Papírrepülő

Mamának

 

 

Egy perc múlva hat.

Gyermekkorom óta mindig ide menekülök. Húsz éve látom, hogy két nyírfa elbánik végre a fallal, amellyel az idő nem bírt. Alul az első vár rétegei látszanak ki a talajból, feltárhatatlan romok. Mint akik levetették magukat az idő mélyére az államok, az emberek, a mindenkori győzelem szolgálatában, s most temetetlenül feküsznek mégis. Milyen csendes ott az az árnyékfoltos ösvény a délutáni fényben! Ott ellenség is állt? Különös: ott állt az ellenség. Meleg van, mint ostromok napján. Napsugaras látkép a városomra. Nemrég még dél lobogott a fehér téren. A kistemplom a legfehérebb. Innen is átlátok a tornyon, benne a harangok fekete árnyékban függnek a fény hátterén. Az egész délután kicsi, fényes harang, a nagy sötétben függ valahol. A beomlott katakombákban nemrég csontvázakat találtak. Állítólag az egész város alatt katakombák voltak. A föld alatti város néha köveket sóhajt a felszínre, s miután a rábukkanás pillanata rendszerint mondai homályba vész, egy-két évtized után a restaurátorok beépítik őket a megmaradt falakba. A bástya közepén, kívül, régi formájú barátbetűk vannak a terméskőbe vésve, már jórészt olvashatatlanok. Csupán a következő szavak ismerhetők fel:

 

…LADISLAI REGIS…

…ANNO MCCCCXLIX…

 

Mindegy, megállják helyük az új glédában is, olyan, csak ember faragta kövekre jellemző emberarcú fegyelemmel, mint akiknek „jutalma el van téve a mennyekben”. Valami szél jön, csak akkora, hogy lábamnál remegnek a nagy fejű virágok, tovább-billen, hátára fekszik a tenyérnyi öreg levél. Jön az este. Zizeg az ég fenn, s lehull tíz beszédes csepp. Most visszasütött egy pillanatra a nap, csak amíg a kis szélvihar ugrott egyet, s a papírok, levelek mint az ijedt egerek futkostak szerte. És megértem, hogy keletre vágyom. És megértem, hogy nyugatra vágyom. Mindenhova vágyom időben és térben. Hát eljutottam máris márciusba. A föld kerek, rajta az évnek is görbülete van, mert ha visszanézek, nem látom az elmúlt őszt, a félévet, amióta hazaköltöztem a szülői házba. Egy diákkori füzetben megtaláltam egyik kamaszkori versem: „Április évente elfordul az ablakom elől, s én még mindig ezt figyelem.” Hogy van levél, van virág, van fegyverszünet, van vasárnap. Van bekezdés, van elkedvetlenedés. Ma vasárnap van. Hogy lehet itt és most is meccset hallgatni? Nagy csoport, fiúk, férfiak. És 1:0 valakinek. A városokat ma az az emberiség lakja, amelyik szívesebben hallgat meccset, mint előadásokat a múlt nagy tanulságairól, és a várromokon inkább sétálni szeret leánnyal, feleséggel, gyermekkel, és utána iszik egy pohár sört, és ásít, ha estére jár, máris vége a napnak, a reális holnapi dolgok várnak. A nagykapu (ki tudja, hányadik nagykapu) vassal bélelt szárnyai kitámasztva. Mögöttük a vár történetét ismertető hatalmas tábla. A kapu fölött, melyen át a városból ki lehetett jutni északra és keletre, faragott kövön ez a felírás olvasható: „E bástyát a revolúció idején, 1707. október havában gróf Károlyi Sándor parancsára felrobbantották, de őkegyelme Kriegbaum B. L., Erdélyben vezérlő császári tábornok úr meghagyásából ismét felépült 1709-ben.” Alatta a jegyszedő széke, árván. Hazamenet itt mindenki lenéz végre a mélybe, és nem lát már semmit. Fal, mélység, madárszárnylengés. Ki szeret a szédület szemgolyóján egyensúlyozni? Inkább továbbmegy… „Descriptio civitatis ab origine repetita, valamint azok a feliratok, melyek a falakon és más nevezetes köveken mindenütt láthatók, aszerint, amint a város lakói a sors fordulataival gyarapodtak…” Valahonnan időnként egünkre jönnek olyan fellegek, melyek más korok hangulatát hozzák. Kitörő fehér tüzű vulkánok, leomló mitológiai hóhegyek, félrevert hangtalan harangok, rengő világok, hámló legnagyobb falak. Coelum stare pulvere, az ég porban áll. Az egyetlen út, mely, ha a tekintet gyaloglására figyelsz, nem a lábéra, átvezet mindeneken. Ma más úton jöttem le mamától. Láttam egy harkályt, egy szomorú öregurat, mereven tartott fején törékeny kalap, tett-vett a virágokkal, és láttam, nem tudtam parancsolni a pillantásomnak: újra leolvastam ezeregy sírkőfeliratot. Régi temető a mienk, nagy temető, mint egy város: benne se ismeri mindenki egymást. Bár már látom: egy idő után köszönni kezdek majd az ismerős síroknak. Az a kislány, aki velem egyidős lenne, s gyermekkorom óta van ott, s a rettentő homlokzatú emlékművek, a csak úgy csattanó nevek, fák közé felfutó kőkolosszusok régi ismerősök, még nagytata idejéből. Ma reá is gondoltam, ahogy a mezőre járt és gyógyfüvet gyűjtött. Tulajdonképpen hogy van a halállal? Aki meghal, az egész idegen már a tájaktól, a nyártól, a környéktől, az évtizedeken át ismerős füves oldalaktól – vagy úgy holtan is, emberből öntudatlanná válva, eltemetve, megmarad úgy a világhoz tartozónak, mint ahogy tulajdonképpen az aljban nőtt fa sem lát semmit a tetőből, nem mozdul el a virág, és hiába lót-fut az állat, ő se érzi a világ millió hangulatát, nem gyűjt annyi emléket, mint teszi ok nélkül és hiábavalóan az ember, hogy aztán legyen mit elveszítenie hulltában, hogy legyen honnan zuhannia? Ott ültömből körülnéztem, hogy megőrizzem magamnak azt a pillanatot is. Valahol hátul a házunk, az ablakom, a világom. Szemben a naplementétől még világló ég. Ennyi személyes jó, ennyi személyes fájdalom. És megint otthagylak, mama, megint ottmaradsz éjszakára. Itt lenn vagy valahol, és hihetetlen, hogy feletted állok méterekkel, és beszélek a szürküledő semminek, veled, harmadik személyben, emlékként, és veled, mintha én valóban élnék. Mert külön világban még sosem voltunk. Szürküledik. Barátságtalan a temető. Léptek. Kövek csörögnek. Csörtet lefele valaki az avarban. S én most itthagylak, mert hideg van és sötétség, mely neked már nem árt. Olyan nem lehet a világon, hogy én ne féltselek, mama. Ezen nem változtat soha a józan belátás. Akkor hogy tudom megtenni mégis, hogy napok, hetek, hónapok óta kis testedet itt hagyom ebben a kemény sárban, sírban, idegen helyen? Mi van velem? Valahonnan egy vékony harang szól. Mint a könyvekben, régi olvasmányokban, mikor csak sejtettem, hogy van fájdalom s hogy az milyen. Úgy látszik, megzavartak ezek a napok, hogy ilyeneket teszek, mama. Jövök lefelé. Temetnek. Ma is volt kettő. Elolvasom a kapunál a kiszegzett gyászjelentéseket, önkéntelenül az életkort számítom ki mindenkinél. Mibe keveredtünk, mama? Jövök lefelé. Az évszámok. Sok, kevés, sok. Kevés? Mennyi elég? Friss sír a közeli sorban. Mások megértőn és megnyugodva gondozzák a maguk régijét, és látnak itt állni mozdulatlanul órák hosszat. Csend és csend. Sár nincs már egy hete, de most újra borult az ég. Jó telünk volt. Temetőjárás szempontjából is jó telünk volt. Szinte szeretem itt már, mama. Csak érted tudtam megszokni, de most már beletörődtem, hogy van, hogy nekünk is van temetőjárás. Ibolyák illata száll fel a völgyből, de lehet, még a gyermekkorom tavaszából érzem. Sőt régebbi tavaszokból. A tavasz mindig tavasszal van. De a ma lehet, hogy nem ma van. A kisváros mindig száz évvel korábban van. A várfalak s a temető között az árok mentén sétány. Az öreg erdő tövében minden hangulat más: emlékszem, milyen volt nagyapámmal kézen fogva jönni ugyanitt. A sétányt még a múlt század elején vágták a hegy oldalába, a napóleoni háborúk után. Ilyen alkonyi fényben ott is vonul még most is a kosztümös korok tövében. Egy vénséges albumban otthon, a kopott bőrfedél után az első lapon látható az a kép: talán az első látkép erről a városról. A sétány felől nézve a főtér. Most képzeletben úgy tartom, hogy nyugatról érjék a ferde sugarak. Lám, mennyi rajta a légylábnyi árnyék. Kívülről tudom a részleteket: egy kisfiú átfut a templom előtt, az árnyéka mintha kiskutya lenne. A torony – torony, sok apró fehér kötényes asszony az azóta kivágott facsoport árnyékában, az egykori piac. A fotográfus valahol itt állt, és miután kibújt a fekete kendő alól, visszafojtotta a lélegzetét, mielőtt exponált, tán még az ujját is figyelmeztetőn magasra tartotta a megvilágításban pislogó város felé: most repül a kicsi madár! Kész! Mi lehetett a pakkban annál az úrnál, aki átvág a Kincs-féle gyógyszertár felé? Ki volt az az ácsorgó fiú, szalmakalapban, melyik kamasznagytata? S ki az a másik? Milyen nap volt? Milyen évszak? Melyik esztendő? Tamási Bernát fűszerüzlete előtt a lépcsőn a cipőjét fűzi egy ember. Sehol a mai vaskerítések, gruppok. Én nem történetekben, hanem hangulatokban emlékezem. A történetekre is. A gyermekkoromra is. Az estékre és reggelekre. Arra is, amit szeretek, a jövőre is mindig így gondoltam. Az életem is egyetlen délután, ha össze tudtak gyűlni benne, akik sosem voltak, nem lehettek együtt. Hát hallgatom a helyzetek dialógusát. Gyűjtöm az elszóródó dolgokat. Meghívom őket megmaradni. Addig kapaszkodtam, fohászkodtam az időhöz, míg valóban sikerült meghatározni azt a pontot, mely velem, bennem mozog valahol. Itt. Végső soron addig akartam eljutni, amíg magam megnyugszom ezen a mozgó ponton. Ez sikerült. Csodálkozni fognak azok, akik ezt rólam sosem gondolták. Úgy látnak engem is a tájban, mint egy fát. Pedig nekem az idő a járószervem. Bevalljam, ki vagyok? Szólítom, hogyha itt van valami, és szeretném, hogy akkor ne legyen itt. Úgy vonuljon minden az elmúlás elől, mint a nomádok, mint ez a sokezer éves országrész, ez a város. Ezért én nem is egyetlen korban éltem. Én nem egy emberben élek. Csodaszép, tiszta este, gondolom. Mint mindig, dolgoztatom az önmagát megőrző embert.

 

*

 

Itt vagyunk például mi. Én, aki rendkívüli és idegesítő hajlammal bírok minden megőrzésére, eltevésére, amolyan lelki befőttek készítésére egy bizonyára soha be nem következő (lelki) vasárnap délután számára, mikor majd éppen ezt vagy azt a napunkat bonthatjuk ki, szinte sértetlenül azon kívül, hogy sajgón rég volt. És apám, aki ugyanezt teszi, nálam szemérmesebben és sokkal nehézkesebben, primitívebben, de roppant önfegyelemmel. A világtünemény pedig ilyen. Mindig ilyen, mindig alkalmas a gyűjtögetésre. Hol, mikor parancsoljátok, hogy összegereblyézzek egy rakásnyit? Itt? Hozzánk ilyenkor besüt még a nap, a nagyszekrény tetején a hegedűtoknak iszonyú alakú árnyéka van. Az ablak előtt az emlékezetből majd leírhatatlan íróasztalon, dobozában ketyeg egy öreg zsebóra. Hallom, hogy csitteg-csattog. Egy hete talán, hogy fel se volt húzva. Repülőzümmögés. A Szabó gyermekek hegedűgyakorlata átcincog a kerten. Madárcsicsergés. Egy csapból valahol csöpög. Ajtócsapódás: „Gábor!…” Egy perc alatt hozzávetőlegesen a következő hangulatok képesek átfutni a derűs-borús ablak felől jövő zöld-kék hűvösségen: …ezerkétszázban jön az este, a Thurzay nagyapám-féle múltszázad, táblabírás vidéken, Karoling-Európa, első világháborús fedezékekben karácsonyeste, Németalföld aranykora, rokokó délután, az én húszas éveim eleje, itthon. S ha még nekiállok figyelni, elő is hívni, akkor nem lehet tudni, hogy minek a keresésébe vagy minek az olvasásába fullad az egész munkára szánt este. Beismerhetem, hogy a betelt harminckét esztendőmre eléggé fáradt és gyakorlott vagyok már. Úgy tudom, úgy el tudom nézni az ilyen pillanatot, mint a szomszéd kerítésen átbillent labdát, mely még kettőt ugrik, s megáll a fű vastagjában. Itt már nem ugrik senki utána, a gyermekek odaát maradtak. Pedig hát ott üldögélek megint a diákkori asztalomnál, és minden rendben van: még ketten élünk a háromból. A többség. S akkor nem dolgozom. Megint nem megy. Egek, mennyi elpazarolt idő és alkalom! Ha más nem, Goncourt-ék bizonyára találtak már magyarázatot arra, hogy ehelyett miért igyekszik például ilyen pillanatokat is rögzíteni az ember. Valami szél jön, a levelek zizegnek. Ezek az évszázados fák már, mint az épületek, olyan állandó utcákat, tereket zárnak körül. A hegy alatt a zümmögés. Messzebb az országút, felhők, tájak, városok, a többi ember, virág, állat. Világ. Ami közéjük visz, az bennem szeretné jól érezni magát. Micsoda ellentmondás! Ki gondol most ide? Minek? Szeretném, hogy valaki rám gondoljon? Szeretném. Pusztakamarás. Párizs. Csend. Világháború. Egy picula a galaktikában. Igen. Sok mindenre van ellenérvem. Ellenérveim gyűjteményét épp igyekszem kiállítani. Megtekinthetők hajnali öttől hétig a sápadó örökkévalóságban. Ma este mással foglalkoznék én is. Kinézek és benézek. Tulajdonképpen már alig lehet látni. Ezek hát azok a délutánok, melyeket nem lehet kibírni, mikor mama már nem lesz. Telik, mint a nagy ítéletek. Ma is aludni próbáltam, mintha csak kihúzni, átvészelni kellene egy elviselhető hosszúságú időszakot. Vasárnap reggel lévén, apám nem költött fel fél nyolckor, ahogy kértem, hanem magamtól ébredtem kilenckor, s ez alatt az óra alatt borzalmas álmom volt: apám is meghalt veseelégtelenség következtében, s közben tudatában voltam, hogy csak most halt meg anyám is. Jó volt felébredni. És hátha igaz mégis. Apámra gondoltam: telik, mint a nagy ítéletek, és az ember az üres egyensúlyát az öregség kútjába engedheti. Mert szabad: megőrizni mindent, hűnek maradni a múlthoz, a kicsi múlthoz és ama nagyhoz, vagy elfogadni, hogy változik. Hogy változunk! E két veszély közt élünk. S a kezdet és a vég nem közeledik, mert a kezdet nem száll fel autóbuszra, s nem csatlakozik a népvándorláshoz. Ezekben a napokban én szerencsére többnyire félálomban vagyok, a fáradtságtól vagy az eleven fájdalomtól. Apám ott ül, kinéz arra, amerre én is, amerre a két örök ablak irányítja a tekintetet, a délutáni nap után, és cigarettázik. „Egyszerre őszült az meg, mint az Isten.” Mindenki tudja élete közelmúltjának eseményeit. Közeljövőjének várható ízét. Min járhat az esze? A mama halála után két héttel költöztem újra haza. Még hármasban határoztuk el, hogy most egy darabig jobb lesz így, miután tizenkét évig csak vakációzó gyermek voltam a szülői házban. Mire jöhettem, már csak feltölthettem az utóbbi években kialakult létszámot: újra ketten laknak a két-szoba-konyha-kert-és-emlékben. Ha néha későbben megyek haza, eszembe jut, mikor mama zsörtölődött, ha kimaradtam, és én féltem tőle. Ma nagyfiú vagyok, mama nincs otthon, apámtól még be tudok lopózni, észrevétlen. De ez már nem kaland, nem játék, ez az élet, ezt már örökre nem lehet abbahagyni. Pedig talán meg sem kellett volna próbálni. El sem kellett volna kezdeni. Különös, hogy mi ne értsünk szót, mi, a legrégibb barátok! Mikor apámmal megismerkedtünk, a suhanc mindössze huszonkét éves volt, és hosszú évekig roppant egyetértésben barátkoztunk. Vidám és türelmes fiúk voltunk, csak később romlott el a dolog. Később elromlott a dolog. Viszont az, amiről akkoriban úgy éreztem, hogy államokat vezetni hivatott elme és hozzáértés, pontosan elég volt, hogy egy fiúgyermek világszemléletét örökre meghatározza. Ma rohamokat fojtok el s fojt el ő is, ha a villany felgyúl, és józan fényében kimosakszunk a bánat fekete reumaiszapjából, s valami semmiség kapcsán felfedezzük egymás társaságát. Kutyaugatás és veszekedés hallszik a szomszédból. Nyílik egy ajtó a lépcsőházban, és zene szűrődik ki. A közbeeső részben én beszéltem, te épp hogy visszatartottad a sok felgyülemlő replikát. Ezért nem is követhetted, hova lyukadtam ki végül. És most, ha beszélni kezdesz, meg fogsz érteni, vagy csak ellenkezel? Na látod! Aztán lelohad, elsimul újra minden. Fogason lógó régi fekete kabát a harag, személytelen. Megsajnállak, és mondanám: Ne szorongj, ne szomorkodj! Idézlek téged is: Ne szavalj, ne szónokolj! Vigyázz! S nem fogja kimondani egyikünk sem, hogy… és akkor csak úgy élni egymás mellett? Élni az emlékeknek, a régi napoknak, az emlékek kedvéért maradni együtt? Valószínűleg már csak nekem nem vagyunk idegenek mi ketten. Nekem s a mit sem sejtő kívülállónak. A többieknek. És talán (biztos) csak én gondolom ki menedéknek: ez a dolgok rendje, a legjobb család is korábban öregszik el, mint a leghálátlanabb gyermek. A magunkfajtának a támasza, tapasztalata az emberiségben kell hogy legyen. A halálba s a lélek kozmoszába, tudhatnám, hogy senki se jön utánam… és aztán külön-külön foglalatoskodunk, ugyanazzal. Apám kimegy, tesz-vesz, én nekifogok olvasni, de valójában még bennem lüktet a szóváltás izgalma, és azon tűnődöm, hogy most mi lesz velünk, hova is tűnik el a mi kicsi életünk. Elszivárog a napokba, ide a kertbe, ahova az idén először senki se ülteti ki a dáliákat, az udvarra, mely tele van a gyermekkorom óta rugdosott kavicsokkal, az utcára, melynek árnyas neve: Alkony utca, a világba… Egyszer csak látom, mama, hogy ott áll egy ruháddal a kezében és… A ruhák a leggyámoltalanabb árvák. Mert valahogy ember alakú emlékek. Én is lefektetném, altatnám őket. Néha megőrülnék, és játszanám tovább ezt a rettenetessé vált múltat. Gondolatban eljátszom késő öregkorunk, mikor mégis megvagyunk mind. Sötétedés után nem szégyellem. De van, amiről én sem merek beszélni. Ezt egymás elől is titkoljuk, csak külön-külön történik meg, hogy egy kendővel, ruhával találkozunk, és minden megrendül és megmerevedik. Milyen is az ember, megállhat, mint esteledéskor a föld.

 

*

 

Az égen léptek hallatszottak az előbb, mikor egy pillanatra megálltam a vártemplom udvarán. Két madár közeleg az égen, teljesen egyforma szárnycsapásokkal. Érdekes. Két madár is jöhet úgy egymás mellett, ahogy két ember ballag. Olyan célszerű és suta ütemegyezéssel és ütemkülönbözéssel, olyan szótlanul és mogorván magába mélyedve, vagy olyan sietve, szinte egymást siettetve, magabiztosan, céltudatosan valahova. Nem szabad észrevenni semmit, amit külön figyelni kell. Ez a hajdani templomerőd, mint a kiszáradt kút, hideg és száraz. Körülfutnak a falakon a fegyverforgató férfiak számára eszkabált gerendafolyosók. Így, helyreállítva is, napszállat után éppen úgy ropognak az idő ütemére. A világ legfegyelmezettebb villámhárítója őrködik földbe futó szuronyával a falak tövében. Mint egy szál katona, aki úgy sem tudná megvédeni a lőszerraktárt, ha a nagyidő beveti valamennyi zászlóalját, de mikor nincs veszély, vigyázgat. A kicsi, kerekded vártemplom nyitott ajtajában egy nénike sepreget. Olyan parányi a fölötte a falon lobogó faragott kőszalag alatt, melyen a betűk: „A legjobb, legnagyobb Úrnak”. A pont egy sötétkék galamb. A természet jóízűen szunnyad az ember legforróbb dicsekvései közepette. Ha fiatalabb lennék, én is örömest vissza-visszaszállnék repülőteremre, de most már szívesebben vagyok állandó felszálláson. A hajó üres. Edgár bácsi, a lutheránusok öreg orgonistája gyakorol. Előremegyek addig, ahonnan fel lehet látni a kórusba. Intünk egymásnak. Apám egyetlen barátja. Ezelőtt húsz évvel ő volt a rajz- és énektanárunk a gimnáziumban. D-moll toccata és fúga. A kitörések ott fenn sepregetnek, ahova sohase tudnának felérni kefeseprűikkel a serény nénikék. Ezért tiszta itt minden. A por is. SEPULT… A ET MEMORIAE VIRI ADM… REVERENDI E… PRAECLERI DNI JOHANNIS HATTERI QUONDAM PASTORIS QUI OBIIT… AD 1672 HIC TUA MEMBRA IACENT SPIRITUS ALTRA TENET. Kívülről tudom huszonöt éve. Orgona süt be az ablakokon, és nap zeng a kőpadlóba épített megkopott síremlék felett. Előrementem néhány lépésnyit, s visszatértem, mindvégig a mennyezetet bámulva, mégis éppen itt álltam meg a SPIRITUS-on. Cipőnyi   és  . Kemény alap. Elmúlt a vasárnap. Nem így gondoltam. Hogy telnek az órák. Így kell telniök a napoknak, hónapoknak, éveknek, hogy eljussunk a ki se tűzött, el sem vetett célig: megmaradni, felhasználni a folyton adódó változást és változatosságot, megvigasztalódni. Ezt tudom, csak nem akarom. Nekem nem kell más nyugalom, csak az kell, ami megvolt nekünk, amíg mama élt. Azon az estén nem szóltak orgonák hallóközelben, a hétköznapi esték zajműsora se jelentkezett, a mindig biztató életé. Az az este úgy telt el, mint a többi este. A percek szabályos és örök kőkockaritmusával. Esteledett az este. Mikor megérkeztem, lehet, éppen az a pillanat volt, mikor, az évszaktól s az évtizedektől függetlenül, hozzánk behallatszik az este. Anyám az orrára csúszott szemüveggel horgol, apám a hintaszékben olvas. Hangos a csend. („Hogy elszaporodtak a környéken is a békák!” „Ilyenkor mindig is voltak.”) És apám állt előttem a félig behúzott ajtóban, és nem tudta befejezni a mondatot, a megszokott mondatát: „Jó, hogy megjöttél, fiam…” Mama! Ő most különösebb készülés és nekiállás nélkül megvív az életéért, úgy hogy a miénkért is teszi, s nem segíthetünk neki, saját érdekünkben sem léphetünk közbe, mert mit ér az a néhány gyógyszer, az örökös „orvosságok”! Ő egyedül, ő, aki a leggyengébb közülünk, ő kell hogy kiálljon mindnyájunkért a szörnyűségben. És megtörtént. Szóltunk hozzá, és szó nélkül várta a következő kérdést is, és szótlanul hagyta a következő mondatot, a folytatást, gyermekkorom óta tartó beszélgetéseink folytatását, s én belealudtam végül a költögetésbe, az egyetértésbe, órákkal azután, hogy apám nem tudta kimondani: Jó, hogy megjöttél, szegény anyád olyan beteg… itt van még… de már nincs itt… Álmomban pedig én voltam halott, s mama volt kétségbeesve: tehetetlenül éppen ott őrködik valahol, valami előtt, körülnéz segítségért, és úgy tart, mint Mária a keresztről levett fiát, amíg alszik, örökre alszik. „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta érette.” Anyám úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát álmában sem adta volna semmiért. S én megmaradtam mindezek közepette. Kinn nagyon nagy szél lehetett, októberi este. Tükörben: a fekete ablakban néztem az arcom. Kibírom? Még vagyok? EZÉRT NEM MARADHATTÁL MEG. Nem tudott megtartani az, hogy jobban kellesz nekem, mint a kéretlenül kapott élet. MIT SZÁMÍTOTT A VILÁGNAK EGY CSÚNYA EMBER SZERETETE… Már nyolc órakor is késő volt. Már kilenc órakor is késő volt. Majd tíz órakor már nagyon késő lesz. És most búgnak az orgonák. Üzen a mindent túlélő szabály és tökéletesség, hogy nem a halálból élt az élet, hanem a legjobb, legnagyobb nyugalomból. Az alkotás fájdalmas fegyelméből. Ettől nem lehet megnyugodni? Ettől sem lehet megnyugodni? Egyszer kiviszek egy vízeséshez egy orgonát, és bebizonyítom, hogy az is megáll.

 

*

 

Mózsi, a harangozó, mikor átcsoszogott a kisajtó felé, intett, és feljöttem vele a háromszor harminchat lépcsőn a harangszobába. A padlóra helyenként nem tanácsos lépni. Csak a gerendák mentén bátorságos. Különben úgysem jár fel senki, ő pedig tudja a járást sötétben is, mint az egér. A kettős íves ablakban álltam, mikor elkezdte, szokás szerint a kisebbikkel. Egyetlen fájdalom zümmög most, alatta kialudt az orgonaszó is, és itt is, ott is kis rejtett aknáikból felrobbantak a madarak. Egy galamb egyensúlyát veszítve, mint egy szárny alakú szilánk, itt hasított el az arcom előtt. Már fenn süvít a torony felett. Őt megtartja a szél is. De mi tart meg engem? Lüktetve taszítanak-húznak a nem nekem szánt rettentő ütések. A fémek annyi mindent tudtak pusztítón hangos fájdalomig fokozni a földön. De nem idegeknek való a verekedés. Mikor már minden teljesen feltámad körül, odabenn az emberiben megszólal a csend. Gyermekkorom óta érzem, hogy a harangszó messziről sosem töri meg a délután csendjét, a csendhez tartozik, persze, lehet, csak itt vidéken vagy egykor. Mert a múlt az idő vidékje. A távoli harangszó csend. A szélben oldva olyan, mint az emlékezés. Sokkal több, mint amit a könyveken kívül bármely valóság képes összefogni egy pillanatra. És nemcsak múlt, jelen és jövő létezik. Van egy idegidő is, amelyben például ÉN élek. Ma láttam egy kocsit, a száma a születésem évszáma volt. Valahol fut egy másik, amelyre a halálom esztendeje van írva. Néha azt játszom, hogy én vagyok a leggyengébb, néha azt, hogy a legerősebb. Ebben a roppant érzékenységben az ember beszél magáról mint idegen, és úgy beszélhet a halottairól, mintha élnének. Van úgy, hogy én sem üvöltök, ahogy a harangok zúgása is lehet csend, alapcsendje a továbbiaknak. Most például itt fenn nem lehet hallani, amit különben hangosan művel a zápor. Innen csak hófehér zuhanás. Még az is hangosabb nála, ahogy beszélek hozzá itt kihajolva az esőcseppek derekánál: zuhogj csak vissza a felázott földbe, végig a gyökerek mentén, találj utat a hegyek talpa alá, halj el a földben mélyen, a városom alatt, szegény kései ibolyazizzenés. Gyermekkorom óta érzem a szomjúságot, melyet csak az itthoni koratavasz összetéveszthetetlen illatkészlete tudna csillapítani. De soha eleget nem szívhatok belőle, mert soha nem elég, amennyit beszívok. Nem csillapítható, mint a hiábavalóság maga, mely ugyanígy ingerelni kezdett, mihelyt megpillanthattam elmével felfogható képét. Lám, a völgyeket átrepülő semmi megszagolta az ázó erdőket s betelt, s most elégedett, hát újra kiderül. Gyermekkorom óta mindig ide menekítettem a délutánt, ha féltettem valamitől. Néha Mózsi megengedte nekünk, nemegyszer harangoztam én is. Mint a tűző napsütést, úgy bírom, úgy állom a legsüketítőbb külső és belső hangot. Diadalmas ez a mindent elsöprő kiágyúzás innen a toronyból. Emlékszem, ahogy felkiáltoztunk Mózsinak: még! még! Aztán, mikor az eksztázisig fokozódott bennem minden, s idefutottam az ablakhoz, megnézni, hogy romba dőlt-e már odalenn a város, a tornyok, a hegyek, az erdők, a világ, akkor ideragasztott a látvány: a jól ismert látkép, észre se vettem, mikor kondult egy utolsót az öregebbik, s nem hallottam volna meg a nap énekét sem, talán a gombostűszúrást se éreztem volna meg sokáig, kuporogtam a két méter vastag falú torony ablakában, s a szertartás befejezéseképpen hajtogattam egy papírrepülőt. Ramszesz, Jocó és Grampi egymás után hamar kiröppentette a magáét, és dübörögve rohantak le az udvarba, már onnan cincogtak, hadonásztak, mire az enyém is nekivágott. S az égen léptek hallatszottak mindig. Kitapasztaltuk, hova kell állni, mikor az öreg bezárja a boltot és lefelé baktat, láthatatlanul, a torony ablakokkal lyukas köpenyegében, hogy lépteinek visszhangja a magas falakról úgy hulljon ránk, mintha valaki el-elhaló és felerősödő léptekkel végigcsoszogna az udvar felett az égen.

