titokban azonnal visszaszöktem a havazásba. Ha akartam, a Vártető lejtőire vagy a Kincstárira gondoltam, ahol szánkózni szoktunk. A Vakvölgy, a Tündéres, a mezők és domboldalak téli képe áttűnt a nyáriba, s akkor a tavak is megjelentek: az Akna, a Jódos, a Nádas, a Sórét a fehérre szikkadt futballkapuval, az eső után áthajtott tehéncsorda megkeményedett ezernyi lábnyomával. S ha akarták, ha nem, a mindenhez kapcsolódó teljes: hangos és színes emlékanyagból a felnőttek, akik most ültek és mogorván dirigáltak, ők maguk is megszólaltak, nyájasan beszélgettek, visongtak, átkiabáltak, fürdőruhában, nagymamák leánykorukban, mint a képeken, Árpád bácsi kamaszon, rövidnadrágban a Szikra nevű legendásan okos tacskót vezetve pórázon. A Sórét bája előbukkant egy régi nyári délutánból, melyet, félfüllel, valami emlegetésből ismertem, a párbeszédekkel együtt: – Ha azt mondanák, hogy húsz éve nem jártunk kinn!… Bizony, csak egy szempillantás volt, Károly!… – Hát ezután még gyorsabban telik majd, Mariska néni!… – Zöld ász! – mondja anyám a tóban, és ez már teljesen érthetetlen, nyilván egy másik, csapd-le-csacsit játszó felvételből hallatszik át véletlenül. Bár nem hallhatják, kikapcsolom. Vagy most kapcsolom be, és valami elszorul benn, a hátán tavakat, szőlőhegyeket hordó időben. Hull a hó, jaj de jó! lesz belőle hógolyó!…

Bumm! bumm! – az ól falán a hógolyók. Az ólban sosem lakott hízó, csak ritka alkalmanként, néhány órára, vagy egyetlen éjszakára került ide siralomházba egy-egy, valamelyik lakóé, hogy másnap hajnalban fellángoljon, felsüssön még a téli napkelte előtt a szalmaláng. Az ól mögött deszkák, drótok és száraz faágak.

– Gyermekkorunkban sokmindenfelé lehetett elbújni – mondja Pali, és igaza van. Ő például egyszer beszorult a tyúkketrec alá. Én pedig egy egész délután lestem a sezlon alatt, sötétedésig a Mikulást, hiába kerestek, nem találtak meg, ki gondolta, hogy ennyi ideig csendben ülök. Télen emlékezni a kánikulára, nyári vakáció végén meglegyintsen a téli ünnepvárás bája. Aztán úgy december elején. Ugye, nálatok is? Ugye, amíg apu el volt víve a háborúba. Ugye, sose délután, hanem este? Anyu a háború után tésztát sütött. Volt egy asszony, aki széthordta a vendéglőknek. Ami volt a háznál, mindent ennek rendeltek alá, sok tésztát ettünk mi is, de csak a széleket. Volt egy kartonlap, éppen akkora, mint a tepsi, ceruzával egyenlő kockákra beosztva. Aszerint vágta. A széle nekünk maradt. Az égett-lekváros íz. Az is finom. Hecserliíz volt a divat és cukorrépából otthon kifőzött fekete mézga. A sütések délutánja egyetlen délután. A részletek. A konyha. Mi. Fütyörészek magamban, megyek játszani Kristófékhoz. Anyám, ahogy egyedül lett, nehezebben engedett el maga mellől, és ezt mi akkor, bárhogy búsultunk Józsiért meg apánkért, nem értettük meg, pedig nem szólt, csak éreztük, hogy nem volna szabad egy percig se vidámnak lenni. Az együttsírások esténként minden átmenet nélkül jöttek ránk s múltak el; anyánk a legszilárdabb hangon szólalt meg: Ili, gyújtsd meg a lámpát, és fogjatok neki a leckének! Az ebédek, amikor már nem egyszerre ül asztalhoz a család, hanem ki ahogy jön az iskolából, kapja a tányért. Csak ünnepnap terítenek, de akkor két tányérral többet. Kristóféknál mindez nem jut eszembe. Túl a patakon laknak. Az apja kötélverő, hosszú udvar, nagy szín. Késő délután lesz, kapunk egy-egy zsíroskenyeret, meghintve pirospaprikával.

Igazi szülőföldünk egy kor. Lehet, hogy semmi közünk hozzá, jóformán nem is laktuk, de az volt, az marad. Nekem például a harmincas évek. Két világháború között. Hangulatkörök: Stiff bácsi nehezen tolt, döngő fagylaltoskocsija, a molnár szekere, Sicc úrfi, a mozi meredek és áthatóan olajszagú padlója, az első ábécéskönyv egy Piroska nevű kislány tintaceruzával beírt nevével, cukrászdai torta és fogfájás. Erzsi nagymama emlékkönyve, az Elza néni utcája. Elza nénit egyszerűen Világháború néninek hívtuk, tőle eredtek azok a kölcsönbe áthozott képesújságok, Tolnailapok és Színházi Életek, melyek tele voltak első világháborús harctéri képekkel és ondolált hajú nénikkel. Egy világháború járta Európát kaptunk, mindennel, ami előtte volt és utána következett, a változatlan tájakkal és könnyen megszokható sarkaival a városkának, a tájnak. Aki életben volt: a szentmihályi berek, az eperfa, az Irsai bácsi fiákerhúzó katonalova, a távoli hegylánc, az ismerős és ismeretlen nénik és bácsik, az emberek – minden első világháború járta volt. A képesújságok és a filmek máris hozták az újat. A gyermekkor: a megismert világban csak katonát láttam. Sokféle egyenruhát, képen és valóságban. Jóval később oszlott el az a tévhitünk, hogy minden férfi katona, hogy vannak dolgok, melyekről nem szabad hangosan beszélni, csak suttogni kell, a suttogás tulajdonképpen erre való, ezt tanultuk meg már az öregektől. Amikor aztán kitör valahol messze az új háború, szinte megerőltetés nélkül veszik elő a felnőttek a suttogás álruháját. Kicsi, magánélet jellegű titokrongyok, titokszilánkok és nagy világpolitika, mindent a titokzatos suttogás vesz körül.

De amikor még béke volt, az volt a játékteremtés nagy kora. És ebben a játékteremtésben a felnőttek akaratlanul is szerepet játszottak, azon túl is, amit ellátni kötelességüknek éreztek velünk kapcsolatosan. Egyhangú, hogy az elején mindenki gyermek, aztán mindenki öreg. Gondolok rá, hogy lehetne egy-két kivétel is, aki, mondjuk, előbb öreg, aztán fiatalodik meg, vagy aki egyszerre öreg is, fiatal is. Ezt a szerepet vállalnám legszívesebben. A gyermekstátus annyiszor megérzett korlátozott mivoltától mentesítne, anélkül, hogy – mint hittük – a felnőttség következtében elvesztettük volna nem a kedvünk, hanem a jogunk a játékhoz. Minden visszasütő napban kisgyermekkorom öregek és emlékek közt töltött délutánjait látom. Háttal a visszasütő napnak, nézem a szobát, melyet egy aranyló porcsík-fénycsík oszt ketté derékmagasságban. És máris, ez a kor így telik el: háttal a visszasütő napnak. Hirtelen eszembe jutnak a ligeti vasárnap délutánok, mikor mindenki megmutatta másnak, hogy kije van: fehérhajú nagymamája, feketekalapos nénije, bajuszos nagytatája, piros-fekete virágos ruhájú szép anyukája, és mellesleg rollerja vagy háromkerekű biciklije, állítható viaszosvászon üléssel, csengővel, olajozott lánccal. Cirkuszsátor belülről, a várakozás szaga az a szag lett és az a zenebona, éles trombitahang a hangja. Játék a lehullott nagy gesztenyelevelekkel, ügyes ujjakkal csipkét lehet tépni belőle. Esős idő, biciklizés preckelő pocsolyákon át, halászó bácsik, akik mellett a vederben élve úszkálnak tovább a szürke halak. Mariska néni, Elza néni, Tamara néni jóvoltából még külön, előző korok hangulata jön bele folyton. Ott, nem tudni miért, mindig sütött a nap, és minden napernyő hosszú és fehér volt, mint a nagymama vékony feketerámás leánykori képén a csíkos falvédő fölött. Nem emlékeznek már részletekre, csak neveket emlegetnek, vagy csakis részletekre emlékeznek, hogy az ember bolondul belé a feltóduló kérdésözönbe, amíg kikerekedik, biztosan másképp, a tényleges és kacskaringós összefüggés. Szeretik a kérdezősködést, szívesen válaszolnak, és közben egymásra hivatkoznak, ők is kérdeznek egymástól, elbeszélnek egymásnak olyasmiket, ami valójában a másikkal történt meg. Szép élet volt – de miért? Nehéz élet volt – de miért? Félbeszakadó beszélgetések sorozata az ő kommunikációjuk. Ez a vidék él benne, a képek ugyanazok, a családok is, csak csupa ismeretlen arcú valaki játssza el ugyanazt a gyermek-anya-apa-unoka-férj-feleség-sógor-játékot, amit most mi. Orbok Ilonka három évvel volt idősebb Imola néninél; az unokatestvére. Vidám természetű, nem szeretett főzni. Első férje Haraszthy Emil operakritikus. Valahol egy messzi városban éltek. Egyszer ott ülnek a Pillangó kisasszony előadásán, az első sorban és mögéjük ül Emil bácsi: – Iluska édes, mi lesz a vacsora? – Ami a délről maradt: fasírt! – súgja vissza Ilonka néni. – Ó, az olyan kevés! – Nagy étkű volt szegény, hitelesíti a családi gyülekezet. Máskor: Iluska, nincs csak egy fehér mandzsettám (keményített mandzsetta és gallér járta akkoriban) – Hát vágja ketté! – így Ilonka néni. Aztán meghalt. Második férje Veress Elemér egyetemi tanár volt. Mint a neve: komor férfiú. Őrjöngtem: mi az, hogy aztán meghalt! Miért nem kapott fehér mandzsettát? Hát miért nem adott neki Ilonka néni, inkább hagyta elpusztulni? A Pillangó kisasszony viszont nyilván röpködött. Repült az operában a piros plüss széksorok felett, és mindenki egész idő alatt forgatta a fejét, valósággal hátratörte a nyakát, hogy ne veszítse szem elől, ahogy énekelt a csodaszép tüllruhában. És ezt miért ne hihetném ma is, szemben a sokkal, de sokkal szebb valósággal? Hirtelen azok a karácsonyszombat délutánok bukkannak elő, mikor mi nehezen viselt izgalommal, de a már közeli és biztos öröm tudatában (aludnunk kellett) alig aludtunk el ebéd után, s mire felköltöttek, már beesteledett és készen volt, kisült, áldott illatával, kicsi és nagy formákban a kalács, a konyha fehérre meszelt falán az árnyékok sürögtek, anya és nagymama. Kéklett a kinti este, mely a rádióból, ahonnan rendszerint gyermekkórusok énekeltek, egyszer hirtelen a „vatikán” furcsán szögletes hangtestű és értelmét rejtő szavát dobta a szótáramba, évekig téves, képzelt jelentéssel meglapulni, hogy egy vitában alulmaradva, megszégyenülve, tehessem aztán valódi helyére a szavak ama belső kispolcán ezt is. Bátyám elmeneteléig így volt. Ó, Józsi, minden játékom szemtanúja és legvidámabb rendezője, neked jelentek? Magamnak mondom fel, milyenek voltak az ünnepesték nagymamáéknál? Mikor ezekre a dolgokra gondolok, sírós kedvem támad, még azt a fojtogató-hüppögő lélegzetvételt is érzem az elsírt gyermek torkában. Pedig ez a kor a játékok legelszántabb kora volt, kezdetben nem is valódi havazással, mintha minden valami épp aznap elmondott emlékből indulna, annak folytatása lenne. Annyira tudom, megtanultam a kort, szülőföldemet, emlékszem, ismerem, hogy már magam is tudok olyan nagymamás mondatokat gyártani, történeteket, melyek anyaga emlék, de kitalálás is: Jaj, lelkem, ha tudom, hogy jössz, volt egy szép gerezd szőlőm felakasztva a kamrába, nem ettem volna meg a tegnap. Mondta valaki, nem mondta senki. Akik szólnak, éltek, de ez nem történt meg. Megtörtént, de akik szerepelnek benne, sosem éltek.

 

*

 

A friss ágyneműt épp olyan nehéz ráhúzni a pufók párnára, mint valakiről lehúzni a fehér matrózruhát. Most jöttünk haza, hűvös májusi este lett, ráz a hideg, de komédiázom, miközben gyorsan ágyba dugnak és beteszik a hőmérőt. Csak a tulajdonképpen mindig is egészséges gyermektestet érdemes irigyelni, nem fáj neki még az sem, ami fáj. Fáj valami? Ettől a kérdéstől mindig el kell vigyorodni. Talán nem pimaszság, igazi betegállományban aztán egyáltalán nem kacaghatok, hanem bizonyára attól a jóleső érzéstől van, hogy most nagyon, most kétségbeesetten, aggódva törődnek velem, csak velem, most mindent szabad, akár lekérhetem a szekrény tetejéről, nem a befőtteket, azokból úgyis kapok, csakhogy most nem ízlenek, jóformán az ízüket se érzem lázasan, nem is a Mancipanci könyvet, amit úgy félt Ili, hogy mindig bőgés és visítás van, mikor valahogy megkaparintom, pedig igazán nem én firkáltam össze, ő is tudja jól, mindnyájan tudjuk, hanem még Józsi, mikor még ő is csak elsőbe járt, és éppen tanulta a nagy Ö betűt; vagy hétszer van beleírva, különböző képekre, hogy Ö – Ö – Örzse; – hanem a nagymamaféle, kicsit már kopott, zöld bársony bevonatú, ezüst monogramos emlékkönyvet, amelybe bezzeg szabad volt, legalábbis régen, akkoriban, másoknak firkálni, de én már tudom, mi az, hogy tudom! én nem is akarok firkálni, hanem a rajzokat, színes levonóképeket nézegetem, a versikéket böngészem, és közben álmodozom, tudja a fene hogyan, ezért szeretem; ezt az állapotot csak ez a szerelmes könyv hozza meg. Így is hívom: a Szerelmes Könyv, és ideadják. A kisfiú beteg, hát anyu csak ül és játszik vele, pedig jaj, mennyi dolga van, tudom, de nem engedem, ennivalóan mosolygok, és elhalóan, lehunyt szemmel bólintok, mikor kérdez valamit, de ha el akar menni, elvesztem az önuralmam, és szinte egészségesen ordítom, hogy Ne menj el! Ne hagyj itt! Az ember hallgatja és irigyli; a saját gyermekkorom betegállapotai jutnak eszembe a saját gyermekkoromról, és édesanyám meséiről, játékairól édesanyám meséi és játékai. Kik ezek az idegenek, akik ott vagyunk a képen, a tragédiánk előtt, a még meg nem nőtt testben minden testi és lelki tulajdonság veszélyes anyagával? Nincs is lázad, hál’ istennek! Jaj, de jól játszol te egyedül is! – Nem!… – Engedd el! – kiáltanék rám, engedd, hogy menjen, süsse, főzze, mossa, súrolja bele magát, törje bele szegény fiatalmagát eléggé az évekbe, sietni kell vele, ez az este se hiányozhat, alig néhány év, és roppant fájdalmak rohannak rá, azok majd elvégzik a magukét, de egyből nem lehetne, egyből belehal, engedd edződni, piszok kölyke, te drága kis beteg gyermek, aki vagyok. – Már nincs láza! Azért holnap még ágyban marad. – Persze hogy ágyban marad!

A kislámpa ég. Álmos vagyok, de nem akarok még elaludni. Azt is eltervezem: mire akarok még gondolni, aztán csak felébredek reggel, s ezt utólag kikeresem a reggeleim közül, s vállat vonva befejezem a különös észlelet akkor befejezetlenül maradt megfogalmazását: ilyen lehet a halál, a meghalás… Újhold, szeptember 7. Leszállnak a mi háborús estéink. Ugyanez a kislámpa, a körtétől áttetsző az alabástrom bura, mint egy darab sima, olvadó jég. Valamiért a kerekasztalnál összeszorulva vacsorázunk. Szardínia, ecetes hagyma. Ugyanaz a kicsi lámpa ég mindig. A másik szobába nem szabad bemenni. A bácsi, aki az este érkezett, alszik a szalondíványon. Anyuék hazajönnek esős estén a moziból, vacsora közben elmesélik a filmet. Apám és Károly bácsi a rádiónál. A konyhaajtóról le kellett szedni minden odatelepített rongyot, kabátot, gázmaszkok lógnak a szegen, szürkés pléhdobok, melyekhez nem szabad senkinek nyúlni, még meglóbálni sem. Pszt! Felrobban! – szól rám halkan Józsi és vigyorog; halkan pedig azért, mert ez éppen elég lesz, ne hallja meg apám, hogy szólni kellett. Anyánk egy vöröskeresztes csomagot is készített vászontarisznyába, így hívják, és a leghülyébb dolgok vannak benne, például jódtinktúra, de nem ömlik rá a kötszerekre, még fel sem volt bontva, gyárilag leragasztották jól. Ha le kell majd menni az óvóhelyre, csak ott lesz szükség rá. Én biztosan tudom, hogy le kell majd menni, mint aki műsornak, menetrendnek vette a legszörnyűbb lehetőségek sorozatát, és akit nem lehet becsapni azzal, hogy mindez netalán elmarad, és nem kell majd használni ennyi komolyan előkészített holmit, a gázmaszkot, a kötszert, a jódot. Azt ismerem, volt benne részem, isten őrizz! De értem, mi van, mi lesz, értjük mind a négyen, mi orgonasípként növekvő kölykök. Amikor megszólal a sziréna, egyelőre próbariadóként, légvédelmi gyakorlatként, csak mi vagyunk otthon: Józsi megmagyarázza a szeppent csendben, hogy mi ez és milyen lehet, és beugrat, és mi Ilivel hiszékenyen befészkeljük magunkat a nagy asztal alá, mire ők Palival úgy röhögnek, hogy alig hallszik tőle a riadót lefúvó második szirénázás. Ebből is játék lesz: ha kell, ha nem, amikor ez jut eszünkbe, riadót játszunk. Összeszedem a legszükségesebb semmiségeim, és két Franck-kávépótlék skatulyában menekült csomagot állítok össze: notesz, színesceruzák, egy Tolnai összefogott címlapja háborús képekkel, öt szál gyufa és a családi képünk 39-ből. Az Iliében miniatűr guzsaly és kicsi orsó, amit én faragtam neki, néhány gombolyag színesre festett vatta, ő mostanában fonást játszik. Konzervdobozból már gázmaszkom is van. Persze, azt hiszem, hogy a doboz a maszk, és Ili is azt hiszi… Hogyha a maszk az oldalunkon fityeg, nem ér a bombaszilánk, ennyi az egész. Az elsötétítés. A kicsilámpának egyre nagyobb a becsülete, jóformán csak az ég, és mindenki hozzá közel, egymáshoz közel üldögél, olvas, hasal a játékok közt, amíg eljön a lefekvés. Apánk mogorva, pedig nagyon szép idő van, csillagos ég és telehold. Anyu nem változott, mindig későn fekszik, a konyhaajtón csipkefüggöny, benn sötét, ő ott kinn vasal és énekelget magában.

A bácsi elment, de egy hónap múlva itt van megint. Olyankor összébb szorulunk az asztalnál, bár nagyon ritkán eszik velünk. De nem jár sehová. Úgy emlékszem, egy hétig is alszik. Mint a medve.

A rádió mondott be valamit, vagy veszekedtek, vagy mind a kettő. Pedig apánk nem kiabált, hallottuk volna. Anyu sír. Nagy társaság van nálunk. Az iskolából, ahol apánk is tanít, Borbély Sándor bácsiék, Horánszky Győző, Vízkelety Antal (akit mi csak viszkeletty-nek mondunk) s a felesége, Erna néni, Palczerék, később megjön Orosz Endre is. Olyan, mintha szilveszter volna, de nyár van. Vacsoráztak, iszogatnak, Józsi és Pali kétszer volt Schneiderig szódavízért, tele a két szoba, tele a konyha is felnőttel, egyszerre beszélnek, cigarettáznak, Józsit is megkínálják, és rágyújt; de valami szomorúság is lehet. Anyu a konyhában sír, mikor elmentek. Apám és Borbély még iddogálnak, Idus néni kinn anyánkkal beszélget, mosogatnak, de ő nem sír. Mikor lefektetnek, akkor megmondja anyu: lehet, hogy aput is elviszik katonának, és megy Orosz Bandi bácsi is, Palczer is, már a héten be kell hogy vonuljanak. Elmennek sokan. Mennek, az osztályból mindenki tudja, kinek kell elmenni.

 

*

 

– Baj van, uram! – mondja vésztjósló nyugalommal Oravecz bácsi. Nagyon el fogják egymást páholni! – és bemegy a műhelybe. A szíjgyártóműhely üzlet is, itt van a házban, az utca felől. Az utcára nyílik a pékség s a trafik is, meg a szíjgyártóműhely, ahol az ajtó fáján istrángok és szépen megbogozott eladó ostorszíjak lógnak. Szombatonként szokott nagyban menni a bolt. Istenem, csak háború ne legyen! – sóhajt a trafik ajtajában Mariska néni. Oravecz pedig már bentről kiáltja: Nem lesz, mert már kitört! A kiszélesedő főutca egyik oldalán, a napos oldalon betonterasz. A tánchely, így nevezik, mert valamikor a Stepper-vendéglő utcára kitett asztalai között táncoltak is. Esténként még most is jól lehet valcert dúdolva elsifitelni egy kört, ahogy séta közben a nagyobb leányok teszik. Nappal a cukrászda összecsukható fehér székei, rózsaszín abroszos asztalkái állnak itt, egy-két öregúr kávézik. Például nagytata s vele Artúr bácsi, homlokán feltolt fehér szalmakalappal, térde közé vett sétapálcával. Ez a főtér. A világoskék-fehér vasrácsra záróra után, este a férfiak ülnek fel, gyermekek kuporodnak melléjük, ahogy beszélgetve, cigarettázva várják a szomszéd városból érkező utolsó autóbuszt. Háború! – nekem elsősorban azt jelenti, hogy nagy hasú szó, folyton katonazene kíséri, és benn valahol megelevenednek a bőséggel betáplált Tolnai-képek. Megáradt folyókon nyakig vízben átúszó lovasok. Felfordult szekerek, ágyúk. Hallgatom, amit a bácsik mondanak, és odakerül minden a képek mellé, és ez az értelme, gyermekszívvel is ilyen értelme lehet, hogy – Ki tudja, még meddig vagyunk együtt a családdal! – Nekem is két szép nagy fiam van. Ha azokat elviszik… A múlt háborúban is szegény apámék… – Aztán meg is halt nemsokára… – Nem lehet azt mondani, hogy utánam az özönvíz!… Már csak azokat irigyli az ember, akik a halandóság adagból valahogy kiélhették a magukét. Nekünk már nem engedi az isten! Már régesrég irigyelni lehet a régieket; mintha csak valami apokaliptikus jóslat mondta volna ki: „És irigyelni fogjátok a holtakat, akik már befejezték”… – Ez az értelme.

Én nem szabadulok a képektől, este, lefekvés után csendesen sirdogálok magamban. Meghat a mindenkit sújtó bánat, és féltem apánkat. Délután, amíg egy órácskát ledől, én titokban mindig megsimogatom a szekrény oldalán a vállfára kitett kiskabátját. Így képzelem: egy országban mindenütt alusznak a férfiruhák; a férfiak katonának mentek, pihen és várakozik a kedvenc kabát, a nyaksál, a kalap. Mostanában sok szó esik nálunk a politikáról. Ülünk a kislámpánál este. A társaságban mindig van valaki, aki a titkos rádiót hallgatja. S rögtön meg lehet érezni, annak a bemondónak egészen más a hangja. A nagymama meséje a torockószentgyörgyi várostrom alatt, a labancvilágban hőstettet véghezvivő kisfiúról s a londoni rádió dübörgő szünetjele, az évszázadok, valamelyik évszak jellemző szagának képében, a rádióskála tenyérnyi fénye, amelynél, kipróbáltam: olvasni lehet egész közelről, s az arcok, nénik és bácsik, dohányfüst ízű csend, mind-mind egyhelyről üzennek nekem.

 

*

 

Évtizedekkel később feljegyeztem, hogy valahol szilvaízet főztek, s az illat betöltötte az egész utcát, még sütött a nap, és én jöttem befele a városba, a benzinkúttól, ahol letett a kocsi, haza, máshova haza, az elvesztett színhelyekre. Még sütött a nap, de már az a kékes koraősz volt a levegőben, amelyik ha a hosszabb utcákon visszanézel, már köd. Jöttem ebben a mindenszínű ködben, mögöttem jött egy bácsi. Még arra gondoltam: vajon ki lehet, akit már meg se ismernék, vajon ki lehet, aki már meg se ismer, ha megállok. Most nincs sehol. Jöttem, jött mögöttem a bácsi. A Szentkirályi ház, Rusuéké, a Hollunzer ház. A homlokzatok színe, sorrendje a megszokott utcán. Képeken megörökített egykori városarc. Játék a képekkel: más sorrend – és így milyen a város? Pedig talán az öreg házak is elindulnak így este, egy-két csendes utcahossznyit sétálni, mielőtt újabb száz esztendőre visszaállnak a sorba. A házat keresem, a régi iskolaudvart, ahonnan segítettem kihordani egy ideges, helyi, őszi háború törmelékét. A legvilágabb világháború is közelről roppant helyi érdekű felfordulás, akár egy botránkoztató veszekedés a szomszédságban, ahol asszony visít, az ember részegen kést ránt ki a fiókból és magába üti, mint egy ránk sötétedő nyári estén első villámát a sötétkék zivatar, melytől megnő a patak, és elviszi a Bányaiék kertje végéből a kerítést. Előző estére vártak, valami ivászat miatt nem jöttem akkor, de tudom, hogy nem késő, itt megvár a tavalyi, tavalyelőtti bor, amíg a tárgyalások folynak. Különben az egész csak formaság, barátkozás, a megrendelést már jóváhagyták, s én elvállaltam az emlékművet. Tavaszra kész lesz a hősök temetőjében, faragta városunk szülötte, a híres szobrász.

A torony félszeme bedeszkázva. A falnál, az orgonabokrok alá, a porban, ahol a Simonffyék nyugodt tyúkjai laktak, egyetlen hosszúlábú fehér csirke sétál be szépen. Mennyi orgona volt itt. Persze, már ősz van, de mennyi orgona van itt, a világ legszebb orgonái. Emlék-tanítónéni hangja: Te miért nem játszol? Az első szünet, a reggel dér volt, a kerteken túl a kék háztetőket nézem, kezemben a vajaskenyérrel. Ma se tudnék válaszolni rá. – Aztán majd játszom! – így jó lesz? Az udvart benőtte a fű. Ma már itt senki se futkos. A csirke is egyedül van. Közeledéseim az állatokhoz, a természethez. Ritka, években eloszló élmények. A Monoriék udvarán a galambdúc. Szekér, ló, istállószag, aTímárék szamara. Szekérzörgés a Vártetőn, mi, csikók. Az eperfa, alatta a leszotyogó fekete szemeket kapkodják a kisrucák. Rákoson kora reggel a kert, de főleg a kirándulások, a friss, hideg forrásvíz, a tűzrakás este s a láz másnap reggel, a szeszescukor. A természet mégis itt lakott az iskolában. A házat bontják vagy tatarozzák, persze: nagyobb ablakokat akarnak, de megsérül a szép girlandos homlokzat, a vakolat alól felsejlő százéves gipszvirágok, s a kőkapu íve is odavan. Cement. Vaskerítés lesz. Miféle szamár fájdalom, nem a mi házunk, és sohase jártam benne. Mégis szerencsére már akkor történik, mikor elég mindent felhalmozott már a megmaradáshoz a kedvem, ennél a háznál több is megvan már, talán legalább egy város.

Dohányvirág-illat kisvárosok utcáin este, a gyermekkorban. Most már nem olyan. Különös arra gondolni, hogy vannak, valahova elmentek esték, melyekkel még nem játszottam. Most elővenném őket, úgy, érintetlenül, ártatlanul; és beszélni róla, elmondani, felmondani órákon keresztül azon a nyelven: a gyermekkorén. Órásság, szabóság, Pálság. Az, hogy az elején megtanult élet, megtanult város fogalmait nyelvként lehet felfogni. – Rám beszélte Filep, a mészáros, de nem baj, jó lesz ez, vadlére… csináltam egy kis tésztát is hozzá. – De Filep az nyomdász. – Nem, az az öccse! Így alakult. Ha a kötélverő Kristóf, akkor minden kötélverő Kristóf lesz, és minden fűszeres Pál. A Pálék sarkán felkanyarodni a temetőutcán. Kis templom a hegyoldalban, egykori templomerőd. Átlátni a kapubolt árnyéka alatt. Tájkép: a városra leszáll az este. Tájkép modell után. A torony, ez a barokk zöldhagyma. Vacsoraidő van, érzik a levegőben. Ez a csendes sarok itt olyan történelmes. Mint két szent, két galamb őrzi a toronyablakban a harangokat. Ami a kapun túl kezdődik: ma még zöldellő nyárfák, kemény kis hegyoldal. Felhők, elvarázsolt kék lovak úsznak. Felér a malátaszag, mint kísérő illat, s a széna szaga messze. Messze,vagyis ide már közel a mező. A mezőn túl a Nagyfenyves s a Kisfenyves. Azok az erdők a háttér legfelső hegyén, mely után úgy érzed csak fenn, egyre fennebb van a föld. Pedig valahol egy folyó nélküli nagy völgy, egy szakadék vet véget az egésznek. A tekintet számára mégis minden táj felfele folytatódik; ha elfárad a szem a fenyveseken s a hátul hatféle kékben elalvó hegyeken, dombokon, ott az ég. A felhőzet mindennap más, de mindig a tájhoz való, talál a tájhoz: lebegő hegyvidék. A nagy ég, itteni-táj-szerű felhőzetével a zeniten kéklő sötétig, ahol annak a bizonyos első csillagnak szokás megjelenni. Este van, felbotorkál, aki itt lakik: – Jó estét! – lebotorkál, aki máshol. Rózsa utca, de nyomorék akácok. Az öreg zsindelyfedélre már rég kátránypapírt kellett húzni, de még annak a súlyát se bírta már a régi padlás, behorpadt. Mellette egy-egy úri család a századfordulón épített jellegzetes, hatablakos háza. Ilyenkor gyúlnak benn a villanyok, s kezdetét veszi a család estéli élete. Benn az folyik, ami egyhangú, unalmas, egyedi és mégis közös, szokásos ezeken a helyeken, általánosan vidéki, ami ellen mikor visszahúzni próbál, veszettül kikelünk, de mikor tulajdon nagytatánk portája volt, a gyermekkori esték szőlőlugasa, óvón borítjuk rá lelkünk világból visszahúzott köpenyegét. Például ők itt: az Adorján tanárék jellegű polgárház. Esős, zöld, ünnepélyes vasárnapdélutáni utcát érzek mindig a közelében. Még apánkat is tanította, nyugdíjba is ment még az első világháború után. Kicsi, alacsony, nagyhangú, mindig a pódium szélére állt, billegett, mert visszatért néhány évre, talán csak azért, hogy egyik éveleji földrajzórán, a testvéreimmel konzseniálisan (mert nem valószínű, hogy megbeszélte volna velük a dolgot) engem elnevezzen Cinegének. Évközben vonult vissza végleg és örökre. Az egész iskola ott volt a temetésén. Esős vasárnap délután volt. A két leányának családja él még itt. Ide mint életkeret, egy ilyen tömzsi, ötablakos mellékutcai ház, több nemzedék ősi fészke talált. Még a nagyapa nagypapája építtette, aki hét megyét járó gabonakereskedő volt. Kemény, harsány kis ember. A családban a kiválóbbak után gyengék, a szépreményűek után szűk lehetőségűek következtek. Vajon milyen rokonságban voltak Jánosiékkal és a dr. Vizkelety családdal, mert úgy érzem, lehetett valami. Avagy a legellentétesebb életformájú rokonság a valószínűbb?

Ezt a házat itt akkor fejezték be, mikor én előtte jártam fel első elemibe. Mostan Pali, a bátyám lakik benne, a két fiával. Kész a világ, a kor teljes, mint egy családban, úgy élünk a szülővárosban. Az út végén ugyanarra jár el kisöcsém kisöccse is az iskolába. És itt a híd, a patakpart, egy kőhajításnyira van megint az iskolaudvar. Fogócskáztunk. Egy régi kőfal mellett bodzafák nőttek. Ezeknek törzse még sokáig őrizte a sarkunk nyomát, s a bőrünk a bodzafák kérgét. Ahogy leereszkedtünk, s a fejemben közben Róma járt, megérzett, derűs Róma és meztelen, gyermeki istenszobrok. A patakon túl parasztházak, még mindig, a huszadik század közepén is, hátul istállóval és kinn a hegyeken szőlővel, gyümölccsel. Dühösen ugató kutyák, és – bang! – a Rákóczi harangja, a legrégibb hangszer, amire emlékszem. A szóra, hogy hangszer, először ez ötlik eszembe. A különös az, hogy majdnem mindenütt van belőle egy, mintha a nagy fejedelem nem a labanccal hancúrozott volna, hanem harangokat öntött, éppen nálunk, a Palahegy alatt. Én meg is tudom mutatni a műhelye egykori helyét; senkitől nem tanultam, senki nem vezetett nyomra, magam se tudom, hogy is születhettem e táj pontos és csalhatatlan ismeretével. Ez a táj behunyt szemmel is látható és lakható egyaránt: embernek, gondolatnak. Ez a táj, immár biztos, későn gyúrt koponyám belső földrajza szerint épült egy még nagyobb tájba. Ez a táj a szemem. A szempontom: innen Babilon, ide Róma… Mikor becsukom, elteszem, mint a becsukott könyvet. Az öregisten is, ha lenéz, ne lásson meg semmilyen részletet, egy udvarra nyíló ajtót, melyen kicsap a fény, s egy asszony kilép, vizet önt ki a Göncölszekér irányába, egy fát, egy kertet, egy sárgabarack terhétől bólogató ágat; az egészet csak úgy lehet örökre békében eltenni fájdalom nélkül, tudni, gondolni rá, ha egésznek, ha teljesnek hiszed, gyermekkorinak, mely attól jó és szép mégis, hogy minden benne van, benne történt meg részletesen.

Milyen szép ez a város, hogy lehet, hogy itt is mogorvák voltak az emberek! Sokszor kérdeztem magamban, mikor hangulatom semmiképp nem esett egybe a felnőttekével. Szorongtam, derékig érve törtem át az esték sokadalmán, hónom alatt a zárás előtt megvásárolt kockás füzettel vagy a kenyérrel, olajjal, túróval, amiért otthonról elszalajtottak, a félbe hagyott házi feladat mellől. Az emberek zsongnak, tolongnak, összeverődnek, sétálnak, dolguk van, nem sétálnak, az esti autóbuszra várnak, ülnek a jegypénztár küszöbén, sorban. A szegény ember és a gazdag asszony; bejöttek a városba, piacra, tárgyalásra. A küszöb cementjén ülnek, s én elbámészkodom. Csakhogy egyiknek semmije nincs, egy újságpapír csomagja volt még a reggel, húsz falás szalonna, hagyma, most már vége a dolognak, az sincs. Egész nap hatvan kemény kilométerre volt hazulról, most már csak két és fél órányira. Annak meg, mellette, tele a két kosara, frissen vásárolt portékája is van. Egy közös ismerős, akit a gazdáné megkínál. Őt nem. A szegény ember csak vigyorog, elnéz. Együgyű és nem is szomorú, csak feszült és zavart. Semmit se ért meg jól, azt se, hogy mi van most. Engem jobban eltölt keserűséggel, hogy nem kapott ő is enni. A világ kegyetlen, komor itt este, és igazságtalanok az emberek. Mondjuk 1931 van, fel se készültek rá ebben a szokásos zűrzavarban: egy csecsemő tragikus hirtelenséggel megszületett. Én leszek, jöttem nézelődni, most gyermeknek, akiből örömre-búra lehet majd valaki; van még elég, legalább három. Szerencsére fiú vagyok. Erről jut eszembe: olyasmi is foglalkoztatott mindig, hogy a városka neme.Mert ugye nem mindegy, hogy fiú vagy lány. A lányok ugyanis könnyebben elromlanak, hallottam eleget erről is. Van egy rossz hírű éjjeli mulató, Alagút a neve; Stutz bácsi a tulajdonos, aki délelőtt fiákerezteti a lányokat. Aki már kocsizott vele, az nyilván rosszféle. A Száva lány is így lett táncosnő, ami még annál is veszélyesebb. Meg is beszélik nagymamáék, mikor esténként átjönnek kötni. Szombat este. Két néni az ablakban, néznek ki a sétálókra. Ezek is azt kombinálják, hogy né, a Vas Áron fia a Jakabék Etelkájával. De olyan hangsúllyal, mintha más kombinációban a dolog sokkal tisztességesebb volna. A fiúk-lányok meg csak sétálnak este az árnyas kis utcákon. Egy kapunak belülről kutya ugrik nagy ugatással. – Kusti, te, a gazdád nagyobb kutya, mégse ugat!… Jó estét kívánok, Szabó úr… – veszi észre magát Ferike, s a lányok vicognak, hogy milyen jól megjárta. Fehér hajú néni kukucskál ki egy kapun. Nem erre a világra való már szegényke. Ami azt illeti, ha sokáig ilyen marad a világ, a legtöbb ember nem erre a világra való lesz. Pedig már meg is nyugodtak abban, hogy ugyanabban a vidékiségben születtek. Anyám leánykora. Vagy tényleg nagyon szépek voltak, vagy akkor voltak, azok a bálok. S már meg is nyugodtak, hogy… Ettek, ittak, aludtak rá egy nagyot, és ha eljött az ideje, eltemették őket. Ennek a leánykának a gyermeke az az öregasszony? – Igen, mert szegény mama fiatalon halt meg, alig volt huszonhat éves, s én itt hetvenkilencet töltök ebben a nyomorúságban… – Jaj, milyen élete volt szegénynek! Habsburg néni; a nagytata legalább király volt, csak ő már nem is tudta, mikor ez a kép készült róla, a pincsikutyákkal. Öreg székely asszony, dédnagyanyám imája: Én lefekszem én ágyamba, minden esti koporsómba! Viszont nem jó visszaaludni hajnalban, ha már felébredtél, még ha nagyon fáradt is vagy, akkor se. Mert ahányszor fel kell ébredni, annyi kínszenvedés! És különben is ébren lenni a jó, a cél, a normális, a hasznos. Hasznos a disznónak, a gyermeknek, a salátaágyásnak, a piacnak, a péknek. Tehát amíg csak bírod, ébren kell lenned, maradnod, létezned. Akár hetvenkilenc évig. Ki tudja, melyik csillagról süt le rád mégis a boldogság, melyik holnap fekete-fehér sátra alatt dübörög feléd csak az éjszaka csendjének párnán a fülbe dobbanó szívveréséből kivehetően a megváltó halál. Mennyit hallgattam, figyeltem gyermekkoromban az ócska díványon, elalvás előtt a vérem dübörgését. Mintha messziről, lépésben jött volna felém valaki, valami. Aztán megérkezett az álom. És amikor rossz álomból felébredve az ablakon kinézel, akkor a hold is éppen úgy állhat, ahogy abban a rossz álomban érezted, láttad. Hogy a legrosszabb álom most számodra a hold. Mert beteljesedett. Életemben másodszor meglátogatott a legrettenetesebb álom: hogy meghalt anyám. Rettentő és kíméletlen, befejezett tény volt. Aki él, az többször megrendül és többször megbánja, hogy megvigasztalódott. Nem élni más, mint élni és megrendülni. Ilyen álomból ébredtem felnőtt koromban, megbánással. Egy véletlenül felragadt és elhozott okmánybélyeg nyomta a lelkiismeretem, mert nem vittem vissza a trafikba, pedig semmire se kellett, csak szép volt. A trafikos néni, akinek sosem lehet már megadni a bélyeg árát, nem is vette sohase észre. Belehalt, biztos, hogy abba halt bele, hogy nemcsak az emberek ilyenek, hanem még én is, a jól ismert, okos és illedelmes kisfiú.

