Óda az álomhoz

Világos esték, még alig ment el a nap. Világos esték, és mégis elment. Világos esték, és hogyha elment, ki maradt tőlem olyan távol? Ki maradt velem, ha minden este elment rendre? Ki maradt azzal, akitől el lehetett menni? Ki maradt azon a helyen, ahol valakik voltunk együtt és egyszer csak – – Neked honnan van ez az estéd? Még él az ajtó, rendesen csapódik. Az utca hallomásból: vagy szél, vagy közelgő autó. Függönyeiben esik az altató eső. Lenn még emberek utaznak, betűvonaton üldögélnek a nyitott ablaknál, kinéznek közös estéjükbe, hazafelé a fák közt, és van, hogy összeáll egy-egy szó is, betű- vonat robog át a tájon. A papír tájain. Itt alszom el mindig a papír közelében. Négyszögű neandervölgy. Ez a minden utáni mosoly, ahogy fellobban az ész öröme: a kedvem. Itt a papír közelében. Ha esetleg fordul a szél, felírom. Óra, veréb, ábrázolható szív, szerelem, körvonal, ennyi a világ az okos agyakban, és nem fogok nélküle gondolkozni soha, mert EMBER a neve ennek az álomnak minden időben. A csend nagy antológiája valahol. Előre jelzett felhősödés: a felgyűlő sorok. Esik. Esik. Eljött a csend az antológiába. Egy álom tér vissza a kérdéseimből. Álom. Azért tükör, hogy bárki áll eléje, felel neki. Honnan van ez az estéd? Függönyeiben esik az altató eső. Becsap a nyitott ablakon, minden új oldalam telesírja. Eljött hát, mégis eljöhetett ez a nap, ez a dátum is, ez a bármelyik este. Milyen későre jár a dolgokban, s én még mindig ébren vagyok. Közel zörög a világ, a tetőn kopog, hangosan hullnak az olvasott betűk odabenn. Vagy csak az eső olvas. De érzem: ember van itt, érzem körülöttem a szobában, valaki van itt. Lehet ÉN, és ennek az egy főnyi közönségnek játszik most ez az este. Vigyáz rám, valakit faragni szeretne belőlem a jók és szegények oltalmára, okossá, megfontolttá és igazságszeretővé akarja tenni ez a világnyi apa az alkalmi semmit, aki már annyi mindenen átment, miközben néha kettesben maradnak végre, ilyen órákban, folytatni végtelen nevelését az ókori mesterek alapján, és nem-Eukleidész szerint, s a holnapra kitűzött feladatokkal. Tessék a falakra, sínekre, fákra leöntött ma esti szöveget megtanulni. Olyan világos ez a sötétség, mint bármelyik oldal a polcokon, bárhol, vagyis mindenütt kinyitható és elkezdhető ez a lecke: magamban bíztam és tebenned bíztunk és mibennünk bíznak eleitől fogva. Hangosan hullnak az olvasott betűk, vagyis az eső olvas fel, orgonál, fordít, kiált és közvetít mindentől mindenig, mozdul egy toll, hogy kezet ragadjon, a tintába mártsa, és hegyével továbbírja a lelket. Csak a fegyelem tart még össze igazán a világgal s velem. Magamban bíztam és tebenned bíztunk. Elindulok a sötét szobában, botorkálva, a bútorok sarkának ütődöm. Különös munkám ott ül most is az asztalánál, ott sír felette, írás közben könnyezik helyette az idő, ez a mindig az én ablakom előtt tanyázó nyár – ősz – tél – tavasz – reggel – dél – este – éjszaka sír most is az írnivalója felett, lehet, írni se én írok, hiszen én hallgatózom és kinézek, a kezem pedig összekulcsolva az ölemben, mint elalvó, estére fáradt gyermek, nemlétező kisfiam szobra a két kezem, akkor ki más írhat itt szóról szóra mindent, mert valaki szóról szóra megőrzi, írja fel nektek, nekünk a világot, ezt a megint egyedül megélt életünk, ami a mienk mégis. Olyan lettem; mint akit elhagyott, aki még nem is szerette. Valami személyhez nem kötött szerelem fájhat. Világos esték, még alig ment el. Világos esték, és mégis elment. Világos esték, és hogyha elmegy, ki marad tőlem ilyen