 

*

 

Hányszor feszülök neki és ernyedek el naponta! A méltóságot s a fegyelmet kell megőrizni, csak ezt a kettőt, mondta apám nehéz időkben. Egynéhányszor ért olyan csapás, mint a halál, melyet csak úgy volt szabad túlélni, ha tisztázod egyszer s mindenkorra: majd megnyugodva, majd egészséges érzékeid birtokában is csak ajándéknak tekinted az egészet, ami még következik. Most aztán minden megroppant, hogy eltörpülnek mellette a kibírhatók. Ezt a bánatot csak neked tudnám elpanaszolni, mama. A beszédnek naponta van egy része, mely meghal, s meg se született: amit veled szoktam beszélni. Azokra a napokra, mikor megtörtént, meg kellett tudni, el kellett viselni, valahogy felerősödtünk. Az élőt megvédi az élet. Másképpen sehogy se lehetne elviselni. Ma az emlékezést gyengébben bírom. A délután is meg kellett állnom egy pillanatra, olyan elevenen jelent meg, ahogy egyszer gyermekkoromban mondtad: „Egyszer meghal anyuka.” És olyan elevenen tér vissza az utolsó hónapok félelme. Nagyon féltem, ott legbelül, de valahogy sohase hittem, hogy bekövetkezhet, hogy velünk is megtörténhet. Más halál, máshol-halál, könyvben-halál – mind egészen más volt. Igen, egyszer majd, talán, mikor nem is leszek itthon, de sokára, nagyon sokára, nem most, mikor olyan rendezetlen minden az életemben, egyszerre annyi mindent kell lezárni, befejezni, elviselni, elrendezni; addig majd valahogy megerősödtünk vagy beletörődtünk volna, hogy hát ez az élet, ilyen az élet. De ne most! És most van. Fázom. Elhittem, mama, megijedtem már, hogy elmentél a világba; s engem itthagytál a sarkon. Gyere vissza, hogy sírhassunk, kisírja magát mindenki és megnyugodjunk. Az ég tiszta-tiszta, citromsárga, világos, naptalan, téli, hideg, mély, lehetetlen, testszínű, régi, buta, biztató, sejtelmes, emlékeztető, üres, vasárnapra való, nem-az enyém… Az ég! A temetőn este lesz, derült este. Az ember üldögél, mint idegen helyen, mint kamaszkorban, ha magaddal vittél valahova, egy kőnek támaszkodva bevárja illedelmesen, amíg a vizit véget ér. De itt most magunknál vagyok látogatóban. Innen hova lehet hazamenni? Nagyon rég készültem én erre. Mégis leterít. Az edzés csak meghosszabbította s most megtetézi a szenvedést. Eszembe jut az a diákkori kiborulás, az első nagy világvége-hangulat. Sajnos nem tudok már úgy kínlódni, milliószor érzéketlenebb vagyok a felhalmozódott kis részletekre, és sokkal mélyebbről kell hogy kiszakadjon az egész. Így nem lehet szenvedni, csak megszűnni. Hirtelen még most, annyi hónap múlva is elér az a megszokott féltő sajgás, és arra gondolok, hogy a szíve akármikor elviheti. Azon a legborzalmasabb napon csak ezt gondoltam, végig csak ezt: Ne félj, mama, itt vagyok veled… Ahogy ott vagyok mellette, rémülten, mikor rosszul van. Most három éve is éppen itthon voltam. Fogom a kezét, és apámmal nem merünk egymásra nézni. Mint mostanában. Találtam egy ötéves feljegyzést: „Anyámért aggódom. Beteg. Nem gondolok semmire, csak félek, mindig félek, hogy mit lehet elviselni abból, ami még jön.” Csak ne most érjen, olyan rendezetlen minden az életemben – éreztem azóta is mindig, nehéz pillanatokban. Most is, amikor bekövetkezett. Mintha lehetett volna egy pont, egy pillanat az életemben, valaminek e diadalmas befejezése után, olyan lezártság-tudat, sikerélmény, mikor kimondhattam volna, mint Stuart Károly: most sújts, bakó, most el bírom viselni! Ne foglaljam el előre egyik harci helyzetem se. Ne éljem át előre egyik pillanatomat se. Megzavarodva az ember mindent megtenne, csak megszabaduljon ettől a fájdalomtól. Vagy legyek még elesettebb, öregedjem meg hirtelen, vagy pusztuljak el, de így nem lehet tovább. Egy friss sír, akit meg tudsz szólítani síró hangon, mint egy gyermek, és úgy kérded, mint aki most érkezett: a mama, ahol laktam, nincs itthon többet? Milyen más életem lett volna, ha… Mért nem ismernek mértéket azok sem, akik valamilyen okból úgy tekinthetik, hogy hátralévő életük ajándék, mintha már nem is élnének, tehát már nem is tartanak semmitől, ezért úgy lehetne leélni, ahogy a legtöbbet használ! Mama mindig megértőn kérlelt: „…fiam, ha olyan a helyzeted, gyere haza, itt megerősödsz. Gyermekkorodban is, mikor olyan rosszul táplálkoztunk egy ideig s egyszer csak romlani kezdtek a fogaid…” Ma tíz éve életem azóta kialakult hangulatait és vágyait el se képzeltem. Csak tavaly ilyenkor, hogy is volt még? Ha legalább mindenre emlékezni tudnék pontosan! Nem, így is kibírhatatlan. Éppen eléggé emlékszem. „Ha olyan a helyzeted…” Én vagyok a helyzet. A helyzet én vagyok. Az ember úgy beszél magáról, mint idegen. Ül a napon. A költők ezeregy évesek és egyévesek. Eléje érkezik a kép. Felkacag, mint akit csiklantanak, mint az ügyefogyott. Dolgozni jöttem haza, mert ott azt mondták: „különös fickó” vagyok. Valóban különös fickó vagyok; nagy nehezen, miközben továbbadom magam, miközben az élet segítségével lefejtem magamról a húst, és gondolatot égetek testem szénégetőjében, külső tekintetet kell erőltetnem magamra. Ezért szörnyű labilis közérzettel élek. Unom azt is, hogy megfigyeljek, gyűjtsek. Mert tudom, hogy az a vágy, hogy megőrizzem, rögzítsem az ember számára, legalább egy ember számára, fontos pillanatait, fölösleges és lehetetlen, mindenkit csak a magáé érdekel, ahogy engem is a magamé, s most valami fáj, ezért mutogatnék mást: a világot. Nézzünk csak szembe. Ennyi fájdalom s ennyi fájdalomhoz jövő. Ennyi eredmény s ennyi eredményhez halál. Tűröm, hogy tűnő képem legyen s hogy nehéz óráim legyenek, saját óráim, melyek az élethez is tartoznak, hogy egy kor, ha tiltakoznám is, magáénak vallhasson, mint a rokonság. Meg kellene jelölni külön az olyan gondolatot, mely többedmagával hosszasan élt előbb a lélekben, mielőtt kimondatott.

– Nincs tanulság – mormogta egyszer, hosszas viták, makacs replikák után, úgy hajnal felé, Grampi –, elvesztettem a következtetéseim. Sose szerettem jegyezni, az iskolában sem.

– Inkább az kérdés – kapott hozzá Ramszesz –, hogy a konklúzió, ha mégis megtalálható, személyre szóló vagy használható másnak is.

Szenvedélyes önkifejtők vagyunk mind a hárman, nagy dumák emléke él mindenikünkben. Mióta hazajöttem, teljesen helyreállt az elemiben fogadott örök barátság. Voltak esték, mikor (be nem vallottuk, de) kis csalódással úgy éreztük, hogy nehezebben jön létre a kapcsolat, mint egykor. Hiába, tizenkét-tizenhárom évet éltünk át külön. Egyikünk családot alapított. Másik megpróbált. A harmadik meg se próbálta. Egy gyermekorvos, egy fizikatanár s egy újságíró. Aztán észrevétlenül egymáshoz öregedtünk-fiatalodtunk újra. Mint régen, a legtágabb etikai köröket futjuk be kis házi cirkuszunkban. Alább nem is adjuk. Kibékíthetetlen egyetértésben vitatjuk a világot. A Nagy testvérek egymásnak is tökéletes ellentétei, de mindketten az izgága emberek kategóriájába tartoznak. Én két fejjel naivabb maradtam náluk, szerintük örök fellegekben járó, ennek ellenére, vagy éppen ezért, akkor a távoli serdülőkorban engem tekintettek a szellemi vezérnek. Most engem dajkálnak. A kikérdezés, befogadás, az első háromszáz órányi újszeminárium végén Ramszesz nyilvánosságra hozta a diagnózist: – Érdekes, hm, mikor egy ember nem túl látványosan porlik! – Azóta ehhez tarthatjuk magunk. Én védekezem, ők támadják agressziómat: meg akarnak védeni önmagamtól.

– Hogy fáj neked, hogy történik végre veled valami komoly, életbevágó! A fájdalomtól tudatos az ember, semmi mástól, ha nem tudnád! – mondja a gyermekorvos. – Ezt nem fogom kidolgozni, mert nem érdekel. De így van.

– Igen, a hiba ott van, te folyton, szinte percenként kipróbálod, hogy minden működik, folyton utánanézel, hogy mindenki él – bólogat a fizikus. – Ilyen hiperérzékenyre kitenyésztett etikai érzékkel és családszeretettel nem lehet élni. Köz- és önveszélyes. Végül is bele akarsz pusztulni, be fogsz csavarodni, hogy feloldozást úgysem nyerünk az iparművészeti elmúlás alól?

Eljött a borús koratavasz. Most már véglegesen és valóban jó idő van. Minden csak folytatás. Leteszem a könyvet. A hegyre morajló autók, a kertek ismerős szaga, a csendes, bogaras áramlás a levegőben, minden a tavaszt ringatja a házunk s a temető közötti, légvonalban félkilométeres völgyben. Melybe felerősödni beutaltak egy emberiséget. Egy emberiségnyi, annyi él éppen a dolgaimban. És olyan rend van, a látszatok ellenére, hogy semmi sem hiányzik, olvad már a hó az ormokon, se anyagi, se politikai, se esztétikai normák nem látszanak ide. Itt egyvalami van. Az, hogy van. Ilyen délutánok, a korán elvirágzó fénnyel és azzal, ahogy ez az egész kilátszik egy emberi fejből. Vagyis mindenre odafigyelni, vagyis semmi se ingassa meg, amit úgyis tudsz, tudni akarsz. Mert sosem lehet szabályozni, melyik fájdalom kerül előtérbe. És aszerint, hogy melyik fájdalom kerül előtérbe, nem múltban, jelenben, jövőben, hanem idegidőben kéri valaki: „Életem, adj munkát, úgyis mint elmúlónak. Szörnyen akarom, pusztíts, semmisíts meg engem is, alig várom a hullafoltjaim, ha te se bánsz velem türelmesen. Egyetlen múlékony idegroham leszek. Rád hagyom mindig, mint a gyermekre vagy beszámíthatatlan öregre vagy rögeszmék megszállottjára, hogy én vagyok gyerek, én vagyok beszámíthatatlan és rögeszmék megszállottja, aki elégedetlen mindennel, a végletekkel, hogy valaki, mindenki csak egyed, s fel szabad, fel lehet teljesen oldódnia abban a derűben, hogy mindig él valaki, mindig élnek mások. Eszter nem volt. Poppea nem lesz. Egy emberségnyi, annyi él mindig. De ha megértesz, akkor tudod, hogy mindig összefognék, ha volna kivel, de testem-lelkem sajgása és az, amit láttam, eléggé elvette a kedvem attól, hogy más kedvet keressek az életben, mint ami van, s a jövő elrendezése, a halálom utáni világ, az abba való építő beleszólás lehetősége is a mostani életkedvemet szolgálná.” Ki kérdez engem komolyan, ha élek? – kérdezi legbelül a költő. Fogadna már valaki lelkiismeretének. Mindennek ellenére egyetlen hangtalan s végtelen csatakiáltásban meg tudom tartani magam fölött a hidat – amíg átfutnak rajta kortársaim –, mint Gauss a számsor végtelen örömében. Egy szót se kellene már szólni, mint aki rájött, hogy mindennel kísérleteznek már valahol valakik, tehát rendben folyik minden, s szerényen leáll, hisz minden a többiek dolga, mások dolga, akik ezen az úton jövet valahol ballagnak vagy elakadtak. Az emberek izgágák maradtak, s még mindig elég festői a kor – mondaná Ramszesz. Csakis az szabadul meg innen is, akinek olyan matematikai nyugalommal van tele a lelke, mint Bachnak vagy Rilkének. De nem szabad az embert nagyobb közösségbe helyezni, mint amekkorát át tud fogni a szeretetével.

 

*

 

Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak. Titokteljes illattal kezdődött még szeptemberben. Sőt még előbb, iskolakezdés előtt, az utolsó nyári héten egyszer csak minden megmagyarázhatatlanul, édesen szomorúvá érezkedett bennem. Emlékszem, hogy ez többször így volt, s egyre világosabban tájékozódtam illathoz hasonló, a légben szálló és láthatatlan áramlataiban. Igen, mert az illatoknak nem kis szerep jutott ebben. Ahogy másnak abszolút hallása vagy tökéletes egyensúlyérzéke van, én úgy vagyok az illatokkal. Mivel szerintem az illatoknak is vannak emlékei, évtizedek múltán is elhullt részletek, elhomályosult, jelentéktelen esték és emléktöredékek pontos felidézője egy váratlanul utamba kerülő illat. És mikor tíz-tizenkét éves voltam, úgy emlékszem, mindez már felismeréssé vált. Szeptember hatodika délutánját, történetesen borús volt, olyan megértő bólogatással fogadtam, mint a zeneértő, aki ha kell, előre eldúdolja a következő akkordot: pa-pam-pam, most jön az a délután öt és hat között az utcákat enyhén betöltő kerti füstszag; ha pedig napos volt, akkor az a Kristófék padlása-illatú hiába-piros-azért-inkább-kék naplemente következik, s a füstszag csak szürkület után van soron. Mint minden született képesség, ma sem tűnik bonyolultnak számomra, és ma sem tudnám meggyőzően elmagyarázni. Hát egyszer ilyenkor, napos és száraz délelőttökön át, majdnem egy héten keresztül felfordulás volt a házban, jöttek a szobafestők, s napközben mi az udvaron éltünk, mert ilyenkor a záporok sem olyan meglepetésszerűek már. Különben tető alatt volt a kihordott holmi: a fedett tornácon. A bútorok izgalmas rendellenségében új fészkeket lehetett találni, kitalálni, berendezni, például szétszedett kredenc aljára felrakott Emma néni-féle karosszékekben. Én olvastam. Ruháskosarakban kinn volt a ház teljes könyvkészlete. A mandarinok országában eltöltött rövid délelőtt után a Csiky Gergely-féle görög-római mitológiába ragadtam tizenkét éves fiúlelkem minden érzékenységével. Istenpárok párzása egy idevaló ősz szőlőhegyein vált elképzelhetővé, és a szerelem minden akkor sejtett öröme VELE lett kapcsolatos: Eszter két évvel volt kisebb, és egy éve ismertem fel, hogy halálosan szeretem. Most viszont az első homályos ingerek a testi szerelemből ott kapták kettőnk képét ezen a gyermekkori hegytetőn, mint valami jószagú zápor. A kimondhatatlanul izgató és drága képeket csak én láttam, akartam látni, képzelgettem lefekvés után a falnak fordulva, nyitott szemmel, s egyetlen szorongás zavarta boldogságom: hogy hátha mégsem lesz így, nem fog beteljesedni soha. Annál inkább, mert tudtam, hogy ő egyáltalán nem gondol ezekre, beszélni róluk pedig csak képzeletben voltam bátor. A testi szerelem első, minden előző ábrándot felülvizsgáló egészséges eszméje bennem: a meztelenség újraértékelése volt. Mindez a borzadás s a lázadás, a minden nevelt gyermekben valószínűleg megismétlődő folyamat: az „ősprüdéria” és „őscinizmus” primitív, de annál tisztább és hevesebb összecsapása közepette történt, s még tizenöt esztendeig nem értem rá vagy eszembe se jutott végiggondolni Eszter csodálatos, egyetlen, helyettesíthetetlen szerepét benne. Amikor szétköltöztünk, mialatt váltunk, akkor rohantak rám azok az éjszakák, melyek a férfiból újra okos és szomorú kisfiút tudnak varázsolni, az első hajnali derengésig. Rajtam akkor még senki se vehetett észre változást. Még a társaim sem, akik ugyanakkor s talán ugyanúgy, sokszor harsányabb külsőségek közepette, kezdtek gyermekből fiúvá lenni. A férfi ezért, ha megöregszik, akkor se lehet „csak” ember, mert a beletáplált múlt férfivá tette. Az emberhez legközelebb a gyermekkor bizonyos periódusa áll, mikor a fiúk s a lányok még sem együtt, sem külön-külön nem gyaníthatják a nemek közti különbséget, csak lényt, lényeket látnak érdekesen és homályosan a gyermekek és felnőttek vegyes sokadalmában.

Mikor hozzájuk mentem, mindig vittem valamit, tehát virágot, hiszen szerettem. Egy napsütéses februári vasárnap délelőtt is hazamenet nézelődtem, hogy mit lehetne: ibolyát, hóvirágot, rügyező ágat, barkát? Semmi nincs még. Csak leomlani készülő jéghidacskái alatt rohanó hólé. A gyermekek piculáztak. A napos falak, a langyosra száradó aszfalt kicsi szép mosott köveket, maréknyi tarka gombot juttattak eszembe, érthetetlenné zsugorodó egykori örömöket. Virág nélkül, csak ürüggyel állítottam be délután ötkor, s az első, amit megpillantottam a csipkefüggönyökön besütő vakító fehér fényben: nárciszok, nyolcan, egy karcsú vázában az asztalon. Ezért felejthetetlenek. Már tizenhat-tizenhét évesek voltunk, és ugyan ki kíváncsi még a sugdolózásunkra a délutáni rádióműsortól hangos, népes szobában.

– Néha úgy érzem – mondtam melankóliával –, túl keveset gondolunk rá, hogy mint ezek a vasárnapok, elmúlik az élet, s ahogy mi vagyunk most mások helyett, úgy lesznek helyettünk is mások… – Régi és egymást megértő szerelmesek voltunk, apák-anyák előtt nyilvántartott és megbízható jegyesek, anélkül, hogy erről valaki így beszélt volna, vagy kiejtette volna ezt a szót. Túlságosan is komolyan játszottuk csak eljövendő szerepünket. Minket nyugodtan el mertek engedni kettesben kirándulásra.

 

Kék kökénybokor,

kék kökénybokor…

 

– üvöltöttük rögtönzött indulónkat, s a lejtőkön úgy rohantunk le, kézenfogva, mint a filmeken.

– Érzed, milyen jó szaga van a földnek? Guggolj le, és szagoljuk meg.

– Nézd, kankalin!

– Az nem kankalin.

– Te nagyon tévedsz. Nekem kankalin tavasszal minden kicsi virág, amelyiknek nem ismerem a nevét.

Virágszedés közben lehuppantunk egymás mellé. – Jaj, ezeket ne tépd le, mert ketten vannak! – kiáltott fel Eszter, s egymásra néztünk jelentőségteljesen. Van egy korszaka a szerelemnek, amikor minden vallomás, ha szépnek tartod az ég színét, az is. Hihetetlen: még nem csókolóztunk. Néha elkomorultam, póznak is beillik, ahogy őszintén elmerengtem valamin, azonnal-ki-nem-mondható gondolatom támadt, verscsíra, csend. Ő megértőn és büszkén a vállamra hajtotta a fejét, és hallgatott. Olyankor gondoltam például ezt is: „Élünk ebben a nagy halálban” – s ha van gyöngédség annak kifejezésére: ki az a fiú, az akkori én itt bennem, most a minden szenvedés égboltja alól hozom neki vissza, mint a legjobb, legbölcsebb, a legszomorúbb, a mindent megértő varázsló az elsietett első kívánságot: ne játszd el, máskor jobban vigyázz! S ha van konokság annak kifejezésére, ki vagyok én ott abban a fiúban, az akkori énben: gondolkozás nélkül visszahajítja, egy gyermekpróféta fölényével és biztonságával, hogy belekondul az idő: – Élünk ebben a nagy halálban.

 

*

 

Akkor már úgy éltünk, felkészülve, csak a gyanúsan lassú időtől tartva. Huszonegy éves voltam. Emlékszem, mikor este el kellett válni, utoljára megcsókoltam mindig a nyakát kétszer, háromszor, s azt súgtam: „És tovább, végig, mindenütt.” Eszter halkan, a játék kialakult sóhajával ezt felelte: „Juj!” – és bement. Mind a ketten erre gondoltunk, mikor ágyba bújtunk. Az a nyár volt a legvilágítóbb. A blúza alatt halvány zöld fényben, mint holdsütésben a táj, megérett a két mellecskéje. Egyszer véletlenül megláttam, azóta láttam magam előtt. Mint víz alatti csillag, valami felhasított mindig, amikor az állam alá bújtatta a fejét s belecsókolhattam a hajába. Este – soha senki sem fogja megtudni, soha – szenvedtünk. Beszélgettünk, mint mindenki, ha a visszasütő fényben és nagy hőségben a másik szoba legtávolabbi sarkában, állandó helyünkön ültünk, s nyáriasan késett a villanygyújtás. Ha előző éjszaka olyan telehold volt, hogy olvasni lehetett, akkor egy örök, de ritkán sorra kerülő bolygó este mutatta meg a fényét: a nyugodt nappal elhitetni, hogy világos van még, csak hogy elég homály maradjon a szerelmeseknek. Azt hiszem, nem szabad az ember körül hosszasan elérhetetlen és ingerlő dolgoknak maradni. És azt hiszem, ha akkor kell meghalni, akkor is boldognak fognak tartani mindörökké, mert a szakadatlan életű szerelem közepette, annak háta mögött, önállóan felfedeztem, hogyan láthatlak meg mégis, a mennyország megígért fényei nélkül, az ezeregy éjszaka legelején, kijátszva saját magunkat is, fogadalmainkat és elhatározásainkat: egyszer csak kigyúl tapintásod liliomlátványa, s ez a hosszas foszforeszkálás bennem folytatódik, mintha áttetsző falaim lennének. Hanem ettől már megriadunk, és minden kialszik szépen, boldogan. Egy élet után, én életem után is őrzöm. A hűség ott kering az agy köreiben, máshol sehol, máshol már semmi. Csendes estéken minden puhából, bársonyból, a melegből s a mindenre leszálló porból is csak az tér vissza: ahogy én tudok emlékezni arra, hogy testi öröm soha nem lehetett több, szebb tíz érzék közös bűnhődésénél az utána következő tompa halálban.

Csillagos ég! Ha csak a tavaszi homályból fonódnék körém a lélegző gyűrű! Hogy fogunk sírni azért az évért, mikor Beethoven már 130 éve volt halott, de te csak tizennyolc éves voltál, s én mindent hittem, csak azt nem, hogy mi is megöregszünk egyszer. Halljad te is!

 

*

 

– Szevasz. Kilenctől van jegyünk. Rohanás! Hagyd a fenébe azt a léggömböt.

– Trallalallala, a legnagyobb szélben…

– Trallala, honnan van?

– Kaptam.

– Kitől?

– Az utcán. Egy ágon.

– Hogy merted elhozni? Hátha csak legelni kötötték ki.

– Velem akart jönni, rászállt a vállamra, trallalalla…

– Na, vedd gyorsan a kabátod.

– Gyere gyorsan, két percig csókolózzunk, aztán rohanok.

– – – – – – – – – – – –

– Negyed tíz. Megnézzük holnap.

– Menjünk sétálni.

– Legfennebb az asztal körül.

– Jó estét, angyali báj!

– Uram?

– Milyen alkalomból tetszik a földön tartózkodni?

– De uram!… Juj!… Kérem… Vigyázz, elszakítod!

– – – – – – – – – – – –

– Ne haragudj, hogy leverted a vázát.

– – – – – – – – – – – –

– Nem főzöl egy kávét? Megint a nyakamra sózták a köszöntőt. Úgy el vagyok keseredve.

– Hát még én. Csak nekem könnyebb feltápászkodni, tudom, én vagyok a kisebb… Most mi van veled?

– Elmélkedem rajtad. Hogy is lehetett így ellőni ezt az andalító teremtményt! Kívülről olyanszerű, mint te, belül béka.

– S aztán mit csináljon az olyan, aki ilyen?

– Vesse meg az ágyat.

– Istenem, megint dolgoztatnak, ilyen nehéz munkát, mint az ágyvetés!

– Olvastam, hogy régebb a gályarabok ülősztrájkba kezdtek, ha nem evezni küldték őket, hanem ágyat vetni.

– – – – – – – – – – – –

– Utálok soványnak és szomorúnak lenni. Neked most rossz kedved van?

– Nincs.

– Be kell valamit lássak? Mert ha kell, belátom.

– – – – – – – – – – – –

– Na, megint nincs meg egy gomb a pizsamádról.

– Hagyd el, majd megkerül. Hagyj dolgozni.

– Megírod reggel. Most gyere inkább, segíts megkeresni. Most rögtön!

– Egy idő után úgyis annyira felfigyel rám a világ, hogy kutatni fog minden velem kapcsolatos dolgot. Nyilván előkerül a gomb is, s majd felvarrod akkor.

– – – – – – – – – – – –

– Te, mondtam, hogy engem egyszer megkért egy Bokor nevezetű pasi. Hallod?

– Tessék? Hozzá kellett volna menned.

– Hogyhogy?

– Ha Bokorné lettél volna, nem zavarsz folyton, mikor cikket írok.

– Mit csináljak, ha nem bírom nélküled egy percig sem!

– Olvass két percig.

– „…általános tömegpusztító fegyverek, általános tömegpusztító fegyverek, ÁLTALÁNOS TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK, ÁLTALÁNOS TÖMEGPUSZTÍTÓ FEGYVEREK, ÁLTA…”

– Légy szíves, hagyd abba.

– Olvasok. Te mondtad.

– Ma rémesen rossz vagy!

– Mit csináljak, iratkozzam be egy javítóintézetbe?

– Na megállj, adok én neked!

– – – – – – – – – – – –

– Rád vagy rám hasonlítson?

– Nem igénylem, hogy a természetben s társadalomban még egyszer ismétlődjék az én belsőm vagy külsőm. Elismerem, hogy csapás lenne.

– Én úgy ordítok majd, mikor szülök! Szeretek ordítani.

– Te ördögfióka vagy.

– Nem, de ha akarod, hasba rúglak.

– Rúgás, köpés, dobás és egyéb fizikai jellegű szenvedélylevezetések nem ajánlatosak.

– Kicsi majom vagyok egy nagy fára kapaszkodva. Most fúj a szél. Hűűűű, fene nagy vihar vaaan… Kicsi majom vagyok egy…

– – – – – – – – – – – –

– És még mikor?

– …és még akkor is szeretlek, mikor pipázol. Pedig rettenetesen büdös vagy olyankor. De inkább legyél pipaszagú, mint hogy ne legyél.

– Addig dédelgess, amíg megvagyok neked.

– Érdekes, te is ezt szokod mondani?

Miért tűnik el minden? Életünk úgy várta magát, gyermekkora óta. Szemrebbentünk aztán a sötétben, hogy a házasság se lásson. Meg csókolóztunk. Az ég kék, és szél van. Mint a madarak a levelek. Mint a levelek a madarak. Az ég kék, és szél van. Az ég kék, és ősz van.

– Képzeld, ma siettem, és kiléptem a főtéren a cipőmből.

– Jaj! S mit csináltál?

– Visszaléptem. De úgy kacagtak az emberek.

– Na, ezután hallani fogom, hogy cipőből kilépő feleségem van.

– Eddig nem mondták?

– De mondták, csak nem volt rá bizonyíték.

Eszternek nagyon jól áll a zöld. Akkor szinte vöröses a haja, és a puha kis rózsaszín orrát elmerülten nyomogatja a ceruzával, ahogy jegyzetel. Gyermek. Ma ő lett március, a legkisebb hónap. Nem szabad sírjon semmiért, hogy jövőre szép tavasz legyen. Elalszom élve. Holdfényes kertre nézek ki. Harmadik ősz. Mikor nyugalom van, olyankor szól a madárlemez odakinn.

Vagy nem is igaz, nem is szólt, csak így szeretnék emlékezni. Lenn a kertkönyvekben nem vezettek naplót, semmi bizonyíték nem maradt más ezekről a nappalokról és éjszakákról, mint az annyiszor megbízhatatlan és ellentmondó emlékezet. S az egyedül, a bennünk történt dolgoknak ki lehet a megőrzője? Pedig mindent meg kell őrizni az igazság, a feloldódás s a jövő kedvéért. Nem az idő, hanem a cselekvés tesz minket. Minden cselekvésünk. Nevetséges ugye, hogy felnőtt létünkre ilyeneket játszottunk? Nevetséges az ember. Suta a szeretet, de milyen fontos annak, aki benne él.

…és a kis piros beret, amit nem szerettél viselni, pedig jól állt az alacsonyra rakott konttyal. Délelőtt fontad, estére csak csavartad. Mindig nagyon puha volt, és hányszor leomlott a legváratlanabb pillanatban. A tavaly vettem neked öt arany-fém hajtűt. Egyik a polc mögé esett. Ma vettem ki. Itt van a Hegelen. Arról fogom tudni, hogy itthon jártál, hogy ezt elviszed.

 

*

 

Annyi elveszett estém sajnáltam. Most annyi estém elvész, még elszomorítóbban. Az élet elveszett estéinkből áll. És annyi sápadt, halk, elpazaroltnak tűnt időre gondolunk vissza később, hogy milyen jó is volt akkor.

– Kisiskolás koromban olyan titokzatos őszök voltak. Valami csodálatos illattal kezdődött, még szeptember elején. Sőt még előbb, iskolakezdés előtti héten. Egyszer kaptam egy doboz színes ceruzát. Hallod?

– És?

– Semmi. Úgyse figyelsz ide… Mintha semmi se lett volna valóságos. A világot benépesítették az elképzeléseim. Még a ruhámnak, a bőrömnek is különös, szomorú szaga volt. A tavaszok meg valami megmagyarázhatatlan, iszonyú szomjúságról emlékezetesek.

– Azt jelenti, hogy egészséges kis állat voltál. Jól működtek az ösztöneid.

– Te olyan magabiztos vagy mindig. Észre se veszed, milyen tudsz lenni néha…

– Több kételye nem volt senkinek. Sokszor egyenesen fájt a bizonytalanságom.

– Mit gúnyolódsz? Még te vagy hiperérzékeny.

– Igenis, hiperérzékeny vagyok. Csak a reakciók, a következmények úgy születnek, hogy nem hagyom tombolni őket.

– Ó! Ó! Bár úgy születnének…

– Most mit szipogsz, miért?

– Mindenért.

– Szóval magadért.

– Mások mért tudnak szépen élni?

– Mások! Mert ők mások. Én már azt sem értem, hogy is csinálják, hogy ők mások!

Aztán öt perc alatt megbánom. Már arra gondolok, hogy ezt a szobát nem lehet elhagyni soha. A vetett ágyban Eszter készül a vizsgájára, mellette kis tükör, kapirgál a könyvjelzővel, már megvigasztalódott. Egész másra kell gondolnia. Én „dolgozom”. Június 11., csütörtök, este tíz, lenn zúg az állomásnegyed. Mondatfoszlányok is felérnek a nyitott ablakig. Hányan éltek a világon előttünk! Miért ilyen egyszerű az egész? S mindenki tudott valamit, mindenki okos volt. Azok közül, akik meghalnak, hányan viszik el jó érzékeik, s hányan visznek el jó lábat, jó szívet, jó vesét és idegrendszert, tökéletes latintudást. S nekünk itt fáj ez is, az is, láb, szív, ideg, bele fogunk halni ennek vagy annak a hiányába, de mert nincs igazi összefogás, nem hagyhatjuk hátra még szeretteink sem egymásnak. Ezeket a Cervantes arcképén jegyzem fel, egy nyitott nagy könyvön, a Világirodalom Történetének harmadik kötetén. Az ablak fekete négyszögéből száll be a nagyváros vonatszaga, száll be a mostani nyár, s száll ki a cigarettafüstből egy-egy szellem-személyiségnyi. S egy fegyelmezett japángyöngyvirágszál áll a pohárban, mint egy szomorú kis pojáca, behajol, a lámpa meghajol, én az írás fölé hajlom. Ki-ki a maga mezőjét nézi, látja. A többiek most egyszerre kezdenek beszélgetést. Goethe, Petrarca. Ők elkészültek a szöveggel holnapra.

Általában, mikor azt mondom: „Na most figyelj rám!” – akkor nem szabad többet szólni hozzám, akkor gondolkozom. Most kezdtem el, a kisiskolás korunkkal… Így is megkéstem. Már érzem az őszt, az elégedetlenségem, a türelmetlenségem úgy kínoz, mint egy nagytatát a szabályos időközönként fellépő reuma. Lelkiismeret-furdalás az elpazarolt időért. Úgy mentem el a maradandó dolgok mellett, hogy felvázoltam őket, aztán várhatnak a művek! Rohanásban nem is jó megpróbálni, elsietni. Ahogy mégis megszólalok, a nyálas nyavalygást érzem benne. Most újabban állandóan úgy érzem, hogy a legnagyobb teljesítmény is kevés. Ez dicséretes igényesség, de nem egyéb, mint ostoba gőg. És egyre összeférhetetlenebb leszek, tudom. Bámulunk egymásra az ablakkal. Ma éppen azt a bizonyos egyik éjszakai nagy szelet várom, amitől a diófáról is egyszerre lehull minden levél, és félek, aggódom, hogy csak rosszabb jöhet, ez az élet szomorú lefele haladó rendje. Biztos vissza fogom sóhajtani ezt az estét is, itt a vidékiségben s a fizikai nyomorúságban. „És akkor feldübörgött a görögök csatadala” – kellene írnom, ehelyett ezt írom: „a szempontok igényesebb megválogatása hozzásegíthet…” – mert megélünk általa, átvészelek. Van, aki úgy éli le az életét, hogy „átvészel”. Ha erre sosincs ideje rájönni, nem is olyan nagy baj. De én rájövök mindig. Új ceruzákat hegyeztem ki ma délutánra is, és úgy éreztem, volna egy-két szempontom Európának, hát akkor nekem ne jöjjenek azzal, hogy „gyermekkoromban olyan különös szeptemberek fordultak elő”! Aki mindebből kilát, az meg kell akarjon halni. Az csak úgy maradhat meg, ha sírva, ha nagyon ragaszkodik valamihez. Vagy valakihez. Eszterhez például.