Drága kicsi unokám, én tudtam, hogy beteg lettél, de azt nem írtátok, hogy olyan hosszas legyen. Már nekem csak kicsi gyermek maradsz, akármilyen hórihorgas légy. Én már vagy kilenc-tíz napja nem járok ki, nem érzem jól magam, még templomba se mentem. A lábam idézi elő. Vagy két délután mind fekve tartottam, egy díványpárnán, mikor elvégeztem azt a kevés munkámat. A tegnap nem számítottam vendégre, kimentem a kútig, egyszer egy kéz fogja meg a vedrem fülét, hát a drága Márton, az apád barátja jött be, meglátta, hogy viszem a vedret. Nagyon jó fiú, mindig szeretettel visszaemlékezik a m. kir. főgimnáziumra, ahol nagyapád tanította. Megszűnt a folytonos nyilallás, most jobban vagyok. Hátha a tavasz elrendez mindent. Eljött az ideje. Itt van a teaburján, ha lesz kitől, küldök nektek, az nagyon jól fog tenni, hidd meg nekem, lelkem. Aztán, ha ráérsz majd, gyere vajegyszer haza, már én így mondom, s látogasd meg vén nagyanyádat. Pali itt van a városon, mégis olyan ritkán jön be. Csókollak mindkettőtöket és minden szépet kívánok az új esztendőre.

Hát csak azért! Te csak ne feledkezz bele saját sorsod legújabb hangulatába, életed tudós ritmusába, hogy ezt ne hidd végleg: így van ez. Nyomós vízvezeték az utcaajtó előtt. Telő edények hangja a kútról. A bádogkannáké, melyekben egy egész délelőttre volt víz, öreg üvegkannáké, a vederé. Mindenre emlékezni szabad, ha szólítnak. Eltűnő dolgok hangja. A malomárok, a vályú a nagytatáék udvarán. Kút-vízcsap-vízvezeték technikai csodája, mellyel nem tudom, miért ne játszhatna, mikor fontos felfedezésekre készteti, a gyermek, ha a Zambézit meg a Niagarát sosem zárja el a gondos emberiség! Érzem az egyetlen tökéletes gyermekkor befejezett világának hangulatát. Ahogy ott együtt vagyunk. A szülőváros is a családhoz tartozik. Vannak színhelyek, melyeken érzik: itt minden megtörténhetett, az egész, ami volt, a nagy. Ami van.

 

*

 

Ezek a város sírkövei, ezek a szétrobbant házak. Hány belövést bír el egy városka, míg saját régészeti romjaivá nem válik? A mi pincénk erős, apám mondta. Mióta hazakerült, folyton a pincét rendezte, mint aki biztos benne, hogy a leköltözés reggele elkerülhetetlenül közeledik. A csütörtöki nap folyamán négy légiriadó is volt… Bömböl a rádió, messziről is végig kell hallgatnunk, mit éltünk át. A csütörtöki nap folyamán E. térségében négy légiriadó is volt. Az első 13 óra 8 perckor kezdődött és 13 óra 43 percig tartott; a második 14 óra 48 perckor kezdődött és 16 óra 20 perckor ért véget, a harmadik 16 óra 45 perctől 17 óra 25 percig és a negyedik 18 óra 20 perctől 18 óra 48 percig tartott. Az első riadó alkalmával

három repülőgép jelent meg a város felett a Bank erdeje felől, körülbelül öt percen át keringtek és tájékozódtak. Ez a három gép, végleges megállapítás szerint, huszonhét bombát dobott le, melyek közül egy nem robbant fel. A bombák az 1. számú posta épületére, a légvédelmi tüzérek laktanyájának környékére, illetve a környező utcákra hullottak. A posta épületére öt bomba hullott, és négy ember halálát okozta. Meghalt Márton Lajos postatiszt, Vigh Pál postaaltiszt, Hlub Istvánné, a postaigazgatóság házmesterének felesége és annak 3 éves kisleánya. Ezenkívül az épületben tizenheten megsebesültek. A bombák az épületben borzalmas rombolást végeztek. Az egyik bomba eltalálta a távbeszélő központ berendezését, és teljesen használhatatlanná tette. Bomba esett a Temető utca 29. számú épületre, és itt megölte Lasch Béla 18 éves kereskedőtanulót, egy másik bomba ugyanannak az ingatlannak a kertjébe esett, mintegy hét méteres tölcsért vájva. A 31. számú telek kertjébe két bomba zuhant. Ennél a robbanásnál egy könnyebb sebesülés történt. A 11. számú házba is bomba csapódott, és megölt egy öregasszonyt. A Fenyves utca 10. számú ház előtt az úttestre esett egy bomba. A 16. számú ház előtt egy ismeretlen katona holttestét találták. Megállapították, hogy nem robbanás ölte meg, hanem géppuskagolyó. A ház udvarában egy raktárt zúzott szét a bomba. A Kis utca 7. számú ház előtt szintén becsapódott egy bomba, a robbanásnak két halálos áldozata van: egy Liptákné nevű asszony és 12 év körüli fia. Hét másik ember a pincében megsebesült. A Mikes utca 34. számú háznál a kőművesállványra hullott a bomba. A robbanás a gerendákat a másik utcába vetette, és széttépett a kapualjban tartózkodó két ismeretlen egyént. A becsapódástól mintegy negyven méterre egy kocsiján ülő bérkocsisnak semmi baja nem történt. A Vársánc utca 18. számú házat a bomba teljesen szétrombolta, s ez a robbanás a ház pincéjében tartózkodóknak életét követelte. A Rák utca 5. számú ház udvarán robbant bomba. A 49. számú háznak tetőzete rongálódott meg. A légitámadásnak mintegy 22 halálos áldozata van, harminckét súlyos sebesültje. Az ellenséges repülőgépeket aztán a légvédelem elűzte. A második légiriadónál nem jelent meg repülőgép a város felett, azonban – – –

A pince. Eleinte hónapokkal ezelőtt, légiriadókor az őrkúti berekbe menekültünk. Megindult a fél város, a kivezető utcákon trappolt, vonult a rengeteg ember, vitték a batyut. A pléd, az egészségügyi csomag s az én kis csomagom: a játék. Játékcsomag a valódi meneküléshez. A lerajzolt gyógyszeres üvegcsék, kartonból kivágott orvosi műszerek s a színes ceruzák. De olyankor sosem jelent meg egyetlen repülő se az égen. Aztán a pincébe kezdtünk lerohanni. Mint aki tudja, hogy úgysem jönnek, de hát ez a parancs. Ezt olvastam egy asztalon felejtett újságban, és azóta szüntelenül erre gondolok: …Érdekes a bombázások lélektani hatása is. A szörnyű megrázkódtatás következtében a legtöbb ember olyan idegállapotba jut, hogy csak a saját életével törődik, s még a legközelebbi hozzátartozói szerencsétlenségét is teljes apátiával veszi tudomásul. Legközelebbi hozzátartozónak éreztem magam, és láttam bombától találtan elesni, vérben, és belém hasított a félelem, hogy apám-anyám meg Iliék továbbrohannak, mert a bombák még hullnak, és menekülni kell tovább. Ezért volt jobb, hogy most már otthon néztünk szembe a háborúval. Aztán egy napon becsapódtak az első tüzérségi lövedékek is. Elért tehát, és rajtunk feküdt, átdübörgött felettünk a világháború. Egészen más volt, mint ahogy hetekkel előtte már jelenetként láttam magam előtt, akár le is tudtam volna rajzolni. A föld alá húzódó emberek között mégis állandóan közlekedtek a hírek, a közvetlen közeli borzalmak újságja. Ismerősök, a rokonok szerencsétlensége. Hoffmann bácsi, aki nem akart lemenni a pincébe. Kiállt az esti kék hidegben egy szál ingben a tornácra, nagy akaratosan, és szívta a cigarettáját arrafelé fordulva, amerről lőttek. Derékban vágta ketté egy srapnelszilánk. Derékban – láttam magam előtt, ahogy éppen derékban, ferdén kettévágta a gránát, és dideregtem. A Jancsiék pincéje, melyre egy légiakna rádobta a kis földszintes huruba minden törmelékét. A mi pincénk boltíves. Minden belövéskor finoman szitál a téglák közül a por. Anyám lepedőt kötött ki a négy sarkánál fogva a láda fölé, melyben mi Ilivel alszunk. Fekszem az éjjel-nappal egyformán pirosló gyertyafényben, és a lepedőre szegzett tekintettel hallgatok. Ili babázik, Pali olvas. Máskor egy fél percet ha ültünk a pincében, kezünkben gyertyával, mikor valamiért leküldtek; egy fél óra elképzelhetetlen lett volna. Várom, mikor telik meg a lelógó lepedő tégladarabokkal, bombaszilánkkal, hogy ránk szakadjon. A pince boltíves – ez az egyetlen új fogalom, ami gondolatot ébreszt, és elvonja kicsit a figyelmem. A fogalom, hogy „boltíves”, s a felnőttek hozzáfűzött fejtegetése, még az első napokból, hogy miért erős az ilyen pince. Aztán, ahogy hullogat a malter, s ahogy anyánk hangosan felolvas nekünk régi, leányoknak való jutalomkönyveiből. Aztán a láda fenekéről elővett képesújságok, tele háborús képpel, melyek hangulata nagyon otthonos már. S ami csak akad, minden játékká válik. A gyertya lecsepegő, megmerevedő és gyúrható viasza. Első szobraim. Kilencen lakunk, két család meg egy magános néni, akinek a férje katona. Az átélt mandulagyulladás. A láz. A fájdalom boltíves, és mesékből kihullt szövegeket mond fel a gyertyaként égő sok szempár. Az étkezések. A belövések szüneteiben nagyobb a csend, mint valaha. Akkora a csend, hogy a pincébe lehallszik. Ilyenkor felrohannak anyámék, és gyorsan főznek valamit. Lehetőleg két napra. Lehetőleg sokat. Lehetőleg semmiből. Mire eszünk, már megint bőgnek az egek. De mi itt benn vagyunk, a ház, a föld, a világ gyomrában, valahogy biztonságban, legalább amíg eszünk, nem történhet semmi váratlan. A háború olyan, mint az iskola: szünetek vannak tanítás közben. Majdnem szabályos időközökben. De van úgy, hogy jól fő a tökfőzelék, mikor elkezdődik megint. Mindezt utólag: nemsokára, és utólag: jó sokára átélem teljesen. Pontosan, részletesen. Helyenként mélyebben, jobban, borzasztóbban, mert amit ott át se érezhettem, észre se vehettem, az egyszer csak a maga teljes, megértett rémségében jelentkezik. Mikor élünk: először? Másodszor? Azért kell élni, hogy utólag teljesen leálljon az életed, mikor nagyon emlékezel, hogyha igazán emlékezel? És ahelyett, ami akkor telik el, mikor élsz majd megint? Egy újabb emlékezésben? S mikor emlékezel az emlékezésre? Stepper, vashíd, vigadó. A vendéglő odavan, azt mondják, csupa tányércserép a föld a főtér sarkán. A vashíd oda. A temető mellett szegények laknak. A házak alatt nincs is pince. Négy, egymás mellett fekvő testvér s az apa. Jancsiéknál egy reggeli belövés. Már ismerünk reggeli, délutáni és esti adagokat, megkülönböztetőleg beszélnek róla. Jancsi és az anyja, aki éppen nem volt otthon, megmaradtak. Az apja és három apróság odalett a ház romjai alatt. Ott aludtak mind a négyen az ágyon. Jancsi a véres halottak mellett ébredt fel épen. Én mégis úgy látom magam előtt, hogy sebesülten nyöszörög, sír. Én egész nap Jancsira gondolok, a testvérhalál sikoltó borzalmára. Nem tudok szabadulni. Apánk vitatkozik Nelli nénivel, aki folyton sír, és azt kiabálja, hogy Szegény Juliska! Én megölném magam! De szerencsére primitívek, ezért bírják ki! Szörnyűség! Én is zokogásban török ki, és felpofoznak, vizet itatnak. Azt mondják: sírógörcs. A víz: kútvíz. Keserűnek érzem. A nyomós kút működik csak, Gidófalviék udvarán. A vízvezeték már hetek óta rozsdás. Azt mondják: egy sifonban temették el őket, a kertben. Egész nap… – milyen az egész nap, mikor itt lenn két hete egyformán éjszaka van? Hallom, hogy sírnak a felettünk elhúzó lövedékek. Fütyölve sírnak. Jancsi az anyjával a kertben, a frissen behantolt sír előtt, és bemenekülnek a romok közé, a leomlott padlás deszkahalmaza alá. Tíz évvel, tíz héttel, tíz nappal ezelőtt a legborzalmasabb csapások áldozatai se tudták még, hogy éppen ők lesznek azok. Mi sem. A sírást hallom. De most már hallom. De most már meg tudom jósolni az összes jajongást. Minden ezután bekövetkező hirtelen halálra a jajongást szinte szó szerint meg lehet jósolni, ki lehet hallani a készülő időből; megdöbbentő, hogy most nyugodt szemmel néznek rád azok is, akik majd szívszaggatóan jajgatni fognak. Sosem alszom el egészen, egészségesen, mélyen. Álmomba behallatszik minden, a beszéd, a távoli és közeli dörgés. A felnőttek halkan és szüntelenül beszélgetnek. Megbeszélnek. Egymást nyugtatják, biztatják, felvilágosítják, sóhajtoznak, emlékeznek és elbeszélnek egymásnak. Az első éjszaka után, mikor még az első, ma már jelentéktelennek tűnő károk keletkeztek, az elején, Gidófalvi úr körülnézett a szétlőtt istálló, a vaszáporesővel megvert gyümölcsös környékén, és higgadtan kijelentette: Ezt nyilván meg fogják fizetni. És mindenki ugyanígy gondolta körülötte. Gidófalvi úr fontos személyiség és szomszéd: mikor Józsi első osztályos volt, és azt tanulták, hogy „úr, ír” – ő jutott róla eszébe, ezt elmondta aztán nekünk, és mikor először írtam le „úr, ír”, nekem is rögtön Gidófalvi úrra kellett gondolni. Úr, ír, ír, úr… Hol van már a lecke? Ha csak a legeslegnehezebb lecke lenne itt a baj! A pincébe lehozott rádió dadog, alig lehet érteni a szavát. Mint az űr, ha megszűnik minden rádióadás, olyan lenne a fejem, ha valóban elaludna. A fejben is folyton valaki híreket mond. Egy úr, aki ír. A belövések elmaradnak. Mint a zivatarok után, még morog egyet-kettőt messziről, amerre elvonult. Ki kellene merészkedni, de nem nagyon lehet még a sarkon túl mászkálni. Aknák is lehetnek, fel nem robbant lövedékek hevernek a romok alatt. Ezt ki fogja megfizetni, Gidófalvi úr? Apám vízért megy. Hallani se akar róla, hogy gyermekkel induljon neki, de anyámék sírva könyörögnek, hogy vigyen csak engem is magával, ki tudja, mi nem történhet, még elfogják, de ha látják, hogy gyermekkel van… Az utcasarkokon viszontlátások. Az emberek gépiesen darálják az élményeiket. Mindenkivel ugyanaz történt. Apámmal ketten, Babáékig. Csörömpöl az üres vedrek füle. Nem is vízért járunk, csak mintha a kútra mennénk. Vizet hozunk majd azután. Katonaautók, tankok robognak el mellettünk. Csörömp-csörömp a lánctalp. Csörömp-csörömp, a vedrek füle. Játszanék valamit most is, ha mernék, de érzem, hogy – azt érzem meg, hogy apám fél. Csak magamban játszom, azt, hogy én nem félek, én vigyázok most rá is. Ha velem vagy, el kell hogy engedjenek – mondom ki hangosan a legváratlanabb pillanatban. Mégis, mintha gondolatolvasó lennék; apám rám mosolyog, és érzem, hogy megsimogatná a csikófrizurám, ha nem volna mindkét kezében egy-egy veder.

Este. Döngetik a kaput. Monokiék felől a kerítés egyszer csak recsegve bedől. Katonaautók hajtanak be mind a két udvarra, keresztül a hervadt virágágyásokon, sokáig hurrognak, elhelyezkednek a levelük hullatta fák közt. Tizennégy katona költözik be hozzánk, hét a szomszédba. Szerelők. Amíg a folyón új hidat fognak verni, itt rendezik be az autószerelő és tankjavító műhelyt. Látok majd tankokat, egészen közelről: álló, nyugodt, szelíd, sőt beteg tankokat, meg lehet lapogatni. Azt mondják, harc közben kitüzesedik, mint a kályha, de most hideg a vasfal, és pattogzik róla a festék.

A ház romos. Alul két szoba, fenn egyetlenegy lakható, meg a mi konyhánk. A lépcsőház eléggé ép, csak tele van törmelékkel. Ledöntötték a kerítéseket a farakások felé is, még azon is túl, egészen Bölönyiékig. Hoztak egy kerekeken futó bódét, villanymotor hajtja benne a gépeket. Esztergapad, fúrógép, hegesztő. A katonák mosdani akarnak, aztán teát kapnak, s egy nagy fazék krumplilevest főznek az asszonyok. De nem akarják elfogadni, hogy majd hozzák nekik az ételt a tábori konyháról, s mutatják, valamerre arra van a konyha. Aztán szótlanul esznek, egyik rám kacsint, ahogy ott állok, bámészkodom. Egy tiszt körüljár, felmegy az emeletre is. Két romos szobában a földön ott is alusznak, szétosztja a leveleket, leül aztán a lépcsőre, és vagy öt-hat körülállónak felolvas az újságból. A hadijelentés. Hideg van már, estére látszik a lehelet. Lehelek és nézem, ahogy szállnak kis párafelhőim a házból kisütő lámpafényben. Ételszag. Érdekes, mikor rendesen főztünk itt, három konyhában is, sose éreztem ilyen erősen az ételszagot. Anyám hangja beparancsol az udvarról. Letrappolok a lépcsőn üldögélő katonák között a pincébe. Mi még ott tanyázunk. Aznap éjjel hullt le az első vékonyka hó.

Másnap sebesülteket hoztak. Egyik az arcán sebesült meg, másik kettő a kezén, a karján. A tábori felcser velük van, és bekötözi őket. Meleg vizet kér kétszer is. Apám és egy katona frissen hullt havat gyúrnak, és azt olvasztják meg egy lavorban. A három sebesült hol halk nyögéssel, hol vonítva feküdt a padlón. A Nelli néniék szobája közepéről félretették az asztalt, és kikergették a pincsikutyákat. Társaik szótlanul üldögéltek körülöttük és gramofonoztak. Anyám kiált, indulok. Mariska néni és nagymama kötnek, és közben hallom, hogy számolgatják: ők még a hosszú békében születtek. De ki úszta meg, melyik nemzedék! – Ugyebár negyvennyolcban is; s utána mekkora kolerajárvány jött, szegény mama mesélte, hogy a nagyanyja leányka volt még. Miska bácsi a béna lábát fájlalja, egész nap olvas. Előtte két-három Déli Hírlap, nem is olyan régiek, csak amikor még mindennap hozta neki a postás. – Mikor az ellenségeskedések megkezdődtek… – Miféle ellenségeskedések, Miska bácsi? – Hát fiam, mindig volt valami. Mindig volt…

Valami csendes lelkiismeretsajgás, hogy az emberek néha rendkívüli és nehéz körülmények közt is kellett éljenek, s én nem voltam ott velük. S valami biztos tudata annak, hogy ez nem olyan nehéz, csak rendkívüli idő volt, de most már elmúlt, rövid ideig tartott, még szerintem is rövid volt, s vége! Nem mint máskor, más korokban! S valami sejtelme annak – az újságok, a papír, a napjában való írás, nyomtatás, kikézbesítés, olvasás kapcsán dereng fel –, hogy a figyelő, a mindent megfigyelő ember csak teljes biztonságban, nyugalomban, rendes békében, az odafigyelő érzékek szabadságában adhatja tovább a híreket másképp, mint futva, lihegve, lapulva – másképp, tehát írásban: könyvben, levélben, képben. Olyankor, mikor az utcát naponta seprik, s az üzletek este zárnak, reggel nyitnak, kiakasztják a szíjgyártóműhely ajtajára az eladó istrángot, ostorszíjat, hogy nyugodtan válogatni tudjon az ember a besütő napon. A bádogos elköltözött – egy cédula, ég és föld között a téren, ahol Wellmanék laktak. Gidófalviéknál pedig, ahova átküldenek tejért, egy fatáblát függesztettek a romba dőlt kerítésre, a kapu mellé: Harapós kutya. Tessék a kapun át bejárni!

 

*

 

A kutya az ember leghűségesebb társa. Ez a harmadikos könyvben szó szerint benne van, és szent meggyőződésem, hogy a több ezer éves tapasztalat hatására abban az időben kristályosodott ki a dolog, mikor Bartáné Butyka Zsófia a tankönyv megírásához fogott, és Pataki nem tudta elmondani Az eb halála című verset. A szüneten az egész osztály ugatott neki. Egész éjjel ugatnak. A szomszédban most panaszkodik a tarka vizsla, mint egy öregember. Ez a legfélelmetesebb. Nyöszörög, beszél magában, időnként köhint. Ez félelmetesebb, mint mikor félelmetes volt. Azt mondják, a halált érzi. Ilonka néni, az egyik iker, haldoklik. Tuci már siratja.

Nekünk is van kutyánk, kettő is. Igaz, hogy nem pont a miénk, de az udvaron vannak. Tulajdonképpen a kutyának is, amelyik kölyökkorától közöttünk nő fel, annak is egyedül az a család a családja, a mi házunk a háza. Ezt onnan tudom, hogy neki is otthonos ide hazajönni. Akárhova elloholnak, hazajönnek a Nelli néni pincsikutyái. Egyik: Miki, az öregebb – nálam két évvel vénebb. Olyan, mint egy kicsi fontoskodó öregember vagy vénkisasszony. Összeszorított szájjal, fehéres-szürke szőrszálakkal, dús szemöldökkel, kicsi szúrós szemmel, mert szerintem gonosz, bár nem harapott meg senkit, csak rettenetesen és állandóan ugat és köhög. Ül, ül, nem néz rám, aki előtte megyek el, hanem elnéz, átnéz valahová, a túlsó oldalon figyel meg valakit, aki elmegy a ház előtt, és hirtelen megugatja. A másik, Csöpi, a fél szemére vak, ő elkísér mindig a kapuig mikor iskolába megyünk és barátkozik. Ő meg alig ugat. Nelli néni nagy gyötrelme ez a megoszló szerelem kutyái és a virágoskert között. Reggeli beszélgetések a kutyákkal. Sokszor korábban megébredve, még napkelte előtt hallom: – Elmenj innen! Nem szeretlek! Nem vagyunk többé jó barátok. Mész el innen, tekergő gazember! Szegény kis virágok, hogy megcibáltad őket. Hát miért vagy ilyen rossz? Én még egy ilyen bolond kutyát nem láttam. Nézd meg, ez szegényke bimbózott már, látod! (A kutya vakkant). Mit, még neked áll feljebb, még te haragszol? Az egyik kapuszárny mögött, mely rendszerint nyitva áll, ott a szemetesedény, mellette külön tartály: mázament kék lábas, deszkával befedve, rajta kő. Ide gyűjtik az ételmarádékot, de csak Nelli néni veheti le róla a követ, a kutya nem.

Tuci, a nyakigláb vizsla egészen más. Nem szerettem egyedül oda menni. Mikor Medgyánszkiéknál betetted a kaput, a kutya megjelent a lépcső tetején. Azóta is, ha ilyen lépcsőkön felnézek, átfut rajtam valami, amitől menekülhetnékem támad. Nem bánt, hiszen ismer, Tuci, Tucika! mondogatod. Ő áll, mint a cövek, s felelget vagy kérdez: égnek emelt pofával vakkant. Nem lehet tovább menni, az út el van állva, s akkor ellenállhatatlan ingert érzel, hogy megfutamodj. Ő játékból, de hangosan, utánad! Rettenetes az ugatása. S én tudtam, mert utólag mindig kiderült, bebizonyosodott és megmagyarázták, s Tuci is mindenáron meg akart győzni róla, hogy nem olyan, de én mindig elhittem, hogy mégis olyan, hogy ezúttal viszont már komoly a dolog, hogy mégis komolyra fordult a barátságunk, és halálos ez a hajsza, s ha beér, következik a harapás, a rettentő marcangolás! Csoda, hogy nem visítottam fel rá, csak egyszer, kisebb koromban, álmomban. Azóta is, ha felpillantok emeletre baktatás közben, árnyék takarta lépcsőfordulóknál, ahol kiér az út a nyitott gangra, mindig hallom a körmei csettenését: jön! Pedig én be mertem mindig menni, tulajdonképpen mindig bementem azon a kapun, hányszor! Csak utána azonnal elért, sőt leterített a nagy kockázatokat vállaló bátrak reflexszerű ingere, hogy minél hamarabb a merész tett sikeres végrehajtása után, minél hamarabb fedél alá kerülni, elérni a biztos menedéket. Nagy partizánok, kémek elképzelt utómegfutamodása kínzott, mert szégyenletes és szükséges volt egyszerre, és lehetetlen. A kutyás ház, ahol azért annyi hangulatom, emlékem tanyázott, idegen és rokoni, ijesztő és vonzó, épen megúszta a háborút, a saját rettenetes világháborúnkat. Kínosan és igazságtalanul, irigylésre méltóan érintetlen maradt, olyanok mellett, akik több kíméletet érdemeltek volna az ideges sorstól. Mégis kínos hálátlanságról és esztelenül bénult igazságérzetről téve tanúbizonyságot, zsémbelt és nyafogott a viszonylag jelentéktelen kár és a mindenkit egyaránt érintő nehézségek miatt. A kutyás ház. Érdekes: a kutyás ház egészében más volt, mint külön-külön, akik lakták. Mikor szárnyaszegett madarak lettünk – már csak így beszélt az elvonult zivatar után Tamara néni, pedig egy tél zenebonája, rendetlensége után újra a megszokott helyén virított az utcánál jóval magasabban fekvő udvaron, a még magasabbra emelkedő terméskő terasz előtt a kerek virággrupp, susogtak az orgonák, és a jázminbokrok az ő kapujuk mellett ontották az utca legédesebb illatát, és itt, ebben a már parknak beillő kertben, mely felfutott legalább százötven-kétszáz lépésre a hegyoldalba, itt élt a város madárseregletének, mondjuk, a fele. Évekkel előbb saját állatkertet tartottak, melynek, aki csak tehette, csudájára járt. Farkaskölykök, rókacsalád, fácánok, fajdok, sas, teknős lapult, verdesett, szaladgált a sűrű dróthálóval bevont udvarnyi ketrecekben, melyek egy használaton kívül helyezett kocsiszín meg a pajta oldalánál sorakoztak. A gólyájuk szabadon sétált a kis kerek, kővel kirakott tavacska szélén. Csak nem volt szabad zaklatni, megközelíteni. Úgysem tudott volna elrepülni, mert nem volt szegénynek szárnya, ezért télen-nyáron itt lakott. Legfennebb életveszélyes volt a csőre, ezt tudtuk jól.

Erdész volt, s nagy vadász valamikor hajdanában a papa, aki már az első világháború utáni esztendőkben betöltötte a kilencvenet, mikor elszenderült. Artúr bácsi, aki tudósnak tartotta magát, különben természetrajztanár volt, még évekig kísérletezett a házi vadfarmon, miközben írta a soha el nem készülő több kötetes művet, melyet az Akadémia valamelyik pályázatára szánt, csak évtizedekkel túllépte a benyújtási határidőt, melynek, úgy látszik, ragályos s kínzó, de életet kitöltő álmát az árnyékos, óriás bőrgarnitúrával berendezett férfiszoba égig érő könyvespolcain sorakozó bőrkötetes sorozatokból kapta, még gimnazista korában, valamikor 901-ben. S Artúr bácsitól én, aki ugyan sosem készültem természettudósnak, de néhányszor ott kuksoltam, a magas röptű beszélgetésre fülelve, meg se mukkanva, fehér matrózruhában a hideg bőrdíványon, és olyankor leküzdhetetlenül hatalmukba kerítettek olyan vágyak, hogy sok olyan könyvet olvassak el, és belőlük újabb ugyanolyan sötét fedelű könyveket írjak. Anélkül, hogy a valódi természet különösebben izgatott volna, a valódi állatoktól különben is inkább féltem, és a finom vonalú tusrajzokon vicsorgó farkast, medvét, gémet, a mozdulatot s a képzeletet beláthatatlanul messzire csábító környezetrajzot igazibbnak éreztem minden igazi erdő-mező valósagánál. Igen, mert ez a régi erdő-mező volt, nem a napsugárral bágyasztó és kirándulásokon izomlázat, szomjúságot gerjesztő száz színű mai mező. Artúr bácsi nagytata barátja volt, és mikor még nagytata nem volt béna, s én alig ötéves lehettem, mi jártunk oda. Azután ő járt fel nagy ritkán nagytatához.

A három néni: Tamara, Zsófi és Mariska szintén imádta az állatokat, csak másképp, az ő állatkultuszuk valóságos gyermekszeretet volt, kettejüknél különösen a gyermektelen gyermekszeretet terméke és következménye. Mint rendkívüli eseményre, emlékszem arra a nagy bánatra, amelyet Jenci, a harkályfióka gyászos halála hozott a házra, alig egy évvel a háborús ősz előtt. Zsófia néni találta, mikor hátrament enni adni a tyúkjainak, az egykori farkastanyák, rókaketrecek helyén. A tyúkok nagy izgalomban voltak; csípdesnek, tépnek valamit, hát uramisten, két kicsi, fészekből kipottyant harkályfióka hever a porban. Egyiket még meg lehetett menteni. Hosszú hetekig tartott a felápolás, kényeztetés, Jenci ott lakott velük, főhadiszállása a Zsófi néni szobája volt, az egész szobát tönkretette, összeboronálta a dívány hátára kiterített kézimunkákat, lekakálta a lámpán tornázva az asztalterítőt, feldúlta a sifon tetején sorakozó meggypiros könyvsort, régi újságokat, megtépdeste a papa régi íróasztalán a zöld posztót, a tiszta kis mezőt, mely valahogy egyetlen tintafolt nélkül átvészelt legalább nyolc évtizedet, és röpködött, repkedett, a nénik szerint vidáman, otthonosan, mert valóban égmagas szobák voltak. Néha a partvissal kellett jobb belátásra bírni, de csak aggódó szeretetből, ki nem kergették volna, vagyis ki nem engedték a szeretet kalitkájából a világért. Abban a szobában mindig valaki őrt kellett hogy álljon az ajtónál, hogy a másik kisurranhasson, halk, rejtélyes kopogtatás után besurranhasson. Aztán egyszer, mert változatlanul rosszul viselte magát, s mivel mindenkinek egyszerre kellett elmennie hazulról, a hatalmas kettős ablak üvegei közé zárták, ahol már egy kitömött jégmadár ékeskedett, szintén még a papa idejéből, a cserepes virágok fölött, örökfenségű mozdulatban. Indulás előtt még gyanakodva megfigyelték, nem kezd-e kötődni a merev partnerrel, de nem: inkább megszeppenve húzódott az ablak másik sarkába. Mire hazaértek, Jenci az utolsókat rúgta, alig pihegett, mikor ezúttal másodszor, megmentője aggodalomtól remegő tenyerén a csipketerítőig utazott, a nagy lámpa alá. Hajnalig virrasztottak mellette, mégis kimúlt. Szegény Jenci, a szalma vagy forgács vagy kitudja miféle fű, amellyel a jégmadarat kitömték, arzénnal volt preparálva.

Tamara néni volt a legidősebb. – Azért vagyok szomorú, mert múlik az élet, s úgy érzem, nem volt szép életem – mondta anélkül, hogy valaki észrevette és szóvátette volna, hogy szomorú. Azt mondják, nagyon szép leány volt úgy 1912 körül. A vőlegénye eltűnt valahol Volhiniában, de megvolt az utolsó fényképe. Ezt a fényképet én is sokszor megnézhettem, szívesen elővette a nagy zöld bársonykötésű családi fényképalbumot, melynek az ötödik oldalára volt beragasztva Ferenc; csákóval, rövid bekecsben, állva, talán mosolyog sétapálcára támaszkodva a téli tájban, valami harctéri fényképész gyorsfényképe. Sosem ment férjhez, pedig sokan kérték, még idősebb korában is. A családnak szentelte egész életét, ő volt a vidám-szomorú lélek, úgy esett egyik végletből a másikba, hogy a könnye pillanat alatt kicsordult a meghatódottságtól s a nevetéstől is. Mégis félt a haláltól, különösen a papa halála óta. – Azt mondják, hogy akinek gyermeke van, az nem fél így a haláltól – ilyenkor Mariska nénire gondolt, a legkisebbikre, aki tíz éve maradt özvegyen, és Baba, a leánya huszonkét éves volt már, fiatalasszony, egyéves kisfiúval, a férje, Károly, apánk testvéröccse, a fronton. – Tudod, nagyon szomorú, ha az embernek nincsen senkije aztán… – mondta nagymamának, akinek három is volt, de anyám két bátyja még kiskorában meghalt. – Annál csak az szomorúbb, ha van és meghal – felelte ilyenkor nagymama helyett Zsófika néni. Mint akik régi beszélgetést folytatnak. Zsófi néni kedves volt, halk és csúnyácska, kövér és kicsit kancsal. Ezeket a beszélgetéseket nem szokták befejezni soha. Voltak dolgok, melyeket csak úgy szóba hoztak, és elejtették a témát, mert különös madár szállt odakinn a veranda párkányára, vagy bejött Mariska néni a kávéval. Valami régi, múltszázadbeli orosz nagymama nevét és óriás, valaha szőke kontyát viselte Tamara néni, aki gyönyörűen zongorázott. Mióta öreg lett, s ez nagyon régen történhetett, folyton volt valami panasza, csak ritkán magára, elhízott, hatalmas, fekete ruhába rengő termetéré, szívére, májára, hanem a dolgokra panaszkodott, melyek közös bosszúságot okozhattak. Ha nem egyéb, mint nem süt a ler, alig pislákol a tűz, rossz ez a kemence. Már szóltak Seresnek, megígérte, hogy eljön és megnézi, de hát – és legyint, hogy így áll, hogy nem áll valami jól az ügy. – De, Seres, legalább maga maradjon olyan, akire még számítani lehet a mai világban! – mikor aztán eljött. Kijártak a papa sírjához, és egyúttal szegényeket istápoltak a temető alatt. Mindig volt friss ismerősük. Olyanokat szerettek vigasztalni, megejtő buzgalommal, akiknek friss halottjuk van; együtt szipogtak vele, s ha egy kicsit megnyugodtak, és szünetet tartottak a sírásban, régi és újabb halálesetekkel, idegen, váratlan, váratlanabb és nehezebb halálesetekkel traktálták, mintegy ösztönös gyógykúraképpen. – Nagyon beteg vagyok én már! Meglehet, hogy nem fogok sokáig élni – jutott eszükbe mások temetésén, és egymást keserítették ilyenkor ennek szóvátételével. Ha évődtek, főleg Zsófia nénit vették célba. Ő szívesen férjhez ment volna valaha, nem vették, elrettentően kövér volt állítólag, pedig mindnyájan egybehangzóan azt mesélik, hogy a három közül a legvidámabb természetű volt valaha, és a legtöbbet bálozott. Talán ezen szomorodott el végleg, mikor úgy döntött, hogy csendesen megvárja, hogy minél gyorsabban elmúljék felette az ifjúság s eljöjjön a kor, ahova beillik, ahol már nem tűnik fel, hogy ilyen, amilyen. És eljött. Az az utolérhetetlen finomság, ahogy Zsófia néni tudta letenni a tányérkára az utolsó falatnyi süteményt, lesifitelni az ujjait, s a szalvétát összefogni! Azokban a pillanatokban semmi se volt mértéktartóbb a világon, mint a Zsófia néni mozdulata, amint az ajkához emelte és visszaengedte a csészét. Figyeltem rejtett áhítattal, pedig ő hallgatott rendszerint, miközben a többiek egymásra csevegtek. Pedig ő is szeretett csevegni; ha partnerhez jutott, és nem voltak jelen valamennyien a nővérek, egy kicsit előtérbe kerülhetett, csodálatosan tudott előadni, elmondani apró dolgokat. Természetesen az orvosnak mást mondott el, a plébános úrral másról társalgott. A plébános úrnak templomápoló, oltárrendező jobbkeze volt valósággal, különben a férfiak közül csak Artúr bácsi társaságát nem kedvelte, akinek néha vaskos ugratásai szinte túlléptek minden mértéket. Belekotyogott abba is, ha az ember a legtisztább álmát mesélte éppen, és: – Zsófikám, hát mit akart az az angyal álmodban, mikor azt parancsolta, hogy húzd fel a szoknyád? – Ilyenkor Tamara néni a hátát megdögönyözve kitessékelte, úgysem volt soha benn hosszabb időn át, mint egy pár pillanat, rohant a barátaihoz vagy a könyveihez. De Zsófia néni, ha már elkezdte, ilyenkor, ha a történetében a közepe táján tartott, akkor nem hagyta magát kizökkenteni, és a megbántódást is erőforrásnak használva, tőle szokatlan energiával, oktató hangsúllyal folytatta, azért is: – És akkor ajkára tapasztotta ujját az angyal, mondván, nem a te dolgod, hogy kibeszéld, amit gondoltál, nem te gondoltál bölcset, hanem azt is az egek ura gondolta benned… – Rendszerint különös históriákat, álmokat tálalt fel, olvasmányokból felderengő és óhatatlanul átfogalmazott igaz történtekként, melyekben hitt, és valami különös eréllyel szuggerálta, hogy el is kell hinni őket. Sokat olvasgatott a festegetés mellett, mely büszke szenvedélye volt. Két évet tanult egy fővárosi akadémián, leánykorában. Művészléleknek, képzett festőnek tartotta magát, és annak tekintették sokan. A városban szerte számtalan portrét festett az évtizedek során, mindig modell után. De szívesen dolgozott csendéleteken is: ezek viszont rendszerint képeslevelezőlapokról készültek felnagyítva. Kedvenc olvasmánya Keyserling: Könyv a házasságról című munkája volt, nagy formátumú, zöld vászonkötésben. Miután először elolvashatta, évekig ott állt az éjjeliszekrényén, de hozzá se nyúlt; bizonyára egy rápillantás elég volt, hogy tartalmának jellege hangulatot idézzen benne, valami szépségesről, amiből végleg kimaradt.

A másik érdekes könyv vele kapcsolatban a Hölgyek öröme. Egyszer megpillantottam a kezében, tíz-tizenkét éves koromban, s annyiszor gondoltam vissza rá: Egyszer el kellene olvasni; mi lehet ez?

Fénylő vasárnap délelőttök. Mi gyermekek nagymamát kísértük ide; régi újságokat adtak elő, hogy elszórakozzunk. Egy 1897-es időjárásjelentés. Zsófia néni pedig Babával versenyt másol valami híres csendéletet, megrendelésre. Ili, mert buta és mindig vitatkozik, hát elszakítja az egyik lapot – Nem baj! Játsszatok szépen! De nekem már nem kell a Párizsi Divat, megsértődtem. Az ablakkal szemközti hegyen, a kert végében, lombtalan ágakon túl a sárguló szőlők. Az első hó utáni napsütésnek különös szaga van, a közelgő tél, a fűtés, a füst teszi egész más illatúvá ekkor a kinti és a benti időt is. S a nagy kék ég besüt a bútorok alá, és pepecs részletességgel másolja rá az egész előbbi világot egy igazán kicsi, alig szobányi hangulatra.