távol? Mert most a mások szeretete kell. Az én szeretetem sosem lehet elég megtartani magam. Átutazóban az emberiségben – félek, még sosem jártam itt! Segítség, álomszép álom! Legyen most rajtad a sor ennyi megismert, megértett nappal után. Az élet műfajon kívüli, nem szívesen segít az eleve gondolkozónak. Csak eszembe szorult kellemes alakod befolyásolja a formát, a hangot. Én most öreg-Galilei köpenyegemben járok, jövök-megyek az itt-ott ajtó nélküli termeiben, könyvtárfaltól könyvtárfalig, kézirathalmazoktól roskadó rendetlen öreg asztaltól kézirathalmazoktól roskadó rendetlen öreg asztalig, macskák, lehullott porzók, forgács és bokáig érő huzat közepette. Ide is összegyűlt már egy világnyi (hány világnyi lesz hát?). Ó, hányan vagyok, hogy itt is, ott is meg lehetne halnom, tele kell halni a világot! Ó, ezek a személytelenül szép életkorok nekem! Néha visszajárok szellem-Európából, kő-Európából, kép-Európából, könyv- Európából, kenyér-Európából, csók- Európából, harc-Európából gyermeknek. Amilyen okos és nyugtalan vagyok, sajnálom a fákat, hogy mindig egyazon tájon állnak, és sajnálom magam, hogy megint felnövök: felébredek, és ugyanabba a naprendszerbe omlik vissza anyagom, ha már ilyen nagyon kiváltam belőle, ilyen nagyon kiváltam. Bizony becsaptak: itthagytak helytállni. S lélegzem, mint a kő – – a kő nem lélegzik, lélegzem, mint a föld – – a föld nem lélegzik. – – Lélegzem, mint az – – – nem lélegzik. Lélegzem, mint – – – nem – –. Mennyi minden meghazudtol, miután egyedül reám bízta értelmét, – – –át, – –ét! Egy lámpa alatti holdfényen kézen fogom hát magam. Azért köszönöm: ti lesztek ilyenné, aki a nyelveim, helyzeteim s az igazaim fordítom le minden lehetséges helyzetkülönbség nyelvére – emberre fordítom magam. Ógörög homlokzatok egyik felének, mindent kibíró, épen maradó felének súlyáért kiáltó borzasztó merevedések, a vállalt feladat görcse! Vidám halál az élet! Ne emelD a hangod! De azért gyertek, én meg is mutatom a metaforáim: hogy milyen napsütés az eső, hogy mekkora acéltraverzek vannak minden lepkeszárny mögött. Hogy hány felébredés van ama nyugodtanigazánörökre vigasztalanul fáradt végleges elalvás előtt. Hány kikapcsolódás a legmélyebben meg- értett gondolat előtt. Hány vidéki jeltelen gyermekkor a felnőtt bölcsesség emlékműve mögött. Felkel, mosakszik, eszik, dolgozik, verekszik, lefekszik (az ember) – mindössze ebből állt eddig a legmélyebb értelmű esemény, melynek története, matematikája és erotikája van, logikája és galaktikája, poétikája és politikája, – ezen kívül még mind- össze az élet elképzeléséből. Én ezekkel vagy ezek nélkül vagy ezek nevében az egyetlen szabályos szabadság vagyok: EMBER. És elalvás előtt most jókedvem, rosszkedvem kerekedett. Soha ilyen szépen visszakívánkozó őszöm (tavaszom, telem) nem volt. S a különös, hogy épp ilyen lehet nemcsak egy valóságos emberé, hanem egy elképzelt emberé is. Másban fájni, másban nemfájni! Hallom, hallom valaki hanglejtését, hallom a hangomból valaki természetét magamból. Feltámadt az a mindig múltkori beszélgetés. De miben is szoktunk különbözni ott közelről, hétfőn, kedden, amikor van, ahonnan már évezredek hete se kivehető! Persze, akkor honnan van ez az estém, melyen a folytonos nagy álomtól külön kell elaludni? Persze: honnan vagyok én – és hétfőhöz-keddhez vagy az egészhez való a szimatom, szerepem, szépségem? Ápriliséji idegek fehéren. Illat az, hogy emberen kívüli is a világ: hogy család és szerelem után is tavasz tud lenni, tavasz lehet a halál után és közben. Ó, engem, engem, ne az