 

*

 

Hosszabb ideig egyetlenegyszer voltunk távol egymástól: egyetlen hónapig, ötszáz kilométernyire. Megvannak a leveleink:

„…Már négy napja is elmúlt, hogy elmentél. Tavasz van, borongós, napsütéses tavasz. Kívánkozom utánad. Nem is tudom, miért élek. Ilyenkor, mikor elmész, érzem, mennyire értelmetlen és céltalan külön az egész életem. Várni. Várni. Levelet. Téged. Most bennem rezeg ez az egész tavasz, érzem, hogy fiatal vagyok és szép és szeretsz. És most nagyon kérlek, gyermekesen vágyva kérlek: így maradjak meg mindig benned. Érted? Haragszom magamra ezért a levélért. De te már kell hogy ismerj eléggé, ugye? Most, hogy elmentél, mind kereslek, mindenhol kereslek, felidézem az arcod, a hangod, a mozdulataid, beleolvasok a könyvedbe. És egy-egy pillanatra idegen vagy. Nem ismerlek. Aztán hirtelen kezdek emlékezni rád. Amikor játszol velem, amikor haragszol és megbocsátsz. Sokszor nagyon rossznak érzem magam a te jóságod mellett. Mondd sokszor, sokszor, hogy csak én vagyok az életed értelme. Mondd, így mondtad akkor is, amikor sírtam, hogy megbocsáss. Csak azt ne mondd, hogy meggyűlölsz, megutálsz, ha hazudok. Meg tudnál bármiért gyűlölni engem? Kacagsz most rajtam, de látod, egyedül vagyok és félek. Imádkoznék valakihez, akinek hatalma volna minden felett, hogy ne tudj elszakadni soha, soha tőlem. Már félig este van. Ma mindig rád gondoltam. Nem csináltam semmit. Csak szerettem a tavaszt, és kerestem magam, és kerestelek téged. Mert még mindig nem tudom, ki vagyok. Én vagyok, éva vagyok, cipelem az unalmat, a féltékenységet, a boldogságot. De te szereted a melleimet. Most érzem s tudom, hogy nagyon megérdemeltük mi egymást. Drága, ne legyünk soha öregek. Holnap virágot szedek a fákról. De hátha megjössz, csak annyi időre, hogy megfogd a kezem. Ma nem eszem, nem tanulok, csak szeretlek. Hátha így gyorsabban telik a nap…”

„…kb. szerdától vagyunk ott, a többi egyelőre bizonytalan. Az ellátás tökéletes. Bár együtt lakhatnánk itt! Egyébként unalmas. Persze fiatal vagyok és sokat kibírok. Nemsokára otthon leszek, és kirohanásokat rendezek, melyeket csak te hallgatsz, és szeretjük egymást. Azt hiszem, máris túlságosan sokat gondolok rád, és ettől tűnik, hogy olyan messze vagy. És tudd meg, mérgemben még hozzágondolok egy métert ahhoz, amilyen messze vagy, ha nem leszel jó! És csókollak bármilyen messziről. Sokszor úgy érzem, még olyan kevés emlékem van veled, de most mindenre gondolok egyszerre

 

 

 

*

 

A város estélyre ment. Nem tudtam, nem figyeltem oda. Abban az időben többnyire rosszul állt a szénám. Ha nem a főnökömmel civakodtam, az írásommal volt baj. Hetente kötöttem szövetségeket, és naponta szakítottam régi barátokkal. És otthon nagyokat hallgattam. Egész délutánokat. Csak utólag került a kezembe Eszternek az a jegyzetfüzete, ahonnan erről értesülhettem.

„…az egészet az iskola nevelőtanácsa irányítja, és az ifjúsági szervezetek szervezik. Gyermekrajz-kiállítások, vetített képes előadások, könyvtári akciók, nyári táborok. A nevelői munka eredményességének felté –– Ahogy beléptem az ajtón, már tudtam, hogy ma is későn fog hazajönni. Hazajönni? Tulajdonképpen már nincs is jogom ezt a szót használni. Ez a sivár, kopott, alacsony lyuk már nem a mi otthonunk. Senki otthona, az évek ülepednek le itt, egy házassághoz szükséges használati tárgyak formájában. Időtlen lett ez a szoba, és ő is mind többször ilyen. Személytelen, alaktalan, homályos üveg mögött imbolygó árnyék. Ez az árnyék négy és fél éve mellettem él. Vagy én mellette. Talán inkább így. Huszonnégy éves leszek nemsokára, és még semmi eredménye az életemnek. Azt hiszem, több körültekintéssel kell kezdeni. Nyitott szemmel. Mások úgy csinálják. Dolgozni kéne, és főleg csak ezzel törődni. Vagy-vagy. Úgy látszik, nincs középút. Száműznöm kellene a nőt magamból. Nehéz évek voltak. Nem így képzeltem. Minden súrlódás levesz valamit abból a szédítő boldogságból, amivel elindultunk. Fél 8. ÉS MOST ÉN A PEDAGÓGIÁT KÉNE TANULJAM. Ez a bogár harmadszor repült a füzetemre, és én háromszor lerepítettem. Vajon milyen érzés bogárnak lenni? Én is kapok még egy-két fricskát, amíg megjön az eszem. Kacagnom kell, mint a Szabó Jenci fülének… Ijesztő négyszög az ablak. Ő az odúnk szeme. Ilyenkor esténként pislog, sűrűn hunyorít. (Azért se gyújtok villanyt.) Rajta keresztül látni lehet a város nyakán ragyogó gyöngysorokat, mikor a város estélyre megy. Egész nap erre készül, úgy tűnik, reggel még a vér is lustábban áramlik utcaereiben, de estére megbolydul minden. A város csillog és siet. Csak mi nem megyünk sehova. Mi már nem is élünk. Külön se élünk, együtt se. Itt ez a szoba külön fej, külön világ, a kövült nyugalomé. És kitöréseid kísérleti színpada. Ilyenkor ijesztő, mint egy üres cirkusz, és én nem tudom, mitől didergek, a magánytól vagy a hidegtől. Nagyon félek már a saját szobánktól is. Itt indult az életünk, akkor csak mellékes díszlet volt minden körülöttem, mára ellenségemmé vált. Néha félénken simogatom meg a bútorokat, hízelegve és alázatosan igyekszem a pártomra állítani őket, vagy kitapintom fényes politúr-arcukon az első évek melegét. Aztán hazajössz. Igyekszem közömbös arcot vágni és nevetgéléssel – a saját tantárgyát jól ismerje, de ismernie kell a többi tárgyak anyagát is. A tanterv alapján el kell készítenie a…”

Eszter egy fél éve dolgozott már az intézetben, mikor ez történt.

– Semmi közöd hozzá, hogy mire használom a bánataim.

– Haragban vagyunk valamiért?

– Jelölj ki, légy szíves, egy napot. Addig legyünk haragba. Egy napot, legyen öt hét múlva, öt hónap múlva, öt év múlva, mikor tárgyalsz velem is.

– Éppen most? Nem érted, hogy…?

– Ne ess úgy kétségbe. Értem.

Aztán beállít valaki, s két óra hosszat nem megy el. Közben mindenről megfeledkezünk, még nevetgélünk is.

– Látod, rám nincs időd, de erre volt két órád.

– Na, halljam, mi a helyzet.

– Ilyen hangon nem tárgyalok.

– Mi az, hogy „tárgyalsz”? Mit kell neked tárgyalni velem? Halljuk, mi újság?

– Mi újság? Hát például az, hogy ezután már a legújabb magamat fogom mutatni neked is, azt, aki valóban vagyok. Most határozottan szabadnak érzem magam, és jól érzem magam.

– Nocsak. Talán megszűntél hitvesi tűzzel lángolni irántam?

– Képzeld el ezt a gondolatot, és viseld el, ha tudod.

Órák múlva már nagyon hűvösen és halkan folyt minden.

– Szóval elmúlt. Látod, látod, mennyit mondtam, hogy elmúlik egyszer.

– Azért múlt el, mert ilyen voltál, különben nem múlt volna el.

– Azt hiszem, ez az a bizonyos nagy hazugság. Az ilyen hazugságok zavarják össze folyton a dolgokat.

– Most se bírod megállni okoskodás nélkül. Te zavartad össze az egészet. Azt hittem, hogy tanulni fogok tőled, de még az életkedvem is elvetted.

– Hát sürgősen szerezd vissza, lelkem.

– Vissza is szerzem. El akarok válni.

– Azt soha.

Itt valósággal felsikoltott:

– Ki vagy te? Isten vagy, te adtad az életemet, te rendeled el, meddig maradok melletted, hogy ki mellett maradjak?

– Hát még ki mellett maradhatsz? – kérdeztem, de már csak suttogva. Aztán megtudtam a még csak nem is fiatal professzort. Az idegent. A másikat. Megpróbáltam elhitetni magammal, az érzékeimmel, az emlékeimmel, hogy el lehet viselni, hogy nem távolodtunk el fényévekre. Aztán arra jutottam, hogy már fényévek vannak köztünk. Az én koordinátáimon az nem is szerepelt, amiért ő felsikoltva tiltakozni tud. Az én koordinátáimon igyekeztem az óceánjáró roncsait partközelbe vinni, hogy aztán kiszállhassunk. Hiúságból és gőgből, de külön. Most már külön.

– Ezek után még mitől félthetsz?

– Mindattól, amitől én védhetlek meg.

– Te már semmitől.

– Én már semmitől.

– Jaj, istenem! Teljesen át fogom nevelni magam. Könnyű leszek, mint egy madár.

– El fogsz zülleni.

– Csak melletted nem züllenék el, mi?

– Amíg én élek, nem is! Csak nem tudom, meddig bírom még.

– Úgy érted, hogy száznyolcvan éves korodban lehunyod a szemed, s én utána izé, szóval kissé elkurvulok? Tudod mit, nem várok addig.

Aztán jöttek az én éjszakáim. Hanyatt vetettem magam a részletek üvegcserepein. Akkor megéreztem, hogy ő már valahogy átment ezeken. Már minden elmosódott, csak te maradtál, így gonoszul, idegenül – üvöltöttem magamban. – Csak te maradj! Amiért nem mondtam mindennap, hogy szeretlek, amiért nem összpontosult egyetlen görcsös kényszerítő mutatványba az életem, hogy megértessem: én másképp szeretlek, de örökre, és ne tudj megfeledkezni soha, soha arról, akik voltunk, s arról, amit ketten végig akartunk élni, azért jártunk így? Számomra eddig a napok úgy teltek, az emlékeink úgy éltek mindenben, hogy a rend, az értelmes munka s a hűség biztatói voltak. Ezután az emberek, a legtisztábbak, legkedvesebbek, legjóakaróbbak is csak szúrni és vágni tudnak. Persze milyen elképzelhetetlennek tartják majd az egészet! De csupán mások kedvéért maradni együtt, játszani tovább a nem létező békét s biztonságot?

A „haragban élünk” tömör kifejezése az volt, hogy mindkettőnknek volt egy-egy bőröndje, az állandóan fenyegető elköltözés két külön hidegháborús eszköze, egyébként udvariasan, egymást alig zavarva, a „máris indulok” jelszavával, a „jó nekem úgy is”, „elég nekem ez is” modorában éltünk még három hónapig, amíg áthelyeztettem magam.

Tudom, hogy utolsó este odajöttél a fekhelyemhez és néztél. Hosszú percekig néztél. Tudom, hogy tudtad, másnap megtöröm a jeget és nekivágok. Körülbelül ezt gondolhattad: „Milyen nyugodtan és fáradtan alszol. – – – – – Én csak azt tudom most, hogy azt se tudom, mikor látlak még.”

Elváltunk. Egy év múlva hallottam, hogy a professzor-ügynek vége. Közben megjött még néhány levél. Az utolsók.

„Valamelyik reggel, mikor még itthon voltál, együtt jöttünk le. Felvittem a tejet, elkészítettem a reggelit. És együtt jöttünk le a harminckettessel, az intézet kapujáig kísértél. Nekem ki volt sírva a szemem, de visszanéztem, pontosan eljátszottuk kis reggeli szertartásunkat, te álltál, visszaintettél. Balláné is akkor érkezett, látta az egészet, és mosolygott. Nyilván azért, hogy lám, elkísérte a kapuig a feleségét. Úgy is kell. Fiatalok, szépek és boldogok vagyunk.”

– – – – – – – – – – – –

„Ma úgy éreztem, hogy hazajössz. 7 óra. A várakozásban elálmosodtam, ennél ostobább dolog nincs is. Azt hittem, örökre várni tudlak. Ez az utolsó. Azt hittem, magadtól is megérzed és… SÍRJ, HA MEGTUDOD MAJD! Még éppen egy fél órát ülök itthon ma este. Ha sohasem jöttél volna, most se kellett volna jönnöd. Ha mindig takarékoskodtál volna az idővel, most se rónám fel, hogy pazarolod az órákat, a napokat, az életünket. De most már minden ellened szól. Én már nem kérek semmit. Lett volna elég idő helyrehozni a látszatokat is. Most maradj a helyükből kimozdult látszatokkal. Nincs kedvem már…”

„Visszajöttem ide, alig egy félóra múltával. Elképzelheted, hogy milyen ez nekem, aki akkor rég, még otthon, egy vasárnap délután, mikor elmentél, eldugtam a poharat, melyet utoljára érintettél. Anyám talált rá két hét múlva, úgy likőrtől maszatosan. Most itt kéne maradni bezárkózva mindenki elől, anyámék elől is, hogy egyszerre felejtsek el mindenkit, aki kedves, mert úgyis mindenki elmegy, meghal, és rettenetes lesz. De itt se maradhatok. Inni és aludni próbálok, hiába, ott, ahol minden szempillantásra, minden érintésre belém vág, hogy hiányzol. Hogy csonka vagyok örökre. Elég, megijesztettél már, hogy elmész a világba, s engem itthagysz, most vessünk véget a játéknak, most már nagyon félek. Engem már csak megölni lehet vele, ijeszteni, büntetni többet semmivel. Voltam én már egyedül itthon, de nem végleg. Az csak a hazajöveteled előtti idő volt. És miért tudtunk annyiszor összebékülni, ha mi elszakadhatunk valaha is?! Tegnap is este lett már, mire hazaértem. Ültem és vártalak, nem jöttél. Felfőztem a tejet, vettem egy csomó mindent. Szombat volt ––”

„Kérlek szépen, mikor elviszed a holmid, hagyd itt egyik kabátod, és mondd, hogy egyszer majd megjössz bele. Akkor is, ha csak hazugság. Látod, most sírok. Az óra ott állt meg, ameddig utolsó együttlétünk napján felhúzva bírta. Ez is időmérték. Egy órajárásnyira attól a reggeltől. –– Pedig nem haragszom. De már aludni se tudok az undortól s a fájdalomtól. Azt mondtad, ne legyek szomorú. Vajon miért mondtad? Mert így is kevés csak mondani, de ha ez is csak azért volt, hogy –– Tudom, most azt mondanád erre, hogy szó, szó, szó. Igen, de akkor azt érezted is, azt, ami már csak szó, szó. S nem érezted ezt. Hát ennyit ér minden dolgunk. De te is ennyit érsz, ha így meg tudod tagadni magad: így megváltoztál, bármi legyen az oka! Én is annyit, amennyit változtam. Annak ellenére! Emlékszel: Most érzem és tudom, hogy nagyon megérdemeltük mi egymást. Ugyanazt mondom most és örökre. Neked is eszedbe fog jutni még –––”

„Lassan közeledem a bizonytalan felé. Egyre többet foglak várni. Mindjobban elkomorulok, hogy nem jössz soha, a halálon túl se, a halálunkon túl… Megállok apró mozdulatokban máris, hogy hátha ettől függ minden, babonás lettem, és görcs izzik át rajtam és félelem és tehetetlenség, szerelem, szeretet, emlék, olyan nagyon fáj, fáj, hogy nem is lehetne így egy életen át kibírni.”

„Én vagyok a hibás, mondd el ezerszer, hogy én vagyok, s valamit meg kell tennem, hogy minden rendbe jöjjön… csak mondd meg, hogy mit. Látod, mindent megpróbálok, még azt is, hogy gyűlöljelek. De én csak a múltat tudom tekintetbe venni. Te már csak a jelenre vagy érzékeny. Én még nem is érzem igazán ezt a mostanit. Ha majd átérzem, lehet, mindent összetör bennem.”

„Voltam otthon. Meghalnék most veled, mert így fogadtuk, mert nem is lehetne másképp, aztán meghalok még néhányszor. Jaj, milyen, milyen, milyen is ez! Meghalnak mind velem, akik éltettek eddig.”

Én nem írtam. Ezekre a levelekre csak egyféleképpen lehetett válaszolni. Eltelt a hét év azóta. Orpheusz nem nézett hátra, mégis tudja a történet végét: Euridikét visszavitték az alvilágba, azóta meztelenül vergődik a bak-ördögök lába közt, és most már féltékeny se lehetne rá, már végleg az övék.

Mint egy vízesés zaja, olyan, mikor megjön a tavaszi szél. Nem üvölt, nem is zúg. Hanem a hang! Van a hang. Ő a hang. Iszonyú szeles éjszaka van. Hogy nem jöttél haza, mintha szívtelenül kinnhagytalak volna ebben a szélben. Kell-e nagyobb magány, mint egy-egy félbeszakított vasárnap? És ülök és nézem, ahogy beesteledik ott, ahova te nem is térsz vissza. Mama! Eszter!

Eszter. Mama. Felébredtem, hogy hideg van. Az én minden kicsire, gyermekire megsajduló lelkem sosem gyógyul ki annak szeretetéből, tehát szerelméből, aki ő, aki volt. Ha néha csak lappang, hogy valami van elképzelhetetlen történetünkben, ami csak úgy eshet meg velem egyszer, ha meg is történik mindig – akkor éjjel a csendben, a szabadságolt idegben, az álomban hallom, hogy beszél hozzám, hallom a hangját, de nem emlékszem szavakra belőle, csak a szemrehányására. Azt álmodtam, hogy így, mint tőle elszakadni, még sosem fájhatott senkinek a halála, pedig meghaltak, ő pedig él. Így már hihetem, hogy hosszasan nem fordul jóra semmi.

A szerelem előbb elfeledkezés, aztán emlékezet. Tudom, hogy vége. Tudom, hogy nagyobb szerelem se biztos, hogy visszajár. Egy kővel a markomban – most és mindörökre – itt állok a világ legnagyobb kirakata előtt. Világosodik és csupa kibírás minden. Kinézek az ablakon. Egyelőre hideg van itt, mint decemberben fűtetlen szobában. Kinn éppen jön a tízezredik pillanat, az egyensúlyom. A szokásos zárás: elindulok.

 

*

 

Borús délutánokon római tárgyú regényt kell olvasni. Borús délelőttökön flamand festők életrajzát. Az ajtók nyitva. Huzat van. A rádió üvölt. Ez is jó. Hallani úgyse lehetne semmit, csak a kaktuszfajták neveit. Ez volt beütemezve mára. Egyszer fel, egyszer le, egyszer fel, egyszer le. Valahol várt ránk egy ilyen este is, át kellett élni. De hogyan jutnak fel az emeletre a hangyák? Hogy jönnek fel a föld kútjából ilyen magasra? Edgár bácsi azt mondja, vagy két hete itt vannak. Egy-egy hangya feltűnik a papíron, az üvegen. Járnak-kelnek. Mint a sorból kilépő pillanat, megjelennek, ahol éppen a legváratlanabbak, ahol éppen nem szabad hangyaösvénynek lennie. Valami mozog, oda vonzzák a tekintetet, és el is iszkolnak, én pedig állok és tűnődöm azon, amit ok nélkül, önkéntelenül megláttam, s most bámulok. Az előbb az Edgár bácsi rajzait lapoztam a mappában, melyet a szekrény tetejéről nagy vigyázva leemeltem, máris az eget nézem. Innen majdnem olyan a kilátás, mint a vártemplom tornyából.

– Irigylem az ablakod.

– Igen, jó. Csak piszkos.

– Mosd le egy délután.

– Minek.

– Mert a tiszta hangyák belemásznak a piszkos naplementébe.

– Ha tisztát akarok látni, elmegyek a moziba. Még apám is jóízűn nevet. És Zoltán, azazhogy Ramszesz, és Péter, vagyis Grampi, és Lajoska és Szabados Ernő. Éppen két hármas preferanszparti. Grampi nyilván ehhez sem ért, csak a fizikához. Egyedül érkeztem, egy fél órával a többiek előtt. Edgár a szokásos tökéletes rendetlenség közepette teázott a legkényelmetlenebb széken. Ott volt hely.

– Lord McColm is, miközben a vár ostrom alatt állt, visszavonult a könyvtárba és teázott. Foglalj helyet.

– A várkapu ki van emelve – mondtam, és tudtam, hogy élvezi, ha meg is teszem. Az ajtó egyik szárnyát nekitámasztottam a legközelebbi könyvespolcnak. Azóta a huzat is teljes, a füst élvezhető. Különben Szabados Ernő percenként sóhajtana fel,  hogy nincs oxigén, s Ramszesz percenként sütné el, hogy: „Mit akarsz, oxigénben a hülye is tud lélegzeni!”

„Boccherini menüettje” – itt mellettem ez van felírva a falra, nem tudom milyen elintéznivalóul. A nyitott ablak előtt a reádobott kabátok alatt íróasztal, rajta üvegföldgömb, mely egy kattanásra belülről 15 wattos fénnyel világít (nappali fényben észre sem veszed). Polcok. Könyvek, kották, ezrével, előttük római agyagmécses, szomorú jádekőmajom, a Jaj-dinasztia idejéből, kétszáz éves kabala-kocka, luxuscsomagolású konyakosüveg doboza még ebből a századból. Üres ruhaszekrény, félig nyílt ajtóval. Tetején egy bokályban száradó falevélcsokor. Az ingaóra helyben jár évek óta. Egy falipolc, vékony, új színes könyvek. Kirajzszegezve annyi kép s vázlat, amennyi csak elfér, itt is, ott is egymás sarkát fedve, alattuk beesett hátú fekhely, rajta én, előttem egy odahúzott széken a mappa, hamutartó, kiszáradóban levő öreg pálma, ablak besütő nappal, és újra körbe, körbe. Rengeteg begyűjtött közérzet. Itt vagyok én, itt voltam tizenkét éves koromban; tizenkét éves koromban voltam itt először; amikor megfogott, ugyanaz volt, ami megfogott. Itt leszek az emlékezés legfelszabadultabb óráiban, bárhova vetődnék a világban. Azt hiszem: ez a szülővárosomtól kitelő legvégső, legtágabb nagyvonalúság. Azt hiszem, ez a fejem belülről. Edgárból nyilvánvaló, hogy nem lehetett művész, annyira művészjellem. Különben ez a városka is a „nem lettek” helikonja. „Nem lettek még…” – állítom össze a listát magamban. Edgár összegyűjtötte s ma is fel tudja mutatni, mi minden nem lett. Nem lett festő. Nem lett zongoraművész. Nem lett költő. Nem lett archeológus. Nem lett néprajzkutató, nem lett családapa. Állítólag nem lett soha szerelmes se.

Emlékszem, egyszer az asztalon egy gyufásdobozon jegyzetek voltak. Kikapta a kezemből: hát ezt honnan szedtük elő? Sehonnan. Itt volt, talán a polcon; valaki szórakozottan utánanyúlt. Hogy ő ezt mióta keresi! Előkerült. A kusza írást már maga se tudta megfejteni egészen. De közben egy félórás kitérőt tartott egy délutánról, arról a délutánról, amikor ezeket feljegyezte. Arra emlékezett. Szinte óráról órára tudta, mivel foglalkozott.

– Igen, időnként eltűnnek az életünkből tárgyak és gondolatok, akár az élők. Nem lehet szimmetrikus az élet – s kiselőadást hozott össze arról, hogy a könyveket már azért is le kell venni időnként a polcról, mindeniket, hogy ne váljanak olyan elhanyagolt, örökre elkallódott koporsókká. Milyen másképp visszhangzott bennünk akkor mindez. Bennem. Harsogva nevettünk minden hasonlaton, telitalálaton.

– Időnként vissza kell cipelni egy-egy félrehullt követ, vissza kell cipelni, bizony, hogy újból útjába kerüljön a vonuló emberiségnek… Egyébként, majd meglátjátok, illetve dehogyis látjátok meg, néhány száz év múlva skanzen lesz a vén Európa, nagy szabadtéri múzeum, ahova tanulni járnak a jövőbeliek.

A gyűjteményeit külön örömmel rakta ki s magyarázta. Persze mi, ha valamit egyszer megnéztünk, másodszor már hümmögő iróniával jeleztük, hogy unjuk a régipénzeket, a sírlelenc római cserépdarabokat s a neolitikumi halászok időkkel dacoló cókmókját. Csak Edgárt nem untuk.

– Halál csak embertől felfele van. A dolgoknak már kis rosszhangulat is halálnak felel meg. Képzeljétek, milyen mogorván bánt velük az örökké türelmetlen történelem!

Nem mondott le a dolgok megfigyeléséről, de mivel beletörődött a bohémságba és a tiszteletreméltó múlt időrendjén kívül nem ismert el más végleges rendet, az ámolygás egy idő után tökéletesen pihentette, talán éppen azért, mert azzal a világon semmilyen rendhez és fegyelemhez nem kellett alkalmazkodnia. A rend nála abban nyilvánult, hogy a világra vadászott, és otthon ezt a világot egyénisége teljes díszében tudta fogadni. (Egyénisége olyan, mint egy igéznivaló ikerpár: megértés és tisztelet.) Mikor valamit feljegyzett, csak oda a falra vagy egy lógó papírlapra, emlékezett még a pillanatra is: hogy volt? Nem kellett dátum szerint, ábécé szerint keresni soha semmit. Minden a helyén volt, s ebben a látszólagos rendetlenségben egy pillanat alatt leolvasható volt a gondolat, akármilyen idős gondolat, mint az égen látható csillagképek. Szereti is mondogatni, hogy műszak után, hajnalra a sok rendes, pedáns muki azokat is összetologatná, összecsukná és eltenné másnap estig a szerszámosládába. Ha apámat akarja ugratni, azt mondja, ő is ilyen. (Apám viszont a háta mögött jó tíz-tizenkét éve az Edgár sorsával szereti fenyegetni, észre térítgetni a fiát!) Persze az öniróniája éppen ilyen fejlett. „Rengeteget kapkodtam, rohangáltam életemben, csak az a baj, hogy mindig helyben futottam” – ismételgeti ezt a nemtúl-szellemességet. Annál bölcsebb, ha komolyan mondja: „Mindenki tud rendkívüli emberekről. Mindenki hisz rendkívüli emberekben. De senki se akarja elhinni, ha rendkívüli emberek mellett él. Lehetnek, de azok csak ott messze vannak, messze a múltban és messze máshol!” Ezt amolyan összegezett intelemként tálalta annak idején, van annak tíz éve, mikor egyszer csak hazakerültünk az egyetemekről az első diplomás vakációra, és egyszer csak mindenki lelkesen felfedezte, hogy előttünk áll az élet. Ritka pillanat volt, egyébként is nyílt szíve egészen kinyílt, az emlékező sajgásig: „Ha negyven évvel ezelőtt én is elvégezhettem volna az Ákádémiát (így mondta mindig: áká…), hej, hej! Mikor a második esztendő után haza kellett jönnöm, s itt segédtanári állást vállaltam, s aztán ott is ragadtam, tudjátok, hej, mikor láttam, hogy minden végleges, se Párizs, se Róma, se kiállítás, se semmi, akkor tudtam, éreztem, hogy most illene meghalni, most illene becsavarodni. De ahhoz túlságosan egészséges voltam. Szégyellem, de így volt” – fejezte be gyorsan, s mi elhalmoztuk dicsérő emlékezéssel, az órái emlegetésével, koccintottunk a jövőre, s aztán a magunk terveiről vallottunk. Edgár bácsi rendkívüli ember, mert rendesen nem ilyenek az emberek. Az ég tudja, hogy ez milyen arányban haszon s milyen arányban veszteség. Mostanában, ha róla van szó, a képeit nézzük vagy a rögtönzött orgonahangversenyt dicsérjük, Ramszesz, a nagy, a legnagyobb pszichológus égen és földön, néha már mi se tudjuk, mennyire komolyan s mennyire okos kegyeletből – elemezni kezdi az öreget önmagának. „Edgár bácsi, te minden iránt érdeklődtél valamikor, s mára ellepett.” Az öreg figyeli, s közben mintha mégis megfeledkezne a jelenlétünkről, ennyit mormog: „Az ember egy idő után rájön, hogy csak abból van öröme, amibe nem keveredhet bele.”

„A magány gyönyörű, de nem olyankor, ha egyedül van az ember” – idézi Shaw-t kizárólag vidám pillanatokban, egy-két pohár után. Ilyenkor szabad ugratni, hogy agglegény maradt, s még csak nem is maradtak közszájon anekdoták valami jóízű kalandjáról. Nem zavartatja magát, rögtönöz vagy felemlít néhány hihető-hihetetlen s mindig csattanó nélküli esetet, de ma már talán nem is érzi a magányt, azt a magányt, melyet a négy évtizeddel ezelőtt esedékes szerelmek s házasságok helyett éreznie kellene. Már mindegy, a falon belül már öregúr, a maga okos öregúri gondolatai közt, a falakon belül, a kisváros falán belül, ahol a gondolatok is hátratett kézzel sétálnak estefelé, és magukra maradnak otthon a gondolatok feleségei.

– Nézzük csak, mondjuk csak, éljük csak! Majd megjárjuk – hajtogatja filozófiája alaptételeként. – Én ugyan nem izgulok értetek sem. Előttem kiidegeskedték magukat három emberiségnyire. Tudod te, hányan járkáltak itt fel s alá, hadonászva ebben a szobában, mint te most? – csap le az éppen ágáló vitatkozóra, s legtöbbször meghökkenti, lefékezi az embert.

Most éppen engem támadnak közös erővel. Alig marad energiám hálával viszonozni az általános érdeklődést. A további két és fél óra alatt mi minden megőröltetik ebben a malomban, mielőtt hazatakarodunk, s megül mindent a megingathatatlanság! Úgy él bennem egy-egy ilyen zűrzavaros, borízű férfikánon, hogy nem is tudom már, ki kivel tartott, s a vita melyik szakaszában melyik két vagy három vagy öt replika hangzott el egyidőben. Elegendő felidézni a parti összetételét: Nagy Zoltán, azazhogy Ramszesz harminckét éves gyermekorvos, a legjobb barátom; Nagy Péter, harmadik óta egyszerűbben Grampi, harmincéves és fizikatanár; Szabados Ernő magyar szakos, hét éve a líceum igazgatója, sok közintézmény és szervezet tagja, hivatalának teljes súlyával, s persze elmúlt már negyven; Bartha Lajoska zenetanár és költő, a világ legrosszabb prefi-játékosa, a tettek embere, mindenben lelkes, és humorérzéke huszonhét év alatt még nem fejlődött ki, pedig vagy négy éve, amióta ide helyezték, személyesen Ramszesz kezeli; apám: nyugdíjas, és 1927 óta szervezett vasmunkás (az államosítás után két évig a vasúti javítóműhelyek igazgatója volt); Edgár bácsi nyugdíjas és valóságos Edgár; valamint én, a tanév kezdete óta életemben először tanár, a volt iskolánkban.

– – – – – – – – – – – –

– Most min dolgozol?

– Az X2-24 PHB vezérelven; nekem érthető, de minek mesélném el részletesen!

– Azért csak meséld el! Nem fér a bőrébe. Itt is össze fog veszni mindenkivel.

– Azt tudjuk. Szeret bakalódni.

– Ne bántsátok. Azt mondta, nekifogott a könyvnek.

– Azt ő tudja, hogy dolgozik-e. Most megint ki van borulva.

– Mitől vagy megint kiborulva?

– Ideje volna megkomolyodni, ha családot lát maga körül az ember, nem ugrál annyit.

– Miért nem veszed el a balerinát, olyan helyes kis jószág!

– Vagy-vagy!

– Vagy vegyen el mást. Annyi tisztességes leányka van a világon.

– Dolgozni kell, az a fontos.

– Szegény emberiség!

– Te csak hallgass.

– De hát nyavalyogni már réges-régen fontosabb neked, mint alkotni. Valld be. Pedig az idő eljár.

– Ha fele ennyit élnének az emberek, hogy osztanák be, mert így is felét elpazarolják. Például ilyesmire.

– Vagy sosem, vagy másodszor, de először biztos nem!

– Tudod te, mi egy oszlopszent? Indiában vannak olyan palik, hogy egyszer csak…

– Mindenki továbbmegy! Az is, aki azt állítja, hogy ott aztán megállt. Csakhogy az olyan viteti magát, mint aki mozdulatlan ugyan, de beül a gyorsvonatba.

– Nem unok hideg vizet inni, nem unok józannak lenni, nem unok hallgatni ennél süketebb dumákat, nem unok a…

– Úgy jön belőled, mint egy ottfelejtett távírógépből. Nem veszed észre: már egy egész halom papírszalag van körülötted a földön…

– Hát szó ami szó, az írásbeliség egy olyan világban, ahol a nadrágtartó-márkában is pár szavas felirat van…

– Na, most gyorsan azzá a toronnyá alakult, ahonnan az emberiség leveti magát!

– Különben a vikingek már jártak ott, de nem számít. Amerikát felfedezni csak Amerika felfedezésének korában lehetett.

– Megette a fene azt a nemzedéket, amelyik folyton ráér körülnézni s azt mondani, hogy ez nem az én korom! Nekünk ilyesmire nem volt időnk.

– Mi a fene! Nemcsak egy őrmesterrel, hanem egy korral szemben is követhet el függelemsértést az ember?

– Egy biztos: az ember mindig az elpazarolt energia szerint beszél. Ti is, fiaim, ti is!

– Én a hallgass-végig fronthoz csatlakozom. Egyes-egyedül a kíváncsiakhoz.

– Egy jó vasöntő akárhol megél, ahol öntik a vasat, de a legkiválóbb költő sem találja a helyét mindenütt.

– Várj csak…

– Csendet!

– Ezek után a közös közleményben megállapítható, hogy nagy, égő bizalomra van szükségünk!

– Ez is… Folyton bölcsnek és cinikusnak szeretne kinézni. De ebben a hangnemben nem lehet tanítni, ahogy te mondod.

– Pedig ha tudnátok, milyen vergődés ez!

– De hát ti csak ismerős hangnemben tudtok vergődni. Vergődjünk együtt! Egy, kettő, há-rom…

– Miután habot vertek az önbizalmadból, hihetetlenül sokat megengedsz magadnak!

– Pá, kezicsókolom.

– Azzal, hogy megőrizted egy sötét pillanatom, melyről én később meg tudtam feledkezni, keserű leckét adtál nekem. Most látom, hogy nemhiába fogott meg téged. Ahhoz kellett volna tartanom magam.

– Ne marháskodj.

– Hé, ide figyeljetek! Tudjátok, mi a zajos harmónia?

– Egy biztos: nem kell félreállni.

– Hagyjátok már abba. Gyertek ide.