 

*

 

Az ember ugye, a nagy háborúzó, aki égzengést indít, változást követel, aztán egy percnyi csendben a percegésből, a leghajszálvékonyabb elmozdulásból veszi rémülten észre, hogy valóban mozog a feje felett a világ. Ez a tizedmásodperc a legfélelmetesebb, talpra ugranak tőle még a hősök is. Valóban mozog. A katonák dübörögve rohannak le a lépcsőn, a falba vert szegről lekapott sisakot tartják a fejük fölött, vállukra dobva zubbony, nagykabát, pokróc, alóla kilógnak a szíjak, a tarisznyák. Mint a liszt hull a malter, a trappolástól felbőgnek a romház visszhangjai, aztán csend lesz. A legbátrabb, de hát nevetséges, hiszen ehhez a semmiséghez képest mindenki bátor – de most mégis kell egy legbátrabb, aki a lélegzetvisszafojtó csendben visszamegy, visszamászik, visszaoson a megbillent betonlépcsőkön, végigtornázza magát a most már végleg beszakadt gang szélén, a megdőlve megmerevedett vaskorlát mentén, visszaér abba a szobába, amelyik az előbb még az egyetlen ép szoba volt a felső traktusban, néhány végtelen másodpercre eltűnik a porfelhőt okádó ajtón a beszakadt plafonból kiálló nádszálak legyezője alatt, hogy kihozzon még valamit: egy katonaládát, jó nehezet, melyet ráadásul nem is lehet csak úgy lehajítani az udvarra, végig kell vele egyensúlyozni visszafele is az újra megroppanó alkotmány hasában, a lépcsőházban.

A katonák kiköltöznek, minket kiköltöztetnek, a szomszédoknál zsúfolódunk össze egyelőre. Mi hallszik? A házunkat fel kell robbantani. Étveszélyes. A nagy szó, hogy életveszély, beköltözik a szótáramba, amiután az életünkből, tulajdonképpen már két hete kiköltözött. Az életveszélyt főleg úgy értelmezem, hogy veszélyben van a világ legkedvesebb házának, a mi házunknak az élete, most van veszélyben! Mert mi, gyermekek nem vesszük tudomásul, és nem akarjuk elismerni, hogy szabályszerűen meglőtték, s meghalt, hogy szitává lőtték, és legalábbis sebesült. Életveszélyben elzarándokolunk az életveszélyhez, és búcsúzunk megrendülten: senki se látja, végigkúszom az emeletet, Ili utánam. Ősi kúszóáldozat. A sötét és üres házban egyedül vagyunk. Az ember szíve dobog, és bebeszéli a veszélyt, mely valószínűleg valóságos. Két kicsi ember, akinek az életéhez tartozik ez a ház, mely nélkül el se lehet képzelni se a múltat, se a folytatást. Akár apu, anyu, Pali, Józsi, nagytata, nagymama nélkül. Mintha valaki járna, olyan nesz: roppanások az egyik távoli szobában. De hát csak nem ijedünk meg, mikor már mióta félünk! Léptek, bizonyisten lépett valaki, hirtelen, határozottan. Ó, biztos a patkányok a padló alatt! És roppanás! Belépünk szép lassan abba a szobába, ahol a padló már homorú. Sötét és senki. Csend. Perceken belül roppan, de aztán semmi se moccan. Lehet, csak nekünk panaszol a ház. De most már mindegy, egy biztos, ebből verés lesz. És lehet, reggelre magától össze fog omlani. Ha nem sírunk, esetleg, talán kibírja mégis. Megsimogatjuk a kilincseket s a korlát hideg vasát.

Ott lebzseltünk, mikor a katonahivatal beköltözött a belövéses nagyszobába. Az apu íróasztalán ujjnyi malterpor, az alabástrom tintatartó kettérepedt, pedig nem esett rá semmi. A tintafolt még nedves. A tiszt lefújta egyik sarkáról a port, rátette a kövér válltáskát, és kényelmesen hátradőlt a széken, melyről nem fújta le senki a port. Kihúzta a fiókot, könyveket talált, a felsőbe belelapozott, aztán ránk nézett és elmosolyodott, odanyújtotta nekem a lilafedelű könyvet. Rágyújtott, miközben a két katona tett-vett, behordott valami ládákat, kivitte a sezlont, és seperni kezdett. Valaha élet volt itt – ezzel a melankóliával bólogat, amint kinéz és ránk pillant újra –, éppen így sütött be a nap, nem ezen a lyukon, hanem az ép ablakon. Most vastagon porosak, a földre került díványpárnák is, melyeken szükség szerint végigtaposnak a szekrényt arrább taszító csizmák.

Forog, lötyög a szél a zárt udvar medencéjében, beszorulva áramlik körbe, kering, feszül, dagad, mint egy lassú, egy lassított, de végső nagy robbanás. A mi esetünkben a Kant–Laplace elmélet fordítva érvényesült; előbb kész volt, egész volt, ép volt, és aztán hullt szét anyagára. Amíg lesz valahogy, nagytatáékhoz költözünk. Ideiglenes. Minden, ami épségben maradt, az is összepakolva, csomóba, batyuba kötve áll a társzekéren. Utazunk három utcát, egy darabon én hajtom a baktató két lovat, de ezen majdnem összeverekszünk Ilivel, s a kocsis mogorván visszaveszi a gyeplőt. A többiek nem láttak semmit, gyalog jönnek más úton, rövidítnek.

A Vár utcában, a régi kollégiumi tanári lakások. Itt nagyjából csak az ablakok törtek be. Lezárt nagy, üveges ajtójú folyosók és üres szobák ugyancsak lezárva. Lakóik elmenekültek. Itt a padlásra se szabad felmenni, pedig ellenállhatatlan kötelességemnek érzem, hogy a szakember hozzáértésével ellenőrizzem először is az ingatlan légoltalmi helyzetét.… Az ingatlanok padlásán mindig legyen egy láda vagy zsák homok, egy-két vödör víz, lapát, kapa, fejsze, a gyújtóbombák okozta tűz eloltására. Második pont… Most már mindegy, de ez a padlás, az előírások szempontjából szabálytalan: tömve az innen-onnan idemenekített bútorral, retyerutyával, állapíthatom meg végre, mikor mi is begyömöszöljük, ami nem fér már az öregeknél. Egész az eresz alá tolt ládák, tele könyvvel, „az a Sípos doktoréké”, málló, sötétzöld huzatú szalongarnitúra, „Arányi tanáréké”, és aranykeretes tájképek, régi arcképek, fényképek, a kékeken Jókai korabeli vadászatok a Jókai korabeli erdőkben, ezt érzem, ezt látom, ebben biztos vagyok, levél és iratkötegek, egérrágta könyvhalom hajdani nagykabátból származó fekete ronggyal letakarva a rácsepegő esőlé ellen, pókhálós kancsók, poros üvegek, kacatok a félhomályban, mely összehasonlíthatatlanul nagyobb kincseket takar, az idő és a tér nagyobb mélységeivel izgat, mint a mi padlásunk ugyanilyen jellegű, de szegényebb, áttekinthetőbb, végül is kiismert világa. Ezt tulajdonképpen, bármennyire szeretném, sosem fogom már úgy birtokba venni, kezdetben nem engedik, később, mire a tilalom lazulna, nem érek rá, és már nem érdekel.

Évtizedek múltán rohan meg váratlanul a hangulat: furcsa annak a gondolatát ízlelgetni, hogy nincs már meg az a padlás, azok a ládák, és úgy berendezve egyik padlás sincs már meg azok közül. Ahol pedig még annyi mindent lehetett volna megtalálni! Milyen jó volna tudni, soha oda se menni, ha nem szabad, csak tudni, hogy megvannak mégis! – mint ahogy élünk itt is, ma is, ahol már nincsenek velünk nagymama, Józsi, Ili, de akár ezt érezhetem, hogy élnek, hogy vannak, csak nincsenek otthon, de vannak, de vannak, de…

Azon az őszön a legrosszabbkor kényszerítették rám a környezetváltoztatást, no persze, nyilván nem ellenem ment ki a dolog, de alig viseltem el, hogy titokban főszerepet osztottak rám a tulajdon érzelmeim. A nagy elszakadás következtében a ragaszkodási hajlamom a megszakadásig feszült és érthetetlenül és igazságtalanul, talán mégis érthetően: az élőktől való, vagy tárgyaktól, színhelyektől való elszakadások közül, a tárgyak és színhelyek elvesztése váltott ki nagyobb tiltakozást. Különös logikája volt: miközben folyton az elvesztés veszélye fenyegette körülöttem az élőket, tíz körömmel kezdtem megőrizni mindazt a tárgyi emlékanyagot, helyzetfolytonosságot, mely elvesztésük esetén mégis elviselhetővé tehetné számomra a bekövetkező tragédiát. Ezért olyan, számomra kínzóan világos ellentmondásokba keveredtem, hogy képes voltam felbosszantani és megbántani bármelyiket valami semmiség érdekében, mely éppen az ő emlékét vagy a közös addigi életünk ép emlékezetét volt hivatott konzerválni számomra a továbbiakban. A sok menekülés, a sok minimális terjedelmű, a legszükségesebbeket tartalmazó összecsomagolás, az állandó riadókészültség, a sokszori nekikészülés a legrosszabbnak, létrehozta bennem a valami határozatlan átmeneti időre szóló egész-élet-összecsomagolás képességét, s ebben a csomagban a sérthetetlen emlék és nem romlandó emlékeztető pótolta az élőt, az elveszíthetőt. Ragaszkodtam hát minden otthonossá vált helyhez, dologhoz. Azt éreztem, hogy ha már el kell viselni, amit el kell, csak úgy tudom elviselni, átvészelni, ha legalább nem mindent veszítek el, elsősorban az emlékeket nem, ha nem mindent egyszerre vesznek el tőlem. Iszonyúan megijesztettem a családot egy olyan sírás alkalmával, mely egészen más, látszólag semmiség miatt tört ki belőlem, és mindenkit kétségbeejtő módon alig akart csillapodni, mint a nagy sebek vérzése. Az önkívületig, az önmegszüntetésig sértett akárki, akármi eddigi megszűnése. Idegösszeroppanás – hallottam először ezt a szót is.

Minden ingerület gyökerénél persze, anélkül, hogy eléggé fel tudtam volna mérni, Józsi állt, akiről akkor már olyan rég nem tudtunk semmit. És ez nemcsak engem, nem egyedül engem, bizonyos, hogy nem engem emésztett legborzalmasabban. Az én kétségbeejtő érzékenységem csak váratlanul súlyosbította, újabb teherrel tetézte azt az érzelmi állapotot, mely szüleim számára különben is elviselhetetlenül súlyos volt már. Mert igazán nem kellettem én még oda keseregni és keseríteni, ahol anyánk naponta sírt, óránként sírta el magát. Valamelyikünk örökölte a másik gyengeségét.

– Ne sírj.

– Nem sírok. A házért sírok.

– Hagyd a fenébe, majd felépül.

– Drága nagyfiam! Jaj, vajon…

Apánk bámulatosan tudott uralkodni mindig érzelmei nyilvánításán. Évtizedekkel később, öregen, anélkül, hogy érzelmi tartása más lenne, mint az élet természetes remekműve, – hiszen alakulásához látszólag nem sokat filozofált hozzá, talán éppen amiatt, mert a körülmények folytán mindig ő engedhette meg legkevésbé azt a luxust, hogy a legkisebb tépedelmet, határozatlanságot, ellágyulást, megingást mutassa a reábízott lelkek előtt – olyan erőt sugároz, melytől lecsendesülnek a vizek, és elül a szél, és megszégyenül a magáról megfeledkező heveskedés. Apánk itt még bizonyára a kezdet kezdetén áll ezzel a dologgal, azokhoz a leckékhez képest, melyeket a helyzetünk naponta felad neki.

– Miattad is fáj, hogy odavan az a fészek, ahol olyan boldogok voltunk, ahol annyit dolgoztál éjjel-nappal, a családodért, a gyárért, az iskoláért.

– Annyi baj legyen, csak annyi baj legyen.

– Igen, te nem mutatod, de bele vagy pusztulva – zokog anyánk, és mind a ketten másra gondolnak: ugyanarra, az egyelőre ki se mondható, meg nem fogalmazható veszedelemre. Csak apánk nem zokoghat. És apánk nem sír. Még csak nem is sóhajtja, hogy hát igen a ház a négy gyermek szülőháza… Nem mondja, nem mondja, nem mondja! Hogy egy háznak is eljön az ideje, mikor gyermekei vannak, és mikor már nem lesz több gyermeke. Akkor, lehet, unokái lesznek – mondom magamban én, aki ilyenkor már alszom tulajdonképpen, a holnapi leckével a fejemben, Ili mellett, aki tényleg alszik, a holnapi leckével a fejében s az ágyunk alatt a kiscicával. A kiscica új, eleven játék, és egyszerű neve: Szépséges Macskabocs, és piros párnás kosárban alszik, melynek rendeltetése a legboldogabb gyermekkort biztosítani számára, mivel Ili szerint még a képeken is jobban alusznak a cicák a szebb bélésű kosarakban. Ezért őt egyelőre csak annak a gondolata tudja elszomorítani igazán, hogy a kiscica éhes. Nehezen tudok elaludni. Volt egy lyukas fogam, az mindig megfájdult evés után. Különösen most: csípős túrót ettünk vöröshagymával. Itt a tél, az iskolaudvaron a törmeléket vastagon betakarja ma éjjel a havazás.

 

*

 

Van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. Csodálatos nagy pelyhekben hull. Az idei tél legnagyobb hava lehull már december elején. Igazán csak a gyermekek foglalkoznak a hó meteorológiájával. Akkor volt rá időnk, ma vannak emlékeink róla. Olvad, megállt, most hull, nagy hó, porhó, enyhe idő, a különböző havak; s a különböző havakkal a napszakok s az évszakok részeinek pontos hangulatát őriztem meg. Szülővárosomat például így is felismerném a világ legtávolibb pontján is: a sötét éjszakából megérzett hóillat után. Az ól tetején arasznyinál nagyobb volt már a hó, és hogy drukkoltunk, hogy megmaradjon, hogy hulljon még, még, még. Alig gondolkoztatott meg az a nono, a csendes, nevelő figyelmeztetés, hogy az bizony csak nekünk gyermekeknek olyan jó, de a szegényeknek, a katonáknak, az utasoknak rossz és veszélyes. Máskor, sok tél után fogtam fel ezt, hogy van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. A szegények tele. A színházak tele. Az emlékek tele. A hadifoglyok tele. A szánkázók tele. A szerelmek tele. És honnan az a vágy, hogy ha elkezd havazni, még tovább, még tovább hulljon, csak hulljon? Mit remélt a gyermek, és mit remélt később is a közérzetem egy-egy már napok óta tartó havazástól, mit?

Akárhol történjék akármi, észre kell venni, hogy mindig megvannak a színhely összes mellékszereplői, a szolgálatos járókelők s a szolgálatos kirakatbámulók, a szolgálatos siránkozók, akik csak befutnak egy percre, mért éppen itt mentek el, akik éppen dolgoznak, akik éppen alusznak, szerelmeskednek, betegek, még csak csecsemők, bármi történjék, a többi is megvan hozzá, az összes többi mellékszereplő. Meg lehetne kérdezni bármelyiktől: te mit csináltál, amikor…? – Józsi, te mit csináltál éppen, mikor mi itthon ezeket az estéket éltük?

…Kis-is-ko-lánk-te-te-je! Mindig egyforma illatúak ezek a koraőszi esték, az ember szívja és emlékezik. Iskolakezdések. Az új olvasókönyv, a tiszta füzetek, melyeket jön, hogy egyből teleírj s amelyek később olyan nehezen telnek naponta a házifeladattal. A lila papír a burkolásra. A ragasztó, tubusban, vagy a konyhai kemence szélén habart csiriz, a vignettákhoz, mikor tubus már nem volt, még nem volt. El kell menni a papírkereskedésbe. Az ismerős papírkereskedés. Beloholás épp zárás előtt, az utolsó pillanatban, kék téleleji estén. A néni mogorván adja a kockásfüzetet. A polcok. A kirakat. Rajzszegek, színes ceruzák, színes papírok, mögöttük a törpe sapkája s a kézimunkaóra. Beszabadulni egy papírkereskedésbe, ahol ilyenkor annyi fölösleges dolgot tudna megkívánni az ember!

Megindult az élet. Kerek kapuboltokra bizonytalanul támaszkodó emeletesházakon a tábla: Rongált ház! A Török ház önmaga fekete szobra, a Farkasékénak két fala áll. Ebben volt a Rex könyvkereskedés és papírüzlet. Füzetet, ceruzát a Benke bazárban lehet kapni. A bazár: innen származnak a kicsivonatok, ennek még iskolaelőtti hangulata van. Hintaló, körbefutó játéksínek, ólomkatonák, babák, piros sétapálcák, repülők, aranydobozos lóversenyek, lottók, karikák, trombiták, játékdobok, oldalukon a körbe futó képekkel, léggömbök örök karácsonya. Négy lépcsőn kell felmenni. Az ajtó felett csilingel a láthatatlan csengő. Zuhog az eső, mikor apámmal belépünk. Sötét kis bolt, most veszem észre, mikor az egyetlen villanykörte se ég, mely máskor nappal is égett a nyitott ajtócska felett, mely az előteret, a tulajdonképpeni üzletet elválasztotta a raktártól, ahol a polcokon, még titokzatosabb dobozokban még álomszerűbb játékok sorakoztak. A háznak kilóg a bele, mindenki élelmiszer után szaladgál, és egy üzlet, ahol nem változott semmi: „Cziczler és Benke”.

A fölöslegest árulják itt, a varázsosat, a meséből valót. A falakon álarcok, törzsfőnök, kínai, Mikulás. A két öreg. Láthatóan éheznek. Kevés csillagszóró, angyalhaj és üvegalmára festett díszgömb fogy az idén. – Régebb ilyenkor volt a szezon, kérem… Füzet van, csomagolópapír is. – Mi hír a fiáról? És a kedves öccse?… Esetleg ha tudna a tanár úr valahol pár kiló lisztet, megköszönjük. Tessék beküldeni a kisfiút. Elbámészkodom. Rám kell szólni, hogy indulunk.

Aznap délután bekötöttük a füzeteket. Korán sötétedik. Olyan ez az idő nálunk: egy darabig egymás után csak esték jönnek, a nappalok kimaradnak. November van, késő délután, és szinte teljes a sötét. Anyánk szellőztet, mielőtt meggyújtja a petróleumlámpát. Ilyenkor, ha egy kuvik visít valahol a kinti fákon, s egy vékony harangszó szűrődik át a szürkéslila alkonyi ég felől, sokkal emlékezőbb, mint más évszakokban. Mindig várom a novembert, azt az egy-két ködös napot, mert csak ennyi van rendszerint. Különös fejek a fények odakinn. Különösen fontos a sötét idebenn, mind később gyújtanak világot. Vannak házak, szobák, ahol fontos a kilátás, mire nyílnak az ablakok, merre – s vannak házak, szobák, melyek csak befele néznek. Átmeneti kor átmeneti gyermeke átmenetileg felnőtt hirtelen, s átmenetileg hozzáöregszik a legöregebbhez, átmenetileg meg fog halni a halottakkal. A legeslegjobb családban felnőve is, meg kell tanulni egyedül maradni, mert ki tudja, mi történik még: ez a titkolás, valaminek a kezdete, nem mindent szabad elmondani, bevallani, ami rád vonatkozik, veled történik. Látszólag kevés dolog történik mindenkivel: azt látni a többinek éppen elég. Elsősorban a nem túlságosan nagy bajokat, mint például a szomorúság, azokat szerényen próbáld meg saját magad erejéből leküzdeni. Még kérdezősködni is kevesebbet kérdezősködöm. Idegen szót hallok, hazaérek és megyek, leveszem a Csorba-féle kék keményfedelű idegen szavak szótárát s kikeresem. Nem értem így sem vagy megértem, elraktározom. Olvasok tovább. Szétfeszülök a lehetséges világokban, az élet lehetséges változataiban. Sajnos, nincs könyv, nincs semmi, amelyben minden egyszerre benne volna, minden hangulat együtt lenne, melyben elmerülve mindenben mélyülnék el, vagy legalábbis ne vonna el nagyon, elidegenítően mástól. Most éppen ez fájdul meg, foglalkoztat. Van olyan tél, hogy csak egy rádió mellett töltött este marad meg belőle… Aki hallja, adja át! Ezekben a napokban, mikor a világítás s az élethelyzetek engedik, írom a Világháború Történetét. Mondatok, melyekből örökre érzem, biztos csak én érzem, mit akartak: Este van. Megjött a harmat a partizánokra. Mikor a város körüli kertekben megcsillan a fű, a kintlevőkre gondolok, az erdeiekre. Különösen ősszel, hóharmat idején – – –

A képek eleve bennem voltak, valamennyi háborús képeslap, kezem ügyébe eső könyv, divatlap, újság nézhető, hallható és olvasható látványai, látomásai. A Pataki Misiék bekötött viccújságja s az 1880-as temetési hírek. És így van a nagytatáék utcájában a járdát szegélyező nyírott bokrokkal: nem teret, hanem időt határolnak. Ezt most is tisztán, elevenen érzem. Írom az én történelmem és olvasok: mindent, ami a kezembe kerül. A képek: tüzes naplementében, a haldokló Tomory Pál. A szegedi árvíz. Új fogalmak, új részletei a történelemnek, mely kevés egymástól távoli pontból is összeáll, ha kell, de így egyre árnyaltabb, egymást vizsgálják felül, egymás hangulatát és helyzetét rögzítik, alakítják az újabb pontok. Dobozi hitvese és a levelek részletező rajza az esti tájban, nem erre és erre is tanító öreg ecsetvonások, melyekről a rossz újságreprodukció már semmit se tud. A nagy kiábrándulások, csalódások, mikor megtudom, hogy ez vagy az nem így volt, nem egészen úgy, vagy egészen másképp. A nagy háborúk, a nagy halálok megrendítenek. A nagy halálok a mi kis halálainkat juttatják eszembe. És szorongok. Az összes végletek közt ingás. Érzem, hogy a halál s a muzsika is a miénk, különben egyikhez se csatlakozhatnánk szívből, különben csak egy életünk volna. Már a halál gondolata is meg tudja semmisíteni magát az élő életet. Az én elképzelt korai halálom szomorúsága, mely az anyámnak okozott elképzelt szomorúságból sugárzik vissza rám olyan meghatóan, hogy megsiratom magam. Rossz álomból ébredve, csak a folytatást játszom. Például rám omolna ez a szoba, mert bombáznak újra. Csíkos párnahuzat. Pengetni kezdem a párnán a rózsaszín-lila csíkokat. Aztán átrepülök a szoba felett, alattam az asztalon hagyott játékok csatatere. A zuhanás. Leomlok, lecsúszom, lezuhantam közéjük, le a padlóra, és bolyhozni kezdek, mint a szőnyeg. Erre a nappalok visítni kezdenek, a kályhaszobor ugatni, és kinn felugranak a négykézláb álló lépcsők, és kiegyenesedve sorakoznak. A halálért felizgatódik minden. Ugatnak a lépcsők. Egy kutya ugat az udvaron. Reggel van, hideg vagyok és érzelemtelen. Úgy nézhetek a többiekre, mint akik nem tudnak semmit. Tudjátok mit, szólnék nektek egy szobrot, egy síremléket. A táskámat tömöm, gyömöszölöm a lantornába csomagolt ízeskenyeret a tolltartó mellé. Egyetlen vigasztalásként a Pető Feri kiskalapácsa jár az eszemben, ma el fogom cserélni vele mégis a farepülőt. Az anyag arra tanít, hogy ezeket a felszíni alkalmi kapcsolatait a sorsok hálózatának nem szabad komolyan venni, eltúlozni az átérzésüket, mert akkor kétségbeesetten rohangálhatsz, mint bombázás után az édesanya, hogy tíz körömmel kapard ki elvesztett szeretteidet. Igenis, én már ismerem a halált. Ne is próbálj, azzal nem lehet jóba kerülni. Utálom a múlt századi regényekben az ilyen közömbösen tudálékos mondatokat, hogy „barátok maradtak mindhalálig” – úgy tesznek, mintha a halála bárkinek olyan egyszerű és nyugodt dolog lenne. Bár azt is érzem ebben a fiatal vadságban, hogy én még a halálból is feltámadnék, ha jól kialudtam már magam. Délután esik. Ilivel osztozkodunk, el kell pakolni az útból a fölösleges régi játékokat. A kedvencek ideje jön. Az összes ólomkatonák nekem járnak. Nekem hagyja a perselyt is, ha lemondok egészen a Piroskás-dobozról. Aznap délután vettük észre, hogy a tizenhétből a legszebb, a tisztelgő gyalogos hiányzik. Pedig az mintha mosolygott volna, és szembenézett és ép volt. Ili döbbenten segít keresni, mert fél, hogy ezzel minden lezárult csere érvénytelenné válik. Én sírok és csapkodok dühömben, rombolok, és ebből rettenetes ribillió támad. A felnőttek végül kicsúfolnak, biztos a padlóhasadék, a kulcslyuk vagy a kürtő, ott szökött meg. Ekkora nagy szamár és né, nem szégyelli magát! Már mióta egyáltalán elő se vettük az ólomkatonákat, ki ér rá ilyesmire mostanában! De ettől függetlenül meg kell hogy legyenek, és valamennyien, mert egyszer, ha időm lesz, játszani akarok velük, mint régen. Igenis, játszani fogok még! – Na, most már elég legyen, hagyjátok abba, mert megpofozlak!…

Eltűnt. Magyarázom magamnak, mekkora csapás ért. Hogy tűnhetett el, mint egy ember?! Eltűnt. Eltűnt! Aki hallja, adja át! Megfogadtam, hogy ezután komor leszek.

 

*

 

Nem jó szaporítani az otthonos helyzeteket, amelyek aztán csak fájnak, mikor már nincsenek. Nem jó megismerni embereket, akik fájnak, ha már nem lesznek. Nem jó elhinni, hogy mindent kibírsz, és hogy mindent látnod kell, át kell élned. És aki ilyen? Én mit csináljak? Hát akárhol lehet csendes délután a könyvvel? Csak úgy véletlenül találkoztam (és belelapoztam) nagytatánál a Vadászok és Természetbarátok Kalendáriumával az 1911-es közönséges évre. És beleragadtam, belekeveredtem. Kész a hangulat. Kész az emlék. Vasalásnál megpecsételt fehérnemű foltjait borvizes ruhával dörzsöljük. Kenyér, kalács frissen marad, ha a kosárba egy meghámozott almát vagy krumplit teszünk. Átázott cipőt a… Kinn zuhog a havas eső, feketén fénylik a járda, most jöttünk haza. Időjárás a Százéves Naptár szerint… Időjárás Herschel szerint: november esős és szeles egész hónapban. Gyakori erős széllel. 24. után szép, derűs napok következnek. Rettenetes erő kell ittmaradni, ebben a képtelenül, ijesztően csak fenyegetni tudó ma-estében, ha olyan könnyű elszállni valahova a máskor illatába. Receptek: erjedt mézet melegvizes edénybe helyezünk, majd leszedjük tetejéről a habot. A citromot jó felmelegítni kicsavarás előtt. A húsra citromlevet csavarunk: nyáron is jobban eláll, és nem szállják meg a legyek… Citrom, citromfa. A citromfa itt áll a sarokban. Egyetlen zölddiónyi gyümölcse volt vagy két évvel ezelőtt. A boltban citromot utoljára ezek szerint 1911-ben még lehetett kapni. A zsír két évig is eláll, ha sütés előtt néhány evőkanál tejet belekeverve olvasztjuk ki, vasedényben. Már hogy állna el két évig az a kanta zsír, mikor minden reggel négy tízórait kell kenni belőle. Tényleg, vajon mi lett a tejesünkkel; azt mondják, a Postaréten nagy harcok voltak. Gyümölcsös. Rajzos vignetta, melynek minden részletén el lehet merengeni. Milyen szem látja a legegyszerűbb kis rajzon is, hogy ott biztosan sütött a nap? Várjunk csak: Szeptember. A kizöldült kerteket szántsuk alá. A csöves csalamádét vermeljük. Vessünk spenótot, petrezselymet, téli salátát. A csemegeszőlőt leszüreteljük. Pincénket, a hordókat készítsük elő a szüretre. Október. Csávázatlan, pácolatlan magot ne vessünk. Kukoricatörés idején válogassuk ki a szépen fejlett csöveket vetőmagnak. Legelőkön irtsuk a gyomot. Gyümölcsfáinkat nyessük, a sebhelyeket kenjük be, enyvgyűrűket tegyünk fel. A mustot fajok szerint pincézzük be, szellőzött, de langyos levegőjű pincékbe. Ott a borokon kívül csak gyümölcsöt tarthatunk… A borokon kívül csak gyümölcsöt… Csak gyümölcsöt… gyümölcsöt. Lássuk csak. Kertek: a Komáromiék kertje, a Mariska néniék kertje, a Radóék kertje, a Hoffman-kert, a szilvás kert. Artúr bácsi és nagytata értett hozzá. Mielőtt nagytatát szél ütötte, nagyon szerették együtt, beszélgetve nyesegetni, oltani a fákat. Másokhoz is szívesen eljárt. Oltóbicskája itt alszik, tőle külön temetve az évtizedekben. Erről kellene még elbeszélgetni vele. Meg fogom kérdezni egyszer. Egyszer. Szóval, rendszerint ilyen kell hogy legyen az ősz. Egyszer-egyszer. 1944. január 1., szombat volt újév napja. Styárinból gyúrt bárányok, háromkirályok. A styárint nem fogja a festék, még az anilinceruza sem. Ma: november 21., kedd, este 8 óra van. Elégedetten folytatom a feljegyzéseket. Tudományos pontosságú munkát végzek. Vacsorához szólítanak. Az idő drága; mikor mire jut elég idő? Mikor minek múlt el az ideje, mint nagymama szerint a szalmakalapnak? Egy télen, még szegény apám élt… – mondja majd egyszer anyánk, és én sosem hallom már a mondat folytatását. Igen, voltak ilyen telek, akkor évtizedekkel korábban. Mi előtt? Az akkor előtt vagy a most előtt? Mert az akkor ott éppen most volt, s a most kezd akkorrá válni, ahogy múlik el mögötte az este. Egyetlen este akkorrá teszi a legjobban átérzett mostot.

Akkor meg hogy legyen elég idő mindenre? Mikor sokminden nem is fér bele az akkorba meg a mostba, csak az akkor s a most közötti rokoni viszonyba. A Most az Akkor okos kisunokája, előtte kinyitott régi képesújság vagy családi naptár, miközben mindenki meg van győződve róla, hogy a holnapi leckét tanulja szépen.

Nagymamánál a tiszta konyhában a súrlás után leterített színes, csíkos rongyszőnyegeken ülök a földön, és képes újságból kivágott repülőket rakosgatok. Kinn már bombáztak, elmúlt az esős idő. Piros napos téli délutánon a hideg meggybefőtt leve mindig egyaránt békebeli. Ili, a kis házias most rögtön meg szeretné tanulni a befőzés titkát. Az utolsó kanta, mint tantárgy, lehet az első kanta, addig is. – Nem, dehogyis, én betettem az ajtót, Ili hagyta nyitva! Hallom az ablakok rezgését dörgéskor, belövéskor és nagymamát, ahogy felcsattan mindig, a nagymama hetedik hangját: vasárnap – nagytata; hétfő-kedd – apu, anyu; szerda – Pali; csütörtök-péntek – mi Ilivel; szombat – nagytakarítás. Itthon ő parancsol: – Ne bolondítsatok meg azzal a cúggal! Tessék azt az ajtót rendesen betenni, kilincsébe! Télen a huzat, nyáron a legyek miatt. Kihajtani a legyeket, konyharuhával, lengetett újságpapírral. Ez olyan bűvös szertartás, hogy hittem is, mikor utána hirtelen behúzzuk a konyhaajtót, hogy ők, a legyek, valamennyien kötelékben iszkolnak, háttal a konyhának, mint az elűzött vadászrepülők, egy se mer hirtelen bravúros kanyarral visszazuhanni az utolsó pillanatban. A konyha, a két szoba elégedetten fellélegzik, és körülnéz magában: a tiszta asztallap, a sifon, a székek.

Olyan szegények vagyunk, hogy el kell adni az egyik sifont. A két öreg ruhaszekrény még a dédnagymamáé volt, teljesen egyformák, otromba-nagyok, aranyló barnák, fényesek. Esték a rajzfüzettel, melybe már lerajzoltam emlékezetből az elhagyott házat, a szobák helyszínrajzát, néhány fontosnak érzett helyet, sarkot, melyet különösképpen féltek a feledéstől. Egy majdan nyugodtan megírandó történelemhez: A családi ház. Részek. I. A sifonok… Most elő- és oldalnézetben színes ceruzával lerajzolom a sifont, melyet reggel örökre elvisznek tőlunk.

De ha féltettem, nem úgy lett. Minden nemcsak mint elhagyott, kiürített színhely él még; hanem él a rajzokon nem is szereplő, a közben odafényképezett történésektől napszakok, évszakok, életszakok szerint hol esthomályos, hol napos, hol villanyfényes élet is, mely valamennyi szereplő személy számára az egyetlen igazi érvényes, teljes időpont, s ahonnan azok a jövő-menők épp csak átemlékeznek – ahogy a múltba, pont így a jövőbe is. Bizony, csak átemlékezünk.

S voltak időszakok, mikor egyáltalán semmi szaga, jellege nem jelentkezett idebenn annak, ha kinn szépen, ingerlően kavarogtak a hópihék? Elfelejtett gyermekek és elfelejtett öregek voltunk a gondok és feszültségek súlya alatt rohangáló vagy magukba roskadó felnőttek között, akik egymásnak adták a kilincset az újabb hírekkel, egymást biztatták, keserítették, bátorították, öregítették. Én azért hívatlanul részt veszek az ő játékukban is. Fél füllel hallom a konyhában a tárgyalásaikat. Olyankor van felnőtt a közelükben, mikor körülnéznek, s megnyugodva folytatják, mert csak a gyermek tesz-vesz ott láb alatt. Felnőtt bánat gyermekidegben… Aki hallja, adja át… Igen, akinek itthon volt halottja, szinte ellenségesen nem értette meg azokat, akiknek távol és ismeretlen körülmények közt tűnt el a hozzátartozója. A halál az halál! – mormogták az ilyen gyászban, és átkozták az istent, hogy csak ilyen pusztulást adott, csak ekkora háborút, hogy nem zúdított olyat és akkorát, hogy minden eltűnjön a föld színéről.

Valahányszor elterjedt a híre, hogy valaki hazaérkezett a frontról vagy a fogságból, minden érdekelt család szorongva felderült, mert hát ez azt jelenti, hogy jönnek már, ha egyik hazaérkezett, akkor biztosan nemsokára megjön a másik is.

Dénest a konyhában ültették le, nagymama óvatosan a lábával felgöngyölítette a rongypokrócot a hokkerli alól, ahol ült. A vattakabátot, miután tanácstalanul körülnézett, hogy hova akassza, s rögtön mondta is, hogy ezt nem kéne ide, mert lehet még benne tetű, végül kitették az ajtó elé, a folyosó betonjára reggelig. A bakancsa és a tarisznyája bennmaradt a szék lába mellett. Dénes megcsókolta a kenyeret, mikor a kezébe adták, szenvedélyesen cuppantott, s csak azután harapott belé. A lámpa áll, de óriás árnyékokat mozgat körülöttünk, az arcunkon, mint a fekete felhők vonulnak át az asztal körüli mozdulatok. – Volt egy nagydarab ember, az mindent, de mindent kicsinyítve mondott: régecske, útravalócska, házacska, istállócska, abban tehenecske, a tőgyecskéből adott tejecskét, reggelenként meg lehetett inni a kávécskát, nem tudom, miért kellett elrontani ezt a világocskát… Hát igen, annyit röhögtünk rajta. Amikor kedvünk volt.

– S mi lett vele?

– Aztán felfordult valahol.

Dénes megcsókolta a kenyeret; Farkasi Feri csak harmadnap este jött át, megmutatta a pipáját, amit a fogságban faragott. Hét cigarettáért faragott másnak is. Hányat? Hát faragott vagy harminc pipát. Nagybátyám rögtön pálinkát kért, mikor megjött. Anyám nem ismerte fel a sógorát. Mi a sosem hallott sikoltásra futottunk ki a konyhába: – Károly, jajistenem Károly! De Károly csak később került elő, jó másfél esztendő múlva lesz ez.

Dénes nálunk lakott. Hol korán kelt, hol heverészett, délig a konyhaablak alá tett díványon. Hideg vízben mosdott derékig, havat hozott be a lavorban, azt odatette, csak amíg megolvad, de talán még elázott vattához hasonló hócsomók is úszkáltak benne, mikor ő már prüsszögve löcsbölte magára. – De hát van itt melegvíz! – Köszönöm, kezicsókolom, így szoktam meg! Leggyógyítóbbak a szép nyugodt ütemben elvégezhető egyszerű emberi műveletek. A mosdás, borotválkozás, reggelizés. Én lankadás nélkül csodáltam, és úgy értelmeztem, hogy ezt így kapta parancsba, szinte feltételképpen, mikor hazaengedték. Három hete volt úton. Persze, a közlekedés még alig állt helyre, a vonatok járnak ugyan, de mintha le se szállna senki, alig vánszorognak, egyfolytában. Már csak úgy kétszáz kilométerre volt, mikor elakadtak egy kicsi állomáson, éjszaka volt, nem bírta kivárni a reggelt, jött, hogy nekifusson az útnak, a sötétlő hegyeken át. Nem bírta kivárni a bizonytalan indulást, mely most a legbiztonságosabb, mégis emberek közt van, de nem, ő gyalog nekivág, éjjel; új és már semmiségnek tűnő veszélyek voltak ezek, melyek közt persze éppen úgy el lehet merülni örökre, egy gödörben, egy aknára lépve a szelíd mezőn, rossz ember padlására felkérezkedve éjszakára, mint ahogy a nagy, a hivatalos tűzhalálban odakinn a fronton. Ahogy mesélte, én százszorosan éltem-haltam. Élelme se volt már semmi. Ezt a tarisznyát egy bokorban találta tegnapelőtt, mikor már csak hetven kilométer volt hátra. Egy marék dohány s egy rossz ing van benne. Pedig a vonaton már ülőhelye volt. De leszállt vizet inni, azon az állomáson, otthagyta újságpapírba csomagolva a negyed kenyeret. A kútnál vagy negyvenet kivárt, és nem érte meg a fáradságot visszafurakodni a vagonba. Többet nem volt csomagja sem. Aztán mégis itt van. Ilyenkor diadalmas. Különben csendes, hallgatag. Azért elmondja, hogy ébren is, álmábán is attól fél, hogy valami kemény tárgy véletlenül bele fog csapódni az arcába és kiüti a fogait. Ezért is szállt le a vonatról. Ráförmedt egy parasztra, aki a faládával az arcát súrolta, mikor feltette a csomagtartóba. Majdnem verekedés lett belőle. Asszonyok jönnek-mennek nálunk. Mindenki kérdezősködik. Dénes pedig mintha mindenkire haragudna. Van úgy, hogy veszi a kabátját, s elmegy, mikor valaki jön. Olyankor kinn ül a házuknál vagy a temetőn, sötétedésig. Esténkint itthon van. – Mondjátok meg, mi lett anyámmal?

Apámék egymásra néznek. – Pihend ki magad, Dénes.

– A szomszédok elnézték, hogy megöljék anyámat, az úristenit!

– Rettenetes volt ez a háború, Dénes.

– Én tudom, nekem nem kell mondani. Hol van?