életet, soha, csak engem öljön meg, ami megszüntetni akar még valamit! Senki se tudna úgy megszűnni, mint én: a jól végzett öröm munkájával, legfennebb kicsit keserűen háromszor elkiáltva, hogy nem is számítok, hogy úgysem magamból kell a világot tanítanom, hanem a világból kell tanítani a világot! Különös fickó mégis, ki nem hagy aludni: Kínában és Egyiptomban már kétezerötszáz éve fölösleges verseket irkált, s most is ugyanazt fogalmazza az egész, rajta kívül teljesen érthető mindenség ámulatára vagy nevetségére, különös valaki, s azt hiszi, túlél valami egészen súlyos fenyegetést. Igende, igende, igende! Ha mégis jön már az álom, a kedves polgári elmúlás, amely mindig ilyen átlátszóan fenyegeti bennem az eszméletet, csak mert a lehunyt szem mögött az okos látás egy ideig nem táplálja, védi az életet, milyen szónoklattal fogadjam ezt a kedvesen patetikus és kiismert álhalált, ha még mindig csak ez a Gutenberg óta olyan nyomdakész nyelv van kéznél, melyet bármilyen alkalomra rám bízott minden művészetek arisztokráciája? Mivel tehetném egyszer, csak egyetlenegyszer emlékezetesen ünnepélyessé ezt a sajnos mindennapivá áldott-átkozott találkozást a csupán önmagára emlékeztető jóindulatú semmivel? Ódát az álomhoz! Jöveteledkor kétoldalt félreállnak az egyébként mindig a helyükön található dolgok, az őserdők, vénusz-fehér-arcú állatszobrok, a klasszikusok s a kentaurok. Mikor fehérorgonán hallod a korálokat s Beethoven igéi kísérnek, mint jó ideje az előttem elvonulókat, tudd meg, hogy készen vagyok én is: ha hozzám jössz, legbelső termeiben a lelkiismeretnek várlak, amióta első csatakiáltásom elhangzott, ebben az ünnepélyes fogadó-tartásban fordulok arra, ahonnan érkezel. Te különös valaki- valami, aki nem hagy ébren maradni, s ugyanakkor vagy kétezerötszáz éve költöget: költ… akinek hangján én hangosan is megszólalok az írás hómezőin végigseprő ember-téli szélben, férfiarc abból a mélyből, ahol együtt lakunk a mondatok két utcája közt, a minden éjszaka hajnalig égő villany ablakai mögött! Világok autója jött értem, és ketten, hárman, négyen, mi férfiak szótlanul, az előre eleve elosztott feladat biztonságával nekivágtunk a befejezésnek, utánunk csak az ELMENT hangulata marad, mint minden hajnalra bármelyik nagyvárosában a telő időnek azokban, akik akkor még néznek, még néznek még néznek utánunk. Hát nézek rád, mintha már utánad. Ki vagy, hogy mikor a legnagyszerűbb és legfontosabb, legfrissebb emberiségtől is türelmetlenül elfordul már a sértett érzékenység, még felteheti valaki, a magány legbölcsebb állapotában, hogy hozzád beszélhet! Magát olyan érthetetlenül kiszolgáltató elmém, értelmem álma, te legmerészebb a körbejáró állat- világban, kit nem véd már semmi, se ösztön, se mirigy, se fájdalom, forradalom, se félelem, csak emlék, csak jó messze előreküldhető emlék! Tudom, hogy tudom, hogy egészen más napoknak vágtam neki benned, egészen más valakinek készültem ebben a másik fél-életben, magammal hoztam az eddigi otthonos zajból a feljegyzésre érdemes dolgaink, a könyvek hangulatát, azt, aminek össze nem állni végre bennem: bűn! és most itt élem tovább ezeket az ügyesen emlékké váló alkonyatokat, ezeket a lány- és autóillatú esti órákat, de hiába világítasz bármilyen hangon az útkereszteződéseknél, az asztalomra, ez még mindig a sötét, ez még mindig a munka előtti élet, ez még mindig a felkészülés valami helyiérdekű pillanatra, amelynek helyettem kell aztán megmaradni. Elalvás előtti utolsó szavam, hogy te vetted el az erőt, amellyel még nyelven gondolkodom és járok és