– Egyszerű ember vagyok. Mindenben amatőr, ahogy te szoktad mondani. Mégsem egészen a tudatlanság beszél belőlem. Sokat olvastam, sokat töprengtem annyi év alatt. Egyszer az ilyennek is megjöhet a hangja. S ebből, ha levonjátok az én személyes nyavalygásom, akkor is marad egy csomó…

– Marhaság félreállni. A nagyon józan, nagyon becsületes embereknek nem szabad félreállni. Fenéken billenthetnek, fáj bizony, nem mondom. Ha kinyírják az embert, akkor, barátom, nincs mit tenni. De amíg ép elméd van, sértődötten nem szabad félrevonulni. S nyilván olyasmikhez kell fogni, amibe nem törik bele a bicskád.

– Fogadjon valaki lelkiismeretének, tessék!

– Én nem a zajos harmóniát hirdetem, s nem annak örvendek, ha a világ elviselése gyermekjáték neked.

– Hányszor merül fel a nagy megoldás. Hányszor érintjük a tökéletest s elvágtatunk mellette…

– Na és? Ezt kérdem én is!

– Állandóan közvetítesz holtak és élők közt, s ezt nem lehet eltürelmetlenkedni.

– Bizony érthetetlen vagy sokszor, fiam.

– Hogy? Hangosabban.

– A mindenkori avantgarde a szellem mindenkori arisztokráciája.

– Apám kétkezi munkás volt egész életében. Más osztálytudatom nekem sincs, mint a dolgozó ember öntudata. De olyan ez, mint az összehúzott szemmel kimondott, elsuttogott utolsó szó egy összecsapásban. Gőg és ítélet. Mint minden gőg és ítélet, ez sincs tekintettel semmilyen más felekezet részigazságaira.

– Hát mi van, a partinak lőttek?

– Egy bődületes szintéziskényszer, amit, hogy is mondjam, a megszokott helyett a szükségelt érdekében be kellene dobnod a küzdelembe, mindnyájunk napi személyes viaskodásába az anyaggal és önmagunkkal. S ehelyett, számomra nyugtalanítóan, visszafogsz.

– Jaj, de unom az eszeteket!

– Nagy szavak. Éjfélre a szavaknak is megnő a súlya! Legalább kétszer akkorák lesznek.

– Minek kell Zeusznak folyton kiadni, levezetni a mérgét, mikor kutya kötelessége volna összegyűjteni a büntető villámokat?!

– Miféle egyetemességről beszélsz? Hiszen az osztályharc felosztotta végleg a világot.

– Szerelmes csak egyszer lehet az ember, legfennebb kétszer, de…

– Ő emlékezik! Nekik emlékeik vannak, hallod! S ezért én várjak soromra, és öt gyermek felnevelésére hivatkozik, mikor…

– Szóval még a huszadik század végén is lehet bűnös liberalizmus!

– Nyugalom!

– Még a logika se állhat ellent az igazságnak.

– Még az igazság se állhat ellent a logikának.

– Végre csend van. Hozzá lehet fogni veszekedni.

– Vagy folyton jó replikákat mondunk, vagy minden szó olyan jellemző a korra, hogy…

– Szerintem inkább etikai jellegű. Egy: megyek a bozótban, s ha nem üt le senki, nem ütök le senkit. És kettő: megyek a bozótban, s akkor sem ütök le senkit, ha valaki megpróbál leütni. Semmiképpen se ütök le senkit.

– Odaát azt mondják, hogy valósággal irigylésre méltó, hogy itt lesz a nagy kaland.

– Persze ahhoz másképp kellett volna öltözni.

– Milyen szép volna lelki világkongresszusokat tartani. Csak nem elég fegyelmezettek hozzá. Nem tudnak a lényeggel előhozakodni.

– Igazság-reflexeimre bízom! Igen! Csakis arra. Mert az igazságérzet hiányát vagy fejletlenségét legalább olyan súlyosan kell megítélni, mint az igazságtalanságot.

– Aha, megvan, itt van. Ezt keresed? „Az eszköz éppúgy tartozéka az igazságnak, mint az eredmény. Az igazság kutatásának is igaznak kell lennie; az igaz-kutatás maga a feltárt igazság, melynek szétszórt elemei egyesülnek az eredményben. Karl Marx.”

– Melyik munkából van ez?

– Nem tudom, nem írja.

– Hogyhogy? Miért kell feltétlenül külön értelme legyen az emberi életnek? Erre felelj!

– Mi hűséges szóvivői voltunk egy ideológiának. Nem is volt magánéletünk.

– Az élet értelmének kérdése csakis az én láthatárán bukkan fel. Világos? A mi-től vissza az én-ig…

– Na, menjünk aludni. Melyik jön?

– Uram, értse meg, én nem újabb hűségnyilatkozatokat akarok tenni, hanem tanítani és meggyőzni akarok.

– Ó, mennyivel jobb nektek!

– Miért? És mi kik vagyunk? Mi, női szabók vagy mi, ógörögök?

– A minőségi harc ennek a századnak a közepén etikai vonatkozásban sok zavart okozott…

– Állati baba!

– Egyszóval: törekszünk, mint minden egészséges fiatal, a teljes emberi életre.

– A kérdés az, hogy cáfolni vagy bizonyítani akarjuk-e létünk véges voltát.

– A XX. század közepén vagyunk!

– De nem maradunk itt sokáig!

– Van ebben a gyermekben valami rátaláló, odaverő, mi?

– Az ellentétek még erősebb kiélezése nem más, mint zabot hegyezni. Az ellentétek elpalástolása pedig egyszerűen hazugság, polgári és televíziós értelemben.

– Mivel az ember valószínűleg változtatható és érzékeny lény, következésképpen olyan tulajdonságok is kifejlődhetnek benne, melyek közben szépen akadályozzák kiteljesedésében…

– Az emberben vagy a szellemiségben?

– A szellemiségben!

– Az emberben magában?

– „…az ember eltörölhetetlen és eredeti, noha történelmileg folyton változó társadalmi jellemének megismerése”, így mondja Lukács György?

– Olyan partnerek vagyunk, akiket szüntelenül legyőzöl.

– Egyetlen reménységem volt, hogy ti valamennyien elestek Segesvárnál, s én végre egyedül megoldom a kérdést.

– Éljen a nagyember!…

– Csendesebben…

– Van még valami pia?

– Parancsolj. Gyújts rá. Van még egy egész csomag a kabátomban.

– Te mit találtál megint, mit olvasol ott?

– Hallgass csak ide: „Voltak idők, midőn az izgatottság Európában látszatra egyetemiebb, általánosabb volt, mint jelenleg.”

– Tökéletes!

– Ne marháskodj! Ki az? Mi a címe?

– Eötvös: A XIX. század uralkodó eszméi…

– Aha!

– Jé! Hát nem ismerted fel első hallásra? Ejnye, ejnye! Úgy teszel, mintha te mindennap ilyesmit olvasgatnál fel a lányoknak.

– Járj körül ebben az Európában és több Európában még…

– Ugyanis rendszerint a bányák s az elsüllyedt városok is a bolygó felszínén vannak; nem ott kezdődik a mély, ahol még egy-két lépés, s mint a talajvíz, már térdig locsognak a beszéd hullámai.

– Ez is Eötvös?

– Nem, ez már Ő!

– Milyen volt szőkesége! Tessék, még mindig nem derítettek fényt erre az egyszerű problémára se. Ezt is ránk hagyták. Csak győzzük!

– Mindenki megírt már mindent. Csak nem mindenki olvasott még mindent.

– Hiába. Az ember minél többet tud a világról, annál nehezebben értekezik már azokkal, akik még alig tudnak valamit. Hát tanítson, mester!

– Haljon ki a föld, mert nem igaz, hogy össze tudunk férni!

– Sose hallgass húsz évvel öregebbre, csak húsz évvel fiatalabbakra.

– Akkor semmilyenekre.

– Na nem, barátocskám! Eljön még az ideje, mikor lesz már nálad húsz évvel fiatalabb felnőtt is.

– Nem baj, fiam, még eltelik egy-két év, s aztán megoldódnak a nagy problémáid. Ügyelj, nehogy visszasírd még ezeket az időket!

– Gyakorlat teszi a mestert. A halált is megtanuljuk…

– Percek kérdése!!

– Már megint? Figyeled? A próféta időnként átmegy a szobán szórakozottan, tógában, köpenyegben, pizsamában, és megnyugtatóan ideszól: „Percek kérdése!”

– A beszéd- és értelemgyakorlatnak mi az ellentéte?

– „Szól a kakas máááár – – – – –”

– Te is éneklős vagy.

– Halkabban, gyerekek, egy kicsit csendesebben.

– Hagyjátok. Este nyolc óta, mit! – ezerkétszáznegyvenegy óta el akarja szegény énekelni.

– Halkabban.

– Hagyd csak. Megszokták.

– Miken megy át az ember! S ti milyen könnyen meg akarjátok vásárolni a kedvet, örökre.

– Lajoska, te például milyen szívesen költöznél át kicsit egy összkomfortos női testbe!

– Bizony. A fejemről persze le kellene mondanom arra az időre…

– Idősebbek erkölcsileg abbahagyhatják a gyakorlatot. Gyerünk haza!

– A forradalmárok egyre inkább a nyugodt emberek, akik meg is tudnak állni, amíg meg kell állni, hogy megfoganjon, lehiggadjon, gyökeret verjen, aminek meg kell maradnia…

– Neki van ideje bőven! Végre egy ember, akinek van ideje.

– A XX. században emberiség ütötte fel a fejét.

– Na elég volt. Gyerünk.

– Hogy állsz a könyveddel?

– Mert közben még sokat kell csépelni a szót.

– És piálni. Mikor melózzunk?

– Ez a fizikusokra is vonatkozik.

– Na, indulj már. Szervusz.

– Bocsáss meg, hogy ilyen sokáig ültünk a nyakadon.

– Miféle beszéd!

– Jó, akkor ne bocsáss meg…

– A piros ászt elvittem! Itt, látom, úgy sincs szükség rá!

– Másokkk vittekkk rossz utakraaa engemmmm!

– Másokkk vittekkk rossz utakraaa engemmmm!

– Másokkk vittekkk rossz utakraaa engemmmm!

– Másokkk vittekkk rossz utakraaa engemmmm!

– A vita tárgya sajnos nem a lényegében, hanem abban a szörnyű általánosságban áll, ahogy az öregeink nézik a dolgot.

– Ők azt szeretnék, hogy legalább a felület legyen elsimítva.

– Ne, azt igazán ne, végre! Azért olyan nehéz a tanulságokat s hozzá az érveket kibányászni a múltból.

– De hát állandó szellemidézéssel és élveboncolással se lehet élni. Pont olyan fárasztó, mint az állandó építő eksztázis.

– Szerinted új dimenzió az eksztázis?

– Szerintem csak az értelmen át vezet innen tovább minden út. Itt más eksztázisokkal csak a halál jelentkezik. Én minden hatást azzal engedek magamra, hogy az értelem riadóját kiváltsa!

– Maholnap mi vagyunk az öregek. S oda az egész. A kedv, az energia.

– A kedvért kár lenne.

– Szerencsédre vagy szerencsétlenségedre, te nagyon jó ember vagy. A jó emberek sokáig élnek. De ők se élnek örökké!

– Csak addig, amíg megjön a stafétában a váltás.

– Igen, hát nem most mondta odafent az öreg, hogy pillanatnyilag kevés a nyersanyag.

– Akkor nincs mese, a jó embereknek száz esztendeig is ki kell tartani.

– Megbocsátható optimizmus.

– Vannak bocsánatok, melyekre nincs bűn.

– Szerintem veled kapcsolatban az öregnek igaza van.

– Vagyis miben?

– Abban, hogy hagyd abba ezt az önpusztító életmódot. Vagy tényleg van valami komoly bajod?

– Fenét. Azzal ellensúlyozom a bánatát s a halálfélelmét, hogy én is ki tudja milyen beteg vagyok s meddig élek.

– Ez hülyeség. És kegyetlenség is. Az egyetlen érzékeny pontján bántod.

– Gondolod, olyan érzékeny pont neki a fia élete?

– Most marha vagy!

– Persze, te már tudhatod. Neked is van két fiad, bennük kiérsz majd halálod után még újabb harminc-negyven évnyit ebből a kútból, s az unokákban esetleg százat is, mi? És ha mégis együtt pusztulunk, mint a kőszénkorokra ítélt őserdők?

– Azt hittem, csak apád szenilis.

– Tényleg, szerintetek szenilis az öreg?

– Istenem, mint mindenki, aki Ferenc Jóska idejében startolt! Hatvan év alatt látott mindent s mindennek az ellenkezőjét is. Átsepert rajtuk néhány világháború. Pont ennyi volt kéznél, egyébként többet is kibírtak volna.

– Nagyszerű fiúk voltak.

– Igen, azok is voltak köztük. Egyébként senki se tehet róla. Egyszer csak jön az öregség csendesőrülete.

– Azért kemény fiú maradt. És gondolkozik, fiacskám! Magában éppolyan szabadságszerető, mint Don Carlos vagy te, csak másképp adagolja.

– Másképp. Vettem észre. Volt eset, hogy már le is ellenségeztük egymást.

– Mert egy fafejű ló vagy! Épp te nem vagy képes felfogni, hogy most össze kell tartanotok.

– Mi tarthat össze két embert? A mi esetünkben többek közt a fájdalom, a közös fájdalom, amelyik időnként mint a tenger egymáshoz csapja őket. Már legalább húsz éve tart a mi szétszakadásunk. Csak anyám tudott néha összebékíteni minket. Anyám éppen olyan volt, mint én.

– Eredj már! Szegény édesanyád maga volt a türelem. És emlékszem, ha valami baj volt nálatok, mindig ő talált megoldást, ti csak hadonásztatok.

– Nem láttál még engem hatvanévesen!

– Ez az, fiacskám. Mi sem vagyunk olyanok, amilyenek mi vagyunk. Majd ki fog derülni. Eddig mindenféle öregek voltak, a legkülönbözőbb korokból. Csak a mi ifjúságunkból nem öregedhetett még meg senki. Az ítélethez szükséges volna azt is látni, magunkat öregen.

– Sajnos, kicsit késő lesz.

– Én néha szeretnék ötvenen felüli angol lord lenni, hogy azt mondhassam: Jean, vigye ki ezt a világot.

– Te mit mind mutogatsz?

– Azt, hogy ez a pali teljesen hülye.

– Bárhova mutatsz a világegyetemben, ott mindig van valami. Nekem ne mind mutogass.

– Mitől lett már megint éjfél?

– Telik az idő. Időnként látom magam öregen, batyuval, egy kilométerkövön, amint éppen kinézem az árokban azt a bizonyos helyet, ahol fel szokás fordulni.

– Na, szóval elvittem egy hétre ezt a két könyvet. Pá! További munkasikereket!

 

*

 

– Most mi bajod?

– Semmi, csak ilyenkor egy kofboj vágtatni kezd bennem. Én nem értem, akkora feszültségek futnak a drótokon, s ti imádtok a lapos teóriákban fetrengeni. Van fogalmatok, milyen nevetséges ez itt, a provincia kellős közepén?

– Van. Ne üvölts!

– Van úgy, hogy te is üvöltesz.

– Van úgy, hogy én sem üvöltök. Olyan hely ez a huszadik század is, mint Texas. Elég egy elhamarkodott, egy hirtelen gesztus, és mindenki félreérti. Piff-paff! Szerintem csak szép nyugodt mozdulatokat volna szabad tenni. Jelezni a békés szándékot.

– Huszonhetedik replika. Még egy tökéletes elmélet! Döglöm azért, hogy folyton megfogalmazol valamit. Már látom, hogy tíz év múlva keménykalapban fogsz mutatkozni öttől hétig, mint Bogdán úr, és köztereken tanítasz. Istenem, hogy lehetne belőled egészséges hülyét faragni!

– Szívből örülök, hogy most te vagy kiborulva. De hagyd a nagyembert, most ne bántsuk. Beszéljünk a kisemberekről. Ez a kor tele van többet akaró mukikkal, akik csendes iróniával panaszolják el, hogy még mire lennének képesek, hogy egy zseni veszett el bennük. S egészen békés szándékúak már.

– Egy megoldás van ezek szerint a kisemberek számára: legyenek nagyemberek.

– Fordítva! A ti etikamániátok azt sugalmazza, hogy a nagyemberek legyenek kisemberré.

– A degenerált fiatal majom valahol ott van a címeredben, fiacskám. „Dzsungel- és gerillaharcra alkalmatlan.”

– Hát mondd, hol az a mondjuk tízezer ember, aki összefut, ha az öröklött testet-lelket bántja valaki?

– Ez is egy etikai jelszó, semmi más!

– Inkább egy jelszó, amit felkap a világ, mint egy nagy szintézis, amit, mint a Halotti Beszédet vagy a Milói Venust, véletlenül fedez fel majd egy könyvkötő vagy egy sírásó ötszáz év múlva. A nagy evidenciák előbb-utóbb jelszóvá s aztán közhellyé válnak, ha szerencsésen átmennek a közgondolkozásba. S a közgondolkozás termeli tovább az evidenciákat. Mert akár tudod, akár nem, mit termelsz naponta? Tanulságot, megfogalmazást, asszociációt, evidenciát.

– Te szerelmes vagy Evidencia kisasszonyba.

– Én szerelmes vagyok Evidencia kisasszonyba. Egyszemélyi egyensúlyok elegendők az egész egyensúlyához. Sajnos.

(Ezen az evidencián aztán mélyen elgondolkoztunk, s hallgatásunk közös közleménnyé emelte.)

 

*

 

– Nem tudod, hogy vagy?

– Jól.

– Ha mindig ilyen csendben ülnél magadban, akkor mindig eszedbe jutna valami?

– Na látod!

– Most például mi jut eszedbe?

– Hogy vajon mitől tüsszentesz akkorákat.

– Olvastam egy hideg könyvet, s meghűltem. Na, szóval mire gondolsz most?

– Mindenre egyszerre.

– Aha, megint szimultánt játszol. Hallod, Ramszesz?

– Hagyd abba, Grampi!

– Mi az, te is be vagy borulva? Két sötét ponton keresztül már egy sötét párhuzamost lehet húzni. Sajnállak benneteket, ha elmélkedni akartatok, mert éppen abban a fázisban vagyok, mikor a gyermek kitűnően tud kérdéseket feltenni. Például mikor nyírjuk meg a Ramszesz szakállát?

– Addig nem szabad a szakállat nyírni, amíg ki nem alakul az egyénisége.

– Ez az! A tiedet szerintem Arnoldnak kéne hívni.

– Az fix! Érdekes, mikor egy ember nem túl látványosan porlik.

– Most miért kötsz belé megint?

– Igazad van. Néma csend. Időnként én tüsszögök, ő szimultánt játszik, neked meg nő a szakállad. Mélázzunk csak! Ellenben a hülyeség teteje lenne a kétségbeesést angoramacskának nézni, és ölbe venni, hogy álmos délutánokon simogassuk.

 

*

 

Simogatom a bársonyt, denevérek nagy füleit kapirgálom. Aztán lefogja a kezem valaki, akit ez idegesít, erre se ébredek fel, csak megállapítom az álmodás nyelvén: tehát nem vagyok egyedül… Poppea olvas. Ma nincs előadása. Elaludtunk, s valószínűleg nem megyünk sehova. Ma Mükéné-hangulatú estém legyen. Balzac-korabeli délelőttöm volt, a régi kollégium alagsorában rendeztük a levéltárat. Ez a kék nagy felleg, mely most a városra terül az esti égről, egykor ott ült hajdani városok felett, s ringatta azokat a pillanatokat, melyeket belőlük olyan közelinek érzek. Poppea szobája délre néz, a Jeges felé. Az állomáson túl csupa szőlősoldal. Az ősz falain most rozsdalé folyik le, az erdők mállanak. A régi utakon, mikor őszi olvasmányok hangulatára gondol a világ, megvizesül a sár. Minden, ami hosszas életű, most elrejtőzik valahová, túlélni a telet, csak az olyan rövid életűek, mint a falevél meg az ember, tudnak belefeledkezni életük fehér tükrébe. Egy nagy levél hetek óta itt lakik az ablakpárkányon. Egyszer csak belibbent valahonnan. Azóta, mint egy sebesült, szárnyatlan madár, csak továbbrebben, mikor az ablakot nyitni-csukni kell. Beborult. Barokk.

– Na, mit jelent az, hogy the birds went south in the winter, the trees lost their leaves in the fall?

Nem szép dolog, de türelmetlen vagyok, tudom. Pedig csak kedveskedni akart.

– Máskor ne aludj el, ha morcos leszel tőle.

– Máskor nem alszom el – mondtam már állva, felvágott állal, a legfelső inggombom gombolva, a sértődöttséget hangsúlyozva próbálom elejét venni a sértődésnek, mint mindig, mikor rosszkedvű vagyok, s rögtön megbánom, ha elárultam. Támadva békülök.

– Te olyan „a feleségem” típus vagy. Sajnos. Fekete fej, fekete kabát, fekete csizma, fekete táska. Tudja, hogy jól áll a fekete, fekete estét vesz fel hozzá, íme a tökéletes lady.

Elmosolyodik, és hagyja, hogy megcsókoljam.

– Mindent megunsz egykettőre. Engem is, ugye?

– Nem. Csak unalmasan szeretlek.

– S mit szeretsz rajtam?

A könyvtárak s a képtárak megborzonganak, de intek, hogy maradjon csendben a világ, tudtommal mindenkinek szabad egyszeri életében teljesen úgy viselkedni, mintha a világon az volna az egyetlen élet. Nekünk is.

– Mindent.

A világ egyik legvastagabb kérdőjele volt ez a kanyar, és nevetséges vagyok, hogy visszanézek, hogy tudatában vagyok annak, hogy megint tudatában vagyok. Minek kell folyton ébren lenni!

– Mit szeretsz még?

– A középkori tájakat, a keleti édességeket, a svédszőke lányokat, a római közigazgatást…

– Én nem vagyok svédszőke.

Tökéletes. Mert nem vagy középkori táj és prefektúra sem. Én viszont hibás vagyok, ha elfog az undokság. Játsszunk hát könnyebbet, szorosan összefonódva, de nem szerelmesen, csak otthonosan, szemben az egyre halványabb ablakfénnyel.

– Jó gyermek voltál?

– Azt hiszem, igen. Lehetett velem beszélni.

– Hogyhogy?

– Odafigyeltem, és így alakultak ki téves nézeteim és helyes nézetem a világról satöbbi.

– Mindig így fogjuk szeretni egymást?

– Nem tudom, mikor lesz mindig, de majd kérdezd meg akkor is.

Szerencsére ma Poppea vezényli a játékot, csak oda kell figyelni.

– Holnap lesz mindig.

– Akkor holnap.

– Miért holnap? Holnap, az rendszerint soha.

– Akkor soha.

– Soha nem akarod bevallani, hogy mindig így fogjuk szeretni egymást?

– Hogyne, bevallom, mi leszünk az elsők, mert eddig még senki sem bírta örökre.

– Ide figyelj, ha nem szeretsz, én szörnyű bosszút állok!

– Ide figyelj, ha szeretsz, én még szörnyűbb bosszút állok!

– Utánozó majom! Jaj, azt meséltem, hogy kicsikoromban engem megharapott egy majom?

– Nem. Hogy történt?

– Százezer gyermek közül egyet harap meg a majom az állatkertben. Na, az én voltam. Ez is életrajzi adat, be kellett vallani. Te is elmondasz mindent, amit kérdezek.

– Azt még nem kérdezted, hogy hol, mikor és miért születtem.

– Jaj, megeszed az életemet! – sóhajtja Poppea. Most máson jár az esze.

– Jaj, megeszem az életedet! – szívom bele a cigarettába.

Miért is szomorúak a kék borús délutánok? Mit tudjátok ti most máshol, akárhol vagytok, hogy mi a teljes nyugalom! Az csak most, itt, innen mutatkozik, ezen az égen, ezek alatt a sötétkék felhők alatt, ebben a szűrt, maradék fényben, ebből az ablakból, ebben a kertben.

– Kit-katt, jön a vonat. Hallod? Kit-katt, kit-katt, most mindjárt fütyül. Egyenesen ide szokott fütyülni. Na, csukd be az ablakot. Fázom. És gyorsan takarj be.

– Mégiscsak ez az én igazi hivatásom. Hogy pesztra legyek.

– Most gonosz vagy.

Jó mélyet lélegzem. A vonatfütty még felfut a csukódó ablakon át. Engem is átdöf.

– Ne cigarettázz annyit. Kész! Mára elég volt!

– Olyan vagy, mint egy férj.

– Igen, szörnyű, hogy mivel ketten játsszák, az egész mindig kísértetiesen hasonlít a házasságra. Még emlékszel ilyenekre? – És közben én külön is játszom: tulajdonképpen illúzió, hogy az emberek a vonat elé vetik magukat. A helyzet az, hogy nem szoktak félreugrani. Mert egyébként minden a vonat útjában fekszik. Ez a szoba is, mint ahogy egy másik szoba is ott feküdt; meg ez a dívány. Mindig. Éjjel is, mikor a legnyugodtabb álmunkat alusszuk. S akit még valahol valaha egy vonat elüthet, annak most előre füttyentett, s még elég messziről.

A becsukott ablak mögött reked a non stop-műsor. Most itt van a hold. És óriási. Azt nézzük összebújva. Előbukkan, kisüt, amíg egy vastagabb felhőt nem talál, újra eltűnik.

– Lássuk, ezt is legyőzi. Számoljunk. Egy, kettő, három, négy… közben megcsókolhatsz… öt… hat, hét…

Ha nagyon sötét van, Poppea sima és hideg bőrű, csak az arca forró.

– Te olyan jó vagy. Mindenki mondja.

– Mert nem figyelnek oda. Nem voltam soha különösebben jó, csak nem bírtam elviselni, hogy valakinek erkölcsi fölénye legyen velem szemben.

– Ez jól hangzik, igaz lehet. Na, mondj még valami igazat.

– Hiú vagyok. Azt a méltóságot védem, amit rendszerint utólag szoktak csak megszerezni, megvédeni, számunkra.

– Vagyis a jóságod mögött tulajdonképpen gőg van. Segíted, mert megveted azokat, akik gyengének mutatkoznak.

– Hát felismertél, érzékeny lélek? Hátha még tudnád, mióta vagyok úton, hogy útlevelemet még Rotterdamban állították ki, s Erasmus a valódi nevem.

– Megint számbeli fölényben vagy! De szeretlek.

– Ennek ellenére. Jó.

– Hát nem a szerelem a legfontosabb érzés?

– Várj, ezt felírom. „Poppea szerint a szerelem egy nagyon fontos, fehér-bordó érzés.”

– Meleg-barna! Ha már csúfolkodsz, ezt jó, ha tudod a színekről. És nagybetűkkel írd fel.

A falak nagy részét színlapok borítják. Poppea két éve elteszi minden fellépéséről a plakátot, a falon persze a legelsők vannak. Nagybetűk, kisbetűk, plakátbetűk. A szerelmesek, mikor találkoznak, rögtön mítoszt is találnak, különben nem olyan érdekes az egész, egy idő után úgyis csak a mítosz marad: a kezdet örök emléke. Ez akkor jutott eszembe, mikor egyik éjszaka ezekről a plakátokról félálomban egy történetet rögtönöztem Poppeának. Elalvás előtt úgy tud elfészkelődni, összefonódni, mint én még soha senkivel. Már ismertük és szerettük ezt az elalvást, mikor ez jutott eszembe: Gutenberg két egymást átölelő betűvel álmodik: az n és az f egymással valami emberszerű, szerelemarcú örömöt áraszt. Aztán felébred, lesiet a műhelybe, s a frissen kinyomott szövegben keresgélni kezdi őket, de sehol, még véletlenül se fordul elő egymás mellett egy n és egy f. Poppeát előbb elbűvölte, aztán kifogásai támadtak. Miért ne legyen csak Gutenberg álmában összeölelkezve az n és az f! Meg is változtatta a mítoszunkat. Ilyen félig felébredt hajnali órákban sok mindent megbeszéltünk, ilyenkor adtam neki legtöbbször igazat. Milyen is volt, amikor először várt itt engem? Kiderült, hogy én kellett volna hogy javasoljam: tegyünk fel egy lemezt; így tervezte el. Ehelyett, hiába volt olyan szépen odakészítve, ő maga kellett hogy javasolja. Sebaj. De mitől is volt az, hogy olyan simán ment minden, első perctől, könnyen, természetesen? Talán, mert ebben a kicsi szobában állandóan jön, hogy összebújj. Különösen azzal, akivel a világűrben is össze tudnál bújni, akár egy kietlen lélekben is. Jaj, Poppea, rendezd át a fejem, tombolj, dörömbölj bennem, mert én nagyon mélyen lakozom néha, csillapíts s válaszolj, vagy borítsd össze a kérdéseket, seperj le mindent, ne hagyj meg semmit! De te ehelyett megfontoltan és józanul most éppen családot alapítanál. Velem, de mintha én itt se lennék. Hát ide figyelj…

– Mennyi idő múlva fogsz megcsalni?

– Ezt hogy érted? – és felébredek belé.

– Úgy, ahogy minden jobb polgári család válóperes aktáiban szerepel: megcsalni.

Egy cipzár surranása.

– Mit nem adnék, hogy tudjam, mit gondolsz most! Persze nem mered mondani, nehogy kiboruljak. Különben reggelig beszélhetnél, ha akarod, úgysem érteném. De én egy fél percet beszélnék s kiborulnál.

– Úgy!

Tudjátok, én egy repedés vagyok, ki így csinál, s csak aztán szalad végig. Ezért sosem vagyok veszélyes. Most se mentem bele a játékba, csak úgy tettem.

– Utálom, hogy nem vesznek emberszámba. Csak hogy milyen szép baba! Milyen jól van csomagolva! Igen, állatian jó nő vagyok az utcán, színpadon. S ha le kell vetkőzni, még oltáribb. De a művészetnek nincs neme. Akkor mit számít, hogy nő vagy férfi, azt kéne tiszteljék bennem.

…százkettő, százhárom, száznégy, elálmosodtam. Nem kéne várjunk, lehet, csak két hónap múlva megy el az a felhő a hold elől. Az éjszaka felhős. Milliárd betű nyoma rajta, az elmúlt évszakok szereposztása: szél, madár… Csak testünk-lelkünk lehessen íratlan tiszta. Többre úgysem viheti földi ember, mint hogy egy tiszta ágyba lefekszik este. Lehet annál több, mint egy régi bibliában egy n és egy f egymás mellé nyomva, örökre, örökre, örökre, nem is érinthetik egymást, de örök viszonyuk őrzi egyetlen szó értelmét, a szó egy mondatét, a mondat…

 

*

 

Mi nem akartunk feltűnni. Igazság szerint meg is feledkeztünk róla, hogy látnak. Poppea szép, még ott is szép, ahol a homlokán, a haja tövében kis háromszögben kezdődik a Kleopátra-frizurája. Két éve került a színházhoz. Még itthon se jártam, mikor már értesültem: „Apám, egy új balerina jött az idén, Szentkirályi Márta, kétségbeejtő, most végzett. Irtó fenn hordja az orrát, nem áll szóba senkivel.” Hónapok múlva meg azt hallottam, hogy „milyen zűrös a babafej, ha rájön, csak egy nagy kerek napszemüvegbe öltözik, úgy megy végig a főtéren. Kivel fut? Most azt hiszem, Jávorszky Pali startolt rá komolyan. Ismered, mekkora hóhányó. Meghívta, a baba fel is ment, állítólag csak zenét hallgattak. De ott felejtette a híres napszemüvegét. Pali nem akarta visszaadni, csak ha megint felmegy. Erre a múlt szombaton négy kolleginájával állított be.” Ilyeneket hallottam. Közben egyszer láttam a vendéglői asztalnál. Megnéztem én is. Azt hiszem, észre se vette.

Pontosan egy éve, áprilisban, egy hétre jöttem haza. Vasárnap délután átmentem Tóbiásékhoz. Már kétszer hívtak. Abban az időben voltak a legderűsebbek a belső monológjaim. És furcsa és kellemes volt a találkozás (legalább tíz év után) azzal a házzal, amelynek hangulatából jócskán maradt a gyermekkoromban. Valamikor ott laktunk az udvarukon. A sok ezer környezetben elkezdődik mindig egy új meg új szála az időnek. A történetek lemaradnak, a hangulatokat lehet csak végigutazni, azokat se mindig. Nemcsak térben és időben bejárhatatlan a világ, hanem idegidőben is. Most az albumok, díszkötések, asztalterítők, a zongora, a Für Elise, amit Júlia néni kedvesen eljátszott rögtön, ahogy szóba hoztam… Hirtelen mindent szeretni kell, mert a sajgóan szép gyermekkorból bukkantak fel néhány órára, vagy ha elviszem: néhány hétre. Tutyiéknak a Sárikája már tizennégy éves, és színire készül. Most „első szavaló”. Böbe elhozta a barátnőjét a nagymamához, hogy eldicsekedjék a kishúgával, lássuk, mit szól egy szakmabeli. Böbét sose szerettem. Nagy szájú, nagyhangú leányka volt, idősebb nálunk, de azért Ramszesz a hatodikban udvarolt neki két hónapig. Mivel női szabóságot vezet, ő a helybeli divatszakértő, és minden művésznővel jóban van. De szeret megismerkedni látogatóba érkező írókkal, vendégművészekkel, szerepelni mindenütt, ahol ilyenkor társaság gyűl össze. És szervez. Mindent. Névnapi zsúrt, nyugdíjasbált, szavalóestet, magánéletet. Közben hangoztatja, hogy esze ágában sincs férjhez menni.