– Hát tudod jól…

– Nem tudom – és az asztalra borulva elkezd zokogni. – Nem tudok én már semmit biztosan. Látjátok, mi lett belőlünk! Ne haragudjatok rám ezért…

Dénes alszik. Én Dénessel álmodom, hogy Józsival hárman kinn vagyunk a fronton. Az útkereszteződés. Jönnek a repülők…

Dénes a legfurcsább felnőtt, akinek tiszteletre méltó és hozzáférhetetlen szomorúsága van, aki erről folyton gondol valamit, folyton talál valami komoly elfoglaltságot, s ebből a belső történésből csak felületi gesztusok, az egészet ki nem fejező mozdulatok látszanak ki a jelenvaló világba. – Találtunk halottat, akinek a nyakában régi ezüstből ott fityegett valami amulett, s az volt ráírva, hogy „ez legyen szerencsecsillagod”. Dénes minden délután és minden este mesél nekünk. Aztán az őrnagy megerősítette, hogy a veszteségeink igen súlyosak, nem utolsó sorban a hadosztálytörzs hibájából. A marhák! A városon keresztül egyetlen napon nyolcszáz sebesültet vittek hátra. Egy szerpentin volt, alig három kilométernyi. Szóval, itt a front, itt a hegy és így megy felfelé, körbe, itt hajtottuk mi a szekereket, fagyban, ködben, a szerpentinen. Szállítottuk a lőszert az első vonalnak. Hajnalban mentünk, este, sötétedés után indultunk vissza. Az egész szekérsor egyszerre indult s egyszerre jött. El se fért volna egy szembejövő szekér, egy kicsit megcsúszik a kerék, s benn vagy a szakadékban. Azt az utat is állandóan lőtték. A fagyott hullákon átbukdácsoltak a kerekek, első nap, tizedik nap, századik nap. Nagy tél volt. Nem temetett ott már senki. Egyszer valami elvadult kutya kikezdte az egyiket. Volt egy nagybajuszos népfelkelő, ötven-ötvenöt éves. Az oda akart lőni, de lefogtuk, mert ha egyet lő ott, egy perc alatt mindnyájunkat ripityává lőnek a szemközti erdőből. Aztán jött a július, a forróság. A gyengék ottmaradtak. Két katona egyformán szomjas. Egyik iszik és felfordul. A másik fogságba esik, és irigyli azt, aki legalább jót ivott…

Besüt a nap, a konyhában ősz van, kinn tél, a történetben már nyár. Én úgy érzem ezeket, de szó szerint rákérdezek, hogy milyen évszakban történt. Körülnézek magunkon, és nagy szeretet önt el irántunk. Jaj, olyan szerencsések vagyunk, hogy ettől félni kell! Itt egyedül Dénes a szerencsétlen, aki idegen, ővele bánt el a sors kegyetlenül. Most ő a tanítómesterünk, aki az életre megtanít: mindenki egy fokkal lennebb azt hiszi, hogy belepusztulna. Akinek ép mindene, lát egy ótvarost s azt hiszi: ő ezt már ki se bírná! Aki ótvaros, így féli a féllábú rokkantak sorsát, aki féllábú, örvend, hogy jó, hogy nem vagyok vak! S a vak is jobban érzi magát, mint a holtak. De az ostoba mindenkinél jobban érzi magát ezen a világon! Balla ostoba. Dénes azt mondta, nem bánja, ha börtönben rohad is el, de meg fogja ölni. Nem tudjuk, ki lehet Balla. Dénes ma részegen állított haza. S apám még leül és iszik vele. Szépen, rábeszélőn mond neki. Besüt a nap, az ablak felől fénylik a rongypokrócon egy széles sáv, abban ül Dénes, könyökével a kihűlt kemence sarkára támaszkodva, bólogat. – Hej, ha még egyszer elölről lehetne kezdeni, tudnám én, mit csináljak.

– Meglátod, tudod te így is.

– Tudom, hogyne tudnám.

– A múlt héten volt itt egy fiú, akinek a…

Elkeseredett és türelmét vesztett. Valahol megbántották. – Milyen jó dolgod van! Halljátok? Ezt mondják, nekem mondja ezt valaki! – A nehezen beszélő fázisba jutott, amikor már nem hallgat meg senkit, hanem kezdi a melldöngetést. – Én éltem át azt a napot a malomban! Milyen jó dolgom van! Ugye? Mi van? Nem lehet tudni, mi van. Jó lenne, ha elmenne már az a Dénes. Nagymama ilyenkor sír. – Hagyd el, szegény Józsit is, ki tudja, ki fogadta be! Asszonyok jönnek el, siratják el a magukét, Dénes nem találkozott senkivel, nem hozta hírét senkinek. Se jó, se rossz hírét. Mintha csak ott is folyton, hazagondolva élt volna, nagy egyedüllétben, s a többiek, az összes többi katona rendre mind meghalt volna mellőle, idegen, számunkra ugyan ismeretlen fiúk és emberek, akiket szerte az országban siratnak valahol. Csak éppen őt nem siratná senki, s átkozza magát, hogy bárcsak ottmaradt volna valahol. Bizony, ő nem tudott ottmaradni. Még egyszer látni akarta az udvart, a lovát. Az édesanyját.

Dénes meglátta, hogy jön egy katona, lelapult. Aztán kikémlelt óvatosan, s már nem látta. Most hova lett? Biztosan észrevette őt, s már tölti is a fegyvert. Kúszni kezdett, amilyen csendben csak tudott a mozgó levelek alatt, és kúszva egyszer csak szembetalálták magukat. Az is szökevény volt.

Ilyenkor elhallgat. Ilyenkor maga előtt látja a folytatást, azokat a pillanatokat, amelyekhez gyenge a szava. Ha van még valaki benn, az is hallgat. Ilyenkor csak ő látja tovább a történetét és én. Dénes másik, a valóságostól csak a borzalmak részleteiben különböző, de világos élete itt van a fejemben, az elrontott kedvemben, hetek óta. Az eltűnt ólomkatonámra gondolok, és neki ajándékozom, hősies elviselésre és különb befejezésre Dénes második életrajzát. Dénest elfogták. Ül a két katona közt, a beszédüket nem érti, de rájön, hogy ezek lovas előörsök. Tovább nem mehetnek vele, ott se hagyhatják élve. Tehát azt tárgyalják, hogy mi legyen a sorsa. Az egyik, világos, azt akarja, hogy lelőjék, a másik még nem. Előveszi, elbúcsúzni, a zubbonya zsebéből az itthonról elvitt képeket, az édesanyja képét. Észreveszik. Ők is előveszik a magukét. Szabálytalan szünet a hadviselésben. Rögtön valamennyien csak emberek lesznek, és visszakísérik vagy három kilométert a faluba. A katona története – a katona le nem vethető zubbonya. Mint a kártyavetésben, mindennek címszava van: – Olyankor el voltam készülve hogy…, Akkor aztán megfogadtam, hogy… A háború a hirtelen mozdulatok balladája. – Na, állj fel! Állj fel fektedből szépen, felemelt kézzel. De nem lehet! De lehet. – Na indulj! A fejére szorított kezekkel mendegél a lovak előtt. Akkor kezdett el félni. – Sokan kaptak golyót, csak mert megbotlottak, s úgy nézett ki, hogy meg akarnak futamodni. A jobb idegzetek a feszültség megszűnte után nem fájnak. Nincs más hátra, jobbnak kell lenni. Dénesnek szavajárása, hogy az erősebbek nem hajlanak, ők bírják. Persze, az ilyenek őrzik meg fölösleges élességgel a hadiemlékeket.

– Valami kell hogy történjék a férfiakkal, amikor megtanulják vagy megfogadják a fegyelmet – mondja Dénes. Én hirtelen a csapásokra gondolok, melyek eddig értek. Könnyekig kilátok az alkonyatba, egész a gyermekkorig. Nem számít semmi. A pincét megúsztuk, apánk él, épségben itthon van. Józsival van egy kis baj, de majd csak hazakerül, mint más, mint mindenki mostanában. Csak az ólomkatonám miatt fogadtam meg a múltkor, hogy komor leszek. Gyenge és derűlátásra hajlamos embernek semmilyen engedményt ne tegyen a sors: azonnal megkönnyebbül, azonnal felad a fájdalomból, enged a nemengedésből, ellazul, gyengül a bánata is. Dénes példásan kemény ember. Az ő fájdalma fáj most nekem a legjobban. Valósággal legyengít. Nem tudom, mi van velem, rossz a közérzetem, a kedvem, beteg nem vagyok. Talán. Talán beteg vagyok. Most álljak elő magamtól, hogy kérem a lázmérőt, ágyban akarok maradni? Lehet, csak az a baj, hogy nap mint nap hideg van, lehet, csak az a baj, hogy nap mint nap vékonyan vagyok öltözve ehhez a télhez, akárhogy vigyáznak rám, ehhez a korhoz.

Nagymama szipog. – Mi van? – Nem tudom, mi történt. Hazajött ez a bolond Dénes, felment a padlásra és lefeküdt. Felküldtem a gyermeket, azt mondja, hagyjál békén és mind nyög. Nem akar enni se, ejsze részeg. Éppen most nincs itthon az urad, ő tud vele beszélni. Meg kéne kérdezni, mi baja, jaj, nehogy felakassza magát!

 

*

 

Nem tudom miért, egyetlen emlékezetesebb nagymosás alapján emlékszem vissza úgy, hogy vízkeresztre már rendes mederben folyt az életünk, mosni lehetett. Az előző hetekben, hónapokban felvett tiszta fehérnemű származása nyilvánvalóan és természetesen elmosódott, ez a nagymosás, különös szeszélye folytán a memóriának, valamiért más volt. A kis konyhában nagy a gőz. Ajtó, ablak nyitva, kinnről bevilágít a hó, a lépcsőkön lefele is gomolyog a pára. A pára lemegy játszani az udvarra. Hó van, a legszebb hó az udvarunkon. 1945 januárja. A Katyusát fütyörészem hegyesen. Misától tanultam, a szép kozáktól, akit megkértem, és lediktálta a szöveget is; rosszul, kiejtés szerint lemásoltam öt példányban, a fiúk ezt tanulták meg. Lovagoltam. Az emlék több évtizedes, és talán nem is elég éles már. Hogy alakul ki egy képre örökre a január első és kedves reggeleinek hangulata? Kinn mindig köd van. Kinn lovaskatonák az udvaron. Mi okozza a felnőttek izgalmát, első gondolatuk mindig, hogy valami baj van, vajon mi baj van? A katonák fényképezkednek. Előbb az ablakunkból nézem, aztán kapok magamra valamit, s lennről, a tornác udvari ajtajában állva. Régi vágyam a fényképezőgép. A kezembe nyomják, hogy elkattintsam, aki a kezembe nyomta, fut a lovához, felpattan, képre áll. Ágaskodás, vidáman kiáltoznak, játszik a paták dobbanása. Nagy lovak az udvaron, ahol legfennebb kutyák, cicák osontak, kisbárányok, malacok vendégszerepeltek. A nagy hó omlik és hasad. Lovagolok, és nem érzek félelmet, a ló piszkosfehér a hóhoz képest, és szelíden baktat, engedelmes, alattunk nagymama telelő virágágyásai. Anyám kifut, egy fehér szvettert hoz, a katonák nevetnek, vállamra borítják a bundájuk, sapkát nyomnak a fejembe. Anyám az állához szorított szvetterrel, sírásra futó szemöldökkel, és mosolyogva nézi az ajtóból. Mellette nagymama és Annuska néni. Misáék integetnek, és kicsattognak a kapu alatt.

Újra megkaparint a családom. Bekergetnek a konyhából is, szidnak, korholnak, félnek, hogy megfáztam, de tetszik a bátorságom, csak ezt előttem nem szabad mutatni; így is, lám, milyen vakmerő vagyok. Behúzódom nagytata mellé, a sarokba, és Tompa Mihály Virágregéit veszem elő. Nagy, fényes táblájú, színes könyv, nemrég kaptam. A hangulatok keveredése. A rég volt havon táj, s az átázott cipőben érzett valódi hó. A fényképezőgép sem megy ki a fejemből. Kitörő kívánságok, melyeket most nehéz lenne teljesíteni a felnőtteknek, akik gondba merültek, türelmetlenek, ezt meg is értem, tehát: ábrándozás. Karton, olló, fekete papír, rajzolt, hajtogatott és összeragasztott harmonikás fényképezőgép, valóságos remekmű. Csoportképet készítünk az Ili babáiról. Ili nem hiszi el, hogy lovagoltam. Aztán elhiszi. Kartonlapra rajzolt, kifestett és kivágott kiskutyák a zöld asztalterítőn, mikor egy élő kiskutyára vágyik az ember, de nem lehet, itt nem lehet. – De miért? – Hányszor mondjam, nem engedi nagytata! Nagytata engedi. De mégse lehet. Ili bevallja, hogy már szerzett is egyet Kiss Mártától, holnap felhozza az iskolába. Ili sírdogál.

– Mikor alig van mit enni nekünk is!

– Igen, egy kiskutyának egy kis maradék csont elég…

A komor beszélgetés arról, hogy manapság nem minden maradék „csont”. Én suttogva vigasztalom és megcsókolom. Könnyei közül érkezik, kacag és megcsókol, megsimogatja a fejem, mintha ő már nagy lenne. Én úgy érzem: nálam sokkal butább. Bukdácsolnak a karton kutyák az építőkocka-jégmezőn. Kutyaszánjáték rég látott filmek alapján. Hangosan ugatunk, nyargalunk az asztal körül mozgatni a kutyákat. Nagytata fejcsóválva nézi. – Menekülj! – sikoltom. – Most igazán megharaplak!… A kiskutyák tele, a lovasok tele, a szánkózók tele, a hadifoglyok tele. Van gyönyörű tél, és van ellenséges tél. Híreket hoznak. Valaki megjött, aki egy hete látta Károlyt. Apám átszalad Babáékkal tudatni. Artúr bácsi visszajön vele. Folytatják a tanácskozást Annuska néninél, belekeverik Lajos bácsit is, hátha őt is látták. Biztos róla is tud valaki. Az állomásra kell lemenni, ott mennek át a szerelvények minden reggel. Odaérkezik, aki hazatér, ott lehet találkozni valakivel, aki tud valakiről valamit. Vagy a szódagyárhoz, az országút mellé. Naponta elkészítenek egy csomagot, apám hatkor elindul, egyszer felkelek, vele mehetek, aztán mégsem. Duzzogok. Úgyis tudom, mi történik ilyenkor ott. Előlem nem lehet titkolni semmit. A csomagban majdnem mindennap minden élelemkészletünk elmegy. Azért mindennap sütnek-főznek valamiből. Csoportokra oszolva Károlyt lesik. Apám a kolóniában. Artúr bácsi és Pali az állomáson. Én a sarkon, Patakival és Molnárékkal. A Pataki apja is megjött, ezért ő mindent jobban tud most. Csak ezért állunk szóba vele. Új káromkodást is tud: basztikuli! Délben már én is mondom, kimondom, csak úgy mellékesen. Ili rögtön utánoz. Nagymama beütötte a szánkat, annál inkább mondtuk, beszaladtunk a szobába, elbújtunk és fetrengtünk a kacagástól.

Apám félig megfagyva, letörten ma is délben ér haza. A csomagot mindig odaadja valakinek. Rettenetes a tolongás. Asszonyok, akik ok nélkül sírnak-rínak, és vadidegen katonáknak kezdik elmondani az életüket, akik aztán mikor sípol a mozdony, visszakapaszkodnak a vonatra az elemózsiával s a féltörténetekkel. Sokan érkeztek, akik valahonnan valahova, egyszer csak éppen, most éppen ideértek. Csoportosan hozzák őket, még nincsenek papírjaik. A hírre, hogy az ipariskolába fogják elszállásolni őket, asszonyok mentek oda, nekifogtak főzni. Az udvaron üstökben fortyog a gulyás meg a fánk. Mikor megérkeztek, a farakások és a garázs között az udvar egy részét el kellett barikádozni, amíg a garázsban az orvosi vizsgálat tartott. – Mit akarnak? Ezek legyengült emberek, ezeket nem lehet most agyonetetni! – ordította az orvos. – Aki most egyből teletömi magát, az meghal, vegye tudomásul! A foglyok integetnek, mosolyognak. Erre az asszonyok megrohanták a kordont, és fánkot meg sült húst dobáltak be az ablakokon, szörnyű kavarodás támadt, az orvost meg lemondták szívtelen gazembernek. Reggelre ketten meg is haltak, mondja Pataki. Ez állítólag tegnapelőtt történt. Elmerészkedtünk az ipariskola kerítéséig. A kapuban őr állt. A kőkerítésen nem lehet belátni. Csak a farakások tetejét látjuk, mely mögött négy kéményből füstöl az épület udvari szárnya. A kapun se ki, se be. Az utca kihalt. Elkullogunk.

 

*

 

Valami kell hogy történjék a férfiakkal, amikor megtanulják vagy megfogadják a fegyelmet. Az órában, mint az emlék, mint valami régi sérelem, benne maradt a reggeli csergés. Mintha esteledne, egyre szomorúbb lesz a világosság. Az élet egészén belül a legmogorvább este is barátságos, s a legvidámabb is félelmetes. Annuska néni van nálunk, kötnek és beszélgetnek. Pali a konyhában kopácsol, Ili olvas, én megint egyedül vagyok, úszom az álmos beszélgetésben, a fülem lök bele ilyenkor az áramló, máshonnan erre hömpölygő, itt az orrom előtt elfolyó világba. A kíváncsiságom, melynek nem tudok parancsolni, akárhogy dönteném el, hogy most nem érdekel, amiről beszélnek, emlékeznek. Külön mindenkinek megvan a maga jó dolga; jó tél, jó este, mikor még fiatal vagyok, ha nem is vagyok hajlandó beismerni, hogy gyermek, de minden felettes családi hatóságom él még, nagytatáig bezárólag. Soha ilyen jó nem lesz, ez az, amit megsejtek kis aggodalommal néha. Ez az, amit magam számára megőrizni akarok. Másnak átadhatatlan, mert ha ezekkel előállnék, kikacagnak. Szerencsére konzerválni úgyis olyan keveset lehet. Amennyit éppen el bírunk felejteni, majd egyszer. És Verne Gyula és tavaly-század és láthatatlan tervezgetéseim a jövőbeli napos, öntudatos, magabiztos felnőtt napokra; de éjszaka mindig félek a halálunktól.

Annuska néni távoli rokon, alig szerettük. De most ez elég, mert sajnáljuk is. A múltkor egy este előttünk beszélték meg, hogy mostanában azért ül annyit nálunk, azért jön szegényke folyton, mert egyes-egyedül maradt, és nem bírja otthon egyedül. Én, igazán nem szívtelenségből, arra gondoltam, hogy persze értem a bánatát, de hogy nem bírja egyedül? Hát miért nem olvas? És szórakozottan hallgatóztam, lassacskán egyszerre háromfelé is figyelni tudtam, és három-négy játékot is élvezni egyidőben. Megfigyeltem: hogy ugrál a beszélgetés. Beteg egy szomszéd gyerek; gyermekbetegségekről a testvérekre, a gyermekkorukra; testvérek sorsára az első világháború alatt; a világháborúról esetekre; aztán a mi világháborúnkra. Megint esetenként a tragédiák, melyek a halálba kergetnek embereket, akik megúszták a front poklát is. Nemcsak elkerülhetetlen, fizikai létedben fenyegető veszélyek vannak. Lehet kilátástalan bánat, reménytelen szerelem, helyrehozhatatlan egyedüllét, elviselhetetlen bűnhődés, az egész világgal, vagy az egész világ nevében egy világégésért, lehet az egész olyan hiábavalóságok megérzése, az utolsó csepp a pohárban, épp most, amikor minden olyan könnyen kicsordul, túlcsordul. Nagy és nagyobb dolgok, mindenki megszenved ilyesmit. Idegenek a történelem pereméről. Mindenki bácsi öngyilkos lett Temesváron. Legrettenetesebb egy embernek a második világháború után a sebes és síró Európában személy szerint ártatlanul arculköpetni, és közben tudni, hogy bármi jogos az iménti rémületért. Kinek gyönyörű tél, kinek ellenséges. A világgal történik az is, ami történik most ebben a szobában. Önkéntes és elháríthatatlan romeltakarítás. Elemlegetnek s egyúttal temetnek. Mintha megéreznék valamit abból, hogy valahogy így teszek én is, így mozgatom, kezelem, könyvelem majd mások sorsát az életem körül, mikor évek, évtizedek múltán egyszer csak elém áll egy-egy név: Bakóék, Bazsóék, egy-egy ház, melyet belülről otthonhelyzetében sosem láttam, de ismertem őket, hát elképzeltem; rettenetes, hát mi is lett ezzel a családdal, most hol lehetnek, ki él közülük? Lehet, hogy nekik nem is volt olyan jó velem itt, csak a történetemben megvolt a helyük, a pontos szerepük a helyzetek és emlékek hangulatában, de ők a maguké felől nézve a dolgokat, inkább elmenekültek a helyükről. Hirtelen Kassai néni jut eszembe: Jolánka. Milyen régen nem láttam, sajnos eszembe se jutott megkérdezni, hogy mi lehet vele. Biztosan meghalt, vagy a fia mégis kivitte Szegedre, a sosem látott nagy unokákhoz. Vagy Annamáriáék… Meglepetés, hogy így előlépik egy végső soron idegen, a gyermekévekben ismert, de felületesen ismert és semmilyen érzelemtámasztó emlékkel, semmilyen érzelmi előjellel nem szereplő néni sorsa, ha eddig fel se tűnt, ha eddig nem hiányzott; de ha bebizonyosodik, hogy halálnak halálával tűnt el az életemből, az életünkből, akkor mégis jobban megdöbbent, mint a rendre hallott vagy átélt közelebbi halálok. Az élet szereti teljesnek tudni, egésznek érezni magát…

Annuska néni története most az egész utóbbi hónapot összefoglalja. Asszonyok jönnek feketében, mintha minden ajtónkon asszonyok tolonganának befelé, lassan megtöltik a szobát, mint a halottas házat. Kinek a szobája ez az álom, melyben egy férfi bolyong: üldögél, rágyújt, felel, vállat von, elmegy, visszajön megint leülni a fekete nénik közé, és ide-oda kapva a fejét válaszolni az egyre gyorsabban, már egyetlen sikoltó kórusba egyesülten záporozó kérdésekre? Úgy kezdődhetett, mint a mesék, a hol nem volttal:

– jó múltkorjában egy illető délelőtt kinn járt az állomáson. A vonat; nagy kormos-piros marhavagonok teteje fénylik az esőtől, a fogolyvonat csak átrobog itt, meg se állítják, alig lassítva csattog a sínvégeken. Az ember nézi, nézi sorra a vagonokat, a vagonablakon kibámuló szemeket, arcok derengenek, kezek, ujjak, ujjak közé csömbölyített papírgalacsinok, levélkék, hullanak ki itt-ott, mint hideg csőbe tévedt hópelyhek. Aki hallja, adja át… Az utolsó előtti vagonablakra is felkapaszkodva valaki: valaki, aki nem üzen így, személytelenül és a vak véletlenre bízva, hiszen úgyis messze, idegen tájon járnak, ő kiált, de elnyomja a vashang, a kattogás, sistergő gőz és éppen abban a pillanatban belevisító mozdony, ő kiált és int ennek az illetőnek. Intett. Valaki intett. Döbbenten bámul a váltók mentén kígyózó vonat után. Ketten-hárman, ha ácsorognak a peronon, ismerős senki, a közelében senki, akitől megkérdezhetné, hogy jól látta, mit látott, ki volt az, tényleg intett. Hazabandukol, nem megy ki a fejéből a kép. Valaki intett. De ki? Elmondja otthon, elmondja másnál. Délfele megindul a búcsújárás. – Jó napot kívánok! Ne haragudjék, úgy hallottam, hogy… Tudja, az én uram, az én fiam tavaly óta nem ír… Vajon nem… Hogy nézett ki? Nem egy magas, vállas, szőke – alacsony, sovány, fekete hajú – nem egy olyan vékony, leányos arcú, nem, nincs bajusza, legalábbis itthon sosem viselt… Nem egy olyan… De igen… Lehetséges… Talán… de!… De… De… Egymásnak adják a kilincset másnap is. Visszajönnek. – Megbocsásson, de hát az én fiam… Ugye nem, ugye mégsem?… Talán nem… Nem, nem, ha jól emlékszem… Bizony, nem, nem, nem! NEM!… De akkor ki volt? Ki volt a szerencsétlen? Mert intett. Valaki. Intett.

Sötét van, senki nem gyújtott ma lámpát. Anyánk télikabátja a szék karján lóg, csepeg róla az esőlé. Most jött meg valahonnan, csak éppen ledobta magáról s zokogva leborult. Ili ott áll, a fejét magához öleli, simogatja és szipog. Valakik jöttek, a fülünkben mégis cincog a csend. A sötétben mintha már annyian gyűltek volna itt össze, hogy egymást préselik, gyűrik a fekete rémruhák. Már csak nyöszörgök. Tessék szíves lenni kimenni innen. Hát ki vagyok én, hogy minden előttem történik? Mi az én kicsi életem, hogy minden átvonulhat rajta, nénik, vonatok, mint a láz vaspuha kísérete a betegszobán?

 

*

 

Nagytata öt éve bénán a nagy karosszékben üldögélt egész nap, és rendszerint haragudott valakire valamiért. Így mondták: – Nem tud járni, mert szélütötte… – Soha többet? – Soha! Soha, soha? – Soha… Mielőtt hozzájuk költöztünk volna, ritkábban láttuk, mint másokat, akik nem is voltak rokonok, pedig szerettük nagytatát és tudtuk is, hogy miért kell szeretni, mert ő az egyetlen élő és ismert nagytatánk. Egykori tanári dolgai: táblák és táblázatok a csillagos égről, könyvek, porlepte, napszítta földgömb, mely csikorgott s nem akart forogni, egy kitömött kánya s egy fehér alabástrom bagoly azt üveges szekrény tetején, benn az elérhetetlen, a csillogó ásványok – mindez az első szobában. De különösen a papírok halmaza, főleg használhatatlan, vagyis már elhasznált: írógéppel és kézzel teleírt papírok, de elegendő és szépen, szabályosan vágott fehér ív és kartoncédula is, ceruzák, tollak, itatós, vignetták, ragasztótubusok, fényes vonalzók, radírgumik, olló, egy kopott, sötétkék bársonybélésű tokban körzőkészlet. Ez volt a paradicsoma a papírjátéknak, ceruzajátéknak. Lezárt paradicsom. Az első szobában senki se lakott most, mert az ablakai bedeszkázva várták a feltámadást, ezért sötét is volt, bár fel lehetett kattintani a zöld papundekli ellenzős asztali lámpát, melytől az íróasztalra mérges, erős fény, a szobára sejtelmes derengés hullt. Ebben az íróasztalra hulló, mennyei megvilágításban úgy éreztem: maga a munka dolgozik tovább, mióta nagytata beteg, mert ebben a szigorú rendben s ennyi titokzatosan odakészített tökéletes segédeszközzel lehetetlen, hogy ne történjék továbbra is örökre ugyanaz, amiért rendeltettek. Éppen ezért szívesen elnéztem volna, felvigyáztam volna a csend munkájára, akkor is, ha nem szabad semmihez nyúlni. Mint ahogy nem is volt szabad, és mivel az első szobába a nagytata látómezején keresztül vezetett csak az út, és a nagy, kék ajtó éktelenül reccsent, nyikordult minden nyitásra, engedély nélkül sosem tartózkodtam ebben a bűvös műhelyben. Elragadó volt, hogy amióta együtt laktunk, ezt az engedélyt nem is kellett ismételten kérnem, sőt, nagytata egyik kedvence lévén (Ili volt a másik), többnyire engem küldtek be ezért-azért. Mert itt kezdett tenyészni mindenünk: a mi megmaradt holminkból dobozépítmény keletkezett az ablakok közelében, aztán a télire megvett alma, aztán a gyermekek számára egy-egy irhabundához gyűlő bőrök, aztán a bor, amit Pongráczék ajándékoztak, aztán egy egér. Igen, egy kisegér is élt ott rövid hat napig, felfedeztetése után már csak két éjszakát, mert lépre ment, bedőlt és elbukott a fél lábon álló cserép s a dióbél emberi aggyal kifundált tisztességtelenségén, miután az anyatermészet, azon belül a belháborúban álló állatvilág képviseletében az Ili e téren még ösztöneiben is képzetlen kiscicája nem akarta teljesíteni a kötelességét, jóllehet rettenetes sírás-rívás ellenére egy éjszakára összezárták szegénykét, aki még csak fióka, azzal a félelmetes fenevaddal, aki már felnőtt volt a maga nemében.

Ó, az első szoba, a bedeszkázott ablakok felől a résen beszüremlő zaj és fény. Sziréna visít fel, ottkap, valami könyvbe merülve, az ember legfélelmetesebb ordítása a természeten túlról, az ember maga helyett kitalált ordítása, mely hangosabb s félelmetesebb, mint akármi! A sziréna; hogy ugrott a szívem! Aztán a kicsi visszhang, mely ebben a megtömött s mégis óriás teremben valahogy meghúzta magát, de csak nekem árulta el, hol lakik: a karosszék és a fonott szék felől a bagoly irányában messze, három méterre, délre. Érdekes, nagytata, aki különben értelmetlenül szigorú volt, velem még viccelt is. Egyszer, mikor megint kutyát játszottam, egyedül, rám szólt, hogy első pillanatban nem is tréfának vártam: – Ne tégy úgy, mint a kutya, mert megharaplak! Ezt az ugatásügyet játszottam el a visszhanggal, véletlen megismerkedésünk alkalmával. Aztán saját szarvasbőgéstől énekig, dallamrögtönzésekig minden következett, amikor kettesben voltunk. Bekiáltottam a teljes sötétbe, ahol számomra valami belső kilátás volt az igazi bútorzat, és hallani tudtam a valamit. Sose használt mondatokat dobtam a képzelt visszhangba és füleltem. Ezt a lehet, hogy képzelt visszhangot én látom! Évtizedekkel később, mikor nagyon régi tekercset tesz be az álmodógép, ugyanazok közt a régi bútorok közt, de érzem, hogy egy másik szobában, esküdni mernék rá, hogy megvan, hogy ott van, és álmomban álmos vagyok. S akkor a sötét sarokból egyszer csak ez a visszhang végre feláll és közeledik. Még ezt a félelmet is szeretem, mely volt, van és lesz. Akkora nagy megtartó ez a világ! És mégis: én látom, félve látom, hogy nem viseli ő sem sehogy az üres szobák, az elmúlt szobák, az elmúló házak helyét, akárcsak mi a kicsi miénkbe szakadó kicsi űrt. Annyi minden lett már úgyis átfoghatatlan egy életnyi idő alatt; ha a világból látni akarok valamit, be kell hunynom a szemem, hogy akkor ő kelljen meglásson, nézzen engem, aki egyik emléke vagyok, és ilyenkor hirtelen meg tudok jelenni neki, legalább álmában annak, akivel álmodom, amíg álmomban el nem alszom és felébredek. Tizenkét évesen, soványan, közelről kényeztetetten és távolról éheztetve, arra ébredek, hogy akarok valamit, s annak se örülök, amit megtaláltam. Nem tudom még, hogy hova akarok kiérni: az ember végső határához, ahol már ismét fontos a részlet, az olyan részlet is, aki én vagyok. Utánozni akarom a világot, aki látszólag a legkisebb részlettel elfoglalva, ugye, hogy mindig az összegre gondol. De ezt a leckét senki se adta fel mára, miért kínoznak vele engem! Miért engem kérdeznek ki az egészből? Van egy játékos kiskutya bennem, ő titokban nyomra vezet. Valószínűleg, mert az egész is vagyok. Nincs egészebb, mint MI; és én vagyok köztük, aki összegyűjtök, összefogom, amit észrevettünk, amit folyton leküzdhetetlenül észreveszünk. Belőlem bármikor bármelyik megszólalhat, felelhet akár saját magának is, igen, igen – szólalok meg egyszer egész máshonnan én is, hogy oda kell kapnom a fejem. A variánsok visszhangzanak ebben az első szobában, mely csak egy nagyobbacska fej, az én mostani tudós fejem: beszél valaki – válaszolok; ez egyszerű, de beszélek valakivel, és belőlem válaszol magának; beszélek valakiből, és én válaszolok reá. Hallgassátok meg Ilit, hallgassátok meg anyut, hallgassátok meg nagytatát… nézd meg, mit mondott Babának Tamara néni; ezt írta utoljára Józsi… Ha egyedül vagyok, annyi mindenkivel beszélhetek. Vagy hajnalban álmatlanul. Alkalmam van megszólaltatni azokat is, mind, akikről csak tudok a városban, a világon, akikkel különben találkozni nincs módom. Józsi, nem szűnt meg a hiányod. Az, hogyha nem leszel itt velünk többet, csak minden hiány elviselésére szoktat. Most fázom, meg sötét van, mindjárt fel is kell kelni, mint első osztályos korom januárjában, az első korán kelős, iskolai télen, amikor te tanítottál rá, kézen fogva, az első álmatag lépéseknél a kapuban, hogy karácsony után mindennap egy kakaslépésnyit nő a nap, segítsünk neki, lépjünk csak nagyobbat, rajta, egy, kettő, három… Most nagyot koccant az a fél éve álló óra. Ki az? Lehet, csak a pádimentum rengett, lehet, a könyvekkel tele szekrény, lehet, a föld. Lehet hogy csak velem közlekednek ilyen ijesztően és nyíltan a jelenlevők s a távoliak, köztük a holtak, mert én vagyok az itthagyott, mert én mindent el kell hogy viseljek most és mindörökké, mindent, amitől csak retteg az emberszabású lélek. A félelem kitől? A félelem a holtak nevében az élettől, a világtól. A félelem az élők nevében a holtaktól, az elmúlástól. Én itt a félelem erre is, arra is forduló, vergődő kis teste vagyok, és fájdalmamban megbízva, megerősödve, megnyugodva kétfele segítek, kétfele kérlelek, kétfele csitítok, csillapítok…

De csak titokban, de csak ilyen párnába fojtott sírásban végződő gyermekéjszakákon, melyek tiszta és világos mélységeit felnőtt fejjel, elismert művész koromban mindig is irigyeltem.

Reggelre semmi sem látszott meg rajtam. Elsősorban az segített, hogy anyánknak semmilyen bánatot nem szabad látni. Mi vagyunk egyetlen öröme. De segített más is. Titokban nehezen induló naplót írtam, többnyire alig írtam, valami nehézkes vázlatát mindennek, inkább képzeltem írás közben, hogy pontosan rögzítsek mindent. Bizony, Józsi, nagyon szép április este van, s a kertek szaga olyan régi, és az egész világ és a történelem benne van. Feleszmélek, hogy ha ezt meglátja, elolvassa valaki, esetleg kicsúfolnak vagy megtiltják, elkobozzák. Ezért már nem írom, aztán mégis írom: Kivel beszéltem?… Konok vagyok és igazam van. Aztán, leírok, le merek írni egy darabig megint mindent. Az újabb megtorpanást az okozza, hogy egyszer csak vers lesz. Az a borús, szeles este a konyhában, szemben az állandó kilátás: a nagy fekete fenyők hajladoznak. Ezekről a fenyőkről szól a vers, az első és egyetlen versem. A nagy belső szégyen, mely úgy ítéli, hogy ez már több a soknál, ezt már nem lehet, tényleg nem szabad ekkora önvallomás kockázatát vállalni, azért megkíméli a művet, és kicsire összehajtogatva, a bakancsomban minden reggel, észrevétlenül elhelyezem a kéziratot, estig, ami így aztán rendre elrongyolódik s eltűnik valahogy. Pedig sokan nem tudnak a firkálásaimról, Ili sem, főleg ő nem, miközben firkál ő is, neki igazán titokzatos levelezése van a barátnőivel, órák alatt írják, lehet, fiúktól is kapott, de nem mutatja meg. És hogy őt se érdekelje az enyém, engem se érdekel az övé. Mást meg kit érdekeljen? Esetleg halálom után, ahogy nagytata mondja mindig, hogy halálom után majd a szemétbe dobhatjátok a kézirataim! – halálom után én se bánom, ha ugyanúgy járnak ezekkel a papírokkal, mint én a mások, a nagytata halála után majd ott, a kiadatlan és befejezetlen könyvei kötegével. De ennek a gondolata még kellemetlen. Kicsi, apró babonákkal imádkozom ellene. Ha ez így lesz, akkor nem lesz úgy, sőt nem is halok meg, sőt nagytata se! Kínos, érdekes. A végeredményt tulajdonképpen tudja már az ember, s mégis játssza, hogy valamivel is kivédhető. De hát olyan távoli dolog. Egy lélegzetnyi tavaszi esős idő, és tovább hiszem, hogy megvan bennem minden a halhatatlansághoz. Persze, mindennek ellenére, itt a földön a legjobb.

…Az elsőszobában olyan csend volt, hogy hallatszott, amint a sötét űrből hüppögve, sírva visszatérnek a megszeppent hópihék.