kérek, elpanaszolok; ha elvetted, élj akkor reggelig helyettem! Segíts te is, hogy én, aki az egészhez kimért egység vagyok, ne adhassam magam egészen a részlethez is, csak mert éppen előttem áll! Ez az állapotom, szándékom, gondom se más, mint könyvek szerelme, hangulatok házassága. Ha szíveden hordod a végeredményt, figyelj: ezennel elhelyezem palackom én is a parttalan üzenetben: tudom, hogy rettentő becsvágy, de szeretném számológépek nonstop teljesítményét adni, úgy mondani a teljes tanítást valami olyan közönségnek, melynek értelme határtalan és nem zavarja folyton érzelem. A megértés visszfénye, haszna nem kell, ne süssön vissza, mert nem is talál ott. Nem rajtam múlik, hogy élve sosem fogadják odaadásom a személytelen, feladatvégző értelem dolgaként. De hát mit érne úgy az egész, mire izgatna, mi volna az a teljes, határtalan megértés, ha nem váltana ki mást, mint tudást! Mi más lehetne, mint elképesztő képességeink bizonyítása! De ki előtt, ha szünetel minden indulat? Akkor inkább elképesztő félreértések, elképesztő elfogultságok, elképesztő hangzavar és zűrzavar, akkor már inkább az elképesztő hiúságok, termékeny érdekek és legkisebb közös távolságok! Az igazságérzet nem kozmikus inger, hanem a dühöngő emberi rendszeretet. Hát kielégít. Én, régi ébrenlevő a mai éjszakában, alszom most helyettetek, akik nem tudtok már aludni a halálban, én, mindnyájunk egyetlen biztos olvasója a két lehunyt szem iker-vetítővásznán, mialatt a gyengéknek átengedem az erőgyűjtés öntudatlanságát, hogy elmerülhessenek szokásos kedves éji foglalatosságaikban, s ne lássák ahogy kinn, hogy kívül percről percre lemegy a világ, percről percre feljön, hogy a költők sokat isznak, keveset alusznak, s folyton együtt járnak önmagukkal, kabátzsebbe dugható régi és új kiadásokban biztatják egymást, önmaguk, hogy most! ne most! Hej mi mindent elmondtunk már közben, na halljuk, ki tanulta be a verset! Négyszögű neandervölgy! Futó lábak a félignyitott gyufásskatulyában. Hajnalban csend van a városokban, a léptek madárdala is hallszik. Hajnalban a kakukk, a föld órájából kiénekelt a kakukk. Félálomban megszámoltam. Nincs mélyebb, szebb, rejtelmesebb és titokzatosabb jóslat, mert az a dolgok erdőközepéből jön. Most száztizenkilenc. Most százhetvenhat. Ennyi évig élek. Ennyi évig lesz béke a földön. Ennyi évig élnek a könyveim: ennyi évig élek. Kívánj valamit te is, álom! Mit szeretnél olyan napok után, mikor mindened megvolt? Szeretem az olyan napok ékességét: az álmot, mikor nem volt meg minden. Szeretem mások örömét is, mint enmagamét. Valami száll, mozog még, mozog már, maradék madár, mint tavalyi falevél. Hajnal van, mikor a tennivalók közösközleménye újra parancsol. Ó, ez a véletlenül igeidőkre osztható cselekvéssorozat, melynek mozgásra vetített fejében ott alszom én /is/! Alszom a fény felé fordulva, mert ha az álomhoz sötétség kell, annál több fény vegyen körül engem, az álmodót. Túlságos tájakra még álmomban se kerültem el. Hová is kerültem volna! Hol van még egy olyan bonyolult alakú ország, mint az ember! De nem is védhetők, alig védhetők határai. Határai belülről védhetetlenek. Kinn vagyok légterében, szokásos utunkra keltem, Ikarusz, aki direkt zuhanni szállt fel. Aztán olyan tájon nyugodni, ahol ilyen napkelték, ilyen esők, ilyen telek és ilyen felhők vannak felettem, ilyen hegyek, ilyen a kék, az arany, az árnyék s a lélek. – – – Voltak éjszakák, mikor a szükséges csendes elszántsággal ébren maradtam. Mindentudó szívemet arcom ablakához szorítottam, és együtt énekeltem az álommal.