– Böbe? Böbe egész délután mesélt. Engem akart faggatni, de közben elmesélte, milyen kalandos lett volna az élete, ha ő nem olyan szamár. Egyszer, még tizennyolc éves korában megszökött egy sportolóval, valami Rácz Jenővel. Igaz?

– Nem emlékszem. Biztos úgy volt. S te?

– Én hallgattam feszült figyelemmel, mint a kiscica a nagycicát. Örvendtem, mikor beléptél, mert már nagyon untam. Pedig olyan kis bokszolópofád volt, s azt általában nem állhatom.

– Látod, nekem bokszolópofám volt, s nem vagyok bokszoló, neked meg Lollobrigida-pislogású nagy szemed volt, pedig szerencsére nem vagy Lollobrigida.

– Miért szerencsére?

– Csak. Folytasd.

– Szóval te bejöttél… Annyiszor elmondtam már. Még egyszer elmondom, de legeslegutoljára…

– Meglátjuk.

– Hát figyelj oda! Nem is itt kell kezdeni. Hanem, hogy akkoriban tele volt a fejem téves elgondolásokkal…

– Most is!

– …ha meg kellett érteni: mi történik hirtelen bennem, fel kellett fogni, mit érzek, nagyon magamra voltam utalva. Éppen amiatt, hogy sose szerettem még igazán senkit. Ott kell kezdeni tehát, hogy elviselhetetlenül, kínosan szeretlek. Nekem kín ez. Minden percben érzem, hogy negyed-, nyolcad-, tizedannyit se érek neked, mint amennyi te vagy nekem…

– Azt meséld, hogy…

– Akkor persze másképp jelentkezett minden. Egyszerűen annyi történt, hogy délután ötkor unottan elindultam egy irányba, üres délután volt, aztán kinyílt az ajtó (istenem, hány ember lépett be már azon az ajtón előtted, csak abban a félórában is), és aztán bejöttél. Olyan magas, nagy ember voltál, érdekes arcú…

– Bokszolópofa.

– …de nem is az volt a fontos, hanem, hogy egyszeriben betöltötted az egész szobát, mindenki úgy örült neked, te rám néztél, egy pillantásoddal lefoglaltál, magadévá tettél. Aztán leültél mellém a legnagyobb természetességgel, és már nem is volt mit csináljak, tovább te vezettél, mindenhol és mindenben.

– Na azért ne túlozzunk.

– Tudom. Semmi hozzád tartozás. Azt hamar leromboltad, arról már úgy leszoktattál. Valamiért nagyon féltél, hogy hozzád tartozónak érezzem magam. Hányszor kétségbeesetten igyekeztem hozzád férkőzni. Nem lehetett. Legjobb esetben a humorod mögé bújtál.

– Azt meséld tovább!

– Akkor megállt a világ, az emberek, a házak, a fák, én is. Szerencsére nem volt nyolctól előadásom, aznap biztos történt volna velem valami a színpadon. Együtt jöttünk el, emlékszem, elkísértél. Néhány óra alatt mindennek már csak akkor lehetett jelentősége, ha köze volt hozzád. A te városod, a te utcáid, a te házaid, a te fáid álltak körül. A te eged. És ismeretlen, apró reményeket fedeztem fel magamban, több lettem, okosabb, igen, talán akkor voltam a leggazdagabb életemben, azon az estén.

– Köszönöm.

– Mintha valaki elém rakta volna a világ szédítő csodáit, körülölelt megnyugtató magabiztossággal és…

– És?

– …és kézen fogott, igen, én azt jelképesen is éreztem. És azt hittem, hogy a kezemtől ő még erősebb lesz. És különös, hogy éreztem azt is, hogy félek belépni valami ismeretlenbe.

 

*

 

– Nézd, hogy bámulnak. Hagyod?

– Mindnyájan kiállítási tárgyak vagyunk. Olyan a mesterségünk is.

– De csak nyitva tartási időben megtekinthetők.

– Nekem sajnos, ha egyáltalán műsorra tűznek, a nap huszonnégy órájából bármelyik pillanat a műsoridőm is.

– Nahát nekem nem. Én utálom, ha a magánéletemet bámulják.

– Én vagyok a magánéleted, te vagy a magánéletem, így váltunk egymás közéletévé.

– Boldogtalanná tudnak tenni egész napra.

– A legegyszerűbb dolgokból is lehet egy kis boldogtalanságot szívni, ha nagyon akar az ember. Lemegy a világ, s másodszor már poézis.

– Csak ez hiányzott még! Hallod? Hogy ússzék itt a Tosselli-szerenád!

– Zárasd be a zenés helyeket.

– Kitömött buta vén szobrok!

– Mit tudod te, mire gondolnak.

– Semmire. Te százszor többet tudsz a korról is, amelyben éltek… Azért is nyújtsd ide a kezed. Meg akarom fogni.

– Mire gondolsz?

– Rájuk. Úgy ülnek, mint akik várnak. Pedig éppen ők azok, akik már nem várnak semmit.

– Honnan tudod?

– Nem sajnálhatják az időt. Nincsen semmi elintézetlen dolguk már.

– Honnan tudod? Voltál már öregúr vagy öreghölgy?

– Az én nemzedékem majd a századvégen, öregasszony korában se rendezheti meg ezeket a képmutató, prűd hisztiket, mert figyelmeztetni fogjuk egymást: Rózsi lelkem, emlékezz a házibulikra s a sztriptízélményeidre! Nem, ennyire nem hülyülünk el.

– Honnan tudod?

– Hagyd már abba! „Honnan tudod? Honnan tudod?” Képzelem, mennyit dolgoznak a tükör előtt ezért az állapotért, hogy tízpercnyi idő után hazatipegjenek, és visszavedlik mindenik háziruhás vén szipirtyóvá. Vasorrú bábává.

– Nem úgy ülnek, mint aki nyugtalan valamiért. Engem az izgat inkább, hogy miért nyugodtak.

– Mert érzik, hogy odavannak, s elhatározták, hogy haláluk után is úgy kell viselkedniük, mint aki él.

– Szörnyű vagy.

– Most mit rikácsol úgy az a vénasszony?

– Biztos vagy negyven évvel ezelőtt ő is a színpadot boldogította, s most újra próbán érzi magát. Megrendezi a búcsúzást.

– Öreg pincsi. Na, hála istennek, cseperegni kezdett. Ez ürügy arra, hogy még maradjanak… Most mit hallgatsz? Te sem figyelsz rám. Csak rám!

– Hát én is bámuljalak tátott szájjal?

– Neked szabad. Sőt. Nem arról volt szó éppen, hogy szeressük egymást? Csak mi…

– Csak mi. Hányan van az ember? Én hányan vagyok? Most is ahelyett, hogy egyedül jöjjek, még a szerelembe is, mint a sakk király, udvarral jelentkezem. S te is.

– Küldjük el őket.

– Kit?

– Mindenkit. Örök alkalom a kizárásra. Kérdezd sorra: Szereted? Nem? Jobban, mint engem? Most döntsük el, biztos, van ennek is egy képlete… Unod magad, drágám?

– Nemrég olvastam Franciaország rövid történetét a Larousse-ban, mit mondjak, még az is unalmas volt.

– Egyszer azt mondtad, hogy most csak nézel, nincs más dolgod ezután, és leültél oda szembe.

– Itt ülök most is.

– Csakhogy már nem szeretsz. Íme két ember, akiket sandán figyelnek, irigyelnek, s akik nem is fürdenek olyan zuhogó boldogságban, mint elképzelik róluk. Mit szeretnél játszani, kisfiam?

– Fogom a kezed. Ez nekem elég.

– Tudom, hogy nem elég. Magamról tudom, hogy nem elég, se képletesen, se valóságosan. Nagyon szeretném, hogy az legyek, amivel egyszer csak összetéveszthető minden lány: jó feleség, társ, derék anya. Lehet, hogy tényleg nem bírnám sokáig. De még meg se próbálhattam! Tudom, hogy minden eljön. De mikor? Sosem akkor kapunk valamit, amikor akarjuk, kívánjuk. Egyszer talán majd abba a helyzetbe kerülök, hogy mindent elfoglalhatok, amire most csak gondolok. De lehet, hogy akkor már nem lesz érdekes…

Mit tudok tökéletesebben elhinni? A logika is csak kígyó, hisz minduntalan előbújik a kosárból. Fájdalmaim a szóval függnek össze: süketté tett, vakká, tapintani se tudok már, mióta leszoktatott a valósággal való közvetlen érintkezésről. S akkor jön a szerelem, a meztelenségünk menekül az elnevezéstől, de mikor délutánonként így ruhában fektetjük össze két karunk az asztalon kis beszélgetésre, meg kell értetnem veled, hogy messze vagy, elszakítva végleg, mert beszélsz, mert szólsz, mert igazad van, mert ismerőseid vannak, anyád, barátaid, egykori szerelmeid és tervek a jövőre, csupa név, csupa szó, csupa igazság. Egy lányt vetkőztettem le tegnap este, most felöltözködik a kígyó.

Ebből, mint végeredményt, ennyit írtam le egy szalvétára:

 

Túl minden szép, szükséges szemeten lelkünk is összeérhet meztelen.

 

Poppea szótlanul elmosolyodott. Mert biztos, hogy azt értette, amit kell. És eltette a táskájába. Aztán elindultunk. A nyári eső elállt, tiszta volt megint az ég, hogy írni lehetett rá, mielőtt a betűkhöz sötétedik a lapja. És írtam:

Első lecke. Roppant erő van bennem, csak össze kell állítani a tennivalókat, a sok megőrzött részletet, át kell gondolni még egyszer mindent. És ehhez szeretném, hogy közben a lábamnál üljenek, mint egy macska. És téged kívánlak oda. Most téged. Csak csendesen ülj nálam, és tudd, hogy most viaskodom.

 

*

 

Még a nyáron bevonultunk hozzánk is. Anyám-apám kedvesen fogadta. De Poppea számára rosszul választottuk meg ezeket az első napokat. Nem szerette nálunk. Nem szerette meg. Én érte se tudtam gyakrabban hazajárni. Havonta kétszer, egy-két napra. Olyankor pedig eléggé zsúfolt társaságot jelentettünk egymásnak is.

– Úgy jöttem ide, mint egy nagyon fontos és szabad ember. Aztán ott ültem és éreztem, hogy ebben a városban vagyok nálatok is – foglalta össze az első látogatást. De egész nyáron nehéz idő volt, szinte mindennapossá váltak az ilyen kitörések:

– Nagyon el vagyok keseredve. Talán nem is jó kifejezés, nem elkeseredett vagyok, hanem csüggedt. Olyan lettem, mint a vaksin kidobott macskakölyök, félek, fázom, irtózom. Rengeteget dolgoztam az idén, ki is vagyok merülve. Ez tartott életben. Összerezzenek, ha kattan egyet az ébresztőóra, és néha rájövök, hogy túl hangosan dobog a szívem.

Én nem erőltettem. Anyám halála óta nagyon ritkán jövünk együtt haza. Ha nem vagyok itthon, egyedül soha nem jönne. Azt mondja, fél.

– És nem szeretem nálatok azt a rengeteg családi képet. Fiókban, albumban. S főleg a falon.

– Az enyémeket se?

– Azokat se. Pedig nagyon szép szemű fiúcska voltál. Vajon olyan lenne a fiad is? Minek kellett ezekből annyit megőrizni? Olyan vagy úgy, száz különböző arccal, helyzetben, mozdulatban, mint valami képes mese hőse. Csak így szeretlek. Ezt az egyet. Aki most vagy! – és megkönnyebbülten megcsókol.

…Mindenkinek képes mese az élete. Elmondhatnék neked egy mesét valami rettenetes téli éjszakáról, amikor szorongás és enyhe beletörődés tölti el valami öreg pojácakészítő lelkét, az én legkedvesebb mesehősömet, akiről annyi történetet gondoltam ki, egyedül, miközben sorba viseltem ezeket a hat, nyolc, tizenegy éves fiúarcokat, de most nyári délután van, te se dideregsz már, látod, pedig milyen meztelen vagy, s ilyenkor az izmokban annyira benne van az előbbi úszás utóérzete, hogy el se képzelhető, az ember gyenge is lehet, hogy valaha mi is meg kell hogy öregedjünk. Az egyetlen, a pontos, a megfelelő pillanatot kell megtalálni mindenkinek a hangulatában, mikor a legtávolabb álló és legidegenebb dolgokra is egészen nyitva állunk. Van ilyen pillanat. A te életedben is kell hogy legyen.

Csak nyöszörgött:

– Nem akarom! Hallgass el! Csak azt éred el vele, hogy most arra gondolok erősen: atyaúristen, milyen jó is volt egyedül, mikor arra gondoltam, hogy hiányzol.

Dél óta a strandon voltunk. Sokat úsztunk, s hazajövet ittunk is, elég sokat. Vadul szerettük egymást, mint aki bármelyik pillanatban megsértődhet. Megdöbbentett, mikor sötétedés után egyszer csak azt kérdezte hirtelen, hogy vajon csak fiatalok vagyunk s kívánjuk egymást, vagy valóban valami több is ez a mienk?

– Én nem különleges mutatványokra állítottam be az életem. S biztosan te sem.

– Én igen. Ha nem is szándékozom megmászni a Himaláját, s nem fogok átsétálni a Niagara felett, de a szükséges mutatványokat azért is végigcsinálom! – s ezt mind fojtottan, dacosan, szemrehányóan. Aztán az álmokkal jött és a kötelességekkel; engem idézett. Mégis hamar megvigasztalódott, mert azt mondta, hinni akar, és boldog szeretne lenni. Mire megkérdeztem, hogy most miért nem boldog, már azt mondhatta, hogy de éppen olyan boldog, mint régebben, csak már nem olyan biztos a dolgában.

– Nem most kellett volna megszületni. Nem tudom, de nem most.

– Nyilván mindenkinek sokkal később vagy sokkal korábban kellett volna megszületni.

Ekkor történt, hogy nagyon szomorúan váltunk el, mikor visszautaztam. Ezt mondta:

– Ha neked eredmény volna az, hogy talpra álltál, s tudnám, hogy nem olyan vagy, amilyen, s nem dobnál össze újra mindent, ha elhagylak, akkor emberi volna, ha most örökre búcsúzunk. Ez a helyzet. Most megint elmész, csak kétszáz kilométerre, egy más városba, a világba, a te világodba. S én itt maradok újra. Egyedül. Sose tudhatom, hol vagy…

Hol vagyok, Poppea? Képtáram megtekintheted a falakon: összes gyermekkori parókáim; csipkegallérban Hófehérke ölében; mint kamasz; első fegyvereimmel s a hajóval, melyet a szomszédország-beli királyfi, Kristóf csent el egy délután; jövőbeli szemem is rád néz; fehér ingben, fehér kabátban öregkori szomorúságom, melyet tagadok. Ha összehasonlítasz, valóban rengetegen voltunk; meg kellett őriznem testem önállóságát, egyetlen gyönyörűségem, meztelenül, válások után, mikor a nap már elhagyott. Ezt a hazát benépesítem mégis. Ha pont engem megőriztek annyi évezred gondjai-bajai közepette, hálából én is megőrzöm magam. Nézz körül: annyiszor én, s mind idenéznek. Nem hiszem, hogy ne szégyellnél most vetkőzni ebben a szobában ennyi férfi tekintete előtt. Ki tudja, melyik csalt ide? Ki tudja, melyik a szeretőd? Hát lássam, valóban ki tudnál választani mindenki közül?

 

*

 

Egy viasz-szín esti felleget nézek percek óta, és a töprengés már valami értelmet hoz ki az estéből. Egy madár sikoltva elszáll. Persze ő, a siető nem nézi a világot, el se gondolja, leköti az út. A szomszédok kikísérik a vendégeket. Az asszony fázósan, de kacarászva fut vissza a kerti járdán. Az ura utána. Nálunk nincsenek már vendégek, ezért hallom az egészet a falakon keresztül, az utcát, az autóbuszok érkezését a közeli megállóba, az elsiető járókelőket s az ablaknyitást, redőnykereplést messziről. Valami üveghangon cikkant a közelben: Lehet, egy jégcsap az ablak fölött. Az szokott így (csakhogy már régen tavasz van), egyébként biztosan az volt, hacsak nem az utolsó föld-idegen, kortól elrugaszkodott molekula pukkant szét, az értetlenkedő múltból, porszívekből, klavicemballókból kihalófélben lévő madár hangján. Mikor szép alkonyat van, sokáig nézem az eget, hogy megérezzem, hogy beteljek. Aztán, ha tudom, milyen ég van kinn, hetekig oda se nézek, dolgozom. De most ég-nézés van, nyitott ablaknál, a párkányán egy üres, belülről bepárásodott, szép vonalú üvegben köd, a jövő tél, az égen az elmúlt kék s a sápadó vörös. Ágak, idegrendszerek fordulnak: lehajtott férfifejek, a gyökérzet szakállába. Ülj ide a helyemre. Sejted, hogy szoktam érezni magam? Jól. Köszönöm. Elviselhető. Elviselem. Tudom, te kívülről jössz, más világból, más gondolatokkal, nem voltál itt az előző tíz percben, mikor, az előző tíz hétben, mikor, az előző tíz évtizedben, mikor, az előző tíz évszázadban, mikor itt olyasmik történtek, hogy miattuk így vagyok, ahogy vagyok. Itt kell megnyugodni, itt kell megszokni. Hogy megszoktam két nap alatt az utált temetőt! Iszonyodom. De mivel mama ott van, mindent legyőzve, akár ott is lakhatnék az ősz óta. Bizony, mama, ha élni kell, nagyon fontos vagy. Csak úgy megcsókolni téged és átmenni a másik szobába, dolgozni vagy elutazni a nyugodt tudattal, hogy otthon vagy te is. Mikor távol voltam, jobb volt, bármikor arra gondolhattam, hogy otthon vagytok mind a ketten. Mennyit jöttem-mentem. Ha visszagondolok a búcsúzásokra: a családnak mindig egyetlen arca van bennem. A teljes. Ő volt az egyetlen, aki sose hiányzott, nem utazott el innen. Évek óta. Minden napomat irigylem, a legrosszabb napjaimat is abból az időből, mikor még teljesek, egészek, épek voltunk. És most fáj, hogy el kell menni, hogy el tudtam menni akárhova, hogy nem ültem itt vele. Bizony mama, ülnék veled egész délelőttöket és fognám a kezed, a két kicsi eres, dolgos kezed, amit örökre úgy leszorítottál magad mellé akkor éjjel. Nem tudnám semmihez hasonlítani ezt a fájdalmat, semmilyen analógia nem enyhíti. Ez csak egyszer van és saját, ilyen nem volt még a világegyetem történetében, a föld történetében, Európa történetében, a magyarok történetében, az én életemben. Vár voltam a magam korából. Most kezdek romosodni. Virágvasárnapok, gyöngyvirágos reggelek nőnek be térdig, copfos kislányok szerelme. Másokkal megszerettethetem a gyermekkorom? Nem. Újra sem élhetem fájdalom nélkül a hangulatait, soha többé. Pedig egyetlen közérzet hiányzik azóta a napjaimból: a teljesség tudata még egy pillanatra. Hogy visszasétáljak, elvánszorogjak valahogy még a régi szülőházig, haza, s csak én legyek veszélyben, én, én, én.

Egy-egy ilyen tiszta napban, estében minden kedves napunk benne van. Jön haza az ember a lengő tavaszban. Egy néni kinn üldögél. Kezicsókolom. Ugye, milyen szép este van? Igen, valóban. Kinn kellene maradni a gyermekkori csillagok alatt, melyek ott, gyermekkoromban, olvasmányok utáni estéken kuruc kort ragyogtak és Mezopotámiát, és bennük van már örökre az első meleg estével köszönő városka, a család, a sétáló ismerős nénik emléke is. És nem maradsz kinn mégsem, mert arra gondolsz, hogy mindezt, a tavaszit összes jóillataival, még megkapod öregkorodig néhányszor, de most sietni kell, tető alá kell hozni valamit, amit elvállaltál, tervbe vettél már. Nagyon régen nem ültem az íróasztalomnál. Úgy elszakadtam tőle, mintha nem mindent itt tájoltam volna be ezelőtt tizenöt-tizenhat évvel. Innen Babilon, ide Róma… Most, ha egy helyet keresek ebben a házban, más sarkokat előnyben részesítek. Igaz, az íróasztalnál többnyire ott ül apám. Olvas, jegyezget. Rendezi a régi leveleket. Emlékezik. Látom sokszor, ahogy megáll, mama. Én is így vagyok most veled, mint a lélegzetemmel: benned van minden irány, a ceruza hol van, a cigarettacsomag hol van, a szoba hol van, az őszi lombok, a postarét, a kert, a könyvek? Folyton keresztülnyúlok rajtad, hogy elérjem a világot, édesanyám. Fájnak a régi veszekedések. Hazakerültem valahonnan. Persze, a rendezés nyomai. Meddig üldöznek még a szeretetükkel és gondoskodásukkal! Utálatos, hogy a legbelsőbb kamrákban is nagytakarítást rendeznének valami ostoba rend nevében, mely ugyancsak valami korlátolt szempontok szerint rend. Ellenfeleim ők is, mert az egyéniségem szabadsága ellen vétnek, elvitatják azt a jogomat, hogy dolgait bárki egyedül értékelje és ápolja. Lépten-nyomon a viták, intelmek, óvások. De nincs tanulság, nincs eredmény, nincs kímélet. Ellenük is teljes készenléttel és erőbedobással kell küzdeni: védekezni! Mint minden egyéb ellen. Különösen harcos életet rendelt nekem a sors. Ebben a pillanatban például azzal a gyanúsítással vagyok kénytelen megverekedni és győzni, hogy én valamiért szomorúbb vagyok, mint máskor… Drága mama, csak még egyszer mondanád egyetlen mérges kis mondatod. Mintha csak tegnap még itt lettél volna és mondtad volna. Lassan kijutunk abból az övezetből, mikor minden ép, eleven még az érzékek emlékezetében. A kacagása, a mondásai, a melléfogásai, az emlékei, az intelmei. A becenevei: kicsivénasszony, mama, mamus, nyuszika! A két szemüvege: a drótkeretes s a vékony fekete keretes. Amikor kacagott, a drótkeretes mindig lecsúszott az orrára. Az ember felébred, fájdalmában ébred a lélek. És csak nyüszíteni, nyöszörögni lehet. Magunknak. Mert nincs itt segítség, akárki találna már ránk. Lassan megértem, hogy csak emlék leszel, olyan régen nem voltál már kinn a konyhában, se benn a szobában. Most kezdődik, és olyan lesz, mint a gyógyulás. Íme, már megszoktuk: még egy napot el tudtunk tölteni nélküle. Meg kell feszítenem a vonásaimat, mert az arcomból úgy érzem a valamihez, a valakihez hasonlító szomorúságot, mint egy idegent. Ki ez? Ilyenkor melyik őszöm, melyik ősöm szól bele ellentmondást nem tűrön, kivédhetetlenül az életembe? Nem akarok ilyen lenni. Nem akarom tehetetlenül egy anya fiát éltetni, egy anyának-apának formáit éltetni, s kihalni belőle, kiperegni, mint a por! Milliárdnyian vagyunk így: mai embercserepek, kijövünk a napra, és köszönünk egymásnak hangtalanul: jó napot, hogy van? A madéfalvi veszedelem óta nem láttam… „Nagytata, te vagy az? Nagymama, te vagy az? Mama, te vagy az? Mama, hol vagy?”

„– – – – – – –?”

„– – – – – – –?”

„Eredj már be a konyhából, a fene a takarítást! Megint kimeríted magad, aztán itt a baj!” Itt maradt, gazdátlanul maradt az a sokéves aggodalom, hogy még valami történik mamával, vegyük rá, kímélje magát, a szíve, és öregszik, egyre gyengébb, vegye be rendesen a gyógyszert s menjen be lepihenni. Itt maradt, mint levágott végtagok érzete, itt lebeg még sokáig. Mintha csak ma is kimondtam volna: „…feküdj le egy kicsit, kifárasztottad magad, ugye?” Kifárasztotta magát: élt. Ha itthon voltam, éjszakánként hányszor lopakodtam oda lábujjhegyen, ha úgy tűnt, hogy nem hallom a lélegzését. Mindegyre odaállok az ágya elé és nézem, nézem magunkat:

öt éve, hat éve. A belső szobában csak a kislámpa ég. Ülök a mama ágya szélén. Beteg, meghűlt, nagyon erőlteti a köhögés, és az ilyesmi veszélyes. Odavittem valamit, s úgy ott felejtkeztem. Már nem is azon gondolkozom, talán tervezek valamit, vagy csak csendesen vagyok, amilyen lettem az utóbbi időben. Ő pedig hallgat, mert beteg. „Meghalok” – mondja, szerencsére nem olyan súlyos. De elgondolkoztat: egyszer így lesz, és az életem nem roppanhat össze, mert megtart a világ. Így áll össze pillanatok alatt:

 

Mindent kibírok, és e győzelemmel, már látom: megint elbukik az ember; erőmet is a gyengeségem adja, ha nem vagyok érzékeny csak magamra, jóságom is csak hiúságból támad. Hogy imponál, ha bírható a bánat!

 

Nem írom le. Gondolom. Az ilyen típusú eszmélet, mint az enyém, amennyire eredmény, annyira árulás is. Nem lehet tudni, hogy nem a személyes sors véglete-e az igazi, a legemberibb, csak mert zsákutca, csak mert halandó voltunk miatt biztos elbukás, ezért kapaszkodunk a tetszetős, a némi kiutat kínáló általánosba. Talán jogtalan a megdicsőülése annak, aki egyenesen az emberiségben hisz a mulandó egyéni életekkel szemben, hisz nem tesz egyebet, mint elfogadja a választás lehetősége nélkül uralkodó amúgy is egyetlen realitást. Valahol az úton, azt hiszem, nemcsak az egyén, de az időbeli embertömeg: a társadalom idegrendszerében is elalakulnak az ingerek. Elalakulnak, hiszen a reagálás nagy rendszerében valami rettentő súrlódási tényező, valami kiszámíthatatlan tehetetlenségi nyomaték veszi át az uralmat. Hiszen a halál elviselhetetlen! Csakis elviselhetetlen. Milliószor bontja nehezen megkötött szálait az összefüggéseknek, hányszor keresztezi már megtett utamat, felépített eredményeimet oltja ki elszakított elődeimben és barátaimban, s én türelmesen jövök, újrakötözöm e roppant elektronikus agy összes vezetékeit, míg egyszer mi is szembetalálkozunk, mint a betörő meg a mérnök a készülő találmány fölött, egyetlen zseblámpa fényében. És farkasszemet nézünk, mielőtt valamelyik kioltja azt a fényt is, mielőtt valamelyik gyorsabb lesz, mint a másik. Nem biztos, hogy mindig, mindörökre ő! Mondjuk, tízezerhatvanötben valami Faust nevezetű mérnök laboratóriumába telefonon hívatják a mentőket s a karhatalmat. A mérnök nem is titkolt elégedettséggel és higgadtan felel a kérdésekre: az éjjel valami hirtelen ötlettel visszatért a dolgozószobájába és… Az előszobában ott a hulla: a halál…

Csak huszonöt éves voltam, élt apám-anyám, miért ne lehettem volna patetikus és gyermeteg!

A távlat ugyanaz marad, az esték változnak. A csillagok útja, ha egyáltalán átvezet a földön, téged is átdöf, s ez a láthatatlan tű felfűz valahova, a mulandó, cserélődő, de fontos gyöngyök közé. Apám háttal áll a másik szobában, most apám hátáról olvasok: „…Már hetvenkét napja, és én mégis úgy vetem az ágyat, a te párnád alá egy díványpárnát teszek, ahogy kellett mindig. Pedig nem fogsz már hazajönni, csak annyi időre se, hogy bepillants ide: minden rendben van-e? A papucsod az ágy mellett, ahogy otthagytad, mikor többet nem léptél már a földre. Soha többet…” Én tudom, hogy az ember erősebb, mint a halál, még önmagánál is erősebb. Sírtunk. Most legyünk férfiak. Egy cigarettát. Kisfiú a nagy történelemben. Szép, hideg logika van. És sötét, s anyuka nincs már. Más mértékkel méretik itt minden. Lehajthatod a fejed és beismerheted a vereséget. Szép és igazi. S pont így állhatsz végig. Lehet, hogy épp ma szakad át minden. Olyan csend van, hogy képzeletemben a rádió ordít, vidám műsorú állomások közé állítva, és állok a kályhának támaszkodva, s mindennel viaskodom megint, egyszerre és egyedül. Lehet, hogy sajnálom is magam, lehet, hogy rád gondolok, mama. Hát persze hogy rád, tudom, hogy fáj, hogy nem szabad, de mit hazudozzam! Egyetlen életedben miért nem választhatod mindig a legkedvesebb közérzeted? Mióta már, az én békémet keresni jöttem haza, s a mások nyugtalanságát találom. Mióta már! Erő kell hozzá, hogy megtört pillanatom emberét is felkaroljam, óvjam, eligazítsam, erős pillanatom emberével együtt. Mert kiadom magam. Miért? Kiért? Mindannyiunkért. De ki a többi? Mikor él az az emberség, akit oly nagyon szeressek? Kinn egy repülőgép zúgása erősödik fel hirtelen, s elhúz alacsonyan, mert felhősödik a szürke délután. És olyan elképzelhető, ahogy hadihelyzetben egy ilyen berepüléskor kéjesen veszi célba a virágzó fehér kerteket, piros kis házakat egy pilóta, s elégedett, mikor fellobban belőlük a tűz. Erre emlékezni kell, pontosan és fájdalmasan a technika berregő árnyékában. Folyton átrepülnek felettünk. Most verebek légikötelékei az égen. Aztán papírrepülők légitámadása fenyegeti az eget. Az izgágaság álmai a könyvtárakból mind papírrepülőket hajtogatnának, évszázadokra visszamenőleg és évszázadokra előre. Gyermekkoromban volt egy időszak, amikor pilótának készültem. Képzeletben voltam a papírrepülők pilótája. Szerencsére a tiszta, de kegyetlen gyermekálmok sosem következnek be. Szerelmese vagyok az égnek, de az csak a földről látható igazán. Mit is kezdtem volna a fentről látható mozgó tájjal! Én mindig a mozdulatlan délutánokat szerettem, azok a nyugodt, szelíd, békés felületeket juttatták átgondoláshoz. Megnyugszik az idő. Estére lehűl az esők oka: a szél. Így vagyok én is, hónapok óta bizonyos napszakokban hajlamos vagyok a pityergésre. De rájöttem már, mi a baj: csak ne vegyem észre, hogy egyedül vagyok. Csak ne legyen egy hely a szobában, ahol ha állok, elérzékenyít, ne legyen egy szoba a világban, ahol érezhetem, hogy szabad fájni, ne legyen egy világ a mindenségben, ahol mert otthon érzem magam, hát mint az elkényeztetett gyermek, nyafogok. Csak kemény hajnal legyen. Mert az való az idegen értelemhez. A hajnalaimról csak a hajnalaim juthatnak eszembe.  

 

*

 

Tulajdonképpen egyáltalán nem lesz nehéz megírni ezt a könyvet. Csak neki kell fogni végre. De senki se tisztelte soha viselős állapotom; mindenki ápol, vigasztal, meg akar győzni valamiről, amit én biztos jobban tudok. Mert már többet nem fogok tudni. Különben minden a megfelelő időpontokon múlik. Sok dolog lehetséges azon a bizonyos „holdtölte első keddjén”. Mindennek megvan a jó csillagzata, mely alatt jól, mely nélkül rosszul következik be. Álmomban solymásztam. Álmomban egy hegyipatak hídján lovagoltunk keresztül, és nagy úr voltam, kísérettel. A sziklaszorosban fenn szép kakasok repültek. A sólymom utánuk vetette magát, egyiket máris a sebes folyóba verte. Leugrottam utána nagy kövek közt a gázló felé, iszapos szigetek felé, miközben füttyjellel hívtam a sólymom, mely nagy későre visszaszállt. Ezt álmodtam teljes erővel, a huszadik század felén túl két évtizeddel.

– Mondd el, miről szól a könyved – kérdik.

– El tudnád mondani, miről szól az életed?