 

*

 

– Ahova a fa dől, ott marad. Nagytata ezerszer elmondta ezt a mondatot, nem túlzás, hogy ezerszer. Először akkor mondta, mikor a szélütés után nehéz hetek nappalai és éjszakái után, már végleges nyomoréksággal magához tért, és berendezkedett a nagy karosszékben. Erről az ezer mondatról egyszer azon kellett elgondolkoznom, hogy hány mondatot is mond ki az ember élete folyamán. Hány mondatot mondott összesen nagytata, és hány mondatot mondhattam ki eddig én, hogy csak úgy elvegyülve a rengetegben ott van, összeszedhető, külön választható az az ezer, akár ezer egyforma is! A mindenben jelenvaló és mégis bujkáló végtelen újabb izgató ingere, melyet csak tetézett, hogy most senkit nem érdekelt a dolog, hogy nem hallgattak meg igazán komolyan és nem vették szívükre, nem segítettek megfogalmazni azt, amiért tulajdonképpen izgatott az egész: a megmagyarázhatatlan, az ebben is múló időt, az időnket, a miénket, amelyből persze hogy van még elég, de akkor is! Nem, még én sem tudom, valójában mi történik, pedig szemmel láthatóan egyedül én foglalkozom vele komolyan, egyedül én szakítok időt az ilyesmire. Igen, az idő. Mondják, és látom, hogy nehéz most így az életünk, de én még így is eltöltenék száz, százötven évet, még így is! S aztán másképp is, ó, nagyon sok változatra megvannak már a tervek, az álmok. Az összesen három-négyszáz! De hát, tudom én, hogy annyi nincs. Vagyis van. De ha van, miért nincs számomra is? És főleg: számunkra. A család: ha mondjuk, csak úgy hetven év jut egynek, abból az ő hetven évükből miért csak tíz jutott velem is? Olyankor rendülök meg nagyon, ha valaki ismerős halálhíre jön. Belém hasít a példa fenyegetése. Szomorú, nehéz napja van ma Kulcsáréknak, akik barátaink voltak nagyon régen már. Nagymama szerint harmincöt éve. Karolina, Magdus, Pici, Erzsike néni, Zolti bácsi. Igen, ő már nincs, ő érte van ma ez a szomorú téli-tavaszi nap. Mennyi az élet? Hát ennyi az élet, egy nagy család élete, akik éppen úgy szerették egymást, mint mi. S a gyermekek közül ketten úgy elkerültek, hogy alig éltek otthon. Most a maguk külön életében figyelmezteti őket az apjuk halála, hogy megvolt ez a másik, az eredeti család is. Megvolt. Mert mindig van egy eredeti család, az én körül tisztán és erősen kialakuló, s az kell hogy legyen a legfontosabb. Akkor hogy nem az mindenkinek? Hogy nem emlékszik mindenki olyan fájón az elmúlt időkre? Ha az emlékezet valami egyszerre csak úgy tanyát verő, rendre a testbe költöző valami volna, mint minden egyéb tudás, akkor nem viselkedne a halászban halászszerűen, a szíjgyártóban szíjgyártószerűen, a tanárban tanárszerűen, a katonában katonaszerűen, hanem mindenkiben egyformán! De hát nem így van, hanem mindenkinek saját külön kis memóriát kell berendeznie magában, a fejében található műszerek segítségével. Ebben az esetben viszont ennek valami jelentősége van. De mi? És ideges rettegéssel vettem észre, hogy egyre inkább megkopnak az érzékek, melyek a felidézett emlékeket kell hogy átéljék. Megkopnak. A nyáron direkt azért szagolgattam olyan hosszasan egy csokor rózsát, mert emlékeztetett valami évekkel előbbi hangulatra egy bizonyos helyen: a Kissék udvarán. De hát hányszor lehet használni az emlékek járatait? Akkor inkább ritkán fogom használni őket, hogy majd később, öregkoromban, mikor már sokan fognak hiányozni mellőlem, és sokkal nagyobb szükségem lesz rájuk, akkor vehessem őket elő. Különben ez is kegyetlen ellentmondás, hogy mindig azt hittem, hogy ezeket az emlékeznivalókat egykor majd közösen fogjuk előszedni, megbeszélni, örülni és elszomorodni rajtuk, és benne élhetünk legalább az emlékezés erejéig abban, ami volt, ami jó volt akkor is, és ami sajog. De hát úgy látszik, ez se így lesz. Zongoráznak egy közeli házban, délután, ősszel: valami megmagyarázhatatlan rég-hangulat. Régi bolt ajtaja felett a mészrétegen átütnek egykor igazán fekete betűk: …olajfestékek, kencék… Igen, ez a rejtelmes szó, amiről Józsi se tudta, mit jelent, pedig akkor már gimnazista volt. Mindegy, mit jelent, de ő az a régi délután, amikor viszont nem is figyeltem oda, hogy akkor egy régi délután van! Volt egy olyan sejtelmem, hogy a régmúlt az, amiről az öregek azt mondták: hajdinárumban, az is ugyanilyen volt tulajdonképpen; ugyanilyen lelkek, csak másképp öltözve. Feljegyzéstípusok abból a füzetből: Az öregtemplomban orgonálnak és… Tegnap esett, ma egészen más idő van, olyan… Voltunk B-éknál megnézni az új gyermeket, hát… Ma tiszta idő volt, egye meg a fene, a virágoknak olyan elérhetetlenség illata van, hogy az ember ezért gondol vissza a múltba tőlük. Április 28. Még az iszonyúan összelőtt házak újjáépítését is aggódva figyeltem. Megijedtem, igen, hogy oda lesz a girlandos sarok, a páros kapu, az Ili-féle kerítés, mögötte a kertészettel, ahonnan salátát és hónapos retket lehetett venni; ami megmaradt, azt is félteni kell még. Korom hangulatát féltettem, és alig eltelt egyetlen évtizedemre egész nagy, tág és teljes, öreges korom volt. Elnéztem az embereket az utcán, az arcokat, az életet figyeltem, hallgattam: a város zsongását, és kerestem, tudni szerettem volna, mitől más a ma, s mi lett benne velem? Lassan megfogalmaztam, hogy miért is kell sajnálnom az elveszett időt? Mert én tulajdonképpen sohasem pótolhatom ki, ha ugyebár csak alig nyolcvan-kilencven évet élhetek, a világnak viszont nincs hiába elmúlt ideje. Van, mikor kipótolja. A végtelen az – mondtam –, hogy a világnak nincs hiába elmúlt ideje! A végtelen nekem az, hogy az egyetlen ez vagy az, az egyetlen valami meg valaki, akivel ismertük egymást, egyszercsak nincs meg már! Itt legyintett meg először a kézzel elérhető múlt: szenvedélyem támadt ilyen dolgok, tárgyak érintésére, összegyűjtésére, birtoklására, melyben ott még kinyújtott kézzel elérhető volt a valóságos múlt. De mindez titokban maradt, anélkül, hogy titkolnom kellett volna, elég volt nem hozni szóba, és senkinek se volt rá ideje észrevenni. Az élet elég forgalmas volt körülöttem, és én teljes lendülettel részt vettem ebben a mozgásban. Talán csak nagytata volt az egyetlen, a mozdulatlan pont, aki körül viszont, különösen miután a család egyhelyre költözött, kialakult a mozgások valóságos pályarendszere. Egy családban, akár egy államban, van tervgazdálkodás, hadiállapot, tárgyalás, koalíció. És mint egy földrész történelmében, van államközi kapcsolat, diplomácia, erőpolitika; és mint a nagy történelemben, vannak korszakok is. Valahogy megéreztem, a vonzalmon kívül sok egyéb segített megérezni nagyapánkban, az egyre kevésbé félelmetes zsörtölődőben az egyetlen szövetségest és egyetlen kifogyhatatlan erőforrást a család családságának tanulmányozásában és megőrzésében, akivel mi, anélkül, hogy előbb ilyen világosan valaha is megegyeztünk volna, mindent megteszünk, különben még nagyobb pusztítást vihet véghez bennünk az idő, különben lefúj bennünket is az ország pereméről a szél.

 

*

 

A régiek mintha csak azért éltek volna, hogy egy-egy író megírja őket regényben. Reggel felkeltek, írják, pedig heverésztek. Reggel heverésztek – pedig felkeltek. A kézzel elérhető múlt bizonyította számomra legjobban, hogy mindig úgy történt minden, ahogy történnie lehetett. Ilit bokatöréssel gipszbe tették, és hazaküldték a kórházból, most azon sírdogál, hogy sánta marad, apánk fáradt, anyu ideges, egyetlen szobánk van mindenhez, és még ott vagyunk mi, többiek is, Pali, én, nagymama, nagytata. Nagytata folyton teát kér, vagy hogy nyissák ki az ablakot, tegyék be az ablakot! Ő is fekszik már. Azt mondják, vesezsugor. – Ugye, nem hagyod, hogy elvigyenek innen!… – Így megy ez, éjszaka is. Nagymama néma, mint a kő. – Ugye, nem hagyod! Ha beteg leszek, te ápolsz, ugye? Aztán: – Meglátod, meghalok, Juliska! Nagymama szelíden visszaveri, szilárdan cáfolja a lehetőségét is. Türelmes. Majdnem ridegen, nem akar tárgyalni se a halálról. Ahova a fa dől, ott marad. Nagytata most igazán eldőlt faóriás. Annyi maradt belőle: a legkevesebb, ami még elég, hogy ki legyen téve az emlékezet viszontagságainak. És egyre emlékszik, mintha ez volna egyetlen kínzó és vigasztaló játéka már. Én úgy érzem át, mintha meg is beszéltem volna valaha vele, hogy nem bírnám elviselni a bénaságot, vénséget, hogy lássam ezeket a különben is elhihetetlennek tűnő dolgokat, amelyeket élő valóságában és könyveiben, képeiben hirdet magáról a világ: más városokat, tájakat, tárgyakat, eseményeket, lássam és még csak remény se legyen arra, hogy valaha valahogy véletlen szerencse, fordulat folytán hozzájuk jutok még, nem, azt már nem; érzem, mit érezhetne nagytata, ha ezt így venné, így érezné. Könnyen együtt gondolkozom nagytatával, mert évek óta, különösen amióta székben ülő nyomorék lett, jobban a szívébe férkőztünk mi, kisebbek. A karosszék, a lefüggönyözött hűvös szoba, a keserűvizes nagy, ónfedelű kristálypohár a keze ügyében és a Játsszatok szépen! S mi játszunk valami nagy, zöld mezőnyi asztalterítőn, vagy a székek erdőnyi lába alatt. Nagymama is könnyen együtt gondolkozhat nagytatával, csak most nem akar engedni neki, mert már végleg ő az erősebb, pedig az elmúlt öt év nagymamát viselte meg jobban, nem is az öreget. Állandóan egyikük esedékes halálával, betegségével foglalkozva mind a ketten, – észrevétlenül közeledik a halál felé a másik is. Anyu eddig mind nagymamát féltette jobban. Egyszer, évekkel ezelőtt összeesett, és nagytata csak kiabálni tudott, a botjával kopogni a szőnyegfedte padlón, az asztallapon, le is verte a kemény, nagy üvegpoharat, de annak semmi baja nem esett; emlékszem, a pohár erősen foglalkoztatott, miközben aznap este nagymama betegágyát állták körül és nagytatát először láttam csendesen sírdogálni, félni a másik szobában. Szörnyű, hogy csak nézze az ember, hogyan megy szét élete megszokott kerete, anélkül, hogy bármit elkövetett volna. Nem is büntetés. Csak idő. Idő, mely legfőbb jónak, örömnek csak az unokákat hozta.

Bennünket nagyon szerettek, de különböző időpontokban különböző váratlan szigorúságról tettek tanúbizonyságot. Ilyenkor dühösen meglepődtem, vadul megharagudtam valamelyikre, máskor elöntött a tehetetlenség érzéséhez hasonló nagy szeretet irántuk. Nagytata régen félbeszakadt iskolai pályafutásából őrizte a gépies szigort. Csend legyen! Játsszatok szépen! Mi ez? Mi van itt? Furcsa, de tökéletes egység: mintha a felügyeletére bízott gyermek csak azért volna, hogy ingerülten szigorú pillantásával elintézhesse, hogy elégedett lehet vagy sem. S elégedett csak akkor lehetett, ha engedelmeskedtek neki. Jól van, fiam! Úgy is kell! Persze, az öregek eme célratörése mögött az van, hogy már egyre kevesebb dologra tudnak figyelni, ezért válnak türelmetlenné, ha valami megzavarja ezt az erőlködő összpontosítást, olvasást vagy elmélkedést; meg aztán, ha valaminek az elvégzését kívánják vagy parancsolják: mivel ők tudják jól a műveletet s a végeredményét is, ha bárki bármivel ügyetlenkedik, elvonja a figyelmét, jaj istenem, ha játékra veszi a dolgot, ez a legkeservesebb ingerük. – Nem fontos – fut ki a számon, nem is feleselési szándékkal. Valahol felszedtem, s mostanában gyakran használom. – Nem fontos? – legyinti fogfájós gúnnyal nagytata. – De igenis fontos. Nyolc-tízféle dologig gyermekjáték koordonálni a gondolkozást. Vagyis hát minden lényeges! Tessék odafigyelni! Csak kapkodom néha a fejem, mit akarhat, mit akarnak tőlem tulajdonképpen?

Miért bosszankodott úgy nagytata minden semmiségért? Mert az első világháború alatt elszenvedett rövid hadifogsága után úgy állította be magát, hogy minden apróságra és nagy dologra egyaránt és egyszerre tekintettel legyen maga körül, hogy egyensúlyban tartsa érzékei szeme láttára megingó világát. Ezt tartotta a legférfiasabbnak, s azóta is mérhetetlenül elszomorította, hogy a túlterhelt lelki-szellemi műszer egyre nehézkesebben működik. Azt, amit más azzal intézett el, hogy semmiség, ő abból is képes volt nagy dolgot csinálni. Hogy s mint, mitől, miért, meddig? A család, különösen mi gyermekek sosem értettük egészen, miért olyan ingerült, elégedetlen, haragos folyton, olyan „álkatonás”, ahogy pár éves korában a jó bemondásairól híres legnagyobb unoka, Józsi is megmondta. Hát azért, mert számára az első nyolc dolog igenis lényeges, ezért semmi sem ingerli jobban, mint az, hogy nem fontos!

– Na majd én embert faragok belőled, csak keljek fel ebből a székből! Megállj, kis gazember! Ó, de tudom, hogy ha fel is állna, bárcsak ugorhatna talpra… A gyöngédség elnyomja bennem az ellenkezést, és pótol minden értelem szerinti békülést. Tudom, hogy nem vagyok rossz, és tudom, hogy ő se rossz. Talán valóban mindig igaza van, mindig neki van igaza, csak mivel úgysem tud felugrani, azért nem fogad szót neki már senki. Valamit tudok ezekről.

Dehát akkor ki érti, ki akarja őszintén megfogadni ezt! Mégis a pontosság, szabatosság az érvényes, az igaz bűvölete, a világ és nemzet fogalma, igazságérzete, gondolkodásmód, egy-egy eltanult gesztus öröksége el nem felejti őket, akik a napok és évek legészrevétlenebb pillanataiban szemmel tartottak, neveltek. Az éjszakák különösen alkalmasak az észrevételeim feldolgozására, rögzítésére, sokszor régebbi, akkor jelentéktelennek vagy másképp, mástól zsúfoltnak érzett nappaloktól jövő tanítások számára. Édes-jó-istenem, szépnapod-leszállott, sötétség-borítja azegész-világot, csakszemed-világít anagy-sötétségben, gondviselő-atyánk, vigyázzránkaz-égben, ámen. Az ámennél csepegni kezd az eső, dobolnak kinn a csendben a nagy nyári, őszi, tavaszi cseppek, közömbös ritmusok közepette végbemegy az első megjegyzett nyelvi ritmus idegrendszeri csodája. Különben a gyermek nyíltan nem is igen engedi magát tanítani. Azt mondja: tanítani az iskolában tanítanak, ott nálatok is jobban tudják! De minderre, pedig minderre nem érnek rá ott a többi felnőttek. A tájak, a gyárak, a szülőföld, a város, a fizikai munka, az igazságérzet, a történetek, a történelem s a hagyomány, az imádságtól a negyvennyolcasságig, amilyenné az ő millenniumi fejében vált, végül is találkozott szabad iskolán túli vegyértékeimmel. A hagyomány: saját élmények, családi esetek nem történeti, hanem tanulsági sorrendje. Ez volt a legcsodálatosabb szemléltető oktatás. Lassacskán rá kellett ébrednünk, hogy ketten maradtunk: én vagyok az egyetlen tanítványa. Én győztem kíváncsisággal, s ő győzte válasszal. Ez a döntetlen szülte a fejem. Holmi intellektuális betápláltságból s a világ nyersanyagából, a hátsó traktusban, ahol nem tanulni, hanem lazítani, játszani, hancúrozni kellene a gyermeknek, a család emeleteinek óvó árnyékában: nagymama-nagytata szintjén ért az állandóság igazi, értelmes szenzációja. Ez adta, benn, a tudatomat, mint végeredményt. Mindez felejthetetlen volt. Különben válogathattam – válogathattunk – és összesíthettem. Apánk valamivel később lépett a színre: kezdett komolyabb szerepet kapni, emlékezetesebben foglalkozni velünk kisebbekkel is. Két nagy fiát már az élet küszöbéig kísérte. Velünk még nem volt baj. Ebben az időben különben is a gyárbeli, ipariskolabeli nagyobb tanítványai vették körül még szabad idejében is, akik rajongtak érte, mint a nem szabályszerűen és ridegen tanárszerű tanárért, mesterszerű mesterért. Nekünk ebből még kevés jutott, és ezekben az időkben mintha menekült is volna hazulról, mindenütt mindent vállalt, megtett; tett, vállalt, rendezett, szervezett, elmerült a mozgalmi munkában, csak ne legyen itthon! Apánk főleg arra vigyázott, hogy emberségben, igazságban és politikában azt valljuk mindnyájan, amit ő jónak gondolt, amit körül vallottak a kipróbált és nehéz próbákon átment emberek, az elvtársai. Anyánk; végtelen odaadás és aggodalom, plusz gyakorlati érzék, hogy a gyermekei a lehető legkevésbé szenvedjenek szükséget, amennyire ez tőle függött. Nagyapánk: az egyetlen változatlan, egyenesen konokul megingathatatlan tényező, látszat szerint a legkisebb hajlam híján a megértésre, és az hovatovább megtartó memóriává, jól betanult szereppé is vált körülötte, s nagymama szorgoskodott, őszinte áhítattal, e mítosz szentélyében. Mi pedig? – nos, a mégis fejét hovatovább gyakrabban felütő lázadás együtt mozgott a különben is liberális keret térhajlataival, tágíthatóságával. Annál értékesebb volt az egész, mert nem összehangolt, de közös hatás volt. Egyben megegyeztek: mindenkitől feltétlen igazságérzetet tanultunk. Idegenben jó falatot elfogadni: – hazagondolás. Nehéz időkben kevés jut: – önérzetes és önzetlen osztozkodás. A távollevő részének feltétlen tiszteletben tartása, eltevése, őrizgetése. Csak összebújni tudtunk igazán. A végletekig átélt életveszély s a szegénység összehajtó ereje. Mindezek borzalmasak a maguk tényszerűségében, de mind vigyáztak, hogy az ember végül örök időkre csak egyféleképpen tudjon reagálni valamire. Az ilyen előzmények segítik vagy nyomorítják az ént oda emelkedni vagy zsugorodni, edzik, akinek lehet, vagy legyengítik a lelkét olyan emberré lenni, aki hogyha valaki s közte választás merül fel, hogy ki haljon meg hamarább, egy halk és belesápadt kérlek-et mond csak, ennyit tűnődik, s máris kész vállalni a nehezebbet. Én mindig egészségesnek és erősnek érzem magam a gyengék közt, akik sorában mindig van egy nagyon gyenge, egy már alig pislákoló élet. Mint nagytata most. A lélek felfogja, mi van, és reszket attól, ami következik, de hát amíg elég fiatal vagy, a test mindig segít az életnek továbbmenni.

Új mániáim támadnak, technikai mániák, elkap a detektoros-fülhallgatós rádiókészítés láza. Egy időre mindent felborít bennem, és mindent drótok, vezetékek, tekercsek borzalmas, borzas szövevényévé alakít körülöttem. A füzeteimben is nyolcas alakban feltekert, vörös lakkszigetelésű hajtincsnyi drótszálak találhatók. Ha esetleg szükség lenne rájuk. Természetesen nagyszabású terveim kivitelezésénél. Apánk az egyetlen, aki örül-forma a dolgoknak. Nem szakja ugyan, de jövőt lát benne, futólag biztat. Biztatása engedély, szentesíti a fél konyhaasztal délutánonkénti birtokbavételét, a kacatokkal megtömött ládikó létét, mely nagymama szerint csak újabb lomot, rendetlenséget jelent abban az elviselhetetlen lomtárban, ahol összezsúfoltan élünk. Tehát elviselnek. Csak nagytata előtt nem számít apám szava, ő még mindig a legfelsőbb fórum, és mikor meghallja, hogy az asszonyok kint megint szidnak valamiért, fektéből, a régi erővel sipítja: – Ne légy rendetlen! Csak a hülyék rendetlenek! Ez is egyike az ezresével csomagolható visszatérő mondatoknak, még tanár korából, éles, erőteljes, önmagát felingerlő hangon olvasta a bűnösök fejére: – Csak a hülyék rendetlenek! Megértetted? – felváltva azzal, hogy …csak az elmebetegek rendetlenek! Hamar dühbe guruló, indulatos embernek ismerték, sokat kiabált, jajongva kiabált, panaszolta, hogy megölik, nem hagyják békében, bántják a rendetlenek, a fegyelmezetlenek. Állandóan rendezett és keresgélt, pedig látszólag precíz rendben sorakoztak a dolgai a szent és érinthetetlen nagy íróasztal körül. Az írókészlet mellett skatulyák, bennük apró piros ceruzavég, rajzszeg, radír, papírvágó, tű, felcsavart tízujjnyi zsinegek. A meg nem értett emberek keserűségével panaszolta, hogy megbolondul, ha ez így megy tovább. A környezete pedig zavartan és megszeppenve hallgatta, miközben arra gondolt, hogy hát minek kell dührohamot kapni mindeni semmiségért.

A semmiségek a következők voltak: ő ugyebár szerette a rendet, ő összehordta, hallatlan szívósággal és találékonysággal előkerítette, ami a munkájához kell, és akkor nekifogott. De egyszer csak ez se, az se volt már kéznél, vagy nem volt a helyén, amikor hirtelen kellett, tehát jön a keresés, kizökkenni, felbosszankodni, ordibálni. Ráadásul olyan szerencsétlen természettel volt megverve, hogy nem bírta a haragot, rögtön megbánta, ha kemény szavakat vágott a bűnös vagy vélt bűnös fejéhez, s ha ilyenkor duzzogás maradt a levegőben, akkor meg ezért nem tudta már folytatni a munkát. Nem tudni miért érdemelte szegény, amikor szorgalmas, becsületes, a légynek sem ártó ember volt. Miért kellett ordítoznia egy életen át. Csak bogaras volt, semmi más, és kis rigolyás öregúr lett belőle. Pedig volt akinek szemében néha türelmetlen istenként ijesztett, igazságtalan, türelmetlen atyaistenként, akitől rettegni kell és akit nem lehet szeretni. Előtte a bűn, ha minimális, a büntetés apokaliptikussá tudott válni. – Dög vagy, fiam, érted, dög vagy! Lehet, hogy különben rendes, tehetséges gyermek vagy, talán még lehetne belőled valami, de ha így folytatod, csak rongy leszel, érted, ha nem szeded össze magad! – Hát igen, időkben, melyeket nehéznek tartott, csak így tudott látni, mérni, megítélni mindent, mint egy türelmetlen, fehér hajú, fehér bajuszú, örökké haragvó hadisten. Valahogy úgy érezte, amíg csak a világ, mint rendkívüli állapot, tart – addig katonás fegyelemben, minden magánszempontot félretéve, magát meghúzva, tegye mindenki, ami kell, ami a kötelessége. És meg volt győződve róla, hogy ami jó és befejezett a múltból maradt, az mind ilyen kérlelhetetlen körülmények közt jöhetett csupán létre. És miután a maga részét is hozzáadta a lelkét vezérlő tanulsághoz, meg nem ingatta volna senki, hogy bár az erény s a gonoszság hosszan tartó viadalának kimenetelét ugyan meg nem éri ő se, de legalább azt cselekedte, amiről így szól Máté evangéliuma, hogy íme, én elbocsátlak benneteket mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyók, és szelídek mint a galambok. Természetesen, mint mindenki, aki nagyobb és jobban suhogó szárnyak híján szárnyalás közben is közelebb maradt a talajhoz, ezért nincs valódi fogalma az igazi arányokról, messze túlértékelte ő is ezt a tisztesen helyi érdekű hozzájárulást, mely reális méreteiben és arányaiban tulajdonképpen nem is boldogító. Igaz, úgy nézett ki a dolog, hogy ő nem is törekedett boldognak lenni. Nem a boldogság volt a legfőbb, hanem a rendállapot, amelyben minden és mindenki megvan, a helyén van, úgy van, ahogy eredetileg tudomásul vették és nyilvántartásba került. Ennek a rendállapotnak a fokozatos sérüléseit mind-mind megsínylette nagytata, úgy hogy edződött is közben: egyre többet hangoztatta, hogy miből mennyit se hajlandó engedni, mialatt hatalmasokat kellett engednie a negyvennyolcból. Csak rendjének végső és legnagyobb hiányát nem tudta már elviselni sehogy: a front elsodorta a szorosan vett család pereméről előbb apánk öccsét, Károlyt, aztán eltűnt: elhallgatott Józsi. Az utolsó tábori levelezőlap óta hónapok teltek el, közben átzuhant rajtunk a szökőár, és az üledékből összekapirgált família félig fegyelmezetten, időnként szabadjára engedve a szenvedést, mintha készült volna a legrosszabbra. Nagytata nem beszélt erről, hallgatagon vett részt a körülötte zajló zűrben, de mintha már gyászolna. Talán már gyászolt.

Nagyapánk, mint mindig ebben az időszakban is leginkább Artúr bácsi társaságában oldódott fel, nem hiszem, hogy azért, mert előtte jólnevelten eltitkolta volna emésztő kedvetlenségének körülményeit, hiszen régi bizalmasok voltak. Apánk mondja, hogy különösen Artúr bácsi bohém természetű fiatalember volt, szerette összeszedni a színészeket, színésznőket, nagyokat kocsikázni, s fiatal korában Törökországban is járt tanulmányúton. Nagytata akkortájt lépest is tartott vele, réges-régen, jóval ötven évvel ezelőtt, a hosszú nyelű fehér napernyők, nádszálderekak és habos zsabók korában. Mióta ezt futólag hallottam s megakadt a fantáziámban, más szemmel néztem Artúr bácsit, cinkos „ejha” szólalt meg láttára bennem, és minden szavát, minden mozdulatát, különben is bohókás modorát detektívéberséggel figyeltem, állandóan készen a felnevetésre, mely ha az alkalom váratott magára, nem egyszer kitört belőlem, éppen látható ok nélkül is; ilyenkor a felnőttek összenéztek vagy összevont szemöldökkel rám, Artúr bácsi pedig megveregette a vállam, megsimogatta a fejem s tett valamilyen általános dicsérő megjegyzést, miközben rögtön az ellenkező végletbe estem át, és majdnem sírásban törtem ki a szégyenkezéstől. Bocsáss meg, nagytata, hogy ilyen árnyalatokat hozok szóba, de ez a mi életünk, ezek voltunk mi ketten, ennek is te voltál az oka, mert előtted éreztem megaláztatásnak, hogy rosszul nevelt vagy ostoba kölyökként kelljen hogy kezeljenek valamiért is, holott mi ketten – néha ezt engedted éreznem –, mi ketten tudtuk igazán, hogy nem vagyok az. – Nem lényeges – mondta ilyenkor nagytata, csak így általában, a levegőbe, mint aki tapintatosan elfordítja a fejét, eltereli rólam a szigorú figyelmet. Artúr bácsi élénken bólogatott, s örökké hamiskás, jóságos mosolyát még egyszer megragyogtatta. Ez a halszálkafej, ahogy én neveztem, a legkülönösebb, legrikítóbb őszhajtípus, talán a legnehezebb alapján visszakövetkeztetni arra, hogy őszülés előtt milyen volt az arc, milyen volt fiatalon. Nagytata: – Na ülj le, ha már megint itt vagy. Jó hangulatú napokon így kezdődött rendszerint a játékuk. – Dugovics Titusz a törököt vetette le, én csak a kabátom! – volt erre Artúr bácsi kötelezővé vált felelete. És ilyenkor én a gyakorlott mutatványos némán játszani kezdek velük, mint nagy, öreg babákkal.

Vannak emberek, akik valami utánozhatatlan, mesebeli fenséggel közelednek mindenhez és ugyanazokat a dolgokat művelve: csevegve, banális dolgokat mondva, egy pohár vizet felhajtva, rágyújtva, mégsem kiábrándítóak. Ha egy jólismert arcról indulsz vissza, a rokonok felé, a felmenő ágiak felé, olyanról, akinek a természetét, a jellemét is jól ismered, meglepődve fedezed fel, hogy mintha csak ők örökölték volna, visszamenőleg, ezeket a vonásokat: szorosan zárt keskeny ajkak, közel ülő két nagy szem, az orr, az áll, a fül; – de nem olyan jellegzetesek mégsem, mint itt. Így voltam Artúr bácsi családjával, a nénikkel, a falakon a mamák, papák és nagypapák arcképeivel. Egyszer, egy este az utcán találkoztunk, egymagában szinte mogorvának hatott hirtelen Artúr bácsi hatalmas termetével, amint egy nedves öreg fal előtt sétált, összecsavart fekete esernyővel. Vajon mire gondol? – jutott eszembe. Máskori, napos vagy villanyfényes vidám jelenetekből kombináltam oda valóban kimondott gondolatait, a tréfás hangsúly nélkül: Hja, katonai pályán én is vihettem volna valamire. Esetleg hadbíró lehettem volna valahol Linzben… – Badarság! – legyinthetett nagytata. – Valaki, aki mint te, csakhogy csendje, ideje legyen, hogy dolgozhassék, szakít minden kötelékkel, mindenkivel, úgyszólván eldobja az életet, nem kell család, csak hogy a munkájának éljen… Te, hadbíró?…

– Szóval az se! – zárta le Artúr bácsi, s azok keserű mosolyával ingatta a fejét, akik másoknak tréfául kínálják, ami nekik halálosan komoly. Persze, azokról a művekről csak ők ketten tudtak, a legfőbb vigaszt és legsajgóbb hiányérzetet jelentő munkákról, melyek sose kerültek a Tudományos Akadémia asztalára, a sokszor elképzelt székfoglaló ünnepélyes őszi délelőttjén vagy délutánján.

Nagyapám: – Na, mi van, előbukkantál, öreg búvópatak! Az öreg búvópatak vallomása: – Engem a sodrom már nem hoz ki sehonnan – sóhajt letelepedés közben Artúr bácsi, és előveszi a szivarját. Ezeket a játékokat százszor eljátszották, százszor hallottam, ahányszor eszembe jut: magam előtt látom őket, ahányszor magam előtt látom őket, hallom hozzá a szövegeket. És hallom a saját kommentárom, néma nekrológom, amikor egy kerek évtizeddel nagyapám után, valahol tőlem is elfeledve, elment aztán Artúr bácsi is. Mindig azt képzelte, hogy elkészülve, mindennel leszámolva, mindent rendben hagyva, befejezve a dolgát, így fog elszenderedni, nagyon magas korban. Ebből csak a magas kor lett valóság. Mégis milyen váratlan volt a halála. Mi jobb – váratlanul, vagy tudva tudni valami gyógyíthatatlan betegségről, akár a halálra ítélt, hogy lehet felkészülni? Odabenn, az öreg zöld posztós íróasztalon befejezetlen levél, elkönyvelésre váró (villanyszámla, tejes, piac) kiadások listája marad. Esetleg a szürkészöld fedelű füzet, melyre a címet, lila tintával maga írta rá, harminc-negyven éve: A futó lugasszőlő kezelése, vezetése és hónaljazása. Írta: …Rügyfakadás előtt, legkésőbb május hó elejéig a száraz ágak levágása fontos, úgy, hogy a szárazból az élőn egy kis csonk rajta maradjon, mert a vágás sebhelyén a szőlő nedve elcsepeghet. Elvirágzás után, de június 15-ike előtt nem, az olyan hajtásokat, melyeken termés nincsen és vezetőszálnak nem kellenek, lemetsszük. A termőindák sűrű bogúak, ezeket csak nagy szükség esetén vezetjük, mert nem nagy növésűek. A futóindák ritkább bogúak, ezeket vezetni, felkötni kell, ezek hozzák jövőre a termőindákat. Minden alkalommal a termésre visszavágott csonka indák végén vagy másutt kihajtott oldalhajtásokat, hónaljakat, melyek a terméstől a nedvet elszívnák, eltávolítjuk. Artúr bácsi a futószőlőt nyeste a kertben, elodázhatatlan kedves munkája és kötelessége volt. A nehéz nagy olló lepottyant, az öreg nyögve nekifogott, hogy lekászálódjék, egyszer csak feldőlt az ember, a hokkedli, az ég, a világ, a szív öreg világa… Sok helyen a lugasszőlőt nem metszik vissza, hanem a termés hátrányára, a jó Istenre bízzák a szőlő megmunkálását. Pedig a munka az ember dolga. Ezért a kacsokat, ha nem a lécre vagy a…

De hát ez később volt, annyi minden után. Ezen a télen Artúr bácsi még szinte ruganyos léptekkel adta meg a végtisztességet másoknak. Segített szaladgálni a hivatalokból a temetkezési vállalathoz, levette a család válláról a gyászjelentés megfogalmazásának és megrendelésének prózai terhét. Félálomban látom azokat a napokat, éjszakákat, délutánokat. Az évtizedek félálmán keresztül. Öreges reuma kínoz, felébredek, a párna nedves, a paplan is, pedig milyen hideg van, istenem. Minden helyzetváltoztatásnál belém hasít. Mióta dolgozhat ez a fájdalom, szinte elviselhetetlen a testnek s én aludtam, hiába költögetett, nem tudott felébreszteni. Pedig ő jót akart, saját védelmemre dolgozott, hiába, mert süket vagyok még a fájdalomra is. Keresem a helyzetet, amelyben nemhogy nem fáj, hanem elviselhetőbb. A lélek, amelyben már test vagyok, kérlelhetetlen, kemény forma, de itt-ott enged arra nyújtózni, amerre enyhülést képzelsz. Fekvéskor arra lejtünk öntudatlanul, arra nyújtózunk önkéntelenül, amerre még hűvös a lepedő. Nagyapa utolsó ernyedt fekvése. Meghűlten feküdni itt, Erdélyben, december végén, zúzmarás időben, háborúk után, írásaid és könyveid közt. Az utolsó csésze teák, nagytatának. Apáczainak. Izzad a test, s valahol érzi a hideget végigfutni a hátán a lélek. Mikor már önmaga súlya alatt is fáj feküdni a testnek, mikor önmagát nyomja össze minden, az a nagy betegség. Egy beteg öreg egy aggódó, rettegő család közepette is úgy hal meg, mint a kutya; mert a legborzasztóbbak azok a hajnali nyögések, a „nem bírom már” feltápászkodások a sötétben, mikor minden egészségest elnyomott mégis az édes álom, a vízkortyolások, sóhajok, köhintések, mikor vigyázni kell, nehogy észrevegye valamelyik, felriadjon, felkeljen érte, mert úgysem segíthet, pedig milyen rossz máris egyedül; de amikor úgy fáj minden, mikor már a halálba is beletörődne az ember, ha az elalvás, végre.

Minden fájdalmát átvettem, átéreztem. Lehettek fájdalmai az önmagát már szem elől vesztő öreg testnek, melyeket valójában igazán csak én fájtam, fogadtam akkor vagy azután, azóta. Nagyon meg voltam győződve, hogy mindig mindenben együtt futottak gondolatmeneteink, amíg el nem kanyarodtak, mint a tündérlegendában a Maros és az Olt, kinek-kinek saját lelkiismeretét, lelki domborzatát követve. Jó érzés volt együtt futni és jó érzés volt a folytatást egyedül élni. Különös mégis, ha visszagondolok, hogy nem tartottunk számon, nem vettünk észre olyan fontos, pótolhatatlanul egyszeri mozzanatokat, mint az utolsó találkozás valakivel. Az utolsó beszélgetés nagytatával. A könyvállvány tetején feketére fényezett arasznyi bronzszobor állt. Diana, gerelyhajító mozdulatban, a gerely már rég sehol, a fél melle, szép kerek kis melle fedetlen, fényes hosszú fekete lábacskák. Most bámulom meg, nézem el, először, valami innen elvonó ingerrel, a női testet. A feje közelről Antal Pirire hasonlít. Szerelmes leszek Dianába, pedig Antal Piri sohase tetszene. Nagytata lázas: – Látod, amióta kicserélték annak a szobornak a fejét, nem áll jól neki, ízléstelen az egész, vegyétek le róla azt a fej hagymát! Ez volt az utolsó este, talán az utolsó óra, talán az utolsó perc, amikor még beszélgethettünk. Én meg se mertem szólalni, sajnos, máskorra halasztottam, most inkább befele sírdogáltam, arra ügyelve, hogy ki ne törjön, ha cseréltem a vizesruhát a homlokán. Miért, miért nem kiabáltam ki, amit szerettem volna, hogy még megtudjam, miért nem beszéltünk meg mindent, amit mások előtt nem lehetett, mások előtt: úgy, hogy folyton mások előtt voltunk, mások is voltak az életünkben, a családban, nemcsak mi ketten, miért vártunk, honnan képzeltük, hogy egyszer már semmi nem akadályoz, olyan öreg leszek én is, mint Artúr bácsi, és én leszek a legjobb barátja! Utána még sokáig tudtam: ezért nekem itt nincs már senki számára jelenteni valóm, még a tulajdon szemem számára se. Nagytata a végén már csak levelezett, aztán azt se lehetett megérteni, türelmetlenül és dühösen legyint az aggódó türelemmel megismételt kérdésekre, befelé fordulna sértődötten, de ahhoz sincs ereje, egy sárga ceruzavég akad a csészék és poharak között a kezébe, azzal kopog a kis lakkasztalkán, de már nincs magánál, nem is tér magához, többet senkivel nem találkozik a tekintete. A kislámpa, mellyel gyermekkorom kezdődik még a másik házban, megint itt van, jóformán most találkozom vele újra. Kis körben világít, mint egy csak maga elé néző lélek. Az a kopogás. A kopogás. Csak az idegrendszer a mindnyájunknak példát mutató, határhelyzetben is kommunikálni akaró idegrendszer üzen. Aztán három nap múlva megáll.

A tél mindent elpusztít, a tél mindent elnyom, mégis milyen szomorú, mikor hirtelen jön egy meleg délelőtt s meghal a tél, pusztul a hó, eltűnik az egész átérzett táj. Minden pusztulás látványa megrázó minden egészséges emberi eszméletnek. Arcom az ablak üvegén. Enyhe napok, erős, mert elviselhetetlen visszfény. Nagyapám lámpagyújtásai éjszaka, mikor megnézte a kicsilámpánál, hogy hány óra lehet, hogy én még mindig égetem a tanulóasztalnál a villanyt. – Te Cinege lelkem, meggondolhatnád, hogy… Nincs módunk… Jaj, nagytata, egyetlen játszótársam a többi időben, egyetlen játszótársam és hangulatom, ha benne akarok maradni az életünkben, az egyetlen jóban, amit ezen a világon érezhettem! A kislámpa fehér alabástrom dianafej a végtelen és megértő máshonnanból, a későbbiből, az én igazi időmből. És olyan mélyen alszik, hogy hiába szólok hozzá, hetek óta, évek óta.

És mire észrevettem volna, hogy vége szakadt ennek, mint távoli front, mint közeledő árvizek zúgása, jött a másik, a Józsié, aki tizenkilenc éves volt, mikor bevonult katonának. Most lenne húsz. Mintha csak mindenki azért kerekedett volna fel ebben a korban, hogy nem kevesebb meggyőző erővel, mint élete árán, engem tanítson. Annyi csalódás visszavert anyaga: testem, lehet, hogy mégsem, hogy valóban nem szabad megtanulni, megtalálni, megtudni, megúszni a keservesen biztos és korai halált.

 

*

 

Nem, még én sem tudom valójában, mi történt. Ez az az idő, mely csak pár pillanatig tart, de lehet, hogy az a pár pillanat évekké, évtizedekké oszlik. Végignézek az otthonunkon, egyetlen szilárd szövetségesem abban a férfiasan titkolt szeretetben, mely mindnyájunk: családságunk felé süt belőlem; otthonunk most is maga a kézzel elérhető múlt. Nem én vigyázok rá, érintetlenségére, csak örömmel tapasztalom, hogy életrevalóan átvészel szinte mindent, akár a dédnagymama színe hagyott zsákvászon kefetartója, a rózsaszínnel és lilával kivarrt J. K. monogrammal, a konyhaszekrény mellett, a meszelt falon. Nekem: kép. Évtizedekkel később, mikor előkerül újra, valami spárgával gondosan átkötözött, selyempapírba bugyolált dobozról, kínlódva keresek helyet, ahova kitehetném megint, máshol, messze. Az a valahol elhagyott kisfiú mindig megszólal hirtelen. Idegen városban házat látok: ezek olyan ablakok, ahonnan jól lehet nézni a hóesést. Nálam az idők is megkeresik egymást: az volt még egy ilyen semmit el nem döntő, idegesítő várakozás, gondolom itt vagy ott. Nagytata tulajdonképpen már nem számított. Mégis úgy éreztem, ahogy az eszem magára tudott találni, hogy magunkra maradtunk. Bizonytalan értelmű félelemmel töltött el, hogy nincs legöregebb és legtörékenyebb, nincs az, aki megvédni ugyan meg nem véd bennünket, de legmagasabban és legmélyebben az időben hozzá lehetett fordulni, elpanaszolni valamit, abban a reményben, hogy e legmagasabb rangok birtokában is legközelebb van, hogy pontosan azért és úgy és igazán ő van legközelebb, hogy ő az az egyetlen csarnok, a tér és az idő legkülső szférája az egek alatt, ahova visszhangért be lehet kiáltani a fájdalmat: Józsi…!