Kiszabadul a tegnapi napból a szél. Azt hiszed, a mai napban tágasabb kifutópálya várja. Így ömlik át kifeszített edényeken az egész, és sehol se mind, és sehol se csak, és sehol se végig! Egyszer a szomszédék elhoztak hozzám egy követ, hogy nézzem meg: miféle virágot rajzoltak rá. A kövön millióéves páfránylevél derengett. E rajzról annyi mindent tud már a tudomány s a köztudat, hogy azoknak, akik még most sem tudták, hogy mi ez, nem mondhattam el mindent. Azt mondtam: szép, de nem tudom. Aki így lemarad, talán már úgysem hozhatja be ezt a szörnyű lemaradást. Más tanít. Én csak engedek tanulni. Ha valahol elindult, meg nem áll az értelem bonyolódása. A vonat. Sokan látják átrobogni a tájon, s nem tudják, honnan indult s hova tart. Ő a vonat. Az egész. Más tanít. Abból se tanulja meg mindenki! Összefogtam, akivel lehetett, most együtt vagyunk, és várjuk, hogy összefogjunk még valakikkel. Rendre mind összefogunk, az elmúlás közelében. Mert az élet mindenki számára jelentéses, csak jól kell róla fogalmazni. Íme egy feladat. A világirodalmat szavanként elmondani. Csak okos, fogékony embereknek. Sokan felkiáltanak a felismerés közös élményétől, volt ahol külön-külön átsiklottunk. Mi van egy szóban? Ki tudja mindig előre, mitől fogok megtáltosodni? S ha az elmém nem a gyakorlati megoldás keresése, nem is a szépség, nem is a szükség valamely kényszere, az indulat, nem is a harc, a megmaradás, nem a tervek, taktikák, jóslatok, logikák és bekövetkezések termékenyítették meg, hanem a játék, csak a játék? Hogy „így is lehet”! A nyelv bennem alszik. Anyanyelvem, mely képes összeköttetései révén mindent mozgásba hozni kinn és benn. A nyelv bennem alszik. Mondhatná: „A szellem fenomenológiája”; mondhatná: „Köszönöm”; „Jó estét”; „Egyék ízet”; „Ölj!” Különben alszik. Ez az alvó nyelv nem akar most verset, ahogy nem akarnak néha gyermeket az asszonyok; ez az alvó nyelv ellenáll és hallgat. Könyörgöm, egy kis varázslatot! Úgy látszik, elhittem magam, pedig íme, nem tudok egy icurka-picurka varázslatot sem nélküle.

Hallgatok.

Szeretek.

Az én szenvedéseim a nyelvben szabályoztatnak. Ahogy a világ szenvedései a fizikában szabályoztatnak. A kövek, az elemek hűtlensége, a természeti törvények esendő terrorja, mind, mind. Minden erő hiába van, ha rosszul fogott hozzá az összefonódó okozatok dinasztiája. Ha engem is védelmezni akart, már a támadás első perceiben rosszul indult, panaszolja az Elesett Balladája.

 

„A többiekre gondolok!” „Akik boldogok lesznek mégis!”

 

Ha egy pillanatra meglátnánk, mi megy végbe testünk felszíne alatt, elmenekülne a tiszta lélek. Én engedem. Tőlem mehetne. De marad mégis. Sírva borulunk egymásra. Az egész nem hasonlít sem az esteledéshez, sem a lecsillapodáshoz. Beláthatod, hogy itt legmélyebben nincs más, csak az élet. Beláthatod, hogy itt nyelv sincs. Azok a semmihez nem hasonlítható dolgok, amelyek ott a horizonton elmenekülnek, nem megkülönböztethetők, ősidők óta üldözik őket az avantgarde kutyái. Eszméletem sólymát ezerszer uszítom rájuk. El is ejtünk valamit, de közelről kiderül róla, hogy csak a szívdobogás.

 

*

 

Hosszú lélegzetű ősz volt, szeptembertől novemberig sóhajtó szél. A fák árnyéka benne: mint az arcra borult katonák. Én nem tudok kétszer élni ebben az egy életemben. Pedig kétszer olyan hosszú gyermekkorom volt, mint másnak. Ki-ki olyannak látja a világot, amilyen szerencséje van. Van, aki úgy fogta ki, hogy mindenki boldog volt körülötte. A mi dolgunk minden. A szeretet s a halál is. Én, aki hangulataimban, közérzetemben, érzelmeim logikájában meg kell hogy próbáljam követni és idézni legalább magam, csodálkozhatom máson. Mindig visszavágyó voltam. Ha tőlem függ, gyermekkoromban megáll az idő. Hogy mint a kövön a patakban, rajtam átzuhogjon, engem elborítson sokszor, egyszer majd örökre, de addig mindenek ellenére őrzöm őket is, érzem magunkat. Egy időben töprenghettem azon: hogy tudnak mások kétszer társat találni; mert hát mással nem lehet családod, csak a családoddal. Ki-ki egyszer vesz részt egy családban. Az emberek csak életük bizonyos szakaszában lehetnek a helyükön. Ki mint gyermek, ki mint felnőtt, ki mint hitves, ki mint szülő, ki mint öreg lehet csak jó alakítás. Azelőtt nincs kész. Azután elromlik. Itt van ez a szakállas muki, el se tudja képzelni az ember, hogy a bal első padban ő volt a vékony hangú szeplős a hetedikben. Nem is lehetett jó. De itt van Ramszesz barátom, ő például szerintem csak most, ebben az apuci-doktorbácsi jelmezben teljes; érzem, hogy az, a közös gyermekkorunk csak egy kezdeti stádium volt számára. Családi emeletek. Hogy is volt anyámékkal? Tudom, nekik már második, harmadik család ez, a nekem első, amelyben élünk. Az elsőben ők is csak unokák voltak. De ez itt, ez volt a főszerepük, ez a mi végleges családunk. A világ felé is van egy sorrendje, egy fontossági sorrendje az egésznek. Ahogy az embernek fájni tud, biztosan a legfontosabb a család. Aztán jöhet akármi. Az érzékenységi sorrend ez. Tudom, már régen nem járok a bölcsesség ösvényén, nem számít. Igenis így van, a társadalmat választja, aki nyugtalan, kicsinyes lélek, s a természetet, aki higgadt, és olyan nagyvonalú, hogy meg tud békülni az elmúlással is. Én nem fogok soha. Észrevétlen drámát éltem át gyermekkoromban, ölemben A Szabadságharc Képes Történetének második kötetével, az aradi vértanúk kivégzésének jeleneténél kinyitva, mikor minden előzmény férfias pátosza szembesült a búcsúlevelét író apa képével. Leiningen Károly az előző este megkezdett levelét feleségéhez ott fejezte be fél térdre ereszkedve a bitó alatt: „…Négyen már függnek előttem, mindennek vége, drága…” Mindig minden családra hasonlítanak a történelem magánügyei. Kérdezzük csak meg a töprengő, nagy szemű fiúcskákat.

Gyermekkoromban kiraktam az asztalon a régi családi képeket. Nem ismerhettem már mindnyájukat. Próbáltam összerakni őket kettesével, szépet széppel, csúnyát csúnyával, bajuszost főkötőssel, aztán eljutottam az ismerős arcokig, és kijött egy vélt leszármazási rend, melynek hegyén ott csüngtem én: a képem. Szép ifjú titánok 1901-ben. Zsófia néni talpig fehérben fehér napernyővel. Kétségtelen, hogy Liling nevű német költők voltak a kedvencei. 1911. Jenci bácsi nem készül világháborúba. Nyakig csíkos trikóban két csemetéjével fürdik az album harmadik oldalán… „Milyen élet volt abban a házban, mikor még élt nanó!” Vajon milyen, hogy ilyen századfordulós paradicsomok emléke kísért az öregekben, akik akkor szenvedélyes s bizonyára szenvedő szívű fiatalok voltak?! Mama, ha ilyesmiről álmodott, legtöbbször azt álmodta, hogy bemegy a szobába, s ott van nanó, s azt mondja neki: Milyen jó, hogy nem haltál meg, anyám… Az albumbeli képek álmára is kíváncsi lettem volna, ha egyszer elmesélik, hiszen a házban ők aludtak legtöbbet, nemcsak ebéd után és éjszaka, hanem akkor is, mikor kinn zivatar volt vagy világháború, mikor senki se tudta volna lehunyni a szemét, mert éppen születtek s meghaltak a képeken szereplő Idusok, Bélák, Karolinák és Polixéniák; mikor, még kislány korában, meghalt a mama húga, s ő esténként odakuporodott apja-anyja lábához az ágyba, s egész éjjel sírtak. És az a fájdalom hova lett? Hova lett velük? De hova lett bennük?… Elment egyszer a nagyanyánk nagyanyja Debrecenbe. „Debrecenbe kéne menni – –” Megnevezni is nehéz már, olyan távoli és idegen, hús a húsból, ideg az idegből, a nagymama nagymamája. De a szeme színe él. Csak a szeme állása él valahol az enyémben, ha elbámulok. Mama mindig kacagva emlegette.

Nagytata a világháborúban halt meg, hallottam annyiszor, s ha szó volt róla, természetesen nagytata-korúnak éreztem. Halványbarna egyetlen fényképén szigorú Vilmos-császár bajusza van. 1914-ben is hosszú lélegzetű ősz lehetett, szeptembertől novemberig sóhajtó szél. A tüzérségi előkészítés tizenegytől másnap reggel hatig tartott. Az arcra borult fák féltek rohamra menni. Miközben lélegzeted bugyborékol a sárban, behunyt szemmel az otthonra gondolsz. A három családra. S talán arra, hogy nincs olyan állat, mely lassan és kínosan ölne. Nagytata pedig huszonnégy éves volt, s nem is írt búcsúlevelet. Írtak helyette a Tolnai Világlapjában: „…A jelentékeny számú menet- és népfelkelő-alakulat hivatása eredetileg nem a harc volt. Előbbiek a közös és honvédezredek veszteségeinek pótlására szolgáltak, utóbbiaknak az arcvonal mögött végzendő szolgálat volt a feladatuk. Az osztrák hadvezetés azonban az első nagy csaták alatt ezeket is az első vonalba dobta, aminek az lett a következménye, hogy legnagyobb részben elpusztultak… A 32 népfelkelő ezredből rövidesen csak 8 maradt s néhány zászlóalj… 1914 augusztusában mintegy hatszázhatvanezer baka, harmincezer huszár és közel százötvenezer tüzér vonult ki… A világháború első három hónapjában (augusztus-október) a hadba vonult sereg élelmezési állománya 900 000 fővel csökkent…”

Huszonnégy éves nagyapa. Mi mindent temetnek maguk alá a leomló családi emeletek! Úgy érzem néha, olyan kevés elég. Csak maradjunk meg így. Legalább így, leromlottan és megfogyatkozva, ahogy most vagyunk: ketten. Hát soha sincs biztonságban az ember, harcterek után évtizedekkel sem, mikor már annyi ideje élünk, hogy szinte úgy néz ki: elmarad a biztos halál. Mégis omlanak tovább a családi emeletek, mégis deportálnak egyenként. „A fontos az, a lényeg az, hogy összeállnak végre a dolgok…” Ez a befejezett tények alapján levont következtetése egy olyan embernek, mint apus. Közben sokkal bizonytalanabb. Bármit megtesz, hogy ne mutassa. „Igen, nem emlékszem már jól. De a múltkoriban, hogy is volt, akkor nyáron, Hajduéknál?” Ez az a pillanat, amikor az ember odafordul a másikhoz, aki mindenütt vele volt az életben, és ketten emlékeznek mindenre. De ha nincs már kihez…

– Látod, már alig emlegetjük – mondja hirtelen.

– Igen, mert te rögtön elsírod magad.

Ezt, rögtön láttam, nem lett volna szabad. Nem vagyunk olyan viszonyban. Pedig ha tudná, mennyire vele tartok most minden és mindenki ellen. Ha tudná, hogy tudom: mégis mennyire emlékszik mindenre. A vasárnapi ebédutánok, ketten, itthon. Az előbb kinéztem az ablakon: istenem, még el se panaszolhatja senkinek. Talán utálja már a világot. Ami hozzáköti, nem a saját élete. Az estéik, a csendes életük úgy ég benne, hogy ő is elhamvad tőle hamar. Egy öreg a világűr közepén s egy öregasszony, nem játék! Most helyetted is hozzáöregszem, mama. Már benne vagyunk mind a hárman „a régi világban”, abban a világban, melyet korán, melyet örökre meghatározott bennem minden, ez a város, a temető, az, ahogy te szeretted és tisztelted a halottainkat, s erre engem is megtanítottál, biztosabb: megszoktattál, olyan természetesen, mindennapian és észrevétlenül, ahogy az imádkozásra, az anyanyelvre, a főztöd ízére, házunk szokásaira, udvarunk rendjére. Sokáig hittem, hihettem, hogy boldogok az emberek, amilyenek mi vagyunk, hogy mindenütt olyan biztonságos a világ, a hely és a hangulat, mint nálunk. Azt hiszem, ennek a túlzásnak sok mindent köszönhetek az életemben. Ha egyszer megkérdezné, elmondanám neki, mert mi hárman eddig sosem beszéltünk ilyen dolgokról. Csak azóta jönnek, jönnek naponta a felszínre. Sajnos ebben a korban már ritkán sírja el magát a gyermek. Tudom, hogy nem kell semmilyen üres formát betartanunk, semmilyen külsőséges gyászt: ahogy mi szerettük egymást, minden szabad volt, csak javunkra legyen. A mi játékunkban ez nem szerepelt: a halál. De mit csinál mama? Ahelyett, hogy bejönne már és lefeküdne, kinn marad. A konyhában, a sütő nyitott fedelén a mosogatás után száradnak a felforrósodott nyelű kanalak, kések, villák. Apám elmosogatott. Hallgatunk. Kinn süt a nap, de azt mondja, ma ne menjünk ki, mert hideg van, csúszik, sár van, fúj a szél. Leng a nagy fenyő, s leng kéken az árnyéka. S te alszol, nem otthon, ahol a helyed, a díványon. Mit is lehet segíteni ezen két csokor hóvirággal!

– Nem tudom, hol vannak a – – – mondja apa. Úgy keresgélünk folyton, mint egy idegen házban. – Nem ért rá megmondani, hova tette. – A gondja, az örök ránk való gondja már nem segít tájékozódni egyszerű dolgok szövevényében. A műhelyem: ceruzák, papírok, könyvek, örök és ősi rendetlenségem, ez is megmerevedik egykor, azért sem, én sem jövök egykor vissza, ahogy te nem jöhetsz haza, nem fordulhat már jóra ez a rossz hangulatú élet. Mikor elvitték, apám oda se tudott nézni. Fél négykor a 22 PK 3351 számú autó aztán örökre elvitte a házból mamát, én kikísértem a koporsót a kapuig, tovább nem lehetett, felrakták a kocsiba, s beült a négy ember. Azóta mindent úgy jegyzek meg, mintha visszajövetele után be kellene számolni. Ha most belépne, ha látná, mi lett itt, venné a portörlőt, s nekifogna letörölni a rárakódott időt a családi emeletekről.

 

*

 

– Látod, akármilyen borús volt az a délután, mégsem volt igazad.

– Látod, akármilyen borús volt az a délután, mégis igazam volt. Mert rosszkedvem lett.

Apámmal ülünk a sötétben, régi dolgokat emlegetünk, az előbb kötöttünk békét megint. Még ő vigasztal szegény.

– Gondolj már másra, vagy utazz egyet. Tudod mit, szedd a sátorfádat, és utazz el valamerre! (Hisz előttem van még ez, meg ez, meg ez; azt, hogy még előttem az élet, érdekes, ezt ő sem állítja már.)

– Te azt hiszed, mindig minden rendbe jön.

– Egyáltalán nem hiszem. Én tudom, hogy az emberek körül sosincs semmi rendben. S azt is tudom, hogy ebből egyesek nagy dolgot csinálnak, mások nem… A barátokból és szeretőkből álló emberiséged aztán majd egy szép napon egymásra talál fejed felett. …Mégis mit képzeltek ti, taknyosok, miből áll a házasság?

– Engedd meg, ez az egy az, amit pillanatnyilag mi jobban tudhatunk.

– Amit ti jobban tudtok pillanatnyilag, az a szerelem. A házassághoz harminc év kell!

És nem bírja tovább. Az az óra ott jól jár? Ha a könnyektől látni lehetne, fél öt. Az egyetlen kitörés ez most, hónapok óta.

– Aztán a szerelemhez már egy ócska cipő s egy rossz kabát is elég, hogy az ember fel tudjon járni a temetőre…

Gyermekkorom boldogságának tanúja, apám, nem akarlak látni, ahogy elborít az idő csendesőrülete. Nálad régebbi emberre nem emlékszem, akit ismertem valaha. A hasadra ültem, s úgy játszottam elváltoztatott dörmögő hangocskán a „nagy, mérges óriás” győzelmeit; együtt játszottuk azt is kék téli reggelenként, hogy (apa ásítva): „Na, én most felkelek.” (én): „Hová sietsz úgy?” (apa): „Pénzt kell keresni.” (én): „Megkeresem én, csak mondd meg, hogy körülbelül hova dugtad el” …Mostanában, ha későn jövök haza, villanyt se gyújtok az előszobában, csak úgy sötétben kitapintom, végigsimítom a hideg kulcslyukat: hazakerült már az öreg? – és nagyon ritkán megkérdezem:

– Megint cigarettázol?

– Megint.

– Nem voltál az orvosnál?

– Voltam.

– S mondott valamit?

Legyint.

– Na igazán, mit mond?

– Hogy ha óvakodom a gyógymódjaitoktól, még néhány hétig elélhetek; már tegnap is mondtam, ha nem hagyod abba a dajkálást, az árvaszék védelmét fogom kérni.

Ha egy pillanatnyi derűjét látom, felenged bennem valami különös, mély, az egész lét helyett érzett rossz lelkiismeret. Mintha valóban én siettetném úgy, előre! hajrá! az életünket. Talán, mert kamaszkorban, mint mindenki, valóban siettettem volna, talán…

– A kockázat s a forradalom közül én egész fiatalon választottam az igazit: a forradalmat – mondtad egyszer, mikor még tanítottál, te tanítottál. De aztán egyszer csak valami szertelen játékból én lettem itthon a „ki az okosabb?”-verseny győztese; még a kilencedikben kezdtük, mikor először és utoljára tiszta jeles bizonyítványt kaptam; de aztán rohamosan borult be s egyre gyorsabban villámlott fel az elbizakodottságom, s első megjelent verseim korában, egy hevesebb vitában, egy bennem másképp s bennetek egész másképp bonyolódó nagyjelenet során már odavágtam, hogy „az író tanít másokat!”

– Ma már a forradalmár nem az, aki jobban ordít, hanem aki megáll a rohanásban és épít – mondtad rá elfordulva, s hagytad, ki tudja: fáradtságból vagy belátva tehetetlenséged vagy éppen művedre büszkén, hagytad, hogy ha már ennyire férfinak érzem magam a talpamon, hát magamra maradjak. Tőled magamra! Emlékszem, a vita végén mondtad és elfordultál.

Kicsi mama, tudom, hogy egyedül vagy, de ne hívd el őt is. Legszívesebben kivenném a szekrényből a szürke kendőd, s az arcomhoz szorítanám: többet nem leszek szófogadatlan, mama, csak ne menjetek el.

Csak az számít, amit gyermekfővel kap az ember. S a gyermek sokáig él, a gyermek él legtovább. Kiderült. Zuhog a márciusi eső. A bádogfedél ugyanúgy fogadja, mint tavaly. Az ibolyáknak első. Verés és áldás. Csókok és taposás. És ki tudja, el tudják felejteni a rettentő pillanatokat, mikor eleredt?

 

*

 

Mostanáig vártunk Grampira. A szobája a világ legnagyobb csarnoka lenne, ha nem volnának ezek a feliratok. Így folyton, mint egy zizegő újságoldalt, a szemed elé emeled hol ezt a falat, hol azt a falat és olvasod:

 

Grampi most jött haza a gyári laborból, s bement tusolni. Mintha tavasz volna. Ittunk. Most mintha csend volna és:

 

Ramszesz a nyakig érő egyetlen bőrfotelből mondja:

– Na, ez már több, mint unalom. Azt hiszem, túléltem önmagam.

Valaki megkérdi: – Milyen nap van?

– Szerda.

– Mit hülyéskedsz? Péntek.

– Persze, de ezzel jelzem, mennyire el vagyok maradva.

A fiúk, ha öregszenek, még egyszer, még sokszor felöltik fiatal gesztusaik ruháját. Az unalomig megértett világ s az izgalmak égi országútrendszere itt találkozik. Ha nyolcvan évet élnék, milyen távoli kis nyüzsgésnek tűnne onnan madártávlatból, onnan 2020-ból a mi kis vergődésünk. Találjunk ki hanglemezen tárolható madártávlatot! Egy lemezről mély hangon egy férfi énekel, egy férfi, aki szintén nem lesz akkor már sehol, de a dallamból érzik, hogy a világ tele van ma roppant észbontónak tűnő modern babákkal, akik akkor sehol se lesznek. Ki ne értené ezt! Emberül beszél, nevéről szólítható már az egész, a minden. A madártávlatot rég kitalálták, egyik neve mondjuk BRUNO, mint ennek az énekesnek. Beethoven Bruno a fizikatanár szobájából. „A mozgás relativitásának elve még nem általános relativitás-elv” – jut eszembe Grampi egyik diákkori magolnivalója. BRUNO198182BRUNO19979899BRUNO20002010 – Mind magabiztosabban. Igaza van Grampinak:

 

Ha ma már nem is mondjuk, de akkor rajongtunk a kulcsmondatok gyűjteményéért:

– Sosem mertem Burkusnak szólítani!

– Minek kell bonyolítani a holnapi napot is?

– Ha hiszed, ha nem, fürdőkádban is láttam.

– Sose lennék korcsolyaügyi miniszter.

– Ne szórd a parazsat a hajamba, várd meg, amíg kihűl.

És végül kitette a kiáltványt:

 

 

 

Persze nem minden saját termése.

Adományoztunk is neki szellemességeket:

 

– Ide ülsz mellém? – szólít Ramszesz. – Ne beszéljünk keresztbe az asztalnál, s én most veled akarok lenni egy kicsit, öreg ló. Parancsolj, gyújts rá egy bocsánatra. Hogy haladsz az emlékiratainkkal?

– Megy-mendegél.

– Dolgozni kéne, apám, nem ilyen helyeken lopni a napot. De emlékszem, te mindig olyan kis figyelmes jó tanuló voltál, szeretted hallgatni a szót.

– Mióta vagyunk olyan jóban, hogy szemtelenkedhess?

– Mióta vagy olyan jóban a műveiddel, hogy akár meg se írod őket, mi?

– Ne bántsátok megint a nagyembert! Ne egyétek folyton, eszi ő magát eleget.

– Te ne figyelj ide!

– Hallom, hogy oda kell figyelni.

– Na, akkor mondd meg nekem, te érted ezt az alakot? Ordít, leharapja a gyertyatartókat, kiröhögi magát a napra, s félsötét pofáknak órákig beszél a világosságról, de ennyi energiából nem futja arra, hogy rendbe tegye a maga ügyeit.

– A világ se képes már rendben tartani magát.

– A világ! Az emberiség! Állatian bírom a nagyvonalúságod! Persze a legtágabb szempont: felnézni a holdra s átérezni, hogy mi a legtágabb szempont. Egész nap ezt csinálod. Attól félek, egyszer olyan véglegesen átérzed ezt a méretet, hogy tiszta szórakozottságból vagy hogy megmutasd, az is milyen kicsi és törékeny dolog, odaállsz egy gyorsvonat elé.

– Ramszesz formában van.

– Én még most is le tudnék szállni a fáról, de ti alig tudjátok megállni, hogy vissza ne másszatok. Nem értelek benneteket. Se téged, se téged, se Grampit. Mindenik úgy akar élni, mintha éppen érte lett volna a világ. Mindenik a világ közepének érzi magát. Valóságos világközepek fesztiválja! S ezt a szép helyzetet annyi ezer év alatt érte el nektek az emberiségetek.

– Ezzel szemben te?

– Én óvatos duhaj vagyok, nem mondom, csak nylonvedreket vagdosok a falhoz. Szerencsés is vagyok, ugye, hozzátok képest, de még a szerencsém is a középszer szerencséje. Semmi kiemelkedő benne. Orvosnak készültem mindig, az vagyok, hat évet lehúztam az isten háta mögött, oda is kellett orvos, sőt oda jobban kellett, aztán itt vagyok, van két szép kölyköm, kétszoba-összkomfortom. Addig volt nehéz, amíg meggyőztem magam, hogy úgysem tudsz beleszólni, csak a saját dolgaidba. De azt, ha vállaltad, végezd. Ti akkora koponyák vagytok, Grampi is, te is, és nem csináltok semmit.

– Ne röhögj, apafej! Száz százalékig igaza van!

– Ne veszekedjetek folyton!

– Hallgass!

– Mára elég egy fejmosás, doktor úr. Az öcsédet hagyd holnapra.

– Olyan jól megértjük egymást, mint kétszáz – legyint Ramszesz, és összekacsintunk. Szerencsére most Lacira kell rászólni, hogy ne tegye tönkre a lemezt.

– Dehogy, én a pirosat akartam megcsavarni, de nem állt meg.

– Most tedd fel a hegedűversenyt.

– Az ember mindig a pirosat próbálja megcsavarni, kora ifjúságától fogva, aztán áttér a feketére.

– Na látod, nem indul.

– Nem értem. A varázsszem ég. Mit csináltál vele?

– A műszerekben állandóan csalódunk, mert tisztességesen mutatják a dolgokat – fog neki újra Ramszesz és tölt. És nem enged ki a szorítóból.

– Veszélyes, amit mostanában művelsz magaddal. Olyan ez, fiam, mintha ok nélkül jó messzire utaznál, hogy aztán órákig kelljen várni a hazatérő vonatra.

– Olyan.

– Állandóan a sorsodon nyavalyogni, miközben azt hinné az ember, hogy a vezényszó megtagadásának megtestesült diadala vagy. S akkor szerelem, elmúlás meg fityfene. Azt hiszem, én megmondtam előre, mi lesz a vége a vidéki balerináddal is.

– Ramszesz! Semmi vadulás!

– Fogd be a szád! Két falevélről énekelni, mikor majdnem minden pillanatban megtartják a világvégét! Igen, egy egész elmúlásból áll a fő kellemetlenség. S a fő kellem megmaradni. Kiemelkedni. Hát térj észre! Állati babák vannak, akikre rá kell még hasalni. Te még nem ismerted fel a hivatásod, apuci!

– Mi az én hivatásom, diktáld le.

– Lediktálom: távolodj el mindenkitől önmagad irányába.

– Kérlek szépen – szól bele Lajoska, s két tenyere közt melengeti az üres pohárkát –, könnyű állandóan filozofálni, ítélkezni, de honnan tudod, hogy ez a szétszórtság nála nem eredményezi, hogy rátaláljon arra a, azt a, hogy is mondjam, mégiscsak vannak általános…

– Engedd meg, hogy kétségbe vonjam, hogy te ismerheted azokat – fojtja bele Ramszesz. – Laci, egy kicsit húzd le azt a marhaságot. A szavát se hallja az ember. Mondom, a kocka kihullt a pohárból, ne félj odanézni, dupla.

– Ismeretlen betegség pusztítja legkedvesebb ismerőseinket. Hát hogyne ugrana rögtön az orvos!

– Jé, a nagyember annyira infantilis, hogy gyermekorvost rendeltek melléje?

Röhejek mossák el Ramszeszt és Lajoskát, még fel-felbuknak az árból, ahogy birkóznak; már ki tudja min vitáznak. A lemezjátszó megint ordít. Én is hülyén vigyorgok. Kétféleképpen lehet felhúzni egy embert. Úgy, hogy magán kívül lesz, s úgy, hogy máson kívül marad. Én az utóbbi indulatban élek állandóan. Igen, én egy kis Európát viselek állandóan a szivarzsebemben, s időnként előveszem, mint a töltőtollat vagy a hőmérőt, ugye?

Egyedül Ramszesz tudja, mekkora különbség van aközt, mit teszek első haragomban, s mit teszek a másodikban. A múltkor elemeztük kettesben. Olyanok voltunk, mint a fölösleges figyelmeztetések kórusa.

– Hagyd magad puhára. Az emberi jellem végső soron jellemző cselekvéseiben nyilvánul meg. Te ezeket is vissza szeretnéd s néha vissza is tudod fogni. Ezzel aztán nemcsak a környezeted, de magad is meg tudod zavarni. Már csak tartalék taktikáid vannak. Nem lehet tudni, mikor játszod bátran, derűsen, szabadon kedvenc Erasmus-állapotod, s mikor játszik egy különben inkább robbanni kívánkozó állapot benned kitartást, higgadtságot. Pedig az idő a te esetedben is csak azt várja, hogy a szabadság megszabaduljon a féregtől. A te férgecskéd a gőgöd. Mivel lehetne megközelíteni ezt a kukacot benned? Miben hiszel most, mondd ki gyorsan.

– Hiszek például a vállveregetésben, mely szigorúan emberi mozdulat, s mégis objektívvé tudta tenni magát a világ dolgai közt.

– Na tessék! Ez az: sosem hagyod magad egészen őszintén, természetesen megnyilvánulni. És megint a sebeid! Hát akkor miért mondtál le, ha nem tudod feledni őket? S miért nem könyörögsz most bocsánatért, jámbor lélek? Tudtommal alig akartak elengedni, egy szelíd intésedbe kerül és visszahívnak. De a büszkeségünk, jaj! Amit egyszer kimondtunk, az szenteltsonka!

– Tévedés! Én úgy érzem, következetes vagyok. A szürkeállomány kevés és mai. Az egész meg sok és hosszú. Okosabban akartam gazdálkodni. Jogom volt. Nem?

– Persze! Nem is a gőg! Bármilyen rossz tulajdonságát belátja, csak ezt az egyet nem. Ez a kedvenc rossz tulajdonsága.

– Rendben van: éppen gőgös és drága idegeimet nem akartam, mint egy esernyőt, állandóan kifeszítve tartani semmiért. Az ötperces csepergés elmúlt, az ernyőt becsuktam.

– De azért még feszül…

Hát feszül. Nyolc évig dolgoztam annál a lapnál. A fiúkkal félszavakból értettük egymást, mint Ramszesszel és Grampival. Mikor elfogadták a lemondásom, s kinevezték a helyemre Radó Gyurit, másnap bementem elbúcsúzni. Igaz, akkor is kérleltek, hogy maradjak.

– Délre itt lesz az ifjú herceg, utódom…

– Jó, rendben van, támogatni fogjuk.

– Nem jó.

– Üdvözlés, örömzsivaj, hurrá!

– Nem jó.

– És így: Nagyon örülünk, reméljük, minden visszatér a rendes kerékvágásba, hogy…

– Megy. Meglátjátok, milyen rendes fiú.

– De ennek itt még sokat kell melóznia, hogy valóban azt hihesse magáról, amit hisz.

– Ne marháskodjatok. Én kérlek!

– Egyelőre egyetlen dolog szól mellette: hogy te javasoltad.

Ez az egyetlen dolog volt, ami miatt mégis lelkiismeret-furdalás nélkül merészeltem lelépni. Ismerem Radót kölyök kora óta. De beismerem, hogy feldúlt csatateret hagytam hátra, éppen lejárófélben lévő fegyverszünetekkel terheset. Régen nyilvánvaló, hogy rosszindulatú emberekből állandó kivégzőosztag alakult, mely furcsa módon, háttal áll a falnak, s a világ felé adja le folyton a sortüzet…

– Mit csináljak, ti szabad emberek vagytok, én beismerem, hogy a kis kukacom vagy férgem miatt állandóan mérem magam ahhoz a helyhez, a helyemhez, melyet az egész sorból logikusan kiérzek. Nem tehetek róla, nem tudok változtatni rajta.

– Minden, ami van, vagy magában van, vagy másban. Ami nem fogható fel másból, azt önmagából kell felfognunk.

– Okos. Ezt te mondod vagy idézed?

– Idézem. Spinozából.

– Hülyegyerekápoló létedre irtó művelt vagy!

– Istenem, előfordul, hogy véletlenül az is olvas, aki nem ír. Szóval azt akarom mondani, hogy a végpontot tudni nem vicc. A hozzá vezető úthoz kell az éberség. Sajnos, úgy néz ki, van egy elhomályosulási sorrend. A mienk a történelemtől való távolság irtó fontos szakasza. A közérzet: a beavatkozni-nem-tudás. Ezt tőled idézem, ha nem vennéd észre. Végül is töprenghetünk, ejnye, hogy áll össze az, ahol tartunk, ahol ismétlés minden, ami gyengébb ügy, mint az elért legjobb színvonal…

– Talán sehol. Mindig sehol. Biztos sehol.

– Most megint okosat mondtál. Ilyet a világ újrafelfedezésének szakaszában szabad izgatottan észrevegyenek és feljegyezzenek fiatal költők. Hát ezt csináld. Az embernek annyi lehetősége van a karjai, az érzékei, az esze számára, hogy kicsit összezavarta őket. A tudás, ha komolyan vesszük, olyan, hogy nyomja szét a szegény mai embert. Nézd meg Grampit. Hogy topog!

– Persze a nem tudás is mindig nyomta szét a világot. Nem nehéz elképzelni, hogy a pribékek, a vallató hóhérok például, akik csak azt tették, parancsra, ami kell, mint a vadak, húszezer éve, soha nem gondoltak olyasmire, hogy Nibelung-ének, hogy Arisztotelész, hogy Sors-szimfónia. Melyik elképesztőbb: a bölcsek és írástudók elveszejtésére kiadott summás parancsok bibliabeli félanalfabétáktól vagy ugyanaz modern diktátoroktól? Mind a kettő a történelem tombolása. A túlterhelt és mindig gondolkozni vágyó értelem s az egészséges, duzzadó élet jól bírja egymás zaját, barátom, csakis egymás zaját bírja. Egyik sem szereti, mikor a történelem tombol.

– Mert ott történelem tombol,

kivonultunk Egyiptomból! – vágta rá a doki, és örök humora akkor is megváltotta tirádáimat, felirataimat, kitöréseimet.

– „Mert itt történelem tombol, kitámolygunk Egyiptomból” – danolja most Ramszesz párhuzamosan egy egész más ritmusú számmal.

– Ti még itt vagytok? Hagyjátok abba a hitvitákat! – harsogja Grampi a fürdőszobából érkezvén, ógörög szerelésben.