Különös helyzetekbe kerülök. Annak külön fájdalma foglalkoztat, hogy meghal itt nagytata, nagymama vagy bármelyikük, és Józsi, aki éppen úgy kétségbeesne értük, nincs itt, nem is tudhatja, nem jöhet anyánkhoz bújva keservesen kisírni magát a keserű megkönnyebbülésig, sőt már valószínűbe hajló bizonytalansággal ő az első számú halottunk, még hamarábbról. Mégis: ha a helyébe képzelem magam, hogy fájna neki ez, újra, helyette is sírok. Tükörképem az ablaküvegen, könnyektől dagadt a szemünk ezekben a napokban. Testvéreimtől külön életünk van, ez jó. Ez rossz. Ez jó, ha külön kell lennünk, mert ez adta legelső koragyermeki érzetét a szabadságnak; vagyok én is, van Ili is, van Pali és Józsi is, mégis azt játszom, amit akarok, ha akarom. De rossz, hogy azért kell külön legyenek, hogy őket azok a veszélyek is bántsák, melyek engem megkímélnek, hogy külön veszélyben forogva fenyegessék könnyen, egyre könnyebben elszoruló torkomat. Apám már rámkiabált, hogy én férfi vagyok, hát mi a fene ez? Igaza van, csakhogy én nem bírom megállni. Főleg, ha Józsira kell gondolnom, ezzel, mindennel együtt, jaj! Igen, az idők, az időink megkeresték egymást: ez volt a semmit el nem intéző, mégis semmit tovább nem engedő, idegfagyasztó várakozás. Mintha attól, hogy ő most hazaérkezne, itthon lenne – várhatnék valamit, például, hogy semmisnek nyilvánul, meg nem történtté válik emez is. Hogy nagytata többet nem szól hozzám, nincs többé nagyapám. Mit ér, mit ér akkor ez az egész, mit érnek a könyvek, hogy vannak hangulatok még, és dolgaim vannak, melyek kellemesek! A fényképekkel keserítem magam. Nézem a nagytatáét, nézem a Józsi képeit, amíg jön, hogy hangosan zokogjak: nem lehet ez így, nem lehet igaz, hogy nem beszélhetek velük, hogy nem hallom a hangjukat és nem látom az egyetlen, csak-az-övék mosolyt. De egy ponton túl ezt az egészet így érzékelni már képtelenség; érzem, hogy tudtuk jól, mi van, mi következik, mi vár ránk ettől.

De ez a felszáradt könnyű bánat még keserűbb. Kezdek körülnézni, látni újra, figyelni és kapaszkodni. Istenem, milyen távoli mindenkinek az öröme, mikor ekkora bánatunk van, ezt csak ilyenkor vesszük észre, és azt is, hogy közben hányan, de hányan élhetnek így körülöttem, s én nem értettem őket. Sokszor érzem azt, hogy most be kéne gubózni, örökre szomorú maradni. Most befutunk a borulás alá, az örökre borús ég alá. De nem természetem. Csak erőltetem magam, s annak nincs értéke. A katonás tartás nem tart sokáig. Az első álomig, mely meglátogat. Azt álmodom, hogy nem tudom, hova, elmegyek én is, és visszakapom nagytatát, visszakapom a réget. De rossz álom mégis. Reggel félálom-pillanatra elégedett vagyok: egyikből felébredtem, hátha csak rossz álom minden; de akkor már elégedetlen vagyok. Az értelem ront el mindent, makacsul vigyáz rám máris. Ezek az érzékeny pillanatok mégis visszatérnek. Mert most már szegény anyu se türtőzteti magát. Fekete őszökön, sötéten, akár halálon át, jaj anyu, ne engedjük! A mélypont, együtt elzokogva. Egyikünk meghalt, akár mi is meghalhatunk. Meg is haltunk, érzem. Igen, én átjátszottam a világháborút, nekem mindig csak játék volt minden, miközben más már annyit szenvedett, de most anyám mellett én zuhanok ki legmesszebb a fájdalomtól csillagos mindenségbe. Ez nem gyengeség; érzem, hogy erre nem mindenki képes. A többiek átalusszák az éjszakáikat. Jó dolguk van, ők biztos nem álmodnak. Én inkább álmodom, csak aludjam el. Én, mint a kisikló vonat, felriadok, és félig az álom sínein, félig éber érzékkel kínlódom még; ha apám égzengőn horkol, hozzám behallszik az álomba, géppisztoly-sorozattá válik a képben és ráébredek. És amikor a rossz álomból felébredve az ablakon kilátok, akkor a hold is éppen úgy áll, ahogy abban az álomban, hogy a legrosszabb álom most számomra ez a magány a holddal. Megrándulok. Részletes és rettenetes álmok, s oktalanul háborússá lettek attól a géppisztoly-sorozattól. Arra kell gondolnom, hogy aki él, az többször megbánja, és többször így összerándul. Nem élni más, mint élni és megbánni. A legszomorúbb, mikor valaki valami olyat él át, melyre úgy érzi, egyetlen orvosság, hogy ő is elmúlik egyszer. Szerencsére vakáció van, délelőttig alszom, mint a betegek, nem törődik vele senki. Aztán az álom mégsem emlék, az álomra később nem emlékszünk úgy, olyan tisztán, másképp múlik el, tűnik el örökre. Csak a megbomlott család anyámtól származó eszméje nem hagy többet megnyugodni. Mi nem számítunk, mi is porszemek vagyunk, jó, de akkor semmi se számít! Rendben van: a halottakat el szokás temetni és élünk tovább; rendben: íme megvan a világ nélkülünk is, íme, nekünk sincs szükségünk az élethez pont az ő ismeretségükre, közelségükre, de akkor senki más ismeretsége és közelsége nem fontos, akkor bárki, mindenki nélkül meglehetünk.

Anyuval összebújva sírtuk ki magunkat; külön, valahogy érthetetlenül elszakadva nyugodtunk aztán meg, egymásnak nem jelezve, egymásnak furcsamód el se panaszolva. Pedig külön-külön szomorúan és meglepődve kellett tapasztalnunk, hogy egyszer csak elfogy a könny, semmire nem jön már a megerőltető, a görcsbe rándító sírás, hogy valósággal megkeményedünk napokra, de kinn a temetőn, a sírnál se érzünk mást, mint a tudott tényt és a tennivalókat: víz, kanta, elseperni az avart, odatenni a friss virágot, tenni, tenni.

Igen, anyu hallgatag most, mint az álmodozók. Ha sejtenéd, ha tudnád pedig, mire gondol. Elfogadom, hogy már-már egyenesen kerülünk minden lehetőséget, melytől nyersen felbukkanhat a bánat. Semmi sincs lezárva, csak úgy tűnik. Így oldódik bele Józsi a konkrét elmúlásba, hogy szinte már nem is jutna neki külön halál, külön megsiratás. Józsi velem marad, Józsit nálam felejtik. Élve. Egyrészt részemről megerősített, egyre erősödő szövetségünk védi, azon túl pedig a nem tudom hány százalékos valószínűség, a remény. Hogy hiszen annyi más visszatér. A fájdalom megbénított, most magától működni kezd valami más jellegű hangulati előkészítés: egyszer csak olyan zuhanósebességben találom magam, hogy most már könnyen kifogom ezt a rám zuhanó terhet: ahogy lesz, az az életünk ezután! A madarak rejtélyes tájékozódási ösztönével úszom át a legbelső tereket. Már magam találom különösnek: miért van az, hogy még mindig úgy érzem, ha Józsi megjön, minden jóra fordul, semmi mástól nem is függött semmi. Be kell vallanom, mikor mérem, az utóbbi időben nem érzem mindig egyforma erősnek a fájdalmát, s emiatt sokat szégyenkezem. Valahol olvastam és törvényként félek attól, hogy az idő a gyáváknak dolgozik, vagyis, hogy gyáva vagyok, ha az idő segít és gyógyít. A természetem természete megvívja külön kis gyermeki harcát a természettel. Jön valami átmenet, melynek én már a másik végén eszmélek egészségesen. Önkényesen. Egyszer nagyon szomjasan iszom, valósággal elfulladva, lélegzet után kapkodva. És: hogy lehet, hogy az összes képeken nem vizet isznak? Hogy lehet, hogy másra is gondolunk, mint hogy szomjunkat csillapítsuk? Hogy lehet, hogy nem mindenki iszik most! Hogy lehet, hogy nem ez a legjelentésesebb emberi gesztus! Hogy lehet, hogy nem jut eszünkbe mindez?

Ismét, önkéntelenül és észrevétlenül anyám segített tovább: egy reggel elmondta az álmát. Az ég olyan volt, mintha egy sűrű ezüst drótháló lenne előtte, ő nem tudott átmenni, idelenn rekedt, kiáltozott, mi pedig mindnyájan ott fenn jöttünk-mentünk, röpködtünk, mint az angyalok, de nem volt szárnyunk, egy más, idegen lakásban éltünk akkor, de látszott egy város is, egy egészen más város, gyönyörű vidéken, és nem hallottuk meg őt, akárhogy akarta felhívni magára a figyelmet, ott hagytuk, mégis boldog volt, mert látta, hogy mind ott vagyunk, biztonságban, s velünk van Józsi is.

Más, gyönyörű vidéken egy város, mindössze egy átlátszó ezüst égfalon túl. Este ezzel aludtam el és álmommal feleltem. A drótháló ég; az eszmélet határán vissza akarok térni, felébredni, mert elfelejtettem vizet inni, nem sikerül, igen, mert már odaát vagyok. Én nem azt látom, amit anyu, én azt álmodom, hogy anyu álmodik, s álmodok neki egy álmot. A zaj, a fénytöbblet rohan le, és összes nappali érzékeléseim átcsapása. Úgy, hogy végig nem felejtem, miről van szó. Értelmezem az anyu álmát s értelme: többször kell megszületni, ez az orvosság arra, mikor valami nem sikerül. Az ég apró darabokra repedve van ott a tegnapi álomtól álmodott álmában anyámnak, mi azon túlszakadunk egészen természetesen és bátran, a felismerhetetlenségig mássá leszünk, csak erősen tudjuk magunkról és egymásról, hogy mi vagyunk, összetartozunk, ezen az áttört égen könnyű áttörni, s ott zajlik a másik életünk, hosszasan, éveken át és egészen másképpen, melyből aztán egyenként, mint egy szobaajtón, átmegyünk megint tovább valamibe. Ezt meg én nézem végig kívülrekedve: én maradok legutoljára, én leszek az, akinek nem sikerül, tehetetlenül nem tudom megközelítni azt az ajtónyi rést, ahol elmentek rendre valamennyien. Mikor megálmodtam másképp, csak akkor gondolok rá, hogy tulajdonképpen lehetett volna más is az életünk. Felébredés után nem voltam megelégedve álombeli életemmel se. Álombeli életemmel se voltam elégedett. Ezért továbbfűztem az életjátékot. Napokra adott foglalatosságot ez az eszme. Egészen megvigasztal. De nem beszélek róla még Ilinek se. Én, aki mindig ezt az egyetlen életvariánst tartottam szentnek, aki a legkisebb változtatást is megszenvedtem! Mint mindenbe, most a szentségtörésbe is teljesen és szertelenül vetem magam bele. Régi, gyermekkori játékok íze támad fel. Ahogy a többinek mindig eleven és tiszta játékötletekkel én, a kicsi, megmerevítettem, mert véglegesítettem, megfogalmaztam ösztönösen valamennyi kezdeményezését, odaláncolva a magam megmásíthatatlan törvényű játékvilágához, a szomorúsághoz: ez ellen és ez után, akkor is, most is csak a több változat jöhetett szabadulásul. Hogy történhetett volna, ha másképp is megtörténik…

Hosszú hónapok próbáinak eredménye az iskolai ünnepély, ahol szerepelünk. A tenyérnyi színpadot összecsukható színfal veszi körül, mögötte szoronganak a ragasztott bajuszú, kifestett szereplők. Az udvar felőli ajtó nyitva, besüt a nap, nagy tömeg kíváncsi elsős és másodikos tolong, kukucskál. Horváth tanár úr fogadja a közönséget, a Sajdik mamája ül a kasszában. A terem zsúfolásig tömve zsong. Én ott akartam, a színdarabban valami szerepet, nem ezt a monológot a rossz fiúról, aki el szokott késni. (…Na tessék, most itt vagyok. S mit értem el vele?… mondom, miközben a térdemhez, a harisnyám alá begyömöszölöm a vattát az elkerülhetetlen kitérdepeltetéshez.) Első személyben hallatlan beismeréseket teszek, én, aki jó tanuló és megalázhatatlanul büszke, jó gyermek vagyok! A próbákon alig kell vesződni velem, mégis utálom a szerepet; hát igen, előfordult, hogy egyszer-kétszer késtem, nem szeretek felkelni, s nem szeretem, ha siettetnek, anyám naponta fenyeget: Cinege, el fogsz késni! Nem tudom egészen elnyomni a lelkiismeretem, feszélyez ez az első személy, célzásnak érzem, hogy nekem osztották ki. Óriási tapsot kapok. A szünetben megismernek, nevetve dicsérnek idegen bácsik, nénik. Anyámék örülnek. A nagy közönségsikert viszont ez az érzés ellensúlyozza az én csalhatatlan szememben. A sikerben is része lehet. Egy percig se éltem át egészen, csak a kényelmetlenséget, most sem izgultam igazán, sőt, volt kedvem megfigyelni a többiek lámpalázát, a leánykákat, akik az ünnepély egészéhez képest kaptak egy egérfarknyi szöveget, égre emelt szemekkel ismétlik magukban, az egészet végigizgulják, s az egészből évek múltán is csak erre emlékeznek. Színpad, színház, egyszer csak eljátsszuk itt az életünk, s akkor mindenki odafigyel, közben mindenki eljátssza az életét, miközben nem figyel oda a másik. És hogy élvezik az emberek, mikor valaki, aki nem királyfi és nem az alattomos medve, előlép és elmondja fennhangon, hogy ő a királyfi, ő a medve! Az igazi életét soha, mindig mindenki valami mást játszik el a színpadon. Hogy én nem én vagyok; s ennek tapsolni kell! Az előadás után hetekig ez a téma. Bennem is, másképp. Ha én már nem én vagyok, ha mi már nem vagyunk mi, akkor…

Elborít a bánat annak gondolatára, ha mi nem mi lettünk volna. Hirtelen más világváltozatokat üresnek, idegennek érzek, mások életét lehetetlenül sivárnak, lélektelennek és hangulattalannak. Hol vannak azok az idők, mikor valami idegen családi fényképről, ahol papa, mama, gyermekek összebújva mosolyognak bele a lencsébe, egyetlen ilyen képről el tudtam képzelni az otthonukat, izgató életük folyását; azok a telek, mikor egy képeslevelezőlap elindította képzelgés alapján szívesen töltöttem volna még a karácsony estét is máshol, szebb, gazdagabb, fényesen, különösen kivilágított idegen házakban, a Csendes éj dallamával a légben, kinn a havazással, mely sose állhat el! Most csak magunkat akarom már: anyut, aki azért ilyen, mert az én, a mi anyánk, aput, aki azért ilyen, nagytatát, Józsit, akik azért olyanok, amilyenek, mert az enyémek, és velünk csakis ez az egyféle történhetett meg, ami megtörtént. Tudtam, hogy most valami nagyot, döntő módon fontosat éreztem meg, és százszor nekifutottam a meghatározásnak: A világ az, ami… A világ az… A… Egyetlenegy világ van: ez! Igenis, más a csakis általuk megismert világ, a velük élt élet, hiába bontakoznak ki az ölelésből, legyen az szeretet vagy tréfás birkózás, és tűnnek el, mennek el egyenként oda, a semmi kulisszái mögé! Ilyenkor sírtam; a rám törő érzés fenékig áttetsző mély, már otthonos egyszerűsége, tisztasága, ez segített át azon, hogy ésszel nem bírom felérni a rám törő gondolatot. Oda menekültem, ahol a fájdalom legmélyebb szokott lenni: a halottaimhoz. Hát annak, aki meghalt, porrá lett újra, teljesen mindegy, teljesen közömbös lesz minden? Mi mégis a halottaink rövid életének emlékével számolunk, mert arról ismerjük meg őket, és csak arról, és ennek alapján keverjük bele őket utólag is mindenbe, ami az élettel történik. De hát, nagytata, hogy is lehetne másképp? Hogy te például ott már nem is ismersz, nem szerethetsz minket? Ott, ahol nem vagy…

Nagytata, Józsi! Ha senkire nem, rám gondoljatok! Hála a titkaimnak, én tudok valamit; ha hiszem, ha olyan régen hiszem, és tudva tudom az egész eddigit, a régit, hogy egyből nem tudom nem hinni, hogy nem vagytok! Szétszakítottatok? Hát akkor most itt is vagyok és ott is. Tudod-e, gondolsz-e rá ebben az alkonyi órában, hogy milyen színűek ezek a köztünk levő tájak? Annyiszor, ilyen esteledésben együtt is láttuk őket, ahogy jöttünk haza a Kerekkőről, a kirándulásról, és apu megmutatta, milyen a katáng és milyen kilátás nyílik, ha a nyakába emeli az embert. Olyanok még, ma is olyanok, csak nem mindenki tudja, nem mindenki gondol rá, hogy olyanok, most például én se látom innen őket, de én gondolok. A többiek most szemmel láthatóan rátok se gondolnak, én gondolok. Igen, én vagyok az, aki tájékozódni tudnék mindezek között az életfajok, emberfajok között, ha csak ők maguk lennének, nem volnának még a belőlük összetehető, kikombinálható, az elképzelt, a tanító és tanulmányozható esetek, példák, sorsok. Vannak dolgok, melyek végletesen csak úgy foghatók fel: ha ilyen az élet, a föld, amilyennek látszik. Ha minden változatunk vitathatatlan.

Így született meg a Józsi-változatom. Valaki mindig kell hogy legyen a másik. Akivel mindenre emlékezni lehet. A tábori postaszám levelezni kezdett a mozgó idővel. Ő nem mozdulhat. Én harminc év múlva is meg fogom írni neki, hogy mi történt ezután velünk, a világgal. Tudom, hogy mind messzebb kerülünk. Több országnyira, több fölrajznyira, szinte egy más Földre mennek majd a levelek, a máskorba, de mennek. A levelek, melyeket kezdetben valóban meg is írtam. Drága Józsi! Olyan régen aggódunk már, hogy mi lehet veled, mert soha vissza nem jönnek a neked küldött levelek, de nem is kapunk egy sort se tőled. Tudod, hogy anyunak milyen a természete. Azt akarod, hogy folyton sírjon? Miért nem írtál, te tudod, de légy szíves, nyugtass meg valahogy arról, hogy jól vagy, és inkább ne is írj, ha nem akarsz, csak tudjuk, hogy minden rendben. Csókol az egész család. C.

Arasznyi sárgaréz hűzniből kalapált váza áll a konyhában az ablakpárkányon. Régen került oda. Magas öregember, fél karú házaló cigány hozta egyszer. Ócska ruhákért adta ráadásnak. Dénes hurcolta haza a fogságból. Piculán nyertem a Szilágyiék udvarán. Úgy nőtt ki, az öntözéstől, a muskátlis láda mellé. Az oldalán bevésett betűk:

 

EMLÉK

TÁBORI POSTA 292/65

1942. szeptember

 

Kinek az urnája került így haza, a belőle kiszáradó éggel? Lepréselhetetlen, tűzbe hajíthatatlan rézlevél, melyre nem várnak választ, melyet elsősorban önmagához intézett, aki írta, további, későbbi életéhez, meggyógyult, hazakerült életéhez: „emlék”; és nem kapta meg. De nem kapta meg. Mi kaptuk meg, én kaptam meg, lehet, kárpótlásul, a Józsi épp egy esztendeje kimaradt levelei helyett. Fütyörészek. Cinege, csukd be az ablakot! – Fütyörészek. – Kész vagy a leckével? – Elvonulok, kezemben a hűzni. – Most hova viszed azt a vacakot? Megint ószert csinálsz a szobában. Tedd oda vissza, vagy ki fogom dobni. Az utolsó tábori levelezőlap – valóság. Mikor érkezett, még nem volt az utolsó. Attól lett az, hogy egyszer csak mintha hátat fordítana nekünk, hirtelen vigyázzt vezényelt a mögötte felsorakozó július-, augusztus-, szeptember-, október-, november-, decembereknek, és esztendőszázadokba, évtized-ezredekbe osztotta őket. Drága húgocskám, másodikán írt lapotokat megkaptam, és ne haragudj, hogy olyan sokáig nem válaszoltam. Ilinek címezte, irigyeltem is érte. Ez volt a legelső három héttel a bevonulás után. Sajnos, azt nem tudom, drága nagymama, hogy még fogjuk-e látni egymást. Én hál’ istennek egészséges vagyok, mindent kibírok, tudja jól, hogy szerettem a sportot, hát most jól fog igazán, hogy edzett vagyok. Mi újság otthon? Sokat gondolok az ablakon besütő napra, a nyikorgó öreg lépcsőkre. K. Feri most otthon van szabadságon, beszéltem a kicsi Hofferrel, s mondja, hogy egyedül ő ment haza egy hétre, hogy feljavuljon. Bár mehettem volna vele én is! Ez az a lap, melyen nagymama annyit sírdogált, és csak hetek múlva mutatta meg nekünk is. Édes otthoniak! Tudatlak benneteket, hogy még ép, egészséges vagyok, amit forró szeretettel nektek is kívánok, és tudatom a két levél megérkezését. Károly írt a múlt héten, ő is jól van. Mástól nemigen kapok mostanában levelet… Vajon mi az oka? Egyéb újságot nem írhatok, mint hogy szörnyen meleg idő van. Ez lett az utolsó. Többször megkaparintottam, és el akartam tenni, de többször keresni kezdték, leszidtak, hogy kis hörcsög vagyok és visszavették. Valamiért úgy éreztem, hogy ez nem az ő hangja, ez egy elváltoztatott hang.

Szokás szerint, ha valami ilyesmi elkallódik, rajtam keresik. – Vajon nem raktároztad el ezt is? Rajtam kellene keressék Józsi többi, meg nem érkező levelét is. De ez nem jut eszükbe. Inkább sírnak. Ez a rettenetes: ahányszor előveszik újra a levelet, mintha hallanánk a hangját. – Na, szervusztok! Később, mikor már nem emlékszünk úgy, vannak könnyebb június 5-éink. Ez még nem az. Igen, már reggel óta eszemben van, hogy ez az a nap, mikor elment. Szóval, ennyi egy év! Pontosan ennyi. És minden belefért azóta. S tízszer ennyi tíz. Százszor ennyi száz. Nem lehet olyan sok. Kár, hogy nem bírjuk ki. Ma és mindenkor nehéz napja van azoknak, akik felfigyelnek az időre. Búcsúztatás az állomástéren. Mi elég messze állunk a tömegben. Valaki beszédet tart a hangszóróból… Köszöntelek, s a szülőváros, az egész megye szeretetével kísérlek benneteket. Kísérlek mindannyiunk imájával, áldásával, s annak ígéretével, hogy se rólatok, se hozzátartozóitokról soha meg nem feledkezünk! Mert a jövő munkája, célkitűzése az kell legyen, hogy mindenki, aki szenvedett, küzdött, vérzett odakinn, mikor visszatér, lássa, érezze: nem volt hiába a szenvedés, áldás fakadt belőle reá, valamennyiünkre, az egész hazára. Katonák, midőn… A csapatoknak feszes vigyázzban kell állni. Aztán még egyszer felbomlik a sor, mielőtt a vagonokba gyömöszölődnek. Sírás, kiáltások. Józsi szomorúan mosolyog, gyorsan, suttogva elmondja, hogy megparancsolták, külön a főhadnagy s külön az altiszt, hogy nem szabad férfiatlanul, anyámasszony katonájaként viselkedni, érzékenykedni a búcsúzkodásnál. Török tubarózsa levelébe csavart piros virágok, odaadom a csokrot, ő visszaadja anyánknak.… Tudd meg, Cinege, hogy megvan az a sárga ceruzavég, amit ott nyomtál szipogva a kezembe az állomáson, hogy aztán írjak. Persze, a hegye kitörött a hátizsákban… Nem is igaz, én alig bőgtem, anyu meg Ili bőgött nagyon, mi nagytatával nem is bőgtünk, erre én jobban emlékszem.

 

*

 

Időnként elmegyek a régi házba, ahol a háború előtt laktunk, ahonnan a gang végéről a fák közt kilátni a hegyekig. Látszik a hősök temetőjének sarka. Ide trappoltunk fel mi gyermekek, mikor rezesbandával, szuronyos díszkísérettel kivittek valakit a hadikórházból, s számoltuk a vaktölténnyel leadott díszlövéseket. A fehér keresztek sora: messziről fehérlő pontok. Mindig egy kukkerről álmodtam, a két markunkkal kukkereztünk. A hang mindig tisztán visszaért a városig. Ha katonát temettek, az egész város tudta. És mindig délután volt. Innen látom a Józsi sírját is – elképzelt sírját, mert Józsit én odatemettem, pontosan egy évtizeddel azelőtt, hogy mint elismert szobrászt, akit messziről is megbecsül a szülővárosa, hazahívtak, hogy terveim alapján épüljön meg a hősök temetőjében az emlékmű.

A házat nyár közepére rendbe hozták, és mások költöztek oda. A régi lakók közül csak Nelli néniék maradtak, a két pincsi nélkül. A mosókonyhának használt szuterénben, ahol egy halott katona feküdt, akit nem tudni, kik telepítettek oda egy reggel, mialatt mindenki a pincében volt, azt mondják, hiába meszelnek, hiába mossák fel, örökre érzik valami átható vér- és vizeletszag. Most a mosókonyhában is laknak. Én nem megyek be senkihez, csak egyszer Nelli nénivel, az új lakóhoz; a szoba ismerős és idegen: más. Elfogódott vagyok, és ostobán viselkedem, feldöntök egy vizespoharat, melyben két szál hervatag futórózsa állt. A néni kínosan mosolyog, és feltörlik az asztallapot. Többet nem látogatom meg, csak a vaskorlát végén a csatorna alatti zugot, leülök a padlásfeljáró harmadik lépcsőjére, a seprűk mellé, és nézem a temetőt. Így emlékszem arra a délre is, amikor a dudákat visszakaptuk a hosszú szirénázások után: amikor béke lett, s a levegőbe is visszatért az élet, a normális világ lehelete. Előbb a szódagyár, aztán a szeszgyár dudája szólalt meg, tizenkettőkor. Az emberek kifutottak az udvarra, kitódultak a kapuk elé, az utcán is mintha egy pillanatra hökkenten vagy áhítatosan megtorpant volna az újra békebeli közlekedés, és felnéztünk az égre, a kék nyári égre. És szóltak, nyugodtan zúgtak, zengtek a dudák a város felett.

Te nem emlékszel, de én pontosan tudom, hogy valami ilyen esemény szokatlan ünnepélyességgel tovaragadó hangulatában kezdtem el, vagyis folytattam félbe szakadt beszélgetéseim veled, Józsi. Tábori posta 292! Halló, itt Cinege! Kelt délután, a harmadik lépcsőn, kelt a tintapecsétes zöld asztalon, a temetőn vagy a II. A. osztály nyitott ablakában.

Persze, egy levélnek ugyanolyan időben kell megérkeznie, mint amilyenből küldték. Most már túl nagy vagyok a játékhoz, a képzelgéshez, teljesen érthető tehát, hogy most játszom ilyeneket. Nem eshet például ott az eső, ha itt sütött a nap. És nem lehet itt se más, mint holdfényes mező, ha ott az volt. Szívünkben nagy-nagy béke honol – dudorászom magamban, valami rögtönzött dal ez, van ilyen szokásom, hogy dallamra kezdek mondogatni valamit, amire oda se figyelek. Egy kakashang dallama fogott meg. A távoli kukorékolás a szőlők alatti utcák felől. Kakashang – időjárástól, napszaktól s a kakasok hangulatától függően. A domboldal, ahonnan mintha a kicsi, fehéren szaladgáló házak kiáltottak volna egyenként, messziről elhaló kakashangon a délutánba, az eltekergett fiúgyermekek után. A fiúk a piacon tekeregnek. Amikor a piacon voltunk, emlékszel, Józsi, a szombati vásárnapokra? Pálcikán piros kakasszopóka. Sátrak, síp, hatszínű csavaros cukor, festett tollbokrétás gipszmadarak, piros pogácsalovacska, bicska. Szabó bácsi, a híres pogácsás meghalt, a sátrában a menye árul. A földön cserépedények sorban. Mária-Lujza körte. Ebből indul a nap: az adóhivatal visszhangos kapualjában mindig ott heverésznek a koldusok. Előttük jön-megy, aki a piacra jár. Itt tartok, az első erősebb benyomásra ez jut eszembe, mint teljesen jóhiszeműen kitett, előkotort tartalma eszemnek: Minden nyomorék hadirokkant. Szavaim: a szó, hogy „rokkant” és egy szombati vásár vége. Dél vagy álom. Járjuk a piacot anyánk mögött. Én kérdezek, te, Józsi, félvállról felelgetsz, és el akarod intézni a dolgot azzal a síppal. Hogy otthon majd nekem adod. Mert ugye, Palival kaptatok egy-egy bicskát. Én nem kaphattam. Most bezzeg nekem adjátok a sípot. Jó, nem bánom, de mi történik itt? A nyomorékok. Száz meg száz eddigi háborúból itt maradtak ránk a nyomorékok, ezt hiszem. A félkarú koldus a piac sarkán. A kar meztelen csonkja, barna, sovány bőrű cigányember, inge nincs, a vállán szakadt katonazubbony. Ül hervadt káposztalevélben, sárban, lóganéban, tócsában, széttaposott gyümölcslében, málló kosárszemétben, aláfolydogáló ároklében. Miért pont ott ül, hát nem érzi, hogy nedves, hogy piszkos? Esdeklő tekintet, könyörgő hang: kérek, mert szükséget látok. Akkor meg miért nem hallgatják meg őket s adnak? Mindenki! Az elosztás ingere: annak, akinek nincs elég, nyilván szólnia kell, de nem tudom, miért kell kitenni őket a lealázó könyörgésnek, csonkaságuk, irtózat keltő, elvakart, légy lepte sebeik felmutatásának – nem elég, ha szólnak? Felvilágosítások: nem biztos, hogy ezek mind szegényebbek nálunk, nem biztos, hogy mind rászorulnak, lehetnek ravaszak, tettető munkakerülők. Mind csak félvállról felelgettél. Az esdeklő hangnak, tekinteteknek jobban hisz, mondjuk, bedől a még csak az alapárnyalatukat felfogó lélek, aki még el sem tudná képzelni, hogy mindezt tettetni lehet. Hogy van tettetett szenvedés! Nagy tét a mai lecke. Abból indult a nap, ide ér el: milyen mértékben lehet tettetni, utánozni valami ilyent és miért? S a legnyugtalanítóbb: hogy lehet ezt felfedezni, csalhatatlanul megkülönböztetni, hogy ti olyan biztosak vagytok a dolgotokban? Mert nem akarom én se, hogy rászedjenek. Jónak lenni is csak igazságosan akarok, így érzem igazságosnak s jónak! Hányszor jutnak most eszembe napok, mikor te nem törődtél velem, a legjobb, legbátrabb, legokosabb, legszeretettebb testvérem. Mert kicsi és buta voltam; igen, mert kicsi voltam. Mintha szerintetek örökre volna, úgy késtem volna le arról a fontos valamiről, ami a mi gyermekkorunk, hogy most már csak hallgassak, ne követeljem a magyarázatot, ezzel kell maradnom, kimaradnom egyes dolgokból, hogy ne zavarjam az értetlenkedésemmel azt, amit ti már érttek, úgy néztek végig. Mint egy filmet. Az életet. Máskor meg úgy éreztem, hogy te maradsz ki belőle: a filmből, amit mi itthon látunk; hányszor jutnak eszembe napok, mikor mindig akartam, de bokros játszanivalók miatt sosem értem rá hozzád szegődni, a nyakadra járni, veled lenni, veled menni. Hányszor van úgy, hogy kérdeznélek, hogy is volt ez vagy az akkor s akkor, s hányszor, hogy tanítanálak, mert lassacskán utolérlek: folyton annyi idős leszek, mint te ekkor meg ekkor. Az ember hajlamos rá, hogy odaszorítsa orrát a perc hideg üvegére, és azt lássa mögötte, ami éppen látható. Amit én látok. Csak én látok itt, helyetted is. Hogy lehet a mostnak ilyen máskor-hangulata! A játék. Ez szörnyű: én végigjátszottam a világháborút, Józsi. Jól éreztem magam, pedig tudtam, hogy mi van, és játszottunk tovább Ilivel. Csak utólag érzem ezt, a szégyent. Pedig ezalatt, lehet, téged szétszaggatott egy gránát, lehet, betemetett a föld. Hé, Józsi! Élsz? – Igen. Ha lehet, mentsetek meg, ha nem, játsszatok helyettem is. – Nem, ezt ne mondd! – De mondom. Neked akkor játszanod kellett, Cinege: ez volt a munkád. Így tanultál meg úgy beszélni a koldusokról, a frontról, a belövésekről és nagytata könyveiről, ahogy most beszélni tudsz a fiúknak, mikor úgy figyelnek rád. – Tudod, hogy eltűnt az ólomkatona, amelyet te öntöttél? Megszökött vagy fogságba került, érted? Egyedül neked volt szabad az olvasztókanállal járni, még Palinak se engedte apu, hogy ólmot olvasszon. Zöld abrosz a nagyasztalon, futó ólomkatonáink. Ezért rettenetes most, hogy előveszem a semmit, hallom a hangod, a diadalüvöltésetek, mikor az öntés sikerült, és én csak azért reszkettem, hogy egyet nekem is öntsetek. Most ott vannak, nem is tudom, hol vannak most. Egyetlenegy hiányzik.

Kedves Józsi, eltelt a nyár sok eseménnyel és jövés-menéssel, s most van egy csendes délután végre, amikor nekiülök a levélírásnak – – – Sok újságot nem írhatok mégsem – – – Kezdem nagytatával: – – –

Kedves Cinege, megkaptam összes leveleid és jól – – –

Kedves Józsi – – –

Hát ilyen ez az átélni való élet? A szemhatár derékig régi ág, barna háztető, fölötte többé-kevésbé szürke ég, mögötte távoli történelem. Szoba, borús időben; a bútorok lába, fénye és homálya, a fal, mely mögé az ideges padlásra sosem látok, akár a fejem mögé. Az előírások szerint oda kellett volna becsapódnia a gyújtóbombának, hogy az előkészített eszközök segítségével hősiesen el lehessen oltani. A tüzet. A háborút. Szemben a hegy: az emlékmű innen az ablakunkból. Mikor az emlékmű kész, innen már nem nézi közülünk senki. Valahol mind megvagyunk, de máshol, de kicsit külön. A világ tartalmaz bennünket, mint egy könyv. Ahogy tartalmazza első fogalmaim színében azt, hogy: klematisz, vincellér, tornác. Mi vagyunk a cselekménye. Ugye, te látod, milyen kínlódva, erőlködve futkosunk ebben a szülővárosnyi, világnyi, egyemeletes, kétablakos könyvben? Valami álom volt. Értem én: az úgy volt teljes, azzal a házzal, azzal az életkorral, abba nem nyithat be, nem költözhet be utólag senki. De el se szökhet, el se hívhatják, szólíthatják fogolynak, halottnak, öregnek, katonának. Aki anya, anya marad, aki gyermek – gyermek. Ezt tessék kifaragni. Legalább a fájdalom álljon ott hátra tett kézzel, bennünket is megnyugtató, biztató nyugalommal a múltunk helyett. Fürdeni a kolóniában lehetett legjobban, az égetőkemencék mögötti kanyarban, ahol a két, emberderéknál vastagabb cső van, az egyiken melegvíz ömlik a folyóba, a másikon hideget szívnak; kirándulni a Nagyfenyvesbe és a Kisfenyvesbe kell. Az ágyúzás elrontotta egy időre az egészet, alig maradt hét szál fenyő: hétfő, kedd, szerda, jövő kedd, azutáni szombat, vasárnap, elrontotta a fenyvest, elrontotta a beszélőviszonyunkat Józsival, a távolodók kiáltozásává alakította, olyan távoli kiáltozássá, melyen a némára panaszolt levél se hallatszik át, ezért egészen közelről: egy-tesből kellett átbeszélgetni. Emlékszel? – a gyár közelsége, valami állandó zúgás, éjjel-nappal az a zúgás, mintha közeledne valami, vonat vagy autó nagy teherrel. A csillék, a kötélpálya, együtt minden mozgás és munka. Hát tudd meg, hogy azóta se érkezett meg, csak zúg, mint ami közeledik. A nagy csövek alól zubog a víz, télen a pára. Itt egy fiút egyszer úgy odaszívott, csak harmadnap kapták meg halva. Emlékezhetsz. Többet nem volt szabad apuék nélkül fürdeni járnunk. Egymás hegyén-hátán feltrappoltunk a lépcsőn, és néztük a katonatemetéseket. Testhordósikátor. Miért tartanál bárkivel is az emberek közül? Szövetségetek nevetségesen gyenge erő a halállal szemben. Ezen az utcán át vonult minden temetés. Ezen az utcán át telt meg emberrel az a hegy. Fúj a szél, hasra feküsznek a hosszú fülű virágok. Elevenen heverészek a temetőtetőn. Két sarkam a fűbe vágott, kibuggyant a föld. Olyan elmerülten gondolkozom, hogy a koncentrálás hevében elásom magam, képes volnék a földben, a föld alatt elérni magam. Pedig az életen elmélkedem. Alattam a folyó vékony kanyarja, a két homoksziget, a fűzfák. Tavaly augusztusban jártunk ott utoljára, éppen gyülekeztek a gólyák, sok gólya, nagyon sok gólya. Az öreg vincellér megjósolta, hogy ez nagy égést jelent. Akkor még nem tudtam, amit még itt sem tudhatok, hogy ott fog állni az emlékmű. Akkor még téged nem temettelek ide, Józsi. Mekkora göröngyök az őszi szántóföldeken. Mekkora messzeségek a földön. Tiszta időben innen ellátni százkilométerekre, a hegyekig. Mekkora szívek az erdőkben. Ágyúszót dobogtak. Fiú, fiúúú – süvítettek át felettünk a lövedékek, a dörejre visszhang felelt. Mekkora szívek az emberekben, hogy mégsem lehetett eltalálni őket; fák törtek itt szerteszét, mintha csak az erdők haragudtak volna egymásra s keveredtek volna háborúba. Csak az emléket ismerjük fel, mint vak katona az anyját. Ha róluk beszél, a nyelvnek nincs többé hangja. Csak látni és hallgatni kell, odabenn. És akkor mintha te is itthon lettél volna, Józsi, együtt indultunk le a piros ösvényen. „Itt nyugszik Kondor István és neje Mária”. Elég gyorsan jár a föld, nem mindegy: hol várod meg a naplementét, az utolsó három percet, milyen fák vannak körülötted, milyen táj látja. „Kurucz Lajos kerekesmester” – s a bádog cégtábláról átkerült a név egy kőre. Húzd ki magad, ez a te országod, isten befejezetlen oszloprendjei ezek a szülőföldi fák. A képzeletbeli sírodnál elváltunk; te folytattad az utat, le az esti városba – nem haza! – az állomás felé, ott szembe, a valaha valahol közeledő vonatok irányába, én még itt maradtam egy kicsit nálunk.

 

*

 

Otthon, mintha megegyeztünk volna, nem beszélünk Józsiról. Én könnyen megállom: velem jön mindennap az iskolába. A kapuja fölött együtt olvassuk át reggelente egy futó pillantás, egy köszönés erejéig a fekete márványtáblába vésett megkopott arany betűket: MUSIS ET VIRTUTIBUS.

Két tanárunk is van, aki Sándor. Összehoztak az alsósokkal, egy dalocskát tanított be Sándor napra Éva néni; a dalocska már nagyon ütött-kopott volt, fújtuk és egymás közt grimaszokat vágtunk. Ádáz, édes jó ibolyaillat a tanteremben.

 

Oly régen vártuk e napot, oly rég vágytunk reája, mi-i-ként a feslő kis virág a-a szép tavasz csókjára! Piciny ke-eblünk a nagy öröm – s boldogság tanyá-á-á-ja, azt kiáltja piciny ajkunk: a jóisten á-á-áldja!

 

S lestük, hogy mi lehet az ajándék. A tábla is mosolyog, frissen mosott. A katedrán két fehér, tégla nagyságú csomag. Gyermek-rezdülés: az ajándék nyilván és csakis valami játék! Azt lehet, ezt érdemes kivárni, irigyelni! Valósággal megkönnyebbültünk, hogy csak könyvek. Az osztályelsők: Bereczki Marci, Pataki Karcsi meg én külön is fellépünk. Szavalat. Bereczki Marci… Pár éve még ő volt a nyavalygós kölyök, mindenért sírt dühében. Azt is személyes sértésnek vette – mennyit bosszantottuk érte –, hogy az egész iskolából egyedül ő mondja az anyjának, hogy „mamika”. Egyszer, még másodikban, feljelentette a vécé falát is a tanító néninek, mert felfedezte, hogy még az is csúfolkodik vele… Most ő a legcsendesebb, és vadul magol, komoly és öreges, amióta az apjuk halálhíre megjött. Pataki pedig a legnagyobb verekedős. Mindenki kapott már tőle, ő a legerősebb. A „Lehel kürtje”. Kicsikorunk óta ismerjük egymást, van egy pár hónapnyi korkülönbség köztünk, ezért ő nagyobbnak képzeli magát. Az első emlékem róla, hogy anyámék beszélgetnek, s mi, nem is tudom, hogy nálunk vagy máshol, egy Petőfi-albumot nézegetünk, s ő mindenképpen ki akarja tépni a Lehel kürtjét ábrázoló oldalt. Összeverekszünk, én is kikapok érte. A másik: egyszer iskolaünnepélyen valami királyszerephez beöltözve, én egy vonalzóval, ő a fakarddal – vívni kezdünk. A többiek élénk biztatására sikerült ráhúzni a körmére, hogy kiejtette a kardot. Erre bicskát rántott, hogy megöl. Később is mindig a Lehel kürtjét rajzolta a füzeteinkbe, gondosan satírozva; szépen rajzolt.

Szünetekben a háborút osztjuk. Az igazi fiúk jelvénye a házilag öntött, meggörbített fejű gombostűvel feltűzhetővé varázsolt kis ólómrepülőgép. Az én legjobb, legbátrabb, legféltettebb bátyám ott él az eszmecserénkben. Egyik nagy hősi példa. Itt is kiélem képzelnivalóim, közös képzelnivalóink. S mivel a hősihalálon kívül a partizánélet a divat, ontjuk a kalandos változatokat: hátha megszökött a frontról. Ha fogoly. Ha partizán. Ha kivégezték. Ha megvakult. Könyörtelenül részletes tárgyilagossággal. Ahogy csak otthon, a kertben, a színben, a konyhában hűznit és kifejtett puskaport rejtegető, csereberélő gyermekszakember képes a személyes élményt általánosítani. Mint akik száz film és ezer könyvoldal hangulatával, s mintegy korengedéllyel, felfogták a felfoghatatlant, s magánúton kijárták az élet iskolán kívüli, iskolán túli iskoláját. Az utolsó tábori lap is felvonul megszemlélésre, találkozik más, emlékként őrzött, elcsent vagy kallódva vándorló katonaképekkel, levelekkel. – Na de mikor válhat biztossá, hogyha elesett? – Soha!… Nem engedik meg. Lehengerelnek. Megcáfolnak. Visszavernek. Sarokba szorítanak. Megbőgetnek. Próbára teszik találékonyságom. Állítok, hivatkozom, hazudok, szállítom hosszú magyarázatokban Józsi rejtelmes megmaradásának és hallgatásának lehetséges bizonyítékait.

Közben tánciskolába járunk. Közben szerelmes leszek. Ki tudta hányadszor és végzetesen. Egy padban ülni a gyöngéd érzelem biztos jele. Ezért éppen a kiválasztottal sosem szabad egy padba kerülni! Egy padban ülni: udvarlásnak számít, és mindkét fél ki van téve irigy iróniának. Egy padba kerülni tulajdonképpen álom, akkora véletlen. Egy padban ülünk. Ez különben a szerelem oka és alapja. Pontosan három hónapig. Miután elültetnek, a szerelem önműködően tart tovább. Hazakísérés délben, táskás verekedések a hóban, a sarkon, vizes hógolyó okozta kék karika a szememen: külön bonyodalom otthon. Az első összeveszések. Látszólag ok nélkül való orrfelhúzó elhidegülések. Egy délután nem akartam párba állni vele, mert a vizes hótól levált a bakancsom talpa, de ezt nem mondhatom meg, én nem tudom, miféle szégyen! Ő pedig megsértődik. A félreértés okára örök homályt borít a következő két-három évszázad, de roppant nehezek az első szenvedő napok, Józsit használom belső titkos segítségnek. A bennem lakó Józsit keverem rettenetes bonyodalomba közösen lakott kis testünk új csataterén is.

 

*

 

Fagylaltdélután az iparosegylet kertjében, közösen az állami népiskolával. Az osztály csapata kitűnően szerepelt a tornaünnepélyen. Meghatottan szárnyal az igazgatói beszéd: – Ismét legördült az idő kerekén egy iskolai év… Amint óesztendő éjszakáján végigtekintünk az elmúlt esztendőn, úgy nézünk végig itt júniusban mi, akik egész éven át a gyermeklélekkel foglalkozunk, egy iskolai év eseményein. Nehézségekkel terhes, de hősi munka volt. Június 17-én befejezvén az osztályvizsgálatokat, íme, reánk virradt az évzáró nagy napjának áldott napsugara… Az udvar visszhangzik, a patak partján, fehér ruhában, az akácfák zöldje mögé tornássza magát a délután – …hadd nyújtsuk az elismerés pálmáját a gondos kézzel vezető igazgatónőnek és Fábiánné Fóris Lenke tanítónőnek, amiért…

A fagylaltdélután az egész város eseménye; hét végén az újságban cikk jelenik meg róla: – …és a fagylaltdélután is fényesen sikerült. A kitűnő rendezőgárda nőtagjainak buzgalma előtt elsősorban az időjárás hódolt meg: fenyegető felhőit továbbparancsolta, s mire az alkonyi órák ontani kezdték a vendégek tömegét, a legkedvesebb nyári est kerekedett. És megindult a forgalom a sátrak körül. Szép asszonyok, leányok egész serege sürgött-forgott a fehér asztalok mögött. Fogyott a kitűnő fagylalt, dicsérte készítőjének, Szedlik István cukrásznak mesterkezét és a célért hozott nemes áldozatát (ingyen készítette el, amint hallottuk, a mamák által összeadott anyagból). És jött a töményebb élvezetre vágyók örömére a friss és békebeli terjedelemben pirosló főttkolbász, friss, jegy nélkül született kenyérrel! Alig győzték főzni a szorgos kezek. A komoly harapnivalók közt gyorsan vált harmattá a kiváló körözött. No hiszen nyeltük is becsületes szorgalommal, szépen fogyott reájuk a sör is, a bor is. A két hegedű meg egy harmonika bájos hangjaira táncra is perdült hamarosan a vendégsereg. A tanulóifjúság is jelen lehetett, az igazgatóság engedélyével, este 9-ig.

A nyári estében mély férfihangon ezt énekli a bor: Ma este indulunk a frontra, búcsúzni jöttem, kis Katóóó… Ez az este sokáig nem akar végetérni. Balogh Magdus a nagyobbik Gergely fiúval táncolt.… De ha mégis elszólítna tőled egy mennyországi behívóóó… Balogh Magdus fehér ruhában, fehér cipőben, fehér keringők… Akkor se sírj, felejts el engem. Balogh Magdus a legszebb, ezt el kell ismerni… Légy mással boldog, kis Katóóó! Csodálkoztam, hogy nem mindenki belé szerelmes, hogy nem mindenki vele akar táncolni. Azt hittem, mindenki látja; hogy összenéznek; azt hittem, látszik rajtam is, hogy mi emészt.

Ekkor kezdődött a Kiskatók pöre. Gyorsított eljárásra, majdnem rögtönítélő bíráskodásra gondoltam előbb, mint aki mindenen átlát, mint aki elég tisztán lát már. Nem rajtam múlott, hogy a mindig lehető legrosszabb változatait latolgató, keverő s visszavonó élet, ahogy egy pillanatra félrefordul az ember, mindig kicseréli, összecseréli a bizonyítékokat. Eljött az a korom, amikor úgy tudjuk csak megnyugodva tudomásul venni a világot, hogyha befejezettnek érezzük mindazokat a dolgokat, melyek örökre befejezetlenek. Komor kor. Pedig a befejezéshez sokszor segít a játék: ha most hirtelen leírok öt szót, és nem lesz ékezethiba se benne, akkor megmenekülök a holnapi rögtönzéstől. Ha most kinézek és megszámolok tizenkét galambot, és fele tarka, akkor vége lesz a veszekedésnek…

Szegény Józsi. Azután a táncmulatság után egyszer csak jelenteni kezdtem neki, hogy mi van Balogh Magdussal. Hiszen Józsi egy nagy szerelmet hagyott itthon! Nemcsak azért, mert minden bevonult katonának van egy itthon hagyott menyasszonya, de azért is. És Józsi Balogh Magdusnak udvarolt. Mostanában, amióta megláttam táncolni abban a fehér ruhában, a fekete méreg emésztett. – Kérdeztél, feleltem, hogy mi van Magdussal… Hosszas hallgatás után végre megjött a válasz és megértettem, hogy Kiskatóra gondolsz. Elidegenedünk egymástól, sajnos. Ennél fájóbb gondolatot Józsi számára el se képzelhettem. – Főleg azt hittem, hogy soha nem kerülhetsz máshoz ennél közelebb! – mondta szemrehányóan Józsi, s én mélyen átérzett szigorral figyeltem ezalatt Kiskató arcát. Kiskató ott volt. Kiskató a postán volt, ahol délelőttönként dolgozott. Kiskató moziban volt, Kiskató aludt. Kiskató nem tudta. Én beszéltem hozzá: – Minden féltékenység alapja ez: közelebb kerülhetsz valakihez, mint hozzám! Augusztus első sárgult leveleinek szaga az udvarból, a kertbe felfutó ösvényen. A hold valahol már feljött, ott van az ágakon túl. Őszszag. – Nem, nem így kezdődnek a tragédiák. Vigyázz, Cinege, nem szabad beleavatkoznod. Kérlek szépen – csóválja a fejét Józsi, és mintha ugratna: – Ezt szépen elintézted. Aztán most már kereshetem a halált, melytől eddig féltem, most már nem fog jönni, nem talál meg. Most már kísértenem kell a Kiskató álmában is, mi? De Józsi még mindig halálosan szerette Kiskatót, aki érthetetlen módon megszegte a könnyes szemmel várakozó menyasszonyságot. Este, valamilyen tűzszünet idején, a konzervdobozból készített lámpa világánál, mikor a katonák megmutatják egymásnak otthon hagyott kedvesük fényképét, kitette maga elé a Kiskatóét, amíg beszélt, és elmondta az eljegyzésüket, az esküvőjüket, melyet csak azért nem tartottak meg, mert három nappal korábban kellett bevonulnia, különben már minden elő volt készítve, még a menyasszonyi csokor is. – Valamiért úgy képzeltem, hogy csillogó szőke lesz az ünnepélyes fehérségben. Az esők trillái meglepetésként az éjszakából. Virrasztok a Józsi képviseletében vállalt szerelmi bánatban. Úgy határoztam, hogy a képet, amely végig vele volt a fedezékben, a legnehezebb, legválságosabb napokban, a bűvösen szomorú hadifogságban, a Kiskató képét most ott egy kórházban, ahonnan szabadult, ott hagyja egy súlyos sebesültnél, egy haldokló éjjeliszekrényén a bádogpohárnak támasztva, az utolsó cigarettacsomag mellett, mert neki senkije sincs, és ott kell maradnia, örökre, neki jobban kell most az a gyönyörű mosoly, melybe olyan könnyű beleszeretni. Az óra üt, tizenegy, tizenkettő. Előző életemmel egy vonat robog most M. felé… Józsi Magduséknál. Sötétkék ruhában. Német szegfűt vitt és egy színes képesújságot, melyben egy színésznő képe Magdushoz hasonlít. – Jesszusom! Ez tényleg gyönyörű! Te ilyen szépnek látsz engem?… Jaj, szegénykém, akkor te borzasztó dolgokat élhettél át, mikor meghallottad, hogy… Ők ketten most egy óra alatt eljátsszák azt a sok mindent, amihez másoknak egy élet kell. Vagy egy halál. Ez a szerelmük éltetője, ez a kerti délután, a hosszú, a boldogan, felszabadultan kibeszélő séta. Pedig folyton szem előtt vannak. Pedig alig merik még megfogni egymás kezét. Mégis mindig valósággal biztonságosnak érzik majd azt a kapkodó, bujkáló korszakukat. Nem csoda: egymás oltalmában voltak. – Érted volt érdemes fiúnak lenni! A kapuig floxvirágok, csipkefehéren. Gyerekek! Miért nem lehet rendesen leülni itt bent, ha még beszélgetni akartok. Megfázol, Magdus! – Hallod, a mama kiált! – Hallom. Én nem jól búcsúzom el tőled soha. Mert mindig úgy kell elszakadni, mintha soha többé nem látnánk egymást. – Ne beszélj szamárságokat, mindig megijesztesz! – Miért? Háború van! – Ó, de te még kölyök vagy! – Kölyök?…

Soha többé! Ha egy igazán boldog szerelmes leány még ettől se fakad sírva! Egy lány arca az árnyékba olvad. Messziről fehér. Két lépésről fehér. Kétezer kilométerről fehérebb. – A szerelem megakadályoz abban, hogy ilyen legyek. Milyen? Igazán, sokszor nem értem őket, sokszor elébe vágnak a képzeletnek, sokszor mögöttem kullognak. De hogyan? Csak vigyázok rájuk. Mert utálatos, hogyha bírátok kell hogy legyek. Józsi, utálatos a féltékenységed. Utálatos a mások sorsának tükrében látni beszennyeződni a tiéteket is. Hát ez se volt más? Utálatos a városban lakni, ahol, ki tudja hová szakadt szerelmesük nélkül végül egyszer csak táncolni kezdenek járni a lányok. Utálatos mindenki. Nem tűrhetem. A Kovácsék fia is hazajött s hiába. Mert csak veszekednek. Mintha ti lennétek. Ő meghalt, a lány mégis hűtlenül elhagyta. Valaki hazajött, s most ő udvarol Kiskatónak. Kiskató halt meg a pincében, s ő megtudja, s túléli mégis. Mintha nem ti lettetek volna. – Úgysem ér az egész semmit, ha nem tudsz bízni bennem! Hallod, Józsi? – – – Hallod, Cinege? Minden világos. Ez pedig egyáltalán nem nekem szól, hanem a nagyobbik Gergely fiúnak. Azt hiszem, veled van baj, ott lehet egy kis hiba: eltúloztad, felnagyítottad az egészet. Hogyha én valóban kézhez kaptam volna az égi behívót, egyedül te vádolnád hűtlenséggel Magdust, aki olyan fehér, és olyan szőke és szép. És ezután ne fájjon, ha táncolni fog. De én ezt azért se engedhetem meg! Én nem így tudom. Én érzem.

 

*

 

Hagyom elmúlni az estét. Időnként a fájdalom már csak a fájdalom emléke. A folyton panaszkodó betegek között érzem: én nem is tudom, de én olyan egészséges, olyan mindent kibíró vagyok! Lefutni a lépcsőn: ha választani lehet, azon az oldalon, a nappal szembe. Játék. Galambot venni célba parittyával, aztán kő nélkül találni el, hogy mégsem hull le. Játék. Kutyakölyköt csempészni haza, az ól mögé, tejet és puliszkamaradékot lopni neki, amíg észre nem veszik és ki nem dobnak vele együtt azonnal. Játék. Otthon nem lehet énekelni, gyász van. Népdalokat tanulunk, otthon magamban énekelek, magamban hangosan, torkom szakadtából: Szánt a babám, csireg-csörög, sej-haj, a járom… meg: A csitári hegyek alatt régen… Anyu megint csak sír. A legszívesebben olyasmiket emleget, hogy mikor gyermekek voltunk, és betegek lettünk, ő ott ült az ágyunk mellett, ha kellett egész éjjel. Azt idézi boldog fájdalommal, mikor Józsi lázasan érte nyúlt, lehúzta a kezét a homlokára a beteg gyermek, és ő akkor is így nézett le rá, sírva.

Valaki jelentkezett mostanában, aki azt monda, együtt volt veled, Józsi, látott elesni, biztos. A bizonyosság. Megitta a pohár tejet, és másnap továbbutazott, hazafelé. Anyu köt, előtte a vázának támasztva az utolsó tábori levelezőlap s a képed. Elővették, hogy megmutassák a hírhozónak. Bólogatott. – Sajnos, ez a szomorú bizonyosság. A bi-zo-nyosság! Hallod, te aki nem vagy!

Egyszer jött vissza álmomban elevenen, s akkor is valami idegen megbízásából, üzenetével, különös, miért éppen hozzám. Szólt is, mintha ismerne, de nem tudta honnan, nem törődött vele, nem érdekelte, mi van, mi történt itt velünk azóta. S én sírtam. Aztán az anyu kényszerképzete, hogy kínozták, verték, hogy éhezett, éhen halt, hogy biztos betegen nem volt mellette senki, hogy fázott, hogy megfagyott.

Mondd csak, ha újra kellene élned az utóbbi tíz évet, de annak tudatában, hogy minden ugyanúgy fog történni, hogy már láttad tehát, mint egy rosszul végződő háborús filmet, mondd csak, Józsi…? Tudom: nem félnél. Nem is szabad. Inkább unnád helyenként. De ha valakinek a biztos halál előtt felajánlják még egyszer az előző, szenvedéssel tele időt, akkor mi kell: a semmi, vagy ez?

Nagymamából is már csak annyi maradt: a legkevesebb, ami még elég, hogy ki legyen téve az emlékezet viszontagságainak. Most egymást is féltik, és minket féltenek, és sírnak, a besötétedő szobában, és nagymama szépen elalszik a széken. Tehetetlenül nézem, hogy tehetetlenül nézik. Apám is. Ő, aki mindent megtesz, hogy más legyen a téma, aki annyit dolgozik az iskoláért, a gyárért, mint talán senki. És vele szabad nevetni. Vele néha el lehet menni, innen, gyűlésre, ünnepélyre. Szavalni vitt el vasárnap délután, az Atheneumba, és boldog voltam. Ki azzal tesz-vesz, ami emellett kicsinek számít, de azért fontos megtennivaló, és ezért nem ér rá eljutni ehhez. Ki ráér, ide jut folyton, úgyszólván itt él, de itt kimerülten elalszik, itt alszik bele az öntudatlanba. Idegesen rám kiabálnak. Pedig egyedül küzdök az egészért, az egész ellen. Kár, hogy a jókedv csak belém költözik néha, nem a mindenbe, ami körülvesz és nagy és indokolt, mert az volna a fontosabb. Vagyis csak én és eddig-addig, s az egész semeddig! Mert az egész nem követ engem változásaimban és kedvemben.

Rövid nappali álomból ébredek, egyszer, évtizedek múlva. Önkívületre aludt vonásokkal ébredek utólag erre a délutánra. Az én öregedő arcom: elveszíthető fia anyámnak. Ennyi munkával a nyakamon, ennyi tudással bennem, így kiképezve az okos nagy küzdelemre egyszer csak hirtelen visszaoszolni anyagnak? S nem véletlenül, hanem egyszer már biztosan, feltétlenül is, úgy, hogy minden marad és nagy és magasztos és megy, mozog, elért stádiumában él tovább – csak te hiányzol majd, dicsőségére és kárára, csak te–én, csak egy én, csak ÉN, anyám nagyfia, boldognak kívánt Józsi. Két délután egymás tükre előtt, úgy, hogy ki se választják: melyik melyiknek tükre. Sértett hangtalanságom kínosabb, mint az ő szigorú szomorúságuk. S lassacskán ők a fiatalabbak. Az egész gyermekkor közölnivalója, az összes megtanult számtanszabályok, elveszett könyvek szövegével együtt elfér egy ceruzaírással telerótt tábori lapon, ha megengeditek, ha olyan lett volna, annyi lett volna, amennyit juttatni szoktak a kisfiúknak. – Teszed le azt a nem tudom mit! Majd ha nagy leszel! Vannak vándorló mondatok, melyek itt-ott felbukkannak még, időben, térben, szinte komikus tájékozatlansággal megjelennek. – Kapsz egy pofot! Teszed le azonnal azt a vizsgát! De hát miért nem kiáltottatok rá idejében? Álmomban van, hogy ijesztően és türelmetlenül, mogorván hazajön tiszta ruháért, s visszaindul a halálba. – Teszed le azt a világháborút!

Vannak ritka erdők, melyek mint vállra vett köpennyel közeledő katonák, jönni látszanak a völgyön át. Egy hét alatt lesz ősz. Augusztus utolsó hetében. Innen a hegytetőről mintha a szemem előtt történne meg most mindenütt a világon. Zivatar közeleg. Felhők árnyéka úszik a világos zöldön. Talán a hajdani elesettek képe ballag ilyenkor le az élők elébe. Ha múlni akar a nap, csak lehunyom a szemem. Más, mikor magam alatt érzem ezt a völgyet, a folyókanyar tenyerében a várost. Más benne délben, és más este. Ilyenkor eső vagyok, ilyenkor dörgés, s minden elfojtott erdőtüzet, minden szenvedést megérzek, ilyenkor én is jobb, rosszabb, szélsőségesebb, érzékenyebb vagyok, hangosabb, halkabb. Ilyenkor ártani tudnék a múltnak, és verekedni vagyok képes az elevenekkel. Ilyenkor ítélkezem. Ha szólni akar az idő, csak behunyom a szemem. Nekem ne játsszék. A valóság az, hogy a látást sok csodálatos dolog pótolja, de a valóság az, hogy az éles szemű se látja a golyót, mely jön, repül feléje. Ha múlni akar az élet, csak lehunyom a szemünk. Aztán ha így vakon ki kellene vezesselek mindnyájatokat a gyermekkorból, nagy példa volna a látóknak is: behunyt szemmel is pontosan megtalálnék mindent. Nem tudtátok, hogy Józsi azt álmodta, hogyha hazajön, visszakapja nagyapát, visszakapja a rég-et? Ott kinn a harctéren minden más, mintha más idő volna azalatt, mialatt itt ez az idő van, ott mintha máskor volna, de otthon mindig RÉG volna. A látható és nem látható helyek. A rommá lőtt tanya egyetlen szobájában üldögél az őrszem, és szilvát eszik, le nem veszi a szemét arról a három napja nézett, felhőnyi fáról. Az a fa két kilométernyire áll magányosan. A domb színe minden napszakban más. Már kiismerte. A fa mellett bukkan át a dombhát túlsó feléről az út. Onnan, ha megjön az ellenség s körülkémlel a tájon, akkor se jutna eszébe, hogy egy távoli major fekete lyukként tátongó egyetlen ablaka: szem. – Látjátok, ott is veletek voltam. Bocsássatok meg, hogy olyan veszélyes helyekre vittelek magammal, de egyedül elviselhetetlen volt, így pedig megmaradtam. Megmaradtunk. Mert ti már csak én vagyunk… – Rendben van, Józsi, veled vagyunk, de tudd meg: a képzelet, teljesen fölöslegesen, egy másik harcteret, még egy világháborút éget a világba a meglevő mellé.

A keskeny, vonalnyi rés, melyen át kilátni egy fedezékből. Hírek a rádióból; elképzelem, hogy a haditudósító ott ül a helyszínen, egy minden oldalon üvegfalú fedezékből közvetíti, amit lát. A bennszorult méhecske és a légiharc képe. Repülő, hajnali felszálláson. Ahogy a gép orrában kuporog, úgy érzi: ha most kinyújtaná a lábát, érintené az alatta elsuhanó befagyott nádast. Hány vadkacsa láthatta ilyen szögből a hajnalt. Aztán lelőtték valahonnan. A légitámadásnak kitett kert. Hova kell elbújni? Visszatér a repülő! Gyorsan! Egyik ügyetlenül bújik el. A robbanás után az egész kert elsötétült. Hová kellett volna jól elbújni? Útkereszteződés bontakozik ki a füstből. Katona irányítja a forgalmat. Közvetlenül az út szélén kezdődő mezőn sorban beásott légelhárító ágyúk. Zeng az ég. Már égő gépek zuhannak ide, de csak akkorák, mint egy-egy puffanó fekete madár. A motoros küldönc fékez, ebben a pillanatban egy robbanás, közvetlen közelben. Hiába intenek neki, hogy merre kell kitérni, ügyetlenül elveszti az egyensúlyát és felfut az ágyúk közé. A mező, mint színe hagyott szürke tornaszőnyeg, puha. Átbucskázik a fején, felugrik, de ott marad a nyoma. Mint a tigrisugrás után, egy-kettő-három, sorra buknak mögé a többiek, és talpra ugorva szaladnak felkapaszkodni egy induló teherautóra. A teherautó nem vár meg, kezem a deszkán, de elesem, elrobog. Így volt, Józsi? Most egy dallamot hallok, valami ismeretlen katonadal: Békében virágokra lőttünk… Ide, erre a reggeli romfalra kell kiszegezni a negatív emléktáblát. Itt történt. Volt egy Kenderesi nevezetű mulya alak. Miatta esett fogságba végül az egész század. Mindig mesélte, hogy mit olvasott, évekkel ezelőtt látott filmeket mesélt el, folytatásokban. Lassú volt, mint a halál, és mindig elkésett. – Pszt! Gyere már! Hagyd ott a fenében! Hé! Trrrrr-r-r-r-r-rr! – – – Na ezt jól megcsináltátok, az iskoláját!…

Józsiii! Hova mentek, hallod? Józsi! Ne hülyéskedj! Gyere vissza, anya azt üzeni, azonnal gyere haza onnan!

A csípőspaprikás meg a fokhagymás. Akik folyton fogadnak, a csípőspaprika vagy a fokhagyma egészségesebb-e, jó minden ellen! Folyton vitatkoznak. A szerencsés s a szerencsétlen: megússzuk, nem ússzuk meg! De hát fogadtak, s akkor kinek a szerencséjét kell most már tiszteletben tartania annak, ami történni fog? Aki nyer, az a szerencsésebb. A szerencsénkkel tartozunk egymásnak. Aki él, az a szerencsésebb.

 

*

 

Esti séták. Idegen városban miért irigylem még a villamoskalauznőt is, hogy ő otthon van? Az ismeretlen helyek hangulata vonz, de nyugtalan vagyok: ha megszokott helyekre kerülök vissza, megnyugszom. Ez most már idegen város lett nekem? Az utcánk esteledésben. Ha egy gyermek visít közel, olyan, mintha egy felnőtt visítana messziről. Vannak városok, ahol az évszakokat érzem, a napszakokat, vannak, ahol csak a múltat, az emlékeimet. Van, ahol a kalandot, az izgalom ingerét, a váratlant lesem, s van, ahol elszégyellném magam ennek a gondolatára is. Van, ahol figyelni tudok, és hasonlatok bukkannak elő. Megnyertem az emlékműre kiírt pályázatot, és nagymamánál lakom egy ideje újra. Hetente két-három estét töltünk együtt megint annyi év után. És sűrűn teszek látogatásokat a régi ismerősöknél, barátoknál; elfogadom, hogy ünnepeljenek.

Az illatoknak miféle emlékezete és környezetrajza van? Olyan illat, melytől égnek emelik fejük a kőangyalok – te csak a mozdulatot látod, nem érzed, mégis érzed. Olyan illat, melytől a csúnya lányok is szépnek tűnnek. Nem látod, csak érzed, ami van, ami lehet, valahol, valamikor – a valahol, valamikor itt történik s most, veled. Napokig egy városban, különböző helyeken üldögélve, szövegelni valamiről, amihez ezek a hely- és naptöredékek hozzátapadtak. A látszatokról délután, a látszatokról délelőtt. A hidegről sötétben. A hidegről nappal. Elemi igen-nemek. – Szép itt a koratavasz, kár, hogy csak néhány napig tart! Vagy csak néhány óráig. Persze, az ilyesmit csak idősebb korban veszi észre az ember, vagy néhány korral idősebben. Például én, most, 1830-ból. – Arra vágyom, hogy egy ilyen udvarom legyem augusztus elején, tele bársonyos dohányvirággal. – S te üljél az ablakban, s vasárnap este legyen… Igen, csütörtökies nap van ma, csak tessék elhinni, kicsit fáradt vagyok, sokat dolgoztam a héten. – Miért nem dőlsz le egy kicsit? Mert van, aki a legszebb délutánokat alussza át, vagy átdolgozza minden másra érzéketlenül elmerülve, amikor pedig a szemközti fal átlátszatlan kék, mint az ég. Vannak fák, melyek korán őszülnek, mint a férfiak. A máskor zsúfolt kertben most téleleji holdfény és csend, motoz a száraz levél alatt valami, elbújni éjszakára. Már hideg van megint. A levélszag, füstszag, kertszag nekem már nem gyermekszeszély, hanem megkínzó emlékezés, tele a magánhangzók halkan motozó mókusaival. Ősszel borús időben is napsárga van a fák alatt, a kertek füvén. Csak ne lett volna az az ősz, hogy az őszirózsák illatától is félek azóta. Hozzám a természetbe beépült a temető is. Aztán itt van ez a vékony jég reggel a pocsolyákon. Igen, a gyermekkor érzi magát, de mi volt közben, hogy nem érezte? Azt hiszem, az ifjúságom volt éppen, amelyik el akart törölni mindent, a nyomokat, megakadályozta, hogy felnőtt korom a fiatalsággal beszélgessen, szót értsen.

Alkonyatkor vékony harangszó valahol a közelben. Magától sosem jön ide, ezt én hozom magammal ebbe a két-három szűk utcába, ahol a rosszul megvilágított szürke kis emeletes házak közt egy darab múlt a világos égig ér. – Úgy pirosodik a falon a vadszőlő. – Nem gondolod, hogy jön az ősz? A délutáni harangozás; mintha csak azt mondanák a vénséges nénik, akik eljárnak temetésre, vecsernyére: tessék a közeljövő, neked adjuk, csak ne nekünk szólalj meg. Az öntudat kapkodja a fejét, köszönni. Az öntudat szeretetből és sajnálatból ilyen szerény és udvarias: óriás alakjával már körülfogja a csillagokat. Fáj, elalszik, lehűl, lobog, szem nélkül, érzékek nélkül hajol közel a fekete esernyős hangyákhoz, a maga egyetlen érzekével, az eszmélettel, és időnként felhúz engem ebbe a végtelen haranglábba, szédülni és rajongva diadalmaskodni, nem lenni tekintettel senkire és semmire, időnként leenged engem ebbe a kútba, félni és dideregni. Időnként szétszakít a magam határaira feszítve, időnként magjává présel, és itt ébredek társaim közt, akik különösen néznek rám, ha megszólalok. Igen, fontos volt nekünk, gyermekkorunk óta fontos volt, hogy összejöjjünk, hébe-hóba. Hősködni egy kicsit, és abból kiben-kiben megmarad az, annyi, amennyi elég neki, hogy megtegyen valamit, ami épp reá vár. Párbeszédeink, estéink együtt… – Te, ez hólé vagy rendes víz? – Rendes víz. – Hólevet ittál már? – Nem. – Biztos nem? – Biztos. – A receptjét se tudod?…

Egy lélegzetnyi esős idő s tovább hiszem, hogy megvan bennem! Érintetlenül megvan bennem a gyermekkorunk. Pedig tudom. Pedig tudom: hogyan alakulnak el bennem ők, s az életünkben az ő életük. Még ha javul is, milyen jogon alakul el, milyen jogon változik át valami, ami megvolt, kész volt, ami olyan volt, valamilyen volt már? Milyen jogon volt éppen olyan s meddig? Az arcok, a hegyek, a madarak, a kertek, a szokások, a legszemélyesebb tulajdonságaink; milyen jogon volt az a valódi s nem ez; s ha ez, milyen jogon változik tovább? Én is tovább vonulok, hallgatok majd ott, elöl, ahonnan így látszik majd az egész, az ITT. Én vagyok a legvédekezőbb ős közöttünk. Nem babra megy itt megtartani, megszerezni mindent. Lehet, hogy máris baj van, valahol munkál, biztos munkál az elmúlás. Lehet, én is beteg vagyok, és a készenlét volna az egyetlen igazi állapot, de azt nem lehet sokáig bírni, az háború vagy temetés lenne végig. Valamivel oldottabban ugyanaz, ha bekövetkezik rendre, ahol éppen bekövetkezik, ott akkor is alig elviselhető. Akkor miért ne inkább így, mint a lelkiismeret hosszú szüneteiben bűnösen, s a lelkiismeret megdördülésekor megszeppenve? De hát olyan jól el vagyunk vegyülve itt egymásban. Az ÉN-ekre oszlott világ. Miért lenne szerencse énben lakni, miért kell ént érezni, ha az úgysem mérhető mértékegység, és nem annak kell igazán megmaradni? Csak a személytelenre sikerült dolgok fontosak, azok maradnak meg. Apánk nagyon beteg: hát nélküle is el kell képzelnünk a világot? Meghalnak ismerősök, s mintha csak őket is éltetni kellene ezután, szavaljuk a szavajárásukat, használjuk a gesztusaikat, egy darabig sokkal többször emlegetjük őket, hivatkozunk rájuk, mint amikor még éltek, akármilyen közel voltak. Mi. Voltunk. Apánk is indul. Hát ezért kellett ez a rövid vendégszereplés, hogy mindenre visszanézzünk, hogy mindezt messziről végignézzük? Mire számba veszünk s lakni kezdünk egy kort, már itt a másik. Mire számba veszünk s lakni kezdünk egy világot – itt a másik. A föld nem talál végig senkinek. Egy idő után el kell takarodni a kulisszák elől. Akár a múltbeliek. Persze, hogy meghaltak ők is, de nagyon régen, amikor éltek. Kit hol ért a halál, ki hol ölette meg magát, élt 26 évet vagy nyolcvanhatot. Mi úgyis halottként kapunk már mindenkit a múltból. „S elhulltanak legjobbjaink” – de hát ha nem is vágják le virágjában őket, élhetne még Zrínyi meg Frangepán? S aki olyan kort fog ki, hogy sajnálni kellene érte? És nem is ér ki belőle, még visszafelé sincs kapaszkodása. Régi családi képek asszonyai és férfiai. Szinte úgy tűnik, hogy nekik ott csak nyugodtan és komor méltósággal mamának és szigorú papának kellett berendezkedni, semmi öröm, tréfa, hancúrozás, szerelem, semmi más érzelem, mint a leendő unokák közérzetéé! – Nagyanyám, fiam, árvaleány volt, csak nagyapám volt méregzsák… Itt van egy kor, s mikor lett vége? Gyanútlanul itt őgyelegnek ők, akik lakják. Úgy nő a jövő, úgy szaporodik. A fehér toronyban éppen négy óra. Október elején, ami késő délutánnak számít. Galambok a tornyon s a téren. Vagyis a galambok unokái. A hegy lába a főtér sarkán kezdődő utca torkolatában kezdődik. Onnan enyhén emelkedik, majd meredekre ér az elkeskenyedő járda. Mit bontottak le itt? – kérdezel rá a saját történetedre, Józsi saját történetére, a történeted történetére, és tudjuk, mi zajlott le egy pillanat alatt. Mikor így, elmerülve öregszem, akár a fák az utcasarkon, mindig lefényképez az idő, és mögém a teljes, a megbonthatatlan utcaképet. A malomnál a félelmetes részek. Kutyáktól, nagyfiúktól nem rettegek már. Ez a ház később volt, ez nemsokára itt lesz, ez a rész, ez a fa. Fák és fák nőttek fel. A félelmetes dolgok után miken megy át életében az ember, hogy aztán ide visszatérve elmosolyodik? A patakmeder. Talán csak a Gruber-malom múltszázadbeli homlokzatának körvonalai az este világos hátterén s a vékony harangszó az unitáriusoktól, ez változatlan még. Harangszó: patak. Ősz eleji általánosságok: fatalpú szandál, Irénke néni, Róma. És a meleg, a szagok, a szemét, a hangok a mederben. A híd mellett Körösi Gyula szabósága. Utána borbélyüzlet következett. Ma Körösi bácsinál laknak, egy asszony kiönti a vizet a patakba. Gyermekkoromban leányka lehetett még. Emlékszel: kikacagtatok, mikor azt hittem, hogy a Hallod-e, te körösi lány a Körösi bácsi leánya.

 

*

 

Megjött a szél, borzolja a fákat, sisteregnek az utcák, a kertek, borult idő, de még zöld a lomb, de elég pirosak a pelargóniák és sárgák a kicsi virágok, még nyitott ablaknál ülünk és még ugyanúgy öltözve járunk ki a hegyre az építkezéshez. Ez még maga a boldog, mérsékelt égövi őszelő. Körülsétáltam a környéket. Egyik kertnek sincs olyan jó kertszaga, füstszaga, mint a miénknek. Éjszaka zuhog, nem tudok elaludni. – Ne cigarettázz annyit, fiam! – kiált át nagymama és összerezzenek, mint akit rajtakaptak, hogy pizsamában és mezítláb az ablakhoz állt, és meg fog náthásodni. Itt van az idei esős idő, itt van egy idei ember, ismerkedjenek meg, uraim! Láttam, sétálgatni tetszik. Hogy tetszett a város? Hát elragadó, hogyne, de már nem tudnék állandóan itt élni. Itthon. Hogy mondja, kedves? Különben kicsi a világ, a kör bezárult, mint egy családban, úgy élünk a szülőhelyen: az út végén nagymama ugyanabba az épületbe kocog fel beteg lábaival Mariska nénihez, ahova én elemibe jártam. Tegnap is: feketemből vettem észre, hogy a falon van még egy ablak: egy kép; legalább olyan vörös rajta a naplemente, mint odakinn. Hihetetlen: még van egy kép a szobában, melyet sose néztem meg. Nagymama elbeszél. Egyszer csak elakad: hogy is hívták? – Ernő! – segítek, és ő mondja tovább, észre se veszi, hogy hát hiszen ezt tudom én is. Inkább szertartás ez, mint a múltak elbeszélése. Fogadom, adom, fogadom. – Olyan régen nem vacsoráztál itt nálunk; amióta nagyapád meghalt! Annyira lehetetlen, hogy lehet, már így van. Most megint így igaz. Későn vetődöm haza. Nagymamának minden reccsenés a bútorokból még mindig az öreget hozza vissza. Nagymama velem építi az emlékművet. Furcsán és nyíltan beszél a halálról; a sokat viselt gyásznak nincs már gyászruhája. Életbe öltözik, ha valakihez eljár.

Máskor nagymama virraszt a kislámpával. Mikor a fáradt fiatal előtt mondja az öreg, hogy nem tud aludni. Könnyen támadnak rettentő gondolatok. Hogy milyen szomorú hosszan fogjuk kialudni ezt a fáradtságot! Csak még egy olyan köhintést hallanék, egyetlen egyszer, valahol valaha! Egy ajtó mögött alig kivehetően, az utcán messziről; talán ezért érzem néha, hogy ott van, hogy ők vannak ott, élnek és ott vannak, otthon, az öregeink. Bezárt ajtókon, becsukott éveken keresztül hallom a nagyapám köhögését. Ó, nagyapáim, nyolcvanéves öregek utolsó megtört férfisírása, mikor utánunk néztek még egyszer a betegágyból, az éppen a betegágy mellől induló vonatok után, és tudták, hogy nem látnak bennünket soha többet, és az nekik az egész élet volt már, nekünk még nem, mi ezért tudtuk megállni elérzékenyülés nélkül, eljönni onnan mégis. Most mi fáj helyettük, milyen forrás folytatja férfikőből, az örök szép otthonos tájban, azt az együtt megkezdett sírást az életért, magunkért?

Ragyogtak ma a csillagok a város felett. Beszélgettünk régi és új dolgokról, ő minden újságot elolvas, minden könyvet. Unja magát. Ha mondom, hogy jövök még s mikor, legyint lemondóan: csak ígéred, mert tudja, hogy ritkán lát s egyszer csak soha többet. A rohannivalók visznek el tőle. Pedig mi lehet fontosabb, mint az életünk, mi egymásnak, mind? Sietni kéne együtt lenni. De vannak dolgok, melyekről akik beszéltek, egy idő után többet nem beszélnek.