– Nem érdemes száz évet élni, ötvenet belőle úgyis átalszik az ember.

– Te minek fürödtél úgy ki, hová készülsz?

– Grampi két hét óta naponta kétszer fürdik, s mint a déli monszun, úgy cseréli az ingét.

– Új nő a láthatáron!

– Szólhatnátok a lányoknak, hogy ne vonuljanak át percenként ingerlően a képernyőjén. Így sose lesz képes lehorgonyozni.

– Ezzel szemben ez komoly! Fogózz meg: már két hete tart!

– …Uram, adj neki nagy utazásokat, ilyen autókat, nőket, adj valakit, akit nem un meg, akivel elégedett tud lenni sokáig, hogy teljesüljön anyuka óhaja, s a kisebbik fia is szállítsa végre az unokákat! – celebrálja a fohászt Ramszesz.

– Megint szerelmes vagy, Grampi? Hisz kutyakötelességed is minden jónőbe azonnal beleszeretni. Úgy is kell!

– Ne viccelj, nekem akkora gátlásaim vannak, hogy mögöttük alhatna ebéd után háromtól ötig a Niagara! Ezért mindig a csúnya lányok akadnak rám. A tizedikben egy iskolabálon tiszta udvariasságból hatkor felkértem Pethő Zsuzsát, s este tízig várhattam, hogy valaki lekérje.

– Na, ez így megy vele azóta egyfolytában!

– Mit csináljon az ember, a szép lányok mind lelki partnert akarnak, a csúnyák meg folyton kalandot. Grampi materialista, fizikus, hát erre rendezkedett be hosszútávon.

– Ne búsulj, egyszer majd be fog állítani hozzád is egy csinibaba, jó napot, Petike, Marilyn Monroe vagyok a népjólétitől, magának jöttem kiutalva…

Grampi állja a röhejt. Inkább vezeti, mint húzassa magát.

– Hogy volt Irmával az a sóhajtás?

– Ne marháskodjatok. Irma a legszebb csúnyalány volt az életemben. Úgy tudott elfojtani egy sikolyt, mint egy forradalmat.

Ha úgyis mindenki ismeri a csattanót, nem lehet szóhoz jutni a részletekkel. Pedig ahogy Grampi szokta elmondani a részleteket is, az éri meg az egészet.

– Irma nem is csúnya.

– Csak mint az éjszaka.

– Az éjszaka nem csúnya.

– Irma az a típusú nő, akinél régebb attól függött, mit adnak vele. Például hercegnőnek elég szép volt, fegyverkovácsnénak nem.

Ramszesz persze túl tudja üvölteni ezt a lármát is, ezért végig kell hallgatni újra Irma balladáját.

– Az úgy volt, hogy államvizsga után két hétig mindennap buliztunk valamelyiknél. Éppen Csipkéséknél voltunk…

– Balog Ilunál…

– Hallgass. Csipkéséknél, mert három szoba volt.

– …már jóval éjfél után. A szoba majdnem teljesen sötét, csak a rádióskála világított, azt hiszem. Hatszor-ketten ücsörögtünk még ott, teljesen elmerülve ki-ki a maga lelki életébe. Fele táncolt nagyon halk zenére, a többi a díványon, itt-ott és csókolózott. A füstöt vágni lehet, a szívek dobognak, mikor egyszer csak Grampi mellett félhangosan felsóhajt Irma: „Már két napja ígéred, hogy lehúzod a bugyimat. Mi lesz?…”

Ortodox polgári családba születtünk, akik alakoskodás nélkül erkölcscsőszködhettek, mert komolyan vették az élet ceremóniáit, melyek helyett mások akkor is igyekeztek kényelmesebb kiutakat találni. Ám ők betartották. Elképzelhető, milyen nehéz dolguk volt velünk. Időnként elállt a lélegzetük, ha ránk néztek, s az elveikre gondoltak. Időnként forrt a vérünk, és elborított a röhögés, ha őket hallgattuk nyilatkozni a szerelemről. Nem igaz, hogy mi jobban lázadtunk, hangosabban! Stephenson és Verne Gyula és Baudelaire lázadt fel helyettük is, előttük is idejében, s amikor aztán ma itt benn elkomorul valami miatt a közérzet, sok minden megszégyenítően emlékeztet a szamárságokra, melyeket épp esedékes tilalmaival apukakorában minden nemzedék valósággal kikényszerít a következő fiúkból-lányokból. A legnagyobb világképletben nem lobogó szexualitásával szerepel senki, még Rómeó és Júlia sem. Hát még szegény Grampi!

„Lokális egyenértékűség a gyorsulás és gravitáció közt: a tér egy elhatárolt tartományában egy gyorsulási erőtér a gravitációs erőteret kikompenzálhatja” – szívta magába Grampi örökre, azokon a tavaszi délutánokon, mikor náluk a konyhában én A szellem fenomenológiáját s a Bevezetés a nyelvtudományba fejezeteit magoltam.

– Juliska, jönnek szerdán a párnáért?

„Alcím: Inerciarendszerek és vonatkoztatási rendszerek.”

– Szaladj gyorsan, hozz még két kiló cukrot, elfő a meggyíz.

„A Lorenz-transzformáció nemcsak a térkoordináták, hanem az idő változó transzformációját is jelenti. Ennek az a következménye, hogy az idő abszolút jellegéről le kell mondani…” Le bizony!

– Mennyi 920-nak az attya?

– Micsoda?

– Mennyi 920-nak az adója?… – De igaza volt Juci néninek is: nem lehet állandóan áhítatos csendben ülni az egész háznak, egyért, kettőért. Egyik gépel, másik tanul, harmadik versifikál. De itt lakunk mind. Hol beszélgessen, hol éljen az, aki nem röpköd állandóan magas régiókban? Például hol főzzék meg a meggyízet, mert az bezzeg jól fog?!

Mindenre épült a minden világa. Mindig nőttünk. Kinőttük a nadrágjainkat, s közben megfőtt az etikai meggybefőtt. Anyu kapkod a fedőkhöz, a gázcsaphoz, a lisztesbödönhöz, s a sérült kamaszkedélyhez. Azt se tudja, hol a feje. Mi kapkodunk a nagy futószalaghoz. Valahol be kell kapcsolódni. A szerelembe, a magfizikába, azt se tudjuk, hol a szívünk. Aztán majd valamelyik téli délután kibontjuk s megesszük, amit főztünk.

– Etikai szempontok! Hm, a legkomolyabbak persze! Csakhogy ezek is mind az emberrel kapcsolatos mosolyai a fizikának. Melléktermékek, érted, az emberen túl sehol se torkollnak vissza a dolgokba! – csaptunk össze, mikor eljött annak is az ideje.

– De hát épphogy az emberben kéne építeni valamit, objektív dolgot, ami így, ezáltal épüljön vissza a természetbe.

– Te csak építs, én maradok a biztos dolgok mellett! – Szakmai gőg szakmai gőg ellen. Biztos, nem biztos, biztos, nem biztos. Megint növünk. Közben mindig növünk. És mind világosabb az egész. Grampi, úgy néz ki, feltaláló lesz. Díjat hoz haza egy pályázatról. Éppen hogy átléptük a húszat. A Piriéknél tartott „ünnepélyünkön” éjjel egykor óriási sikerrel így tudtam szónokolni:

„Íme, Liszt prelűdjeit dúdolja egy férfi! Ingujja felgyűrve, barna karjában az inak, mint az orgonabillentyűk, hullámzanak. A férfi tud egy képletet. Három év sok-sok éjszakája ment rá, az eszméletlenségig elmélyülve töprengett! Míg asszony is befogadta volna – ő a kiindulópontján túli semmiben próbálkozott. Míg alkohol is elkábíthatta volna kellemesen – a kimerültség űzött vele csúfot, kellemetlenül. A részletek kisvárosaiban tengődött nagy összefoglaló szándéka, vég nélküli kísérletek égették végig a sejtjeit, sokszor nem is emlékezett már a kedvre, mellyel az egésznek nekivágott. Pedig tudta: semmit sem ér a személytelen felfedezés, ha mire a képletet megszereztük, veszítünk egy embert. Az a férfi tud egy képletet! Az örök brontozaurusz újból a földnek szegezve kezétől! Rajta! Most rövidesen milliószámra születnek majd a vadászok, akik az ő képletével, közvetlenül vagy áttételekkel, leteríthetik az ellenkező természet e brontozauruszát! Ó, asszonyok-lányok, emlékezzetek a nagy vadásznak kijáró csodálatra, a győzőnek szóló imádatra! Most, most ki akar azonnal gyermeket hozni tőle, idegeiből kimenteni a küzdelem építő feszültségét, a győzelem építő méltóságát?…”

Grampinak sincs gyermeke még. Talán valóban csak a csúnya lányok akarták szeretni, a szépek csak lelkizni akartak vele. Lelkizni pedig a könyvekkel és a készülékekkel jobban tud az ember. Egy időben én is sokat gondolkozhattam ezen a kérdésen. Rájöttem például, hogy mindössze akkor nem akarózik hazamenni az embernek, ha, egy: várja valaki, kettő: ha nem várja senki. Most már nem töprengek ilyesmin. Most fáj a fejem, egyetlen vagyontárgyam fáj. Úgy kell: miért nem születtünk sárkánynak! Hat fejünk fájhatna, eggyel még mindig lehetne gondolkozni! Lefekszem este, van egy fejem, felébredek reggel, egy fejre ébredek. Sajnos nincs elég időm, teljesen elhanyagolom a többi szervem. Tessék szakszervezeti úton masszírozni a testem, hogy egység maradjon, minden nemzedéket, hogy megőrizze teljes kapacitását. Na majd mi meg-mu-tat-juk!

Mikor?

Mikor kérdésre utókor felel, ahogy Ramszesz állítja. Néha valóban remélni merem, hogy az idővel szemben legalább a csapatbajnokságot megnyerjük. Ha fegyelmezettebbek leszünk. Hiszen feladatok kötnek, mint a lánc. Ámbátor, ha magamba nézek, máris sokallom a fegyelmet. Ebben a pillanatban is mérhetők a láncaim. Két kezemen, íme, mégis ki tudom tartani őket. A föld viszont nyavalyog az emberhez kötve. Rajta kell segíteni. De csak meggondoltan, szervezetten. Ahogy reggel mindig elképzelem. De mi lesz belőle estére? Éjszakára? Nézzünk utána! Ki volna erre alkalmasabb, mint én, aki szabad, mint egy fájdalom, s rendszeresen elindul kísérteni. Azok helyett, akik ebben a pillanatban a rákkutatókban, tbc-kórházakban és idegszanatóriumokban feküsznek, azok helyett, akik a börtönökben, kaszárnyákban és lövészárkokban hevernek. Szóval az emberiség harcképtelen része helyett. A többi úgyis végzi a magáét, a többi atomfizikus, gyermekorvos, költő…

– Befejezted, Ramszesz?

– Igen.

– Akarsz még valamit mondani?

– Nem akarok mondani semmit, de lehet, hogy mégis mondok valamit, s arra én is kíváncsi vagyok!…

Frontátvonulás. Jön az ősz is. Ingerlékeny lettem. S ma éjszaka lesz kerek harminc éve annak, hogy kitört a második világháború. Már virrad. Jaj, mennyit cigarettáztam! A tömeggyilkosoknak, érdekes, sosincs lelkiismeret-furdalása, s nekünk egy ilyen átdumált, átbagózott, átmulatott éjszaka után mekkora lelkiismeret-furdalásunk van mindig. A lelkiismeret így valahogy mégiscsak egyensúlyba jön a világon. Ma is boldogok leszünk. Elnézem az udvart. Gedeon-pajkosságú reggel. A repkényt úgy megkergette a macska, hogy felfutott a csatornáig. Délig fogok aludni e Dezső-ritmusú izgalmak után. Valami Ákos-jellegű olvasmányt veszek elő, ha kipihentem magam. Ebéd után kisétálok a Jenő-alakú vízeséshez. Csak Arnold-hangulatú vacsorára térek haza, hogy Amália-tisztaságú ágyacskámba lefekhessem álmodozni.

 

*

 

Este nagylegény vagyok, reggel kisfiú.

Poppea kiment. Először a szobaajtó csapódott, aztán a fürdőszobáé. Ha érdemes volna, ma egészen könnyű lenne gyűjteni az ajtócsapódásokat. Kora hajnalban is hallottam kettőt; Poppea különben mindig becsapja az ajtókat. Így jár. Csendben fekszem, nyitott szemmel. Tulajdonképpen már fél kilenc. De nem számít. Egy elfelejtett harisnyástasak hever napok óta a könyvhalmazon. Két szép hosszú láb a védjegy. Dzsingisz kán, a lólégy december tizedikén hirtelen felébredt valamelyik szekrény mögött, s úgy látszik, most rákapott, hogy a celofánzacskóban hadgyakorlatozzék. Tegnap délután öt és hét között, ma hajnalban is ugyanakkor tartotta.

– Ki nem állhatom a fehér bőröm. Nézd! Napozni akarok! – Poppea az ablaknál áll és törülközik. – Jaj, ha volna egy kertem, hogy minden reggel kimenjek megnézni, mennyit nőttek az éjszaka a nárciszok s a tulipánok! De csak azt a csupasz diófát nézem már második tele. Diófa, istenem, nyár és diófa! Amikor egész kicsi voltam, és a nagyok életét csak könyvekből tudtam, de elképzeltem, azt is elképzeltem, hogy nyár lesz, minden tiszta és zöld és meleg lesz, mikor nagy leszek egy diófa alatt. Figyelted, néha a téli ablakhoz szorult légy zümmögése is a nyárt idézi. Nem tudom miért, a nyárt és a délutánt. Bizony, fiacskám, nyári délutánnak képzeltem a felnőttkort, légyzümmögéses meleg árnyékkal és bevetődő napsugarakkal. Csoda egy nyári délután, mi?

Mikor visszabújt egy pillanatra, ismerős szappanillata volt.

Gyermekkoromban volt egy fürdés, lehet, hogy fürdéssorozat heteken, hónapokon át, éveken át, melyre csak ennek a szappannak a szaga emlékeztet. Nyugodt szombat esték, játékkal és képeskönyvekkel, benn játékkal és hangulatokkal, a felnőttek nem tudták, ők már nem is figyelik meg az ilyen apró dolgokat, mint egy szappan szagának hangulata. Az estékre is emlékszem, melyek bentről a szobából elgondolva, kinn a kapun kívül kezdődtek, az utcán, a kirakatokban, ahol a szappanok is alusznak. Egy későbbi estére is emlékszem, mikor egy férfi ment elgondolkozva az utcán hazafelé, kezében egy csomagolatlan mosdószappannal, melyet időnként az arcához emelt. Emlékeztette a felesége illatára, ami elmúlt, elment néhány év alatt, ennyi maradt belőle. A szappanillat túlélte. Ahányszor megérint ez az illat – visszatér az a gyermekkori este, valahol nagyon az elején lehetett még. Meddig élnek el az illatok? Mert tovább, mint az emberek. A birsalmaillat az öreg almáriumban, a naftalin, a kerti füst, a szappanok. Egyszer még megvan, egyszer csak nincs már. Egy este észre kell majd vennem, hogy az a férfi vagyok, aki időnként arcához emeli az ezeregyedik szappant?

 

*

 

Ha Poppeának volt egy szabad délelőttje, mentünk ki a napra. Június eleje volt már. Végig a kiskertek előtt, végig a városból kivezető utcákon. Itt léckerítés, ott magas deszkapalánk, a kicsi kék házat padlásig eltakarja. Egy szál rózsa van az udvaron, de az kinéz a kapu tetején. Ismerem jól, ezek a vasárnap délre készülés reggelei. A rádióból cigányzene. Fő a húsleves. A tyúk olyan elégedetten kapirgál az udvaron, mintha jövő vasárnapra nem őt vágnák le. S ballag a postás az újsággal, egy-egy levéllel. Megérkezik a világ is ebédre. Ki tudja milyen a hír! S milyen a bor? Néhány ablakban kikönyököltek. Tudtuk, hogy látnak bennünket, és néznek bennünket, talán ismernek is.

– Hogy irigylik a fiatalságunk meg a szabadságunk! – nézett vissza merészen minden ránk bámuló arcába. – Biztos elképzelik, hogy aztán hogy hempergünk egymáson a fűben. A jó és művelt polgár szerint íme a léha mai fiatalság, mely egyetlen komoly gondolatra sem képes.

– Tedd a derekamra a kezed – mondta Poppea, és éppen úgy ringott, mintha helytelenkedő tizenkét éves kislány menetelne. Kihúzta magát, hogy megfeszüljön. A dereka mindig olyan szép lesz, a hajánál is szebb, mikor már nagyon messze, messze megyünk ezen az elfelejtett úton, akkor is.

Feküdtünk a fűben órák hosszat. A kinyitott könyv elaludt unalmában, mellette szöcskére lesett a nagy kerek napszemüveg, ugrásra készen; nem hoztam ceruzát, s kicsit bosszantott, hogy nem bosszant ez sem. Bodzabokor ringott a fejünk fölött, beleért kicsit a napba.

– Figyeld meg, a növényeké a legnyíltabb szexualitás. A virágok. Ahogy szégyen nélkül, teljesen meztelenül, mozdulatlanul, szinte görcsben tartják oda nemüket a szaporodásnak. Mint valami tenyeret…

Poppea is feltartotta két széttárt ujjú tenyerét, és libegtette, ahogy a virágok ringanak valami csendes esőben, nyárban, amíg meg nem csiklintottam, akkor halkan felsikoltott, de azért se kapta vissza a két karját, sokáig, amíg csak kibírta.

Egy fél óra múlva észrevettük, hogy ittkap a nagyidő. Rohantunk. Poppea semmiképp sem akart a fák alatt megállni. Valami fűzbokrok dideregtek az elszürkült szélben. Oda rogytunk le. Kitört a zápor. Preckelt, végigcsorgott az arcunkon, és csak első pillanatban tűnt hidegnek. Poppea lehúzta a fürdődresszét, és hozzám bújt. „Alig vártam!” – sóhajtotta.

Mint fehér kövek ezer patakban! S ha van úgy, hogy az idő is megpróbál visszamenekülni valahova, most vasárnapról vasárnapra ugrált rajtunk, míg utol nem érték az üldözők. Poppea végignézte, láttam lehunyt szemén.

Aztán kirohant a zuhogásba, és táncolt, táncolt feltartott tenyerével, meztelenül, mint a virágok.

 

*

 

Szép késő őszi délután volt, négy vagy fél öt. A temető felett volt éppen ez a szürke szép fény. Arrafele kell elindulni, hogy oda felérj a szemben fekvő dombra. Még egyszer elnéz arra az ember, aztán nekivág az útnak, melyen nem minden percben látható a végcél, völgybe le, le a városba, hegynek fel, egyre csendesebb úton, ösvényen. Még együtt jártunk a temetőre apámmal. Álldogáltunk, padot terveztünk, néztük a köveken mások életének zárójeleit. Nálunk nincs kő, se tábla. Nálunk.

– Máskor irtóztam a temetőtől, most azt mondom: milyen szép, és undorral meg fogom szokni, mint egy ellenszenves rokont, akivel ezután már együtt kell lakni.

Az öreg bólogat. Úgy tele lett a sír levéllel hét nap alatt. Már hét napja. Nézzük, hogy naponta fogy a levél arról a szép nagy gesztenyefáról ott a kapunál. Valaki átköszön. Nem tudom, honnan van ez a néni-utánpótlás. Egyesek már akkor nénik voltak, mikor gyermek voltam. A Ravai Lajos bácsi sírkövén rajta van mind a két évszám; a halála éve 1944. És Annuska néni huszonöt évi özvegység után beszállt a sírba, ahol a hitvese nem is várhatta, mert valahol jeltelen sírban fekszik. Ki tudja hol. Valahol.

 

Itt nyugszik gyenge szűz   Fekete Sófia Kinek édesattya   Fekete György vala Édesanya pedig vala   Tsép Kata Egész élete csak 3-mad fél esztendő 1604-ben élte enyészendő.

 

Fekete anyókák. Úgy ülnek itt és ápolják ezt a sok kis kertet, de nagyon gonoszan néznek mindenre, ami él.

 

Bús emléke az egyeneslelkű   Bodoki Máriának Erd. Fő. Korm. Concipista Radnótfáy Nagy Sámuel   szelíd özvegyének Az öldöklő görcsös nyavalya becses életének véget vete   annak 47-ik évében   1836. aug. l9-én Egyetlen bánatos testvére   sírva emelte.

 

„Avagy a holtakkal teszel-é csodát? Felkelnek-é vajon az árnyak?…” – mormogja a nyolcvannyolcadik. Csodálatos szelídséggel bólint mindenre egy ág, a madara elszállt.

 

Itt nyugszik öreg Bogaméri Mihály ki m.h. márc. 11-én 1731 évbe s gyermekei Mária, Anna, Teréz   és két József – –

 

Hátha a halál mégis szörnyű kín, hátha leírhatatlan fájdalom, és végig érzed? Végig, amíg csak leszakadnak utolsó ujjpereceid, elválnak ízületeid, lefoszlanak az inak.

 

Egy jó anya s egyszerre lett kedves szülöttyei ide tétettek s nyugosznak a végnapig poraik   Bányai Mózesné s másként Kapusi Susanna ez kit ezen gyászos sír gyermekeivel fedez   október 21-kén 1849.

 

Ó, az ősz, a hó, mind beszennyeződik most ennek a fájdalomnak a hangulatával. Mama, te mindig kinn leszel, itt, ezek között?

 

E sírhalom fedi az ősök kebelén, béke honában   Varga Pál   porait A hazának jó polgára, égő lelkű emberbarát, szelíd családapa leküzdé a földi pályát Bánatos özvegységre elmaradott jó és balsorsban hű neje   Csiszér Borbála e követ ide tétette   örök emlékül   1821.

 

Hány ezer alkonyat gyűl össze egyetlen városból egyetlen temetőbe! Lehet, hogy évszázadokkal öregedtem. A fájdalom nem úgy sír már, mint egy gyermek, ha a sok tennivaló jut eszembe: gyűjteni vigaszt halálunknak.

 

Itt lássátok az én bánatomat Itt hervadt el a 18 éves Bruzer Eszter és 4 testvérével ide várja édesanyját és két testvérét Mert nincsen örök elválás Meghalt   1877. június 11.

 

Állunk és emlékezünk a halottainkra. Ősiek, tiszták, emberiek. Csak évek múlva váltak azzá. Közelről könnyesek, sárosak, véresek. És nem akarom megvárni a vigasztalódást, mert az újabb legyőzetést jelent. Én meg tudtam volna verekedni érte, és meg tudok öregedni miatta.

 

Dye 24 ianuari 1670 mult ki az világbol ez maga Zilagi János ur egy kis ANNA  nevű kedves leánykája mely volt 6 esztendős ugyan ez esztendőben dye 10 augusti   kedves  BORIZA  nevű leánykája mult ki ez világból.

 

Szalmavirágot tesznek a szomszéd sírra. Gyönyörű idő van, régi, századfordulós vagy még régebbi hangulatokkal. Egykor minden család megvolt. Megvoltak mind. Megvoltunk mind. Hol vagy, mama?! Csak még egyszer tudnék beszélni vele, egy szót, egy mondatot felelne, mondaná, hogy azért ő se felejt el soha minket, és ott is szeretni fog. Megsimogatom, megigazítom, mint a takarót, ezeket a száradó koszorúkat. Megbűnhődtem, hogy nem voltam veled mindig, amíg lehetett. Mindjárt elindulunk. Te tanítottál meg gyermekkoromban köszönni a síroknak. Ne haragudj meg, hogy most neked is így köszönünk. Aztán holnap jövünk, mama, addig ne félj.

Apám ballag előttem. Az volna jó, ha nem erre gondolna ő is: …egymást kérdezve élünk mellette. S ő él mellettünk. Az orvosnő az előbb elment fejcsóválva.

– Nézd csak. Mintha valamit akarna.

– Hiába.

– S ne lehessen ez ellen tenni valamit!

– Hiába.

Éjfél, az örökkévalóság másik tornyával, ahonnan le szokta vetni magát az értelem. Olyan fáradt vagyok már, de nem számít, ezt a napot úgysem lehet már megszakítani, azt mondták, pedig él, él, él, de mintha már nem élne s nem szeretne. Én is betegen jöttem haza, de most a láz se él meg bennem. Elpusztul abban a kősivatagban, amely most betölt. Izraelemet élem, vándorolnak bennem a pusztában, a fekete tűz felől, az apokalipszis városain át. Sétálva taposom el a gonoszt. Most pusztítok, most égetek, tudom, hogy mennyit vihetek magammal, hogy még valaha begyógyuljanak utánam is a megpróbáltatások sebei. Túl sok nem maradhat, ez a világ érezze csak elszakított szerelmeseknek magát. Engem is ébren tart a halálon kívül még egy rettenetes emlék.

Búvárharangban ment el a mama.

 

*

 

– Elmennek az öregeink, s egy meleg szót nem szóltunk hozzájuk. A férfiasság nevében.

– Hát bántottam én az öreget?

– Igen.

– Igazad van. Nem is lehet másképp. Már rég nem az a probléma, hogy ne bántsuk egymást, azt nem lehet, hanem meg kellene állapítani egy bántási minimumot, s lehetőleg ahhoz tartsa magát az ember.

– A kutyák pont úgy ugatnak, a kor vidékisége vesz körül minket is.

– Egyetlen kutyát se hatalmaztam fel arra, hogy ismerjen s ne ugasson meg.

Ezek az éjszakák érték meg az életünket. Mint az égő gyertyát a szomszédból, úgy viszem haza a kedvet, hogy munkához lássak.

– Mi van a könyveddel?

– Meglesz.

– Ha meglesz, veszünk egy üres benzineshordót s végigdörömbölünk vele a főutcán. Na! Mi van veled?

– Mindent tudunk valahonnan, mindent megismertünk, megpróbáltunk. Michelangelo maga nem tudott ennyit, mikor megteremtette a világot. Néha mégsincs kedvünk semmihez. Te érted ezt? Én bevallom, az életet sosem unom. Az unalom a széknek szól. Nem szeretek leragadni valahol. Sehol.

– Ez azt jelenti, hogy uzsgyé, rövidesen véget ér az itthoni vendégszereplésed. Nincs eszed. Bár lehet, hogy van eszed, mit tudom én!

– A megnyugtatóbb az, hogy nincs eszem; semmim se legyen, ha már mindenem nem lehet. Itthon nincs egy percnyi nyugtom. Nézd meg, hogy mennek a hetek, a hónapok, az évek. Most már mindenütt csak tömegjelenetek vannak, s ettől mindenki megzavarodik.

– Igazad van. Űzzük az eszünket fölöslegesen. Inkább ne jöjjünk össze többet.

– Olyan érzékeny vagy, mint egy csirke! Nem erről van szó, hogy mi…

– „Nem lesz többet országgyűlés Tordán, püspök úr!”

– Ne hülyéskedjetek, fiúk! Ezek az éjszakák érték meg az életünket. Az ember meghallgatja egy okos pali szövegét, s egész másképp néz a világra.

– Te, fiam, még cserkész vagy!

– Hát mit gondoltok, nekem mindegy, hogy ki, hogy melyik én éli úgy az emberét, ahogy kell, miközben én nem élem?! Sőt, lépten-nyomon bűnt követek el az emberem ellen: leitatom, kifárasztom, ahelyett, hogy minden energiájára vigyáznék. Én is annak a történelemnek a terméke vagyok, mely állítólag szép és diadalmas s nagy jövőbe küldi a fiait, ösztöndíjjal! Akkor személy szerint én most miért ne csomagoljak, miért ne legyek útra készen?

– Hát csomagolj, fiam, csomagolj!

– Igen, de ti nem hagytok.

– Te hagyod ezután?

– Hagyom.

– Én is. Hallod, hagyjuk.

– Eljött, íme, egyszer csak elém mered a világ az egésszel, a teljessel, a múlttal és jelennel, és kiderül, hogy túl érzékeny vagyok erre.

– Ez ide se figyel már, csak nyomja a szöveget!

– Hagyjátok békében.

– A világ dolgainak nagy rendbentartója, kinek minden pillanathoz gondolnia kell például az összes Lajosokra, légy bölcs az életben, ámen!

– Azért szeretem a forradalmat, mert olyan, mint te, emberi pofája van.

– Akkor te egész más forradalmakról tanultál.

Az utcában valami gödröket ástak, talán a vízvezetéket javítják. Grampi beleugrik egyikbe, és Hamlet-jelenetet rögtönöz. Legyintünk. Elmarad, mire kikecmereg, lihegve ér utol.

– Ha most egy csatakiáltást hallatnék, mi lenne?

– Visszavitetnének a rezervátumba, ó, Nagyfőnök!

Holnap kedd van. Éljenek az elégedett emberek. Nem is sejtik, hogy kinn esik. Őszi eső mindig a tavaszi éjszakáké. Buta és illatos, mint egy előbbi század.

 

*

 

Az Egyenlítő, mint dagadt gumicső, folyton a lépteim közé akad. Csak akkor ilyen, ha megközelítem. Különben a szokásos borotvaéles, kényes, láthatatlanul érzékeny vonal. Nem vagyok kíváncsi rá, mi van odaát, sajnos a délkörök, ezek a magas feszültséggel telített szögesdrótok, folyton ideterelnek. Még sosem léptem át, csak sétálok rajta. Élvezem, hogy duzzad, egyre duzzadtabb lesz a taposástól. De nem lépem át. Egyébként nyilvánvaló, hogy a sors helyezte ide. „A sors olyan, mint a tűzoltóság – mondaná Ramszesz –, ki kell hívni.” Nem lépem át azért sem. Még sosem képzeltem ki magam ebből a századból. Gyermekkorom kidobott ugyan, és eljön az idő, hogy megöregszünk, és nem lesz senki, akinek odaszólhatnánk, hogy „emlékszel, gyermekkoromban…” Most hiába mondanék ki ilyesmit: itt mindenki él, sehol se találna visszhangra. Ilyen egyedüllét a halál is. Érzem, hogyne érezném, hogy 2000 különösen és kereken egy új világ kezdete lesz, a megért jövő mindig roppant nagy dolog, nagy ünnepségek alkalma, és talán ok is lesz már valóban az őrjöngő ünneplésre. Nekünk együtt meg kellene érni a 2000-et! Mert egyedül megérni – minek? Együtt, hogy ettől legyen öröm az a hosszú élet, mert diadal! Nem ér nélkületek, társaim nélkül semmit az öröklét sem. Kiket ismertem, valamennyien közelebb állnak hozzám, mint azok a távoli öregkori saját szívdobbanások, melyek ott éltetnének. Az ég kék, és szél van. Mint a madarak, a levelek. Mint a levelek, a madarak. Az ég kék, és ősz van. Még nem értem rá kiérezni magam ebből az őszből sem. A cipőm orrát nézem, előtte kavicsok a századok sírkövei, szélnek érzem a múló időt: 1973-ban, százötvenedik születésnapjára szerkesztenek majd egy új Petőfi-albumot. Azt a régit gyermekkoromban úgy vették mindig elő a kredencfiókból, mint a tésztát, mikor ágyban fekvő beteg voltam. S a háború alatt a pincében töltött hetekben. 87-ben József Attila halálának ötvenedik évfordulója. Úristen, húsz év múlva ötvenkét éves leszek, tíz év múlva negyvenkettő! S a század vége az a kor, melyen túl nem látom magam. Aztán idejövök, ki tudja, ki vár itt már akkor! S hogy jövök-e! De valahol lesz majd egy sír, s benne én. Egyszer lesz egy sírkő az én nevemmel, mely az apám neve is. Legalább egy sírban legyünk majd mind, mind, mind. Ez a haza: az újra egyesült családok pora… Mikor? Mikor? „Bizony, apafejek, mikor kérdésre utókor felel” – mondogatta az órákon Edgár bácsi, s mondja utána Ramszesz. Apafej, Európa-fej. Európa-arc. Valaki mindig kinő a korok arcán, vagy lehet, csak látomás. Halló, beszélhetnék már, kérem, valakivel az ember ügyében? Van itt valaki? Én sem vagyok ott. Csak innen gondolom. Álmos vagyok. Tavaszi fáradtság. Valahol várnak az önkívületre pazarolt indulatok. Lovak. Felkaphatok rájuk, s gyerünk, körüllovagolni a díszlet előtt, mely végtelent játszva forog. Valami dicsőbbre vágyunk. Persze. A csapatok élén, napbarnítottan, frissen vasalt zubbonyban, mögöttünk a világháborúk pozitív történelmi érdemeivel, felvonulni énekelve, megdobogtatni az emberek szívét, megnyerni őket annak, hogy a lelkesedés még ügyünk igazához teszi azt is, hogy szépek, derekasak vagyunk, egyedül méltók a győzelemre. Az elesettekre most nem szabad gondolni! Előre! Vagy ez sem elég? Máris igazad van. Akkor fogj hozzá mélyeket lélegzeni. A forradalom a történelem igazi pihenése. A fegyelem az értelem igazi forradalma. Fogj hozzá mélyeket lélegzeni, és erősen gondolj valamire. Nem, nem valami egzotikus lelkigyakorlat, tornászó vallomás vagy testgyakorló filozófia. Ez is csak egy kísérlet. Szerintem így is lehetne. Persze ne gondold, hogy én már csinálom. Nem. Én csak elkezdeni szeretném. Sajnos, ahol tartunk, az mindig folytatás. Nem is hiszem, hogy bele lehet kapcsolódni még. Tragédiákra vezet mindig ez a tévedés. Állandóan hallszik valahonnan: „…Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem s igaz ügyem felől a kétkedőket…” (Hamlet). Mi is csak folytatjuk, Poppea. Ki ne látta volna minden titkunk: ki ne élte volna át? Az összetapadásunk egészen meztelenül, két melled közé fekvő arcomat, az izmok játékát kettőnk súlya alatt, a halálos szorítást, mely azért nem öl, mert a fájdalomig erős, s a fájdalom őrzi az életet, fogak összekoccanását az ajkad bársonyában, azt, hogy ha lehetne, ilyenkor csontvázig vetkőznénk, elsüllyednénk egészen, feladnánk, ami megtartja magunkat külön-külön, őt és őt, őket, akiket máskor dühösen védeni szoktunk egymástól, ki ne tudná, mi történik velünk, ha mi is csak folytatjuk! Én tudom ezt. Én csillapítanálak, ha mindig ilyen vadul szeretnél, ha se éjjeled, se nappalod nem lehetne értem, ha dolgozni se tudnál, ha elpusztítana a boldogság vagy a szorongás, ha gond volnál mindezért. De így elégedetlen vagyok, hogy elégedett vagy, pedig ez még kevés. Én tudom, hogy csakis okkal sírsz, okkal veszted el a fejed, és mindig éppen idejében. Nem vagy semmilyen állandóan. Süt a nap. Poppeával jövünk az Egyenlítőn. Épp most kerülte el a várost egy sötétkék zivatar. Sétalépésben jövünk fel a Kis utcán, alma- és teapakkokkal megrakodva. Szép kertek. Ott abban estefelé három kutya szokott ugatni. Egy barna és két fehér – meséli, mint egy gyermek. Itt a tavasz. Új ruhát kapsz, mama. Virágból.

– Olyan jószagú a föld! S nekem nem lehet egy icipici gruppom – mondja Poppea.

– Gyere ki velem a temetőre, és megcsináljuk mama új ruháját.

Olyan csendben érünk haza, mintha sosem beszéltünk volna.

 

*

 

– Decemberben, akkor még csendesen éltünk, nem volt még semmi elrontva. Csak te imádod a nagy szavakat!

Milyenek is voltak azok a nagy szavak? Egy nő, aki valahol a középkor elején is így jajgatott volna, s ma mindentudóan bólogat; aki a középkorban is mindent tudott már, s most is így jajong. Több, mint az összes együtt. Aki a mindenségre úgy néz le, mint egy poros csipketerítőre. Te, te, te, haragom! Igen, beismerem, ezt azóta sem szoktam le. Még mindig a nagy szavakhoz menekülök. Mert a világ nagyon nagy, ijesztően nagy, ha mi kicsi szavakkal kezdünk beszélni róla. Csendben kell lenni, csendet teremteni, a szerelmek pedig legyenek csak éppen akkorák, amekkorák.

– Rengeteg dolgom van ma délután.

– Például?

– Például takarítanék egy kicsit.

– Teljesen fölösleges. Vedd fel azt a kiskanalat az asztal alól, s máris rend van. De ha útban vagyok, én akár…

– Ne, kérlek, ne kezdd! Tudod jól, hogy nem azért mondtam.

Percekig tart a portörlés. Órákig a csend. A mítoszaimba, fogalmaimba tökéletesen beillettél, s most vagy a legcsodálatosabb. Érthető hát, hogy más is ég, lángol, és harcolni akar érted – hallgatom el, amit mondani kéne. Mégis lemegy a nap, akármilyen szépen tavaszodik.

– Hallom, legutóbbi turnétokon csak füstöt és pernyét, összeégett szíveket és hosszú fekete hajszálakat hagytál magad után.

– Mi közöd hozzá! Pimasz vagy. Mit törődsz vele, ha más is… ha más legalább szeretne?!

– Hát sajnos, a nők történelmi igénytelensége folytán legkiválóbb férfiaink rendszerint a legutolsó hernyókkal egyazon ágyban végezhetik.

– Fő, hogy jól végezzék.

– Fő.

Úgy kell nekem: ha ismeretlen férfihangon szólok hozzád, csak az ismeretlen nő felelhet belőled. Öt feszes pillanat után kitör a zápor. Cigaretták villámlanak. Egy pohár víz jön be.

– Igyál egy kis vizet. Pótolni kell a könnyeket.

– Ronda vagy. Ha valaha öngyilkos leszek, légy szíves, vedd a lelkedre.

Csend.

Csend.

Csend.

– Nem izgat, ha most az ablaknál pózolva a szelídebb szerelmeidre gondolsz.

Csend.

– Legalább egyszer ismerted volna be, hogy te vagy a bűnös.

– Miféle bűnt követhetek én el két világháború után, miféle halálos bűnt, ami legalább egy patikamérleget kibillenthet még!

– Eredj! Már megint a nagy szavak. Te csak emberiség-viszonylatban tudsz dumálni. Az ilyen hazugságok okozták, hogy idejutottunk.

– A tegnap még azt sóhajtoztad: hogy is bírtam ki évekig nélküled, mielőtt megismerkedtünk… Csúfolódsz? Gondolod, hogy igazad van? Igen, és még hogy fogom bírni! Éveket! Évtizedeket!

– Vagy meg se hallgatsz, vagy azt mondod, hogy szentimentális vagyok. Hát te jól tudod, hogy nem voltam soha. Lehet, hogy melletted azzá lettem. Kifordítottál, mint egy kesztyűt, és a használatlan felemet viseled.

Csend. Csend. Hányszor csókoltál meg, hányszor szorítottál magadhoz, mint egyik betű a másikat, az első délután óta. Hányszor nappali fényben és hányszor a sötétben. Hányszor mi és hányszor mindenki, mindenütt, mindig. Hányszor hemperedett meg az emberi test az őrjöngő magányban s az őrjöngő szerelemben, a végletek nappalaiban és éjszakáiban, hogy emlékei alapján választani tudja a jobbat, ha vágyai csillapodtak, hogy vágyai alapján villámgyorsan dönteni tudjon, ha emlékei alusznak is! Most mi lesz?

Csend.

– Köszönöm az egyedüllétet. Az emberiség is a te emberiséged, nekem egyes-egyedül kellene maradni, tudom. Neked se kellek egészen, de senkié ne legyek soha. Ahányszor eszembe jut, hogy milyen nagyon tudtalak szeretni, a düh, az erő, a félelem s a gyámoltalanság úgy hullámzik bennem, hogy szédülök. Ezt nem bírom, nem bírom, nem bírom ki sokáig. Mondd, hogy meddig! Akármeddig állom, csak még éljek addig, de tudjam, meddig kell!

Csend. Legalább őt, legalább ezt, legalább egyet az elhurcoltak közül meg kell menteni. Könyörgöm. Kétezerre. Háromezerre. Magamnak könyöröghetek! Csend. Csend. Csend.

– Tulajdonképpen nagyon félek. Mit tudod te! Sokszor még a saját tükörképemtől is, mintha idegen lennék magamnak is. Ezért nézek mindig mosolyogva a tükörbe, akkor nem olyan félelmetes, hogy vagyok, és nem ijesztenek az ismeretlenek magamban. Mert élni kell, játszani kell, dolgozni kell. Mivel neked nem kellek, úgy látom, nincs senkinek szüksége rám. Ülök, és simogatom ölemben a pizsamádat. Puha és hozzám simul, ha magamhoz szorítom, mint egy gyermek. Nagyon, nagyon szeretlek, de most már nem tudom hinni, hogy együtt maradunk. Az egész úgy kezdődött. Ugye ezt nem lehet elmondani. De lehet. Te jobban szeretted a feleségedet mindenkinél. Aki utána jött, mindenki csak arra szolgálhat, hogy fizikailag betöltse az ő helyét. Talán még annyit se. Én olyan nagyon, őszintén akartalak. Nekem te vagy az, aki neked csak a feleséged lehetett. Most is az, és mindig is, ha nem jog szerinti, lélek szerinti feleséged, társad, aki veled lakik, veled alszik, akkor is, amikor álmodban megölellek, az övé vagy mindig. Én köszönjem meg, hogy megtűrsz, megtartasz. Nagyon tudlak, nagyon ismerlek már. Persze rossz most. Te nem is tudod, mi voltál nekem ez alatt az év alatt, talán ha tudod, nem is adod. Mert nem érezted meg, mikor lettem már béna, ha nélküled kell maradjak, hogy bolondultam meg, őrjöngtem, mikor nem láttalak: most, most azonnal meg kell tudnom, hogy mit akarsz! Hát valahogy így volt ez velem.

Csend.

– Végre kibeszéltem magam. Te vagy az emberek közül a legfontosabb, nem veszhetsz el számomra soha! Ha más nem, a művészet, a kultúra eszménye összeköt. Ahogy nősz, úgy növök én is veled, s te velem. Örülhetsz, végre én is belegabalyodtam a nagy szavakba.

Csend. Hol az a minden partizánnál végső esetre őrzött kötelező kézigránát! Egy. Kettő. Három…

…4. 5. 6. 7. 8. 9. Tíz! Nyugalom! Csend.

– Te vagy túl boldog vagy, vagy túl boldogtalan. Egyikben nincs helyem, másikban meg hogy jövök hozzá!

– Most légy szíves, ne fogd rám!

– Hát kire fogjam?

– Akkor fogd rám – mosolyodunk el először órák óta, napok óta, hetek óta. A szó alakú panaszok után szó nélkül kellett kibékülni. Még nagyobb csendben.

– Most mire gondolsz?

Ilyenkor azt kell felelni, hogy erre az egészre, s nem azt, hogy Morus Tamásra, még ha valóban rá is fordul kínjában az elme. De én ki szoktam mondani, sajnos:

– Morus Tamásra! – amiből újabb mellékharag lesz, s elfordulva sírás.

– Miért sírsz?

– Miben reméljek? Minden olyan… Egy határozott ember régen itthagyott volna mindent, ezt az átkozott várost, színházastól, szerelmestől. Nem hiszem, hogy számomra máris mindenütt ilyen rossz lenne. Még csak huszonnégy éves vagyok.

Csend. Ketten sohasem szeretik egymást egyformán. Egyik mindig jobban szeret. Egyszer egyik…

– Holnap bejössz a főpróbára, vagy ne várjalak?

 

*

 

– Szép vagyok? (Köszönj Patakiéknak.)

– (Kezicsókolom! Szervusz!) Mindig ilyen keleti hercegnőfejűt szerettem volna.

– S látod, az a röhögnivaló, tudod, hányan irigyelnek engem tőled, te szegény.

– (Szervusz.) Miért kented így ki a szemed? S miért nem zölddel vagy kékkel? Pont pirossal, mintha sírtál volna.

– S ha sírtam? De felfelé?

– A nők minden irányba sírnak.

– De szép? Most hozta Böbe Lengyelországból.

– Romantikus.

– Legalább a színek maradjanak romantikusak (Szervusz, Piri.) Na, ne csevegjünk itt, ülj be a hatosba, azt hiszem, ez a Szabadoséké. A második közepe után be tudok szökni én is.

A földcsuszamlás a nyitányok kedvenc piruettje. Kedves nézőink, készülő balettbemutatót látnak az N.-i színházból. A holt lányok arca a páholyokban. Szép, korszerű, igen sikerült alkotás. Jövés-menés a fiatal halálban. Földön csúszás a haldokló szerelmesig, jaj, ha már a könnyeknek is külön mozdulata lehet, jaj, hova jár ki panaszolni a mindennapokból az élet! Vigyázzatok a művészetünkre! Nem szabad egy percig se magára hagyni, mint a szerelmet. Törődjetek többet vele, s kevesebbet a játékkal. Az élők ügyeiket-bajaikat intézik elmerülten. A lehulló leveleket nem sajnálja már senki. Nyavalygás. A leveleket s az elszálló napokat. Mintha mindenik csak mástól szállna el végleg. Mi szeretjük egymást, mi nem szeretjük. Mi közünk máshoz, mi közünk magunkhoz! Akik most éppen se nem látnak, se nem hallanak az életüktől, mint az úszó szigetek, el se tudják képzelni, mi van tulajdonképpen, hogy zajlik körül az őket is, az övéket is magával ragadó semmi. Böbe, hallottátok a legújabbat? A minden összeköltözött a világgal. Rendben, de meddig maradnak együtt? Azt mondják: minden egy ringyó, világ meg állhatatlan!

Én is, te is, először is, ezredszer is mi úgy kezdtünk hozzá, hogy az elbukottak már káromolták javában azt, amit én még áhítattal vártam, a beteljesülést. Most se juthatunk tovább annál, hogy szeretsz, szeretlek. Mindenki ennyit akar, és ennyit akar tudni rólunk is. Persze utána az következik, hogy mennyire hagyták, hogy békésen és boldogan éljünk, de ez már társadalmi, nem szerelmi dráma.

– Már megint haragszol? – kérdeznéd.

– Nem haragszom. Csak elegem van.

– Miből? Ja, persze, belőlem.

– Nem. Az előadásból. Unok tovább szófogadóan ülni a nézőtéren. Ki akarok menni pipilni. Kész. Vége. Máris lecsillapodtam. Ezután szépen fogok ülni. Csak egy a baj, hogy káprázataim vannak. Most például téged hallak, hogy sírós hangon suttogod fűnek-fának, idegen férfiaknak a tegnapi folytatását:

– …csakhát most olyan kétségbeesés-szériában vagyok, nem is tudom, miért. Szeretnék mindig közelebb lenni hozzád, állandóan, talán kibeszélném magamból ezeket a ködöket. Csak most látom, milyen vadon éltünk szorosan egymás mellett egy esztendeig. Lehet, hogy amennyit tudok rólad, az is mind csupa feltevés. Mikor nagyon kilátástalannak érzek mindent, akkor belekényszerítem magam abba, hogy az első idők hangulatát érezzem, és mindent, ami akkor jó volt, azt sorra végigcsinálom megint. Figyelted, hogy mennyire színe van mindennek, ami történik velünk? Az például melegarany-színű volt. Szóval most rossz nekem, de csak homályosan tudom az okát. Rajtam már csak nyíltsággal lehet segíteni részemről is, részedről is. Ha érdemes, próbáljuk meg.

– Megpróbálhatjuk előadni. A főpróba már sikerült néhányszor. A szabadságommal éppen úgy nincs mit kezdenem, mint veled se tudtam mit kezdeni. És biztos, hogy nem kell egyedül maradni semmiképp. Akkor sem, ha elhagysz. A világban vagy te is, mint megismert messzi csillag, vagy átélt hangulat, csak nevedet mondhatom, de megmaradsz. Biztos, hogy már csak benned bízik meg a nyugtalanságom. Tehát most nélkülözhetetlenebb vagy mindenkinél. De aztán mi lesz az egészből melletted? Rajtad kívül lehet, hogy több maradt, mint amennyi beléd sűrűsödött. Mit akarjak én ilyen kevéssel! Velem született szerénység lesz vagy lusta belenyugvás, ha téged választalak és veled maradok? Négy fal vesz körül. Négy falon négy arcot érzek. Az északi engem szeret. A keletit én szeretem. A nyugatival éppen szeretjük egymást nagyon, boldogok vagyunk. S a déli valahol vár még. A mának vége. Ki a ma? Rajtad egyetlen határ se jelzi, hogy holnap lesz. Az átmeneteket kitűnően bírom, amíg a halálig nem érünk. A mának vége. Nem idő, ami nem látszik meg a szerelmen.

– Légy szíves, ne tréfálj, én már nem bírom sokáig ezt az állandó izgalmat. El fogok menekülni a történetünkből…

– De ígérd meg, hogy nem kérdezed meg soha, melyik éjszaka szerethettelek meg végleg. Csak ha majd én el akarom mondani. Te nem voltál ott. Emlékezz majd arra az éjszakára, mikor februárban meleg szél volt. Az egészben valami kettőnek való lebegett, egynek megközelíthetetlenül feloldva. Azt az éjszakát külön kellett töltenünk a te hibádból. Pedig csak ritkán, az ilyen éjszakákon nyílik ki, érkezik, hull le a földre, robban az ÖRÖKRE.

 

*

 

A szél láthatatlan madarai alatt megringanak az ágak. Mindenkivel történik valami. S nem lehet megmenteni. Megjön a nyár is. A többi évszakot ismerem már. Hát ilyenek lesznek az évek. A harang még bírja, mint a szív. Végre fenn vagyok azon a ponton, amit kinéztem magamnak még lenn, a kapuk előtt. Nem esik útba, külön kell megkeresni. Talán ide kétszázötven év alatt se tette lábát a török, ez olyan hely. A hangulat helye. A látkép körkép. Hegyek dübörögnek körül a láthatáron. Nagy zöld vonataik átvágják Európát. És reggelek és délutánok, templomok és tankok, és gyárak és szőlők, tegnapiak és holnapiak, élő emberek és megérzett, magammal hozott árnyak. Ez a hely egy embernyi űr az időben, amit szerencsés és kiválasztott pillanatban magammal betölthetek. Hogy majd emlékeztessen: ez a perc kedvezett annak, hogy mindennel szembenézzek, de úgy fájt a gyermekkor, hogy nem lehetett hallani csak a harangot, a hangokat, és eltűnik ez a mostani, pontos és helyes és kedves, mindent bevonó alkonyi kékség és meleg szél. És nem lesz ma: ez a perc, mely szinte észrevétlenül romlik továbbivá, későbbivé, estévé, talán kényelmetlenebb holnappá. Csak az életem kell még túléljem, a többi menni fog. Nem a haláltól félek, hanem attól, hogy nem élek tovább. „A halál az, amire egy szabad ember legkevésbé gondol, lévén a bölcsesség nem a halál, hanem az élet való elmélkedésben” – vallom Spinozával. Először érzem, hogy tennem kell valamit, hogy kedvet, új, nagy kedvet kell találni, különben vége, egészen bedobom a gyeplőt, és nem lehet már elfeledni, se kipihenni ezt az egészet, ezt a fáradtságot, ezt a csalódást, hogy nem úgy volt semmi, hogy hiába éreztem erőt kilencven évhez is, hogy a görögök óta nem támogatnak, csak nem vettem észre. Így nem megy tovább. Ne így, ilyen ideiglenesen és oldottan, ne állandóan és úgy, ahogy átmenetei miatt meg se ráz! Így csak vergődöm a halandóság buborékjában, s ha elpattan, mit ér, hogy ismertem a csillagokat, nem védenek beáramló mérgétől az elmúlásnak. Minket minden elárul, ami az élet nélkül meglehet. Az értelem is áruló, mert élet nélkül is megmarad. Egek, a gondolat nem elég, hogy fenntartson ebben a bölcsességet ihlető rendszerben! De én ki fogom jelölni a pusztulás évi napjait, hogy a többi a munkáé lehessen. A többit az időtől kapom, s az időnek hagyom. Hogy korom hangulatának emlékére feltűzze újabb függönyét a nap elé, ahogy a táj nyugati egén van egy Mátyás-korabeli függöny, egy Zsigmond-korabeli, egy Anjou-kori, így a legrégibb időkig. Kivel tárgyaljak tehát: a természettel vagy a történelemmel? Mert az élet s a halál egészen a természeté, de a történelem hatalmában van. S a természet, mint egy távoli nagyhatalom, csak biztatóan idemosolyog néha. A kitartók múzsája sosem lehet a szörnyű, szomorú tájékozatlanság. Pedig érzem, hogy minden így együtt szeretne maradni. Pedig tudom, hogy legbelül magukban az árulók is dühösen hűségesek, hogy a kezdetek óta szerelmes egymásba a tavasz s az ősz, habár csak levélből ismerik egymást. A világ elég nagy, hogy elvonja figyelmed, ha sikerül magára feszítenie egészen. De ha nem, minél inkább magadban maradsz, annál közelebb vagy az egyetlen fájdalomhoz: az emlékezéshez. Különben Pest, különben Párizs, különben voltam boldog is, különben derűs és legalábbis közönyös a többi. Különben semmi. Különben minden. „1 – 2 – 3 – bizonyos, hogy az általános számításokon múlik minden” (Kassák), és „A természet logikája” – mondta Paniti doktornő, s lehet, hogy igaza volt, mikor még mama élt s ő gyógyítgatta. 1 – 2 – 3: a legáltalánosabb számítások mutatják, hogy a szeretet, mely bennem ég az enyéim iránt, érthetetlen és átérezhetetlen másoknak. Minden csak úgy fogja meg az embert, hogy mementót ért meg. Különben úgy kell tennünk, mint aki nem tudja, hogy idő-betegségünk van, hogy kozmikus ingerek része itt ez a sírógörcsszégyen… Úgy vonul minden az elmúlás elől, mint a népvándorlók. Szégyelljük bevallani, hogy mindenünket odaadtuk cserébe, egy szál ruhában menekültünk a halál elől.

Lenn az udvaron most megjelent Ramszesz a két fiával. Andriska kézenfogva, Péter körülloholja őket, mint egy fáradhatatlan kiskutya. Ramszesz a lengő harangokat akarja megmutatni a gyermekeknek, és megláttak engem. Integetnek. „Nagymama, parkolnak a tyúkok” – jelenti estefelé a négyéves városlakó. „Féltem a konnektortól, mert kicsit fütyült, de apa megjavította!” Valamit kiabálnak, de egy szót se hallok. Intek és mutatom: készítek nekik egy papírrepülőt.

Élek, egyetlen napomat élem. Akármilyen bajom van, valaki kéne tudja még.

„Te… vigyázz, ne hajolj ki olyan erősen” – szól ide mama az életemből. S én szomorúan visszamosolygok. Én örök fáradtságom, borult őszi délután fénye, én soha vissza nem térő teljességem, emlékem olyan időkről, mikor még nem is éltem, mama, ne hagyj itt. Szólok hozzád rég bevált közös varázsigékkel. Hiába. Te vagy én, s én valaki, aki nélkül félek. Olyan könnyű vagy, mintha a nap sütött volna vissza, és elszállsz, folyton elszakadunk. És megöl valami lelkiismeret-furdalás, hogy ezt valamiképpen meg kellett volna akadályozni. Kit kérhettem volna, hogy ne hagyjon magamra ilyen időben, semmilyen világban; nem tudom, mit hagyjak tanulságul. A délelőtt kinn járt apám, és elültetett két tő virágot. Most megöntöztem egy kantányi vízzel. Reméljük, megfogan. Ennyi a remélnivalónk. A harangozásban mintha aludnék, s behallatszik az álomba is, hogy mennyire sírnak odakinn. Mi vagy utolsó szavam: ha egyszer az ölembe adnának alaktalan tömegben, kimarkolt sárban, földben, virágban, akkor is leülnék valahol veled örök időre és szeretnélek.

Felér valami fűszag. Lehet, az ibolyáké.

„Ha velem hiába beszéltél, beszélgess az idővel ezentúl” – legyint dühösen apám. Amit lehetett, megpróbáltuk. Ó, én fájó logikám, miért hiszed, hogy minden másképp alakul, ha ki nem mondott párbeszédeink is szembesülhettek volna valaha! Talán ő is beteg már. Nagyon beteg. Fogy mindenestől, hangulatostól, emlékestől, mindennel, amit tartalmaz az élete, mint egy öreg ország. Időnként dühösen visszakiáltja: „A jövő nélkületek nem áll meg a maga lábán.” Igen, meghalni se szabad, amíg a múltam nem jutott át a jövőbe. Amíg a földnek én nem engedek. Valami hangszórót hallok messziről. Ott vannak mind egy téren. Elindulok én is a gyülekezőhelyre, ott leszek, apa! Tudom, hogy lehetetlenség így lebegni a dolgok között, mint aki nem érthet már szót senkivel, mert utolsó mondatait, melyeket még megérthettek, elmondta tegnap, és nincs mód megvárni a következő emberiséget. Egyetlen lendülettel kell visszatérni. Most ősz jön, a századvégen szép nyugalmas idő lesz – mondtam a múltkor Edgár bácsinak –, ez a három évtized, a három őszi hónap: a hetvenes évek: szeptember, a nyolcvanas évek: október, s a kilencvenesek november. Csak szépen végig kell várni,  amíg lezajlik az idegek reflexműsora. Mint felizgatott egerek közt, egy darabig nem lesz csend a csillagok padlásán. Ám aki nyugodt, annak lesz ideje mindenre. Én meg akarok nyugodni. Én erre tízezer évig vártam, hogy most ne legyen elég időm! Én megint gondolkozni akarok. A föld megint gondolkozni akar. Vándorló érzékszervei, ezek az Egyiptomok, Mezopotámiák, La Tène-k, Hallsttátok, középkorok, hol itt, hol ott hozzák létre a fej: a fül, a szem, a nyelv létének zavart sejtelmét. Most itt a fej. A fej vagyunk…

Itt a papírrepülő. Andriska odalenn már tapsol és toporzékol. A papírlapra, amit a zsebemben találtam, pár órája írtam fel ezt a két sort:

 

Megszabadultam, hogy egy régi délután vagy, ki árt nekem, hát benne élek mindig.

 

Ne félj lebontani építményeidet, hogy helyébe újat építhess azokból, akikkel összefogsz. S ha az életedbe is kerül, olyan halált kapsz helyette, ami a látszólagos s a valódi élet közé a maga törvényeivel előre beékeli magát: átélheted azt is, hiszen telhetetlen vagy, mert úgysem elég az örökkévalóság sem.

Csak kortársaimmal méretkezem. Ki ér utol az elmúlásban? Sietnünk kell, mielőtt a világ minden lüktetése végleg beleszól a terveinkbe, s a maga kedélyesen szigorú megnyugvását nem kényszeríti ránk, ahonnan valóban nincs szabadulás. Pedig nekem nincs kedvem máshoz, csak hozzád, arctalanul a tavaszba oldott, mindenkiből-mindenikből-mindnyájatokból összeálló kedvesem, aki ha az ablaknál állok, mögöttem állsz, érzem, hogy messze is vagy, s azért te vagy, s elveszed a kedvem akárki mástól, érzem, hogy együtt vagytok velem, s ezért fegyelmezetten dolgozni is érdemes. Ez őriz meg engem: így nem jár, így mozdulatlan az idő, amíg csak munka van, csak gondolat, amíg nincs a szétfeszítő féltékeny szerelem sehol. Bár ne öregednénk állandóan, csak a nekünk szánt időből fel is használt szerint. De nem, nem kímél semmi. Mert a pokol tornáca is jószándékkal van kikövezve, s engem mindenki elég erősnek tartott, hogy magamra hagyhasson. Pedig veled bármilyen ég alatt szívesen megmaradok. Szeretlek, és érzékeny vagyok a világra s a hírre, ami halott és tehetetlen. Még egyszer látnom kellene téged, hogy valóban tudjam: szeretlek. Az egész mindenség, a teljesség felismerése én akartam lenni, hűséget és szerelmet érdemlően. Az értelem, a mindenhez ragaszkodás, a tények is én akartam lenni. Maga a világ láttatása, mely legtovább bírja az izgalmak közül. Saját örömöd, hogy megpillantod és megszereted a dolgokat, én akartam lenni, ezt akartam kihasználni, lekötni és elfoglalni benned, hogy élhessek. Ne felejtsd el az én emberségem. Adtam neked virágot, könyvjelzőt, csókot, pénzt, ceruzahegyzőt, almát és önbizalmat, még büszkeséget is olykor-olykor. Kaptam tőled hímzett zsebkendőt, csókot és almát meg önbizalmat is olykor-olykor. Ámulva megláttam benned a legszebb női test szobrait, s te rábólintottál, hogy így van, olyan vagy. Meghallottam bennem a társam hangját, s te rábólintottál, hogy az vagy, ő vagy. Főzz egy kávét. Nem számítottál rá, hogy előkerülök. Jól telt nélkülem? Ki járt itt? Kivel utaztál? Hol jársz? Becsíptél? Veszekedni akarsz? Legjobban mégis az fáj, hogy nem maradhatok sokáig. Rohanni lehet és rohanni fogok a mostani napokban, az én külön napjaimban. A mi saját Rómeó és Júlia-tragédiánk nem is szerelmi tragédia, hanem törvényszerű veszteség: az ifjúságunk halála. Hogy szólítsalak majd, ha megöregedtél? Hogy becézzelek majd a régi szóval, hogy ne álljon rosszul? És általában hogy legyen, ha ráadásul csak így, csak akkor érjük el, hogy kívánságaink szerint éljünk? Hogy éljük majd a mostani kort az akkori csengő életben, ha hozzánk már a csendesebb, szürkébb talál? Valamit őrizz. Valamire vigyázzunk egymásból, hogy nekünk majd jogunk legyen hozzá. Hogy az a metropolis is várjon bennünket, az a világváros, aki a jövő. És az akkori emberek odakívánjanak bennünket, s a találkozás azzal az élettel úgy is beteljesülés legyen. Hogy megtaláltam az ajkad mását? Soha. Nem is keresném. Mikor így kérdezel, tudom, hogy soha. Ha egyszer hívlak, most már nagyon későn, valamelyik ismerős ruhádat vedd fel. Egyet tegyél el a mostaniakból. Ha megéri neked. Azt mondtad, hányszor, hogy te vagy a gyermekem is, és azt, hogy ne hagyjam el soha a gyermekem. Már elfelejtetted? Minden a múltból, az előttünk történt világból, meseszerűen sápadt és kivehetetlen. Ha volt, akkora volt a múlt, hogy ülhetünk most itt a tetején, ebben a toronyban. Minden közömbös irántunk, csak azért, mert még élünk, ilyenkor minden magunkra hagy, és mi is elhagyjuk egymást. Elhagyjuk. Érted? És kívánok a gyermekünknek hosszú boldog halált, mert bennünk maradt, kívánok neked tőlem külön életet, hogy töprengj rajta, a többieknek port, havat, libasültet, verset, vért, malmot, alkoholt, mert jó idegenek voltak. Hiszem, hogy ha elmegyek, egyszer mégis a kezedbe veszed a dolgaim, az életem rendezését. Néha a halálra mint az életre gondol az ember. Hosszabb és nyugodtabb lesz másokban élni. Lerázta minden a havat. A mozdulatlanok a föld kis remegéseit használták tavasznak. A madarak és repülők, kiket nem érhetett a hó, az idők előtt jártak. Napok jelentkeznek a jövőből, az újhold pár napos. Ezek a felhők úgy tolatnak, hogy elhiszem róluk: ugyanazok, mint 1950-ben, akkor este, az utolsó gyermekkori estén, és időből kilógó munkájuk végzik azóta is, mindig, akárhol, valahol, az emberszemmel kivehetetlen nagy rendezésben. Látom, ok nélkül is lesz estére szivárvány. Fellegbe, párába, messze az ághegyen túl, túl, túl. Ne, csak emberhangon ne kelljen megszólalni! Kívánjatok morajlást, kívánjatok csendet. Az emberi idegre kérlek, te, akárki, emlékezzetek: ma tudtam már, hogy a holnapi napot is befedi az idő. De akármekkora időoszlop alatt fájni fogok. Ne érintsetek soha. De üzenem, hogy ha elfeledtek bárkit is, az élet kikezd benneteket is végleg. Az én ideális életrajzom is lelkesítő lehet valakinek. „Erős szívem volt, mintha láttam volna a láthatatlant”: hogy tulajdonképpen álruhás harmónia, elöltözött Bach-muzsika az egész. S a világ képe úgy van mindig a helyén, ahogy az elfutó autó üvegén meglátod arcodat: egymásnak adjuk kézről kézre, képről képre a mindig itt látható minden tükrét. De álomba, üzenetbe menekülni, csukódni csak úgy érdemes, ha lesz, aki átveszi, élteti, használja, továbbküldi. Minden meglesz, a vigasztalásul itthagyott képek is megmaradnak, a lelkem is lecsillapul egyszer, ott elöl valahol. Halálod után annyival, mama, hogy én se élek már. De az emlékek közösen tudják, mi az igazság. Lassan tavaszodik, s alól, a farakás alján átveszed a föld örök ízeit. Elvegyülsz szépen. Koponyád már nehezebb volna felismerni egy halomban. Az idő is visszatartja a lélegzetét, amíg egy papírrepülő szépen, fehéren, körözve leszáll, átsiklik a két megbűvölt gyermek felett, és kiköt a semmi szélén, a bokrokon. Csalódás. Andriska megharagszik. Óvatosan utána nyúlkál az apjuk, segíteni készen ugrik egy áramlat is, és ettől lebillen s végleg leszáll a szakadékba. Egy papírdarab most megkezdi táncát a szélben, míg el nem rongyolódik. A fontosabb hírügynökségeknek most be kellene jelenteniük, hogy a ma délutáni papírrepülővel hosszas tárgyalások után visszatértem az egyetlen imádott huszadik századi hazába, az anyákkal együtt öregedőbe. Én is úgy szerettem a világot, hogy egyszülött magamat adom érette. Ti vagytok az utolsók, akiken már nem segíthettem. „Várjatok meg” – kiáltom le; elállt a harangozás, ki lehet egyenesedni, nyújtózni egyet. Kibírunk mindent, akkor is, mikor a kő is ugyanígy csoportosan, tömegesen ki lesz fáradva a történelemtől. De hát miért is mentesülne bármi szenvedéstől, kinek lelke az egész időn, a teljes világon épp ezért iskolázott? Az égen bizonyára léptek hallatszanak, amíg a csigalépcsőn lebaktatok. Andris meg Péter először hallják s nem értik.

De most már hat óra.