Azok a félötök. – Ne, fiam, még ne gyújtsd meg a villanyt. Hátha az utolsó. Felderített régi rokonságok. Csodálatos is, hogy én még felderítem, még felderengenek ezek a szálak az időből, aztán magam is elfelejtem. Nagyanyám, akire naponta félve gondolok, hogy egyszer elveszítjük, tegnap leül szembe velem, kitölti a meleg tejet és azt kérdi, hogy miért haragszom én rá, mert látja ő napok óta…

Milyen jó, hogy nem látszik rajtam. Milyen jó, hogy látszik rajtam. Milyen jó, hogy minden ilyen dolog íratlan és láthatatlan. Egy régi fiókba temetkezem: óvatosan, egyenként ürítem ki az asztalterítőre. Hallod, a délben itt járt egy ember… Itt járt egy ember, hozott egy gondolatot, s el is vitte. Csak az íze, a hangulata maradt. Senkié se semmi, ha nem adhatja oda cserébe a legeslegfontosabbakért. Nagymama a kispadot kitette a napra, mossa a lapítókat, milyen szép színe van a vizes bükkfának, rendes gazdasszony, s közben, amíg a kispadon súrolja őket, nyilván valamin elmélkedik. Eltelt a nyár. A lapítók meg régiek, lehet róluk gondolkozni. – Szóval, az az ember azt mondja, hogy… Egykori púderesskatulyában cérnagombok. Régi parfümfújó, még érzik az ötvenéves illatból valami. Olyan szegény és vidéki városka volt, hogy kinn hull a hó s benn nagymamáéknál a konyhában, a kerek nagy asztalon, a zsinóron leengedett zöldernyős lámpa alatt az öröm forrása egy-egy régi színes selyempapír, elosztják szépen a kisfiúk, kisleányok, aztán mégis duzzogás, vita és panasz lesz belőle. – Irtó gonosz, nem adott csak négy szalvétát nekem! – visítja Ili. Ki ülhetne össze a régi kártyapartiból? Az asztal megvan, a varrógépfiókból előkerült a pakli, felül a vásott makk ász. A főszereplőket elhasználta történetünk, ez a kemény éghajlatú utca. Még azok sincsenek mind meg, akik nem játszottak, csak odajártak. Már régi illatokat is gyűjtök. Az elsőszoba-illat. A nagy zöld ládában a gyógynövények közt elállt papírok illatát. Nagytata-illat. Ahol külön országban éltek egymással hivatali nyugták, levelek, dobozok, családi fényképek, könyvek. Ha időnként nem hűlnék ki időtlen szeretetében az életnek, a mindig megnézhető, megtapintható, bekiáltható és beszívható szülőföldnek, akkor a fájdalom le tudna teríteni, egyetlen pillanat fájdalma, ahogy én őket keresem és őrzöm egyszerre. A sírás elvinne, mert én nem vagyok olyan, mint a forrásból menekvő folyók, én nem fakadok és nem menekülök sehonnan, végtelenből sehova végtelenbe, én csak emberből fakadok s megyek emberek felé. A fiók kinyílt, kiürült. A nagyapám oltóbicskája; vágott, mint a parancsolat. Hányszor kaptunk falat kenyeret, mely százszor jobban esett ennek a mindig éles pengének utánozhatatlan mozdulattal vezetett munkája nyomán! Mi van, nagytata, nem kiált rám senki, pedig járok vele! S a hosszabbítós zöld ceruzája, kihegyezve. Talán még ő maga tette el ilyen rendesen, ahogy esténként ki szokta rakni a zsebéből az ebédlőasztal szélére, sorba. A penge éles, mint mindig, s néhány vonásnyi nyoma rajta a ceruzahegyzésnek. Az ő keze nyoma. Annál közelebb az elmúláshoz úgysem merészkedhetem, mint hogy majd meghalok. De tudom, hogy ez nem elég. Romlatlan részletek, borzasztó fontos és rettentő kicsinyes részletek emlékei vannak itt együtt selyempapírban, skatulyában. Ha látom őket, akkor se ismerhetem fel valamennyit. Hogy vannak, annak tudata része az egyensúlyomnak. Nevetséges. A történelem ilyen fiókokon is nyugszik, nemcsak gránitkockákon. Legyenek, senkinek semmi köze, még nekem se! Nem szükséglet, hogy időnként elővegyem, hogy valaha is még lássam őket, csak meglegyenek valahol. Másoknak is megvannak itt, nálunk. Nem volna szabad még feltúrni, átrendezni se őket. Őrizzenek egy utolsó pillanatot, mikor még hozzájuk nyúltunk, hozzájuk értünk egyszer. Tökéletesen értik, folytatják és kiegészítik egymást és bennünket. Korból lettünk, és korrá leszünk. Megint hallom azt a vékony, távoli harangszót. Kinyitom az ablakot. Nincs. Becsukom. Hallom. Már megfagyok a beáramló hidegben. Sivalkodik a házakra feszülő világég, zengnek a lombtalan kertek. Szakadjon el a nyár, a szél balesete hozza el a csendet.

Kedves fiam és mind. Tettem egy dobozba májast, vérest és egy fél szál kolbászt. Nektek szántam. Ha lett volna, ki elvigye. De most nincs senki, aki menne. Hideg, ködös a levegő, még talán ma volt egy kicsi napsütés. Jó, hogy elteltek az ünnepek. Nagy jövés-menés és sehol semmi. Telnek a napok, nem gondoltam, hogy még ezt az évet is megérem. Mindig arra gondolok, hogy jó időben haljak meg, ne sározzák miattam a rokonok magukat. Még holnap hátha akad valaki, aki elviszi. Csókol Anyátok.

Nagymama este imádkozik. Szerre veszi. Ha valami apró baj volt, akkor mindig az elalvás előtti utolsóban a harag holnapi eloszlásáért fohászkodott. Annyi minden nincs meg, ami volt, de mikor imádkozik, akkor jön rá, hogy nincs már mit kérjen: akkor még valamennyien ott voltunk körülötte. A háború közepe volt ez, pedig akkor még nem tudta senki. Ámbár ki tudja hol lehet a közepe annak, aminek a legvégén van a nehézsége! Kis dolgok foglalták el, de hozzáfogott ő még a nagy-nagy háború eloszlatásához is, napi egy szál imával. Most különös rábökni a napokra, s találgatni, vajon milyen napra esik majd a temetés? A csalódás. Az öregek közül van, aki elkészül, elrendezi minden dolgát, a világot, s aztán úgy megy neki a télnek, mondja is mindenkinek, hogy őt már nem találják, tavaszra nem lesz. Aztán az idő múlik, s ő az idők álmának foglya.

Mit csináljak: így telik ez az éjszaka. Múlnak a nagyidők, negyedórák és csupa elrettentő, csupa felrázó gondolat jön. Éppen most, mikor megnyugodni, aludni kéne, pihenve készülni a holnapi nehéz napra. Ha leoltom a lámpát, hallom a lélegzetem, és öregek jutnak eszembe az életemből, emlék emléket hoz. A figyelmem odarántja minden bútornesz, ágyneműmozdulás, és ettől is csak gyűlnek a végiggondolnivalók; benn látom a láthatatlan nyelvet, az öreg beszédünk, a dolgok egyformán hangos fogalmazását, mely annyira szellemi, hogy fájdalmasan anyagi folyamat már. Szomjúság: megtudjuk, egyszer csak tudjuk már, hogy többet senkihez nem fellebbezhetünk; senkinek nem tesz panaszt többet, aki legnagyobb lett, legfelnőttebb vagyis legárvább, akármilyen késői árva. Jaj annak, aki emberfia ezt felfogja, mert annyi erőt még férfiban össze nem halmoztak, annyi örömtudatot és eszméletet, hogy ezen túltehesse magát, hogy ennek igazából kimeneküljön, ha egyszer felizzott, felragyogott az élet egyik pillanatában. Kicsi cérnagomb-nagyanyám, legszebb emlékem, mama, már te sem vagy.

 

*

 

Az én fám, melyet annyiszor elnéztem messziről, ott, ahol a Józsi képzeletbeli sírja van, az én fám, melyet annyiszor fényképeztem le később, különböző évszakokban, mindig csak a lemenő nap hátterén, az én fám, nagy villás ágú fa volt: fa; és sosem nézett a földre, se az égre, csak háttal nyugatnak, elnézett a város felett, egyenesen, amerre a folyó folyik, elnézett vissza a történelembe. Ami az élet egyik szakaszában elképzelhetetlenül elviselhetetlen, valami hatására az lesz a jobb. Amíg él, nincs időd odamenni. Mikor meghalt: fognád a kezét, ha, kell örökre. Mit nem vállalna az ember, csak ne lenne soha, soha baj. Lehet beszélgetni úgy, nem emeletről lekiáltva, hanem egy sír felett állva. Egész délutánokat. Éveket. Lehet, hogy ketten beszélgetnek, s nem az óceán választja el őket, nem is az idő. Csak a föld. – Megjöttem. – Olyan türelmetlenül vártalak. – Elhoztam az ebédet. – Milyen virágot hoztál? Van, amikor előre élünk. Érzem már öregkori mozdulataim, megyek fel, kapára támaszkodva, a meredeken. Borzasztó, hogy vannak hiányaim, sebeim, melyeket csak azért viselhetek el, mert már közeledem a korhoz, mikor semmi se kell majd? Ha örök életből veszíteném el őket, jaj lenne nekem. Ott, ahol mama és nagytata, és számomra Józsi, nyugosznak fent, már nem hiányzik semmi, nem hiányozna még egy történelem se. Otthonunk ez a mai téli délután is, amelyet legalább így még együtt lehetünk. Vasárnap, öt óra. Alusznak, télen, a szabad ég alatt, hőmérsékleten kívüli világban. Mintha az egész család figyelné azt, ami itt történik, most megszólalnak, kórusban, mint az önmagát eljátszó ógörög emberiség: mondtuk mi, hogy az egész hiábavaló. Különben nem lenne elviselhető egyetlen anya, egyetlen fiú halála!

– Szikla? – Nem, talán egy cserép. Beszélgetünk; ők nem látnak most, nekem kell belátnom a földbe is, hogyha valami nyomja őket. – Szervusz, Józsi. Ez a harmincadik hó. Fehér, azaz már kék; ezt otthonról az ablakból, a gyermekkoromból lehet csak nézni s rábólintani, hogy szép, s minden rendben van körül, s besötétedik közben, az alig-látásig, de villany nélkül böngészni tovább a meséskönyvet a konyhaasztalon. Anyu még varr, a többiek beszélgetnek. Így tanultuk meg a világot. Az egyetlen virág ez a gyertyacsonk lett volna, melyhez most nem találok gyufát. Nem baj, majd eljön a nyár. Megjött az első méhecske a búzavirágra. Itt van a Mariska néni csokra: egy halványszínes s egy fehér. Azt mondta tegnap, olyan jó itt, és úgy kisírta magát, elgyöngítette a sírás az öreg játszótársad. Pont így akárhol lehetne egy ilyen dombocska, ahova nyári délután búzavirágot hozzunk ki a mama emlékezetére. Annyira nem kapcsolódik az évek végén a két délután. Jaj, Józsi, ha te itt alszol, s én ide járok ki játszani, építőkockázni! Megint, mindenki helyett, a játszó! Tudod, néha nehézzé válik az egész, disznó nehézzé. Hol a testet kell támogatni, hogy a lélek túlélje, hol a lelket erősíteni, hogy átvészelje a test is. Így aztán ritkán adódik: messziről látni magunk, az életünk. Múlnak az évek, és szétszaggat, ami van, nem enged megmaradni, ittmaradni, csak itthon, a fájdalmasan is erőt jelentő emlékezetnél. Menni kell, menni folyton. Elábrándozni a legkülönbözőbb jelenvaló dolgokon, pedig semmi se élhet most bennem, ha még ez a fájdalom se már. Ennyi ez az ágy, ez a tiszta otthon; a tiszta otthon folytatása lesz nekünk, egymás kedvéért. Hiába a nyelvek, a könyvek, a művek, minden. Csak az szép, ami velünk történt, aminek emléke így is meg tud maradni. A tények elmosódnak, megmaradnak a legendák. Milyen forró dél van. A felszínen. A hegyek felett. Nagyon korán rájöttem, hogy az emlékek, hangulatok csak egyszer idézhetők fel úgy, ahogy voltak. A sok felidézéstől aztán semmi se marad már olyan, amilyen volt. Nem mindegy az sem, hogy mekkora bajok közepette, vagy mekkora örömben költöztél erre a tájra, nem egyformán vagy otthonos. Én otthon vagyok. Emlékszem felnőttek elmerült beszélgetéseire, s hogy én felkiáltottam: – Né, hull a hó! S nekem volt igazam. Csak a gyermekek tudnak úgy rácsodálkozni a dolgokra, s vannak ének, akikben nem hal meg soha a gyermek. A jelszó: mindig mindenki helyett felkiáltani, mikor ragyog a hóesés.

Milyen szép és milyen kék egy ilyen kora tavaszi este. Ha rövid az életed, toldd meg egy legendával. Tél van, ősz van, kora tavasz van itt: ház a Rózsa utca sarkán. Jövet az én fámtól, újra átvágok a városon, mint a valahonnan valahova tartó szél. Egykori esték, udvarlások, udvarok, verekedések, virágoskertek és gyűlésterem az Atheneumban, a vármegyeházán, mindenben benne vagyok, még a történelemben is. A szülőföldön vénséges vén anyóka ül, feketében, az utolsó régi ismerős, a család barátnéja, és kedveskedésből azzal traktál, még töri is ráadásul a fejét, hogy még ki is halt meg mostanában! Ja, persze, ő is. Ma temették el Annuska nénit, szinte szimbólum, biztos szimbólum: ugyanabban a házban élte le az életét, ahol született, abban a szobában született, ahonnan ma kivitték a koporsóját fehér inges, fekete kalapos nagy bajuszú férfiak. A sírkövére odavésette évtizedek óta a Lajos bácsi nevét s a dátumokat: mind a kettőt. Pedig a pirospozsgás, szelíd és kövér Lajos bácsi sosem tért vissza a hadifogságból. Mégis mindig azt mondta, mikor hazaindult: – Na megyek, lelkem, mert szegény Lajos vár. Annuska néni ma megint menyasszony. Annuska néni is megtért tehát a családi sírba, az ápolt kis virágágyba, ahol az ura sosem feküdt, hát nem is várhatott reá. Valami kell hogy történjék a férfiakkal, amikor megtanulják vagy megfogadják a fegyelmet. Milyen egy ilyen kék kora tavaszi este, itt, ahol élünk, így, ahogy élünk, benne futkározik a gyermekkorunk, benne üldögélnek, akik már elmentek innen. Benne van minden zajos és minden kellemes. Hideg, de nem az fáj, sötét, de nem az borít el. És szemmel láthatóan nem árt neki ez a szél sem. Ez itt fog még sokáig maradni. Házak, fák, kertek és tekintetek, riadt vagy töprengő vagy szomorú tekintetek az ablakok mögül, a fehéren félre álló függönyök résében. Magabiztosan kopogok végig a járdán, pedig már vannak vissza nem kapható, örökre elvesztett helyzeteim. A házak közt árnyék fekszik, odafenn süt még. Egy marék földet tartottam ide a napra, s hagyom, hogy kiperegjen az ujjaim közül. Nem, a kezem nem könnyezik, inkább kiszárította ez a kevés, pergő, barna sírás is. De nem is tudna belőle építeni semmit, ez már csak az: a te sírod, Józsi. És vannak ilyenek mint én, akik a fájdalomtól csak ennek látják az egész földet akárhol: a te életre váró életednek. Ezért mindent akarnak építeni belőle, nem az emlékezetnek, hanem az élő életnek, mindent, ami csak tanít és boldogít. Legalább egy legendával.

Fényes hideg folyók az őszi tájon. Valami rálehellt a nagy tükörre, nem látszik benne senki arca. Itt csak esik, de ide látszik egy távoli hegyi havazás. A múlt év legszebb időszaka szeptember volt. Látod ezt a mezőt? Most nap süti, most nem süti, most nap süti. Megpróbáltunk mezei virágból csokrot kötni, a csendben elbizonytalanodtak a mozdulataink, visszaengedtük a már letépett szálakat, s a visszaengedett szálak, ahol földet értek, visszanőttek a talajba, a tájba, integettek tovább a meleg szélben. Van ilyen csokor is. Van olyan csokor is, amit elküldhetünk: az alagutak fekete rózsái összegyűjtve.

– Hogy fogalmad legyen, milyen volt az a tűz, elküldöm B. százados jelentését… Harmadnapra a körülzárt egységek helyzete annyira kilátástalanná vált, hogy a hadvezetőség sorsukra hagyta őket… A kitörés előtt minden fegyvert és hadianyagot meg kellett semmisíteni. A lovakat már jóval előbb a hátsóbb vonalakba vonták, hogy a harci cselekményeket ne akadályozzák. Huszonnyolc ágyú közül mindössze egyet tudtunk magunkkal vinni tankelhárításra, a többit és minden más anyagot fel kellett robbantani. Az emberek teljesen érzéketlenné váltak minden veszedelem iránt, mert az egy hete tartó szakadatlan tűzben még éjjel se volt percnyi pihenőjük. Huszonegy fokos hideg volt. Sokan a robbantásra szánt szeszneműekkel holtrészegre itták magukat, ami biztos halál. Voltak, akik a kitörési parancs vétele után lefeküdtek az üres parasztházakba, s azt mondták, aludni akarnak… Cs., mivel néhány órával előbb egy gránát négy szilánkja megsebesítette – három láb- és egy gyomorsérülése volt –, szánon tette meg az első két napi utat. Útközben egy katona csak azért könyörgött, legalább azt engedjék meg, hogy a fegyverét felrakhassa a sebesültszállító szánra. A trén parancsnoka ezt meg is engedte, de ennek ellenére a katona lemaradt, valószínűleg elpusztult… A hadosztály nem egy alkalommal olyan szűk térre szorult össze, hogy bármiképp igyekeztek az egységek felfejlődni, az emberek egymás mellé feküdtek, ugyanakkor kétoldalról a dombok felől borzalmas tüzet kaptunk. Az emberek százával estek el. Aki megsebesült, az megfagyott. Az utat kétoldalt emberi és állati tetemek szegélyezték, tönkre lőtt gépek és elszórt fegyverek. Attól kellett tartanunk, hogy ha a szánokat túlterhelik, a lovak összeesnek. Hiába könyörgött valaki, nem lehetett felvenni. Csak akkor vettek fel súlyosabb sebesültet, ha közvetlenül az út mellett találtak rá. A harmadik nap Cs.-ék szánja is befordult az árokba, mert teherautók állták el az utat. Arról meg szó sem lehetett, hogy akár néhány kilométernyi utat megtegyenek a tűzben – – –

Üvegtél. Nem fogja a földet az ásó. Az ásó kétlábra áll, hogy beássa magát, a hangszóró parancsára. A harangszó roncsolt zeppelinalakú fellegen úszik a csatatér felett. Egyetlen folyó nem fagyott be: a Szesz. Vinnyogva ég a hóban. Az égre dobált, vidáman pattogó házikókban megolvadnak az ólomkatonák. „Megparancsolom – – hogy azon a területen – – – ahol a gyülekezést elrendelték és végrehajtották, ott marad mindenki – – – amíg meg nem gyógyul vagy el nem pusztul – – – A legfeszesebb magatartást – – – még a fagyott embertől is megkövetelem! – – Nem tűrök semmiféle ronggyal körülcsavart lábbelit, polgári köntöst, lehetetlen föveget – – – amelyen nincs sapkarózsa és rendfokozati jelvény – – – A háború most már a katonáké, senki se szólhat bele! – –”

Állnak a szánok, fekete kis lovak legelnek a hómezőkön. Állnak a fekete kis lovak, mint egy-egy leégett hidacska, mely körül kétfelől elrobbant már az út. Leégett kis hidacska észak-dél-kelet-nyugat fekete középpontjában, egy csatatéren.

 

*

 

A kész emlékművet nézem órák óta. Az alapzat köré virágokat ültetnek éppen. Ezek a lépcsőn fel-alá-táncoló miniszoknyás lányok! Csivitelnek. Egy ágra akasztott szatyorból táskarádió szól: bekötött szemű tánczenekar a hősök temetőjében. Ma nem dolgoztam, nem is figyeltem. Ma vagyok. Itt a temetőn. S hogyha el kellene számolni a rám bízott emberrel, akkor, íme: felerősítem Vivaldit, hallatsszék el a hegyekig ebben a tiszta reggeli levegőben. Egy kor zenéje: egy kor hangos illata. Hallod, Józsi, hallod az életet? Á, mindegy lett volna, fiúk! Ti akkor voltatok, mondjuk, húszévesek. Mindegy lett volna. Azóta annyi évtized telt el – annyi meg ennyi, az ötven. Sok, nagyon sok, ezeket a lányokat már úgyis lekéstétek volna. Ma már mindenképp halottak lennénk. Van, aki egy szép tájra nyugodtan figyelhet, van, aki csak átmegy ott, de mint szenvedő, mint beteg vagy fogoly katona. Van, aki megszokott tájon jár sötéten, van, aki új vidéket érez mégis, van, aki visszanéz még, van aki soha. Van, aki egy szép korra figyelhet… – Jól van, Cinege, fogd be a csőröd, ne filozofálj, nem hallom a rádiót tőled, öregem. Te mindig arról beszélsz, mindig csak az életünkről, megélt valóságunk szerint fújod; soha semmiért se másról! Különben most ne zavarj, most fénykép készül. Rövid az élet, toldd meg egy legendával.

Hajnal a hősök temetőjében. A koszorúzás előtti éjszakát nagy izgalomban átalusszák még a fiúk, aztán kipirulva felsorakoznak hallgatózni. Kinn: kutya, illat, bagoly és motor huhog. A győzelem napja. Utána este bál lesz a földtani rétegek mentén. Még a százéves háborúból örököltük a termeket. Egyelőre napkelte előtti meleg van. Robban a rezesbanda. Vidámakat kiált a lomb, röhög a vadgalamb s a rangidős ezredes cipőfűzőjét egy fűszál rángatja. Feszes vigyázz. Ez a Péter, lám, sokra vitte. Ezt a Pétert szegényt nem hagyták békében a békében se, nézzétek, tábornokot csináltak belőle, most, hogy egyedül maradt; pedig hogy utálta mindig a tiszteket. Pé-é-é-ter, gyere csak, le akarjuk fényképeztetni magunkat.

Egy!… Odagyűltek a fiúk valamennyien, nevetgélnek, vállal löködik egymást, ketten az előtérbe heverednek vigyorogva, fűszálakat rágcsál a csendes, elgondolkozó, szőke altiszt. Kettő!… körül a mező – katáng, kutyatej, kannamosó, zsálya – zsong, ring a nyári füvekben, ahol a legrettenetesebb dobogás halt el a hegyek felé. Mind itt vagytok a vidám kis csoportképen, most idenézzetek!… Három! – csak nem látszik senki; se aki áll, se aki hátulról szamárfület mutat vagy fűszálat rágcsál leheveredve, átlátszó zubbonyotok mögött a füvek, virágok ringanak végig a mezőn, szemhatárig.

Tulajdonképpen már az is élvezet, hogy ott jártunk, itt a földön, ahol annyi minden történt.

 

*

 

Levél messze, mindközönségesen. Benne van minden, amit elfelejtek majd vagy nem volt időm elintézni magammal. Most még jóformán semmit se éltem át. Mivel most még semmit se éltem át abból, ami jön, abból, ami lesz, még mindent tudok. Így egyszerűen: valahogy belém nevelték. Az előre küldött levél. Az évtized lejárt. Mindenik évtized, melyen még utazgathattunk itt összevissza, átszállva egyikről a másikra, egymás felé, keresve a hazavezető, a hozzánk vezető utat. Egy délutánnyi mindenség alakult ki, csak annyit voltunk együtt, mégis elégnek bizonyult.

Épp ide süt, ide mer sütni a papíromra, a ceruzám hegyére a nap. Két ceruza, egy valóságos s egy árnyék írja. Egy sor függőleges, egy sor ferde vonal; egy sor í, egy sor ú. Nehezen bírom az ilyen hó előtti napos, csendes, februári, júniusi vasárnap délutánokat. Tudod mit, rajzolok neked szakállt, bajuszt meg szemüveget. Én jövök dolgozni, s itt még rózsaszín az este, a kék is rózsaszín az ablakon túl, és történelem van mögötte. Ez az, amit magunk számára megőrizni fáj, másoknak átadhatatlan. Szerencsére úgyis olyan keveset lehet. Amennyit éppen majd el bírunk felejteni. És Schubert, és tavaly-század, és láthatatlan emlékműterveim a jövőben, napos, öntudatos, magabiztos nappalokban; de éjszaka mindig félek az elmúlásunktól. Annyira ki vagyok szolgáltatva magamnak s másoknak, akiket szeretek, sosem vagyok biztonságban. Ezért fölöslegesnek érzem ezt a katonás tartást, időnként beismerem, hogy kisfiú vagyok. A feladatokkal mégis megbirkózom. Aztán nemes lelkem visszaadtam a teremtőnek. Hogy is lehetnek a mostnak mindig ilyen tömény máskor hangulatai! Felfedeztem a délutánban rejlő múlt időt. Szeretnék találkozni még egyszer veled, Józsi; veled vagy legalább Cinegével. Persze, mit is kezdenék vele, mit is kezdhetnénk egymással? Hiszen tudom magamról, milyen lassan, csak mára lettem igazán én, az aki így lát bennünket, tud, ért. Miközben sürgetnek a határidők, kétlábbal fékezek, hogy ne szóródjanak szét a folyamat bizonyítékai, emlékek, lepréselt virágok, levelezések elvált nagynénik utódaival. A legegyszerűbb dolgok pedig azok, amelyek a semmiből a valamit kiértik. Akar-e engem igazolni annyi, amennyi mindent én türelmetlenül igazolni akartam? Annyi mindenki keresett nálam mindenkit, annyi mindenkinél találtam mindenkit. A világ nagy hangulata különben keményít, erősít, csak a saját életünk lágyít el, hat meg, ijeszt, bizonytalanít el. Mindenki, aki tehetetlenül kihunyó életet, elmúló testet, beteget ölel magához, már sírás utáni, sírás előtti állapotban, és nem tud segíteni rajta, mindenki rokonom. Lassacskán én is megdöbbenek, s csodálni kezdem, ami így összegyűlt, az egész emberi tervet s az apparátust, s hinni kezdek egy gondviselés logikájában, melynek erre érdeke vigyázni. Azt hiszitek, nem lenni csak annyi, mint aludni? Az ember hajlamos rá, hogy közelről odaszorítsa orrát a perc hideg üvegére, s csak azt lássa, ami éppen látható mögötte. Kinn minden fehér, benn minden otthon. Téli délután volt eddig. Most, ha meggyújtom a villanyt, kinn minden kék lesz, s benn minden színes. És megjelenik az arcom az ablaküveg tükrében, jeléül annak, hogy élve nem fogad be a múlt, amint szembenézek ugyanazokkal a dolgokkal, ugyanazzal a láthatárral, csak én már nem látok ki. Már csak engem lehet látni. – Milyen szép, csendes délutánjai vannak az életnek, mintha nem is létezne baj, halál. – Neked mindig ezen jár az eszed. Ha folyton ilyenekre gondolsz, megkeseríted az életed. – Emlékszel?

– Emlékszem – szólal meg váratlanul égész máshonnan, mint ahol ezt a valakit, magamat tudom. Készül az angyal jelentése. Mindig és mindenütt ott lenni, a kellő életkorban: a biztonság önérzetével, mintha csak az értelem kiküldöttje lennél, most történetesen éppen ebben a mában, ahol ezt kell tanulmányozni, nehéz és nyilvánvaló példaanyag alapján, így dolgozni mindig az emberanyag örök megőrzéséért. Folyton több színhelyen járok, többfelőlről érkezem mindig. És többfelé távozom egyszerre. Gyermekkorian kék este van. Ülünk apámmal a tévé előtt. Megint percenként őrzöm meg az életünk. Meteorológiai jelentés. Viharok voltak Izland körül s a kontinens északi felén. Mosolyog s eltotyog, mint aki már ezt se bánja, mert végigjátszott, izgult egy kosztümös kort itt. És én? Híradó erejű vihar tombol a világpolitikában, házhoz szállítva. Ma harminc éve tört ki a második világháború – jut eszünkbe. Ma már harminc évvel kisebb vagyok, legkisebb fia apámnak. Nagyjából számítva: egy fél emberélet. Vagy másfél. Attól függ, hány fiúnak kell elosztani. Néhány előző világháború kimaradt a számozásból, de megtörtént. Most viszont forró nyári dél van, a századfordulóról maradt vén házak kapujából hideg vaskorlát ballag az emeletekre. Megáll a konyhaajtó előtt a sörösüvegekkel tele szatyorral, hogy kifújja magát. – Koccints apáddal! Apád már szunyókál ebéd után a karosszékben. Miféle karosszék az, hogy így talál hozzá? Felriad: – Mi volt ez a kiabálás? – Csak kacagtunk. – Még megfájdult belé a szívem… Csak hallgatom az időt, hogy erről így lehet beszélni; s én azt hittem, erre soha nem tudok visszanézni. Apánk, aki feltalálta kilencéves korában a lármagépet, korcsolyák és üres pléhdobozok, spárgán rángatva. Mikor a szülei elmentek este hazulról, övék volt a ház. Apánk, aki újabban minden kimondani való szövegét előbb teljesen végiggondolja magában, különben nem megy, elakad, mormog; apánk, aki titokban ellágyul, álmában olyanokat lát, hogy a nagyfia megjön, s azt mondja neki sírva: – De ha tudnád, hogy kerestelek! – és tudja, hogy sosem lehet igaz; apám, akivel mindig úgy harcoltam, hogy tudatomban ő erős, energikus és fiatal marad mindörökre, a mindent megszervező, mindenkit megnyugtató, az elintéző, én meg az értelmes, kicsit elkényeztetett, sokat kérdező kölyök; apánk most folyton kérdez. Én éppen indulok, apám-anyám ülnek a két nagy székben, apám bóbiskol, beteg, mutatja is. Anyánk most nyugodt. Anyánk integet. Hogy is van ez? Még akkor kezdődött, mikor mindent engedelmesen és lelkesen elhittem a nagyoknak. Aztán most itt van ez a két öreg, aki folyton faggatna. Én pedig rendszerint rohanok, és nem is érzem, hogy fogom sajnálni majd ezt a rohanást; még mindig azt érzem, hogy van elég idő, mintha csak valami finisben kellene majd aztán siránkozni. Nos, hol is történt ez az észrevétlen változás, hogy most már mindenben én vagyok az okosabb, én ismerem jobban az életet s a világot? – Jaj, néha már én is úgy érzem magam, mint te! – sóhajtom vigasztalóan. – Te is rohangáltál életedben eleget, s hiába. Én már most tudom, hogy mire odajutok, érezni fogom, hogy nem volt hiába, de azért védekezésül azt kell mondani, hogy hiába. Csakhogy most nem is tudnék leállni, most még nem tudnék. Különben is mindig kell hogy legyen, aki tudja vagy nem tudja, hogy hiábavaló, de végigrohanja. A szolgálatos végigrohanó.

Üzenet a kórházból: – Hallgass ide, segítsetek anyátoknak, velem ne törődjetek, én a héten ki nem megyek. Nagyon jó ágyam van, most már a terem közepe táján. Nem fázom, fekszem, olvasok, még van vagy két lap nálam. Igen: hozhatnátok valami könyvet. Pali mondja, hogy az idei télen, talán decemberben, egyszer ment az öregékhez, apánk kiskabátban kint állt a kapuban; havazás kínlódott, esett az eső, ő átszellemült arccal állt, és nézte az időt, s azt mondta: – Most hagyjál, fiam, ez a legkedvesebb időm. Mintha valami emlék lett volna, hangulat. Ezt sosem hallottam. Tényleg, apánkat ilyen mindennapi dolgokról sosem faggattam. Pedig mióta készülök rá. Most ment el G. doktor, most tudtam meg, hogy az öreg diagnózisa elég súlyos dolog. Ezt ezután minden egyébbel együtt viselni kell, tudni ezt is. És mégis elaludni: erőt gyűjteni holnapra, tehát rendben hagyni az estét, esetleg olvasni még egy kicsit. Ez a romló hús, ez az öregedő szervezet, ez az enyém? Ez itt az a másik, a gyermek? A helyére tudtam öregedni, abba, hogy láttam megöregedni. Hát ennyi az élet – ilyen lesz –, ezt érzem, s máris öreg vagyok. Közös emlékeink, mint a harmonika, úgy mennek össze s feszülnek ki. Csak hangot nem tudnak adni.

– Szervusz, drága csupaszív fiam – így búcsúzott az este anyánk, szokatlan mondat, melytől ünnepélyessége és családon túli értelme kapcsán kigondoltam arrafelé is, hogy visszagondoljak arról felől: milyen emberek is lettünk mi? Mert Pali is ilyen. Ili is. Józsi is. Annyi mindenen túl vagyunk, annyi minden után vagyunk, s annyira tudjuk már, hogy mitől függ minden mindig, hogy az ember akkor se nyugodt egészen, mikor biztos az igazában. – Ne légy ideges – mondják, és velem szenvednek ők ketten. Ilyenkor, mikor hármasban maradunk, úgy mondanám, hogy igen, már megint elmúlt egy év, szegény Józsi – – de nem mondom, pedig ezek a magunkba szállás építő órái lennének. De félek tőlük, félek így ápolni magunk, a családságunk. Csak magamban végzem el a szertartást, elbúcsúzom, szándékosan valami közömbös dologról beszélek épp, amikor behúzom az ajtót, s lopva még visszapillantok rájuk. Jaj, az idő! Beszélgetünk apánkkal, anyánkkal mindenről; érdekes, hogy mindig az időszerű problémákat osztjuk-szorozzuk, és soha nem keverjük bele azt a szomorú igazságot, hogy nem így kezdte el velünk kedvenc játékát: családjátékát. De erről nem esik szó már. Pedig én titokban mindig is számítottam rá, hogy azért kell kitűnően működnie az emlékezetnek, mert egyszer mindent együtt nézünk majd át, és fájdalmas vagy meghitt emlékezés oldja fel a befejezett egészet. De mikor jönne el annak az ideje? És minden perc újabb meglepetést hozhat. Eddig is, mindig is riadókészültségben éltem. Nem akarok már bírni, kibírni mindent. Most jut eszembe, a miénk olyan volt, hogy anyánkról el tudom képzelni: hogyha halva született gyermeke lett volna előttünk, a mi testvérünk, sosem mondja meg, csak hogy ne zavarjon, ne kínozzon, hogy ne fájjon egy árnyalatnyit se a tökéletes családi élet. Mintha a mi egészséges gyermekkorunk kedvéért készült volna minden. Minden tragédia azelőtt történt vagy másokkal történt. Amíg csak el nem ment Józsi.

Anyám vázát állít az asztalra, vidáman rendezi, borzolja, mutatja nekünk a csokrot. Fáradt virág, jobban áll neki a váza, mint az őszi kert. Anyám kibírta ezt is. Értünk. Folytatódó testként mégsem lehet reáfonódni a szeretteinkre, nem. Most már csak ketten sétálnak, mint öregasszony-öregember. Lenn a fényes gesztenyék, ha gyermek látja meg őket. Fenn déli repülőgép, arra van máshol. Még az elolvasnivalókkal se végeztek. S az eleje közben észrevétlenül szitál a feledésbe. Én szólni akartam, én szóltam. Én még magamat is átéltem itt előttetek, hogy figyelmeztessük egymást a mindent megőrző szeretetre. Többfelől érkeztem, és most többfelé indulok, mint amikor elfojtott gyermekharaggal világgá mentem, mert visszaküldtek az ottfelejtett tarisznyákért a Gruber-malomba. Elmegyek, mint aki tudja, hogy egyedül van. Legfennebb a gondolatai beszélnek egymás mellett, úgy, ahogy egymáshoz szoktunk, de különben senkinek se tartozik felelettel, számadással, különbem már minden az ő dolga egyedül, se szent számonkérés, se kegyelet, se hagyomány, se más szertartás hatálya, ereje, szüksége sem szól már bele abba, ahogy tenni fogja, ahogy tennie kell és tennie lehet. Dixi et salvavi animam meam. A nap alig tört át a fellegeken. Kép: a malomból jövet a két lisztestarisznyát utcahosszat hozzávagdosom a fákhoz, porzik, gyönyörű köd kél, én eltűnők benne, s nézek magam után.

 

*

 

Bach, d-moll toccata és fúga. Ülök, s úgy nézek ki a nyitott ablakban az éjszakába, mintha az én érdemem, az én dicsőségem volna, és mintha a világon most mindenütt ilyen erővel hallható lenne. Pedig már a kertnek, a szomszéd utcának is csak halk kísérőzene, hangulatvilágítás; belengeti a szél valahol egy beszélgetésbe, s a kultúrelmék egy pillanatra felemelik a fejüket. A kocsik továbbrobognak, annak ellenére, hogy kocsirádiókban is fogható. Lám, lám, hisz olyan világos minden: néhány felnagyított indulat, felerősödő hang a lényeg. Sokszor nem is értem: hogy is lehetett így tele a világtörténelem, a világirodalom a gyermekkorom hangulatával! Egy-egy merőben idegen táj, távoli, más korabeli színhely tökéletesen engem másolt, amikor én éppen ott ültem az ablak előtt, és éppen trappoltam az utcán. Ezek közül egy is elég lett volna; igen, nekem fél világ is elég lett volna, s egészet kaptam. Nézd csak egyszer úgy át az egész előzményt, hogy minden ennek a családnak ezt a napját, ezt az óráját készítette elő nekem, és máris megérted. Olykor fellobban az ész öröme: a kedvem. Csendesen esteledik, már olyan idő van, hogy nyitott ablaknál lehet ülni. Megint jön április, olyan rövid időre; meg fogok én még szenvedni mindenért, mindenkiért. Nemcsak vigasz, de vigasz is, mintha az a másik életem volna a fontosabb. – A világ nagy. Mit ásod így bele magad ezekbe? – Hát igaz, legalább egy élettel előbb kell kezdeni élni ahhoz, hogy felvedd a ritmust. A világ nagy, és megszabadulva a feltérképezett, idegyűjtött feladatok súlyától, érzem – lehet, nem is én vagyok kötve, hanem a helyek. Most már mindegy. Ha én nem vagyok e világra való, akkor kevés e világra való embert ismerek! – Tudom jól, hogy sosem lesz nyugtod! – Tudom jól, hogy sose leszek én se!

Ma este is lefeküdtem, s a sötétben azt mondta még a nyelv: semmi másért nem állhatok el ettől a változattól. Most már mindegy milyen kellett volna hogy legyen, most már mindegy, milyen lehetett volna, most már nem adok vissza semmit, az arcom, a fülem, az ujjaim örömét, a kortársi történeteket, melyekről hallanom adatott, s melyekben szerepeltem. Egyszerű tananyag lett az emlékezetem. Így elmondva: mindenki legszebb saját emléke. Mekkorára festhető egy freskó? A tegnapi napra, az életünkre, az égre, csak egyre messzebbről kell nézni. A kultúrtörténet képjellege épp olyan kétségtelen, mint a madártávlatoké és a térképeké! A térképtávlatot térképtávlatból nézve, a semmi összes összefüggései kivehetők: ez a csillagos ég. Különös, ahogy most bejöttél, benn voltál, s nem néztem fel a munkámból, kérdeztél kétszer is, feleltem, s aztán most megint kint vagy valahol, különös, olyan, mintha nem is lett volna élet, csak álom. „Tudja meg, művész úr, a maga nagy szeretete végül is az emberekhez öleli ezt a világot!…”

– Mi van veled; nem tetszik, hogy olyan messzire vagy! Bánt valami? Beteg lettél? – kérdi a gyermek. Hát ki hallott ilyet, miféle érzékenység ez egy ekkora kölyöktől! Cinege fiam egyszer csak elkezdett sírdogálni, mire észrevettem, szipog a sötétben. Odaültem, ültünk így a felhúzott rádió mellett, félbe maradt szép munkánkban, szoborban, számtanleckében, velünk esteledett kötelességekben, s arra gondoltunk, hogy egyszer csak itt vagyunk, és még mindig csak ma van. És kinn hull a hó most és Vivaldi utolsó tételében. Alig lehetett hallani azt, hogy: Már nem bőgök többet! – Persze, hogy nem. Te vidám Cinege vagy, és már nagyfiú az ilyesmihez. Mi van? Jaj, mama! Idő van! Cinege! Idő!